Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Enoch ben Metathron
Faj: nefilim
Frakció: Független
Kaszt: Nefilim
Nem: Férfi
Kor: 35
Kinézet: 181 cm magas 80 és 90 kg közötti férfi, mély barna, szinte fekete egyenletes színezetű bőrrel, mely a finoman őrölt kakaóra vagy a kávébab színére hasonlít. Magassága miatt hosszú végtagjai vannak, melyet általában hófehér vagy krémszínű minta nélküli ruházat fed. A ruhája alatt hord egy arany mellényt, mely egyfajta páncél vagy mellvért funkcióját tölti be, általában akkor látható, ha olyan ruhákban mutatkozik, melyet elől szét lehet nyitni, illetve ha nem magasnyakú ruhákban van. Az arany felültén az idők során szennyeződés és homokréteg telepedett meg, emiatt inkább furcsán megmunkált vasra vagy bronzra emlékezteti az embert, ám ha fény éri, akkor sötét fénnyel megcsillan. Az anyaga miatt olyan könnyű, hogy viselője szinte alig érzi, hogy rajta van. A páncélmellény a mellkasát, a nyaka tövét, a hátát, a vállait és a hasát takarja, illetve a kezének egy részét is fedi, szétnyílik a félkarjánál és emiatt csak a keze külső részét takarj a belső része viszont csupasz, a páncél egészen a kézfejéig ér, ahol középső ujjához van rögzítve, ezzel egy háromszög alakjában a kézfejét is takarja. Amikor fürdik vagy mosdik, akkor is ritkán veszi le ezt a védelmét, elég közel kell ahhoz valakihez állnia, hogy védtelenné tegye magát ezzel előtte. Haja olyan fekete mint a szén, ám az érintése puha, s a nap fényében a felülete akár a fényesre csiszolt obszidián. Szembogara barnás szürkés, írisze pedig távolról nézve, főleg nappal fényes fehér, ezüstös fénnyel, s fekete haja és ébenbarna bőre mellett még kontrasztosabb. Kísérteties szempárnak vagy delejszemnek is szokták hívni mivel, ha közelebb mész, a fehér mellett kékes lilás fény is kavarog benne, s ahogy felvillan olyan mintha egy villám csapna bele a szemedbe. Árnyékban vagy éjszaka pedig opálos sötét szürkés színre vált és nem fénylik olyan erősen, van olyan is hogy a lilás vagy a kékes fény árnyalata uralkodik el szemében, emiatt néha szivárvány szeműnek is szokták hívni. Fogai egytől-egyig koromfeketék, mely nem természetesen ilyen, hanem ő festi feketére szénpor segítségével. Körmeit nem ápolja általában, így azok megszoktak neki nőni hosszúra, de mivel nem szereti vágni, így általában fémlapokból és aranyból készült kesztyűt hord, melyen a körömrészen hosszú karomszerű páncélok vannak, s néha ékszert is hord rajta, főleg gyűrűket. Egész teste szinte teljesen szőrtelen, általában bőrcsizmát hord, ami körülbelül térdig ér, általában fehér köpenyt, buggyos felsőt, van hogy kaftán vagy tógaszerű ruhát hord, arany vállvértet vagy ékszerekkel díszített köpenyt. Lágy vonalai és karcsú dereka sokakat megtévesztett már, mert bár gyengének és elsőre törékenynek tűnik, de elég izmos a ruhája alatt és könnyű páncélzata miatt mozgékony is. Faji adottsága a szárnya, melyet általában elrejt a ruhája alatt, nem csak érzékenyek ezek a végtagok, de nagy becsben is tartja őket származása miatt, csak akkor mutatja meg őket, ha harcra kerülne a sor, illetve ének és tánc közben egy plusz mozgó végtagként funkciónál, ám megérinteni csak akkor engedi, ha közel kerül valakihez. Tollai a bőrétől eltérően hófehérek, azonban állatokhoz hasonlóan van, hogy tollazatot vált, s barnás már-már fekete szárnyakat ölt. A szárnyának alja pedig aranyszínezetű tollakkal van díszítve, a szárnya tövénél pedig aranyszőke, világosbarna pehelytollak vannak, persze tollváltáskor ez is sötétedik.
Jellem: Kísértetnek is szokták a fajtársai csúfolni, fényes tekintetű művész vagy elborult elméjű fanatikus. Enoch vagy ahogy egykori otthonában becézték Ien a sejtelem néma vándora volt mindig is. Kíváncsi és érdeklődő személyisége van, emellett azonban gondolatait és különös ötleteit nem mindig osztja meg a világgal, néha csak mereven bámul a napba vagy a távolba, elrévedő tekintete egyeseket megijeszt, egyeseket pedig megbabonáz. Érdekes külsője ében bőre és fényesen égő szemei miatt távolságot ébresztett fajtársaiban és általában más lényekben is. Szép arca és karcsú teste azonban sokszor egyfajta művészi csodálatot vagy sejtelmet is ébreszt a figyelőiben, akik valamiféle ékszer vagy ritka dísztárgyként tekintenek rá. Gondolatai általában mélyen lecsendesedettek és éppen a pillanat lebegésének szenteli magát. Nagyon zárkózott és különösen hideg is néha, ami sokszor kegyetlennek is hathat merev tekintete miatt. „Egy angyalnak nem éreznie kell hanem tudnia” Mondogatták neki sokszor, s ebben a szellemben olyan neveltetésben részesült, mely mentesült a szeretettől, bár az együttérzésre furcsa módon még is képessé vált, általában elesett, sajnálni vagy szánni való lények vagy gyerekek iránt kifejezetten együttérző tud lenni. Mindig is egyedi elképzelése volt az Atyáról, és az angyalról kinek a nevét is viseli. A titkos tudás felkutatása a célja, az életet csalafinta ármányok hálójának fogja fel, a valóság egy meghajlított szelete csak, melyet képes érzékelni, s felfogni, s a valódi tudás az egy kutatása és felismerése a végső cél benne, mely elvezeti őt magához az angyalhoz, s a vérhez, mely utat mutat neki az egy felé, hol megérti az élet valódi lényegét és létének valódi jelentését. Misztikus elképzelései az isteni felsőbb hatalomról sosem váltott ki túl nagy elégedettséget társaiból vagy a hívő halandókból, hisz ők saját dogmáik szajkózását várták el, azonban ő minden szent szöveget saját belátása szerint értelmez. Számára az Atya nem pusztító vagy jótékony úr, számára az egyedüli igazság, a tudás közvetítője, utat ad melyen mindenkinek meg kell találni saját magát, s ezzel találhat csak rá önmagára és az Atyára. Lassan nyílik meg idegeneknek, de ha valakihez nagyon közel kerül, akkor akár fanatikus szeretettel vagy akár szerelemmel képes hozzá kötődni. A teste a legszentségtelenebb dolog, mely az élet viszontagságait, pillanatnyiságát és kiszámíthatatlanságát szimbolizálja, a lelke pedig a legszentebb, mellyel képes a valóság mögé nézni és benne megtalálni istenét. Egyedül az Atyához hűséges és az angyalához, sokan kissé mártírnak is tartják, mivel a fájdalom egy olyan szükséges rossz számára, mellyel képes a tudatát megbontani és új igazságok felismerésére lesz képes, emiatt elég gyakran végez önkínzást és fiatalkorában is sokat bántották. A fájdalom extázisa az a fajta megnyugvás számára, mely egyszerre képes saját halandóságára és halhatatlanságára ráébreszteni, illetve nincs halálfélelme, ami miatt sokszor volt már része halálközeli állapotban.
