[Útvesztő] A magoi hét próbája

Meglepően jól, álmoktól megkímélten alszom. Hogy ez valamiféle isteni kegyelem, netán csak kimerült voltam a hosszú út miatt, fogalmam sincs, de nem is érdekel: egyelőre mozdulatlanul heverek a szalmazsákon, és örülök annak, hogy túléltem az éjszakát.
Persze nem sokáig: hamar eszembe villan, miért is vagyok itt, és az izgalomtól akarva se tudnék tovább lustálkodni. Kinyitom hát a szemem, körbenézek, és lassacskán eljut a fülemig a körülöttem lévők horkolása (amire aztán végképp felébredek).
Ha Északon elmondanám, hogy eljöttem délre szalmazsákon aludni, hány másodperc alatt tagadnának ki? Halványan elmosolyodom a fél kontinensnyi beképzelt barom gondolatára; most távol vagyok tőlük, itt kell helyt állnom.
Saját magamért.
Feltápászkodom, és észreveszem az apácát, aki egy pohár vizet nyújt felém. Na, ha az alvás nem is volt isteni áldás, ő biztosan az.
- Az Úr áldjon meg - mormolom, és egy szuszra kiürítem a pohár tartalmát. - Jobban ki voltam száradva, mint a szántóföld a legkíméletlenebb nyáron.
Sóhajtok egyet, majd kinyújtóztatom a tagjaim.
- Sokan fordulnak meg erre mostanában, igaz? - kérdezem, miközben gyors mozdulattal átnézem a holmim, mindenem megvan-e. - Megterhelő lehet ennyi mindenkire figyelni.

Se ablak, se lépcsők? Ez az egész egyre abszurdabb és lehetetlenebb, amitől kényszeresen vakarja meg a tarkóját, annyira nem tudja elhelyezni az elhangzottakat sehova se. Rengeteg helyen megfordult már, és akarva-akaratlanul is belefolyt pár kétes szituációba, de egyikre sem emlékszik vissza úgy, mint egyenes képtelenség. Ezen a ponton pedig már azon se lepődne meg, ha maga a torony és a bennlét maga is csak egy hamis emlék lenne - noha ez a sérülések megszerzését nem magyarázza meg. Viszont úgy tűnik, határozottan jó döntés volt magán hagyni az egyik megbűvölt gyűrűjét - finoman meg is dörzsölgeti másik kezének ujjbegyeivel a kvarcot -, mert így legalább annak tudatában lesz, ha valami befolyásolja őt.
A kölyökre néz, mikor újabb kérdéseket intéz Margarethez, bár ha az átlagos emberi hozzáállást veszi alapul, nagy eséllyel csak hírnevet vagy kincseket szeretnének. A tudás, amennyire észrevette, a népesség csak egy csekély töredékének fontos igazán, de persze megvárja az apáca válaszát, mielőtt végérvényesítené magában a negatív benyomások okozta ítélkezést.
- Jut is eszembe - szólal meg kicsit később, és ha már a torony kapcsán nagyon úgy tűnik, kimerítették  a lehetőségeiket, még egy dolgot tisztába szeretne tenni. - Van a fogadóban most egy históriás asszony, de elég sokan állták őt körbe, így nem volt lehetőségem kérdezősködni tőle. Azt esetleg tudja, hogy ő is emiatt a torony miatt érkezett-e? Vagy hogy megörökítse azoknak a történeteit, akik megjárták azt a helyet?

Nagy kő esett le a szívemről, amikor látom a bólintását. Akkor nem gondoltam volna, hogy lényeges lenne ez a két eszköz az utazásom során, ezért is nyugtat meg a tudat, hogy most van lehetőségem pótolni őket. Általában minden tapasztalatomat utólag írom le a naplómba, miután hazaértem, ezért nem is tartottam lényegesnek, hogy magammal hozzam. Nyugodt környezetben könnyebben felidézem a múltat és időm is van részletesen lejegyezni a történéseket.
Ezek után viszont valószínű, hogy ezt a szokásomat el fogom hagyni és mindig magamnál tartom majd a füzetemet.
Csendben követem őt a másik helységbe, ahol megállok a küszöbön. Amikor felém nyújtja a szenet, én azonnal felemelem a kezemet, hogy átadhassam a váltót cserébe. Meglepetten kerekednek ki a szemeim, amikor visszautasítja azt.
Egy kis ideig csak bambán pislogok rá, lassan pillantva a kitartott kézfejemre.
- Biztos benne? Egyáltalán nem teher számomra, ha elfogadja. - Ha továbbra is ugyanúgy gondolja, bizonytalanul visszacsúsztatom az érméket a táskámba. Nem látom értelmét annak, hogy ráerőltessem. Helyette egy őszinte mosollyal válaszolok. - Köszönöm szépen még egyszer a kedvességét. További jó munkát továbbra is, az Isten áldja.
A kapott szenet a táskám oldalába csúsztatom és kilépek a pihenőház ajtaján, elköszönve minden sérülttől is, akik ott tartózkodnak.
Omega segítsége nélkül is könnyen felfigyelek a templomtoronyra, ami magasan kiemelkedik a többi ház közül. Nem esik nehezemre követni azt, így hamar el tudok jutni a kertbe - ezt választom első megállóként, hiszen mélyen reménykedek abban, hogy nem kell belépnem az épületbe.
Bizonytalanul pillantok körbe, kínosan lépve hol az egyik, hol a másik lábamra. Minden mást szemügyre veszek, mielőtt az atyára pillantanék. Nem tudom, hogyan kellene megszólítanom, egyáltalán illik-e ezt tennem. A kapu nyitva van, ez azt jelenti, hogy szívesen látják a látogatókat...  Ugye?
Megköszörülöm a torkom, mielőtt bátortalanul közelebb lépnék.
- Jó napot - köszöntöm halkan és várok egy kicsit, hogy biztosra menjek abban, nem zavarom a jelenlétemmel - Egy utazó vagyok, magoi tornya miatt jöttem. - A földre nézek, majd oldalra és vissza a férfira. Nem tudom, hogyan kellene folytatnom. Térjek inkább a lényegre? - Margaret nővér megajándékozott egy írószénnel, hogy le tudjam jegyzetelni a tapasztalataimat. Azt ajánlotta, hogy jöjjek ide, hátha fel tudna ajánlani valamit, amire írhatok vele. Természetesen, szívesen kifizetem a fáradozását.
Ezzel a mondattal előre húzom a táskámat, hogy újra előhalásszam a beledobott váltót. Fontos számomra az a pergamen, vagy bőrdarab, amit adni tudna és nem akarom, hogy a pénz legyen az oka a visszautasításomnak.

