Alicia Zharis

Az éjszaka csendjét csupán léptek tompa zaja töri meg: az övé és az őt követő fejvadászoké. Üldözik őt. Legalább már három napja a nyomában vannak, és egyszerűen képtelenség őket lehagyni, bármilyen gyorsan hagyja maga mögött a falvakat és kisebb városokat. Akármi tett, akárhogy próbálkozott, állandóan kutyaszorítóba került, ahogy megállt egy kicsit pihenni. Ugyanez történt akkor is, mikor végszükségletben tette ezt – minduntalan beérték őt, így amint lehetett, ment is tovább. Szerencsétlen Zabost túlhajszolta nem egyszer mostanában, bizonyára nem sokon múlott az sem, hogy kimúljon szegény. Nélküle viszont aligha juthatott volna el bárhova, így kénytelen volt a városban vagy faluban maradni addig, míg kipihente magát. Ilyenkor meg az utcán ment a kergetőzés…
Most meg itt.
Rohant előlük esőben, napsütésben, éjjel és nappal. Végig. És most már kimerült. Ereje végén jár, és csak halála elkerülése hajtja. És hogy az idézéssel mi van? Túl sok volt eddig az egyházi a környéken… Túl nagyok voltak a városok nem egy templommal. Vagyis… Csupán nagynak tűntek.
Mindössze egyszer állt meg, valamikor két falu között, hogy megpróbáljon velük megküzdeni, de túl gyorsak voltak: sebesen kerülték ki az élőholtakat, feltűnően jól játszottak össze. Túlságosan jól... És esélye sem volt pontosan emiatt. Mikor újabbat és újabbat idézett volna, már a közelébe férkőztek, és nem sok híja volt annak, hogy fejét vegyék. Nem törődtek azzal, hogy a csontváz vagy a szellem épp támadni készül rájuk: kikerülték, majd folytatták az utat egyenesen a nekromanta felé.
Milyen gyenge…
Nem vállalta velük továbbiakban a harcot, inkább csak menekült, mostanra pedig olyan állapotba került, hogy bármit próbáljon meg idézni, végkimerülésében képtelen lenne fenntartani a varázslatot, valamint képtelen lenne az élőholtak irányítására is, kik parancs nélkül nem tudnak semmit sem tenni. Elvégre ők csak üres bábok, kiknek állandó utasításokra van szükségük.
Fáradt, szédül és fázik, de legalább éjszaka van, a hold pedig ad neki erőt. Valamennyit… Talán… Vagy csak ő képzeli be? Mindegy. Abban biztos, hogyha nem történik valami csoda, elkapják őt. Itt lesz a végzete… El fogják őt érni. Nem akarja! Még nem akar meghalni, még nem…! De olyan gyenge…
A veszélyérzet erőt kölcsönöz neki, csak ezért képes tovább és tovább menni, megállás nélkül. Hangosan zihál, lábai kis híján összecsuklanak alatta, és pontosan emiatt csodálja, hogy még mindig viszik őt messzebb és messzebb. Vajon mikor ér ténylegesen a végére…? Mikor jut el arra a pontra, ahol már nem fogja őt érdekelni a menekülés, csak a tüdejébe hasító fájdalom, a hasogató feje, a hangosan zakatoló szíve, a levegőért kiáltó teste? Mikor fogja feladni? Mikor válik képtelenné mindezek elviselésére?
Hallja. Hallja, hogy mögötte rohannak, hogy egyre közelebb kerülnek, de még nincsenek hozzá annyira közel, hogy elkapják. Még nem… Még nem kaphatják el! Még nem szabad, még nem lehet!
Befordul egy sarkon, egy szűk sikátorba, és azonnal nekiütközik valaminek, mire meglepetten nyög fel. Hátrál pár lépést, hogy visszanyerje egyensúlyát, de nem sok híja van annak, hogy elessen, és ahogy maga elé pillant, megtudva, mi akadályozta, döbbenten veszi észre a másik alakot. Fogalma sincs róla, kicsoda, a fényviszonyok nem túl kedvezőek egyik félnek sem, valamint az idegenen lévő furcsa ábrákkal teli sál sem ismerős, amellyel arcát takarja, csuklyája pedig nem esik le a zuhanást követően, így az sem szolgál segítséggel, mint ahogy fekete, átlagos öltözéke sem. Nem mond el róla semmit…
Szerencsére Alicia vonásai sem láthatók az arcára mélyen húzott a szövet miatt, így egyikük sincs sokkal előnyösebb helyzetben. A másik is csupán annyival, hogy megtudta, miféle szerzet: nekromanta, de a pontos kilétére nem derült fény – egyelőre. Még…
Viszont lehet akárki. Lehet a fejvadászok társa, de lehet egy egyszerű tolvaj, aki épp betörni készült valahová, vagy csak elbújt a hangokat hallva. Vagy csak egy járókelő, bár ez a legvalószínűtlenebb…
Hátrapillant, oda, ahonnan érkezett. Léptek visszhangja jön abból az irányból, és egyre csak közelednek, de ha túljut ezen az alakon, akkor még talán megúszhatja. Akkor talán sikátorról sikátorra haladva eltűnhet. Akkor talán elveszítik szem elől, és nem kell aggódnia az élete miatt. Akkor… Akkor nyugodtan rogyhat össze valahol, egy elhagyatott környéken.
Zihál. Kétségbeesetten forgatja a fejét hol hátra a válla felett nézve, mikor jön el a végzete, hol vissza a sálas egyénre. Vajon le tudja győzni? Vajon képes arra, hogy keresztülmehessen rajta? Ha szellem lenne, minden sokkal egyszerűbben menne, viszont így, hogy anyagi teste is van…
Úgy dönt, megkockáztatja az áttörést. Jobbat nem tehet, elvégre ha nem próbálja meg, akkor biztosan a halál karmaiba kerül, viszont ha megkísérli, akkor van esélye a menekülésre és a túlélésre.
Muszáj. Nem tehet mást.
Sietősen, gyorsan lendületet véve megindul, lehetőség szerint elkerülve, hogy bele kelljen rúgni az üldögélőbe – nincs elég ereje ahhoz, hogy még fájdalmat is okozzon a másiknak, viszont van egy kis bökkenő…
Az ismeretlen azonnal feltápászkodik, útját állva ezzel, és még mielőtt ismételten egymásba ütközhetnének, hátralép kettőt, ráadásként széttárja karjait, hogy még véletlenül se juthasson át. A fenébe! Ha nem kezd valamit most azonnal, biztos, hogy elkapják, és amilyen gyenge, még csak ellenkezni sem tud! Tennie kell valamit, most rögtön!
- Megállj, holtmágus! – sziszegi ellenségesen, a hang pedig kísértetiesen ismerős, de túlságosan eluralkodott rajta a pánik ahhoz, hogy felismerje a tulajdonosát, na meg… Ki gondolná, hogy pont egy olyan alak jelenik meg ebben a kritikus időpontban, aki kisegíti? Bizonyára senki, hiszen ennek a valószínűsége meglehetősen alacsony. Csak saját magára számíthat, és ha mégis valamilyen égi csoda folytán tényleg itt egy védőangyal, aki kihúzná a bajból… Fogalma sincs, mihez fog kezdeni, de nem elég ahhoz, hogy elkezdjen hinni a feljebbvaló hatalomban.
- Eressz, vagy meghalsz! – fenyegeti a lehető legtöbb magabiztossággal, ellentmondást nem tűrőn, azonban az egyre csak közeledő léptek miatt iszonyatosan feszült és kétségbeesett, így megeshet, hogy hangja megremeg, valamint érezhetővé válik benne a félelem, a dac.
- Hogy is állhatnék ellen egy ilyen fenyegetésnek? – kérdezi, váratlanul válva szívélyessé, majd félreáll, és előveszi a…
A Bibliát.
Nem. Az nem lehet, hogy egy pap legyen előtte, aki itt legyen éjnek éjjelén, egyszerűen… Miért nem kapja el? Egyértelműen érezheti, hogy ő egy mocskos halálpap. Egy halálhírnök. Könnyedén megállapíthatja róla, hogy a sötét erőkkel cimborál, akit tűzzel-vassal üldözni kell, akit nem szabad hagyni meglépni, mert… Mert később gondokat okozhat, nem keveset. De akkor miért? Miért nem tesz semmit? Vagy pont készül valamire? De akkor minek állt félre? Mi folyik itt?!
Eszébe jut valami, de azonnal el is veti. Kizárt, hogy az a pap legyen itt, előtte, de a hang, a hanglejtés, az a játékosság, ahogy beszél, a megjelenése, vagy inkább a mozgása… Minden erre utal. Minden erre enged következtetni, és csak arra tud gondolni, hogy ez bizony az általa oly’ kedvelt tolvaj. Más egyszerűen nem lehet. Más egyházi nem engedné őt el csak úgy, sőt, rájátszana a fejvadászok kezére, és segítené őket.
Astonien Michelberger új rangot kapott: Alicia Zharis védőangyala. Borzasztóan megtisztelő. De hogy a fenébe kerül ide?
Egy pillanatig hezitál, mert nem tudja eldönteni, higgyen-e ennek a lehetetlen fordulatnak, vagy inkább kételkedjen, és hitesse el magával, hogy ez egy ábránd, mivel ekkora csoda tényleg nem történhet. Végül, mivel más esélye nincsen, mint ahogyan azt az előbb is levezette magában, hirtelen, robbanásszerűen indul el. Érzi, az első lépés megtételekor nem sok híján kibicsaklik a bokája a gyengeségtől, azonban aztán odaérve ismerőséhez, szövetségeséhez, megragadja Biblia nélküli csuklóját, hogy maga után rángassa, mindezt egy szó nélkül. Váratlanul szorítja ujjait tagjára, váratlanul húzza maga után – és újabb csodával határos módon nem esik el. Pedig elég nagy esély lett volna rá…
- Két sarokkal később jobbra – közli teljesen természetesen. Vajon máskor is csinált már hasonlót? Vagy egyszerűen már túl megszokott neki a tény, hogyha megjelenik a környéken, mindig valami nem várt eseményben lesz része? Mindig valami veszélyesben? Fogalma sincs, de nincs sem ideje, sem ereje ezen tűnődni. Most, hogy egérutat nyert, van lehetősége, megmenekülni. Van lehetősége élni. Csak nem szabad hagynia, hogy ez az emlegetett lehetőség elvesszen.
Rohan. Ahogy csak tud, teszi egymás után a gyorsabbnál gyorsabb lépteket, de még mindig hallja maga mögött a fejvadászokat. Nem közelednek már annyira, mintha inkább távolabbról hallatszódna halk neszezésük, de ez sem nyugtatja meg. Tudja, hogy érzékei sokkal rosszabbul működnek most, tisztában van vele, hogy a nyugtalanság kiélesíthetné az összes ingert, de ahelyett, hogy így történne, csak tompul az egész. A hallása, a szaglása, az ízlelése, a tapintása… Minden. A teste már csak fel akarja adni a küzdelmet. Már csak pihenni akar, átadni magát a tudatlansággal és tehetetlenséggel teli sötétségnek, és pontosan ezt nem engedheti még meg. Még egy kicsit ki kell tartania… Csak egy nagyon kicsit… De a szemei…
Égetnek…
Mindenütt tompa fájdalmat érez, és már zokogva rogyna össze, ha megtehetné. Sírna a gyengeségtől, a karjába és lábába ütő fájdalomtól, a fejét hasogató kíntól, attól, hogy szemei szinte ki akarnak esni a helyükről, úgy lüktetnek.
És úgy fázik…
Rettenetesen…
Vajon ezt érzi az, aki halálos sebet kapott, és épp elvérzik?
Két sarok… Hol van már az a két sarok?! Olyan távolinak tűnik! És annyira fáradt! Kibírja? Ki kell bírnia. Csak most az egyszer! Nem kell többet, csak most! De ennyi elég lesz? A gondolat, hogy csak most, csak most az egyszer? Elég erőt ad neki a folytatáshoz? Eleget ahhoz, hogy kibírja?
Nem tudja megállapítani, képes lesz-e rá.
És van folytatása? Futnia kell tovább? És azt hogy fogja átvészelni? Hogy fogja megtenni az azt követő lépéseket?
Nem fogja kibírni… Itt fog összecsuklani alatta mindkét lába, nem fogják teljesíteni a kérését, nem fognak semmit sem tenni, csak feküdni bénán, hagyva, hogy Alicia a fejvadászok kezei közé kerüljön. Mindennek ellenére úgy cselekszik, ahogy Astonien mondta. Fut, ahogy a lába, nem is… ahogy az egész teste bírja, és ahogy elérkezik a megváltó két sarokkal odébb, jobbra fordul, de nem szólal meg. Egyszerűen annyira zihál, hogy képtelen rá, annyira zakatol a szíve, annyira ijedt és rémült, hogy elcsuklana a hangja, ha belekezdene valamibe.
Csak rohan.
Menekül, méghozzá a lehető legmesszebb, reménykedve abban, hogy túléli, mert ő most harcképtelen… És ha beérik őket… Ha beérik, Alicia pedig képtelen lesz az idézésre…
Nem mer belegondolni. Már csak a sejtésétől is beleborzong és zokog a lelke, így nem viszi, nem fonja tovább a szavakat. Igyekszik elfelejteni és elkerülni őket, és szerencsére a veszélyérzet segít ebben.
Fontos az élete.
- Be a templomba! – kapja a következő utasítást, és csak ekkor figyel fel az éjszaka leplében elbúvó hatalmas, Isten dicsőítésére kialakított épületre. Oda kell mennie? Komolyan?
Nem számít. Menekül, és ilyenkor minden rejtekhely igazi kincset ér, legyen az maga az álszentség tulajdona, egy szegényes otthon vagy romos vidék. Nem fontos, csak hadd bújhasson el. Hadd veszíthessék el a nyomait üldözői.
A férfi csuklója könnyedén csusszan ki gyengén tartó ujjai közül, és ahogy hátranéz, társát nem találja sehol. Talán behúzódott valahová… Mit akar? Ugye nem szembeszállni velük? Ugye nem megküzdeni akar velük? Ugye nem?
Most nem érdekli sokáig. Nem hagyja, hogy kétségbeesése eluralkodjon rajta annyira, hogy elfelejtse, mi a fontos most neki: megmenekülni. Bízik annyira a tolvajban, hogy ezúttal két életet is az ő kezébe helyezzen: az övét és a sajátját. Megkockáztatja, mert mást nem tehet, még ha iszonyatos feszültséget okoz is az állandó kétely.
Eleget tesz a parancsnak, és amilyen gyorsan csak tudja, feltárja a templom kétszárnyas ajtaját, de csak résnyire, pont akkorára, hogy becsúszhasson rajta, majd azonnal be is csukja maga mögött.
Búvóhelyet kell találnia. Most azonnal.

Nem szeretem sokáig nézni a képernyőt, és hiába kezdek el több élményt, kalandot, bármilyen irományt, gyakran annyira megfájdulnak a szemeim, hogy leteszek arról, hogy befejezzem őket. Szóval gratulálok, mert a szöveg annyira olvastatta magát, hogy fel sem tűnt és sikerült is elolvasnom.
Nagyon tetszett ez az üldözéses téma, és nagyon szépen, élethűen leírtad, ahogy a napok óta tartó menekülésben mennyire kimerültél. De a kedvenc részemet semmi nem überelheti.

"- Be a templomba! – kapja a következő utasítást, és csak ekkor figyel fel az éjszaka leplében elbúvó hatalmas, Isten dicsőítésére kialakított épületre. Oda kell mennie? Komolyan?
Nem számít." - A fáradtság és az életért való küzdés sok őrültségre képes rávenni az embereket, nem igaz? Csak, hogy a kedvenc részletemet idézzem.

Jutalmad 100 tp és 1000 váltó

A vadászviskó bal oldalában gubbasztó bagoly ellenségesen és gunyorosan néz végig az érkezőkön. Nem helyezkedik, nem tollászkodik: csak meredten bámul, mintha elűzni próbálná őket egyetlen pillantásával – teljesen hatástalanul. Alex jókedvűen lép az állathoz, végigsimít annak fején, finoman szárnyain is, míg Alicia lenyűgözve figyeli a nagyra nőtt teremtést. Feltűnt neki, hogy Wolke is egy jól megtermett madár, de valahogy még mindig képtelenségnek találja ezt a méretet. Nem, nem természetellenesen nagyok, egy sólyom is bőven nőhet ekkorára, mégis… Azzal a gyönyörű, ködszín tollazattal, rajta a foltokkal, azzal az aranyló pillantással… Elmondhatatlanul szépnek találja ezt az állatot. Olyannak, akit minden egyes nap látni akar, akit a közelében akar tudni csak azért, hogy legyen valami szép is a nekromantalétben.
A madarat érezhetően zavarja ez a közvetlenség, megrázza magát egy kissé, azonban többet még nem tesz. Elviseli egy rövidebb ideig, míg gazdája megelégeli tollainak simogatását annak ellenére is, hogy már az összes ujját bizonyára lecsípte volna a helyéről. A gondolat némileg megnevetteti, de csak magában, némán és fojtottan, és próbál teljesen érzelemmentes maradni, valahogy ez mégsem sikerül - belül. Kívül megmarad az a faarc, amivel bejött.
- Nagyon csúnyán néz, nem igaz? - érdeklődik a férfi már-már nevetve, mikor Voile váratlanul, az előbbinél sokkal dühösebben megrázza magát, megelégelve a szeretgetést. Ha mindez nem lenne elég, még fenyegetőn kitárja szárnyait is, csak hogy tényleg annak a buta embernek a tudtára adja: elég. Legalábbis… Ezt lehet kiolvasni a tekintetéből és a mozdulataiból.
- És még veszélyes is! - dörzsöli meg kívülről orrcimpáját mutatóujjával, szemeiben valódi öröm csillan, közben valami furcsa, ami a szeretetre emlékezteti.
Csupán azt a szempárt figyeli. Furcsamód melengeti a lelkét, hogy ilyet láthat, amire még a mély, barátságos, sötétbarna szín is rásegít, a benne lévő kedvesség, az önzetlenség, amit társa iránt érez. Eltűnődve, megbabonázva nézné hosszan, azon gondolkodva, vajon mikor találkozhat ismét azzal a pillantással, ami olyan őszintén függött rajta. Amit megnevettetett.
Egy röpke időre felolvadni látszik a jégszobor, ahogy a közelmúlt egy emlékét idézi fel magában, egy kedves és őszinte mosolyt, mely most annyira sokat jelent neki. Dédelgeti, újra és újra felidézi, hogy még véletlenül se fakuljon a könnyektől homályos kép, de nem hagyhatja elmerülni önmagát benne. Most máshol van, más áll előtte, mások a körülmények – nem engedheti meg magának, hogy ellágyuljon, elvégre…
El akarja venni valahogy a baglyot. Magával akarja vinni, viszont ahhoz nem így kell viselkednie. Komoly beszélgetés fog következni, nem hagyhatja, hogy a lágy vonások gyengévé tegyék, így az olvadó maszkot ismét megfagyasztja, ezúttal már vastagabb burokkal ellátva, mely képes lesz átvészelni egy lelkét megrázó beszélgetést is.
Talán.
Tudja jól, hogy sosem lesz megfelelően szilárd az a lelki védelem, az a pajzs, amit minduntalan megerősít, majd magára ölt, legfeljebb évtizedekkel később, mikor már megtanulta, hogyan kell jól védekezni - vagy még akkor se. Addig viszont, míg kiderül, képes-e rá, hosszú út vezet megannyi megpróbáltatással, és nem állhat meg egy kis szusszanásnyi időre sem, nem telhetnek el tétlen percek: végig haladnia kell, megállás nélkül, előre az ismeretlenbe. Nem mintha felmerült volna benne a gondolat, hogy marad - ez lenne az utolsó elképzelés, amit fontolóra venne. Érzi, hogy neki tovább kell mennie, hogy más tájakat kell járnia, főként olyanokat, melyek nem emlékeztetik bűnére, melyek nem úgy néznek ki, mint Nebelwald. Viszont ha ott van a megoldás...? Ha a sötét tündékhez tereli végül útja, akkor mihez fog kezdeni? Képes lesz szembenézni múltjával?
Nem, most nem szabad erre gondolnia. Most a jelenlegi problémájával kell megküzdenie, nem a jövőjével. Az még ráér.
- Mit szólna hozzá, ha elvinném? – tér azonnal a tárgyra, mire a vadász arcára kiül a hitetlen meglepettség, amelyet a következő pillanatban felvált a szórakozottság, majd halk kuncogásba kezd - bizonyára egy viccnek tartja az egészet. Alicia sem érti, mit akar egy állítólag és látszólag is engedetlen tollastól, de talán még hasznára lehet - hasznosabb, mint a pénz. Ugyan a csilingelő érmék is gyakran megsegítik őt, de talán ha vele lenne egy élő lény a sok halott után, aki emlékezteti őt minduntalan, hogy más is létezik a rég elhunytak mellett… Lehet, nem ártana egy kis változatosság, és talán nem érezné annyira egyedül sem magát, mint eddig. Talán... Talán kicsit enyhíthet ezen, ha már mást nem enged ténylegesen a közelébe.
Még ha legutóbb engedett is egy kicsit. Tovább nem szabadna.
- Voilét? Ugyan már - legyint egyet jókedvűen. - Mint korábban mondtam, nem egy engedelmes és barátságos jószág, nem fog magával menni - rázza meg a fejét, tekintetében őszinte bocsánattal és sajnálattal. Odasétál az asztalhoz, és felül rá, combjaira könyököl, kezeit elöl összekulcsolja, és ültében kényelmesen előregörnyed.
- Foglaljon helyet - mutat a székre, ami a kis helyiségben található. Alicia vonakodva bár, de végül helyet foglal, és ahogy ránehezedik, alatta halkan csikordul a megfeszülő, kopottas bőrborítás, mely enged egy kissé – némileg besüpped súlya alatt. Tartása azonban merev - kényelmetlenül érzi magát itt, részben nem akarja, hogy a bőr állandóan, kínosan feljajduljon, részben mert tudja, hogy a férfi tekintete rajta nyugszik, figyeli őt, minden apró rezdülését, mintha csak olvasni akarna benne, bele akarna látni a gondolataiba, a személyiségébe. Felettébb zavarónak találja, hogy így próbálják őt megfejteni, puszta tekintettel, némileg mintha megalázó is lenne, ugyanakkor egyre csak terjed benne az a jóleső, kárörvendő, gunyoros érzés, amit a gondolat táplál: úgysem fog tudni kiigazodni rajta.
Egyelőre nem szól miatta, még nem érzi szükségét egészen addig, míg nem válik égetővé a szempár. Némaságba burkolóznak mindketten hosszú másodpercekre, egymást vizsgálva, egymás kiismerésével próbálkozva egy-egy arcizom megrándulásából, ám még mielőtt nagyon kínossá válhatna mindez, Alex megtöri a csendet:
- Szóval elvinné, mi? – teszi fel a költői kérdést, mintha az előbb nem merültek volna el a farkasszemben – gördülékenyen folytatja a beszélgetést. – És mihez kezdene vele? Tudja egyáltalán, hogyan kell a madarakkal bánni? – folytatja, mire a nekromanta oldalra pillant, egyértelművé téve a másik számára is a nemleges választ.
Sosem volt dolga madarakkal, legalábbis társi szintre biztosan nem emelkedett egyik sem. Csupán néhányat etetett még kislányként, egyik-másik közelebb merészkedett hozzá, énekelni próbált velük, de ez minden – közelebbi kapcsolatot sosem ápolt velük. Fogalma sincs arról, hogy miként kéne bánnia velük, és ami vicc az egészben: egy engedetlen döggel akar kezdeni. Szinte biztos benne, hogy a férfi nevetségesnek találja mindezt, de nem is ez a zavaró: saját magát nem érti. Ennyire vészesen szüksége lenne egy társra a hosszú, magányos évek után? Vagy talán annak a bizonyos tolvajnak a furcsa viselkedése okozza? Hogy ismét megízlelhette neki köszönhetően, milyen az, mikor valaki van mellette és őszintén mosolyog rá?
- De miért Voile? Miért nem egy engedelmesebb állatot szeretne? – érkezik is a kérdés, méghozzá teljesen jogosan.
Nem feltétlenül kéne válaszolnia. A gesztusai mindent elárulhatnának a vadásznak, aki éveken keresztül gyakorolhatta ezek kiolvasását, bár főként állatokon. Az előbbi alapos megfigyelése vagy egy blöff, vagy tényleg van mögötte komoly háttértudás is, komoly gyakorlat, amiből következik, hogy rengeteget foglalkozik emberekkel is. Vagy talán szüksége van erre, mikor elad egy-egy bőrdarabot, azt vizsgálgatva, meddig mehet el? Még az is lehet.
Most viszont nem olyan egyszerű elmondani egy-két arckifejezéssel, mivel bonyolultabb annál. Mondhatná, hogy ez aggasztó, mivel akkor muszáj szólásra nyitni száját, ugyanakkor jó is, mivel ez azt igazolja: mégsem olyan könnyű olvasni tekintetéből és vonásaiból.
- Tehát? – vonja fel egyik szemöldökét kíváncsian, egyértelműsítve, hogy nem sikerült megértenie egyetlen gesztusból sem semmit, mire Alicia feszülten, kelletlenül nyel egyet. Nem akar felelni, el akarja kerülni ezt, így könyörgő pillantást vet rá, akár egy félénk állat, talán egy őz, hátha Alex szemet huny efelett, azonban ő inkább elneveti magát. Kissé összerezzen ennek hallatán a meglepetéstől, és le se tagadhatná, hogy megdöbbent: az arca egy nyitott könyv ezúttal.
- Nem kell félni, csak bátran! – biztatja jókedvűen. Furcsa ez a férfi… Nem tud más jelzőt mondani rá, csak azt, hogy furcsa. Ki kezelne egy nekromantát ilyen közvetlenül? Már úgy… Az átlagos népek közül, mert sem a tolvaj, sem a páros nem tartoznak közéjük. Vagy van valami a háttérben? Valamit akar tőle?
Gyanakvón méregeti a vadászt, ahogy ezek a gondolatok felmerülnek benne. Nem szabad bíznia benne, mivel egyértelmű, hogy valami bűzlik itt. Valamit rejteget, és azt ki akarja, ki fogja húzni belőle, akármilyen eszközökhöz is kelljen nyúlnia.
- Miért érdekli ez ennyire? – Nyilvánvalóan nem fordítja meg ezzel a helyzetet, viszont amikor el kell kezdenie ennek a lépéseit, az most van.
- Már megint ez a buta bizalmatlanság – sóhajtja lemondóan, fejét ingatva. – Figyeljen, gyakorlatilag megmentette az életemet. Nem akarok hálátlan és udvariatlan lenni, hiszen mégiscsak az életemről van szó! – magyarázza szinte már méltatlankodva. – Az pedig értékes. Számomra mindenképpen.
- Valóban az… – Hát még mennyire… - Kár, hogy az enyém már fénytelen és dicstelen – suttogja öngúnytól csöpögve, újra érezve az őt megközelítő, sötétlő árnyat; a régmúltat.
- Tessék? – csillannak érdeklődőn szemei, feltételezve, hogy valami fontosról marad le, Alicia azonban csak legyint egyet, egyértelműsítve az elhangzottak lényegtelenségét.
- Nem érdekes – teszi még hozzá, és mielőtt ismét beállhatna a csend, Alex újfent megszólal:
- Szóval akkor miért is kell Voile? – tér vissza, mintha még nem unta volna meg ezt a játékot. Bizonyára tényleg nem unja.
Fanyar vonások válnak láthatóvá rajta, a férfi pedig nem bírja elfojtani kitörő nevetését. Egyszerűen nem tudja, hiába próbálkozik vele, hiába igyekszik elnyomni – túlságosan szórakoztatónak találja őt. Vészjósló pillantással díjazza ezt az illetlenséget, amit érzékelve a vadász pár köhintés után el is hallgat. Szerencséjére, máskülönben idézett volna egy csontvázat, hogy a hangszálaival játszhasson.
- Elnézést, csak tudja… Meglepően vicces grimaszai vannak – jegyzi meg fojtottan, nyilvánvalóan a viháncolást elrejtőztetve. Egyértelmű, hogy szívesen kacarászna még tovább, és ez cseppet sem tetszetős a számára. Még nézi őt egy darabig lesújtón, hátha elveszi a kedvét a kuncogástól, de nem úgy tűnik, mintha bármi hatással is lehetne rá. Fölösleges próbálkoznia, megfélemlíteni aligha lehet ilyennel a másikat… Ha gúnyolódni akarna, azt mondaná: már hozzászokott a madara fölényeskedő tekintetéhez. Jobban átgondolva talán még lehet is benne valami… Csak az a madár kevésbé veszélyes.
Óvatosan hátrasandít, megszemlélve ismét azt a gyönyörű állatot, mintha csak meg akarna arról bizonyosodni: valóban nem olyan halálos, viszont elnézve a karmait, a csőrét, a határozott tekintetét… Elbizonytalanodik ezt illetően. Sokkal veszélyesebb is lehet, mint azt elsőre megállapíthatná az ember vagy a tünde. Pár pillanatra még azon is elgondolkodik, vajon milyen súlyos sérüléseket képes okozni. Kivájja valakinek a szemét, ahogy a varjak szokták? Összekarmolja valakinek az arcát? Belekapaszkodik néhány tincsbe, melyet aztán durván kitép, irtózatos fájdalmat hagyva maga után?
- Visszatérve sokadszorra a témához… – Alexander nem hagyja veszni a témát még véletlenül sem, Alicia pedig visszafordítja tekintetét és figyelmét. Egyszerre érthetetlen és érthető, hogy ennyire erőlteti, még annak ellenére is, hogy teljesen egyértelmű, hogy a nő nem akar erről társalogni. Jöhetne hát a kérdés, hogy minek hozza fel újra és újra, tarthatná őt bolondnak, ami egy bizonyos szintig tényleg megvan, azonban megérti. Mégsem adhatja oda akárkinek a saját állatát, pláne nem egy nekromantának, még akkor sem, ha elégedetlen vele, ha képtelenség vadászatba vinni a borzalmas magaviselete és a megbízhatatlansága miatt. Évek lehetnek mögöttük, így nyilvánvalóan nem engedi el magától olyan könnyen. Na meg attól még, hogy megmentette az életét, nem jelenti azt, hogy nem fenyegeti őt veszély, így nem is tudja felfogni, miért engedte be az otthonába. Nem kéne arra alapoznia, hogy egyszer így történt, akkor a továbbiakban is így fog. Zavarja ez a naiv hozzáállás, ez a nyíltság, ez a… felelőtlenség? Mi más lenne, ha nem az?
Idegesíti őt ez a viselkedés, túlságosan is. Ennyit tud biztosan.
Ha joga lenne hozzá, figyelmeztetné őt, óva intené, megmondaná neki, hogy figyeljen oda, hogy legyen bizalmatlan, mert sosem lehet tudni, főleg nem egy halálpap esetében, viszont meglehetősen ironikus, hogy pont ő mondja ezeket. Pont az, aki ellen irányul az egész megjegyzés, így egyáltalán nem hiteles az, amire felszólítaná. Milyen kár…
- … miért kell egy ilyen társ? – fejezi be a kérdést néhány másodpercnyi szünet után.
- Nem érzi, hogy túlságosan leengedte a védelmét, Herr Deetz? – vágja rá azonnal, szemeit behunyja, ujjait egymásba fonja, mintha ő lenne itt az uralkodó, ő vezetné ezt, ő lenne előnyben. Próbálja a magabiztosságot mutatni, éreztetni vele, hogy erőviszonyok szempontjából ő dominál, nem a vadász, és nem lenne érdemes kihúzni nála a gyufát. Hogy ajánlott lenne vigyázni a szavaival, mielőtt dühössé, haragossá válna. Félelmet akar ültetni a másik szívébe, a gondolatai között megszólaltatni egy-két aggodalmas hangot, melyek aztán elindítják a kétségbeesést és a pánikot, végső stádiumba érkezve ellenségként kezeltetve, majd elűzetve őt, a halálpapot. Elvégre ez lenne a természetes, most sem kéne másként alakulnia, nem igaz?
- Úgy kéne éreznem? – Továbbra is boldogan, könnyelműen beszél, teljesen figyelmen kívül hagyva azt a hatalmat sugárzó pozíciót, amit a nő felvett. Mintha a tény, hogy nem néz a szemébe, minden ilyet semmissé tenne. Talán tudja is… Talán tisztában van azzal, hogy azért nem néz a sötétlő tekintetbe, mert az átlátszó trükk valóban azzá válna: átlátszóvá. Így viszont felesleges folytatnia is a színjátékot, de ha nem így van…?
– Nem hinném, hogy bántana, különben már nem lennék itt. – Hogy tud ennyire felelőtlenül beszélni? - Nem segített volna, és még csak nem is lett volna ideges – utal vissza a medvével való harcukra. – Teljesen hidegen hagyta volna, hogy én esetleg meghalok – mosolyog finoman, furcsán lágyan, szomorú kedvességgel, és ez utóbbi hangjában is érződik. Mintha fájna neki a tény, ha esetleg így lenne.
- És ha az egész csak egy álca? – veti fel az ötletet önmaga ellen, még mindig igyekezve elhitetni a vadásszal, milyen rossz döntést is hozott igazából.
- Miért lenne az? Csak mert nekromanta? – Újabb jóízű kacagás kíséri a kérdést, mire Alicia meglepetten vonja fel szemöldökét. Nem tudja értelmezni ezt a viselkedést. Egyik ilyen megfoghatatlan egyén jön a másik után, bár mondjuk ezzel az egyénnel pont az a probléma, hogy mielőtt megpróbálná valamivel elriasztani, valahogy mindig úgy lép a táblán, hogy ne tudjon kitérni a sértésre. Mindig megelőzi valamivel, folyamatosan sakkban tartja, kihasználva, hogy van nála valami, ami kell neki, és hogy azt nem fogja erőszakkal elvenni. Pedig megtehetné… Megidézhetne egy élőholtat, könnyedén elvágathatná vele a torkát meglepetésszerűen. Mégsem fél, holott fegyvertelen és védtelen. Mi ütött ebbe?
– Nem, kedves… - néz a nőre segélykérőn. Még csak most tudatosul benne, hogy nem árulta el a nevét.
- Alicia – biccent egy aprót, jéghideg tekintetét Alexre emelve, még egy utolsó próbát téve megijesztésével. Bár úgysem lesz sikeres… Miért is igyekszik hát?
- Szóval kedves Alicia, nem érzem, hogy tartanom kéne bármitől is – fejezi be a mondatot ismét egy halvány mosollyal.
- Miért is? – Mintha kissé ellenségesen csengene hangja, és ahogy visszhangot ver a fejében a kérdés, meggyőződik arról: úgy van. Ellenséges, mert nem tetszik neki, hogy a férfi van a nyeregben, hogy ő irányítja a beszélgetést. Szokatlan neki, hogy ennyire meg kell húznia magát, bár a Holtmezei Csata után nem kéne idegenkednie ettől.
- Ön szerint egy olyan, aki csak átverni akarja a másikat, képes olyan haragot mutatni, ami a másik védelmére szolgál? – Komolyabb, mint korábban bármikor, a szavai szilárdak, és mindez enyhén meghökkenti őt.
- Egy jó színész bármire képes – ad aztán semleges választ a korábbi tapasztalataira alapozva. A korábbi álcákra, álszentségre, álnokságra gondolva… A csalódások fájdalmaira emlékezve.
- Ilyen jó színész nem létezik – rázza meg a fejét finoman, és felegyenesedik. Mintha csak az orra alá akarná dörgölni tudásának nagyságát, úgy beszél, viszont a holdcsókolt is kénytelen belátni: nincsen olyan személy, aki ezt el tudná játszani, bár Astonien… Talán ilyet még ő sem. Szeretetet utánozhat, gyűlöletet szintén, bármit, csak… Ez a fajta harag olyan ösztönszerű, annyira megfoghatatlan és hirtelen, hogy nem lehet tudatosan előhozni – máskülönben hitelét veszti. Érezhetővé válik akkor a mozdulatokon, hogy nem igazi, hogy ez egy csalóka kép, amelynek nem szabad hinni.
Sóhajtással legyint egyet, feladva a küzdelmet, hogy találjon bármi értelmeset, amivel visszavághat.
- Ezzel most megfogott – látja be lemondóan, mire a férfi ismét felnevet. Az elmúlt percek alatt hanyadszor is?
Ezek a váratlan reakciók csak feszélyezik őt. Nem lehet ilyen szórakoztató… Képtelenség. Ő nem vicces, ő nem tud őszinte mosolyt csalni sem az emberek, sem a tündék, sem senki arcára. Túl keserű lélek ahhoz, hogy bárkinek is efféle apró örömet okozzon. Bár…
Pont nem túl régen cáfolódott meg ez az elképzelése. Akkor ő most tulajdonképpen milyen is?
- Mennyit kíván még nevetni rajtam? – kérdezi némi éllel.
- Ameddig ilyen szórakoztató marad – vigyorog szélesen Alex, mire legszívesebben pofon vágná. Ingerülten rezzen meg néhány arcizma, és mintha egy elégedetlen szisszenés is kiszökne.
- Túlzásba viszi, nem gondolja? – érdeklődik lemondóan.
- Már miért vinném túlzásba? Addig örüljön az ember, míg megteheti, nem? – kérdez vissza kedélyesen, azonban erre nem érkezik válasz. Nem tud választ adni neki. Hogyan? Egy halálpap hogy tehetné meg, hogy mindenen nevet? Majd ha olyan társaságba kerül, akkor talán… De nem kacarászhat csak úgy. Ellenségekkel van körülvéve, kiken nevethetne, hogy még jobban felhergelje őket, és nevet is, azonban az egyáltalán nem őszinte és örömteli.
Az már nem nevetés.
A férfi kissé visszafog a túlzott jókedvből, észrevéve a komor arcot, és már csak egy finom mosollyal folytatja a kérdezősködést:
- Most már lesz szíves válaszolni, miért is kell Voile? – Különösen kedvesen cseng a hangja, és nem tudja eldönteni, megriadjon-e tőle vagy engedjen. Összehúzódik kissé a székben, oldalra néz eltűnődve, mérlegelve, milyen választ adjon, mert azt még mindig nem akar. A vadász azonban anélkül nem tágít, anélkül biztosan nem adja neki oda azt az engedetlen tollast sem. Komolyan elkerülhetetlen lenne a felelet mondása?
Eltelik egy perc, talán kettő is, ezalatt végig érzi magán a férfi tekintetét, és legszívesebben eltűnne. Miért is győzte meg annyival, hogy van egy másik baglya? Miért is ment bele ebbe az egészbe? Egyáltalán miért nem hagyta azonnal faképnél, amint leterítette a medvét? Miért nem volt képes hideg fejjel eltűnni, amikor lehetősége volt rá?
Lopva pillant hátrébb, ahol a madár épp ingerülten felborzolja tollazatát, ezzel próbálva a tündét fenyegetni – nem sok sikerrel -, és eltűnődik azon, vajon mi varázsolta el ebben a jószágban. Nem tűnik egy túlzottan jó és megbízható társnak már így külsőleg sem… Nem tűnik olyannak, aki kihúzná a bajból, ha úgy adódna, nem hinné, hogy bármikor segítségére lenne. Nemhogy az elfszabásúaktól nem kap támogatást, de még az állatoktól sem – mégiscsak egy holtidéző, a legalja az egész világnak, aki csak a hulláira számíthat. Valahogy mégis… Mégis kell neki. Mintha meg akarná szelídíteni. Mintha meg akarná mutatni, hogy képes lehet visszahozni számára a rég nem látott bizalmat. És őt, a tekintetét nézve rájön még valamire…
- Igazából… - fordul vissza, hogy belekezdjen a rövid magyarázatba, amire végül jutott, azonban nem néz Alex szemeibe. Valahogy képtelen rá, mert olyat akar mondani, amit rettentően szégyell.
- Őszintén – vág közbe, még mielőtt a nő egy olyan indokot találna ki, ami teljesen elüt a valóságtól. Erre nyel egyet, mert még mindig nem szeretné megosztani gondolatai teljes egészét, csupán egy részletét, a lukakat pedig hazugsággal töltötte volna ki – már nem teheti. Még mindig meg szeretné tartani magának, nem akarja feltárni előtte, hogy mi zajlik benne, de muszáj lesz. Meg kell tennie az első lépést, onnantól minden könnyebbé válik. Legalábbis… Így szokott lenni, állítólag.
- Az elhangzottak alapján úgy vélem, hogy hasonlítunk – Voile és én – mondja halkan és lassan, itt-ott kissé megremeg a hangja. - Ugyanolyan… Ugyanolyan mogorvák, magunknak valók vagyunk, és… - Itt megakad egy pillanatra. Valóban szükség van erre? Valóban meg kéne osztania ezt?
- És? – Nem, ez a kérdés nem sürgetés, csak kíváncsiság, ugyanakkor emlékeztető, hogy ne hazudjon.
Erőt vesz magán, de még így sem egyszerű kimondani.
- És ugyanúgy vannak pillanatok, amikor cserben hagyjuk a társunkat.
A vadász halk tapsba kezd, a válasz pedig egy szempár, melyből csak értetlenséget lehet kiolvasni. Fogalma sincs arról, hogy Alex most miért tesz úgy, ahogy, ám nem tud rákérdezni, mivel a férfi megelőzi:
- Holnapután kezdődik a tanítása, kedves Alicia – csúszik le az asztalról, bőrcipői koppannak a padlón, mely halkan megreccsen a súly alatt. – De csak azért olyan későn, mert holnap a medvével kell foglalkoznom – magyarázza már komolyan, a nő viszont nem hisz a fülének. Döbbenten figyeli a másikat, és képtelen bárhova is tenni ezt a hirtelen változást. Ennyire fontos lett volna az, amit mondott? Ennyire sokat számít? És hisz is neki?
Annyira zavaros ez az egész, a felfogására pedig képtelennek bizonyul.
- Hogy miért? – dönti oldalra a fejét, és eltűnődve simít végig állán. – Mert bevallotta – közli egyszerűen. - Nem hittem volna, hogy egy nekro… Akarom mondani, egy ilyen különleges szerzettől ezt fogom hallani. Nem sokan képesek belátni a hibáikat – vonja meg a vállát, mintha ilyen egyszerű lenne minden. – Vitatkozhatnánk ismét arról, hogy ez csak színjáték, de vállalom a kockázatot: vagy az orromnál fogva vezet végig úgy, hogy nem tudok semmit, vagy pedig a valóságot mutatja. Ez már csak magától függ, én bizonyára nem fogok értesülni minderről, de szeretnék a naivitásommal békében maradni. – Elég furcsa feltétele a… taníttatásának, ha mondhat ilyet. - Valamint… - tekint nosztalgikusan Voile irányába. – Biztos vagyok benne, hogy nem a semmiért akarja elvinni.