Előtörténet:
A legsötétebb csillagnak nevezték egykoron, s legsötétebb nap is volt az, amikor Enoch napvilágot látott. Persze akkor még nem ezen a néven, hisz életének első 5 évét társas magányban töltötte, így se név se a létezés nem volt rá érvényes, hisz név nélküli lényként kvázi halott volt. Sokszor kérdezte egykori gyámját, hogy milyen körülmények között született, jött a világra, ám e sötét napnak emléke vagy gondolata mindig félelemmel teli ingerületbe rántotta a férfit, s az arcán megjelenő ráncokban eltorzuló pillantás már az első alkalomkor elárulta a fiatal nefilimnek, hogy e napra egy nefilim társa se szeretne emlékezni. Körülbelül 15 éves kora környékén egy öreg és béna nefilim utolsó elbeszéléseiből végül tudomására jutott származása. Bár nevében az arkangyal van kitől származtatják valójában fogalmuk sincs kinek volt a vére. A nefilimek ősi lakhelyén a hegység legmélyében egy vak, sánta nőt találtak, aki kitudja mióta töltötte már idejét az elhagyatott katakombaszerű mélységben, s az ő szíve alatt hordott egy gyermeket. A nőnek ki volt vágva nyelve, ki volt vájva a szeme, szárnyait levágták, s súlyos sérülések voltak rajta, mely már üszkösödött, ám a sebei és a húsa nem rohadás bűzét árasztotta, hanem mirtusz és olaj illatát. Senki se tudta ki volt vagy honnét jött, ám mivel szárnyainak töve még látszott, emiatt arra következettek, hogy egy társuk. Faggatni próbálták és információt próbáltak kiszedni tőle, de nem tudott válaszolni, az ősi nyelvükön nyögött csak és kezével már végstátiumba lévő hasát tartotta, mely nagyságából ítélve egy 8-9 hónapos gyermeket hordott. A testén a sebek szabályos formákat alkotottak, melyek szavakat formáztak meg. A nő szavaiból egyedül a Metathron szót tudták kivenni, akihez folyamatosan könyörgött. Arra volt még benne energia, hogy megszülje gyermekét, ám a megszülető gyermek alvadt vérben fürdött, a bőre olyan sötét volt, mintha összeégett volna, ám hófehér szárnyai voltak, s a szeme olyan túlvilági fénnyel ragyogott, amilyet senki se látott azelőtt, s meg is rémültek ettől a jövevénytől. Amint a gyermek felsírt, az anyja abban a pillanatban lehelte ki a lelkét. A gyereket megmosták, majd bepólyálták, anyja holttestén lévő írást papírra vetették, majd belecsomagolták a gyerek ruhájába, s egy remetéhez vitték távol a törzsek lakhelyétől. Arról már nincs írás, hogy az anyja testével mi történt, de mivel túl szennyesnek találták minden bizonnyal elégették. A remete kit Enoch csak Adonek hívott bezárta a gyermeket egy szobába, ahol egész nap csak feküdt 5 éven keresztül, nem látott se Napot, se Holdat. Ételt minden nap kétszer kapott azt, amit remete is evett, s vizet, ám a remete néma volt, emiatt élő szót se hallott őt éven keresztül csak zenét és nyögéshez hasonló imákat, melyeket a remete kántált minden egyes nap. A fiú mikor már elkezdett értelmet mutatni, s nem csak egész nap a pamlagon feküdt saját végtermékeiben, míg este meg nem mosdatta a remete, akkor elkezdett lemászni a pamlagról és kétlábra állva felfedezni a mély és sötét helyet, ahol az öreg nefilim élt. Furcsa módon bár senki se beszélt körülötte még is elkezdett hangokat kiadni, szavakat formált ügyetlenül, amire az öreg is felfigyelt, így segítséget hívott neki. Egy napon egy öreg nő érkezett, aki ismerte eredetét, s kinek emlékeiből megismerte később saját történetét. A Sarolta névre hallgató öregasszony kezdett el foglalkozni a fiúval elsőnek, mikor meglátta az értelmet kísérteties szemeiben. Minden nap oda járt hozzá és írni, olvasni tanította, s ahogy nőt egyre több mindent tudott meg az öreg nőtől. Sokat beszélt neki az írásról, az igéről, az Atyáról és az angyalokról, s Enoch akár egy mesét rettentő nagy érdeklődéssel hallgatta, mivel a Ado néma volt, így Sarolta Iennek kezdte hívni. Mikor a Remete egy napon nem ébredt fel imáiból azon a napon többet nem jött Sarolta se. Ado testét Enoch egy kősírba helyezte a barlang közelében, majd évekig élt még ott egyedül, az egyetlen helyen, melyet otthonnak nevezett. Mivel a remetével élt mióta csak öntudtánál volt emiatt kvázi az ő gyakorlatává is vált a remete napi gyakorlata, reggel rituális mosakodás imával, aztán ima egész nap, étkezés imával, s este megint ima, aztán torna, s elalvásig megint ima. Körülbelül 2 év ilyen monoton élet után elkezdete érdekelni a Remete lakjában fellelhető könyvek és azok tartalma, így olvasni kezdett a népéről és a remeteségről, melyről egykori gyámja írt, mert bár néma volt a férfi, de nem volt írástudatlan, azonban az írásainak a nyelvezete sokkal másabb volt, mint azok az olvasásra született művek, amiket korábban olvasott. Kicsit ezzel jobban megismerte a férfi gondolatait, egy olyan mélyen hívő és tudásra vágyó férfi gondolatait, aki vigyázott rá és törődött vele a maga módján élete első meghatározó éveiben. Az írásokból többet megtudott a népéről, akikhez állítólag tartozott, akiket nem is érdekelte, hogy él vagy hal, hisz születése és külsője egy igen veszélyes ómenként vagy stigmaként tapadt rá, s ez olyan szenny volt, amit sose tudott lemosni később se.