Jozef - A nő fáradtan oldalra billentette a fejét és elgondolkodott, miközben szemével a tető gerendázatát szemlélte.
- Hozzám többnyire csak az után jönnek az emberek, hogy megjárták a tornyot. Saját bevallásuk szerint pedig megváltoztatja őket, igen. De hogy még is miben...? A minap mesélt nekem egy fiatal leány, aki egy remek hasonlatot mondott. "Mintha egész eddigi életemben csak félig néztem volna meg mindent." Bizonyára sokan érezhettek így. Talán a mágia hatása, ami odabent érte őket. Azt viszont nem tudom, mennyire tartós, mert annyi ideig nem marad itt senki sem. Jönnek, isznak egy jót, megpróbálják magukat, majd mennek is. - szelíden biccentett egyet és egy nagyot ásított. - Ne haragudjon. Hosszú volt a napom és még van jegyzetelni valóm.

Zivriahan és Alicia - A gyermek kérdésére Margaret megrázta a fejét.
- Nem hallottunk még olyanról, aki sikerrel járt volna a próbákon. - sóhajtása lélekbe maróan szomorú volt és egy nagy pislantással átemelte a tekintetét Aliciára. - Óh, a históriás asszony? Állítólag ő csak a történetekért jött. Talán gyűjtő lehet. Sosem voltam elég tájékozott a művészek világában, sajnálom.

Astonien - Az apáca mosolyogva biccentett, ahogy köszöntötted, s lassú mozgása elárulta, bizony nem fiatalok már a csontjai sem.
- Öntözd csak torkodat, amennyire csak jól esik, gyermekem. - megemelte a kancsót és ajánlott még egy pohárnyi vizet. - Nem kell aggódni, a legtöbben nem ide jönnek. Azzal a kevéssel meg, akik lelkük ápolását kérik, elbírok. Meg persze az atya is ki szokott segíteni, amikor ideje engedi. A nevem Margaret. A toronyból jöttél? Esetleg oda mégy?
Kissé hunyorogva nézett rád, s miután végig mért, bátorítóan biccentett.

Illumia - Margaret nem volt hajlandó elfogadni a váltót az írószénért, s távozásodkor csak kedvesen integetett.
A templom kertje egy aprócska kertnek számított, kisebb volt mint egy parasztház udvara, s alacsony kőkerítés választotta el csupán a külvilágtól. Odabent karókon futottak a babok és paradicsomok, sorokban a káposzták, a templom aljában pedig tök látszott terebélyesedni. Bokrok választották el egymástól a kis részeit a kertnek, s lapos folyókövekkel volt kirakva a járórész a kis fakaputól. A pap éppen egy kis ásóval a kezében tevékenykedett az egyik bokor alatt, amikor megszólítottad, s hamar (talán túl hamar) ki is emelkedett mögüle, hogy szemügyre vegyen. Fején csak oldalt nőtt az ősz haj, fürkésző szemei beesettek voltak és táskásak, tartása kissé görnyedt, de még így is föléd tornyosult.
- Írni valamire? Valóban, az itt van. Adjon Isten! Adjon az Úr jó napot a kisasszonynak. - szavai fürgén gördültek le a nyelvéről és szapora léptekkel indult meg a templom oldalsó ajtaja felé. - Jöjjön. Illetve ne is! Maradjon kérem, már is hozom. Hogy van Margaret? Tegnap este...
Hallani azonban már nem is lehetett, amit mondott, ugyan is eltűnt az ajtó mögött. Nem tellett bele azonban sok időbe és újra felbukkant, kezében egy feltekert lappal.
- ... és aztán eloltani is igen nehéz volt, de tudja hogy van ez. Szóval, lenne itt egy igen régi pergamen, amit mi már nem fogunk itt használni, de a szén jól fog majd rajta. És a torony miatt jött? Vigyázzon ám magára a kisasszony. - oda érve hozzád a kezedbe nyomta a papírt, amin még egy kis föld is maradt a kezéről, s azonnal fordult is vissza, hogy tovább tevékenykedjen a bokor aljában. - A templom alamizsnadobozába tegyen csak ha jónak látja... váltót, úgy értem.

Boldogan elfogadom a második pohár vizet is. Közben persze figyelek a szavaira: tehát van itt egy férfi egyházi is, és ketten figyelnek az ide betévedt szerencsétlenekre.
Bár... miért is érdekel? Úgyse maradok itt sokáig.
- Én Astonien vagyok. - hajtom meg a fejem, miközben végigmér rajtam. - Még csak most érkeztem Északról, de igen, a torony felé tartok: kíváncsi vagyok, miféle próbákat rejt, s hogy birkózom meg azokkal.
Ha már itt vagyok, némi kérdezősködés attól még nem árthat.
- Szoktak mesélni a toronyról azok, akik megfordulnak itt? Hallottam, hogy bizony nem szűkölködik veszélyekben. - vajon hasznos lenne, ha felfedném, hogy pap vagyok? Valószínűleg nem, vagy ha mégis, akkor is ráérek még vele.