Szerencsére talált magának helyet. A padok közt nem volt jó, azt túl nyilvánvalónak gondolta, az oltár meg megint egy elég nyitott hely, oldalszárnyakba pedig nem akart menni, mert akkor meg Astonien nem keríti őt elő reggelig sem, ezért valami más helyet keresett magának. Így került a gyóntatófülkébe, természetesen ahhoz a részhez, ahol a papoknak szokás lenniük és hallgatniuk. Oda bújik, ott húzódik össze, és fülel arra, mikor tárul fel ismét a templom ajtaja, mikor hall meg újabb lépéseket, melyek felé közelednek. Melyek gyilkosa léptei…
Retteg. Reszket a félelemtől, de nem csak attól: valami miatt állandóan hideg futkos végig az egész testén. Úgy rázza, mint még soha semmi. Vagy mint gyerekkorában, aztán évekkel később még egyszer… Ágyban… Ismét beteg lenne? Valamiért nem csodálkozna rajta, tegnap, vagy talán tegnapelőtt történt az, mikor esőben vágtatott Zabos hátán, éjjel, a hidegben pedig folytatta az utat lóháton a következő település felé. Fél napra rá kezdődött ez. Eleinte még egészen elviselhető volt, de mostanra szörnyűvé vált.
Zihál.
És úgy fél.
Nem akar meghalni… Hiába van elvileg biztonságban, mi van, ha a fejvadászok átkutatják az egész templomot, hogy megleljék őt? Mi van, ha Astonien semmit sem tehet? Mi van, ha magára marad, és egyedül kell majd megoldania mindent?
Annyira ijesztő… Annyira rossz erre gondolni… Annyira rossz ennyire kétségbeesettnek lenni… Nem akarja… Elég volt már… Elég volt már a szenvedésből…
Összekuporodik, átöleli saját magát, és nem sok híja van annak, hogy zokogjon.
Úgy sírna…
Úgy fáj…
Hosszú és kínzó másodpercek, később percek telnek el. Vagy fél óra? Netalán órák? Maga sem tudja… Viszont szenved. Kivételesen nem a lelkét szakítják ezernél is több darabra, de a teste olyan, mintha fel akarna robbanni. Lüktet mindenütt fájdalmasan és tompán, mintha szét akarna szakadni, és nem tud ellene mit tenni.
Vajon elaludhat itt…? Ha becsukja a szemét, akkor nyugodtan átadhatja magát a sötétségnek? Vagy… aggódjon talán? Maradjon akkor hát ébren? Legalábbis… Próbáljon meg, míg ki nem derül, mi lesz a sorsa? Hogy élni fog-e vagy halni?
Nyílik az ajtó, a következő pillanatban már csukódik is. Egész testében megfeszül, lélegzetét is visszafojtva várakozik, mi lesz a belépő következő cselekedete, hogy merre vezetik léptei, melyek halk visszhangot vernek az üres templomban. Vajon Astonien az? Vagy a fejvadászok egyike? És Astoniennel mi a helyzet? Jól van? Ugye jól van? Ugye nem esett baja? Nem bírná elviselni, ha emiatt, egy ilyen kis apróság miatt bántódása esne…
Mozgás és feszült hallgatás. Kínos, lebukásra felkészítő csend ez – valami halk zajongás kinn, a léptek nem hallatszódnak már. Mi történik vajon? Talán… Valamelyik üldözője várja, mikor csaphat le? Elő akarja csalogatni? Megvárja, míg gyanútlanná válik, majd előbújik?
Nevetés. Egy pillanatra megijed tőle, kínzón gyomrába markol a félelem, szíve is szét akarja törni a ketrecként szolgáló bordákat, de szinte azonnal felismeri, hogy ez Astonien nevetése. A következő másodpercben rögtön enyhül minden: megnyugszik, a szorongás eltűnik, majd mély sóhaj szakad fel belőle, amellyel nyugtázza biztonságát.
Megkönnyebbül, elmondhatatlanul, és végre előjöhet anélkül, hogy félnie kéne. Egy rövid időre tétovázik, hogy esetleg a tolvaj beengedte a fejvadászokat is, de aztán kiveri a gondolatot a fejéből. Nem is hezitál aztán, legalábbis… Amennyire engedi gyengesége, olyan gyorsan kitámolyog valahogy, feltárva a kis helyiség ajtaját, és hamar megpillantja a papot. Lopva körbepillant, félve, aggodalmasan, rettegve attól, hogy valahol a sötétségben megbújik kergetőinek egyike.
- Most meg fog gyóntatni, Alicia nővér? – érkezik azonnal a szórakozott kérdés. A pap tekintete a fülkén függ, szemeiben tettetett ijedtséget fedez fel. Mégis micsoda bolond kérdés ez? Még hogy ő gyóntasson! Ugyan már…
Tényleg oda bújt?
Halkan és fáradtan felnevet. Maga a helyzet is meglehetősen szórakoztató, és erre még az elképzelés is rátesz: ő nővérnek? Sose menne apácának, bár ha… Ha holdpapnőnek állt volna, akkor bizonyára nővérnek hívták volna.
Úgy fáj… Belesajdul a lelke, ahogy erre gondol. Annyira… Jó lett volna annak lenni. Annyira jó lett volna a Holdat és annak követőit szolgálni, de helyette a halál útját választotta… Balga kölyök volt. Bánja ezt az ösvényt… Nem kecsegtet semmivel, csak szenvedéssel és kínnal, végül halállal. Mi jó ebben? A bosszú? Mert az vezérli. Ez az egyetlen dolog, ami vezeti őt, na meg…
Freya. Úgy hiányzik neki…
Olyan gyenge…
- Úgyis a szemembe hazudnál - mondja kimerülten. Képtelenségnek tűnik a számára másféle hangszínt mutatni, egyszerűen… Lehetetlen. Túlságosan fáradt hozzá.
- Komolyan ott gyóntattok? – kérdez rá aztán, hangja bágyadt és tompa. Érezhetően nincs abban az állapotban, hogy folytathassa a menekülést, így nagyon reméli, hogy itt hosszabb időre meghúzhatja magát. Ha nem is egy napra… Akkor csak néhány órára, az éjszakára, és amint elkezdődik a mise, már áll is tovább. Már annyi is iszonyatosan sokat jelentene a számára, viszont Astonien terhére sem lehet. Mennie kell tovább, talán már most. De a lábai… Engedik neki vajon ezt?
- Ott, de most én foglak gyóntatni téged – válaszol, mire próbál meglepetten figyelni, ábrázatára azonban nem sikerül ezeket a vonásokat megjeleníteni. - Mióta vagy a városban? – Még csak ideje sincs tiltakozni, olyan gyorsan érkezik a kérdés, amire csupán megvonja a vállát. Még ő maga is érzi ennyiből, mennyire látványos erőtlensége. Tudja, hogy minden egyes mozdulata a kimerültségről árulkodik, és még a vak is megállapíthatná, hogy pihenésre van szüksége, különben a halálba hajszolja magát.
- Fél napja talán? Pár órája? – Ő maga is bizonytalan ezzel kapcsolatban. Azzal nem törődött, mióta üldözik hol, inkább azzal foglalkozott, hogy amint lehetősége adódik rá, lehagyja őket. És most ez sikerült… De bizonyára ez csak átmeneti megoldás. Nem maradhat Astonien mellett, mivel most ugyan megúszta mindenféle következmény nélkül, nem rejtegetheti őt. Nekromanta, és ha lebukik, a férfi csúnyán megjárhatja. Ő sem kockáztathat ekkorát, és nem is várja el, hogy segítsen neki huzamosabb ideig.
Kissé bizonytalan léptekkel közeledik oda, ahol a férfi leült. Szeretne mellé kerülni, a vállára hajtani a fejét, és ott megnyugodni, ott álmodni. Hihetetlenül jólesne neki. Egy kis békesség…
Egy kis felejtés. Felejtés a múltról, felejtés a jelenről, még az álmokról is.
- Magam sem tudom - rázza meg a fejét. Vajon mekkora szünetet hagyhatott? Hosszú másodpercek teltek el a két válaszrész között? Esetleg azonnal követték egymást a szavak? Annyira összefolyik minden… Nincs mértéke az időnek. Fogalma sincs arról, mit milyen gyorsan mond, mi milyen sebesen történik, és azt sem tudja, milyen hamar fogja fel a másik mondandóját. Csupán van ott, gyengén és tehetetlenül – ahogy egy nőhöz illik.
- És mióta üldöz ez a kettő? – érdeklődik aggodalmasan. Jól hallja? Vagy ez csak színészkedés? Ugyan miért aggódna bárki is egy nekromantáért, aki csak halált és bajt hoz?
Halkan és gunyorosan felnevet a gondolatra. Egy halálpap, akiért aggódnak… Milyen különös. Milyen furcsa.
Milyen lehetetlen.
- Napok óta nem tudom lerázni őket – felel, hangja még mindig gúnyosan kacag. - Most hol vannak? – kérdez ezúttal ő, némileg komolyabban, visszatérő fáradtsággal.
- Balra menekültek, a város közepe felé – válaszol.
Menekültek… Ez azt jelentené, hogy megverte őket? Milyen szép is lenne… Ezek a fejvadászok sajnos jobbak annál, hogy Astonien olyan könnyedén elintézhesse őket. Nem becsüli alá a férfi képességeit, de tisztában van azzal, miféle veszedelmes ellenfelek akaszkodtak rá.
- Hála az égnek... - motyogja halkan, majd fáradtan emeli kezét szemeihez és homlokához, ám még mielőtt folyathatná a kérdezősködést, Astonien megelőzi. Most, hogy ilyen lassú reflexei vannak, nem is olyan nagy csoda.
- Előlük menekültél ide? – hallja a tolvajt, míg odasétál az egyik padhoz, hogy nekidőlve támaszkodhasson, megpihenve egy kissé, nehogy elessen az erőtlenségtől. Ott álldogálva lassan bólint egyet válaszul, bár szükségtelen, hiszen… Ki más elől rohant volna ennyire? Nem szokása csak úgy lélekszakadva futni…
- Itt biztonságban vagyok? – érdeklődik ezúttal ő, és eltűnődik rajta, vajon kívülről is olyan halk és gyenge-e a hangja, mint ahogy ő hallja.
Astonien halványan elmosolyodik. Szereti ezt a mosolyt… Szereti a mosolyokat, csak kár, hogy majdnem mindegyik hamis. Kár, hogy ilyen gyöngyszemnek számít egy őszinte gesztus… Kár, hogy ilyen ritkán látja ezt a gyöngyszemet, de ha többet találkoznának… Veszélyes lenne mindkettejükre nézve, mégis kívánatos lehetőség.
Viszont megnyugtatja. A férfi mosolya kedves, mintha tényleg azt akarná elérni, hogy Alicia zaklatottsága alábbhagyjon. Mintha… Tényleg csillapítani akarná nyugtalanságát, és hihet is neki. Annak idején megmondta. Őszintén mosolyog.
Kedveli. Kedveli ezt a mosolyt.
- Egyelőre igen – válaszol, és nem is kell neki ennél több. Ahogy ezt meghallja, a megnyugvás olyan erőt vesz rajta, hogy mást, amiről a pap beszél, meg sem hall. Igyekszik megtartani egyensúlyát, finoman belekapaszkodik a padba, de ez mit sem ér: szédelegve lépdel aprókat, hátha meg tudja tartani saját magát, viszont minden elhomályosul, mindenből többet lát, végül aztán semmit – lábai alól kicsúszik a talaj, ahogy a fáradtság újult erővel ostromolja tudatát, ujjai közül kiesik a bot, és már azt sem érzi, ahogy a templom hideg kövére esik.


