[Útvesztő] A magoi hét próbája

Az életképtelenség az egyik olyan dolog, amit a leginkább rühell, és meglehetősen próbára teszi a türelmét, hogy a tűzmarta házban egyedül a gyerek sír, mindenki más pedig várja a saját végzetét. Mintha egyedül egy tudattal még alig rendelkező csecsemőben több lenne az életben maradási vágy, az ösztön, mint szülőjének vagy feltételezhető testvérének. Hol vannak ilyenkor a történetek, miszerint az anya egy megvadult ragadozóként védi a gyermekét bármilyen bajtól?
Felhorkan elégedetlenségében, savas szavakat azonban nem köp - végtére ez az egész jelenség csak egy illúzió, így az előtte lévő emberek is. Helyette inkább maga mellé hív egy csontvázat, legyen elég kéz a bennrekedt személyek kirángatására vagy az út biztosítására, és ezzel már indulhatnak is. Zivriahan viszi a csecsemőt, ő megragadja a másik kölyöknek a karját, felrántva őt a földről, és mikor az anya mellé rángatja, szabad kezével megfogja a nő csuklóját is, mozgősra buzdítva mindkettejüket. Szükség esetén biccent kis társának, induljon előre - a zombi és a csontváz már vonszolják magukat a kijárat felé, de nem távolodva túl messzire, ha elkéne a segítségük.
Alig jutnak túl egy vagy kettő helyiségen, szembesülniük kell a kétségbeejtő ténnyel, hogy a bejáratot már nem használhatják az odazuhant vaskos gerendák alkotta akadály miatt. A tűz is olyan magasra emelkedik, hogy nem sok választja el attól, egy teljes értékű elementállá formálódjon. Muszáj hát megtorpannia és egy lépést hátrálnia a felcsapódó hőségtől, mely úgy izzasztja, hogy lassan már a törmelékek közt csordogáló patakká válik.
Körbenéz, van-e egyáltalán más kiútjuk, hiába meggyőződése, hogy mindenütt lángok és áthatolhatatlan törmelékek fogadják őket. Összepréseli ajkait, és ahogy idegességében és nagy gondolkodásában megnedvesíti száját, nyelvén érzi a sós izzadtságot, enyhe grimaszba torzítva arcát.
Egy zombi és egy csontváz sajnos nem lesz elég ahhoz, hogy pillanatok alatt eltakarítsák az útból a súlyos fát, a falak viszont olyan hangosan recsegnek, és talán... Talán a tűz gyengített eleget a szerkezetükön, hogy egy nekifutással áttörhessenek. Ha van a külvilágba vezető fal mellettük, amit nem gátol túl sok törmelék, akkor egy intéssel küldi a nehéz testű zombit, hátha neki tud akkora sebességgel futni, ami elegendő a fal áttöréséhez. Ha igen, löki kifelé először a kisgyereket, aztán az anyát, szükség esetén Zivriahannak is odakiáltva. Ha a falről egyszerűen csak lepattan a zombi, kénytelenek lesznek hátrálni annyit, amennyit lehet, hátha a holttest felrobbantása megadja nekik a kijutás lehetőségét.

Astonien - Az asszony tekintete mögött rejtőző gondolatok ismeretlenek maradtak számodra, ahogy türelmesen hallgatta szójátékod. Ahogy beszéltél észrevehettél egy enyhe változást a levegőben. Talán csak a képzeleted játszott veled, de a levegő mintha egy pillanat erejéig eső illatával telítődött volna meg.
- Tehát oly könnyedén hallgatsz az ismeretlen, testetlen hangokra, akár a saját vágyaidra. Miért nem adod hát oda neki? - kezével mögéd mutatott a gomolygó fekete ködre, ahonnan még mindig egy árnyakból alkotott nyitott tenyér nyúlt ki. - Vagy tán úgy gondolod megtartod magadnak? Kötelességedet nem teljesíted, ígéreted pedig megszeged?