~ Hmm! Ez felettébb érdekes! És veszélyesnek hangzik, még ha elsőre nem is tűnik olyam szörnyűnek! Csak épp az a kérdés, hogy a torony, vagyis inkább a mágus varázslata mennyire kutyulja össze az elffia agyát vagy csak az emberekre hat így? Mi is történik valójában? Megéri kockáztatni? ~ száguldottak a gondolatok a fejemben.
- Hálás vagyok az eddig elmondottakért is, nagyon sokat segített. – álltam fel, hogy elmenjek, hagyván őt pihenni. – Csak még egyetlen kérdésre feleljen. – torpantam meg az ajtó előtt. – Csak kimondottan emberek voltak azok akik ezt tapasztalták?
Ha erre a kérdésemre is megkaptam a választ, akkor elköszöntem tőle és lemásztam, vissza a kocsmába, de ha csak meg nem állított a fogadós már nem álltam meg, hanem kimentem az utcára és szemem a toronyra függesztettem.
- Azt hiszem lassan ideje, hogy megismerkedjünk és felfedd a titkaidat.- suttogtam a szélbe.

Egy könnyed mozdulattal hessegeti el a nő bocsánatkérését egy fejrázás kíséretében - igazság szerint a fogadóban se tudtak neki sokkal többet mondani, így nagy meglepetés nem éri őt. Margaret feltehetően épp elég időt tölt a sérültek ápolásával, és az minden bizonnyal az energiái nagyobb részét is felemészti.
- Nem gond - jelenik meg egy halvány mosoly az arcán, és ezzel ő el is köszönne, hogy a saját szemével láthassa az ablakok nélkül épült tornyot a benne rejlő csigalépcsőjével és titokzatos termeivel, ám a kölyöknek még mindig akadnak kérdései.
Felvont szemöldökkel emeli rá pillantását.
- Ha az elméjük került valamilyen befolyásoló hatás alá, feleslegesek ezek a kérdések, elvégre emiatt mindenkinek egyéni élménye és próbája van. Ezt alátámasztja, hogy más termekről meséltek, és így, ha te vagy én belépünk, odabenn előttünk is más fog megjelenni. Felkészülni erre aligha lehet – tárja szét a karjait. – A fogadóstól pedig azt hallottam, hogy aki bement, az vissza is jött onnét, haláleset sem történt, de, ha annyira veszélyes lenne a toronyba való belépés, hogy a saját életét tegye kockára vele az ember, nem lenne ekkora népszerűsége sem. Mi több, inkább rémhírek terjednének róla, és a gyerekek sem akarnák oly' nagy hévvel megközelíteni – teszi karba a kezeit, várva egy kicsit, hogy a kölyök is átrághassa magát a logikai összefüggéseken. – Szemügyre veszem kicsit közelebbről ezt a tornyot. Ha szeretnél, gyere te is – bök állával az erdő irányába, majd Margarethez fordul. – Nagyon hálásak vagyunk a segítségéért, sok információval gazdagodtunk – biccent egyet felé köszönőleg. – További szép napot kívánok – emeli meg a kezét ezúttal elköszönés céljából intve, majd jelzésértékkel lép egyet, és ránéz a kérdésekben gazdag gyerekre várakozón, milyen döntést hoz. Végül persze akár vele tart a sűrűbe, akár nem, ő már kikérdezősködte magát, más indok pedig aligha akad, ami miatt távol kéne maradjon a híres-neves toronytól - legfeljebb nem lép be, ha hátborzongatóan bizarrnak találná az épületet és annak környezetét.

Zivriahan és Alicia - Az apáca összevonta a szemöldökét a faggatózás okán, de végül csak megértően bólintott.
- Drága Evelyn, nagyon jól átlátja a helyzetet. - biccentett hálásan mosolyogva a tünde felé. - Akármennyire is elzárkózott von Hinderwald, az Isten adta élet értékét úgy tűnik, ő is tiszteli. Ezért is vagyok itt én, hogy ápoljam az embereket, s nem a... templomosok. Nektek is szép napot és az Úr áldja lelketeket.
A pihenőházat elhagyva nem telik sok időbe, hogy megleljétek a domb tetejére vezető ösvényt. A templom mellett vezetett el, s kissé kanyarogva, de láthatóan szélesre taposva vezetett be a fák közé. A szél kellemesen simogatta a lombkoronákat, s közülük időnként fel is bukkant a kémény nélküli cseréptető, mely csak a toronyé lehetett. Közel öt percnyi gyalogút végén pedig már szembesülhettetek is az egyszerű, henger formájú kőtorony tömör gyönyörével. Nem nyúlt túl magasra, s csakugyan, ahogy Margaret is említette, nem voltak ablakai, mindössze egy tömör, fából készült ajtaja, rajta kopogtatóval, de kilincs nélkül. A fák közül nevetgéléssel összeelegyedő gyermekvisongatások szűrődtek át.

Astonien - Mikor Margaret meghallotta, hogy Északról érkeztél, ráncai elmélyültek a mosolyától és elégedetten bólogatott.
- Üdvözlöm itt minálunk, Astonien. Mesélni at bizony szoktak, nem is keveset. De nem tudnám megmondani, mi az igaz és mi az, amit csak igaznak véltek abból, amire emlékeztek. Von Hinderwald mágiái bizonyosan megzavarták az elméjüket. Jó lesz, ha maga is vigyáz, mert a mágus tornyán belül nem lehet minden valós. És ha elfogad egy jó tanácsot egy magamfajta vénasszonytól... - hajol közelebb, hunyorogva. - párnázza ki a nadrágját szalmával. Csak a biztonság kedvéért.

Jozef - Hildegrad csak szelíden megrázta a fejét.
- Volt két napja egy kisebb kompánia, talán négyen is lehettek, mind tündék. Mind a négyen a torony előtt ébredtek fel, miután beléptek a toronyba, néhány zavaros emlékképpel. A mágus illúziói valószínűleg mindenkire ugyan olyan hatással vannak.
A fehér leányzó is elköszönt tőled, s visszatért az asztalához, hogy amíg a gyertya kitart, addig ő is írhasson.
A kocsmában már kezdtek bágyadni az emberek, s néhányan már az ajtón keresztül botladoztak ki, hogy a lóitatóból frissítsék fel magukat. A kocsmáros is éppen egy vendégével beszélgetett, így észre se vette távozásodat, lánya azonban az asztalok közül még intett feléd búcsúzóul. Odakint a levegő még nem volt olyan hűvös, bár az ég tiszta volt, s a teret igen szépen megvilágította a sarlóhold fénye, s a csillagok. Ugyanebben a fényárban pedig nyílegyenest látni is lehetett a domb tetején ringatózó fák lombjai közül kikukucskáló, kémény nélküli cseréptetőt, a torony tetejét. Ahogy pedig a látvánnyal itattad szemeidet, észre is vehetted, ahogy egy teltebb asszonyság, kezében egy lámpással, hangosan szitkozódva siet a domb felé vezető ösvényre.