Fény.
Szemhéjai védik ugyan előle, de attól még kínzó az a világosság, amivel ébred. Még emlékszik arra a sötétre, ami előtte körülölelte, az a megnyugtató, létezést feledtető érzés, mely nemsokára eltűnik, és még az emlékek közt sem marad nyoma. Még egy kicsit akarja ezt a tudatlanságot… Még egy kicsit benne akar lenni, még egy ideig nem akar létezni.
Halkan nyöszörög, szemei lassan nyílnak ki. Még mindig ott fészkel benne a félelem, hogy elkapják, a rettegés a haláltól, melyről azt hitte, megszokta már. Holott fél… Holott gyenge. Ahogy felvillan benne, mi is volt nem túl régen, azonnal cselekedni akar, azonnal felkelni, majd elindulni, hogy ne hozzon a férfira veszélyt, aki megvédte őt.
- Menni... Mennem kell... – suttog érezhetően kábán, félálomban, azonban eléggé hangosan szól ahhoz, hogy Astonien felébredjen rá. Rögtön fel is kel a helyéről – egy mellette lévő székről, ahol bizonyára aludt -, hogy visszanyomja a felülni készülő nőt az ágyba a vállainál fogva.
Ágy… Mikor került ő ágyba?
- Szó se lehet róla! – Furcsán határozott, olyan… Komoly, ami tőle szokatlanul hat. - Pihenésre van szükséged. – Mint egy rossz gyógyító. Vagy… Astonien végül is annak számít, nem? Gyógyítónak.
Most jön rá: egy közepesen nagy méretű szobában van. Kellemesen nagy, nem túl díszes, néhány bútorzattal berendezett, de kényelmesen elegendővel: egy ágy, amin most fekszik, egy ruhásszekrény, néhány polc könyvekkel, egy kisebb asztal a fal mentén, egy szék, valamint egy karosszék, amin éppen a tolvaj ül. De ez… Tulajdonképpen milyen hely is? Vagy egy fogadó, vagy Ast…
Fogadóba nem vihette, ott nem lenne ekkora rend és hely, ekkora csend sem, ha nem egy drágább helyen foglalt szobát, ugyanakkor a fejvadászoknak így könnyű célpont. Ha… Lehet, túlgondolja, de ha jól sejti, akkor…
Astonien ágyában fekszik, köpeny nélkül, csupán fekete öltözékében, ékszereivel rajta. Nem csinált vele gyakorlatilag semmit, csupán a saját ágyába fektette, amit már eleve nem tud miként kezelni.
És ugye nem… Ugye nem a városban vannak? Ugye nem hozta el Carolusburgba? Bár… Balga kérdés, biztosan nem vinné oda, ráadásul elég messze is van ahhoz. Okosabb a tolvaj annál, sokkal.
- De... De így el fognak kapni... – ereszkedik vissza, engedve a pap nyomásának, melynek gyengesége miatt amúgy se tudna ellenállni. - Meg fognak ölni - kapaszkodik jobbjába mindkét kézzel, de akármennyire próbál rászorítani a tagra, az inkább a simítással egyezik meg. - Mennem kell. – Szinte már könyörög, pedig tudja jól, hogy alig jutna pár méterrel odébb, hogy a biztos halálba rohanna, ha most útnak indulna ilyen állapotban. Mégsem hagyhatja, hogy emiatt a férfi kerüljön bajba. Nem az ő vétke.
- Ki fog itt elkapni? – jön a kérdés. - Senki nem érzi meg az aurád, mondtam tegnap. – Ó, tehát… Akkor tudja. Érzékeli őt. Tudhatja, hol van, legalábbis egy bizonyos távon belül. Akkor tényleg nem vihette a fővárosba…
- Biztos...? - néz kétségbeesetten és rettegve, még mindig kapaszkodva a karokba. - És téged? Veled mi lesz? Egy... Egy nekromantát védesz! - halk és erőtlen, mégis érződik hangjában a felháborodás, ami Astonien cselekedetének helytelenítésére enged következtetni.
- Te meg egy tolvajban bízol meg. Egyéb? – érdeklődik a tőle megszokott játékossággal, és ugyanígy teszi balját Alicia jobb kézfejére. - Ha rajtakapnak, egész egyszerűen azt hazudom, hogy betörtél a házamba, én meg nem tudtam tenni semmit, de már elmenekültél. – Szinte nevetnie kell, ahogy elképzeli a jelenetet. Ő és a betörés… Két külön világ, de jobb kifogást aligha lehetne kitalálni. Egyháziként és az ő képességeivel bizonyára el fogják hinni ezt a hamis mesét, ő pedig menekülhet tovább – egy újabb bűnnel a hátán. Nem gond az. Elfér a többi közt.
- Ne félts te engem, elég, ha én féltelek.
Enyhén nagyobbra nyílnak a szemei.
Félti…? Vajon… őszinén…? Vagy csak mondja? Mi a célja vele? Mert van célja, nem igaz? Mindig mindennek van valami oka, mindig van indíték, mindig van egy háttérben megbúvó, rejtett indok, ami ráveszi az illetőt arra: cselekedjen.
Nem bírja megállni a halvány félmosolyt, ami megjelenik arcán, és mintha a félelem is kevésbé lenne észrevehető tekintetében. Attól még, hogy ilyen kétségbeesett helyzetekben is ennyire elbizonytalanító dolgokra gondol, valahogy nem tudja most annyira befolyásolni. Nem azért, mert kimerült, hanem mert… Mintha… Mintha bízna a tolvajban. Mintha… Hajlandó lenne az életét is rábízni, holott az egyik legmegbízhatatlanabb alakok közé tartozik. Bizonyára ezért van. Kölcsönösen megbízhatatlanok a fajtájuk miatt, és pontosan ezért alakult ki köztük a kölcsönös megbízhatóság. Abszurd, nem igaz? Természetesen az is lehet, hogy ez egy idétlen, betegség okozta teória, aminek se füle, se farka, és majd gyógyulás után látja csak meg, mekkora badarság.
- Túl könnyelműen veszed... - suttogja, rosszallón rázva fejét, balját ráhelyezve Astonien bal kézfejére. - Miért vállalsz ekkora kockázatot... miattam? – Olyan nehezére esik kimondani az utolsó szót, elvégre… Eddig… Ki volt az, aki képes volt ugyanarra, mint a tolvaj? Érdek nélkül? A saját kárára? Így visszagondolva…
Senki…
Senki…
Furcsa erre gondolni. Furcsa a tudat, hogy egészen idáig egyedül volt, és fél ebből a magányból kimozdulni még annak ellenére is, milyen kínzó tud lenni. Bár most már ott van Voile, de az mégsem ugyanaz, mintha egy emberi lénnyel lenne együtt. Mintha vele osztozna meg valamin.
- Mert jólesik. Foglalkoztam valaha a dolgok veszélyével, ha volt kedvem hozzájuk? – érdeklődik különösen halkan. Vajon milyen lenne ezt hallani éjszaka…? Mikor körülöleli őt a magány, mikor a rémálmok előkerülnek, mikor a szörnyűségek történnek… Mikor egyedül van, és gyászos gondolatai uralják őt? Vajon milyen lehet hallani egy ilyen suttogást, mikor a legnagyobb szükség van rá? Bizonyára jó… Melengető…
Mint most. Egyszerűen annyira… Megnyugtató, hogy legszívesebben békésen aludna tovább.
- Segítségre van szükséged, én pedig pont itt voltam, tehát segítek – teszi még hozzá, megtalálva a hangját.
Leengedi kezeit, mellkasán összefonja őket, és elfordítja egy kissé a fejét.
- Nem fogom tudni elégszer meghálálni... – mondja halkan, maga sem tudva, meg akarja-e egyáltalán köszönni, vagy csak kihasználni mindezt. Valamiért… Valamiért az utóbbitól rossz érzése van. Elvileg nincs lelkiismerete, most mégis olyan, mintha lenne.
- És ki mondta, hogy elvárom? – pillant rá értetlenül. - Nem a szívességért segítek, ahogy bárki másnál tenném.
Egy pillanatra ismét nagyobbra nyílnak a szemei, mellette még felcsillanni is látszanak.
- Ó, igazán? - Mintha az eddigi fáradt, szürke hangszínbe tévedne némi csintalanság, de csak erre a két szóra. - Akkor miért? Ezért kaphatnád talán életed legnagyobb szívességét – válik újra kimerültté, némileg kételkedővé. Elvégre eddig mindig erről szólt az egész: szívességekről. Miért változott volna hirtelen ez a hozzáállás?
- Honnan tudod, hogy valójában nem verlek át, és nem fogom kihasználni ezt a szívességet? Vagy... akár azt, hogy le vagy gyengülve? – dönti oldalra a fejét, de Alicia tudja, hogy társa úgysem fogja kihasználni. Nem fogja átverni, máskülönben nem tett volna róla említést. Másképp tálalta volna mindezt, és bár lehet, a színészkedés mestere, mégis… Ilyen veszélyes helyzetben ösztönösen megérezné, ha átverésről lenne szó. Na meg… Hogy használhatná ki Aliciát? Még csak a kéjre sem alkalmas, olyan sovány, annyira… csúnya.
- Nem tudom sehonnan – felel végül. - Rá vagyok kényszerülve arra, hogy higgyek neked - mosolyog halványan, erőtlenül. - Csak nem valami mocskos dolog jutott eszedbe? – érdeklődik, igyekezve játékosan tenni azt.
- Mi tagadás, senki nem hitt nekem ilyen könnyedén – tűnődik el. - És tényleg úgy ismertél meg engem, mint aki ilyenekre gondol egy védtelen lány láttán? – teszi fel a nagy kérdést, és ha nem lenne beteg, bizonyára most nevetne.
Milyen önfeledt nevetés is lenne… Olyan furcsán jól érzi magát ezzel a tolvajjal, és talán nincs is más, akivel hasonló lenne a helyzet. Senki mással nem szórakozik ilyen jól. Senki mással nem nevet úgy olyan sokat, hogy az tényleg jólessen neki. Mind csak… Legjobb esetben halk kuncogás. Astonien meg… Ő meg megnevetteti. Boldog, ha vele van.
Boldogság… De szép is ő. Kár, hogy olyan tünékeny. Kár, hogy a következő pillanatban már nem lesz mellette. Kár, hogy… Hogy felejthető.
- Ki tudja, mi lapul a felszín alatt? - von vállat, igyekezve szórakozottan beszélni, de nem sok sikere van ebben. - Amúgy... Van még takaród? - válik fátyolossá a hangja. - Kegyetlenül fázom.
Hirtelen kezdi el rázni a hideg, veszettül, kibírhatatlanul, úgy, hogy képtelenség kibírni csupán néhány melegítő réteggel. Több kell, hogy átvészelje. Most veszi észre a homlokára tett vizes rongyot is, mely hűti őt valamennyire, és csupán most jutott el a tudatáig az is, hogy mennyire beteg. A beszélgetés és az ébredés okozta tompaság elfeledtette vele a gyengeséget egészen idáig.
Astonien bólint egyet, majd a szekrényhez lép, hogy kivegyen belőle egy takarót. Visszasétál hozzá, hogy betakarja vele, végül elgondolkodik egy kissé. Alicia addig csak megigazgatja magán az anyagot egy hálás pillantást vetve a férfira. Magára húzza, nyakig, dideregve és vacogva – gyűlöli ezt az érzést. Mihamarabb meg akar szabadulni tőle, de biztos benne, hogy még kegyetlenül lassan telő napok fognak következni, míg meggyógyul.
A tompa fájdalom ismét megjelenik, és a folytonos lüktetés olyan, mintha állandóan ütögetné váltakozó helyeken belülről egy kis szörnyeteg, akit képtelen kivetni magából. Fáj a karja, a lába, a válla, a hasa, a háta, még az arca is néha… És az a legrosszabb az egészben, hogy nem tehet ellene semmit, hiába szeretne. Még jobban gyengítik ezek, még több energiát emésztenek fel.
Annyira gyenge… Annyira kiszolgáltatott… Vajon miért történik ez? Miért kell ennyire esetlenül megjelennie más előtt? Miért nem lehet mindenki előtt erős? Magabiztos? Határozott? Megrendíthetetlen? Miért ilyen törékeny ez a maszk is?
- Én viszont távozom, éjjel nem tudtam gyógyszert szerezni - szólal meg Astonien váratlanul, kizökkentve Aliciát a szenvedéssel telt gondolataiból.
Egy pillanatig riadtan nézi a neki így most háttal álló férfit, mert nem akarja, hogy elmenjen. Nem akarja, hogy kilépjen ebből a szobából, és ha lenne hozzá ereje, megragadná a ruháját, hogy ne menjen. Még ne, hiszen… Olyan görcsösen szüksége van a jelenlétére…! Annyira kell neki most, hogy itt legyen, annyira számít ez most! Fél egyedül… Rettenetesen. És nem akar félni, csak most egy kicsit nem… Legalább most nem… Ha már az egész élete magáról az óvatosságról, a feszengésről és szorongásról szól, csak most ezt a kevés időt adja meg neki, hogy nyugalomban lehessen. Annyira fontos lenne ez neki…
A tolvaj újra a szekrényhez lép, és némi hezitálás után ezúttal elővesz egy szürke alsóneműt, valamint két fekete ruhadarabot: egy nadrágot és egy inget. Érdeklődve figyeli, ahogy az ágya végébe helyezi az öltözéket, és ugyanígy néz fel rá, mikor beszélni kezd.
- Sajnos csak ilyennel tudok szolgálni, lévén egy apáca sincs a városban, de biztos vagyok benne, hogy jól fog állni – mosolyog szélesen, már-már szemtelenül, mire legszívesebben elsírná magát az őt érő kedvességtől és törődéstől, azonban nem teheti. Erősnek kell lennie, ha már nem is teljesen, legalább ennyire.
Miért törődik vele ennyit? Miért akar neki gyógyszert hozni, miért ad neki ruhát, miért figyel rá ennyire? Miért teszi mindezt? Tényleg csak azért lenne, mert úgy tartja kedve? Annyira… hihetetlenül hangzik.
- Ha te mondod... - mosolyog fáradtan a szöveteket vizsgálva. - Mikor jössz vissza? – pillant fel a férfira, igyekezve, hogy hangja ne remegjen meg a kétségbeeséstől. Nem akarja marasztalni… Nem akar ennél is rosszabbul lenni, ugyanakkor el sem akarja engedni a papot sehova. Azt akarja, hogy maradjon még mellette, hogy üljön vissza a székére, hogy figyeljen rá, és hogy jelenlétéről biztosítsa őt minduntalan, fogja végig a kezét. Csak mert… Az annyira megnyugtató… Megnyugtató az a melegség, amivel az ujjak körülölelik törékeny kezét.
Bármikor el tudna aludni úgy.
- Igyekszem, talán már negyedóra, és itt leszek. – Negyedóra… Nem fogja kibírni. Képtelen lesz rá. Bele fog pusztulni, mire Astonien visszaér.
Nem akar egyedül maradni annyi időre… Az egy örökkévalóságnak felel meg…
- Meg tudsz mosdani egyedül? – érdeklődik. - A víz ott van a balra lévő szobában – közli.
Lassan oldalra fordítja a fejét, hogy megnézze, merre is kell mennie, majd kelletlen vonásokkal behunyja a szemét.
- Nem fog menni... – válaszol fájdalmasan. És tényleg nem menne neki. Még a dézsáig sem jutna el ilyen állapotban, érzi. Tudja, hogy most képtelen rá, és korábbi gondolata, miszerint mennie kell, igencsak nevetségesnek bizonyul utólag.
- És ugye nem várod, hogy én mossalak meg? - húzza össze a szemeit gyanakvón.
- Ki más? – érkezik a visszakérdezés egy bocsánatkérő pillantás kíséretében. Ő sem akar így… Megszégyenülni, ennyire másra támaszkodni, és még csak azt sem akarja, hogy úgy tűnjön, mutogatni akarja magát, kivívva egy férfi csodálatát. Esze ágában sincs, de aggódik miatta, hogy esetleg hasonló gondolatok fogalmazódnak meg benne, elvégre ehhez hasonló helyzetbe még sosem került. Tény, volt már beteg, de akkor édesanyja gondoskodott róla…
Anya…
- Héhéhé, te tényleg azt akarod, hogy megmossalak? – Meglepetten húzódik hátra, azonban látszódik az arcán egy kezdetleges, vissza-visszahúzott mosoly. Nem úgy tűnik, mintha akkora gond lenne ez a számára, de nem is vél felfedezni vonásaiból semmi olyat, ami arra engedne következtetni, hogy ki akarná használni az alkalmat.
Vajon látott már így más nőt is…? Vajon gondozott már egy ugyanilyen beteg asszonyt?
Halványan és keserűen elmosolyodik.
- Nem tudok kimenni egyedül – vallja be, legbelül szégyellve ezt, kívül le nem eresztve a kemény, önbecsüléssel telt páncélzatot. - Bizonyára a második percben ismét összeesnék. Nincs erőm – mondja olyan egyszerűen és tényszerűen, amennyire csak lehet, sikeresen kizárva hangjából a reszketést.
- Hát akkor fel kell áldoznom magam... – következik a megértő bólogatás, amitől az az érzése támad, hogy maga Astonien sem tudja kezelni a felmerülő helyzetet.
- Ha nem akarsz, természetesen nem kell – teszi hozzá talán a kelleténél hamarabb és gyorsabban. - Nem nekem lesz rossz, ha itt fogok bűzleni, én már hozzászoktam - jegyzi meg alig érezhető jókedvvel, megkísérelve egy vállvonást. Végső soron ebben igaza van. Ő már hozzászokott a saját mocskához, a vándorlét szagához, a koldusélethez hasonló körülményekhez, tehát őt tényleg nem zavarja, csak hát… Nem lehet kellemes már a gondolata sem annak, hogy egy ilyen tetvesnek és férgesnek tűnő, mocskos-koszos valaki feküdjön egy tisztaságban élő ágyában. Elég… Undorító, ezt még ő is bevallja, és pontosan ezért aggodalmaskodik. Persze ha Astonient nem zavarja, akkor ő sem zavartatja magát, de addig…
- Majd csak túlélem valahogy – fordul el a férfi, azonban az utolsó pillanatban még meglátja az arcán megjelenő mosolyt. Milyen kedves és szerethető mosoly ez… Szereti őket, a mosolyokat, csak ne legyenek árulók. Ne legyenek félelmetesek és gonoszak, mert azoktól retteg, összetörik…
- Na, akkor sietek vissza – vesz el az asztalról, majd rak el egy erszényt.
Nem akarja, hogy menjen… Miért nem marad inkább? Maradjon még vele, csak egy kicsit, míg ismét el nem alszik…
- Tényleg siess vissza... – suttogja fojtottan és halkan, mire Astonien nem felel már, csupán szótlanul kilép a szobából, becsukva az ajtót, magára hagyva Aliciát.
Egyedül van.
És úgy fél.
Siess, mert rettegek.

A közelből egy aranyszín szempár barátságosan csillan rá, annyira közelről, hogy minden részletét láthatja: képes megkülönböztetni a benne rejtőzködő összes árnyalatot. Távolról mindig is úgy tűnt, mintha az egész egységes lenne, ám mikor a sötét tünde tényleg elhinné ezt, akkor bukkan rá itt-ott csíkokra, melyek valamivel sötétebb színben pompáznak, a pupilla körül világosabbakra figyelhet fel, míg a színhártya szélén mézaranyra találhat, elszórva pedig apró, halványsárga és sötétbarna foltok tarkítják az aranyló tekintetet. Szinte már észre sem lehet őket venni, annyira kicsik, de ő így is érzékeli.
Szereti azt a csillogást, amivel ragyog. Azt a szeretetet, ami ég benne, amit rászegez, azt a biztonságérzetet, amit kelt. Hiába találkozik ezzel a látvánnyal minden elalvás előtt, mióta csak az eszét tudja, egyszerűen képtelenségnek bizonyult a megszokása. Mindig felfedez valami újat, mint ahogy most is: egy vékony, folyékony aranycsíkot a színhártya alsó szegletében.
Finom érintés súrolja bőrét az arcán, felfelé irányulva halántékán, majd homlokán, néhány tincset odébb tolva. Az ujjak aztán feje tetején, hollófekete haján simítanak végig megnyugtatón, végigfutva nyakán, lapockáján és a hátán, átölelve azt a törékeny testet, ami ő. Közelebb húzódik egy kissé, halvány mosollyal, behunyt szemekkel, élvezve a szeretetteljes ölelés megnyugtató érzetét.
A csendesség még békésebbé teszi a behúzott függönyökkel sötétített szobát, kizárva némileg a ködön és lombokon átszűrődő fényt, kellemes félhomályt teremtve odabenn. A környék is furcsán néma, mégis jóleső, mégis biztonságot éreztető, mégis otthonos és ismerős. Mindig ez találja őt, akárhányszor kerüljenek ide, akárhányszor feküdjenek egymással szemben, akárhányszor nézzenek itt egymás szemébe mélyen, azt gondolva: elszakíthatatlanok egymástól. Úgy kapaszkodnak hosszú percekig a másik tekintetébe, mintha sosem látott értékek lennének.
Nem kéne így kezelniük ezt. Talán nővére nem is gondolja így, csak Alice az, aki két olyan ritka aranyrögként tekint azokra a szemekre, melyeknek nincs párjuk. Persze teljesen jogos a másik nézőpont is, elvégre… Nem fognak soha elválni egymástól, nem igaz? Minden áldott nap láthatják egymást még hosszú-hosszú évtizedeken keresztül. Őrizni fogják egymást, vigyázni fognak a másikra, és nem hagyják, hogy valamelyiküknek baja essen.
Milyen jó is erre gondolni… Milyen jó is az, hogy ennyire összetartanak, hogy sosem lesz egyedül, hogy mindig fog állni valaki mellette… Milyen szép is ez.
Viszont valami még hiányzik.
- Nem akarsz valamilyen dalt dúdolni nekem? – suttogja halkan, szinte már félve, lassan formálva meg a szavakat. – Szeretem hallgatni… - mondja, ezúttal már a két aranyszín szembe nézve. Annyira irigyli őt… Annyira szeretne ő is ilyen tiszta pillantást, ilyen gyönyörű csillogást, ilyen szép fehér hajat, amely éles kontrasztban van a sötétszürke bőrrel…
És milyen érdekes: ez viszonzott. Testvére is helyet akar cserélni vele, ő is ugyanúgy féltékeny arra a sötét hajra, ami neki van, arra a világos, fakó, szinte már sápadt bőrre, azokra a különleges, Alice által selejtesnek tartott szemekre, mert hát… Szerinte olyan szépek. Mindig is mondta. És továbbra is mondani fogja. De miért teszi? Nincs is bennük semmi különleges… Nővére mégis valamiért szereti azt a pillantást, ami neki van, azt a félénkséget, ami benne rejtőzik, és előbújva meg-megcsillan, azt a furcsaságot, ami egyszerre teszi őt felnőttessé és gyerekké… Nem is érti, húga miért nem büszke rájuk, már csak a tényre, hogy holdcsókolt, és hogy ilyen minimálisan látszódnak rajta az átok jelei. Miért akarna átkozottnak tűnni? Miért akarna olyan lenni, mint a többi?
- Melyiket szeretnéd? – érdeklődik halkan, barátságosan végigsimítva húga fején. – Anyától és az öregektől sokat tanultam, tudod – mosolyog olyan kedvességgel, mely utánozhatatlan, melyet nem tud senki más mutatni, csak ő. Csak az ő Freyája. Csak ő képes azzal a szeretettel nézni, azzal a szeretettel beszélni és érinteni, amire neki szüksége van.
- Valamelyiket. Amelyik éppen eszedbe jut – vonja meg a vállát, visszafogott lelkesedéssel figyelve a lányt, akinek mosolya csak szélesedik ennek hallatán. Hogy ő mennyire kedveli ezt a mosolyt…
- Hmm… Lássuk csak… - tűnődik el a mennyezet felé fordítva tekintetét, ténylegesen válogatva az altatók közt gondolatban. Alice csupán feszülten várakozik, minden pillanatban arra számítva, hogy a csendet megtöri egy halk, tisztán szóló hang, mely melegséggel tölti el, és bár el kell telnie néhány kínosan hosszú másodpercnek, természetesen nem marad el; Freya pillanatokon belül dúdolni kezd, mire Alice újra behunyja szemeit, és egy újabb halvány mosollyal hallgatja nővérét.
Milyen kellemes… Milyen jó… Bárcsak soha nem érne véget. Úgy hallgatná egész nap. Úgy hallgatná őt minden elalvás előtt, mindig, amikor ilyen nyugodttá válnak a körülmények… Minden pillanatban, amikor csendesség veszi körül… Mikor magányos, mikor rosszkedve van, még akkor is, mikor örül és nevet.
Ismét közelebb húzódik testvéréhez, aki karjait finoman köré fonja, magához vonva őt, fejét vállgödréhez illesztve, még egyszer végighúzva ujjait az éjfekete hajzuhatagon. Alice is átöleli őt, magához szorítva egy kissé, mintha csak nem akarná, hogy eltűnjön. Pedig úgyse fog… Úgyis itt marad neki egész életében. Úgyis mindig együtt lesznek. Úgyis együtt maradnak, hiszen… Együtt jöttek erre a világra, együtt fognak nevelkedni, együtt fognak felnőni, együtt fognak élni, feladatokra, küldetésekre járni, együtt fognak megöregedni, majd elérni azt a kort, mikor már nem lesz riasztó a halál gondolata. Mindent közösen fognak csinálni, ezzel tovább erősítve az amúgy is elszakíthatatlan köteléküket.
Milyen megnyugtató is minderre gondolni…
Dúdol. Halkan, kellemesen és békítőn, Alice pedig úgy érzi: ő a legszerencsésebb húg egész Veronián, hiszen csak neki van ilyen jó nővére – kiérdemeletlenül jó. Igazi kincse van. Igazi érték van mellette, vele. Igazi jóság, igazi szeretet és kedvesség. Micsoda törődés ez… Olyan nagy figyelemmel fordul felé, hogy szinte szégyelli magát, mivel képtelennek tartja ennek a végtelen önzetlenségnek a viszonzását. És az, hogy Freya sosem kér számon semmit, hogy sosem mondja, most neki lenne szüksége a törődésre, csak még nagyobb bűntudatot ébreszt benne... Hogy tudná valahogy visszaadni neki?
Fölösleges ezen tűnődni… Tudja jól, hogy nincs értelme, ezt már korábban megbeszélték. Ha mindez nem lenne elég, már-már látja maga előtt, ahogy nővére kineveti emiatt, majd átöleli őt, és azt suttogja vidáman a fülébe: kis butus. Végül játékosan beletúr a hajába, aztán szórakozottan rángatja el valahová, ahol találkozhatnak a többiekkel, ahol jól érezhetik magukat – ahol önfeledten nevethetnek.
Dúdol.
Olyan jó ez így… Bárcsak megállíthatná az időt ennél, bárcsak ezek a percek örökké tarthatnának… Nem akarja, hogy félbeszakadjon, egyáltalán nem… Vajon Freya folytatni fogja? Vajon belekezd egy másik énekbe? Tudja, hogy lassan a mostani a végéhez ér, de vajon érzi, Alice mennyire vágyik a folytatásra? Hogy mennyire megnyugtatná? Jobb, mintha egy gyerekmesét mondana el neki.
Elcsendesül minden, mire csalódottá válik. Kinyitná a szemeit, hogy felnézzen nővérére, kérlelve csupán pillantásával: folytassa, hiszen úgy szeretné… Úgy akarja még hallani azt a kellemesen csengő hangot. Annyira szeretné… Még álmában is.
Mielőtt bármit tehetne, Freya egy másik dallamba kezd, mintha csak megérezte volna Alice kétségbeesett könyörgését. Mintha… Egymáshoz lennének kapcsolva, mintha tudnának egymás gondolataiban olvasni. Mintha igazából egyek lennének, egy lélekkel jöttek volna ide, csupán olyan hatalmas szeretet lakozott benne, hogy képtelenségnek bizonyult egy testbe zárni azt. Buta egy elképzelés, de így még számára is megérthető, miért található Freyában ennyi pozitív tulajdonság, és hogy ő miért olyan visszahúzódó.
Őrült gondolat, nem igaz? Mégis mulatságos, mégis jó, hiszen… Ők igazából egyek. Érzi. Annyira közel állnak egymáshoz lélekben, és bár lehet, tizenkét éve együtt élnek, lehet, hogy a kezdetektől fogva ismerkedhettek egymással, hogy már összeszokhattak, mégis olyan különleges, soha ki nem hűlő ez a kapcsolat… Nem egy egyszerű ismeretség ez, nem is csak egy családi kötelékről van szó – ennél sokkal több rejlik mögötte. Sokkal közelebb vannak egymáshoz, sokkal szorosabb az őket összekötő fonál, mint bárki másnál.
Ők különlegesek. Elválaszthatatlanok.
Örökök.
Dúdol.
Olyan szép… Úgy szeretné, ha ez színesítené az álommezőt, ahol Freyával együtt rohan egy őzet kergetve az egyik pillanatban, a másikban pedig egy fehér nyulat szorongathat, miközben hallhatja testvére nevetését, ahol nem zavarja őket a napfény – ahol mindent láthatnak élesen, tisztán, fényesen. Úgy, ahogy azok valóban kinéznek, élénk színeiket mutogatva, pompázva szemeik előtt, elkápráztatva őket. Ahol nincsenek korlátok, ahol bármit megtehetnek, és csak a végtelen boldogság vár rájuk felejthetetlen, örömteli élményekkel és percekkel.
- Ugye mindig együtt leszünk? – teszi fel a kérdést, és bár nem nyomasztja ténylegesen, mégis érzi: fel kell tennie, hogy biztos lehessen benne. Újabb és újabb megerősítésre vágyik, hogy tényleg ebben a gondolatban ringathassa magát. Mindig vele akar lenni, mindig, minden nap minden órájának minden percében. Végig.
Egy örökkévalóságig.
Freya abbahagyja a dúdolást, arcát Alice fejéhez simítja, anyjuk szeretetével átölelve őt. Hosszú másodpercekig nem szólal meg – vagy keresi a szavakat, vagy csak már egyre fáradtabb a válasz megalkotásához.
- Igen, Alice – suttogja. – Mindig együtt leszünk.
Milyen megkönnyebbültté teszi őt ez a néhány szó… Micsoda hatással van ez rá…!
Mindig együtt lesznek. Ő nincs tisztában ennek az időnek a hosszával, de vajon Freya…? Az érettebb, a tudatosabb? Ő vajon tudja, mit is jelent ez?
Biztosan tudja, mint ahogy azt is, ezzel mit ígért meg.
És biztosan mindent meg fog tenni azért, hogy úgy is legyen, ahogy mondta.
- Sosem szakadunk el egymástól, ugye? – folytatja, hangja már-már kétségbeesetten cseng, kezeit gyenge ökölbe szorítva Freya hátán. Különös az a keserűség, ami váratlanul marni kezdi őt, a kétség, mely hirtelen üti fel fejét gyermeteg lelkében. De miért is tűnődik ezen…? Miért nem olyan felhőtlen, mint a többiek?
Maga sem tudja. Talán a Hold áldása, talán ő ajándékozott neki korai, érthetetlen bölcsességet, melyre maga sem jött még rá.
- Sosem – felel, és ez visszhangot ver elméjében, elcsitítva minden szót odabenn. - Mindig itt leszek veled. – Érzi, ahogy biccent egyet finoman és óvatosan.
- Biztos? – folytatja elfojtva, igyekezve lenyelni a kitörni készülő könnyeket. Maga sem érti, miért van egy aprócska gombóc a torkában, mely kínozza és kaparja őt, előcsalogatva szeméből a sós cseppeket, de ott van, és nem tudja eltűntetni. Csupán a szavak tennék? Vagy valami, amiről még fogalma sincs, és majd csak később fogja megérteni, mikor visszagondol rá?
- Biztos. – Ez a hang mosolyog, méghozzá azzal a szeretettel, melyet nem kaphat meg senki mástól: mélyről fakadó, olyannyira, hogy ennek kifejezése képtelenség bárki más számára.
Senki sem tud úgy szeretni, mint Freya.
- Úgy szeretlek – suttogja, szorosan magához ölelve testvérét, belefúrva vállába arcát, és egy váratlan pillanatban szipog egyet.
- Alice – szólítja meg kedvesen, ugyanúgy simogatva húga hátát, mint ahogy az előbb tette. – Ugye nem sírsz? – érdeklődik, hangja mintha egy kissé játékosan csengne. Nyilvánvalóan tudja rá a választ, mégis rákérdez. Olyan gonosz…
- Nem, én nem – rázza meg a fejét, beletörölve könnyes szemét nővére ruhájába, a szavak remegését viszont nem tudja kiküszöbölni.
- Biztos? – A szórakozott hanglejtés egyértelműen elárulja, hogy Freya tudja: Alice bizony hazudott az előbb. – Mert én nem úgy hallom. – Látja maga előtt a mosolyt, amivel beszél, azt a kedves, sohasem pótolható mosolyt, ami csak az övé.
- Biztos – bólogat aprókat, mire Freya lemondóan felsóhajt, ujjait pedig húga fejére teszi.
- Kis butus – simogatja meg a kobakját. – Megint eszedbe jutott valami? – érdeklődik aggodalmasan.
- Nem, csak… Ennyire örülök, hogy ilyen jó nővérem van – válaszol halkan.
Freya félbehagyja a mozdulatot, és ő is magához szorítja húgát.
- Én is szeretlek.

A Suttogás a sötétben #2 elolvasva!

A hibákat, észrevételeimet már szóban elmondtam, szóval nem írom le őket külön (nem mintha sok lett volna belőlük, csak nincs kedvem most rosszat írni). Többször felröhögtem olvasás közben, nagyon szeretem  a szokatlan párosotokat, szóval kíváncsian várom a folytatást ^^

Jutalmad 100 tp és 2000 váltó!

Mint ígértem, ha késve is, de lezártam az élményt. Jó lett, köszönöm az olvasmányt, bár úgy érzem, hogy kicsit sok szóval fogalmaztad meg az alapgondolatot. Ez nem hiba feltétlenül, de úgy érzem, hogy a történet szempontjából jobb lett volna a kompaktság. Mindenesetre, csak így tovább.