Alicia és Zivriahan - A csecsemő, érthető okokból nem ellenkezik semmilyen formában az ellen, hogy felvegyék, s az idősebb gyermek is, bár hezitálva és botladozva, de tartja a lépést a tündével. Mikor azonban a földön fekvő, mozdulatlan nőhöz érnek, egy érintésből tisztává válhat mindenki számára, miért nem mozdult ő már. A levegő ugyan perzselt, s a lángok talán magából a pokolból törhettek fel, a nő teste hideg volt, akár a sír, s ernyedt, mozdulatlan. Magától ő már nem ment sehová.
A terv, miszerint egy zombi elegendő lendülettel lyukat üssön a falba, amit meggyengítettek a lángok, sikeresnek látszott. A régi vályogfal már száraz volt és repedezett. A lyuk elegendő volt, hogy átférjen rajta mindenki. Ekkor pedig a gerenda, amely a több mázsa lángoló fából és szalmából álló tetőt tartotta fel, öreg és megfáradt roppanással adta fel a küzdelmet a lángokkal szemben.

Rántaná fel a nőt is bosszútól fűtve, ám ahogyan megérinti a kezét, bőrének hidege végigszalad karján és a hátán egyaránt, a felismeréstől megdermedve egy pillanatra.
- Ó, hogy a... - fojt el pár szitokszót, csettintve aztán kettőt a zombinak puszta megszokásból, aki lomhán szedve magát a mentális parancsnak eleget téve felveszi a holt nőt a földről. Bár felmerül a gondolat, hogy a friss halott homlokába vési a jelét, és ezzel a nekromanciájához köti a testet, nemhogy idő nincs rá, de egy illúzióból próbálna elvetemült módon nyerészkedni. Nem beszélve arról, hogyha ez valóság lenne, a helyiek még annyira se akarnák őt látni, minst most, hiszen megszentségtelenítette a holtat.
Térdeléséből egy könnyed lökéssel ismét szilárdan áll a lábain, kisvártatva húzva a kiút felé a gyereket, szorítva ujjait a csuklóján, nehogy véletlenül kiszakíthassa magát, a saját - rosszabb esetben mindkettejük - halálát okozva általa. Néha rohamként éri utol őt a köhögési inger a hőség és környező füstmennyiség miatt, és nagy erőfeszítésébe kerül, hogy ne torpanjon meg félúton a tüdejében lévő szúró-fojtó érzés kiköpésének érdekében. Tudja, hogy abban a pillanatban elbukott, ha testének ezen kínzón követelőző kérésnek eleget tesz, kényszerítve magát újabb és újabb lépésekre.
Nem érzi, hogy képes lenne még egy zombit idézni ilyen körülmények között, nem tudja kellőképp összeszedni magát még egy ilyen egyszerű varázshoz sem, így csak egy intéssel küldi a füstnél is fullasztóbb szagú szolgáját a fal irányába, karjaiban a nővel. Reménye nem bizonyul hiábavalónak: a felvett lendülettel áttörnek a külvilágba, s mivel nincs szükség arra, hogy Dylant ugrassza a kijárat felé, hamarost követi ő is, előrerántva a gyereket. Nem is foglalkozva azzal, ha ez a lökés a gyerek eltaknyolásában végződik, amíg odakinn teszi - már nem tud megfelelően a kölyök épségére koncentrálni, amíg nem jut tisztább levegőhöz. Az ő lábai is megremegnek kinn, ahogy egész testében megrázza őt a fullasztó inger, kis híján féltérdre rogyasztva.
- Remélem... - találja meg a hangját, de egy újabb köhögési kényszer félbeszakítja őt. - ..., nem kell még egy épületbe bemennünk - támaszkodik földbe szúrt botján, aztán rápillant a zombi által tartott holttestre. Mégis hova kéne letennie? Már ha van értelme letenni bárhol, és nem változik a tér körülöttük még mielőtt megvalósíthatná ezt az elképzelést. Talán egy főtérrel egyező helyen, ahol kicsit nagyobb a hely, ott nem fogják elérni őt a lángok, és az emberivadékok is viszonylagos biztonságban lehetnek. Vagy esetleg a kút környékén.