Hosszú évek teltek el később, a magány mely egyes embereket megrémisztett a barátjává vált, a csend és némaság olyan kedves simogató érzéssel töltötték el, s a tudata is kiélesedett ezáltal, majd az érzékszervei is egyre érzékenyebbek lettek, hisz bár ő némán élte az életét, de körülötte lévő világ egyáltalán nem volt néma és mozgás nélküli. A barlang mélyében néha napokat töltött azzal, hogy új járatokat keresett, folyó vagy földmélyében csörgedező patak hangját követve járt be számára még ismeretlen járatokat, illetve mivel a szeme alapjáraton a mély sötétséghez volt szokva, emiatt sokkal jobban látott a sötétben, s néha gyertyára vagy fáklyára se volt szüksége, hogy eljusson a barlang egyik részéből a másikba vagy visszatérhessen a remetelakba, mely a barlangrendszer mélyében csak egy kis zugot szimbolizált. Maga a szobája, ahol az ágya volt és a szoba, ahol a tekercseket, írásokat őrizte, illetve az imádsághoz használt eszközöket tárolta nem finoman megmunkált sziklába vájt tér volt, hanem a természet vad és durva keze által volt megmunkálva, nedves volt és sokszor hideg, de volt, hogy meleg volt és száraz, ez általában a fenti levegő vagy a külső időjárás függvénye volt, illetve annak, hogy a barlang magasabb vagy mélyebb részében mennyi víz folyt, elapadtak vagy megteltek a víztározók. Sokszor találkozott kisebb állatokkal is, akik egy idő után egyfajta társaságként funkcionáltak számára és természetesen táplálékként is. A barlang egyáltalán nem volt élhetetlen halott és kopár, ahogy azt sokan elképzelik, amikor nekivágnak egy barlangrendszernek. Voltak részei, ahol jól bejárat, már kitaposott utak voltak és voltak kevésbé bejáratott még nehezebben megjárható járatok. Voltak szűkek és voltak hatalmas tárnákra vagy víztározókra hasonlító terek, melyben nem csak vízerekkel beszőtt patakok, hanem akár növények és az ezek közelében megtelepedő állatok is éltek. Szerencsére a Remete hosszú magányos élete során mindent lejegyzett ezekről a növényekről és állatokról, emiatt Enoch is tudta, hogy melyek voltak ehetők és melyek nem. Főleg bogyós növényekkel táplálkozott, a vizet ezekből a tárnákból nyerte, a növények leveleiből és gyökereiből teát és levest csinált, gombákból is általában ételt csinált. A kisméretű állatokat ritkán gyűjtötte össze feldolgozásra, általában nagyobb méretű állatokat: patkányokat, egereket vagy macska-, kutyaféléket vadászott le, a bőrüket és a bundájukat lenyúzta és a belsőségeiket, illetve a húsukat, amit lehetett megevett. A bőrükből és szőrméjükből ruhát vagy más tárgyakat csinált és nagyobb kövekből lepattanó ércekből csinált éles késre vagy dárdára hasonlító fegyvert. Mire elérte a 19-20 éves kort, már szinte az egész barlangrendszert bejárta, s egyre jobban kezdte érdekelni, hogy vajon ő az egyetlen ezen a világon, hogy a remete irataiban leírt lények léteznek e, és hogy eddig miért nem találkozott egy hozzá hasonlóval se. Nem tudta, hogy merre van a felszín, persze a Remete írásaiból tudta, hogy egyszer még az elvonulása előtt élt valahol, de nem tudta ezekből leszűrni, hogy létezik a barlangi világon kívül másfajta világ is. Vágyott, hogy lássa az írásokban leírt Napot, Holdat és a csillagokat, az éjszakai és nappali eget, a felhőket, érezze az esőt a bőrén, virágok illata vonzotta, melyektől mind ide menekült a Ado.
A huszadik születésnapjának estéjén különös álmot látott, olyat amilyet azelőtt még soha. Egy ismeretlen barlangrészben volt, mely kifejezetten meleg és mély volt, a levegő is rettentően ritkás volt benne emiatt, így nem csak a légzés, de a haladás is nehézkés volt, s a falakból áradt a hő, érezte a talpain és a tenyerén, ha megérintette a falakat. A falon írásra lett figyelmes, mely minden érintésére fehéren kezdett pulzálni, s a járatot behálózó repedésekben apró fehér fény pulzált, s nem csak a falakon, de a lába alatt, a feje felett is, s előre a sötétségbe folyt minden repedés, mintha csak valódi erek lettek volna, melyek egy testet hálóztak be. Mikor a járat legmélyebb pontjára ért egy számára ismeretlen nőt vett észre, aki a falnak dőlve hatalmas terhes hasát fogta, az erek mind a testéhez futottak a falon, s benne az élet már alig lüktetett, de a hasában valami alig látható dolog gomolygott. Enoch közelebb ment, majd a nő felnyitotta szemeit a közelségét megérezve, s mikor tekintetük találkozott, akkor nézett elsőnek Enoch az övéhez hasonló fényesen ragyogó fehér íriszekbe. Csak nézte és nézte, pillanatok teltek akár az órák, ahogy egymás lélektükreiben elsüllyedtek, ám e meghitt pillanatot Enoch szakította fel elsőnek, s szemét más irányba vezette, hisz hófehér tollak kezdtek az égből hullani. Minden toll, mikor a nőhöz ért elpárolgott, mintha jégből lett volna. Enoch felemelte egyik kezét, ám az ő tenyerébe hulló toll nem párolgott el, puha volt és selymes az érintése, olyat amilyet még sose érzett azelőtt életében. ~ Ki vagy te? ~ szólította meg egy hang, olyan nyelven, amit sose tanult, de a csontjaiban érezte, hogy érti e szavak jelentését, ám válaszolni nem tudott rá. Pár másodperc hallgatás után megragadta a kezét a terhes nő és szinten élettelennek tűnő kezeivel magához húzta. ~ Hallgass és figyelj gyermek… ~ mondta száraz ajkaival, s látszott rajta a szavakat megformázása is erőt vett ki belőle. ~ Enoch… Legyen ez a neved! Szolgálj és tanulj, keress és bizakodj… ~ szólalt meg újra a hang, melyre a nő felelt. ~ Milyen szép… ~ mondta utolsó erejével, majd elengedte a Enoch kezét, hátradőlt és élettelenül elernyedt, ám arcán nyugalom volt, mintha csak elaludt volna. Ebben a pillanatban szárnycsapás hangjára lett figyelmes, s mikor megfordult egy ragyogó alakot pillantott meg, akinek a szemei aranyszínben ragyogtak és erős . ~ Ki vagy te? ~ kérdezte a vakító fénybe nézve, de szemeit félig el kellett takarnia hisz egyáltalán nem volt hozzászokva ilyen erős fényhez. Az alak csak annyit felelt a kérdésre: ~ Vagyok, aki vagyok. ~, válaszát a fiú még nem tudta hová tenni, emiatt csak hallgatott. ~ Itt az idő, hogy nevet kapja és útra kelj, hogy megtaláld magad és hozzám vezető utat, a vérem útját. ~ folytatta az alak, majd közelebb lépett, hangja olyan volt, mintha egyszerre beszélne egy fiatal fiú hangján, egy idősebb férfi hangján, a fiatalabb nő és idősebb nő hangján. ~ Te leszel a legsötétebb fény, hogy utat mutass ebben a vakító világban. Te Metathron vére vagy, rend mértéke a tudás igaza, járj ezen az úton. ~ mondta, majd szárnyaival körbe fonta a testét és akár egy ölelés meleg volt és érintése a tollaknak rettentően puha, mintha csak egy puha ágyba zuhanna bele, s már a fény se zavarta annyira. Mikor szemeit kinyitotta újra az ágyában volt és szemét a megnyugtató sötétség vette körbe és testét barátságos csend keretezte. Napokig gondolkozott az után mit is látott azon az estén, ám a lény szavai folyamatosan ott visszhangoztak benne, s azt súgta a belső tudata, hogy indulnia kell, hogy hova fogalma se volt, de minden bizonnyal a társai felé. Azon a napon mikor elhagyta a barlangot még vett egy utolsó pillantást a Remete sírjára, ám mikor imáját befejezte a kövek tetején egy összecsavart pergamen darabot látott, ami korábban nem volt még ott. E papírban volt rögzítve születésének ideje és napja, illetve a történet, melyet korábban magától Saroltatól hallott, s ezen volt a neve is rögzítve, ekkor már biztos volt abban mit kell tennie. Miután búcsút mondott az otthonától elindult az ismeretlenbe, hogy megtalálja népét, akikről annyit olvasott, egyszerre volt benne félelem és egyben bizakodás is, hisz nem tudta, hogy fogják fogadni.