100 Tp
1000 váltó
+1000 váltó jutalomnak a hossz miatt

A gótikus épület hatalmas falai óriásként magasodnak fölé, ahogy az utcán álldogálva figyeli a mintákat és faragványokat. Magában bólogat egy kissé, elégedetten megjegyezve, hogy nem változott gyakorlatilag semmit az építmény, mióta legutóbb itt járt, és ez akaratlan, ösztönös megnyugvással tölti el. Némileg azért ismerős lesz neki a belső elrendezés, ami mindenképpen csak előnyt jelenthet a számára – hacsak át nem alakították azóta, bár a jó felépítését tekintve nem tartja valószínűnek ezt az elvetemült lépést.
Az őrökön hamar keresztüljutva siet a könyvekkel teli termek egyikébe, és ahogy belép, azonnal megcsapja őt az enyhén dohos szag, amit a régi kötetek árasztanak magukból annak ellenére is, mennyire próbálják védeni és tartóssá tenni őket. Egy pillanatig még komor az ábrázata, míg körbenéz, megbizonyosodva, hogy tényleg nem változott semmi, mint ahogy azt kint feltételezte – ekkor halványan, magabiztosan elmosolyodik. Annyira nem lesz elveszett még azt figyelembe véve sem, hogy kegyetlenül sok információhalom közt bóklászhat, ha meg mégis megtörténne… Akkor megkérdezi az egyik segítőkész démont, merrefelé kacsintgasson.
Egyedül vág neki a kutatásnak, egyelőre mellőzve a segítségkérést. Egy mendemonda felkeltette az érdeklődését, és annak valóságalapját próbálja kideríteni, mivel semmi kedve ismét csapdába botlani, mint a legutóbbi pár alkalommal. Persze tisztában van vele, hogy ennek elkerülése szinte lehetetlen, de azért igyekszik, hátha egyszer összejön. Nem meglepő módon szívesen elkerülné azokat a kellemetlen alakokat, akik képesek csupán abból az okból elmenni egy ilyen nevesnek beállított vagy híresztelt helyre, hogy aztán az oda közeledő kalandort még a gatyájától is megfosszák... Mondhatná ilyen alapokon, hogy hiába futja körbe az épületet, csak hát ez nem hiábavaló munka: az még kiderülhet, hogy semmi köze a területnek ahhoz, amit hallott, ezzel pedig az időpocsékolást kerüli el. Legalábbis… Sokkal jobban jár az informálódással, mint azzal, hogy beleveti magát az eseményekbe; itt legalább csak pár óra erejéig kell fáradnia, a másik esetben napokig elhúzódhat az utazás miatt ahelyett, hogy egy értelmesebb város vagy falu felé venné az irányt.
Fogalma sincs, pontosan mennyi idő is telik el, és akárhogy próbálkozik megtalálni nappal az ilyenkor halvány, felhőszerű Holdat, nem leli, így csak ötlete lehet: talán két-három órája is itt tartózkodhat. Asztalán egy nagy rakás könyvkupac hever, majdnem mindegyik darab kinyitva hol középen, hol az elején vagy éppen a végén, jelezve, bőségesen benne van a munkában. Székének támláján ott pihen sötétlő köpenye, hogy ne zavarja őt túlságosan, bár fekete, gyászos ruházata így sem lehet valami megnyerő a külső szemlélődők számára. Néha kelletlenül megigazgatja csizmáját, amit még Alexandertől kapott, mintha kényelmetlen lenne, holott csak szüksége van már ilyen minimális, ösztönös mozgásra a további koncentráláshoz. Hajába túrva könyököl az asztalon, egyszer-egyszer meghúzva vagy csavargatva pár koromszín tincset, végül aztán sóhajtva egyenesedik fel, hátradőlve, valamint megunva az eredménytelenséget. Vagy nincs itt semmi, vagy túl jól van elrejtve, szóval most jött el az ideje annak, hogy kérdezzen…
Nehezen feltápászkodik a helyéről, egy darabig még szemlélődik, keresve egy olyan személyt, aki itteni, valamint ismeri a járást errefelé, és ahogy valakinél ezt sikerül megállapítania, óvatosan odalép hozzá.
- Elnézést, tudna nekem segíteni? – érdeklődik minden udvariasságát összegyűjtve és beleadva a szavakba. Egyelőre nem akar rossz színben feltűnni, ám amint megvan az, amit tudni akar, onnantól nem különösebben számítanak mások gondolatai a viselkedéséről. Addig kell velük kedvesnek lenni, amíg akar tőlük valamit – kár, hogy ez rengeteg alaknak az alapelve, köztük neki is.
- Igen? – fordul meg a megszólított, láthatóan kiesve gondolataiból, mégis segítőkésznek tűnve. Lehetetlen nem észrevenni a homlokán azt a két apró szarvacskát, amiket torz dudoroknak is lehetne csúfolni, a gondolatra pedig alig bírja megállni a mosolygást – egyelőre azonban sikerül visszafognia a gesztust.
- Ön itteni, ugye? – bizonyosodik meg erről, nehogy teljesen értelmetlenül faggassa ki. Válaszként a tudásdémonok fölényességét kapja: sóhajt egyet, közben arcára kiülnek a lenézés és a rettenetes unalom vonásai. Ha tehetné, akkor most idézne meg néhány élőholtat csak úgy, megleckéztetés és erőfitogtatás gyanánt, hogy tudja, kivel beszél, ugyanakkor ez nem is lenne jó lépés, még ha önérzetét ápolná vele. Persze, tudja, a belső szörnyeteg nagyon is támogatja, elvégre egy kis vérontás csak őt táplálja, de nem volt elég neki korábban? Meg azért... Nem kéne kitiltatnia magát innen, ahol még meglehetősen fontos információkhoz juthat büntetlenül.
- Igen – felel aztán többé-kevésbé normálisan. – Miben tudok segíteni? – Az előbbi reakciót figyelembe véve nem tűnik valami meggyőzőnek ez a hozzáállása a korábbiakhoz képest – ettől meg is rándul egy ideg az arcán egy pillanatra kelletlen félmosolyt előcsalva -, viszont attól még talán lesz szíves néhány dolgot megosztani. Ideje akkor belekezdeni a mesébe.
- Nem tudom, hogy milyen nagy híre van a dolognak, de úgy hallottam, valamiféle sötét mágiával kapcsolatos – kezdi óvatosan puhatolózva. – Hogy pontosítsak: nekromanciával összefüggő felszerelés rejlik innen valamivel északabbra – folytatja, jól megfigyelve a másik eltűnődő arcát, melyen egyelőre nem vesz észre mást - sajnos. – Egy ideje már kutatok utána, de még semmi olyat nem találtam, ami utalna a létezésére – biccent egyet fejével a helye felé, a könyvkupacra. – Esetleg van még itt olyan kötet, ami elejthet egy-két… útmutatást vagy olyan információt, ami alapot adna ennek a dolognak a létezéséhez?
Udvariasság – ez az egy szó jár a fejében folyton-folyvást, bár legszívesebben lelövetné magát a barokkos körkérdése miatt, és szinte már csodálkozik, honnan tanulta el. Egy pillanatig még ténylegesen el is gondolkodik rajta, minek a következménye lehet ez, persze végül inkább visszarántja magát a jelenlegi feladatához.
- Hmm, hmm… - dünnyög magában eltűnődve a hallottakon, amiről egyelőre nem tudja megállapítani, jó-e vagy rossz, de nem szeretne sokáig a bizonytalanságtól őrlődni magában. – Azt hiszem, tudom, kivel kéne beszélned – mondja aztán, mire meglepetten csúszik fel a szemöldöke. – Kövess – adja ki a parancsot, ő pedig némi hezitálás után szó nélkül megteszi. Furcsának találja ugyanakkor, hogy azonnal egy személyhez viszik, és nem másik húsz vaskos kötetet nyomnak a kezébe, így ez az egész egyszerre megnyugtatja és nyomasztja.
Végigmennek néhány szekrények körülfogta folyosón, és egy apró helyiség elé vezeti őt. Érdeklődőn fordul a másik felé, várva valami magyarázatot vagy segítséget, hogy mit kéne most tennie, ám még mielőtt találkozhatna a pillantásuk, már belekezd a megsejtett kérdés válaszába:
- Csak kopogj be. Már vár rád – int a kezével köszönésképp, ennyivel faképnél hagyva a nőt, aki értetlenül pislog az ajtó irányába, majd mikor visszafordul, már hűlt helyét találja kísérőjének. Elégedetlenül húzza el a száját, ugyanis nem kapott túl sok támpontot erről az egészről. Rengeteg a kérdés a fejében, bizonytalan, bár nem olyan elképesztően, mint bizonyos alkalmakkor, melyeknek gondolatát el is hessegeti, mielőtt túlzottan magával ragadnák.
Lemondóan felsóhajt, beletörődve magára utaltságába – nem mintha ez új lenne. Tizennyolc éves kora óta egymaga volt, kiszolgáltatva gyakorlatilag mindennek és mindenkinek, és hogy mára némileg változott a helyzet… Az már más kérdés. Lelkileg ugyanolyan törékeny, amin a felerősödött sötétsége előszeretettel nevet.
Megemeli a kezét, finom ökölbe szorítva ujjait, és magabiztos mozdulatokkal kopog be, zárásként óvatosan benyit, pont akkora résre nyitva az ajtót, hogy kényelmesen bedughassa a fejét rajta, körbenézve a helyiségen, annak rendezettségén, az íróasztalon, a háttérben lévő szekrényen, a székében üldögélő, lényegesen nagyobb és kecsesebb szarvakkal, a könyveken ide-odafutkosó, végén kézfejes farokkal rendelkező tudásdémonon. Legalábbis… Csak az lehet a megjelenését és a helyszínt figyelembe véve.
- Elnézést a… zavarásért… - hallatszódik bizonytalanul felőle. – Esetleg bejöhetek? – érdeklődik, hamar kényelmetlennek találva ezt a beállást. – Az egyik itt dolgozó vezetett ide – fűz azonnal magyarázatot megjelenésének miértjére, mielőtt kidobnák őt innen.
A férfi felpillant jegyzeteiből, és válasz nélkül invitálja be őt csupán egy intéssel, majd rámutat az előtte lévő, asztal túloldalán elhelyezkedő székre, kérve őt annak elfoglalására. Ő megindul, némileg magabiztosabban tárva nagyobbra az ajtót, amit aztán óvatosan csuk be, hogy a lehető legkisebb hangzavarral kattanjon, bár mikor a székre kerül a sor, némileg vacillál. Olyan hosszú lesz a megbeszélés vagy olyan megrázó? Esetleg a szék valami csapdát rejt, és már régen tudták, hogy el fog jönni, most pedig tesznek arról, hogy eltegyék őt láb alól?
Elűzi a balga kérdéseket és felvetéseket azzal az indokkal, hogy ez egy könyvtár, nem egy katonai kiképzőtábor, ahol elképzelhetőbbek ezek a húzások, így hamarosan leül, bár minden izma feszes, mint aki nem érzi biztonságban és kényelemben magát. Végső soron a másik ezt veheti afféle jelzésnek, hogy nem férkőzött kifejezetten a bizalmába ennyivel – bár kinek igen?
- Nos, hölgyem – indítja el a beszélgetést. – Mit akar ön Nazerum romjainál? – érdeklődik azonnal a közepébe vágva, ami kifejezetten tetszik neki. Mindenféle kertelés nélkül indulhat a társalgás – így az igazi.
- Nazer…? – szökik ki a kérdés eleje, de visszanyeli a maradék egy szótagot, mivel hamar rájön: ez valami démonok által elfogadott név lehet, ami arra a helyre utal, ahol ő is keresni kíván. – Ami azt illeti, hallottam hírét egy nekromanciával kapcsolatos tárgynak. – Ha beszélgetőpartnere nem kertel, ő sem fog: tömör lesz. – Gondoltam, itt találok némi támpontot a létezésével kapcsolatban, de egyelőre semmire sem bukkantam – vonja meg aztán a vállát, mintha ez természetes lenne. – Csak mert kideríteném, valóban létezik-e vagy az egész valami alaptalan mese – teszi még hozzá, mielőtt rákérdezne, mit is szándékszik cselekedni.
- Ez esetben előrerohantam, sajnálom – mondja, mire ösztönszerűen megrázza a fejét, jelezve: nem érdekes, belül ugyanakkor értetlenül fogja fel a szavakat. – Kérem, mondja el, mit tud egyelőre róla, a létezésén felül – dől előre székében, kezeit fontoskodón az arca előtt összefonva, mutatva, mennyire érdekli ez az egész, és hogy egy szótagot sem hajlandó eltéveszteni, felvésetlenül hagyni elméjében. Ez némileg fokozza a feszültséget, bár így is merev tartása nem kifejezetten változik ennek hatására.
- Igazat megvallva nem sokat, csak ami a szóbeszédben van, de annak aligha lehet hinni – mosolyodik el fanyarul, csupán arra gondolva, mennyiszer járt pórul pontosan ezek miatt. – Annyi mindben egyezett, hogy valami erős tárgy lehet, viszont rengeteg mással színezték, mint például hogy talán arra a célra hozták létre, hogy egy különleges élőholtat idézhessen meg vele a halálpap, ami elég kézenfekvőnek tűnik – folytatja aztán véleménnyel együtt közölve mindazt, amiről értesült. – Esetleg egy újabb feltámasztási kísérlet jegyzetei is lehetnek, amik állítólag sikerrel zárultak… Rosszabb esetben még akár egy olyan személy sírjának hollétére is fényt deríthet, akiből potenciális ghoul lehetne. Vagy a legrosszabb: nem is tárgy, hanem egy ilyen élőholtra valónak a helye van ott – komorodik el a végére, akaratlanul is sötét pillantással tekintve a másikra. Ha az utóbbi érvényesülne… Mert annak is esélye van, akkor valamit tennie kéne azzal a testtel, mielőtt más nekromanta felfigyelne rá. Feltámasztani egyelőre nincs esélye, mert nincs azon a szinten sajnálatos módon, pedig most igazán jó lehetőségei lennének, ha siet.
- Ez esetben konkrétumokat nem tud róla? – érkezik a kérdés, de inkább költőinek veszi, mint ténylegesnek. Nem kíván egy nagytudású démont bolondnak tekinteni, egyrészt bátor lépés lenne, másrészt botorság. – Csupán annyit, hogy nekromanciához van köze és nagyhatalmú tárgy lehet? Érdekes… - gondolkodik, enyhén borostás állát démonfarkának végén lévő ujjaival simítva végig, rendes kezeit meg sem mozdítva. Igencsak mulatságos a látvány, és ugyan lenne elég mersze, egyelőre tárgyalnak az ügyről, így nem kezd el nevetni, sőt, még egy mosolyt sem enged meg magának - persze magában jót szórakozik mindennek ellenére.
- Miért érdeklődik ennyire egy nekromantikához kapcsolódó tárgy miatt? – Nekromantika… Különös egy szó, így még nem is hallotta használni, és nem sok híja van annak, hogy kissé megilletődve figyelje a másikat. – Az emberek nem a türelmes kutatómunkáikról híresek – húzza össze a szemeit, és ha eddig nem volt hideg a hangja, akkor most azzá válik. Nem mintha ez megrémisztené – az ilyen már régen nem gyakorol fokozott nyomást rajta, sőt, ebben az esetben halványan, magabiztosan elmosolyodik, tartása is némileg lazul. Hátrébb dől a széken, így talán azt az érzetet keltve, mintha ő lenne nyeregben, holott ez egyáltalán nincs így. Inkább csak… Szórakoztatja a másik arcának az elképzelése, mikor meghallja, mivel is foglalkozik, na meg a tény, amit felhoz a kutatómunkával kapcsolatban. Teljesen egyetért ebben egyébként. Az embereket úgy ismerte meg, mint hamar érdeklődésüket vesztő lényeket, akik oda mennek, ahol vonzóbb az ajánlat, és ő némileg átvette ezt a fajta… kultúrát, de ez inkább a helyzete miatt történt meg. Persze ott vannak a ló túloldalára esett alakok is, akik tökéletes ellenpéldáknak bizonyulnak.
- Vannak olyan különleges csodabogarak, akik csupán többet akarnak tudni, vagy inkább mérhetetlenül sok ismeretet akarnak felhalmozni. Bizonyítékként ott van a tudásdémonok létezése… - cáfolja meg a démon előző kijelentését, és bár az odaszúrás egy apró cél volt, nem érzi, hogy ezzel teljesítette volna. – Mondhatjuk, hogy ugyanazt az utat járom, mint azok a csodabogarak – teszi még hozzá, és végső soron ebben nincs hazugság: kíváncsi, mi lehet az, tudni akarja, és a lehető legtöbbet tanulni ezzel kapcsolatban, hogy aztán…
Megöljem.
Hogy most eltitkolja a tudás felhalmozásának másik okát, az már nem számít túlzottan - legalábbis nem kell másoknak tudnia róla.
Kíváncsian fürkésző tekintetet kap, látszik rajta, hogy mérlegel, tűnődik, milyen utat is válasszon, aztán lemondóan felsóhajt, mint aki nem tud mit kezdeni vele. Nem csodálja, nehéz eset, főleg az elmúlt időszakok után okoz gondot a rajta való kiigazodás, bár igyekszik azért a logikai határokon belül maradni. Szeretné még érteni ő maga is azt, hogy mit miért cselekszik.
- Ha nem kívánod megosztani a szándékaid, ám legyen – hangzik a beletörődő válasz, azonban a hirtelen tegezésre váltás azt sejteti, mostantól nem kezeli őt egyenlő félként. Mulatságos. – Fel akarod kutatni azt a… valamit, ugye? – Mintha eddig is erről beszéltek volna, de úgy tűnik, teljesen másképp jött át a mondandója, mint ahogy azt hitte.
- Nincsen nagyon mit megosztanom – fonja össze ölében ujjait, még mindig megtartva azt a mosolyt, ami korábban kiült arcára. – Ha használható, felhasználom, ha nem, hát nem, otthagyom másnak – közli, ezzel elég erősen utalva arra, miféle fajzat. - Fölösleges körök futásába már belefáradtam – teszi még hozzá tisztázásként, hogyha esetleg bárminemű szándéka lenne, akkor számoljon vele: csak úgy nem fog rohangálni a kedvéért és a jóindulata megnyeréséért.
Újabb sóhajtás, amitől kuncogni támad kedve. Úgy érzi, kezdi kicsit idegesíteni a másikat, akinek egyelőre meglepően szórakoztatóak a reakciói. Kezdi érteni Yrsilt és Astonient, miért piszkálódnak vele… Bizonyára ő is ilyen vicces, mikor nekikezdenek a bolondságok magyarázásába, ő pedig csak halántékát masszírozva rázza a fejét.
- Nézd, nem szeretem az okoskodókat… - Nem, nem szabad nevetnie... Nem szabad, megtiltja magának, de azért azt megengedi, hogy szórakozottan felvonja a szemöldökét. Ez a minimum, ezt muszáj, mint ahogy a visszafogott vigyort is. - …, de ez van, így jártam megint. – El fogja nevetni magát, gyorsan témát kéne váltani. – A helyzetünk egyszerű. Neked információ kell, nekem meg valaki, aki talán nem fog meghalni az első sarkon… - Összefont ujjai szorosabban kulcsolódnak egymásba, ahogy gyűri le a késztetést. - …, és… ért a témához – viszi le a hangsúlyt, az utolsó pár szótól pedig minden nevethetnékje azonnal elszáll. Némileg elégedett azzal, hogy a démon vette a lapot, ugyanakkor nem is számított másra. – Megosztok veled mindent, amire szükséged van, te meg elmész a… legjobb emberemmel keresni. – Na, ennyire nehezére esik neki beletörődni? Pedig nem olyan súlyos az eset. Mondjuk… A tudásdémonok elég hiú személyiségek ilyen téren, nem kéne nagyon csodálkoznia. – Ő az én biztosítékom, hogy én is profitálok az egészből, és a hátrányodra nem fog válni – hozza fel az ajánlatát, legalábbis affélét. – Mit szólsz ehhez? – kérdez rá végül.
- Nos, nekem teljesen rendben van. – Már-már egy kő esik le a szívéről, hogy nem remeg meg a hangja a korábbi kísértéstől. – Ehhez értek, bár bűzlök a halálszagtól, amit páran már meg is szóltak, így ezt felesleges bizonygatnom, és információt is kapok ezáltal… – összegzi saját magának is az előnyeit. – Viszont ha használható, javamra fordítható a tárgy, amit emiatt elviszek, mit fog belőle profitálni? – érdeklődik, bemutatva: van neki is gerince, ha nem sok, legalább ennyi. – Mert nekem nincs ellenemre az elhozása, és a megvizsgálás utáni elvitele sem, ebben az esetben azonban javaslom, hogy ne verjen át, majd rejtse el a kincsei közt – dob fel egy javaslatot, talán kicsit durván utalva egyrészt a hozzá hasonló démonok túlzott tudásvágyára és hajlamaira, másrészt a csúfosnak ígérkező következményekre, ha enged a vágyainak. – Nem kifejezetten reagálok rá jól – válik eddigi barátságos és szórakozott mosolya némileg gonoszabbá, de nem velejéig romlottá. Az addig sosem lesz, míg a sötétségben rejlő lény nem kerül elő.
- Tudod, túl sok dögkeselyűvel kellett egyezkednem, de ezt örömmel hallom – mondja, és némi fölényeskedő élt vél felfedezni a hangjában. Mintha egymás nagymellényűségét próbálnák mutogatni, megmérkőzve, kié a nagyobb. Gyerekes és hiú versengés, valahogy mégsem bírja kihagyni – még ha neki nincs is mire büszkének lennie. Ez a szerepe, ezt kell játszania, ő pedig teljesíti azt, amit a nép akar: eljátssza a torzszülöttet, a rossz úton járót, a mocskosat, a példamutatásra alkalmatlant.
- Hozzászoktam a harmadik felek beszámolójához. Szerintem ebben így meg tudunk egyezni… Hullamágus – szúrja oda az utolsó szót hangsúlyosan.
Mosolyog, szélesen, de nem a belül égő fájdalommal, helyette magabiztosan és büszkén, elismerve a becsmérlő megnevezést, vállalva annak minden szennyét.
Miért is ellenségesek velem szemben szinte mindig, mikor semmit sem csináltam még ellenük…?
- A hullamágus kicsit csúnya, nem gondolja? – érdeklődik kissé pimaszul. – Jobban szeretem a halálpapot vagy a halálhírnököt. Sokkal több tisztelet van bennük – teszi még hozzá, megtartva jókedvű, enyhén fölényes ábrázatát, ami meglepetté válik, ahogy előkerül hátulról a kezes farok, mely hamarosan kézrázásra nyújtja ujjait előtte lebegve. – Azt hiszem, nem csak nekem vannak itt furcsa szókásaim… - jegyzi meg szórakozottan. Némileg előrébb dől, hogy kényelmesen kezet foghasson; magabiztosan szorítja rá ujjait a furcsa kézfejre.
- Ne sértődjön meg a hozzáállásomon, de a maga hivatásában nincs semmi tisztelendő. – Micsoda bókok, hogy egye meg! De legalább őszinte, ezt értékeli, mint ahogy azt is, hogy visszaváltott magázódásba, bár bizonyára csak arra az időre, míg társulnak. Utána vélhetően újfent egy eltaposandó féreg lesz a tekintetében, aki még személyként sem érdemel semmi tiszteletet.
- Hmm, attól tartok, ebben igazat kell adjak – tűnődik el egy rövid időre. – Mikor találkozom az emberével? – kérdez rá közönyösen, hivatalos hangvétellel, elengedve a tagot, majd visszadőlve a szék támlájának, kényelmesen elhelyezkedve.
- Amikor úgy érzi, készen áll, találkozni fognak a könyvtár előtt, és elvezeti oda magát – válaszol rögtön, és ő ezzel így lezártnak tekinti a témát. – Addig is miben lehetek a segítségére? – válik barátságosabbá a hangszíne, némileg a vonásai is, egyértelműsítve, hogy előszeretettel áradozik bármiről, amivel mások elismerését a tudása irányába kivívhatja. Egyszerű tudásdémon-hajlam… Bizonyára, ami bár szórakoztató, és mivel ő maga is szeret újabb és újabb ismeretre szert tenni (legalábbis amit fel is tud használni), sajnálatos módon nincs arra ideje, hogy elkezdjen iskolai diákként viselkedni.
- Nem tudom, ezzel elkedvetlenítem-e vagy sem, de segítségre a továbbiakban nincs szükségem, legalábbis… Egy rövidebb időre, ugyanis ha itt van az a bizonyos személy, akivel össze kell dolgoznom, indulnék is – bújik ki a lehetőség alól a tőle telhető legfinomabban. Mihamarabb az ügy végére akar érni, a bájcsevegésnek most nem itt van az alkalma az ő véleménye szerint. Majd valamikor máskor, amikor nem lesz idő szűkében, és az érdeklődése sem hajtja más tájék felé. - Persze csak ha nem bánja – teszi még hozzá, mielőtt a másik önbecsülésén nagy csorbát ejtene a visszautasítás. – Nem szeretem az időpocsékolást – magyarázkodik tovább furcsa magabiztossággal, már-már behízelgő illedelmességgel.
- Ahogy kívánod – vesz fel hozzá hasonló hangszínt, újfent tegezésre váltva, jelezve nemtetszését. Arcáról lerí, hogy tartogat még néhány kelletlen megjegyzést, és ha olyan helyzetben lennének, akkor már javasolná, hogy ne gondolkodjon soha a színészi pályán, mert nem lesz benne túl nagy sikere. Nem mintha neki sokkal egyszerűbb dolga lenne, elvégre ő sem egy olyan alkat, aki bármilyen körülmények közt képes lenne eltakarni minden érzelmét. Az erősebbek sajnos elő-előtörnek, ha nem tanúsít nagy önfegyelmet.
- Adj pár percet, amíg összerántom és eligazítom, addig foglald le magad valahogy, jó? – próbálkozik meg egy mosollyal, és annyira erőlködik ennek előidézésében, hogy megcsikordulnak kelletlenül összeszorított fogai. Hogy itt most mit is kéne tulajdonképpen tennie, maga sem tudja eldönteni: kacagjon fel, és közölje vele, hogy ez kiváltképp humoros, vagy engedje el?
Végül csak legyint egyet.
- Ha nem megy, ne fárassza magát – szúrja oda olyan mosollyal, ami jelezné még a vaknak is, hogy rendkívül mulattatja a másik ezen viselkedése, még annak ellenére is, hogy az okok vélhetően nem a legkellemesebbek. – Ééés rendben van – áll fel könnyed mozdulatokkal. – Úgyis sok dolog van, amit szívesen olvasgatnék még. Gondolom, már csak akkor találkozunk, mikor visszahoztam a tárgyat, így arra az időre is… - eltűnődik, ilyenkor mit szokás mondani errefelé, ám mivel fogalma sincs, az elsőt választja, ami eszébe jut: - Isten áldja? – lép az ajtóhoz, résnyire nyitva azt, de még hátrafordulva, ha akarna valamit tőle a másik. – Ott leszek az ablaknál, jobbra, negyedik asztal innen számolva – magyarázza még a könnyebb megtalálhatósága kedvéért, bár valószínűleg felesleges: sötét öltözékével meglehetősen kiríhat a többiek közül.
Az ajtó felé fordul, nagyobbra tárja azt, hogy kilépjen az irodából.
- Álszent – hallja a mögötte üldögélő démon lenéző hangját, amitől finoman görbülnek felfelé ajkai.
- Az vagyok, valóban – bólint egyet még visszanézve válla felett, majd elhagyja az apró termet.

//Megj.: Leonnal közös élménysorozat lesz, de a számozás el fog térni. Az események nálam némileg késleltetve fognak megtörténni, így ha nem ugyanazt olvassa a checkoló és az olvasó egyező sorszám alatt, ne lepődjön meg [3k fölött van picivel a szószám]//

Ejnye, ez bizony régóta vár ellenőrzésre.

Nagyon érdekes felütés volt, tetszett a hangulat, szinte harapni lehetett a feszültséget a levegőben, de azért mégis meg tudtatok egyezni. Érdekelne a folytatás is, vagy ha más nem, majd megkérdezem külön is, mi volt a terv. Elég jó kezdés ahhoz, hogy folytatása is legyen később.

Természetesen járt 100 tp és 1000 váltó, kiérdemelted.

//Megj.: ez még egy ötéves élmény, közvetlen a lelépésem előtt írtam pár nappal, de nem változtattam rajta semmit. Kívánom magamnak, hogy olyan szeretettel írjak újra, mint amivel ezt is írtam.//