Tehát nem reménykedhettem abban, hogy esetleg csak az emberekre hat a Torony mágusának bűbája, bár ez még nem volt teljesen biztos, hiszen nem gondolom, hogy olyan sok sötét elf keveredik ebbe az Isten háta mögötti kis faluba mostanában.
Én mindenhol olyan kakukktojásféle voltam és vagyok…..
Mire leértem a földszintre, az ivóba, már mindenki eléggé kókadozott vagy éppen már ismét útra kelt. Észrevétlenül távozhattam, mert a fogadós mással beszélt, de a lányának még azért visszaintettem. Talán még találkozom vele, ha az Úr és a szerencse is mellém állnak, mert az elhatározás már megszületett: megpróbálkozom a Toronnyal és annak próbáival.
És éjszaka volt, a Hold fényesen világított, ami arra biztatott, hogy most kéne indulni, ez az én napszakom, most vagyok a legerősebb.
Ám úgy látszott nem vagyok egyedül, mert egy bosszúsnak látszó fehérnép épp most eredt neki a domboldalnak. Bár lehet, nem a Toronyhoz tart, de az ösvény igen, így a nyomába eredtem.

A templomosok említésére egy fanyar mosoly jelenik meg az arcán – az ő megjelenésük bizonyára csak negatív tartalmú pletykálkodást eredményeztek volna, és akkor aztán pláne nem lenne ekkora buzgás a környéken. Szerencsére persze ez a Hinderwald tudja, meddig mehet el. A beszélgetés ugyanakkor a maga részéről lezárva, így az elköszönést kísérő intéssel már meg is indul a korábban mutatott irányba, noha pár lépést követően még megáll és hátranéz, hogy a kölyök követi-e őt, vagy esetleg elinalt a bátorsága a kíváncsiságával együtt. Ha felé igyekszik, akkor bevárja őt, más esetben folytatja az útját, és bár a templom mellett némileg lelassít, megnézve magának az épületet és eltűnődve, érdemes lehet-e belépnie újabb kérdésekkel, feltételezhetően nem lesz okosabb, mint Margaretnél vagy a fogadóban. Arról nem is beszélve, hogy csak frusztrációt érezne odabenn, semmint békés megnyugvást, mint minden átlagos környékbeli paraszt.
Egy fintorgó szájhúzással hagyja maga mögött az épületet és annak gondolatát, és csak az erdő ölelésében szólal meg abban az esetben, ha a kölyök vele tartana.
- Na és téged hogy hívhatlak? – vonja fel a felé közelebb eső szemöldökét, ahogy szeme sarkából rápillant. – És mi ragadta meg a fantáziádat ebben a toronyban? Gondolom, hallottál róla valami érdekeset, mert nem tűnsz helyinek... – néz végig rajta, megtéve a tőle telhető erőfeszítéseket, hogy a sokak által kényelmetlennek talált csendet némileg elűzze. Na meg talán jobb a szándékokat felfedni mihamarabb, ha már ugyanoda tartanak, nehogy később hasraesésben végződjön.
A torony elé járulva megáll, egyik lábára helyezett testsúllyal nézve rajta végig, szokatlan látványától pedig kénytelen-kelletlen is megemeli a szemöldökét. Az ajtón is csak kopogtatót látni – mintha az egész épület azt akarná mondani, hogy csak azt engedi be, akit ő akar. Talán ez nem is áll messze az igazságtól, és bár már ösztönösen keresné is a csapdákat, a környékbeli gyereknevetés az, ami enyhít feszélyezettségén. Ha nem lenne biztonságos itt tartózkodni, a kölykök sem fogócskáznának a környéken.
- Körbenézünk? – pillant különös társára abban az esetben, ha vele jött, majd tekintetével előbb megkeresni az egyik fa ágán gubbasztó Voilét, mielőtt körbejárná a tornyot, megbizonyosodva arról, hogy annak kerek hengerségének tényleg egyetlen pontján sincs egy ablak sem, netalán egy repedés, amin beszűrődhet a napfény. Ezen túl fürkészi még a fák törzse között a távolt, van-e esetleg más építmény a közelben, mert azt igencsak nehezére esik elhinni, hogy ebben az ablak nélküli kőtömbben éljen ez a Hinderwald, ám ha igen, akkor minden tisztelete: főzni, raktározni és viszonylagos kényelemben élni és tájékozódni igazán nagy kihívásnak tűnik beszűrődő fényforrás hiányában. Persze megeshet, hogy ez is hozzájárult különcségének elismeréséhez.
Ha semmi gyanakvásra adó okot nem fedez fel sem a földön, sem a fákon és azok törzsén túl, csípőre tett kezekkel áll meg az ajtó előtt két lépéssel, határozottan szemezgetve a kopogtatóval.

Kíváncsian hallgatom a mondandóját, hátha ki tudok belőle hámozni valamit, ami hasznomra lehet; hamar feladom azonban. Nem volt még lehetőségem kiismerni, de akár pletykásabb, mint hét falucska együttvéve, akár sejtelmesen megtartja magának mindazt, amiről a tornyot megjárt szerencsétlenek beszéltek, a végeredmény ugyanaz: nem tudok meg semmi biztosat.
Bár erre már számítottam. Nehéz információt gyűjteni egy olyan helyről, ami mindenki számára máshogy jelenik meg. Hogy máshogy bizonyosodhatnék meg a dolgokról, mintsem a saját szemeimmel?
- Az bizony hasznos lenne - nevetek teljesen őszintének tűnően a kipárnázás ötletére. - Valóban jó lesz vigyáznom, ha az elmémmel is babrálni fog ez a mágus. Akárhogy is, nem tagadom, szétvet a kíváncsiság, miféle rejtelmeket tartogat számomra a torony... - tápászkodom fel, és odanyújtom neki a poharat - ...így nem is húznám többet az idejét. Köszönöm a szíves vendéglátását, Margaret nővér! - hajtom meg a fejem. - Ne aggódjon, Urunk minden bizonnyal segíteni fog rajtam.
Ja. Kénytelen lesz...