A barlangrendszerben vándorolt legalább egy évig mire egy éppen átkelő törzzsel találkozott, akik amint megpillantották sötét bőre és fénylő szemei miatt rémülettel fordultak felé, azonban szárnyai miatt tudták, hogy egy fajhoz tartoznak. Próbálta Enoch szavakkal tudatukra adni, hogy ki és honnan jött azonban süket fülekre talált, s elég gyorsan el is zavarták, később egy vándortörzshöz csatlakozott, akik szinte mindenféle nefilimet befogadtak. Velük kelt át a hegyen és jutott el a felszínre, ahol először pillantotta meg életében az eget, a fényes Napot mely az ő tekinteténél is fényesebben égett és az éjszakai Holdat, mely sejtelmesen és hidegen ragyogott minden este, s milliónyi fényes pont táncolta körbe, egyik erősebben, másik kevésbé erősen ragyogott. A vándortörzset végül egy a hegy lábánál is letelepedett törzs tartoztatta fel, ám ő nem akart újra elítélő és félelemmel teljes szavakat hallani, így szárnyait elrejtve és arcát eltakarva egy kereskedőkocsira szökött fel, ami egészen északra a Kősivatag határáig vitte, mely egy élettelen magányos halomnak tűnt, azonban szerencsétlenségére a kereskedők észrevették a potyautast, s mikor az ingyen út törlesztését kérték rajta számon nem tudott mást felajánlani csak saját magát, emiatt eladták rabszolgának a Kősivatagban rejtőző északi embereknek. Szép arca és vonzó külsője miatt jó pénzt kaptak a kereskedők érte, majd az északiak a pusztába hurcolták, ahol a mérhetetlen szélsőséges környezet megváltoztatta elég erősen, elsőnek csak alantas munkákat bíztak rá, verték és akár egy kutyával úgy bántak, ám idővel megtanulta értékelni a falat kenyeret és azt a kevés vizet, amit néha kapott. Több évig élt itt és akár egy különleges állatot vagy látványosságot hurcolták ide-oda, persze mivel Veroniában erős az egyház, emiatt bántani nem bántották nyíltan, vagy legalább is nem nagy nyilvánosság előtt, s ha erőszak vagy megbecstelenítés áldozata lett azt a klérus mélyen elítélte, de angyalokhoz nem igazán illő külsője és nefilim kitaszítottsága miatt, inkább szörnyszülött volt, mint szent, egy furcsa lény, akit egyszerre tartottak egyesek gyönyörűnek és egyben félelmetesnek. Egy idő után mindennapossá váltak és megszokottá számára mindennapos megszégyenítések, a verés, testi kínzások, ha nem úgy tett, ahogy kérték, ám mivel könnyen gyógyult, illetve gazdái mindig figyeltek arra, hogy ne romoljon az értéke sose hagytak rajta feltűnő hegeket. Sokszor volt, hogy akik véresre verték azok, hogy aztán eladhassák ápolták és begyógyították a sebeit, emiatt az emberek különösen ellentmondásos jelleme tárult Enoch elé. Mindenezek után se tudott valamiért sose gyűlöletet érezni kínzói irányában.
27 évének derekán végül egy elég zűrzavaros idő és hányadtatások ellenére felvásárolták a klérustól és eladták egy tündének, aki már nem úgy bánt vele, mint az északi emberek. A Tünde-erdőbe vitte, ahol akár egy gyermekkel úgy kezdett vele báni, amit Enoch sose tudott hova tenni. Természetesen akár egy díszkelléket mindenhova vitte magával, de verni sose verte és erőszakot se próbált rajta tenni. A mellette lévő békés rabság idején tanulta meg a tündék nyelvét és találkozott elsőnek nem halandó fajokkal, akik közül voltak, akik jobban hasonlítottak az emberekre és voltak, akik szinte egyáltalán. A férfi sok mindenre tanította, mely addig ismeretlen volt számára, zenére és táncra, hangszereken játszott, mellyel általában aztán szórakoztatnia kellett vagy őt vagy azt a társaságot, akinek a környezetébe ment. Volt, hogy démonok között is előadott és veszélyes vámpírokat kellet jobb belátásra bírnia ezzel a fajta fegyverrel. Persze pont emiatt mivel nem csak kellemes társaságba vitte legújabb szerzeményét, emiatt a férfi nagy figyelmet fektetett arra is, hogy kiképezze, ha meg kell védenie magát, a páncélt is tőle kapta, mely megvédte a testét a nem kívánt beavatkozásoktól. Enoch egy idő után érzelmileg is kötődni kezdett a férfihez, aminek meg is lett az ára, mert amint a tünde észrevette ezt a fajta érzelmi kötődést elkezdett távolságot tartani a fiútól. 32 éves volt Enoch, amikor a tünde egy napon egy hosszabb útra indult majd soha többé nem tért haza. Mivel sose volt szabad emiatt nem tudta, hogy mi tegyen, így levelet kezdett írni a férfi egy közelebbi barátjának, aki gyakran megfordult az otthonában is, ám hosszú ideig körülbelül 2 évig nem kapott semmi választ. Ekkoriban újra visszaszokott az imákhoz és elkezdett a Remeténél megszokott életmódra visszaállni, ám emellett gyakorolta a művészetet is, hisz azt hitte visszatér egyszer a férfi. Majd 34 éves születésnapja estéjén választ kapott a leveleire, melyben közölték vele, hogy a tündeférfinek egy útján nyoma veszett és bár a testét nem találták meg, de 2 év keresés után halottnak nyilvánították, s mivel meghalt egykori gazdája ő is felszabadult. Enoch napokig nem tudta mi tévő legyen, hogy itt maradjon a férfi házában, hogy egyáltalán van e joga itt maradni és ha elindul mi tévő legyen, merre induljon el. Azonban mélyen benne egy kis hang azt súgta, hogy nincs már maradása, el kell indulnia, hogy megtudja mi vár rá, s tovább kell kutatnia az utat, mely miatt egykoron elindult a biztonságot adó otthonából.