A szél lágyan simít végig sápadt, megpróbáltatásoktól megfáradt arcon, finoman hullámoztatva a fejre húzott csuklyát és a köpeny végét. Csendesen rezegteti meg a faleveleket, és ugyanilyen némasággal játszadozik a halkan zizzenő fűszálakkal is. A lombok valami érthetetlen nyelven susognak hozzá, mintha mágikus igék volnának, hogy békességet hozzanak a zavart lelkeknek – az ő lelkének, mely, ha furcsa tekintete elé nem a zöldellő, megannyi virágtól illatozó, színpompás mező terülne, most is viharos időket élne át. Jelenleg azonban csak a békesség van végeláthatatlan határokig – és a némaság, mely kellemes megnyugvással telepedik le erre a világra.
Egy madár sem csicsereg. Egy erdei állat sem zavarja meg ezt a különös, mozgó, mégis mozdulatlan tájékot. Még egy mezei rágcsáló sincs a környéken, amely egy elsárgult, elszáradt növényt megropogtathatna apró, törékeny lábával. Az égen egyetlen lény sem suhan el tollas szárnyain, mindössze azok a fodros, fehér, kedveskedő felhők táncolnak odafenn a magasban, melyek néha-néha eltakarják azt a ragyogó napkorongot egy-egy pillanatra, mi megvilágítja a világot. Körülötte azonban nincsen semmi, csak a szél, csak az ő légzése, csak a természet tüdejének hangjai. Maga a békesség kiteljesülése öleli át védőn – mintha nem is létező hely lenne.
Ő csupán ül az egyik fa kérges tövének, vaskos gyökereinek közelében. Lábait felhúzva, azokat átkarolva szemléli a csendesen suttogó vidéket, annak minden lágy, barátságos színével és formáival együtt, az alant elterülő sík résszel, ami a távolban emelkedőben végződik. Azon is túl, a homályba veszve, elmosódott alakjával tornyosul mindenek fölé egy hegy, melynek tetejét eltakarják a puhának ható égi fellegek, bár onnan aligha tűnik nagyobbnak, mint egy magasabb domb. Talán egy nap még meglátogatja, ha sikerül elszakítani pillantását ettől, valamint a balra minden titkot elrejtő, egyre sűrűbben álló fák rengetegétől és a jobbra lévő kristálytiszta, kéklőn csillanó, feneketlen tótól.
Vajon melyik őrzi jobban a titkait? Egy olyan mélység, ameddig lehetetlen leúszni, vagy egy növényekkel benőtt, az erdő legelrejtettebb zugának romos épülete, amelyet egyetlen kalandor sem képes felfedezni? Talán mindkettő... Talán egyik sem. Hová kéne hát dobnia? Melyik fogja a felejtést biztosítani?
Léptek halk neszezése üti meg a fülét, de olyan szelíden hangzik fel minden másodpercben, hogy nem érzi szükségesnek odafordítani a fejét. A szellő hamarosan az érkező illatát is felé fújja – ismerős, különösen ismerős ez a bazsalikomillat, családias, ugyanakkor mégis idegennek hat enyhe másságával. Valami megváltozott benne, de a rajta nyugodó, anyai szeretetet magával hordozó pillantása, amelyet most is rá emel, cseppet sem.
- Sok minden történt velem – mondja elrévedve a messzeségben, mire az idegen megáll. Érzi, hogy mosolyog, boldogan, úgy, mint aki ténylegesen egy megfáradt vándor meséit fogja mély tisztelettel hallgatni.
A várakozás és megértés csendje következik, mintha csak tudná, milyen nehéz is összeszedni több mint tíz év élményeit, történéseit és gondolatait. Nehéz is összefoglalni... Hiszen annyi minden történt vele! Annyi tájat bejárt, annyi eseményen vett részt, annyi borzalmat és jóságot tapasztalt, annyi személlyel ismerkedett meg, és ugyanennyit veszített el, mert a halál átokként követi őt a balszerencsével együtt...
- Szeretnéd hallani? – érdeklődik, fürkészve a messze-messze elnyúló tájat, még véletlenül sem az érkezőre tekintve.
Bólint. Nem kell ránéznie, még csak hallania sem: tudja, hogy így tesz.
- Sok minden történt velem – ismétli a korábban elhangzott köszöntőt. – Jártam sok helyen, csodaszépeken, dús növényzettel, élénk állatvilággal teli vidékeken, ahol a madár bátran csicsereghetett, vidáman énekelhetett, bezengve a tájékot. Elkezdhettem járni mindenféle hátrány nélkül a napfényben, fürödhetek benne, és mindent úgy láthatok, ahogy az valós: ragyogón és tündöklőn. Nyáron a zöld még zöldebbnek tűnt az erős napsütéstől, és észrevettem még annyi árnyalatot, mint amit eddig láttam. Ősszel az arany és a barna több ezer változata mutatkozott meg előttem minden évben, de mellettük még a vörös is gyönyörűvé festette az erdőket. Tavasszal a virágoktól tarka rétek-mezők még színesebbek voltak. Hallottam csermelyek csendes csobogását, a folyók kedves zúgását és a tenger békés morajlását. Magamba szívtam a végtelenségig elnyúló vizek sós levegőjét, és az erdőben járó szél hozta fa, avar és levelek illatát egyaránt. Felnyílhattak a szemeim, tágultak az ismereteim, és bár nem vagyok közkedvelt a népek közt, ezekről mesélve látom csak: még így is van szép, ha az nem is köthető ember- vagy tündekezekhez. De... – válik komorrá és keserűvé a hangja, ami az eddigi lelkes és örömteli szavak után szinte fájdalmasan ereszkedik le. - Kietlen pusztaságokban is megfordultam, ahol csak a halál és a bánat volt kísérőm. Még mindig kiráz a hideg, ha erre gondolok... Szörnyű volt látni – magyarázza maga elé nézve, összehúzódva, mintha valóban fázna, pedig fekete köpenye melegíti őt, és még a Nap is kedvesen kacag le rá. – A halál szagát éreztem mindenütt, tudhattam előre, mégsem mentem onnan el. Egyik helyről sem. Mégis végigcsináltam. Furcsa, nem igaz? – neveti el magát halkan, öniróniával telve. Sosem volt megelégedve sem magával, sem a körülményeivel. Változtatni akart rajta mindig is, de a lehetőségei sajnos nem voltak elég bőségesek ehhez... Szűkösen élt, a madzagok, amik tagjait rángatták akkor és most is, nem engedték neki, hogy letérjen erről az ösvényről valami szebbre. Valami... Kívánatosabbra.
– Terjedt bennem a félelem, a levegő nehéz volt és megpróbáltatásoktól terhes. Minden ízben átéltem a rettegést, éreztem, ahogy a gyomrom kifacsarja önmagát, hallottam a kicsiny, makacs szívemet, ahogy ijedten dobog, zavartan, fülemben pedig ott dübörgött a vér. Szédültem, olyan súllyal nehezedett rám a veszélyérzet, a fenyegetettség, hogy azt hittem, összeroskadok alatta. Orromban még mindig érzem a földet a naplemente vörösébe festő vér szagát, a halál elviselhetetlen, sokszorosan erős bűzét. Füleim még mindig csengenek az ottani halálhörgésektől, a vad üvöltésektől, a kétségbeesett kiáltásoktól, a keserves, zokogó könyörgésektől, melyektől még mindig elfog a rémület, és ha tehetném, most is az elveszettekkel együtt sírnék, részvétemet kifejezve a veszteségek iránt.
- Mindenkiből ott pusztult egy darab. Mindenki szerzett egy mély, örök hegként ott lévő sebet. Mindenkinek lett egy beteg része, ami örökké szenvedni fog, talán szétmarcangolva gazdáját; az egészet. Lett egy kegyetlenséggel és félelemmel teli emlékük, megtapasztalták a felesleges gyászt, s zokogó lélekkel tértek vissza otthonaikba, hogy titkon örökké könnyezzenek. Belül én is sírok mind a mai napig.
Eső illatát hozza magával a szél, a felhők is mintha sűrűbbek és szürkébbek lennének a mosolygós égen.
- Megérintették a szívemet, amiről már azt hittem, nincsen – simít végig mellkasán, keresve a pontot, ahol a legjobban érezheti a ketrecén is túldübörgő, ezer sebből vérző, valamilyen furcsa okból még mindig élő, erősen lüktető szervet. – Felragyogott, hevesebben vert, lelkesebben, aztán amilyen hirtelen jött az a különös biztonságérzet, olyan gyorsan pusztult is el. Talán én is a csatatéren hagytam egy elrohadó darabot magamból, ebből az éltető, még mindig makacsul verő szívemből – tekint le fájdalommal teli pillantással, mégis hálásan, mintha örülne, hogy még él.
Az ismert-idegen tesz felé egy lépést, majd megáll, riadtan nézve rá, mintha csak nem lenne benne biztos, jót cselekszik-e.
- Gyere csak, nem foglak megenni – kuncog megtörten, és az ismeretlen is megenged egy halvány, szomorú mosolyt, végül közeledik még néhány lépést, aztán megáll. – Fáradt vagyok ahhoz, hogy bárkit is bántsak. Kimerültem. Elértem a határaimat – sóhajtja térdeire hajtva a fejét, finoman dörzsölve homlokát a sötét szövetbe.
Hosszú percekig maradnak így, a környezetük pedig csupán annyit változik, hogy az eső illata eltűnik. Továbbra is derűsen ragyog le rájuk a Nap, ugyanolyan kellemesen fújdolgál a nyári szellő, mintha már meg sem éreznék azokat a nyomasztó gondolatokat, melyek most uralják elméjét. Mintha nem tudnák, milyen sötét és fájdalmas múltja is van neki, mintha nem törődnének vele.
Felemeli a fejét, hogy újra révetegen bámuljon a láthatatlan végbe.
- Ha visszamennénk, akkor sem találnánk meg az elveszett darabot, pedig érzem a mostanra már csak tompa, mégis őrjítően kínzó fájdalmat. Érzem, hogy hiányzik onnan valami, érzem a szúrást, és nem tudok ellene tenni semmit. Mintha még most is lassacskán szivárogna belőle a vér, hiába nyugodtam már bele. Mintha még mindig repedt lenne a lelkem, bár... – újabb nevetés következik egy rövid időre. - ..., nem mintha azóta a nap óta ne lenne állandóan ilyen: törékeny.
Sóhajt egyet. Nagyot, elengedve ezt a kis kitérőt – társa tisztában van vele, hogy nincs mit ezen beszélni most. Majd később, ha már több minden előkerült. Ha már feltárta az összes titkot, rejtett érzést, ha már úgy tudhat róla mindent, mintha végigolvasott volna egy nagy gonddal megírt, részletes könyvet.
- Akármilyen bántó volt aztán a megvilágosodás, mégis látni akarom, mert hát... – Némileg hezitál, maga sem tudva, ki kéne-e mondania a szavakat. – Kedveltem – vallja be végül. – Kedveltem, még ha ez nem is lehet viszonzott, de nem érdekel. Legalább egyszer még végig akarok simítani az arcán, hogy az ujjaim emlékezhessenek rá, a vonásaira, a csaló, sértő, ugyanakkor megnyugtató mosolyára... – emeli meg jobbját, tenyerét maga felé fordítva, vizsgálgatva a halvány vonalakat a bőrbe mélyedve. – Nem akartam elveszíteni, erre is csak utólag jöttem rá. Azt hittem, nem fog fájni, ha látom meghalni, de mégis sokkal kínzóbb volt még a mondanivalói után is tehetetlenül állni, sokkosan, alig felfogva a környezetet, figyelni. Még ha biztosan meg is köszönte gyilkosának a tettét... – halkul el, megelőzve, hogy elvékonyodott hangon beszéljen.
Maga elé pillant némileg sűrűbben pislogva, majd megadón behunyja a szemeit, és megrázza a fejét.
- Nem kéne hibáztatnom magam, mégis azt teszem, mert... Végső soron én voltam a gyenge láncszem. Rajtam bukott ez meg, nem rajta. Én nem nőttem fel a rám kiszabott feladathoz...
Társa hallgat, figyelmesen és megértőn, minden szavát mélyen az emlékezetébe vésve. Arcára kiülő együttérző vonásokból egyértelművé válhat, milyen mélységesen megérti mindezt – bár még mindig nem néz rá. Nem szükséges, mert a tekintete, a nézése, amit önmagán érez, mindent elárul róla.
- Hiába próbálod a fejembe verni, hogy felesleges rágnom magam rajta, sajnos nem tudom leküzdeni – mosolyog kesernyésen. – Újra és újra előkerül, folyamatosan, ismétlődve, nem hagyva nyugtot a lelkiismeretemnek. Néhány szál hozzá kapcsolódik, néhány esemény, érzés és személy rá emlékeztet, de nem azért, mert hasonlóak lennének, nem... Csupán sok közük volt hozzá, míg... – megakad egy pillanatra. - Meg nem halt. Végérvényesen.
A szél feltámad egy kissé, sóhajtásra bírva a fákat, mire összekoccannak a vékonyabb ágak, halkan motyogva a semmibe önző vágyaikat.
- Tudom. Tudom jól – görnyed előre. – És nem tudom eldönteni. Volt egy... Egy megfoghatatlan dolog benne. Segíteni akartam neki, hogy kiderítsem, ha... Ha esetleg én is elveszítem ennyire az életösztönömet, ha megtörök annyira, hogy olyan legyek, mint ő, akkor legyen valami mód arra, hogy kikerüljek onnan. Önzőség, de tudni szerettem volna, hogy visszatalálhatok-e oda, ahonnan indultam. Hogy van-e bármilyen megoldás arra, ha én is úgy ki- és megüresedem, mint ő, csak mert félek, hogy az út, amit járok, ide fog vezetni. Bolondság, nem igaz?
Az ismeretlen-ismerős nemlegesen megrázza a fejét. Hajába enyhén belekap a szellő, mire néma, érthetetlen suttogás hallatszódik felőle. Mint valami gyerekmese, amit megsúgnak a fülébe valamilyen varázslatos, kitalált nyelven, és csak a beavatottak érthetik meg.
Ő sajnos nem beavatott. Az ilyen tisztaság már nem az övé, valamilyen titokzatos oknál fogva mégis tudja, mit mond.
- Ennek örülök. Legalább te nem tartod butaságnak... – lemondóan húzódik jobban össze. – De attól még félek. Félek attól, hogy elfelejtem, miért indultam el, milyen céllal, félek attól, hogy egy olyan szörnyeteggé válok, amivé soha nem akartam. De hát... Kockázatok, nem igaz? Mindig mindenütt kockázatok vannak, és hamarosan csak azt fogom fel, hogy meghaltam... Szinte látom magam előtt – nevet fel keservesen.
Egy ág reccsen hangosan és durván valahol messzebb, az erdő mélyéről.
- Ne beszéljek erről, mi? – Kacagása fáradtá válik. – Pedig ha így folytatom, az lesz – teszi hozzá halkabban, gyászosan.
Nincs válasz, csak a hideg hallgatás. Érzi a másikban rejtőző rosszallást, a helytelenítés haragját, hogyha tehetné, akkor kiabálna vele, hogy észhez térítse. Viszont... Nem is avatkozhat bele, mivel ez az ő élete, mégis befolyásolni akarja. Mégis jobb, pozitívabb belátásra akarja bírni anélkül, hogy nyíltan ezt tenné.
- Már találkoztam azzal a szörnyeteggel. Hallottam őt, azt a mélyről fakadó ösztönt, ami a veszettség felé kísér. Érzem magamban azt a sötétséget, ami ő, és hiába próbálnék ellenállni, tudja a legmélyebb vágyaimat is. Tudja, mire van szükségem, tudja, hogy gyenge vagyok, miként kell félreállítani a józanságomat. Ugyanúgy látott mindent, mint ahogy én is, véleményt alkot, és a lehető legkívánatosabb ajánlatokkal fejti ki őket, és ijesztő... – Megszorítja térdét, ujjai közé véve a ruhadarabot, társa pedig átérzi – gyászos hallgatásából sejti, mit gondol minderről. – Már előjött néhányszor, mikor gyenge pillanatomban talált. Mikor megtörtem. Az a furcsa, kegyetlen elhatározás, amit képvisel... Annyira idegen tőlem, mégis annyira ismerős, olyan torz, mégis csábító és kívánatos... Talán annak a csatának a végén született meg ténylegesen. Talán az akkori határozottságom igazából ő volt, csak akkor még nem vettem észre, végül, ahogy az események folytatódtak, és egyre mélyebben szántották fel a lelkelm, a tudtomra adta, ő létezik. Ő átélheti helyettem a szörnyűségeket, én pedig... Itt lehetek... Békében...
Nem szól. Az ismert-idegen csak áll ott, lehajtott fejjel, szomorúan, keserűen, fájdalmakkal tele. Mintha őt is bántanák az elhangzottak.
Ő folytatja.
- Nem akarok behódolni annak az embertelenségnek, de szükségem van rá.
A fagy halk sercegése hallatszódik a közelből.
- Nem tudom tartani magam így. A lelkem ezer darabra hullt még azon a napon. Felépítettem ugyan, de gyenge lett; többször estek le kisebb darabok, majd újra romokban hevert belső világom. A jég is ellepte, ami nem is véd igazán, mert sosem tudtam igazán eltávolodni attól a kedves énemtől, akiként indultam. Mindemellett... még az is lehet, hogy az a penge nem is őt, hanem engem ölt meg inkább, legalábbis egy időre.
Lesüti a tekintetét, mintha szégyellné mindezt. Bizonyára az emlékek miatt...
A megalázottság újult erővel bizseregteti meg kellemetlenül minden porcikáját.
- De nem csak ez történt velem. Nem csak a halált láttam és a végtelen szenvedést. Furcsa gyöngyökre is akadtam Veronián, holott azt hittem, ezek már régen elvesztek valahol a mélyben, talán a szigeteken túl a tengerben, ha bárki járt volna arra. – Kedves tekintettel húzza végig ujjait néhány fűszálon, mély, meghitt nosztalgiával beszélve. Valóban kedves emlékek ezek a számára, elmondhatatlanul szépek, amiket soha nem akar elfelejteni. És ennek elvesztésétől is fél...
- Egy ilyen gyöngyszem bizonyára megtalálta a gyenge jégfalon a réseket, és valószínűleg azt is látta, milyen könnyű lenne áttörni, mégsem ezt tette. Ahelyett, hogy durván, akarattal furakodott volna az életembe, kedvesen közeledett, játékosan, nevető tekintettel, így talán az egyik legfontosabbá válva a számomra. Kedvelem a mosolyát, azért, mert őszinte. Megígérte nekem, hogy csak akkor fogja mutatni, mikor van oka rá, és nem fog áruló vonásokat láttatni. Tudod, mit jelent ez nekem, nem igaz? – Nem kell megválaszolnia a kérdést, ebben biztos. Mindketten tudják, hogy neki ez a legfontosabb ebben a rohadó világban: az őszinte, kedves mosoly. – Szeretem a vidám pimaszsággal csillanó, kéklő tekintetét. Olyan eleven és boldog, akár egy gyerek, és szinte irigylem tőle megkeseredett létemmel – halkul el, bűnösnek találva önmagát emiatt. - Képzeld, bár kicsit ügyetlenebbül, de úgy ápolt, mint anya! – emeli fel a fejét lelkesen csillanó szemekkel aztán. – Ledöntött a lábamról a láz, és ő gondozott addig a saját kötelességei mellett, míg felépültem. Azóta se háláltam meg neki – rázza meg a fejét pajkosan, szemtelen félmosollyal arcán. – Kíváncsi vagyok, mikor botlok bele ismét – tűnődik el lábai elé nézve.
Társa mosolyog. Kedvesen, bársonyosan, örülve ezeknek a híreknek, örülve annak, hogy vannak ilyen fontos pontjai is az életében, ugyanakkor mást vár, és ezt a mesélő is tökéletesen tudja. Tisztában van vele, hogy nem csak ezért jöttek ide. Sokkal... Mélyebb dolgokról is szót kell ejteniük, hogy részben lezártnak tekinthessék mindketten az eddigieket. El is komorodik a gondolattól.
- Tartok attól, rettenetesen, hogy elfelejtek emlékezni ezekre a gyönyörű pillanatokra, ezekre az értékekre. Ezekre a mosolyokra. Mert igen, találtam még értékelhetőt ebben a háborúval és ellenségeskedéssel teli világban. Találtam, és... Meg akarom tartani, csak nem tehetem meg. Nem, mert akkor őket is belerángatom egy olyan játszmába, ami nem vonatkozik rájuk – válnak fájdalmassá vonásai. – Nem akarom, hogy őket is elérje az a keserűség, ami engem is.
Mosolyog, még mindig. Érzi ezt a mosolyát saját magán, azt a kedves, szeretetteljes mosolyt, amit annyiszor megkapott már tőle. Tudja, hogy jónak látja, kegyetlenül jónak és önzetlennek, még annak ellenére is, hogy önző célok vezérlik őt. Vajon miért van ez?
A fű zizegő suttogásba kezd a szél játékára.
- Találtam igazi bajtársiasságot. Nem hittem volna, hogy valaha fellelek egy ilyet a legőszintébb és legszerethetőbb fajtából... Szinte fáj nézni őket, a társalgásukat hallgatni, annyira egymásra hangolódtak, annyira ismerik egymást, és nem félnek attól, hogy valamelyikük elárulja a másikat. Nincs meg bennük ez a hajlam, ami... Tiszteletre méltó – fűzi össze ujjait térdein, végignézve a színes mezőn. – Örülnék, ha egy olyan személy lenne mellettem, akivel megoszthatok mindent, aki velem együtt járja ugyanazt az utat, aki felvállalja annak a súlynak a felét, amit hordozok, de... Tényleg nem akarom tönkretenni. Mindenkinek megvan a saját élete és a saját célja, és én nem akarok beleavatkozni egyikbe sem igazán. Én csak... – keresi a megfelelő szavakat. - Ha nehéz is, de egyedül kell véghez vinnem azt, amit elterveztem. Nem kérhetek meg rá másokat, nem mondhatom azt nekik, segítsenek, ahhoz túl nagy ez a kérés – hajtja le a fejét. – Egymagam vagyok, mert nem akarom felborítani senki életét sem, mert épp elég, hogy az enyém már régen felborult. Épp elég, hogy én szenvedek, épp elég, hogy én ilyen kockázatokat teszek. Nem kell másnak is... Nem is kívánom.
Odasétál közvetlenül mellé, de ő még mindig nem néz rá. Mögé telepszik, és ahogy kissé hátrébb dől, érzi a hátát. Még a ruhákon, a bőrön keresztül is tapasztalja társa szívének dobogását, és bizonyára ez viszonzott. Kár, hogy ilyen sovány, kár, hogy kellemetlen lehet neki, ahogy a kiugró csigolyákat megérzi a sajátjain...
- Egyedül fogok végigmenni rajta, még ha nehéz is lesz. Még ha bele is rokkanok. Még ha... Az a szörnyeteg át is veszi felettem az uralmat.
Társa összekucorodik ennek hallatán, mintha nem akarná tovább firtatni ezt, és el is távolodik egy kissé.
- De vissza fogok térni. Csak Ő kell, és a belső nyugalmam visszatér. Tudom, hogy a fenevadakat is meg lehet szelídíteni, és ha ez a szörnyeteg egy fenevad, Ő mindenképpen a szelídítője lehet. Érzem, hogy fél tőle, és hogy csak azért kínálja fel a segítségét, hogy aztán soha ne teljesítse ígéretét: a visszahozását.
Hátrahajtja a fejét, az ismert-idegen ugyanígy tesz. Finoman érnek egymáshoz, behunyt szemekkel, halovány mosollyal arcukon.
Kinyitja a szemét, a mögötte ülő ugyanígy tesz. Mindkettejük pillantásában fájdalom és gyász csillan, ahogy a kék égen kúszó fodros, hófehér felhőket szemlélik.
- Nem akarom megmutatni nekik, mit rejtegetek. Hogy mi az, amivé tesz a megannyi megpróbáltatás. Nem akarom, hogy lássa bárki is azt a sötétséget, amit próbálok elnyomni, ugyanakkor a gyengeséget sem szeretném kimutatni.
A mellettük lévő fa halkan felsóhajt, és mintha a föld is ugyanígy tenne.
- Igen, már... már látták néhányan. Már látták, mennyire sebezhető és gyenge vagyok igazából, és nem akarom, hogy még egyszer látniuk kelljen. Nem akarom, hogy aggódjanak értem. Nem akarok felesleges gondokat okozni – halkul el, és melegséget érez jobbjának kézfején. Nem pillant le; tudja, hogy megfogta a kezét, olyan szeretettel érve hozzá, mely utánozhatatlan.
Elmosolyodik ettől, keserűen, komoran, mert kísértetiesen emlékezteti Rá.
- Sajnálom azt, akinek gondoznia kell engem. Nem lehetek egyszerű. Nem lehet könnyű velem – folytatja ezúttal már előre nézve. – De az, amit a lányaival biztosít, az a felejthetetlen élmény, az átlagosság érzése, hogy elfeledtetik velem, mik is a feladataim... Felbecsülhetetlen ajándék. Nem a jólét számít, hanem az érzés, ami köt hozzájuk, a kapcsolatunk. Voltak bukkanók, néhány olyan eset, mikor megbántottuk a másikat... Ezt elismerem. Én is hibás vagyok, de ő is, mert hát... A múltamról nem szeretek beszélni, mégis erősködött. Mégis kérdezett, elsőre azonban nem értette meg, miért nem válaszolok. Talán aztán igen, azért nem faggatott tovább, de örülök... Örülök, hogy végül így alakult. Örülök, hogy gondoskodik rólam, hogy próbál összerakni, hogy nem hagyott cserben. Rettenetesen sokat jelent ez a számomra, mint ahogy az is, hogy itt lehetek, hogy bevon a hétköznapjaiba, hogy minden önzőség és hátsó szándék nélkül mellém áll, támogat, kisegít. Tegnap például altatót énekelt nekem... Azt az altatót, amit tizenkét éve hallottam utoljára. Azt az altatót, amit... – Muszáj megakadnia, mert nem tud beszélni. Tekintete hamarosan elhomályosodik, maga elé néz, és a következőnek érkező meleg karok kellemes ölelésétől, a torkában kaparászó fojtogatástól muszáj néhány könnyet elengednie.
- Nem terveztem, hogy sírni is fogok – neveti el magát kínosan, sietősen megtörölve az arcát. – De a régi emlékek keserűségét nem tudom megváltoztatni... Nem tudok úgy gondolni a múltra, hogy az ne legyen fájdalmas. Nem tudom elkerülni, mert fáj. Szúr már azóta hol erősebben, hol gyengébben. – Újra megkeresi a szíve helyét, ökölbe szorítva kezét, ráfogva a ruhára, szinte kiszakítva onnan.
Az ölelés némileg szorosodik, szeretettől forró, megértő, hallgatag.
- Sok minden történt velem... Feldolgozhatatlanul sok... – ingatja meg a fejét fáradtan, tekintetével a semmibe veszve. – Elfáradtam. Belefáradtam... De még folytatnom kell – pillant a messzeségbe. – Még el kell érnem a hegy tetejét. Még közel kell kerülnöm hozzá, hogy én lehessek aztán a legmagasabb pont, hogy utána beláthassak mindent, átlátva a felhőkön is, megtalálva a célomhoz szükséges eszközöket, majd megteremthessem a saját békémet, utána már... – Lassan levegőt vesz. – Utána már nem számít, mi történik. Eltűnök. Nem szerepelek többé a történelemben. Nem leszek többé jelentős, sorsfordító, sem sokat számító báb, nem leszek többé valaki, csupán egy senki – egy névtelen árnyék marad belőlem pár év múltán. Egy átlagos, hétköznapi személy a kis kertjével egy kis faluban nyugodt körülmények közt. Erre vágyom csupán... A szolgáimat mind elengedem, visszaadva nekik lelki, öröknek szánt nyugalmukat, és jóéjtot kívánva búcsúzom el azoktól, akik ugyanolyan üres, beszélő, életszerű porhüvelyekkel rendelkeztek, mint ő. Megölelem őket, utánozva, nem is... ugyanazzal a szeretettel, mint amit gyerekkoromban kaptam, annak ellenére is, hogy talán ez mit sem számít nekik, majd elengedem őket egy kedves, szeretetteljes, anyai mosollyal, mégis némileg fájón, mert nem látom őket többet. Aztán már csak emlékként hordozom őket idebenn... – lazítja el kézfejének izmait, megsimogatva szívének helyét. – Emlék lesz minden, ami rossz, és a jelen lesz az, ami jó.
Társa elengedi őt, és óvatos mozdulatokkal húzza le a csuklyáját, hogy aztán az éjfekete hajzuhatagot megcsókolja. Finoman érnek hozzá az ajkak, míg néhány ujj végigsimít a fején megnyugtatón. Úgy hiányzott ez neki... És annyira szereti.
Nosztalgikusan elmosolyodik.
- Valóra fogom váltani. El fogom érni úgy, hogy a vad vihar megenyhülten, lecsillapodva váljon az égen gondtalanul bóklászó felhőcskévé. A tapasztalataimat aztán majd elmesélem örökkévaló barátomnak, ő úgyis könyveket ír – tartja meg a mosolyt. – Hadd mesélje a leszármazottaknak... Hadd regéljen egy olyan bukott hősről, akiről senki sem tudott. Hadd mondja el, mi is zajlott benne, ebben az elismeretlen hősben, mikor meghozta csaló döntéseit, mikor a kegyetlenség útját választotta... Hogy mi hajtotta őt, mi vette rá, hogy az ármányokat követve éljen halállal előtte és utána, elhozva az átkot mindenkire. Hogy mi mindent áldozott azért, hogy a világ legönzőbb célját elérhesse. Hogy mivel járt az önzősége másokra nézve. Kit tett tönkre... Kinek vette el az életét... Hogy hány ember vére szárad a kezein, hogy mennyit ölt csak azért, hogy a saját láncait ledobhassa... – Elégedetlenül megrázza a fejét. – Nincs jogom az ilyet hősnek nevezni. Nincs miért azt mondani rá, hogy hős, még a bukottsága ellenére sem.
Még mindig simogatja a fejét, és ezt csendben folytatja hosszasan.
Csak néznek - nézik a messzeséget. Ő üres, mert elárult mindent, és nincs mit megosszon már vele. Olyan őszinte volt, mint még soha senkivel, és még csak azt sem tudja pontosan, kivel társalgott, ugyanis egy pillanatig nem nézett rá. Mindig csak érezte, tudta, mit csinál, miként néz és mosolyog, ám a bazsalikomillat... A szeretettel eltelített gesztusok...
- Végig tudtál mindenről, ugye?
Lágy szellő simít végig az arcán, keresztülfutva az éjfekete fürtökön, mire halványan mosolyogni kezd.
- De azért végighallgattál... Szörnyű vagy – beszél átlátszó rosszallással. – Köszönöm – teszi hozzá halkan. – Ez felbecsülhetetlen.
Kedvesen érnek csontos arcához a sötét ujjak. Hallja a halk szuszogást, érzi a tüdejét elhagyó, enyhén párás levegőt a fülén, a halántékán, hogy újabb csilingelő, érthetetlen, mégis értelmezhető varázsszavakat súgjon neki.
Ő csak néz előre, hallgatva a hangot, mely egyszerre ismerős és ismeretlen, a szavakat, melyek emlékeket idéznek fel benne. Mosolyog, fáradtan, csüggedten, hiányérzettel vegyes meghatottsággal.
- Én is – suttogja, az arcán pihenő ujjak pedig végigszaladnak állának ívén, fültől fülig. Lassan aztán megfordul, ám ahogy szeme két aranyrögbe ütközik, a békesség tája eltűnik, helyette egy otthonias szoba világos falai tekintenek vissza rá. Összekucorodva fekszik, takaró melegíti törékeny testét. Fáradtan tekint körbe – még homályosan lát.
- Itt vagy? – érdeklődik halkan, rekedtesen, majd óvatosan, némán felemelkedik az ágyban.
A csend válaszol neki csupán. A szobája hallgatag, akár az ottani táj, és békítő, vagy...
Halk, nyugodt szuszogás az ágy szélén. Még csak pislognia sem kell, hogy kitisztuljon látása, már kirajzolódik előtte az ezüstös, hosszú hajzuhatag, aminek egy része az ágyon pihen, másik része végigfut a vállakon, le a földre.
Nézi őt, hosszan, némán. Hallgatja a csendes légzését, figyeli, ahogy emelkednek vállai, majd visszasüllyednek, és ha nem félne attól, hogy most felébreszti, bizonyára kisöpörne az arcából néhány tincset, hogy minden vonását teljes egészében láthasson. Meg akarja jegyezni az arcát élete végéig
Végül megrázza a vállát, finoman és kedvesen.
- Ébren vagy? - érdeklődik halkan, lehetőség szerint elkerülve a másik felriasztását.
- Mi... ja... ébren... – érkezik kábán a felelet, ami megmosolyogtatja őt. Próbál úgy tenni, mintha csak egy pillanatra szundított volna el, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy mellette virrasztott, és valamikor éjjel, az altató eléneklése után ő maga is elaludt.
Ahogy fáradtan emeli meg a fejét, szinte mindent elárul neki annak ellenére is, hogy még mindig takarja arcát az a hosszú, ápolt hajzuhatag. Tudja, hogy aggódik érte, tisztában van ezzel a ténnyel, azért van most is itt. Ha nem így lenne, akkor valószínűleg még a szobájában szunyókálna, vagy éppen a konyhában csinálná a reggelit, viszont... Most is felesleges gondot okoz.
Felegyenesedik, de még mindig kissé előrehajolva válaszol:
- ...ébren, igen. Ébren.
Mosolyog, fáradtan és kedvesen, majd helyezkedik egy kissé az ágyban, felvéve egy kényelmesebb ülőhelyzetet. Karjait szinte félénken nyújtja ki, hogy megölelje gondozóját úgy, akár egy törékeny tárgyat – mintha félne attól, hogy valóban mindjárt összetöri őt. Mintha félne attól, hogy ez csak egy tünékeny jelenés, egy újabb álom, ami könnyedén kicsúszik az ujjai közül, soha többé nem láttatva magát.
Némi hezitálás után a vállába fúrja a fejét, és némileg szorít is az ölelésen.
- Köszönöm – suttogja. - Régen volt már ilyen jó álmom... – teszi hozzá. - Köszönöm, hogy befogadtál, hogy foglalkozol velem. Hogy itt vagy. Itt vagytok – folytatja, mire nevetés a válasz, majd fejének simogatása, mire összekócolódik az alvás alatti forgolódástól amúgy is szénakazalhoz hasonlító haja.
Aztán visszaöleli, amitől alig észrevehetően megrándulnak az ujjai, hogy ökölbe szorított kezekkel szorítsa magához még jobban a másikat, annyira megnyugtatónak találja ezt így. Ritkán kap ölelést, de amit igen, arra egy örök életre emlékezni fog.
- Hé, én csak egy hétköznapi süti-démon vagyok! - szól ártatlanul, a következő pillanatban pedig már ruhán keresztül csiklandozza a hasát. - Nekem ilyen szépet nem szabad mondani! Még a végén egót növesztek tőle. – Szinte látja azt a pimasz vigyort, amivel mondhatja ezt, viszont sokkal fontosabb dolga van most ennél...
Meg kell állnia a nevetést, ami nem éppen egyszerű; muszáj halkan kuncognia, viszont ettől a kínzó kényszernevetéstől nem hajlandó menekülni, mert akkor ki kell bontakoznia az ölelésből.
- De meg... megérdemled... És ne... ne csináld már... - fojtja el a kacagást, ahogy csak tőle telik. - Még nem... nem akarlak elengedni... – kuncog tovább a rázkódástól néha-néha megszorítva társát.
- Jól van, csak maradj itt - hagyja abba a kínzást, és megdörzsöli a baljával a szemeit, elűzve az álmot onnan. - Maradj csak a jó öreg Silnél... Szépet álmodtál? – érdeklődik, elhanyagolva erre a rövid időre pimasz, bohókás jellemét, felvéve a gyermekével törődő apuka szerepét.
Finoman bólint egyet egy halvány mosollyal.
- Nagyon szépet. Az egyik legszebbet.

Volt lehetőségem hajnalban már olvasni ezt az élményed és akkor felvázoltam a benyomásaim, de jó volt újból átfutni itt az oldalon is. A zene, amire írtad, remekül passzol értelemszerűen az olvasmányhoz, olvasáshoz szívesen hallgattam (eleve szeretem hallgatni olvasás közben, ha valaki belinkeli az ajánlott, vagy ihlető számot). Bevallom, régen is szerettem olvasni az írásaid, de egy jókora nosztalgiával megspékelve még szívesebben faltam a sorokat, ha ez lehetséges. Rendkívül mély és érzelmes volt, de egyáltalán nem éreztem soknak vagy erőltetettnek. Annyira szépnek találtam ráadásul, ahogy megemlítettél a karakter számára jelentős eseményeket és jó volt észrevenni ismerős karaktereket is, akár említés szintjén, akár valóságosan bukkantak fel.
Rengeteget részletezhetnénk még, de nem húznám most tovább az időt, hajnalban úgyis beszélgettünk róla és örülök, hogy beküldted:) Jóvá is írhatod magadnak a megérdemelt 100 tp-t és 1000 váltót.