Jozef - A nő sietős léptekkel haladt az ösvényen felfelé, fényforrását folyamatosan maga elé tartva, s egyáltalán nem vette észre, hogy követed. Az erdő peremére érve, mintha megállt volna egy pillanatra, de hamar folytatta lépteit.
- Karl! - kiáltotta az ösvényen előre, a holdfényt eltakaró lombok sötétjébe. - Ha megint a toronynál lófrálsz te kölyök én esküszöm... Karl!
Közel öt percnyi gyalogút után egy kitisztult részére értek az erdőnek, ahová az éjszakai fények is beértek, s ahol az ablakok nélküli kőtorony, oszlopként magasodott fölétek, egyetlen ajtaja tátott szájként meredt az ösvényre. A nő azonnal elindul, hogy a tisztást végigjárja, lámpásával világítva kiabáljon tovább, keresve a gyereket.
A szél által mozgatott ágakon kívül semmi sem mozdult a környéken, bár a tücskök kitartóan ciripeltek a fűcsomók között.

Zivriahan és Alicia - Ahogy Alicia körbejárja a tornyot észreveheti, hogy kisebb légrések sorakoznak helyenként a legalsó kövek között, bár ha meg is próbálna benézni rajtuk, csak korom feketeséget látna. A torony mögött észrevehetően puhább volt a föld, mintha frissen forgatták volna meg egy kapával, de ezt leszámítva semmi mást nem látott. Az ajtó továbbra is csukva volt, s a kopogtató is a helyén lógott. Ziv eközben, ahogy közelebb ér a gyermekzajokhoz, láthatja, hogy a fák között ugrándoznak, s néhányan tobozokkal dobálják egymást nevetgélve. A földön gallyakból egy kört is raktak ki néhány fa közé, s a legnagyobb fiú állt benne, egy vékony ággal hadonászva.
- Elbuktál! Elbuktál! Jutalmad egy marék sár! - gúnyolódott hangosan kacagva az egyik kölykön, aki éppen nem tudta követni az utasítait a körben állónak.

Astonien - Margaret egy biccentéssel viszonozta fejhatásod, s óvatosan visszaveszi a poharat.
- Az öröm az enyém volt, kedves Astonien. Bízom abban, hogy Krisztusunk majd megmutatja a helyes utat előtted. Isten áldja lelkedet.
Búcsúzott el, s ha úgy döntesz, távozol, a reggeli frissítő levegő és a felkelő nap sugaraitól megnyúló templom árnyéka fogad majdan odakint, talán egy-két korán kelő árussal, akik már portékáikat kezdték kipakolni egy-egy dobozra. A szélcsendben mozdulatlanul álló fák mögül éppen csak ki lehetett szúrni az emlegetett torony cseréptetőjének csúcsát, ahogy a sok zöld között vöröslött, s az odavezető ösvényt sem lehetett eltéveszteni, egy jól kitaposott, girbe-gurba járás a templom mellől.

Nem akartam felhívni magamra a figyelmet, így csendesen mentem a lámpával az ösvényen egyre feljebb jutó és lassan az erdőbe, a fák közé lépő nő után. Nem mintha titkolóznom kellett volna, de kíváncsi voltam, mit keres sötétedés után idekinn. Bár azt sem lehetett kizárni, hogy ő is a Tornyot szemelte ki uticéljául…… Persze a ruházata és kicsivel később a felcsattanó hangja azonnal kizárta ezt. Nyilvánvalóan keresett valakit és mintha, amikor a faluba értem volna gyerekek hangját sodorta volna felém a szél innen, a dombok közül. Valószínűleg a lókötők csak élvezik a hirtelen támadt érdeklődést és a szabályszegés izgalmát. Meg tudtam érteni őket, így csak egy cinkosmosollyal hagytam, hogy a nő a lámpával eltűnjön az épület mögött, aztán a figyelmem a Toronyra fordítottam.
Az éppen velem szemben lévő ajtón kívül, semmilyen más nyílászáró nem látszott rajta. Legalábbis amit innen láttam. Persze a túloldalon lehetett, de nem volt értelme ezzel foglalkoznom, hiszen nem sok értelme lett volna egy erős mágus lakhelyére az ablakon keresztül próbálkozni bejutni, amikor eddig még senki az ajtón sem jutott messzire.
Nem szerettem volna, ha az elmém megzavarodik, de még nem voltam messze attól a kortól, amikor szinte a célkitűzésem volt, hogy megszegjem a szabályokat és a nevelőimet az őrületbe kergessem.
Kíváncsi voltam és bíztam magamban, hogy a rejtély végére járok és nekem sikerül majd a próba.
Így hát az ajtóhoz léptem, hogy valahogy beljebb jussak.