Faj: nefilim
Frakció: Független
Kaszt: Nefilim
Nem: Férfi
Kor: 35
Kinézet: 181 cm magas 80 és 90 kg közötti férfi, mély barna, szinte fekete egyenletes színezetű bőrrel, mely a finoman őrölt kakaóra vagy a kávébab színére hasonlít. Magassága miatt hosszú végtagjai vannak, melyet általában hófehér vagy krémszínű minta nélküli ruházat fed. A ruhája alatt hord egy arany mellényt, mely egyfajta páncél vagy mellvért funkcióját tölti be, általában akkor látható, ha olyan ruhákban mutatkozik, melyet elől szét lehet nyitni, illetve ha nem magasnyakú ruhákban van. Az arany felültén az idők során szennyeződés és homokréteg telepedett meg, emiatt inkább furcsán megmunkált vasra vagy bronzra emlékezteti az embert, ám ha fény éri, akkor sötét fénnyel megcsillan. Az anyaga miatt olyan könnyű, hogy viselője szinte alig érzi, hogy rajta van. A páncélmellény a mellkasát, a nyaka tövét, a hátát, a vállait és a hasát takarja, illetve a kezének egy részét is fedi, szétnyílik a félkarjánál és emiatt csak a keze külső részét takarj a belső része viszont csupasz, a páncél egészen a kézfejéig ér, ahol középső ujjához van rögzítve, ezzel egy háromszög alakjában a kézfejét is takarja. Amikor fürdik vagy mosdik, akkor is ritkán veszi le ezt a védelmét, elég közel kell ahhoz valakihez állnia, hogy védtelenné tegye magát ezzel előtte. Haja olyan fekete mint a szén, ám az érintése puha, s a nap fényében a felülete akár a fényesre csiszolt obszidián. Szembogara barnás szürkés, írisze pedig távolról nézve, főleg nappal fényes fehér, ezüstös fénnyel, s fekete haja és ébenbarna bőre mellett még kontrasztosabb. Kísérteties szempárnak vagy delejszemnek is szokták hívni mivel, ha közelebb mész, a fehér mellett kékes lilás fény is kavarog benne, s ahogy felvillan olyan mintha egy villám csapna bele a szemedbe. Árnyékban vagy éjszaka pedig opálos sötét szürkés színre vált és nem fénylik olyan erősen, van olyan is hogy a lilás vagy a kékes fény árnyalata uralkodik el szemében, emiatt néha szivárvány szeműnek is szokták hívni. Fogai egytől-egyig koromfeketék, mely nem természetesen ilyen, hanem ő festi feketére szénpor segítségével. Körmeit nem ápolja általában, így azok megszoktak neki nőni hosszúra, de mivel nem szereti vágni, így általában fémlapokból és aranyból készült kesztyűt hord, melyen a körömrészen hosszú karomszerű páncélok vannak, s néha ékszert is hord rajta, főleg gyűrűket. Egész teste szinte teljesen szőrtelen, általában bőrcsizmát hord, ami körülbelül térdig ér, általában fehér köpenyt, buggyos felsőt, van hogy kaftán vagy tógaszerű ruhát hord, arany vállvértet vagy ékszerekkel díszített köpenyt. Lágy vonalai és karcsú dereka sokakat megtévesztett már, mert bár gyengének és elsőre törékenynek tűnik, de elég izmos a ruhája alatt és könnyű páncélzata miatt mozgékony is. Faji adottsága a szárnya, melyet általában elrejt a ruhája alatt, nem csak érzékenyek ezek a végtagok, de nagy becsben is tartja őket származása miatt, csak akkor mutatja meg őket, ha harcra kerülne a sor, illetve ének és tánc közben egy plusz mozgó végtagként funkciónál, ám megérinteni csak akkor engedi, ha közel kerül valakihez. Tollai a bőrétől eltérően hófehérek, azonban állatokhoz hasonlóan van, hogy tollazatot vált, s barnás már-már fekete szárnyakat ölt. A szárnyának alja pedig aranyszínezetű tollakkal van díszítve, a szárnya tövénél pedig aranyszőke, világosbarna pehelytollak vannak, persze tollváltáskor ez is sötétedik.
Jellem: Kísértetnek is szokták a fajtársai csúfolni, fényes tekintetű művész vagy elborult elméjű fanatikus. Enoch vagy ahogy egykori otthonában becézték Ien a sejtelem néma vándora volt mindig is. Kíváncsi és érdeklődő személyisége van, emellett azonban gondolatait és különös ötleteit nem mindig osztja meg a világgal, néha csak mereven bámul a napba vagy a távolba, elrévedő tekintete egyeseket megijeszt, egyeseket pedig megbabonáz. Érdekes külsője ében bőre és fényesen égő szemei miatt távolságot ébresztett fajtársaiban és általában más lényekben is. Szép arca és karcsú teste azonban sokszor egyfajta művészi csodálatot vagy sejtelmet is ébreszt a figyelőiben, akik valamiféle ékszer vagy ritka dísztárgyként tekintenek rá. Gondolatai általában mélyen lecsendesedettek és éppen a pillanat lebegésének szenteli magát. Nagyon zárkózott és különösen hideg is néha, ami sokszor kegyetlennek is hathat merev tekintete miatt. „Egy angyalnak nem éreznie kell hanem tudnia” Mondogatták neki sokszor, s ebben a szellemben olyan neveltetésben részesült, mely mentesült a szeretettől, bár az együttérzésre furcsa módon még is képessé vált, általában elesett, sajnálni vagy szánni való lények vagy gyerekek iránt kifejezetten együttérző tud lenni. Mindig is egyedi elképzelése volt az Atyáról, és az angyalról kinek a nevét is viseli. A titkos tudás felkutatása a célja, az életet csalafinta ármányok hálójának fogja fel, a valóság egy meghajlított szelete csak, melyet képes érzékelni, s felfogni, s a valódi tudás az egy kutatása és felismerése a végső cél benne, mely elvezeti őt magához az angyalhoz, s a vérhez, mely utat mutat neki az egy felé, hol megérti az élet valódi lényegét és létének valódi jelentését. Misztikus elképzelései az isteni felsőbb hatalomról sosem váltott ki túl nagy elégedettséget társaiból vagy a hívő halandókból, hisz ők saját dogmáik szajkózását várták el, azonban ő minden szent szöveget saját belátása szerint értelmez. Számára az Atya nem pusztító vagy jótékony úr, számára az egyedüli igazság, a tudás közvetítője, utat ad melyen mindenkinek meg kell találni saját magát, s ezzel találhat csak rá önmagára és az Atyára. Lassan nyílik meg idegeneknek, de ha valakihez nagyon közel kerül, akkor akár fanatikus szeretettel vagy akár szerelemmel képes hozzá kötődni. A teste a legszentségtelenebb dolog, mely az élet viszontagságait, pillanatnyiságát és kiszámíthatatlanságát szimbolizálja, a lelke pedig a legszentebb, mellyel képes a valóság mögé nézni és benne megtalálni istenét. Egyedül az Atyához hűséges és az angyalához, sokan kissé mártírnak is tartják, mivel a fájdalom egy olyan szükséges rossz számára, mellyel képes a tudatát megbontani és új igazságok felismerésére lesz képes, emiatt elég gyakran végez önkínzást és fiatalkorában is sokat bántották. A fájdalom extázisa az a fajta megnyugvás számára, mely egyszerre képes saját halandóságára és halhatatlanságára ráébreszteni, illetve nincs halálfélelme, ami miatt sokszor volt már része halálközeli állapotban.