Hiányoztál, Lia! Üdv újra Veronián!<3

Nebelwald leégése elképesztő kínok és kétségbeesés közé taszította, ám mivel nem volt lehetősége komolyabban kiadni magából az elsöprő gyászt, lassan ment végig rajta az események feldolgozásának folyamata. Az idő múlásával sem igazán volt tisztában, ám amennyire képes volt megítélni, talán fél év telt el azóta - vagy egy kicsivel több -, mióta meglátogatta egykori otthonát. Szerencséjére a szedett-vetett démoncsoport, amihez csapódott Yrsilnek köszönhetően, ellátta kellő mennyiségű teendővel, melyek minduntalan lekötötték a gondolatait, és ennek következtében komolyabb szenvedés nélkül dolgozhatta fel a lesújtó tényeket.
Ahogy közeledik az egyéves fordulója annak, hogy ennek a társaságnak segíti a hétköznapjait elsősorban élőholtjaival, most érzi elérkezettnek az idejét annak, hogy kicsit más területeken is hasznossá tegye magát. Az itt tanyázó tudásdémonok néhányával már egészen jól összeszoktak, nagyrészt annak köszönhetően, hogy egymás mellett ülve olvasgatták a magukkal hozott vagy talált jegyzeteket és köteteket teljes némaságban, ami elegendőnek bizonyult, hogy egy felszínes bizalmat megelőlegezzenek neki. Sokszor látta őket értéktárgyak alapos tanulmányozása közben is, mintha csak kutattak volna valami után, ám egészen eddig a napig nemigen volt indoka - vagy inkább kedve - megérdeklődni, pontosan mit is művelnek és mire fel az a sok jegyzetelés.
A rozoga ajtót, mely az ismeretekre mindig falánk egyéneket rejti, résnyire nyitva találja, és ennek köszönhetően azonnal látja néhányuk sürgölődését és ahogy rakosgatják az eszközöket egy általa megmondhatatlan rendszer szerint. Amikor először látta, már akkor is kaotikusnak tűnt - mintha véletlenszerűen dobálták volna őket egymás mellé, ám ezt meglehetősen nehezére esett elhinni azokról a démonokról, akiknek mindenük a tanulás és azok rendszerezése. Biztos volt valami indoka annak, hogy egy fejdísz mellé kesztyűket raktak, cipők mellé karkötőket és hasonlók.
- Elnézést, zavarok? - érdeklődik, miután pár kopogással kissé beljebb löki a hangosan nyikorgó ajtót. Néhányan felé fordulnak, míg mások tartják a koncentrációjukat és figyelmüket az adott eszközön, más heves könyvlapozgatásából képtelen egy pillanatnyi időt is szakítani arra, hogy jelezze, tudomásul vette érkezését. Csak a szokásos.
- Nem, dehogy - rázza meg nemlegesen a fejét egy fiatal férfi, akinek búzaszőke haja bár copfba fogva, leginkább egy szénaboglyához lehetne hasonlítani, annyira rendezetlen.
- De igenis zavar. Dolgoznánk - morran hátrábbról egy másik démon, aki éppen idegesen fürkészi az előtte heverő kötetnek a lapjait, néha a mellette lévő értéktárgyra pillantva. Minden bizonnyal talált rajta valamiféle jelet, aminek az értelmét próbálja megfejteni egyelőre sikertelenül, és hozzászokva állandó elutasításához, magára sem veszi a szavakat. Csak beljebb lép és ha tehetné, csendesen csukná be maga mögött az ajtót, ám egy alapos olajozás nélkül aligha lehet némán közlekedni itt.
- Miben segíthetek, Alicia? - érdeklődik a szőke, közelebb lépve hozzá valamelyest.
- Kicsit rendeződni látszódnak a táborban a dolgok, aminek következtében mostanában van némi szabadidőm, de nem szívesen maradnék egyedül - engedi el a kilincset, belenézve a másik napsárga szemeibe.
A démon halkan felnevet.
- Érthető. Én sem szívesen maradnék egyedül mondjuk egy háborúdémonnal - jelenik meg egy halvány, de esetlen mosoly az arcán. - Megveregeti a vállam és már azzal eltöri a kulcscsontomat, aztán még mi vagyunk gyengének hívva, mikor ő nem tudja kontrollálni a saját erejét - forgatja meg a szemeit. - Na de kerülj beljebb - biccent és int is megerősítőleg. - A könyveket kicsit átrendeztük, mindent megtalálsz ott, végre betűrendben - mutat a terem legvégében lévő szekrényekre, melyek a lehető legtávolabb helyezkednek el az ablakoktól, puszta óvatosságból, ha esetleg valamilyen dög ott kísérelne meg bejönni. - Pontosan nem emlékszem, mit olvastál már át, de az ismétlés sose rossz - vonja meg a vállát végül, hozzászokva, hogy a fajtájának bőségesen van ideje az ismétlésre.
Egy rövid ideig fürkészi így, távolról a kötetekkel feltöltött polcokat, de aztán visszanéz a démonra.
- Most nem kifejezetten olvasni jöttem, Kys - jegyzi meg, figyelve, ahogyan a férfi vonásai egy pillanatra meglepetté válnak, de ezt gyorsan felváltja a kíváncsiság. - Egy ideje már érdekel, pontosan mit csináltok a tárgyakkal - int finoman az összetolt asztalok felé, melynél többen is jegyzetek és különös tárgyak fölé görnyednek. - Mármint feltételezem, hogy a mágikus adottságaikat keresitek, de szeretném ezt jobban érteni, jobban átlátni.
Kys somolyog egy kissé ezt hallva - feltételezhetően már várta, hogy legyen valaki - ő -, aki nagyobb érdeklődést mutat az itteni tevékenységek és látszólagos kacatok irányába.
- Szóval kitanulnád, hogyan ismerj fel különleges eszközöket és azok mágikus erejét? Feltéve, ha van nekik - emeli állához a kezét egyre elégedettebben, látványosan gondolva végig az opcionális végkimeneteleket.
- Ha ezt csináljátok itt, akkor igen - biccent. - Amint jobban stabilizálódott a táborban a helyzet, szeretnék távolabbi romokat felkutatni és rejtett tudás nyomában járni. Valószínűleg jól jönne az elméleti rész hozzá - enged meg egy halvány, kesernyés mosolyt, hiszen még mindig nem érzi a legjobban magát, de nem is akar annyira hidegnek vagy elutasítónak tűnni azokkal szemben, akik ez alatt az egy év alatt maguk közé fogadták.
- Ha nem tudnám, hogy halandó vagy, azt hinném, tudásdémonnal állok szemben, úgy szomjazod a tudást, Alicia - mondja kifürkészhetetlen ábrázattal, melyről nehéz lenne megállapítania, pontosan mit is takar; sajnálatot? Netalán lelkesedést és kíváncsiságot, hogy még egy valaki tartozni fog közéjük?
- Előbb-utóbb azzá válok, nem kell félni, és akkor kezdheted elölről a tanításomat - felel, elvégre ezen nincs mit szépíteni vagy titkolni; évek óta üldözi a tiltott tanokat, ami egyenes út a démoni újjászületéshez.
- Szerintem kiismertél annyira, hogy tudd, ez nem zavar. Szeretek tanítani - mosolyog barátságosan, bár sejti, hogy a tudásdémonokat mozgató indok azért ott lapul a háttérben: minél többen vannak a fajtájából, annál több ismeretet tudnak felhalmozni. Ráadásul, ha kellőképpen kiképzi őt, akkor újabb izgalmas dolgokat tud neki hozni anélkül, hogy Kysnek ki kéne tennie a lábát a tanulószobából. Mi se lehetne előnyösebb egy hozzá hasonlónak? - Mindenesetre én szívesen segítek a kérésedben, és nem hiszem, hogy a többieknek is bárminemű kifogása lenne ellene - pillant végig rajtuk, de néhányan csak elhessegetik a dolgot, jelezve, csináljanak, amit akarnak, mások annyira elmélyedtek a tanulmányokban, hogy fel se fogják a beszélgetés szavait a háttérben. - Kezdhetjük akkor akár most is? - fordul vissza felé visszafogott lelkesedéssel a szemeiben.
- Természetesen - biccent egyet, és már követi is Kyst az asztalhoz, érdeklődőn figyelve a következőnek elfoglalt székéből, miféle tárgyakat kerít elő és rak le elé a démon. Hamarosan már két oszlop papíros tornyosul előttük, illetve másik tíz tárgy - de lehet, van az több is, csak nem vette őket észre.
Tipikus.




A napok - netalán hetek, maga se tudja - még gyorsabban telnek így. Mikor teendője akad a terület környékén, ahol belakták magukat, oda siet, de egyébiránt amennyi szabadideje csak van, azt a tudásdémonok tanulótermében tölti Kys társaságában, aki készséggel végigmutogat neki mindent. Feljegyzéseket ad oda neki esti olvasmányként, hogy, ha nem is teljes mértékben magolja be, de mindenképp tájékozott legyen bizonyos jelekkel, vésetekkel kapcsolatosan. Ezen felül olyan iratokat is átnyújt neki alapos tanulmányozásra, melyek elveszettnek hitt és jelenleg birtokolt ereklyékről szólnak, elmosódott és frissen átrajzolt ábrázolásokkal a szöveg mellett. Igazán érdekesnek bizonyultak ezek annak ellenére is, más minden bizonnyal száraz tananyagnak találná, viszont fokozott érdeklődésének következtében előfordult párszor, hogy a felkelő Napot üdvözölte. Olyankor a szokásosnál is karikásabbak voltak a szemei, és már előre felvértezte magát a nap dolgosabb és mozgalmasabb részére, ugyanis biztos volt benne, Yrsil nem pusztán szóvá teszi, de még cukkolni is fogja őt kialvatlan megjelenéséért.
Az alapok átolvasgatása mellett Kys folyamatosan mutatta a kollekciójuk tárgyait, ha volt legalább egy példa a leírtakra a keze ügyében, sok esetben pedig a saját mágiával ellátott ékszereiről is szó esett, amit eddigi vándorlásai során gyűjthetett össze. Kys meg akart arról bizonyosodni, hogy a fejébe veri a hasznosabbnál hasznosabb információkat, és így a jelenlétében alaposan tanulmányoztatta magukat a tárgyakat is, beszélve a legfontosabb és legjelentéktelenebb tényezőkről egyaránt, egy apró karcolást sem hagyva ki. Egy idő után már úgy adta oda neki az értékeket, hogy nem szólt semmit, elvárva, hogy ő fedezze fel a részleteket, megvizsgálandó területeket az eddig hallottak után, ami kiváló módja volt annak, hogy tesztelje, mennyire is figyelt az alapos magyarázatok során. Mivel ő maga is birtokol mágikus tárgyakat, valamint utazásai során se vetette meg a különleges eszközöket, nem esett nehezére megjegyezni rengeteg jellegzetességet - noha így is volt bőségesen olyan, ami nem tűnt fel neki elsőre. Ilyenkor Kys felhívta rá a figyelmét, ami felett elsiklott, legközelebb pedig már ezt is megtalálta, emlékezve korábbi felületességére. Ezt egészen addig ismételték, ameddig két-három beszerzett tárgyról el nem mondott hibátlanul mindent, és mivel sehova se sietett, nem érezte időpazarlásnak, hogy már közel egy hónapja csak ezzel a részével foglalkoznak.
A következő napon Kys két teljesen megegyező tárgyat rak elé, amitől a megszokott merev arcán egy pillanatra megjelennek az értetlenségtől buta vonások.
- Még egyszer nevezzem meg a részeit? - érdeklődik aztán Kystől kissé felvont szemöldökkel, mert emlékei szerint ezt a nyakéket sikerült jól levezetnie. Megjelölte a karcolásokat, hogy bizonyosak csak sérülések, míg más vésetek szándékos mágikus szimbólumok, és még arra is kitért, hogy a követ, ami lényegében a nyakék fókusza, mire szokták felhasználni a varázshasználók és tárgybűvölők. Lett volna ezen kívül más is?
- Nem - rázza meg nemlegesen a fejét, mire némileg megkönnyebbül - mégsem hibázott akkor, ami elég kínos lett volna, tekintettel az időre, amit a tanulással és tanulmányozással töltött. - Most azt szeretném, ha figyelnél erre a két tárgyra, de nem úgy, ahogyan szoktál. Nem a külső jegyekre vagyok most kíváncsi, hanem arra, mit rejtenek.
- Találjam ki, melyik mágikus? - kérdez vissza, mert idáig meggyőződése volt, hogy mindkettőt felruházták valamiféle mágiával, ám úgy tűnik, Kys teszteli, mennyire érzékeny az érzékelésükre.
- Ühüm, így van. Valószínűleg nem lesz nehéz ráérezned, hiszen te magad is mágiahasználó vagy, és ha azt vesszük, te látod el mágiával a tárgyaidat, azaz az élőholtjaidat, amik így képesek a mozgásra. De biztos el fog tartani egy darabig, mire igazán képes leszel rátapintani egyes tárgyak mágikus kisugárzására, hiszen ezek mégiscsak mások, mint egy éppen mágiát használó személy vagy általad irányított élőholt - magyarázza készségesen, mintegy megnyugtatásnak szánva, ha esetleg elsőre elrontaná vagy nehézségei akadnának.
Kys fiatalos vonásairól átvezeti pillantását a két tárgyra, alaposan elgondolkodva, mégis hogyan kéne ehhez hozzáfognia. A felszínes tudást most ugyan elsajátította, amik nagyban segíthetnek neki a romok közti kutakodásban, és bár sejtette, hogy nem lesz ennyire egyszerű megértenie és megtanulnia, mit csinálnak itt a tudásdémonok oly nagy hévvel, azért valahol bosszantja, hogy egyetlen dolgon bukhat a dolog: nem képes az érzékelésre. Enélkül elég jó esélyek vannak arra, hogy amiért keményen dolgozna és amit meglehetősen magas áron vásárolna meg, igazából csak egy kacat.
- Addig gondolkodhatsz rajta, ameddig szeretnél, és ha ma nem jutottál eredményre, holnap is megpróbálhatod - teszi hozzá. - A válaszodtól függően fogom folytatni vagy lezárni a tanításodat, így alaposan fontold meg, mit mondasz - mosolyog barátságosan, bizonyára egyértelműen tudva, hogy ezzel teljesen stresszessé teszi a folyamatot, és ezért, ha tehetné, biztosan a pokolba küldené őt - feltéve, ha létezik. Kimondani bár nem mondja ki, azért ettől függetlenül még szúrósan néz vissza a démonra, csak olyan jelzésértékkel, köszöni szépen a nem kért nyomást és korábbi feltételezésének semmissé tételét.
- Oh, jaj, Alicia, mi ez a tekintet? - hátrál pár lépést drámaian. - Shina megirigyelhetné ezt a gyilkos pillantást, oh, menten összeroskadok! - emeli egyik karját homlokához úgy, mint valami borzasztó bájgúnár, másikkal megtámaszkodva közben az asztalon, mintha tényleg mindjárt összeesne erőtlenségében.
- Ez valami pocsék Yrsil utánzás? - teszi karba a kezeit, meghagyva magán a halvány félmosolyt, amit a jelenet vált ki belőle.
- Hmh, lehet - tárja szét a karját. - Vagy valaki egészen más. Esetleg az én fantáziám szüleménye - folytatja a lehetőségeket tűnődve, mire muszáj megforgatnia a szemeit. Persze, nyilván nem fogja nyíltan kimondani, mert még a végén kapna a képére a helyi főnököktől. - Viszont egy tanácsot még azért adok, mielőtt nagyon elmélyednél a tanulmányozásban: hallgass a megérzéseidre! A mágia tanulható, de jó megérzés és ész nélkül fabatkát sem ér - lapogatja meg a vállát párszor, aztán megy is a dolgára; bizonyára több tárgy és feljegyzés is vár még rá átnézésre, esetleg megírásra, ő meg addig marad ennél a két kísértetiesen hasonlító ékszernél.
Vesz egy mély levegőt, és igyekszik minden túlgondolás nélkül rátapintani a tárgyban rejlő mágikus fonalakra.




Órák telnek el, a Nap már csak fél szemmel figyeli a világot, közben a fokozatosan sötétülő szobában folyamatosan cserélődik a társaság. Ő néha tart csak szünetet, felállva az ékszerek mellől, és az egyik ablakon kibámulva tűnődik tovább a feladványon, vagy épp figyelve azokat, akiket meglát ilyen magaslatból, noha nincs most nagy mozgás. Minden nyugodt, ami neki is megengedi a békés tanulmányozást, de azért ez a fajta koncentrálás őszintén fárasztó egy idő után, mi több, bosszantó is ennél a pontnál, hogy még semmire se tudott rájönni igazán, akármennyit is nézte. Kezdi kétségbe vonni, hogy megvan egyáltalán az adottsága ehhez, viszont ha mágiát használ, akkor csak képes rá, nem? Csak valahogy rá kell jönnie, hogyan tapintson rá, ugyanakkor nem egészen tudja és nem is igazán érti, mi az, ami megakadályozza őt ebben.
Párszor érzi magán Kys kutakodó pillantását is, de szándékosan nem viszonozza - még a végén ötleteket adna, ő pedig magától szeretne rájönni a megoldásra. Többször ül így vissza, abban bízva, hogy egy kis elmélyedés majd segíteni fog neki, és bár sok hang nincs, egy ilyen új dolog elsajátításában nagyon zavarónak bizonyulnak a lapozott könyvek jellegzetes hangjai, a koppanó lépések, nem beszélve a nyikorgó ajtóról, ami időről időre hangosan felsikít, ahogy valaki belép a terembe vagy elhagyja azt. Lehet, így nem fog semmire se jutni most, ha ilyen szinten irritálja őt a közeg.
- Te, Kys - szólítja meg mégis, ahogy újfent az ablaknál állva belebámul a kinti sötétségbe. - Elvihetem éjszakára az ékszereket? - érdeklődik, rápillantva démoni tanárára.
- Természetesen - biccent egyet a férfi, felnézve az eddig olvasott könyvéből. - Gondolod, éjszaka rájössz valamire? - kíváncsiskodik, bár mintha valamiféle somolygást is észrevenne rajta, mint aki élvezi, hogy egy ilyen nehéz fejtörő megoldásával ennyit vesződik.
- Nem, de egy próbát megér - fordul vissza az asztal felé. - Különösebben nem zavartatom magam már itt, de talán a saját szobám magánya több választ ad majd - pillant az asztalon pihenő ereklyékre.
- Megértem - áll fel a helyéről a démon. - Az új dolgok elsajátításához nekem is kell az egyedüllét - lép oda az egyik szekrényhez, visszacsúsztatva a helyére a kezében tartott kötetet. - Szóval vidd csak, holnap pedig megbeszéljük, mire jutottál - mosolyog rá.
- Te még maradsz? - indul a nyakékekért közben.
- Még van pár jegyzet, amivel végeznem kell - tárja szét a karjait, tehetetlenül ingatva a fejét. - De egyesekkel ellentétben szerencsére nekem nem kell korán kelnem - vigyorodik el ismét. - Te se maradj azért annyira sokáig, még a végén Yrsil újabb hagymakarikákat kér a szemedről - kacsint rá, ám ő abszolút nincs elájulva attól, hogy felemlegette az egyik esetet, amikor kialvatlanul vonult a konyhába reggeliért.
- Talán jobban járok, ha nem kérdezem meg, patkány módon hallgatóztál vagy Yrsil kotyogta el neked - forgatja meg a szemeit, eltéve az ékszereket ruhájának egyik bő zsebébe. - Holnap pedig jövök, amint lehet - int még egyet Kysnek, szembetalálva magát idegesítően ártatlan vigyorával. Meg merne rá esküdni, hogy valami nagy csalafintaságon töri a fejét.
- Jó éjszakát, Alicia - köszön el a démon, még finoman biccentve, mielőtt becsukódna az ajtó.
Most már csak pár lépcsősor és néhány folyosó választja el a szobájától, és amíg ebből az útból farigcsál minden lépésével, kezeiben szorongatja az ékszereket, még most is azon gondolkodva, miért nem tudja meghatározni, melyik mágikus. Kyst ismerve biztosan az egyik legnehezebb feladat elé állította - egész oktatása során is jellemzően végig olyan tárgyakat adott neki tanulmányozásra, amiket jócskán nehezebb volt elemezni. Lehetséges lenne, hogy annyira halványan lüktet az egyikben a mágia, hogy csak az igazán kifinomult érzékekkel rendelkezők képesek azt felfedezni?
A folyosókon biccent azoknak, akik szembejönnek vele, de nem áll meg beszélgetni - szerencsére nem is kell, ugyanis a felderítésről visszatérők nem neki kell jelentsenek. Más érdekesség igazság szerint így nincs itt, a csigalépcsőn felcaplatva is annyi a legnagyobb izgalom, hogy néhány fokon lazább kőre lép, amitől lába kis híján visszacsúszik egy fokkal, ám ez sem vált ki többet belőle pár szitokszónál. Néhány falrész meglehetősen romos állapotban található a fölsőbb szinten, ahol helyet találtak neki, ám valami csoda folytán az a helyiség többnyire érintetlen. Itt-ott ki kellett pótolni, hogy ne süvöltsön kedve szerint a szél, a bútorzat is hagy némi kívánnivalót maga után, de a célnak teljesen megfelel; van ott ágy, egy szekrény a holmijainak, egy rozoga szék és asztal, valamint egy egyszerű ruhafogas, amit Voile előszeretettel használ ülőhelyéül. Másra nincs is igazán szüksége.
Benyitva rögtön baglyához lép, üdvözlésül megcirógatva annak tollas állát és fejét, majd a szék mellé állva kihúzza azt, leülve rá pedig kirakja maga elé az asztalra a tárgyakat. Ha már egész nap ezzel foglalkozott, akkor folytatja a nyakékek figyelését egy darabig, próbálva az elhangzottak alapján a belső megérzéseire hallgatni, ám azok továbbra se mondanak neki semmit - mintha nem is lenne belső ösztön birtokában. Egyik tárgy felé sem húz sem a keze, sem a szeme, sem az ösztönei, ami ennyi kotlást követően kezdi kissé türelmetlenné tenni őt. Talán egy újabb óra telik el, mire morgolódva feláll a helyéről, ösztönösen akarva kinyitni az ablakot, ám az éjszaka lényeire való tekintettel inkább nem kockáztatja meg még az emeleten se. Marad így a néma bámészkodás, valamint baglyának ritkás fészkelődésének hangjai, míg ő fel-alá járkál a szobában.
- Ennyire nem lehetek rossz ebben - foglal helyet ingerülten ismét, még egy pillantást vetve a tárgyakra, aztán belévág a sejtelem. Mi van, ha Kys olyan két tárgyat adott neki, amiknek semmi mágikus hatása nincsen, és azért nem tudja meghatározni, megbűvöltek-e?
- Ó, hogy... Kitekerem a nyakát, ha ez így van... - morogja az orra alatt, miközben nyakáról levadássza az egyik függőjét, melynek mágikus adottságairól teljesen biztos. Lerakja a másik két ékszer mellé, és megismétli azt, amit eddig is tett: nem a szemeivel látni, hanem a megérzéseire hallgatni. Lassan, ahogy így ül percekig néma csendben, mintha elkezdene érzékelni valami bizsergetőt a saját nyakéke felől, mintha csendesen szólna vagy húzná magához - egészen megfoghatatlan az élmény. Ez rögtön kizökkenti őt, elvégre ez most meglehetősen egyszerűnek bizonyult - vagy csak ennyit gyakorolta volna a nap során?
- Akkor érzékelném a kapottak valamelyike felől is... - motyogja csendesen, újra megkeresve a belső fókuszt. A nap fáradtságát ez a felfedezés azonnal lerázza róla; most már érdekli, Kys milyen feladat elé állította, és hogy holnap akaszthatja-e vagy sem, mert ha valóban két bűvöletlen tárgyat adott neki, alaposan és igazán csúfosan megtréfálta.
A megérzései most nem hagyják cserben - ahogy sorra halad az asztalára kiterített tárgyakon, megérintve azokat a könnyebb koncentrálásért, a tudásdémontól kapottakon egyáltalán nem érez semmit, míg a sajátjáén egyre határozottabban meg tudja állapítani, hogy ellátták valamiféle erővel. Ha nem lenne az övé és nem lenne tisztában a hatalmával, a puszta megérzéséből nem lenne képes megmondani, mire képes a tárgy - ez feltételezhetően a következő lépcsőfoka lesz a tanulásának -, ám már ennyivel is elégedett, mert érzi. Ha még nagy odafigyelés is kell hozzá, de képes megmondani, melyik mágikus és melyik nem az, azt pedig most már erősen kétli, hogy a Kys által adott kiegészítők bármire is képesek lennének.
- A mocsok azt hitte, átverhet, mi? - áll fel elégedetten a helyéről. - Voile - fordul baglyához, aki rögtön elkezdi fürkészni őt hatalmas szemeivel. - Holnap megkergetjük azt a semmirekellő tudásdémont, készülj! - lép elégedetten az ágyához, majd a cipőjét és néhány réteg ruhát levéve magára rántja a különféle anyagokból összevarrt takaróját.
Ideje kipihennie magát a másnapi vadászatra.




Sokáig a puszta nyugtalanság verte fel álmából minden egyes kora reggel, aggódva, mi lesz másnap, ám most kivételesen meglehetősen türelmetlenül várta, mit hoz a holnap. Főleg ez annak köszönhető, hogy mihamarabb rendezhesse a gonosz tréfát azzal a kis sunyi démonnal, ám az éjszaka közepén már nem akarta felverni a pihenőket. Kénytelen volt hát várni reggelig, de ó, milyen édes lesz a bosszú! Már csak azt kell kitalálnia, mivel kergesse meg - néhány csonvtázzal? Szellemmel? Esetleg a lassú zombikat ugrassza utána? Vagy mondjuk mindet?
Sietős és határozott léptekkel halad annak a szobának az irányába, ahol az elmúlt egy hónap során tanult, a jelek szerint teljes eredményességgel, máskülönben Kys nem próbálkozott volna ilyen aljas módszerrel.
- KYS! - löki be dühösen a tudásdémonokat rejtő ajtót, mire odabenn szinte kivétel nélkül mindenki felkapja a fejét. Ilyen hangzavart ritkán tapasztalnak a termük környékén, és a pillanatnyi döbbent mozdulatlanság tökéletes alkalom a számára, hogy körbenézzen, de nem találja a nap áldozatát, csak az értetlen ábrázatoknak és tanácstalan összenézéseknek lehet szemtanúja.
- Jelenleg nincs itt, viszont van egy üzenete a számodra - néz fel egy idáig hátul körmölő démon, a szóváltás erejéig megállva a jegyzetelésben.
- Mégpedig? - horkan, felvonva egyik szemöldökét kérdőn, de már előre látja, hogy ez egy újabb ideget fog elpattintani.
- Hogy nem sietted el.

Számomra különösen is hangulatosnak érződik, ahogyan a Finsterwaldban töltött időkről írsz, az írás atmoszférája a nehéz körülmények ellenére is otthonosnak tűnt, nem beszélve a megjelenő karakterek dinamikájáról. Érdekes lehet ez a fajta együttélés. Nem tudom, milyen ötleteid vannak tervben élmények terén, de szívesen olvasnék még ebből az időszakból.
A pályázatot magát én nem fogadhatom el, ezért csupán élményként szeretnék reagálni a munkádra. Nagyon ügyesen építesz fel plotot. Megmondom őszintén, egy ideig azt gondoltam, hogy Kys csak úgy megtanít a krónikaismeretre, ahogy Alicia egyre jobban koncentrál, úgy érez rá a dolog menetére. Tetszett a fordulat a végén és a lezárás is. Az ilyesmi csattanószerű befejeződéseket olvasóként egyébként is kedvelem. A karakterek kedvelhetők, érdekesek, a dialógusok lendületesen pörögtek és kifejezetten értékeltem a humor mértékét és minőségét. Nagyon jól éltél vele, könnyed volt és meglátásom szerint kicsit sem erőltetett.
Szép munka volt, írd is jóvá magadnak a 100tp-t és 1000 váltót mihamarabb!