Csendes társaságnak tűnik a kölyök, ami az előbb mutatott érdeklődő természete után kissé meglepő, ugyanakkor nem panaszkodik, hogy nem erőlteti a beszélgetést. Nem is tűnik úgy, mint aki meg akarná törni a csendet, és talán a beszélgetés is csak azért indul el, mert szokatlan módon ő tette meg ehhez a lépést. A név elhangoztával biccent egyet – ezt nem lesz nehéz megjegyeznie -, a továbbiakra ugyanakkor felvonja egyik szemöldökét, és végignéz rajta még egyszer, ezúttal már ténylegesen felmérve őt.
- Mágus, mi...? – motyogja az orra alatt, visszavezetve tekintetét az útra. – Végül is ez is egy tanítási módszer – vonja meg a vállát egy sóhajtás kíséretében. – De elég szokatlannak hangzik – teszi hozzá némileg furcsállón, azonban a továbbiakat nem firtatja. Nem nagyon ismeri sem az emberek, sem az elfek képzési rendszerét; sokat változhatott, mióta őt elkezdték kiképezni, noha így is kétségei vannak a tanonc ilyen fiatalon történő világlátása kapcsán. Még szorosan a mestere nyomában kéne szednie a lábait, máskülönben nagy eséllyel elveszik Veronia tágas területén, nem beszélve a pénzszerzés és annak helyes elköltésének problémájáról. Na most vagy nagyon különleges esetnek lehet a szem- és fültanúja, vagy a kirakós néhány darabja még hiányzik – a megérzései pedig az utóbbi felé mozdítják.
Vagy a mestere csak meg akart szabadulni a tanítványtól. Végeredményben ez is egy lehetőség.
- Nem gondolod, hogy veszélyes egyedül utazgatnod? – pillant kisvártatva a másikra ismét egy újabb szemöldökvonás kíséretében, engedve némi értetlenséget is a vonásaiba. Nem hinné, hogy ez bármit is megválaszolna a kétségeiből, de legalább egy elképzelés kialakulhat, mennyire lehet vagy érdemes rá támaszkodni.
A torony körbejárásával semmi gyanúsat nem talál, leszámítva a puha földet a talpa alatt az épület túlodalán, de még ez is elkönyvelhető egy kiskerti ágyásnak. Le is lép a talaj laza részéről, kis ideig csak vizsgálva azt szemmel, majd megfordul, Dylan mégis merre lehet. Szemlátomást elfoglalt lehet a környék kölykeivel, de talán nem lesz nagy gond, ha kizökkenti őt vizsgálódásából.
- Dylan! – emeli meg a hangját, és ha elnyerte a figyelmét, akkor magához inti. Ha nem sikerült, akkor még hangosabban szólítja - de reményei szerint erre nem lesz szükség -, és amint odasietett mellé, folytatja. – Találtam valami érdekeset – fordul teljesen a laza talaj felé. – Mintha ástak volna itt. Feltűnően puha a föld – guggol le, egyik kezét az állához emelve, mint aki komolyan elgondolkodik ennek a miértjén. – Lehet, igazad volt korábban, és mégiscsak akadnak itt idáig elő nem került holttestek. Talán ide temették őket – néz fel a másikra a tőle megszokott közönyös faarccal.

Szép, szép, csakhogy hiába maradnék itt áldott frázisokat váltogatni Margaret nővérrel, nem sokban segítene a próbák legyűrésében. Mosolyogva bólintok hát még egyet búcsúzóul, megfordulok, és kilépek a vendégházból.
Kora reggel van. Vajon a szokatlan nyugvóhely miatt keltem ilyenkor, netán az izgalom ébresztett? Akárhogy is, egész kipihent vagyok ahhoz képest, milyen kimerült voltam az utazástól. Nagyot sóhajtva körülnézek, tekintetemmel valami olyasféle árus után kutatva, aki biztosíthat némi harapnivalót a torony felé vezető útig. Talán egy-két friss zsömlét tudok vásárolni valamelyiktől? Az lenne a legjobb, de akármilyen étket látok, odamegyek, és barátságosan megtudakolom az árakat.
Üres gyomorral mégsem sodorhatom veszélybe az életem, nem igaz?

Jozef - Ahogy közelebb lépsz az ajtóhoz, könnyen feltűnhet, hogy kopogtatója van ugyan, fémje szinte csillogott a holdfényben, de kilincs az sehol sem volt. A kopogtató egy egyszerű karika volt csupán, egy vaskosabb résszel az alján, a karika mögött pedig, az ajtó fájában egy vékony vonal, amely nem tűnt úgy, mintha eredetileg a deszkák részét képezte volna.

Alicia és Zivriahan - A gyerekek kíváncsian odakapták a fejüket, amikor a bokorból hallották Zivriahan hangját, s néhányan osonva követték is az újonnan érkező lehetséges játszótársukat, hogy kikémleljék, vajon mi célból jöhetett. Az Aliciával folytatott beszélgetését is nagy figyelemmel kísérték, a torony fala mögül kibújó bucijukkal. Amikor aztán "Dylan" felállt, vihorászva bújtak el, bár a pusmogásuk könnyen elárulta, hogy még mindig csak a torony takarja el őket a párostól.

Astonien - Legnagyobb szerencsédre, nem hogy ételt, de magát a péklegényt pillanthatod meg, ahogy kora reggeli körútját járja, hátán púposra rakott kosarával. Ahogy megállítod őt, boldogan ki is szolgálna három ökölnyi pogácsával, kettő váltó fejében.
- Egészségére. - biccent is hozzá széles mosolyával, ám mintha hezitálna, amikor tovább akarna indulni. - Járt már a toronyban, kend? No nem mintha tudni akarnám mi van odabenn... csak hát tudja... hogy esetleg mitől kéne tartani, ha netán még is...

A betyárját, ez egy soványka mesélőinek tűnik.

Boldogan szabadítom magam a két váltó átkos terhétől, és veszem át a friss pogácsákat. Hisz a pénz úgyis a gonosz kreálmánya, nem igaz? Egyébként is, amennyire szükségem van, azt könnyedén eltulajdoníthatom.
Erről a gondolatról eszembe jut, miért is vagyok itt.
Vajon miért húzom meg magam ilyen szelíden? Ha most a fénykoromban lennék, a fél falut végiglopnám, a legféltettebb helyekre is beférkőznék, a toronyról pedig még azt is megtudnám, amit nem akarok. Szalmazsákon aludni? Reggelit vásárolni a péktől? Ugyan.
Miért viselkedek így? Talán félek az idegen környezettől? Netán még dolgoznak bennem a láncok, amiket öt év fáradságos munkájával tápláltam? Fene se tudja, de akárhogy is, kezdem kényelmetlenül érezni magam a bőrömben.
Talán ha legyűröm a torony próbáit, az segít végre önmagammá válni.
...alig hallom meg a fiatal legény habozó szavait. Nocsak, van valami információja a kalandokról? Kíváncsi vagyok, mennnyire lehetnek értékesek a számomra.
- Ami azt illeti, még csak most érkeztem messze földről, és épp oda tartok. - veszem elő a barátságos hangom. - Talán kend már járt abban a félelmet keltő toronyban? Milyen veszedelmek leselkednek ott a kíváncsiakra?
Egye fene. Bár már minél hamarabb látnám a saját szemeimmel a kihívásokat, csak nem taszítom el magamtól a segítséget, ha már így, ezüsttálcán kínálják felém!