Előtörténet:
A legsötétebb csillagnak nevezték egykoron, s legsötétebb nap is volt az, amikor Enoch napvilágot látott. Persze akkor még nem ezen a néven, hisz életének első 5 évét társas magányban töltötte, így se név se a létezés nem volt rá érvényes, hisz név nélküli lényként kvázi halott volt. Sokszor kérdezte egykori gyámját, hogy milyen körülmények között született, jött a világra, ám e sötét napnak emléke vagy gondolata mindig félelemmel teli ingerületbe rántotta a férfit, s az arcán megjelenő ráncokban eltorzuló pillantás már az első alkalomkor elárulta a fiatal nefilimnek, hogy e napra egy nefilim társa se szeretne emlékezni. Körülbelül 15 éves kora környékén egy öreg és béna nefilim utolsó elbeszéléseiből végül tudomására jutott származása. Bár nevében az arkangyal van kitől származtatják valójában fogalmuk sincs kinek volt a vére. A nefilimek ősi lakhelyén a hegység legmélyében egy vak, sánta nőt találtak, aki kitudja mióta töltötte már idejét az elhagyatott katakombaszerű mélységben, s az ő szíve alatt hordott egy gyermeket. A nőnek ki volt vágva nyelve, ki volt vájva a szeme, szárnyait levágták, s súlyos sérülések voltak rajta, mely már üszkösödött, ám a sebei és a húsa nem rohadás bűzét árasztotta, hanem mirtusz és olaj illatát. Senki se tudta ki volt vagy honnét jött, ám mivel szárnyainak töve még látszott, emiatt arra következettek, hogy egy társuk. Faggatni próbálták és információt próbáltak kiszedni tőle, de nem tudott válaszolni, az ősi nyelvükön nyögött csak és kezével már végstátiumba lévő hasát tartotta, mely nagyságából ítélve egy 8-9 hónapos gyermeket hordott. A testén a sebek szabályos formákat alkotottak, melyek szavakat formáztak meg. A nő szavaiból egyedül a Metathron szót tudták kivenni, akihez folyamatosan könyörgött. Arra volt még benne energia, hogy megszülje gyermekét, ám a megszülető gyermek alvadt vérben fürdött, a bőre olyan sötét volt, mintha összeégett volna, ám hófehér szárnyai voltak, s a szeme olyan túlvilági fénnyel ragyogott, amilyet senki se látott azelőtt, s meg is rémültek ettől a jövevénytől. Amint a gyermek felsírt, az anyja abban a pillanatban lehelte ki a lelkét. A gyereket megmosták, majd bepólyálták, anyja holttestén lévő írást papírra vetették, majd belecsomagolták a gyerek ruhájába, s egy remetéhez vitték távol a törzsek lakhelyétől. Arról már nincs írás, hogy az anyja testével mi történt, de mivel túl szennyesnek találták minden bizonnyal elégették. A remete kit Enoch csak Adonek hívott bezárta a gyermeket egy szobába, ahol egész nap csak feküdt 5 éven keresztül, nem látott se Napot, se Holdat. Ételt minden nap kétszer kapott azt, amit remete is evett, s vizet, ám a remete néma volt, emiatt élő szót se hallott őt éven keresztül csak zenét és nyögéshez hasonló imákat, melyeket a remete kántált minden egyes nap. A fiú mikor már elkezdett értelmet mutatni, s nem csak egész nap a pamlagon feküdt saját végtermékeiben, míg este meg nem mosdatta a remete, akkor elkezdett lemászni a pamlagról és kétlábra állva felfedezni a mély és sötét helyet, ahol az öreg nefilim élt. Furcsa módon bár senki se beszélt körülötte még is elkezdett hangokat kiadni, szavakat formált ügyetlenül, amire az öreg is felfigyelt, így segítséget hívott neki. Egy napon egy öreg nő érkezett, aki ismerte eredetét, s kinek emlékeiből megismerte később saját történetét. A Sarolta névre hallgató öregasszony kezdett el foglalkozni a fiúval elsőnek, mikor meglátta az értelmet kísérteties szemeiben. Minden nap oda járt hozzá és írni, olvasni tanította, s ahogy nőt egyre több mindent tudott meg az öreg nőtől. Sokat beszélt neki az írásról, az igéről, az Atyáról és az angyalokról, s Enoch akár egy mesét rettentő nagy érdeklődéssel hallgatta, mivel a Ado néma volt, így Sarolta Iennek kezdte hívni. Mikor a Remete egy napon nem ébredt fel imáiból azon a napon többet nem jött Sarolta se. Ado testét Enoch egy kősírba helyezte a barlang közelében, majd évekig élt még ott egyedül, az egyetlen helyen, melyet otthonnak nevezett. Mivel a remetével élt mióta csak öntudtánál volt emiatt kvázi az ő gyakorlatává is vált a remete napi gyakorlata, reggel rituális mosakodás imával, aztán ima egész nap, étkezés imával, s este megint ima, aztán torna, s elalvásig megint ima. Körülbelül 2 év ilyen monoton élet után elkezdete érdekelni a Remete lakjában fellelhető könyvek és azok tartalma, így olvasni kezdett a népéről és a remeteségről, melyről egykori gyámja írt, mert bár néma volt a férfi, de nem volt írástudatlan, azonban az írásainak a nyelvezete sokkal másabb volt, mint azok az olvasásra született művek, amiket korábban olvasott. Kicsit ezzel jobban megismerte a férfi gondolatait, egy olyan mélyen hívő és tudásra vágyó férfi gondolatait, aki vigyázott rá és törődött vele a maga módján élete első meghatározó éveiben. Az írásokból többet megtudott a népéről, akikhez állítólag tartozott, akiket nem is érdekelte, hogy él vagy hal, hisz születése és külsője egy igen veszélyes ómenként vagy stigmaként tapadt rá, s ez olyan szenny volt, amit sose tudott lemosni később se.