Alicia és Zivriahan - A démon és a csecsemő könnyedén kijutott a lángok fogságából, s odakint már sokkal hidegebb, csöndesebb és sötétebb is volt. Őket követte a gyermek, aki tántorogva és imbolyogva, de talpon maradt, majd a tünde is nagy nehezen előbukott. A levegő tisztább volt, s néhány másodpercnyi pihenés után a zombi karjaiban tartott nő a szemük láttára veszíti el bőrét, húsát és mindenét, amely emberré tette, felfedve egy faragott fabábút. Pillanatokon belül a csecsemő és a kisgyermek is megmerevedett fabábúvá válik, s a lángok fénye kihuny, mintha csak egy gyertyát fújtak volna el. Nem volt többé tű, se füst, se éjszaka, se falu, se emberek. Csak egy üres terem és néhány fabábú. Az ajtó kinyílott. Az egyetlen ajtó, amely ebbe a helyiségbe nyílott. A Magoi állt mögötte.
- Alicia Zharis... Zivriahan... - szólította meg őket hidegen az öregasszony. - Nagy kockázatot vállaltatok, nem csak a próbákkal, de azzal is, hogy ide jöttetek. Ezért elismerésem. Kövessetek.
Oldalra lépett, s egy kisebb, kevésbé impozáns ajtóhoz lépett, amely bizonyára nem volt még ott korábban. Kinyitotta, s mögötte feltárta a kis szobát, amely sokkal inkább emlékeztethette a tündét saját dolgozószobáira, mint egy könyvtárra, ami valójában lenni akart a sok könyvespolccal és pergamentartóval. Könyvek halomban, tekercsek rendezetlenül az egyetlen asztalon, az öreg szőnyeg éppen csak kilátszik a papírok takarásából.
- Bizonyítottatok eszetekkel, ügyességetekkel és szívetekkel. Gratulálok. Gyertek beljebb és vegyétek át a jutalmatokat. Egy varázslat a magángyűjteményemből, egy tarisznya arany és egy kérdés fejenként, amelyre őszintén és legjobb tudásom szerint válaszolni fogok.

Nem látok rajta semmit. Bármennyire is próbálkozom, még mindig kifürkészhetetlenek a valódi szándékai - s ez valamiért elismeréssel tölt el.
Mégsem áll szándékomban az idegeire menni, legalábis egyelőre. Más a célom.
Ahogy hallgatom a szavait (s gondolkodom, miként csaphatta meg az orrom eső illata egy ilyen helyen), megfordulok; szemem először a ködre szegezem, amerre a nő mutatott, majd a kezemben lévő nyakláncra pillantok.
Kötelességem nem teljesítem, ígéretem pedig megszegem?
...előfordult már néhányszor.
- A kötelességem már teljesítettem. - fordulok vissza a nő felé, vonásaim pedig szántszándékkal barátságosak, mintha egy hűtlen férjesasszonyt oldoznék fel bűnei alól gyónás után. - Megszereztem az ékszert, hisz amint mondtad is, oly veszélyes lett volna, ha nála hagyom. Az ígéretre visszatérve... nem emlékszem, hogy tartoznék bármi mással.
Összehúzom szemeim, gondolkodva nézek a nyakláncra, mielőtt folytatnám.
- De ha tényleg ennyire szükséged van rá... mégis mondd, miért hordoz ekkora veszélyt ez az ék? Mi az, ami miatt neked és neki is annyira kellett? Mi lakozik benne?
Pont ugyanaz a tervem, mint eddig: húzom az időt, aztán csak kitalálok valamit, aminek köszönhetően ép csontokkal hagyhatom el ezt a helyet. Eddig bevált...