Füleltem, de nem hallottam semmi zajt, a lámpás nő mozgásán és morgolódásán kívül. Legalábbis a Torony felől egy árva nesz sem volt hallható, az mély hallgatásba borult az egyre sötétebbé váló estében. Nem voltam betolakodó és nem is jártam tilosban, mégis olyan óvatosan közeledtem az ajtóhoz, mintha valami ilyesmi lenne a helyzet.
Nem tudom miért kúszott valamiféle balsejtelem a gyomromba, mikor igazából csak azt hallottam a pletykákból és szóbeszédekből, hogy nem járt eddig senki sikerrel, de nem is halt meg senki a próbák során. Na, jó! Talán egy-két embernek összezavarodott a gondolkodása, de legalább nem halt meg.
Szemügyre vettem a Hold fényében megvillanó kopogtatót és a mögötte, láthatóan nem a hozzá tartozó fémlapocskát, aminek sejtésem szerint a nagyobb zajkeltés volt a célja, de persze itt semmiben nem lehettem biztos……..
De nem állhatok itt örökké! Fel kellett tennem azonban magamnak a kérdést, hogy készen állok-e?
Készen állok kockára tenni az elmém épségét? Azt hiszem erre nemmel válaszolnék, de akkor nem én lennék én, nem igaz?
Felemeltem a karikát és a kis fémlaphoz koccintottam………..

Ha nem lenne korlátja a szemöldökemelésnek, már biztosan a csillagos égbe emelkedett volna, olyannyira furcsállja a kölyök válaszait. A magántanárkodás nem példátlan természetesen, végeredményben őt is így tanították ki – igaz, hogy a nekromanciára, és nem a hagyományosabb tudásra -, és bár egy pillanatra megfordul a fejében, hogy talán a társánál is ez a helyzet, a gondolat mégis elűzésre kerül. Ha ilyenben mesterkedne, megállapodott volna az utcakölyök vagy hontalan vándor feleletnél, akinek nincs hol meghúzódnia, és még csak gyanúját se keltette volna a varázshasználatnak.
Mindettől függetlenül észben tartja az elhangzottakat, mert ugyan Dylan továbbra sem tűnik ártalmasnak, továbbra sem állnak össze vele kapcsolatban a dolgok, ami egyre inkább csak bosszantja őt.
- Nos, amennyire hallottam, rendszerezettebb a taníttatásuk, és csak egy bizonyos kor fölött engedik őket el, akkor is egy konkrét és egyértelmű feladattal. Ennél többet viszont én sem tudok – von vállat kissé nemtörődőm módon.
A következő kérdésére tett felelet már-már inkább arról kezdi el meggyőzögetni őt, hogy valami a kölyök fejében nincs rendben, azért nem feltétlenül tud kiigazodni a mondandója összefüggésein. Számára ez több dolgot is megmagyarázna, mielőtt azonban véglegesítené ezen álláspontját, figyelmezteti magát, hogy ez még túl korai.
- Remélhetőleg elég kitartó ez a szerencse – hagyja ennyiben a kérdezősködést, sejtve, hogy túlságosan konkrét válaszokat nem fog kapni. Nem mintha elvárhatná egy idegennel szemben, hogy minden kapcsán őszintén és egyértelműen beszéljen, szóval nem is erőlteti tovább - egyelőre elég neki a tudat, hogy valamit nagy valószínűséggel rejteget, vagy valami kapcsán ferdít.
A torony körül semmi különlegeset nem talál, és még a frissen feltúrt föld is tűnik inkább egy kialakulófélben lévő kiskertnek, semmint névtelen sírnak, ahogyan azzal viccelődni próbál. Dylan ugyanakkor elbukja a humor felismerését, és teljesen komolyan véve kezdi el megvizsgálni a területet, hogy aztán sorravegye a valószínű lehetőségeket, amitől muszáj elnyomnia egy sóhajtást. Túlságosan hozzászokott a tökkelütöttek társaságához, akik még akkor is kiforgatják a szavait, amikor nem kéne.
- Csak ugratni próbállak – húzza el a száját kissé, feltápászkodva a helyéről. – Szinte biztos vagyok benne, hogy ez egy virágágyás lesz vagy kiskert. Temetőhöz túl kicsi lenne – igazít egyet ruhája ujján, majd a gyerekek említésével feltűnik neki a torony mögől leskelődő kis társaság is, akik szinte rögtön behúzódnak az épület takarásába. – Annyira messze nem is kell menned – sandít Dylanre. – Ugyanakkor kétlem, hogy bármi hasznossal tudnának szolgálni – indul el feléjük, szükség esetén kikerülve a laza földet is, mielőtt jobban megtaposná, az esetleges veteményesben nagyobb kárt téve a kelleténél. – Hé, kölykök – szól feléjük, kilépve a torony takarásából, hogy jó rálátása lehessen a társaságra. – Láttatok valami furcsát a környéken? – érdeklődik, ám ha játszani akarnának, és a léptei hallatán megindultak volna az épület másik oldalára, akkor egy szemforgatással fog a kilincs nélküli ajtó elé járulni, készen arra, hogy a kopogtatót meglendítse párszor.
- Dylan – keresi pillantásával az emlegetettet. - Ha szeretnél, játszhatsz velük, de én most már bemennék.