Hosszú évek teltek el később, a magány mely egyes embereket megrémisztett a barátjává vált, a csend és némaság olyan kedves simogató érzéssel töltötték el, s a tudata is kiélesedett ezáltal, majd az érzékszervei is egyre érzékenyebbek lettek, hisz bár ő némán élte az életét, de körülötte lévő világ egyáltalán nem volt néma és mozgás nélküli. A barlang mélyében néha napokat töltött azzal, hogy új járatokat keresett, folyó vagy földmélyében csörgedező patak hangját követve járt be számára még ismeretlen járatokat, illetve mivel a szeme alapjáraton a mély sötétséghez volt szokva, emiatt sokkal jobban látott a sötétben, s néha gyertyára vagy fáklyára se volt szüksége, hogy eljusson a barlang egyik részéből a másikba vagy visszatérhessen a remetelakba, mely a barlangrendszer mélyében csak egy kis zugot szimbolizált. Maga a szobája, ahol az ágya volt és a szoba, ahol a tekercseket, írásokat őrizte, illetve az imádsághoz használt eszközöket tárolta nem finoman megmunkált sziklába vájt tér volt, hanem a természet vad és durva keze által volt megmunkálva, nedves volt és sokszor hideg, de volt, hogy meleg volt és száraz, ez általában a fenti levegő vagy a külső időjárás függvénye volt, illetve annak, hogy a barlang magasabb vagy mélyebb részében mennyi víz folyt, elapadtak vagy megteltek a víztározók. Sokszor találkozott kisebb állatokkal is, akik egy idő után egyfajta társaságként funkcionáltak számára és természetesen táplálékként is. A barlang egyáltalán nem volt élhetetlen halott és kopár, ahogy azt sokan elképzelik, amikor nekivágnak egy barlangrendszernek. Voltak részei, ahol jól bejárat, már kitaposott utak voltak és voltak kevésbé bejáratott még nehezebben megjárható járatok. Voltak szűkek és voltak hatalmas tárnákra vagy víztározókra hasonlító terek, melyben nem csak vízerekkel beszőtt patakok, hanem akár növények és az ezek közelében megtelepedő állatok is éltek. Szerencsére a Remete hosszú magányos élete során mindent lejegyzett ezekről a növényekről és állatokról, emiatt Enoch is tudta, hogy melyek voltak ehetők és melyek nem. Főleg bogyós növényekkel táplálkozott, a vizet ezekből a tárnákból nyerte, a növények leveleiből és gyökereiből teát és levest csinált, gombákból is általában ételt csinált. A kisméretű állatokat ritkán gyűjtötte össze feldolgozásra, általában nagyobb méretű állatokat: patkányokat, egereket vagy macska-, kutyaféléket vadászott le, a bőrüket és a bundájukat lenyúzta és a belsőségeiket, illetve a húsukat, amit lehetett megevett. A bőrükből és szőrméjükből ruhát vagy más tárgyakat csinált és nagyobb kövekből lepattanó ércekből csinált éles késre vagy dárdára hasonlító fegyvert. Mire elérte a 19-20 éves kort, már szinte az egész barlangrendszert bejárta, s egyre jobban kezdte érdekelni, hogy vajon ő az egyetlen ezen a világon, hogy a remete irataiban leírt lények léteznek e, és hogy eddig miért nem találkozott egy hozzá hasonlóval se. Nem tudta, hogy merre van a felszín, persze a Remete írásaiból tudta, hogy egyszer még az elvonulása előtt élt valahol, de nem tudta ezekből leszűrni, hogy létezik a barlangi világon kívül másfajta világ is. Vágyott, hogy lássa az írásokban leírt Napot, Holdat és a csillagokat, az éjszakai és nappali eget, a felhőket, érezze az esőt a bőrén, virágok illata vonzotta, melyektől mind ide menekült a Ado.
A huszadik születésnapjának estéjén különös álmot látott, olyat amilyet azelőtt még soha. Egy ismeretlen barlangrészben volt, mely kifejezetten meleg és mély volt, a levegő is rettentően ritkás volt benne emiatt, így nem csak a légzés, de a haladás is nehézkés volt, s a falakból áradt a hő, érezte a talpain és a tenyerén, ha megérintette a falakat. A falon írásra lett figyelmes, mely minden érintésére fehéren kezdett pulzálni, s a járatot behálózó repedésekben apró fehér fény pulzált, s nem csak a falakon, de a lába alatt, a feje felett is, s előre a sötétségbe folyt minden repedés, mintha csak valódi erek lettek volna, melyek egy testet hálóztak be. Mikor a járat legmélyebb pontjára ért egy számára ismeretlen nőt vett észre, aki a falnak dőlve hatalmas terhes hasát fogta, az erek mind a testéhez futottak a falon, s benne az élet már alig lüktetett, de a hasában valami alig látható dolog gomolygott. Enoch közelebb ment, majd a nő felnyitotta szemeit a közelségét megérezve, s mikor tekintetük találkozott, akkor nézett elsőnek Enoch az övéhez hasonló fényesen ragyogó fehér íriszekbe. Csak nézte és nézte, pillanatok teltek akár az órák, ahogy egymás lélektükreiben elsüllyedtek, ám e meghitt pillanatot Enoch szakította fel elsőnek, s szemét más irányba vezette, hisz hófehér tollak kezdtek az égből hullani. Minden toll, mikor a nőhöz ért elpárolgott, mintha jégből lett volna. Enoch felemelte egyik kezét, ám az ő tenyerébe hulló toll nem párolgott el, puha volt és selymes az érintése, olyat amilyet még sose érzett azelőtt életében. ~ Ki vagy te? ~ szólította meg egy hang, olyan nyelven, amit sose tanult, de a csontjaiban érezte, hogy érti e szavak jelentését, ám válaszolni nem tudott rá. Pár másodperc hallgatás után megragadta a kezét a terhes nő és szinten élettelennek tűnő kezeivel magához húzta. ~ Hallgass és figyelj gyermek… ~ mondta száraz ajkaival, s látszott rajta a szavakat megformázása is erőt vett ki belőle. ~ Enoch… Legyen ez a neved! Szolgálj és tanulj, keress és bizakodj… ~ szólalt meg újra a hang, melyre a nő felelt. ~ Milyen szép… ~ mondta utolsó erejével, majd elengedte a Enoch kezét, hátradőlt és élettelenül elernyedt, ám arcán nyugalom volt, mintha csak elaludt volna. Ebben a pillanatban szárnycsapás hangjára lett figyelmes, s mikor megfordult egy ragyogó alakot pillantott meg, akinek a szemei aranyszínben ragyogtak és erős . ~ Ki vagy te? ~ kérdezte a vakító fénybe nézve, de szemeit félig el kellett takarnia hisz egyáltalán nem volt hozzászokva ilyen erős fényhez. Az alak csak annyit felelt a kérdésre: ~ Vagyok, aki vagyok. ~, válaszát a fiú még nem tudta hová tenni, emiatt csak hallgatott. ~ Itt az idő, hogy nevet kapja és útra kelj, hogy megtaláld magad és hozzám vezető utat, a vérem útját. ~ folytatta az alak, majd közelebb lépett, hangja olyan volt, mintha egyszerre beszélne egy fiatal fiú hangján, egy idősebb férfi hangján, a fiatalabb nő és idősebb nő hangján. ~ Te leszel a legsötétebb fény, hogy utat mutass ebben a vakító világban. Te Metathron vére vagy, rend mértéke a tudás igaza, járj ezen az úton. ~ mondta, majd szárnyaival körbe fonta a testét és akár egy ölelés meleg volt és érintése a tollaknak rettentően puha, mintha csak egy puha ágyba zuhanna bele, s már a fény se zavarta annyira. Mikor szemeit kinyitotta újra az ágyában volt és szemét a megnyugtató sötétség vette körbe és testét barátságos csend keretezte. Napokig gondolkozott az után mit is látott azon az estén, ám a lény szavai folyamatosan ott visszhangoztak benne, s azt súgta a belső tudata, hogy indulnia kell, hogy hova fogalma se volt, de minden bizonnyal a társai felé. Azon a napon mikor elhagyta a barlangot még vett egy utolsó pillantást a Remete sírjára, ám mikor imáját befejezte a kövek tetején egy összecsavart pergamen darabot látott, ami korábban nem volt még ott. E papírban volt rögzítve születésének ideje és napja, illetve a történet, melyet korábban magától Saroltatól hallott, s ezen volt a neve is rögzítve, ekkor már biztos volt abban mit kell tennie. Miután búcsút mondott az otthonától elindult az ismeretlenbe, hogy megtalálja népét, akikről annyit olvasott, egyszerre volt benne félelem és egyben bizakodás is, hisz nem tudta, hogy fogják fogadni.