Kimerítőek voltak az elmúlt napok nagyrészt az utazásnak köszönhetően, és jólesett végre biztonságos területen tartózkodni azon gondolat nélkül, hogy az éjszaka folyamán megtalálja őket a kihunyt csillagok szörnyeinek egyike. Amennyire lehetett, az út során időben találtak maguknak menedéket néhány rom vagy föld alatti járat képében, de ezek semmiképpen sem voltak olyan kényelmesek, mint az ágyak azon nívósabb fogadó szobáiban, ahol szállásra leltek, közel a Neulander vámpírtoronyhoz. Annyi feszültség és az apró démontáborért vívott küzdelem után már igazán kijárt a nyugalom, valamint a bál adta felejtés, ahol úgy tehetnek a megjelentek, mintha semmi se történt volna az elmúlt évek tragédiáiból - mintha nem emésztették volna Veronia egészét lángok, vagy hogy a tündék még mindig ott rejtőzködnének a Tünde erdő és Nebelwald területén. Mintha minden olyan lenne, akár az évekkel korábbi megszokott.
Egy percig sem feledi azonban, hogy a meghirdetett eseményre nem kifejezetten a felszabadulás és szórakozás céljából érkeztek - elsősorban informálódniuk kell. Muszáj többet tudniuk arról, hogy a pusztulás után szétesett birodalmak mégis milyen állapotban vannak, hogy működik-e a kereskedelem, milyen most a politikai viszony a megmaradtak között, valamint kik azok, akikhez fordulhatnak szükség esetén segítségért vagy szövetségkötés céljából. Talán még a nekromantákkal kapcsolatban is kideríthetnek valamit, mert legjobb tudomásuk szerint a Kísértet-szigetektől nem messze történt győzelem ünneplésére szánták az eseményt, noha a holtmágusok kiűzése óta erősen kételkedik abban, hogy a tündékhez hasonlóan valaha is visszajönnek - vagy hogy az itt ragadtak közül bárki is képes lesz összefogni őket. Mintha két elképesztően hatalmas csoport cserben hagyta volna őt.
A dézsa forrón gőzölgő vizében ülve gondolkodik minderről, és futólag még az is megfordul a fejében, hogy talán neki kéne megkísérelnie az itt maradtakat összeszednie, de egy nehéz sóhajtás mellett rögtön lemond erről. Nem akar vezető lenni semmiképpen se nem pusztán a felelősség miatt, amivel ez jár, hanem azért is, mert akkor olyan szinten tisztában kell lennie a birodalmak aktuális állapotával és a politikai helyzettel, amire ő sosem lesz képes. Egyszerűen nem az az alkat, és még csak előnye se származna belőle - a céljához nem igényelt egy sereg, de még csak egy csoport se. Ahhoz ő kell egyedül és a tudás, amit az út során összegyűjt, semmi más.
Egyre csak hangosodó dübörgésre figyel fel a zárt ajtón túl a folyosó irányából, szinte azonnal megnyújtott léptek zajának tulajdonítva azt, amihez odakintről csendesebb méltatlankodás is társul. Mivel ő az utolsó szobák egyikében tartózkodik, egészen addig nem aggódik, amíg gyanúsan közel nem ér az ütemes dobbanások sorozata, tekintetével viszont már ösztönösen keresi levetett ruháira dobott botját. Kétli ugyanakkor, hogy szükség lesz rá: varázslatait szándékosan nem használta az előző nap folyamán, hogy senkinek se legyen sejtése, miféle taszító készségekkel rendelkezik, így a legsúlyosabb vétek, amiért bárki is indokát láthatja megtámadásának, az a tegnapi vacsorára tett rossz megjegyzése.
A következő pillanatban az ajtó kis híján betörik, köszönhetően az erőnek, amivel berúgják, és csak az olajozásért sikoltó, nehézkesen engedő zsanérok állítják meg, hogy nagy hanggal nekivágódjon a falnak. Ezt hallva már nem tud segíteni magán: reflexszerűen ugrik ki félig a dézsából, mágia híján megragadva egyetlen fegyverét, hogy egy önkéntelenül is várt támadást legjobb tudása szerint eltérítse. A pillanatnyi pánik következtében először nem is ismerős a betörő alak a számára, nagyrészt azért, mert két keze roskadásig szappannal, illetve egyéb tisztálkodó és illatosító szerekkel, így csak a rakomány és test mögül kilátszódó hófehér haj biztosítja őt valamelyest az illető kilétéről. Na meg az elképesztő magassága.
- Álljunk neki - szól ridegen a rakás mögül Yrsil, miután lábbal finoman visszalökte az ajtót a helyére. Ábrázata - már amennyire látszik - kifürkészhetetlen könyörtelenséget mutat minden bizonnyal azért, mert most jött el az ideje annak, hogy kitaszigálja őt a meleg vízből, átvéve a helyét, hogy sok gondozást igénylő fürtjeivel foglalkozhasson. Mondjuk enyhe túlzásnak érzi a magával hozott szerek mennyiségét annak ellenére is, hogy tudja, a hosszú és kényes haj sok figyelmet és ápolást követel.
- Minél hamarébb átesünk rajta, annál könnyebb lesz - közeledik megrendíthetetlenül a dézsa felé, amitől muszáj visszahuppannia megrökönyödésében a vízbe. Ennyire elkeseredetten akarja kimosni tincseiből az összes mocskot? Pedig jobban megnézve egyáltalán nem tűnik vészesnek az állapota, sőt, frissnek, nem is, ragyogónak mondaná, ám egy csábdémonnal ezen a téren nem érdemes vitatkozni, főleg akkor nem, amikor egy bál a tét. Azt sem mondhatja ugyanakkor, hogy nem érti meg akaratosságát, elvégre ilyen fürdési lehetőség sem adatik meg nekik túl gyakran - még a táborban sincs mindig lehetőség egy kis mosakodásra sem.
- A környék összes kereskedőjét leütötted, hogy ezt mind ellophasd? - bök állával az elképesztő mennyiség felé, sikeresen visszaszerezve lélekjelenlétét. - Illetve hallottál már a magánszféráról? - húzza el a száját kedvetlenül, bár lehet, a kérdés teljesen felesleges; attól még, hogy Yrsil a tudásdémon Kys-szel rengeteg turpisságot követ el, nem jelenti azt, hogy a szókincsen is osztoznának. - Kopogni is elég lett volna, ha a te sorod jön - morgolódik tovább, keresve közben egy száraz rongyot, amiben megtörülközhet. - Fésűt hoztál? - érdeklődik puszta udvariasságból, sejtve, hogy nagy segítséget jelentene, ha ennyi haj kibontásában és gubancoktól való megszabadításában részt venne.
- Leütöttem? Ó, nem - veszi el a férfi a keze ügyéből a törülközőt, mire elégedetlen macskaként csapja le hegyes elffüleit, bosszúsan nézve fel a másikra, aki a felszabadított kezével visszanyomja őt a vízbe. - De vízszintesben fekszenek így is - ad egy félhomályos választ mosolyogva. Ez azt jelenti, hogy készülhet az üldözésre. Fantasztikus.
Figyelemmel kíséri, ahogy társa óvatosan letérdel a dézsa mellett, szinte kiöntve a kövezett padlóra a nagy eséllyel lopott holmikat. Yrsil már nyúl is az elsőnek megpillantott porszerű anyagért, hogy beleszórja azt a fürdővízbe, ő pedig egyre csak kerekedő szemekkel nézi a fürdővíz zavartalan előkészítésének menetét. Nagyon erős a gyanúja, hogy kihasználja Shina távollétét és tilalmának itteni érvénytelenségét - na meg azt, hogy a saját érdekükben nem varázsol -, mielőtt azonban emlékeztethetné őt, hogy legutóbbi kísérlete során is egy hadseregnyi, húsra éhes csontvázat küldött utána bosszúságában, beléfojtódik a szó a két kezébe nyomott szappan láttán. A létező legbutább arckifejezéssel bámulja a megkapott szereket, mélységes értetlenségében teljesen leblokkolva a helyzettől.
- Kezdd el sikálni magad - adja parancsba, mintha egy kis szolgájához beszélne. - Ilyen szutykosan még az előcsarnokba sem engednek be - hall valamit pattanni ennek nyomán, de nehezen tudná megállapítani, hogy a mögötte zajló matatásából származik, vagy egy ideg szakadt el nála. Bizonyára az utóbbi.
- Na! Azért...! - fordulna felé tiltakozólag, hogy leteremtse kelletlen megjegyzéséért, ám ahogy a férfi nyakon önti egy számára idegen állagú, roppantmód erős illatú anyaggal, fejét azonnal a vállai közé húzza megilletődésében.
- Ne kelljen kétszer mondanom - gyűri fel ruhaujját a démon, majd nekikezd a hajmosás nosztalgikus folyamatának, kezeivel dörzsölve bele a nő fejbőrébe és hajába a frissítő olajakat.
Egy darabig hisztis gyerekként kuporog a feloldódott portól fehér vízben, igyekezve ellenállni a koponyáját toló mozdulatsornak, ami némiképpen felidézi gyerekkorának egy rövid szegmensét. Bevallani persze sose vallaná be, hogy értékeli a törődés és odafigyelés ezen formáját, helyette inkább bosszúságot mutatva pont annyira szorít rá a tenyerétől benedvesedett szappanokra, hogy az egyik kicsusszanjon ujjai közül, új helyet találva magának a dézsa alján. Remek. Lehet, maradnia kellett volna a táborhely romjai között a többiekkel, és akkor nem kéne ilyen megaláztatásban részesülnie.
A lassan telő percek inkább óráknak tűnnek ebben a nagy csendben, amit néha-néha megtör zsörtölődő morgásával, miközben a kapott szappanokkal igyekszik a tőle telhető legalaposabban átmosni magát. Erőfeszítései azonban nem bizonyulnak elegendőnek, ugyanis Yrsil legalább olyan lendülettel és erővel sikálja őt a fürdőkefével, mintha egy borzasztóan szutykos folyosót próbálna feltakarítani, amin felmosóasszony híján évek óta csak gyűlik és gyűlik a kosz. Kezdi így tényleges sértésként megélni az egyébként törődő gesztust, ugyanis erősen kétli, hogy ennyire mocskos lenne. Tény, hogy mostanában a szabad ég alatt éjszakáztak, illetve a táborhely fürdőjében sem elérhetőek olyan áruk, amiknek illatától lassan fullasztóan megtelik a fürdőhelyiség, de ennyire csak nem lehet rossz állapotban!
Az üvegek tartalma már érezhetően fogyóban, ami nem pusztán a fürdőzés végének közeledtét jelenti, de a szaglásáét is: olyan töménnyé válnak a szobában kavargó aromák, hogy az orra már teljesen érzéketlenné vált. Próbaképpen odaemeli a nedves, már igencsak elhasznált szappant, de közelről sem vél felfedezni semmi különbséget; ugyanolyan illata van, mint minden másnak a környezetében.
- Szerintem elvesztettem a szaglásom - jegyzi meg, bízva abban, hogy ez nem lesz maradandó károsodás, Yrsil pedig mintha meg sem hallotta volna, úgy folytatja a mosdatást.
Egy újabb örökkévalóságot követően Yrsil mintha hátrébb lépne, és legalább olyan elégedettséget érez nehéz sóhajtásában, mintha a konyhájának összes darabját fényezte volna csillogóra egy délután alatt.
- Edel, ha lenne szíves - szólítja meg a feltételezhetően eddig kinn várakozó nőt egy hangos csettintést követően. A hívószóra azonnal kinyílik az ajtó - bár jóval civilizáltabb módon, mint előtte azt Yrsil tette -, és a kiengedett illatkavalkád helyébe végre könnyebb levegő kerül a folyosóról. Ezt megérezve muszáj egy mélyebb levegőt vennie.
Az ember a fogadó egyszerű cselédruháját viseli, karjain viszont egy annál elegánsabb estélyi öltözetet tart finoman. Nem nagyon vált velük szemkontaktust, így elsőre kissé félénknek bizonyul a számára, ám észrevéve, hogy fel-felpillant Yrsilre, majd hirtelen elkapja tekintetét róla, rögtön emlékeztetőt kap a csábdémonok kisugárzásáról. Ha nem lenne ennyire hozzászokva a másik jelenlétéhez, nagy valószínűséggel rajta is hatással lenne ez az aura, noha belőle inkább egyfajta furcsa kényelmetlenséget váltana ki. Annak idején elég elutasító is volt a férfival szemben emiatt, hiszen akarva-akaratlan is befolyást gyakorolt volt az érzéseire.
Edel odalép a legközelebbi asztalkához, óvatosan kiterítve rá az elegáns ruhát, amiről fogalma sincs, Yrsil honnét szalajtotta, de az biztos, hogy a déli erkölcsöknek meg fog felelni: ilyen hosszú szoknyarész alól semmiképpen sem lesz képes bokát villantani. Egy apró meghajlással a nő aztán félreáll kissé, helyet adva a ruhához, jelenlétével pedig esetleges segítséget biztosít az öltözködéshez.
- Köszönöm, elmehetsz - inti ki őt Yrsil, mire az ember szótlanul, de illedelmesen megbillenti a fejét, és már siet is kifele a helyiségből, csendesen csukva be maga után az ajtót.
- Látom, itt is az ujjaid köré csavartál mindenkit - dönti oldalra a fejét, mert úgy érzi, egyik füle bedugult hajának sokadik öblögetése után. Eredményre azonban nemigen jut, mert a démon a szürke habos fürdőkefét félredobva a nyakába lendíti a törülközőt, és a nő hóna alá nyúl. Úgy emeli őt ki a dézsából, mint egy kisgyereket - nem, mint egy kisállatot! - szokás, hamarosan átrakva őt egy sámlira, majd vizes teste köré csavarja a törülközőt. Egészen addig észre sem veszi, hogy mélységes elégedetlenségében halk, de annál frusztráltabb morgással viseli el semmiképpen sem aranyos háziállattá alacsonyodását, amíg el nem engedi őt Yrsil, aki következőnek kedélyesen hajol a hajához.
- Hmmm - illatozza meg a nagyrészt fekete, itt-ott őszülő fürtöket, noha eléggé csodálkozik azon, hogy társa még képes bármilyen szaglásalapú érzékelésre. - Remek az illatod, drágám - jegyzi meg, és ha még kacsintana is hozzá, talán elhinné, hogy flörtölni próbál vele. Talán.
A démon rámutat az előkészített, tiszta fehérneműre, elengedve őt, hogy felöltözzön, így ráérősen megindul, miközben nagyjából szárazra törli magát.
- Te meg remekül leizzadtál, édes - szól egy nehezen visszafogott, pimaszkás vigyorral a képén, némileg belemenve a játékba. - Csak nem ez lesz az új becenevem az estére? - érdeklődik, rárakva a nedvesedő rongyot a fejére. Amíg a haját dörzsölgetve nézi meg magának a ruhadarabokat, szeme sarkából még éppen elcsípi, amint Yrsil az estére szánt öltözeten matat valamit egy alapos kéztörlés után. Bízik benne, hogy nem egy újabb tréfában gondolkodik, máskülönben kénytelen lesz a táborban kétszeresen megtorolni.
- Melyik nagyságos úriasszonynak fogsz ezúttal bemutatni? Csak hogy tudjam, ki fog féltékenységből megkergetni a cipőjével fenyegetőzve - húzza magára az alsóneműt.
- Nem egészen - felel könnyedén, elengedve füle mellett az odaszúrást. - A neved Aurelia Flowerbloom, azaz ez csupán a leánykori neved, mivel most már Aurelia Schneehaar vagy, a feleségem. - Kis híján kibukik belőle egy hangos kacaj, ám még időben sikerül visszanyelnie. - Egy tünde kisvárosban, Nightfallsban születtél és nevelkedtél, a szüleid módos kiskereskedők, akik egy szem lányuk neveltetését szem előtt tartva Hellenburgba küldtek tanulni. - Kész szerencse, hogy alig tud valamit a helyről. - Mi pont ott, nyolc éve ismerkedtünk meg, amikor a szüleid látogatást tettek a szüleimnél és eljegyeztük egymást egy érdekházasság jegyében. - Oh, micsoda tragédia! - Hat éve vagyunk házasok, eddig az ambícióink elérése érdekében félretettük a család kényelmét, de most már kacsintgatunk a gyermekáldás felé - magyarázza szünetet sem tartva, mintha ennél egyszerűbb és nyilvánvalóbb semmi se lehetne. - Csendes, kedves nő vagy, aki élvezettel tölti az idejét könyvek és virágágyások között, egyébiránt kiválóan ügyesen kötögetsz és főzöl. - Na, erre már muszáj megemelnie a szemöldökét, méghozzá jó magasra.
- Oh, igazán ízletesek lehetnek az elszenesedett fogásaim, ha feleségül vettél - ejti el gunyorosan, nagyrészt inkább a saját készségeibe marva ezzel. - Ennek örömére holnap esetleg csináljam én az ebédet, Herr Schneehaar? - fordul felé karba tett kezekkel egy komisz félmosoly társaságában.
- Nem, a konyhától továbbra is tartsa távol magát, Frau Schneehaar - csíp vissza vigyorogva Yrsil.
- Igaz, még ki kell cseréltetnünk az evőeszközöket ezüstre, máskülönben rá se bírok nézni - emeli drámaian homlokához a kezét, valamelyest utánozva Kyst, amikor elviselhető színésznek hiszi magát, majd ugyanezzel a kezével leveszi a törülközőt a hajáról. Amennyire tudta, kidörzsölte belőle a vizet, innentől pedig már Yrsilen a sor, mit tervez csinálni vele.
- Jelen pillantban Moonshadowban élünk, a déli-sötételf határon - folytatja zavartalanul a démon ideiglenes hátterük ecsetelését, odalépve a nő mellé egy rétegnyi szövettel a ráadásának szándékával. - Te mágikus tárgyak becslésével foglalkozol és mellékesként besegítesz nekem az üzletben, ahol alkímiai hozzávalókat és gyógynövényeket árulunk, természetesen nagyban. - Ha a kedves feleség eljátszása nehéz is lesz, legalább a mágikus tárgyakról való ismereteit könnyű lesz meggyőzően előadnia, ami biztos kapaszkodója lesz a várhatóan arcolvasztóan sok mosolygás mellett. - A kedvenc ajándékod egy lila-fekete estélyi ruha, amelyet a születésnapodra vettem neked, az enyém pedig egy csontberakásos íj, amelyet tavaly vásároltál meg egy vándorkereskedőtől. - Nem is érti, honnan vette, hogy szereti a lilát és a feketét együtt... Soha nem hordana ilyet! - A házasságunk gondoktól mentes, noha az utóbbi években nehéz idők voltak a világégés végett.
Yrsilt szemlátomást nem töri meg koncentrációjában, hogy öltöztetnie és átgondoltan beszélnie kell egyszerre: kifogástalan munkát végez így is. Igényesen igazgatja rajta a különböző rétegeket, kisimítja a gyűrődéseket, és az elvártnak megfelelően szorosra húzza a fűzőt, ami a legtöbbeknek biztosan kényelmetlen lenne, neki azonban a bordáin kívül nincs mit összeroppantania. Jó hír továbbá, hogy mindezekkel magán pár kilóval többnek látszik, mint amennyi igazából, viszont még így sem nevezhető egészséges súlyúnak.
- Fordulj ide - szól a démon, mire érdeklődő pillantását őrá vezeti, elszakadva ruhájának nézegetésétől, arcán azonban rögtön megjelenik egy kényelmetlen fintor, amint társa finoman hozzáérinti bőréhez az ecset puha szőrét. Észreveszi a férfi kezében lévő dobozkát is, benne a halvány és harsány színű porok sorát, de nem igazán tudja, mire valók ezek. Talán Yrsil alkimista alkotásainak egyike.
- Ha véletlen rád tüsszentek, a te hibád lesz - sóhajt egy mélyet, és beletörődve a helyzetbe igyekszik inkább ellazítani az arcizmait, hátha legalább ennyivel könnyebbé teheti a férfi dolgát.
- Az én nevem Sigfried Schneehaar, jómódú kereskedő vagyok, akinek két tucat ember dolgozik, beszerzőktől a szállítókon át - folytatja további megjegyzendő kitalációk megosztásával precíz ecsetmunkája közben, ezúttal saját magáról. - Két cselédünk, egy komornánk és egy inasunk van, utóbbi neve Herbert, és esténként szeretek borozni a társaságában. Legtöbbször teljesen leköt a munkám és az ismeretségem kiterjesztése, szabadidőmben pedig vadászni szoktam. - Annyira nem látja át a rangosabb alakok körülményeit és élethelyzetét, de ez mindenképp kényelmesnek és szokásosnak tűnik számára abból, amit hallott még a világégés előtti időszakból. - Azért jöttünk ide, hogy híreket halljunk a nagyvilágból és ismeretséget szerezzünk. A bál másnapján azonnal indulunk haza - zárja a háttérinformációkat az igazi céljuk belefűzésével.
 - Nem működhet sokáig az üzlet a vezetője nélkül, mi? - fürkészi a szoba falát, míg átgondolja és nagyrészt meg is jegyzi az elmondottakat. Hihetőnek és kivitelezhetőnek találja a kitalációt, amibe keveredik annyi igazság, hogy az esetleges bizonytalanságokat ennek a segítségével kiküszöbölhessék a leendő beszélgetések során. Csak néhány ügyes megjegyzésre lesz szükség. - Be kell valljam, ezt elég alaposan kitaláltad - vezeti tekintetét aztán vissza a démonra, igyekezve minimálisan mozdulni, nehogy túlságosan megcsússzon az arcán az ecset. Kellemetlen következményei lennének.
- Valójában nem találtam ki az egészet - mondja, felfedezve rajta az erős fókuszt, míg az orcáin és szemhéján vezeti a tudatos és magabiztos ecsetvonásokat. Kisvártatva még az ajkaira is kerül némi szín, ami tagadhatatlanul szokatlan érzés. - Számos néven, számos arccal megfordultam már ezen a világon - teszi hozzá halkan, mintha a hosszú élet végtelen keserűségét és az ezzel járó kimerültségét próbálná csendessé tenni. Talán nem téved nagyot: sejtve, mennyi generáció felcseperedésének és bukásának lehetett már szemtanúja, biztos rengeteg sebet takargathat.
Yrsil hátralép egyet, hogy a kifestett arc összképét fürkészhesse, nem pusztán apróbb részeket, melyeken éppen dolgozik.
- Igaz. Erről gyakran megfeledkezem - vallja be őszintén. Ő maga nemigen képes felfogni a démonok hosszúlétűségét, ami, ha szerencséjük - vagy éppen balszerencséjük - van, évszázadokig nyúlhat, de talán hibáztatni sem lehet őt ezért. Neki mégiscsak meg vannak számlálva a napjai, az évei fogytán pedig nem képes hosszútávon gondolkodni vagy felkészülni egy életmódváltásra akár évtizedenként, cserélve mind a nevét, mind a hátterét. Neki csak egy élete van, és az is egyre inkább tűnik úgy, hogy kevés lesz.
Átveszi a tükröt, amit Yrsil nyújt felé, és míg a férfi az övéről előkapott fésűvel mögé lép, hogy a sötét fürtöket vegye kezelésbe, megnézi, mit alkotott az arcára. A tükörképét meglátva egy pillanatra magára sem ismer: a beteges karikák a szeme alatt most sehol sincsenek, köszönhetően annak, amit a démon rákent, világos szemei egyébként is világos bőrén kivételesen most nagy hangsúlyt kaptak a fekete festéknek hála, de semmi túlzót nem vél felfedezni. Elegáns és letisztult, pontosan olyan, ami egy visszafogott és visszahúzódó nőhöz illik - pontosan olyan, amilyen lehetne, ha annak idején nem ezt az utat választja.
A padlóról érkező halk súrlódás magára hívja a figyelmét, de a fésülés miatt csak óvatosan mer lepillantani, hogy megtalálja a hang forrását: az éppen előretolt táskát.
- Hozz, amit gondolsz - szól mögüle a férfi. - Szakmádat illetőleg nem fog feltűnni senkinek, ha mágikus erejű tárgyakat találnak nálad - fűz azonnal magyarázatot ehhez, még inkább értékelve a kreativitását, ahhoz pedig nem kell nagy ész, hogy kitalálja, miket is rejthet a megmunkált bőr.
- Ohó, csak nem elcsented az ékszereimet? - fordulna felvont szemöldökkel Yrsil felé, de nagy nehezen megállja a mozdulatot. - Egy tolvajnak is könnyedén beillenél - nyúl a táskáért lassan, éppen csak elérve azt. Némileg felhajtva a tetejét, és belenyúlva tapintás alapján kezdi el keresni a neki kellő darabokat. - Megirigyelted a gyűjteményemet? - érdeklődik kutakodás közben, inkább csak odaszúrásnak, semmint tényleges kérdésnek szánva. A fésülködés közben ujjai között számos ékköves és faragott ékszere megfordul, kisvártatva pedig előveszi kvarc gyűrűjét, valamint a Breathstealert, előbbit az ujjára húzva, míg másikkal megvárja, hogy a férfi végezzen hajának rendezgetésével.
- Szerintem ez a kettő elég lesz - fürkészi egy darabig ujjkarikájának vöröslő kövét. - Túl sokat nem kéne vigyek, az még ilyen fedőtörténet mellett is gyanakvást válthat ki, vagy olyan érzést kelthet, mintha fenyegetve érezném magam közöttük - tűnődik egy kissé, átvezetve pillantását nyakékének egészen sötét, lilás árnyalatú ékességére, amit jelenleg az egyik legerősebb varázstárgyaként tart számon. - De ha igényt tartasz valamelyikre... - bök állával a táska felé finoman, nehogy véletlen Yrsil akaratlanul is megcibálja.
- Csábító ajánlat, de azt hiszem, kihagyom. Már megvannak a magam csecsebecséi - utasítja el a lehetőséget, ám mivel még mindig a hajával babrál, nincs nagyon lehetősége megszemlélni az emlegetett apróságokat. Ettől függetlenül bólint egyet, már csak azért is, hogy jelezze, tudomásul vette, visszahajtva aztán a táska tetejét.
Kényelmetlennek ítélve a tükör állandó tartását, csak egy darabig kíséri haja igazgatásának folyamatát, azt viszont érzi, hogy nemsokára elkészülnek. A férfi hamarosan bekövetkező hátralépése és elismerő füttyentése egyértelmű kifejezése annak, hogy a fáradalmas munkának vége, és bálra megfelelően néz ki. Jobban szemügyre veszi magát, most már szabadabban vizsgálva meg az ízléses kontyot és az egyszerű fonatot körülötte, ám akárhogy vizsgálódik, képtelen összeegyeztetni a látott képet saját magával. Elképesztő, mit el nem lehet érni némi arcfestékkel, valamint egy teljesen más öltözettel és hajviselettel.
Átmozgatja magát valamelyest, szokva új ruhájának mind anyagát, mind feszesebb és szorosabb tartását. Eleinte ez kissé kényelmetlennek bizonyul a bő, már sokat használt öltözéke után, de kis idő elteltével biztosan fel se fog tűnni a változás. Ráadásul ez egyáltalán nem nagy ár, ha így könnyebben olvadhatnak be a bálozók közegébe.
- Igazán elbűvölően fest ma este, Frau Schneehaar - nyújtja oda karját, amibe rögtön finoman belekarol, már csak azért is, hogy barátkozzon a párként történő megjelenés és bemutatkozás gondolatával. Meglehetősen fárasztó lesz, efelől semmi kétsége nincsen, de egyszer kibírja.
- Köszönöm, Herr Schneehaar, de úgy érzem, ez egy igazán alapvető dolog, aminek meg kell feleljek - biccent egyet. - Mégiscsak egy jóvágású úr mellett kell tetszelegnem - méri fel ismét a köztük lévő magasságkülönbséget. - Bár azt hiszem, így is előbb rajtad fog megakadni mindenki tekintete - teszi hozzá, magát is megnyugtatva némileg, ugyanis nemhogy a figyelem középpontjában nem szeret lenni, de már annak a gondolatától is rázza őt a hideg, hogy egyáltalán valaki észreveszi őt.
Mivel Yrsilről még egyszerű, száradófélben lévő ruhák lógnak, elkezdi keresni az ő báli öltözetét, kisvártatva megállapodva szemeivel egy nem túl messzi, keskeny asztalon. Úgy tűnik, az övé is több rétegből tevődik össze, amihez bizonnyal kelleni fog némi segítség, hogy a démon kényelmesen bújhasson bele.
- Segítsek felvenni? - távolodik el valamennyire, hogy helyet adjon társának.
- Segíthetsz, ha szeretnél - bontogatja fölsőjét a démon, és amint láthatóvá válik, egy széles vigyorral játékos kérkedéssel táncoltatja meg mellkasán az izmokat. A mai nap során még úgysem volt rá szükség, de Yrsil ezen tettét nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni: muszáj látványosan megforgatnia a szemeit, kiváltva ezzel a férfi kuncogását.
Egy darabig várakozik, de aztán közelebb lép a rétegeket rakosgató társához, hogy segítségére legyen, ám a démon olyan gyorsan dobja le magáról a ruhákat és veszi fel a tisztákat, hogy úgy érzi, gyakorlatlanságával csak útban lenne. Jobb híján mindössze karba tett kezekkel áll félre, abbahagyva a szájtátást, amit Yrsil összekészülésének sebessége és mozdulatainak könnyedsége vált ki belőle. Talán annyira persze nem kéne csodálkozzon: a férfi már csak a lényéből adódóan is tapasztaltabb és ügyesebb ezen a területen, azonban a látottak valamiért mégis megmozgatják benne az elismerés egy formáját. A haját is szinte vakon, de kifogástalanul fogja össze, fűzve bele hajgyűrűt, tollas díszeket és egyebeket - a tőr ugyanakkor kivált belőle némi szemöldökvonogatós meglepetést. Először kérdőre vonná ennek helyességét, de figyelembe véve, milyen dús fürtök közé igazgatja a kicsinek számító fegyvert, hacsak nem egy alapos átvizsgálással, de senkinek se fog feltűnni.
Figyelemmel kíséri, ahogy újabb tőrök kerülnek a csizmákba, valamint még egy a kabátja belsejébe, majd teljes természetességgel lép a tükör elé, saját arcára is annyi festéket kenve, amennyit az alkalom igényel. Még nyújtózik egy nagyot, végül egy masnit köt a hajába, ezzel zárva le az összekészülés bonyolult és nagy odafigyelést igénylő folyamatát. Irigylésre méltó, mennyire egyszerűnek hatott mindez.
- Azt hiszem, készen vagyok - rakja a felesleges holmikat táskájába, és amíg ezzel foglalkozik, addig ő körbejárja társát, csak hogy megbizonyosodjon arról, tényleg minden tökéletesen áll rajta. Kivetnivalót természetesen nem talál, ám tudva, mennyire gyakorlatlanok a szemei, nem lenne meglepve, ha az apróságok felett teljesen átsiklott volna.
- Szerintem is - ért egyet egy bólintás kíséretében. - És nincs is más... - tűnődik el kissé, kihagytak-e valamit, ám nincs hiányérzete.
- Amennyiben úgy kívánod, kedvesem, indulhatunk a bálba - hajol meg színpadiasan a férfi, máris adva az éjszaka idejére kitalált álcáját. Újra felkínált karját készséggel fogadja el, ezzel a maga merev eleganciájával díszelegve oldalán, tükörképüket szemlélve pedig elégedetten bólint, hogy hitelesen képesek lesznek alakítani ideiglenes szerepüket.
- Ne is várakoztassunk tovább senkit - mosolyodik el halványan, készen állva a bálra és annak minden akadályára.

 