Astonien - A legény ismét hezitálni látszik, csupán csalódottságáról mesél tekintete. Serényen zsebre vágja a váltókat és visszatakarja a kosarát, fejét rázva.
- Nem jártam én még ottan. Jó apám óvva is int attól, hogy a dombra menjek, amíg a boszorkány odacsalja az embereket... Csak hát tudja... Igen sokat ígér. Kincseket és végtelen tudást. Jól jönne az nekünk mostanság. Persze minálunk az ilyesmi szóba se jöhet. Örüljünk annak, amit az Úr adott nekünk. De egy kicsivel több azért még is csak jól esne. - amíg a kosár újra vissza nem kerül a legény vállára, csend telepszik rátok. - Legyen biztonságos próbatétele!

Jozef - Ahogy a kopogtató bütyke nekicsapódik a mögötte elnyúló fém lapnak, a hangos koppanás, mintha robbanásként töltené ki a tisztást, melyen a torony áll. Az ajtó pereme eleinte csak haloványan, majd egyre erősebben kezd derengeni, kékes fényben fürösztve mindent maga előtt. A mozgás nehézzé válik, mintha mézben akarnád mozgatni a végtagjaidat, s mikor már a fénytől mást sem lehet látni, csak az ajtót, testedet mintha hirtelen megrántotta volna valami. A fény kialudt, a mozgás ismét gátlástalanul végezhető lett, ám az éjszaka hűvös levegőjét kicserélte a por és doh szaga. Lábad alatt már nem föld és kövek, hanem egy szőnyeg, körülötted pedig már nem az erdő, hanem egy nagy terem. Ahogy szemedet körbevezeted az új helyiségen, láthatod, hogy a szőnyeg csak az ajtó előtt terül el, amellyel szembe fordulva találtad magadat is az imént, a kör alakú terem többi pontját csupasz kő takarja. Láthatsz továbbá három festményt a falon a helyiség három pontján, melyeket égő gyertyákkal kiegészített gyertyatartók fognak közre, ezzel fényt biztosítva, mindennek a közepén pedig, egy csigalépcső állt... volna, ha vezettek is volna a fokok bárhová is. Helyette egy egyszerű kőoszlopot látsz, amely a padlótól a plafonig nyúlik, s amelyből mindössze hat lépcsőfok áll ki, nem vezetvén sehová.

Alicia és Zivriahan - A gyerekek megugranak kissé, amikor Alicia megszólítja őket, de azonnal rendezik is magukat és hol a földre, hol pedig a toronyra sandítva kerülték a nő tekintetét.
- Hát a furcsát azt mindig lehet látni... - bökte ki végül a legidősebbnek tűnő fiú, vállát vonogatva.
- Igen! Mondjuk, amikor kiesnek! Az mindig nagyon furcsa szokott lenni. - lelkesült fel a kislány is társa szavain.
- Tegnap mondjuk pont ott próbált valaki áskálódni. - mutatott ujjával a fellazult talaj irányába az első. - Ásója is volt meg minden. De akárhányszor kilapátolt, a lyuk visszatemette magát.
A gyerekek felvihogtak ahogy emlékeztek az eseményre, majd az egyikük visszaindult a játékterükre.
- Ti is bementek? - nézett mind a kettejükre a korábban szóló lányka, főleg a nála magasabb Zivre. - Szerencsés vagy, hogy anyukád veled megy. Az enyém nem jön. És felnőtt nélkül nem mehetünk be.
- Mindenki ezt mondja, legalább is. - morgolódott a legidősebb. - Mi meg hiába kopogtatunk, nem történik semmi. Pedig amikor felnőtt kopogtat, mindig történik valami! Az is furcsa szokott lenni...

Dylan felvetésére vesz egy mély levegőt, most már enyhén frusztráltan. Fogalma sincs, a kölykök mégis miféle újdonsággal szolgálhatnak, mert benn bizonyára nem voltak, a torony környezetében meg akkora változás nem feltétlenül történhetett, ami közrejátszana az épületen belüli eseményekkel. Egyelőre ugyanakkor nem dönt, csak válasz nélkül hagyja Dylan felvetését, és a gyerekeknek címzi kérdését – és már jön is a ködös válasz. Valószínűleg ezért nem beszélget hozzájuk hasonló korosztállyal, de itt a lehetőség, hogy Dylan brillírozzon; a korából ítélve jobban tud majd velük kommunikálni, mint ő a maga megsavanyodott nézőpontjával.
- Azon túl, hogy furcsa, kicsit konkrétabban meg tudnátok fogalmazni? A nyitott ajtón esnek ki, esetleg a falból vagy hirtelen megjelenik egy ablak csak addig, amíg valaki kipottyan onnét? – teszi karba a kezeit szájhúzva és szemöldökét emelve. Utóbbi még jobban emelkedik, amikor említésre kerül az ásás – netalán valaki megpróbált volna alulról az épület területére lépni? Abszurdum, az emberek mikre nem adják a fejüket néha.
Ezek után inkább már meg sem próbálja magára venni, hogy egy gyerekes anyának nézik, persze ez nem jelenti azt, hogy ne bosszankodna magában csendesen, idegesen vakarva a tarkóját, ahogy igyekszik lenyelni a kéretlen megjegyzéseit.
- Igen, nagy szerencse... – morgolódik az orra alatt egy szemforgatás kíséretében, de legalább megbizonyosodhattak arról, hogy gyerek nem mehet be csak úgy. Milyen figyelmes a megbűvölt épület tulajdonosától.
- És mi abban is a furcsa? – sóhajt egy hosszút, ezúttal már több beletörődéssel, mint idegességgel. – Mindig más jelenik meg az ajtóban, színes köd jön ki onnét, a semmivel beszélgetnek...? – dobálozik ismét ötletekkel, hátha némi konkrétum kifejtésére késztetheti ezzel a gyerekeket, mert a jelenlegi szóhasználatukkal csak azt érik el, hogy megtegyék őt az őrült boszorka utódjának, akinek az üstben forralt gyerekragu lesz a specialitása.