A barlangrendszerben vándorolt legalább egy évig mire egy éppen átkelő törzzsel találkozott, akik amint megpillantották sötét bőre és fénylő szemei miatt rémülettel fordultak felé, azonban szárnyai miatt tudták, hogy egy fajhoz tartoznak. Próbálta Enoch szavakkal tudatukra adni, hogy ki és honnan jött azonban süket fülekre talált, s elég gyorsan el is zavarták, később egy vándortörzshöz csatlakozott, akik szinte mindenféle nefilimet befogadtak. Velük kelt át a hegyen és jutott el a felszínre, ahol először pillantotta meg életében az eget, a fényes Napot mely az ő tekinteténél is fényesebben égett és az éjszakai Holdat, mely sejtelmesen és hidegen ragyogott minden este, s milliónyi fényes pont táncolta körbe, egyik erősebben, másik kevésbé erősen ragyogott. A vándortörzset végül egy a hegy lábánál is letelepedett törzs tartoztatta fel, ám ő nem akart újra elítélő és félelemmel teljes szavakat hallani, így szárnyait elrejtve és arcát eltakarva egy kereskedőkocsira szökött fel, ami egészen északra a Kősivatag határáig vitte, mely egy élettelen magányos halomnak tűnt, azonban szerencsétlenségére a kereskedők észrevették a potyautast, s mikor az ingyen út törlesztését kérték rajta számon nem tudott mást felajánlani csak saját magát, emiatt eladták rabszolgának a Kősivatagban rejtőző északi embereknek. Szép arca és vonzó külsője miatt jó pénzt kaptak a kereskedők érte, majd az északiak a pusztába hurcolták, ahol a mérhetetlen szélsőséges környezet megváltoztatta elég erősen, elsőnek csak alantas munkákat bíztak rá, verték és akár egy kutyával úgy bántak, ám idővel megtanulta értékelni a falat kenyeret és azt a kevés vizet, amit néha kapott. Több évig élt itt és akár egy különleges állatot vagy látványosságot hurcolták ide-oda, persze mivel Veroniában erős az egyház, emiatt bántani nem bántották nyíltan, vagy legalább is nem nagy nyilvánosság előtt, s ha erőszak vagy megbecstelenítés áldozata lett azt a klérus mélyen elítélte, de angyalokhoz nem igazán illő külsője és nefilim kitaszítottsága miatt, inkább szörnyszülött volt, mint szent, egy furcsa lény, akit egyszerre tartottak egyesek gyönyörűnek és egyben félelmetesnek. Egy idő után mindennapossá váltak és megszokottá számára mindennapos megszégyenítések, a verés, testi kínzások, ha nem úgy tett, ahogy kérték, ám mivel könnyen gyógyult, illetve gazdái mindig figyeltek arra, hogy ne romoljon az értéke sose hagytak rajta feltűnő hegeket. Sokszor volt, hogy akik véresre verték azok, hogy aztán eladhassák ápolták és begyógyították a sebeit, emiatt az emberek különösen ellentmondásos jelleme tárult Enoch elé. Mindenezek után se tudott valamiért sose gyűlöletet érezni kínzói irányában.
27 évének derekán végül egy elég zűrzavaros idő és hányadtatások ellenére felvásárolták a klérustól és eladták egy tündének, aki már nem úgy bánt vele, mint az északi emberek. A Tünde-erdőbe vitte, ahol akár egy gyermekkel úgy kezdett vele báni, amit Enoch sose tudott hova tenni. Természetesen akár egy díszkelléket mindenhova vitte magával, de verni sose verte és erőszakot se próbált rajta tenni. A mellette lévő békés rabság idején tanulta meg a tündék nyelvét és találkozott elsőnek nem halandó fajokkal, akik közül voltak, akik jobban hasonlítottak az emberekre és voltak, akik szinte egyáltalán. A férfi sok mindenre tanította, mely addig ismeretlen volt számára, zenére és táncra, hangszereken játszott, mellyel általában aztán szórakoztatnia kellett vagy őt vagy azt a társaságot, akinek a környezetébe ment. Volt, hogy démonok között is előadott és veszélyes vámpírokat kellet jobb belátásra bírnia ezzel a fajta fegyverrel. Persze pont emiatt mivel nem csak kellemes társaságba vitte legújabb szerzeményét, emiatt a férfi nagy figyelmet fektetett arra is, hogy kiképezze, ha meg kell védenie magát, a páncélt is tőle kapta, mely megvédte a testét a nem kívánt beavatkozásoktól. Enoch egy idő után érzelmileg is kötődni kezdett a férfihez, aminek meg is lett az ára, mert amint a tünde észrevette ezt a fajta érzelmi kötődést elkezdett távolságot tartani a fiútól. 32 éves volt Enoch, amikor a tünde egy napon egy hosszabb útra indult majd soha többé nem tért haza. Mivel sose volt szabad emiatt nem tudta, hogy mi tegyen, így levelet kezdett írni a férfi egy közelebbi barátjának, aki gyakran megfordult az otthonában is, ám hosszú ideig körülbelül 2 évig nem kapott semmi választ. Ekkoriban újra visszaszokott az imákhoz és elkezdett a Remeténél megszokott életmódra visszaállni, ám emellett gyakorolta a művészetet is, hisz azt hitte visszatér egyszer a férfi. Majd 34 éves születésnapja estéjén választ kapott a leveleire, melyben közölték vele, hogy a tündeférfinek egy útján nyoma veszett és bár a testét nem találták meg, de 2 év keresés után halottnak nyilvánították, s mivel meghalt egykori gazdája ő is felszabadult. Enoch napokig nem tudta mi tévő legyen, hogy itt maradjon a férfi házában, hogy egyáltalán van e joga itt maradni és ha elindul mi tévő legyen, merre induljon el. Azonban mélyen benne egy kis hang azt súgta, hogy nincs már maradása, el kell indulnia, hogy megtudja mi vár rá, s tovább kell kutatnia az utat, mely miatt egykoron elindult a biztonságot adó otthonából.