Yrsil könnyeden, de meglepően elegáns tartással kíséri őt a fogadó folyosóin a kijárat felé, és még a magasságkülönbség hátrányait is csak addig tapasztalja, amíg egymáshoz nem igazítják lépteiket. Szállásuk kényelmét ugyanakkor nehezére esik hátrahagyni már csak a bent lévő kellemes meleg miatt is, ám belátja, hogy jobb nem ragaszkodni az ideiglenes jóléthez, elvégre hamarosan ismét a koszban kényszerül aludni egészen addig, míg vissza nem térnek a táborukhoz. Ott legalább van ágy, még ha kemény is.
A férfi kinyitja előtte a bejárati ajtót, illedelmesen engedve őt előre, ki a hűvös, friss levegőre, és bár cipője mássága miatt még kissé inogva gyalogol, nem kell sokáig támasza nélkül lennie: a démon hamarosan felzárkózik, nyújtva újfent a karját egészen a nem is messze álló hintóig. Ennek látványa némileg meglepi, mert bár Yrsil az út során utalgatott ismeretségi körére, arra ilyen módú szállíttatásukkal nemigen számolt. Panaszkodni természetesen nem panaszkodik miatta - nem kifejezetten lenne kényelmes aktuális öltözetében megközelíteni a bál még igencsak távoli helyszínét -, mindemellett ez megmagyarázza, miért készülődhettek ilyen sokáig és gyalogszerrel miért ilyen messze célhelyüktől.
Kivételesen megenged magának egy pillanatnyi elképedést, elképesztőnek találva Yrsil szociális készségeit. Elképzelése sincs, mégis hogyan képes nemhogy észben tartani mindenkit, aki számíthat, de még emlékezni is rájuk nem pusztán a hozzájuk köthető, szükséges információkkal együtt, de még arra is, kinek miként mutatkozott be. Még azért rásandít társára kíváncsian, és szándékában áll megérdeklődni, a ruhák után honnét futotta még erre is, de a kocsis sietősen ugrik le a bakról, hogy kinyissa nekik az ajtót, mint azt nemesek előtt szokás. Kérdezni végülis ráér később is.
A démon rögtön a segítségére van: a kocsiajtó másik oldalára állva tartja a kezét, hogy abba megkapaszkodhasson, amíg a riasztóan kicsi lépcső még apróbb fokain megtalálja egyensúlyát. Már behajol a hintóba, készen arra, hogy megkönnyebbülten leüljön, azonban ahogy felkapja a pillantását az odabentről harsány, de annál vidámabb, ordító üdvözlésre, kis híján hátraesik mélységes döbbenetében.
- Á, Sigried úr! - köszönti az ízléstelenül kirívó öltözetében már-már ugrálva a túlsúlyos nő, értelemszerűen előbb véve észre még kint tartózkodó, ezüsthajú partnerét, semmint őt. Mégiscsak a férfi a feltűnőbb és elragadóbb jelenség, hiába tartózkodik még a háttérben. - Ön pedig minden bizonnyal a drága Aurelia! - nyúl betegesen vékony jobbja után pufók ujjaival lelkes kézrázás szándékával. Akár tetszik, akár nem, akkor is hagyja magát részben a puszta megrökönyödésnek hála, részben a kényszer miatt, hiszen nem sértheti meg a díszes szekér feltételezhető tulajdonosát.
- Igen, én lennék - szuszakolja ki magából halkan egy magára erőltetett mosoly kíséretében, megpróbálva aztán helyet foglalni a két ülést is elfoglaló nővel szemben, még véletlenül sem érinteni annak hájtól vaskos lábait. Hihetetlen, hogy a világégés után még léteznek ennyire elhízott egyének, felsőbb rétegek gazdagsága ide vagy oda.
- Egy igazi öröm, hogy megismerhetem kegyedet - teszi hozzá az idegen egy széles vigyorral, alig akarva abbahagyni a kézrázás kényelmetlen folyamatát, ám végül csak sikerül neki, így ölében egymásra fektetheti tenyereit, hideg eleganciával helyezkedve el.
- Önnek is üdvözletem, Gisella kisasszony - zárkózik fel a köszönéssel a kocsi belsejébe éppen belépő Yrsil, akinek társaságában már elég időt töltött ahhoz, hogy tudja, jelenlegi ragyogó mosolya mögött nincs őszinte öröm. - Igazán szépen köszönjük, hogy értünk jött - ül le a nekromanta mellé, mögötte pedig csattanva becsapódik az ajtó.
- Ugyan-ugyan, igazán semmiség - nyitja ki a nő egy lendületes mozdulattal legyezőjét, némi levegőt csapkodva az arca felé izgatottságában, nagyon azt az érzést keltve, mintha Yrsil őt is bevonzotta volna csábdémoni hatáskörébe. - Egy kellemes társaság mindig könnyedebbé teszi az út fáradalmait - jegyzi meg, de beszédéről némileg eltereli a figyelmét a hintó külső oldaláról érkező tompa zajongás, ahogy a kocsis felkapaszkodik a bakra, megindítva a befogott lovakat.
- Édesem - szólítja meg őt Yrsil ezen a szokatlan becenéven, mire elkapja pillantását a nő rikítóvörös, pávatollas kalapjáról, kíváncsian fürkészve a férfi vonásait. - Ő az a bizonyos Gisella kisasszony, akiről oly sokat beszéltem. A páratlan művészérzékét csak a nagylelkűsége múlja felül. - Nahát, valamit mintha tényleg mesélt volna róla, amíg a faluig gyalogoltak! Kár, hogy nem tanúsított akkora jelentőséget neki, így nem is emlékszik sok mindenre.
- Ó, igen-igen, emlékszem - bólogat valamennyit, erőteljesen gondolkodva, miként folytathatná, ugyanis illene valamivel hízelegni még annak ellenére is, hogy semmi jót nem tud felhozni dicséretként. - Név és ilyen... különlegesen esztétikus öltözködés alapján sejtettem, de nem akartam elhamarkodottan következtetni. - Hát nem ez lesz a legerősebb bók, amit képessé vált kiszenvedni magából, de ez is több, mint a semmi. - Nagy megtiszteltetés személyesen is találkozni - biccent egyet udvariasan a nő felé, aki nem érzékelve a dicséret erőltetettségét, zavart, de boldog pironkodásba kezd. - Ha jól tudom, meglehetősen izgalmas festménykollekciója van - indítványoz egy beszélgetést, kezdve valamit az elhintett és korábban emlegetett információmorzsákkal. Remélhetőleg társaságuk kapni fog az alkalmon, hogy gyűjtőként ömlengve áradozhasson minden egyes birtokában lévő darabról, ugyanis nem szeretne túl sokat beszélgetni, kényelmetlennek ítélve már most a Gisellával folytatott aktív kommunikációt. Az már csak egy mellékes jó, hogy ebben az esetben nekik nem kéne sokat hozzászólniuk, aminek következtében kevesebb esélyt adnak lebukásuknak.
- Akad néhány szép darabom, úgy bizony - bólogat heves elégedettséggel. - A legutóbbi szerzeményem egy 748-ban készült eredeti Stirling, egy tájkép Eichenschildről. Pompázatos, azt elmondhatom. - Látni, ahogy a lelki szemei előtt megjelenik az emlegetett darabnak minden egyes apró ecsetvonása, olyan élénken emlékszik rá. - És csak nyolcezer váltóba került! Potom ár egy ilyen szépségért.
Ha lenne lehetősége utazás közben inni, most biztos ráköpné Gisellára a szájában lévő kortynyi folyadékot. Nyolcezer váltó?! Soha nem látott annyi pénzt, de még csak a tizede se került soha a kezei közé! Megilletődését még leplezni sem tudja, ezért csak bízni tud abban, hogy a túlsúlyos asszonyság az alulárazottsággal való egyetértéseként fogja értelmezni szokásosnál nagyobbra kerekedő szemeit.
- Egy eredeti Stirling? - érdeklődik a férfi, teljes termémszetességgel folytatva a beszélgetést. - Ha jól tudom, a festmény neve "A Nordenfluss bora", igaz? - Az ehhez társuló szemtelen csillanás pillantásában árulkodó a számára; bizonyára nem csak ismeri, de tud is valamit erről a darabról.
- Sigried úr, maga meglep a tájékozottságával! - jelenik meg Gisella arcán őszinte meglepettség, ugyanakkor nincs ezzel egyedül. Neki fogalma sincs a művészetek egyetlen ágazatáról sem, ugyanis sosem érdekelték őt, és bár Yrsilből kinézi, hogy már csak a mögötte lévő rengeteg év miatt is ragadt rá ilyesfajta tudás, azt azért ő se hitte volna, hogy egy véletlenszerűen felmerülő festőhöz tud kapcsolni bármit. Az is lehet persze, hogy csak ő ennyire tájékozatlan, egyébiránt pedig egy híres személyről van éppen szó. - Talán ön is szereti Stirling festményeit?
- Nem, nem - emeli fel a kezeit védekezőn. - Egy barátomtól hallottam róla - áll elő egy teljesen hihető hazugsággal, ami korára való tekintettel annyit jelenthet: "személyesen ismertem".
- Igazán remek ízlésű barátai vannak - jegyzi meg a nő mosolygósan, közben alaposan szemügyre véve őket, mintha éppen fontolóra venné egy szorosabb ismeretség kialakítását. Műkedvelőként érthető módon imponálónak találhatja, ha valaki képes értőn hozzászólni a témához, így nem lenne meglepve, ha valamivel később megpróbálna befurakodni a nemlétező baráti körükbe, reménykedve még több festészetért bolonduló ismerős megismerésében.
Alig indultak el a vámpírtorony felé, de neki ennyi is elég, hogy kezdjen fáradni az állandó, udvias mosolygástól, még ha csak halványan is dereng az arcán. Ezen feladatát még nagyobb kihívásként éli meg, mikor érzékeli magán Gisella pásztázó pillantását; a reá irányuló figyelem már önmagában elegendő indok az idegeskedésre, és az első méltatlankodónak tűnő ráncok megjelenésével alaposan elkezd izzadni. Valami rosszat csinált volna? Nem tetszik neki a nézése? Nem-nem, nem az arcát fürkészi, valósznűleg a ruháján talált valami kivetnivalót, mert tagadhatatlan, hogy nincs annyira túldíszítve, mint a pufók asszonyé, mi több, szinte már unalmasan egyszerű. Ez lenne a gond? Esetleg feslés? Rojtolódás? Rosszul került befűzésre a fűzője? Dehát ezeket Yrsil mind észrevette volna!
- Kedvesem... - szól a nő, amitől kényszeresen nyel egyet, hiszen most biztos szóvá teszi, mi zavarja őt annyira. - ...merre van a karikagyűrűje?
Egy pillanatig fel se fogja a kérdést, sőt, annak miértje sem egészen világos a számára. Minek lenne rajta karikagyűrű? Miért hordana? Csak a bennük rejlő mágia miatt venne fel bármilyen ékszert.
Hosszasan értetlenkedésbe kezd; borzasztó lassúsággal emelkednek fel szemöldökei, úgy nézve a vele szemben ülőre, mint aki egy számára teljesen érthetetlen nyelven beszélt hozzá, majd utoléri őt a felismerés súlya: jelenleg házastársakat játszanak Yrsillel. A lebukásuk veszélyével járó pillanatnyi pánik biztosan megvillan szemeiben, melyeket a nő kerek arcáról saját kezeire vezet, ösztönösen keresve ott azt a két-három gyűrűt, amit nagy általánosságban magánál tart, de csak egyet lát magánál - és azt sem a gyűrűsujján.
- Oh - csúszik ki a száján egyre idegesebb fészkelődése közben, alaposan meg- és áttapogatva szoknyájának egy részét, mintha azt várná, valamelyik redőjébe rejtőzött a hiányolt, egyébiránt nem létező tárgy. - Oh, jaj nekem, csak nem hagytam a szállásunkon... - nézi mereven az ölét, ugyanis tisztában van a jelenlegi téttel, és valahogy muszáj kimagyarázniuk magukat. - Kedves, nem emlékszel, levettem-e a fürdő során? - fordul a férfi felé. - Csak nem csúszott le a szappantól - igyekszik időt nyerni, ha már a váratlan fordulat és annak kényelmetlensége miatt neki nem jut eszébe semmi értelmes magyarázat. Magával ellentétben Yrsilben bízik ezen a téren: fantáziadúsnak ismerte meg, ám szemlátomást hirtelen ő is tanácstalannak bizonyul a megoldást illetően, növelve a belső pánikot.
Ez baj. Nagyon nagy baj, mert ha ő nem tudja, ki fogja?
Ez az egész bálozós dolog határozottan rosszul indul, és nem szeretné, ha a férfi öltözékében elrejtett fegyverek egyike már ilyen korán előkerülne. Mielőtt azonban elviselhetetlenül kétségbeejtővé válna helyzetük, a démon mosolyra húzza a száját, noha számára ez kifejezetten erőltetettnek tűnik. Bizonyára egy egészen kellemetlen ötlet jutott az eszébe, aminek egy kicsit sem fog örülni, viszont ez most aligha érdekli - csak kerüljenek ki ebből a szorult szituációból!
- Olyan feledékeny vagy, édesem - szól végül, nyúlva a nyakában függő láncáért, és még a kocsi zötyögése mellett is meg tudja állapítani, hogy enyhén remegnek a kezei. - Tudtam, hogy elfeledkezel róla, ezért magammal hoztam - ér tarkójához, lassan csúsztatva ujjait a gallér mögé, hogy a nyakéket szétkattintva lecsenje a láncról az aranygyűrűt, két ujja közt emelve az ablakon átszűrődő, egyre csak erőtlenedő fénybe. Még a beavatatlan szemnek is látható ezen az ezüsttel barázdált karikán, hogy igazi mestermű, bár megmunkálásának finomságán és pontosságán kívül nem tudná mással igazolni meglátásának valóságosságát.
- Oh, mily' gyönyörű! - sóhajt ámuldozva Gisella, aki azonos véleménnyel lehet erről az apró értékről, mint ő.
- A fürdőben felejtetted - fog rá a a férfi a nekromanta kezére, csak akkor húzva gyűrűsujjára az ékszert, mikor már az ölében pihen tenyere. - Még jó, hogy otthagytam a hajgyűrűmet, különben ott felejtetted volna - próbálja ő is menteni a menthetőt, elviccelni kissé ezt a szerencsétlen véletlent, aggodalmát ugyanakkor nem képes takargatni. Gisella ezt biztosan egy egyszerű háttérindokra fogja visszavezetni, ám az eddig észrevett jelek alapján neki van egy sejtése, hogy ez sokkal fontosabb, mint egy sima házassági gyűrű. Összekapcsolódó pillantásuk valamelyest megerősíti feltételezését, ugyanis a férfi aranyszerű szemei nyugtalan tükrök most, melyeket leginkább az érzéseinek kuszasága miatt nehéz kiolvasni, a gyűrűhöz tartozó ragaszkodását pedig kezének további reszketeg szorongatása is alátámasztja.
- Annyira tudtam - bosszankodik, folytatva a színjátékot, bár a kínos nevetgélése elnyomja ezt. Még érzi a nyaka körül a szoruló hurkot, ami alaposan megizzasztotta őt az előbbi pár másodpercben, de az elképesztő súly a vállain végre lassú párolgásba kezd. - Nem is értem, hogy hagyhattam ott - forgatja meg a szemeit méltatlankodva, kicsit többet adva itt igazi személyiségéből, mint talán kéne, de rögtön fegyelmezi magát. - Még szerencse, hogy ilyen figyelmes vagy. Elég kellemetlen lett volna visszafordulni - sóhajt egy nagyot megkönnyebbülésében, majd a démon reszkető ujjait tenyerébe fogja és a szemébe néz. Érzi, hogy fontos ez a tárgy a számára, és tudatnia kell vele, hogy nem kell félnie az elvesztésétől. Vándorként egyébként sem adatik meg neki az a kiváltság, hogy bármit is csak úgy hátrahagyjon, mert jó eséllyel megsínyli.
- Ígérem, hogy nem hagyom el - mondja, megengedve egy jóval komolyabb tónust, ezzel is érzékeltetve Yrsillel, hogy ezt már nem pusztán a szerepért mondja következő mondatával ellentétben. - Mégiscsak a házassági gyűrűnkről van szó - néz még le egyszer a férfi kezére, ismét rászorítva az ujjaira biztatón, aztán újfent magára kényszeríti a szívélyes mosolyt, azzal fordulva a nő felé. - Minden bizonnyal egy vagyon lehetett, de azóta se tudtam kiszedni belőle, mennyit is fizetett a mesterembernek ezért a tisztes munkáért - blöfföl a csevegés folytatásának érdekében, bízva abban, hogy nem csak a gyanakvás enyhül és szűnik meg, de ezen a témán is továbblendülhetnek végre. Bőven elég feszültséget okozott ez már most, és még a bál el sem kezdődött. Lehet, fel kell készüljön, hogy teljesen megőszül, mire elérkezik a másnap.
Társának is sikerül megnyugodnia közben annyira, hogy ismételten felvegye ideiglenes szerepét: már nem bizonyul olyan ragaszkodónak a gyűrű iránt, és még egy derűs mosoly villantása is sikerül a démonnak, ami sokkal meggyőzőbb, mint a korábbiak.
- Nem eleget ahhoz, hogy boldognak lássalak - cirógatja meg még mindig a fogságában lévő, csontos ujjakat, majd elengedi, így ő visszahúzza saját ölébe, újra felvéve már-már kényelmetlenül feszes, de annál elegánsabb tartását.
- Márpedig manapság nehéz jó mesterembert szerezni - bólogat Gisella, mint aki annyira értene ehhez, és a zsigereiben érzi, hogy hosszú, idegőrlő fecsegésnek lesz fültanúja. - Képzeljék, hogy jártam...


Magának az útnak rövidnek kellett volna lennie a térkép alapján, amit még az indulásuk során alaposan áttanulmányozott, viszont azzal, hogy nagyjából figyelnie kellett Gisella ömlengésére, inkább tűnt egy örörkkévalóságnak. Az elmondottak nagy részét nem jegyezte meg - nem lett volna rá képes, mivel az igényeltnél jóval kevesebb a tudása a mesterségekről és művészetekről -, ugyanakkor igyekezett értelmes kérdéseket feltenni, hogy érdeklődőnek és tanultnak látszódjon. Ha máshoz nem is tudott nyúlni, legalább a Kys által tanított tárgyismereti tudását képes volt bevetni, ami hozzátett annyit a beszélgetéshez, hogy némileg háttérbe szorítsa vele az egyoldalúságot. Amikor azonban csak a festészertől folyt a szó, sok értelmessel nem tudott szolgálni - leginkább hallgatta Gisella magyarázatát a színekről, kompozícióról, kontrasztokról, valamint az ecsetvonásokról, és hogy egyes festményeknek mennyire jól áll a nyers, durva ecsetkezelés.
Talán már a tizenötödik képről áradozik a pufók asszonyság, mikor végre valahára megállnak. A beszálláshoz hasonlóan újra hallja a kocsis mozgolódását odakinn, önkéntelenül is fürkészve a hang forrását, hamarosan pedig érkezik a megváltás a nyíló ajtó képében.
- Óh, hát itt is vagyunk! - jelenti ki már-már örvendezve Yrsil, szinte azonnal kimenekülve a szabadba, a meghajló kocsis mellé lépve. - Kedvesem? - fordul vissza, kezét nyújtva neki, amit reflexből fogad el. Óvatosan csúszik az ajtó irányába, majd szoknyáját megemelve lépked le az apró fokokon, véve egy mély lélegzetet a friss, esti levegőből. Hihetetlen, hogy elhasználódott odabenn az út során, bár erősen kétli, hogy ez lett volna fejfájása hátterében.
Most, hogy végre kinyújthatja lábait, félreáll, hogy Gisellának is legyen elegendő helye - ami bizony kell terjedelmes alkatának -, és mivel nem kíván sokáig időzni a környékén, bele is kezd a búcsúzásba. Egyszerűen kényszert érez arra, hogy minél távolabb tartsa magát ettől a vörös kalapos rémálomtól.
- Meg kell valljam, nagyon gyorsan telt az idő, míg azokról a csodás festményekről beszélt - hazudik szemrebbenés nélkül talán egy kissé hadarva, míg Gisella báli ruháját igazgatja magán. - Remélem, egy nap majd lesz lehetőségem megnézni a gyűjteményét - mosolyog rá a nőre, belekarolva Yrsilbe. - Addig is még egyszer köszönjük az utat, és kívánjuk, hogy jól érezze magát a bálon. Talán pár fiatal festőpalánta is megfordul majd itt - tartja továbbra is a mosolyt, egy biccentéssel jelezve, hogy a maga részéről véget ért a beszélgetés.
- Óh, biztos vagyok benne - felel Gisella elégedetten nevetgélve. - Nem szeretnének velem tartani? Egészen biztos vagyok benne, hogy a barátaim is szívesen látnák önöket a társaságunkban - ajánlkozik lelkendezve, de egyáltalán nem fűlik a foga ahhoz, hogy még több időt töltsön az asszonyság társaságában, hiába kedvelte meg párosukat.
- Attól tartok, még előbb meg kell keresnünk a mi barátainkat, Gisella kisasszony - utasítja el az ajánlatot Yrsil egy udvarias meghajlás kíséretében. - De köszönjük, amit értünk tett, igyekszem meghálálni kegyednek, amint lehetőségem adódik reá - biztosítja, noha aligha hinné, hogy egyhamar újra találkoznának - hacsak nem futnak össze még egyszer az esemény során, de a Hold őrizze őket ettől.
A nő még szólásra nyitja a száját jó eséllyel még egy kis noszogatás céljából, azonban néhány idegen a létező legjobbra időzítette érkezését.
- Gisella? - jön a hang a környezetük tömegéből, amit idáig észre sem vett, úgy megörült a szabadulás legapróbb reményének.
- Ilse? - keresi a vörös kalapos feltételezhető barátosnéját, akit ahogy megtalál, felragyognak a szemei. - Ó, te vénlány, mióta nem láttalak! - indul el boldogan ismerőse felé, a lehetőséget pedig Yrsil nem rest kihasználni.
- Lépjünk. Gyorsan - súgja, miközben finoman derekára fog, és ellenállás hiányában könnyűszerrel vezetheti el őt az összegyűltek forgatagába.
- Már kezdtek begörcsölni az arcizmaim ennyi mosolygástól - jegyzi meg morcosan, rögtön átmozgatva elfáradt állkapcsát és arcizmait, amint kicsit messzebb érnek. - És még egy egész estét kell így kibírnom, máskülönben azt hiszik, egy koporsóban elföldelem őket - sóhajt látványosan szenvedve. - Lehet, jobb lett volna egy morcos vénasszonyt csinálni belőlem erre az alkalomra - sandít a másikra, és bár hibáztatni egyáltalán nem hibáztatja, hogy a kedves feleség szerepét igyekezett ráaggatni, azért bosszantja, elvégre Yrsilnek tisztában kéne lennie a készségeivel. Bizonyára megint részben a szórakozás nyert és szerette volna őt olyan szerepben látni, amihez az igényelt reakciókat később vicc tárgyaként fel lehet hozni.  
- Ígérem, legközelebb az leszel - felel, míg iránykeresés miatt szétnéz, azonban ezt kétségtelenül nem fogja betartani. - Addig is mosolyogj, drágám, hadd látsszon, hogy milyen pompásan érezzük magunkat - engedi el derekát, újfent felkínálva karjával a helyet oldalán.
- Ohhohoh, én és a mosolygás olyan, mint észak és dél, de csak a kedvedért ezt az alkalmat kibírom - törődik bele kedvetlenül, ám csak-csak visszavarázsolja a mosolyt az arcára. - Ha közben lesz kiszemelted, akkor odamehetünk, te gyorsabban észreveszed, kihez lenne érdemes - fürkészi az összegyűlteket, viszont azon kívül, hogy mindenki igen elegánsan fest, mást nemigen tud meghatározni. Feltételezi ugyanakkor, hogy aki nekik számíthat vagy aki nekik segíthet az informálódásban, azt a tornyon belül fogják találni valamelyik teremben. Gisella miatt rákényszerülnek ugyan egy kerülőre, de előbb-utóbb eljutnak a Neulander vámpírtorony bejáratához, amin belépve megkezdhetik az épület labirintusszerű folyosórendszerének feltérképezését.

- Éééés ismét megvagy, Alicia - szól a falrom tetejéről a kócos, szőke démon. A nő döbbenten kapja fel pillantását, rögtön nyújtva a férfi felé kezét, hogy egy lélegzetnyire megdermessze egy varázslatával, ám késő: önkéntelenül is összerezzen, ahogyan egy sötét dárda közvetlenül mellette fúródik bele a kemény földbe. - Azt hiszem, megint én nyertem - vigyorog szemtelenül Kys, aki ezt követően lassan az épületmaradvány szélére csúszik, lelökve pár útjába kerülő apró kavicsot, majd ő maga is leugrik a halálpap mellé. - De legalább már jobban méred fel, mit használhatsz rejtekhelynek. Ez mindenképp jó - néz fel rá, megtartva a győzelemittas mosolyát.
Muszáj pislognia néhányat, mert még nem egészen sikerült felfognia, hogy újra vesztett egy tudáséhes szénakazallal szemben ki tudja, hanyadjára már. Ő maga már hosszú ideje nem is számolja - a tizedik után teljesen feleslegesnek ítélte, ráadásul Kys úgyis előszeretettel emlegeti fel győzelmének pontos számát, leginkább mások előtt kérkedve vele.
A döbbenet hamarosan eltűnik annyira, hogy a gyakorlóharcra megidézett szellemet és zombit ideiglenesen elengedje egy egyszerű kézmozdulattal, hiszen a folytatásnak már nincs értelme: küzdelmük abban a pillanatban ért véget, ahogy Kys felfedezte, hol igyekszik megbújni. Fájón törődik bele abba is, hogy minden bizonnyal az elkövetkezendő alkalmak sem fognak másképp alakulni, csak az ő vereségével.
- Holnap ugyanitt ugyanekkor? Ellened jóval szórakoztatóbb, mint másokkal - érdeklődik szinte azonnal a démon, tudomásul sem véve partnere látványos megrökönyödését; bizonyára hozzászokott már, hogy az utóbbi időben ez a buta tekintet fogadja őt.
- Mert állandóan veszítek? - teszi karba a kezét egy elhúzott száj kíséretében kissé észhez térve, egyáltalán nem rejtve véka alá sértettségét. Nem tervez üthető krumpliszsákká válni, és jobb, ha ezt társa is felfogja és elfogadja.
Kys jóízűen felnevet.
- Nem-nem, dehogy, Alicia! - hessegeti el a vádat rögtön, eltörölgetve szeméből a nemlétező örömkönnyeket. - Teljesen másfajta gondolatmenet szerint cselekszel, mint a Speerspitze démonai - tárja szét a karjait, úgy magyarázva, mintha ennek teljesen egyértelműnek kéne lennie. - Szemtől szemben nem tudsz senkivel sem kiállni, és még a hátbatámadás sem feltétlenül jöhet szóba, elvégre a készségeid nem ebben rejlenek. Nekromantaként viszont megvan az a hatalmas előnyöd, hogy tucatnyi élőholtat idézz az ellenfeledre. Ha nem is veszed észre, mert annyira hozzászoktál már, de mindig olyan taktikát követsz, amihez igényelt a csapatban való gondolkodás, és ezért olyan szórakoztató ellened harcolni. Veled egy az egy ellen is olyan, mint egy a csapat ellen, ami roppantmód izgalmas - lendül bele a magyarázatba, de ahogy realizálja, közeledik a túlzó elemzés pillanata, rövidre is zárja észrevételeinek ecsetelését. Teljesen nyilvánvaló ugyanakkor, hogy ennél sokkal részletesebben bontotta ki magában a halálpap minden mozzanatának miértjét, kiismerve ezáltal taktikáját és azoknak tucatnyi, szituációtól függő variációját és kombinációját, ami részben hozzásegítette őt a győzelemhez. Kys azonban képes türtőztetni magát annyi év - netalán évtized - tapasztalat után, noha így is érződik, hogy erőszakkal kell visszanyelnie minden egyes bölcselkedő szót.
- Az első felét igazán kihagyhattad volna - jegyzi meg elégedetlenül végül, nem találva az elhangzottakat túl hízelgőnek annak ellenére sem, hogy egyetért meglátásával.
- Oh, én csak a tényeket közlöm! - emeli fel védekezőn a kezeit. - Nem azért vagyok itt, hogy a gyengeségeidet vagy hibáidat dicsérjem - rázza meg nemlegesen a fejét. - Az maradjon csak a csábdémonok feladata - biccent a táborhelyük főépülete felé, ahol nagy valószínűséggel tartózkodnak az emlegetettek. - Mindenkit az ágyban próbálnak megvigasztalni. A többségük másra nem is jó - vonja meg a vállát teljes érdektelenséggel, ami nincs is különösebb meglepetésére - ha valakit teljesen más érdekel, mint a tudás, az Kys számára gyakran egy senki.
- Ezt vissza is hallhatják? - vonja fel az egyik szemöldökét érdeklődőn a nő, ezzel csak finoman emlékeztetve a férfit, hogyha nem is ismeri el őket egyenlőként, ugyanúgy hozzájárultak a csapatuk túléléséhez. Mi több, egyik-másik könnyedén el is fenekelné az előtte álldogáló szénakazalt, akinek arcára látványosan kiül a kényelmetlenség egy savanyú mosollyal.
Ez rögtön egy csodálatos ötletet ad neki: eddig soha nem tudott semmivel igazán visszaélni Kys-szel szemben, most viszont lehetősége nyílt csúfos tréfáinak viszonzására.
A démon szinte azonnal lassú hátrálásba kezd annak reményében, hogy kibújhat szavai következményei alól. Nagy általánosságban hagyja megtörténni, hiszen sosem vitte túlzásba fajtársainak sértegetését, ám ezúttal nem tervezi csak úgy elengedni.
- Noossss... Talán jobb, ha nem hallanak róla... - látja be, keresve közben menekülésének lehetséges útvonalát. -..., szóval igazán megtehetnéd a kedvemért, hogy nem adod tovább - hadarja kényszeredett mosollyal, megtéve újabb néhány lépést hátra. A szemkontaktust csak egy-egy pillanatra veszi fel, azonnal el is kapva, ami még inkább buzdítja őt társa megszorongatására.
- Ó, pedig biztos vagyok benne, hogy Yrsil kedvére lenne a véleményed - engedi az álszent mosolyt az arcára, máris elképzelve legalább öt különböző megtorlást.
- Természetesen! Meggyőződésem, hogy egy hétig hashajtót keverne a vacsorához járó ellenmérgemhez, annyira tetszeni fog neki - nevetgél kínosan, és míg gondolatait leköti az eset egyre színesebb elképzelése, addig teljesen véletlenül pont mögötte mászik elő egy zombi a földből, megállítva a démont elképesztően pocsék menekülési kísérletében. Még az is nehezen mondható el ilyen tempóval, hogy egyáltalán próbálkozott.
Kys mosolya ráfagy az arcára a vállait érő enyhe szorítástól és az élőholtak jellegzetes bűzétől, a mögüle érkező csendes hörgés pedig szemlátomást nem tölti el túl sok bizakodással. Bár réteges öltözete miatt nehezen meghatározható, egészen biztos, hogy megfeszült minden egyes izma a váratlanul érkező szorult helyzettől, és borzasztóan élvezi kivételes felsőbbrendű pozícióját.
- A párbajt ugyan elveszítettem, de felettébb nagyszájú vagy a környezetemben - jegyzi meg mellékesen, pillantását a munkától koszos ujjaira és körmeire vezetve, kicsit adva a fölényesség látszatára.
- Oh, ugyan már, Alicia, biztos meg tudjuk beszélni - igyekszik a kompromisszumkötés felé terelni a beszélgetés menetét, és bár félni egyáltalán nem fél tőle - ismerik egymást annyira -, kétség sem fér ahhoz, hogy egy gonosz pletyka elindításával biztos komoly csorbát ejtene a büszkeségén.
- Igen, én is így gondolom - lép közelebb, eltűnődve emelve állához mutatóujját, majd összeszűkített szemekkel fürkészi tovább a démon vonásait. Szeretne legalább egy kicsi nyomást gyakorolni rá annak reményében, hogy egy rövid időre behúzza a fülét-farkát, már csak a saját érdekében is, máskülönben lehet, legközelebb Shina fogja őt egy sokkal kellemetlenebb büntetésben részesíteni. Kinézi belőle ugyanis, hogy előtte is így elszólja magát... - Mit szólnál hozzá, ha elmondanád, hogyan is találsz meg újra és újra, minden egyes harcunknál még úgy is, hogy szem elől tévesztesz néhány kedves kis szolgámnak köszönhetően? - hajol kicsit előrébb, már-már belemászva Kys képébe, csak hogy nyomatékot adjon a ténynek: most ő diktál. - Nagyon érdekelne, ugyanis már kezdek nagyon aggódni érted... Félő, Yrsil felhasználja a kövér májadat egy lakomához, úgy meghízik ennyi dicsőségtől - dönti oldalra egy kissé a fejét, önkéntelenül is gonosz mosolyra húzva ajkait.
- Hmh, utálom ezeket a szólásokat, főleg így kiforgatva - nevet erőltetetten Kys, megszakítva egy pillanatra a szemkontaktust, majd vesz egy mély levegőt. - Csak ne add tovább senkinek se azt, amit most mondtam, se azt, amiket korábban, mert ha Shina fülébe jut, akkor biztosan kitekeri a nyakamat. Tisztában vagyok a ténnyel, hogy neked előbb fognak hinni, mint nekem, ha ilyenekről van szó - sóhajt egy nagyot, némi fogcsikorgatással törődve bele vereségébe. - Cserébe pedig elmondom, hogyan talállak meg azt leszámítva, hogy legalább annyira bűzlesz, mint a hulláid...
Megrándul egy arcizma ennek hallatán, a sértéssel érkező idegessége pedig tapasztalható a zombin: alaposan megszorongatja Kys vállait, aki hadarva folytatja.
- ...és nemcsak elmondom, de meg is tanítalak rá! Tudod, ez egy igazán hasznos készség, nagyjából fel tudod mérni, milyen erős személlyel van dolgod, meg könnyebben meg tudod ítélni, mikor kell menekülni - kezd apró gesztikulálásba. - Feltéve, ha a többi elszólásomat sem fogod továbbadni másnak - húzza össze magát az élőholt szorításában egészen apróra, próbálva adni a gyenge kis démont, kiváltva egy kis bűntudatot, de ez már azóta nem hat a nőn, mióta folyamatos vereséget mér rá.
- Tegyük fel, hogy elfogadom az ajánlatod, és nem adom tovább senkinek - egyenesedik fel. - Miből gondolod, hogy megtartom az ígéretet? - vonja fel szemöldökét érdeklődőn. Nem mintha nagyon meg kéne erőltetnie magát, hogy tisztában legyen hamarosan érkező válaszával, ám mivel egy démon elismerésének kikényszerítése sem egy mindennapos esemény, muszáj visszaélnie a helyzettel.
- Tudod, Alicia... - vesz már ingerültebben levegőt, tudatosítva magában is, hogy egy egyszerű halandó valamiben jobb, mint ő több évtizedes tapasztalattal maga mögött. - Azért, mert megbízható vagy. Szavatartó - préseli ki alig értelmezhetően a szavakat, kínjában nem is véve fel a szemkontaktust, csak oldalt bámulva valamit. - Meg igazából úgyse lenne abból előnyöd, ha engem ilyennel szívatnál, akár tanítalak, akár nem - hadarja frusztráltan. - Ezt akartad hallani? - érdeklődik, miközben démoni arroganciája egyre tapinthatóbbá válik.
- Hmmmh, fogjuk rá - gondolkodik el látványosan, nem mutatva jelét, hogy a szavak kényszeredett kimondása is jólesik neki.
- Ó, ti halandók... - forgatja meg a szemeit, ami borzasztóan mulattatja, lévén általában ő szokott az őrület határába kerülni mások badarságai hallatán. - De akkor tegyük hozzá azt is, mennyire alávaló vagy! Így megszorongatni egy ártatlan, fegyvertelen és kiszolgáltatott démont, mint én! - kezd el siránkozni.
- Nem is tudom, ki nyerte az összes párharcunkat - teszi karba a kezeit, ezúttal ő húzva el a száját.
- Hát te, ki más? - villant egy ártatlan mosolyt, és ezúttal rajta a sor, hogy megforgassa a szemeit egy mély sóhajtás kíséretében.
- Inkább kezdd el mesélni, micsoda simlis módszerekkel jössz rá, merre tartózkodom - lép még egyet hátra, kényelmes távolságot hagyva ezzel maguk között.
- Öhm, így? - bök hátra óvatosan az élőholt irányába Kys. - A párbajaink során hozzászoktam, hogy minden egyes szolgád ilyen szagos, de meg ne haragudj, így még nekem is nehéz odafigyelnem arra, mit magyarázok - fintorog látványosan.
- Ó, ti tudásdémonok... - utánozza Kys korábbi hangsúlyozását, átlátszó rosszallással csóválva meg a fejét.
- Jaj, csak küldd már vissza a földbe! - dobbant egyet türelmetlenül, nem viselve jól, hogy gúnyolódás tárgyává vált. Szerencséjére legyen írva, hogy ennyi elég is volt neki: alaposan kiszórakozta magát egy jó időre, és így Kys is bőségesen visszakapta eddigi piszkálódásainak árát is. Persze elképzelhető, hogy másnap meg fogja bánni terrorizálásának rövidségét, amilyen szörnyű tréfákat űz társa.
Egy intéssel visszaküldi a holtat oda, ahonnan jött, figyelve, ahogyan a megkönnyebbülő démon megigazgatja a ruháját, alaposan vizsgálódva, hol és mennyire mocskolta őt össze a zombi.
- Nyugalom, ennél koszosabb ruhákban úgyse járhatsz - szúr oda szórakozottan, lassan elindulva a főépület bejáratának irányába.
- Na de Alicia! - vonja össze a szemöldökét. - Ma a szokásosnál is elviselhetetlenebb vagy! - zárkózik fel hozzá arcán inkább megrökönyödéssel, semmint megbántottsággal, ám ha az utóbbit most tapasztalja is, hamarosan a tanítási vágya úgyis mindent felül fog írni.
Egy jókedvű vállvonás válasza a megjegyzésre, elkönyvelve előlegnek társa leendő turpisságaiért.
- Amúgy ugye tudod, hogy elég lett volna pusztán megkérned? - érdeklődik szemöldökét felvonva, lesöpörve vállairól pár apró, a zombi kezeiről ottmaradt földdarabot.
- Természetesen - felel azonnal, élvezve a válasz hallatán fellépő hitetlenkedő elképedést a démon ábrázatán, melyről kristálytisztán leolvasható a gondolata: "most komolyan?!"
- Ti halandók nagyon furcsák vagytok - dörzsölgeti az orrnyergét, egyre inkább belefáradva szerepük fordítottságába.
- Ugyan miért? Mintha te és még néhány bűntársad nem szeretnék a tréfákat - fojt vissza egy mosolyt nem túl sok sikerrel, mire Kys egy darabig csak néz, majd szólásra nyitja a száját kötekedés szándékával, aztán inkább becsukja. Úgy tűnik, erre nemigen tud rácáfolni, bármennyire is szeretne, és ettől egy kicsit szélesedik az arcán ülő mosoly.
- Előre félek, milyen irritáló leszel tudásdémonként - húzza el a száját undok módon, mellé karba téve a kezeit.
- Van pár évtizeded felkészülni rá.
- Áh, az nem lesz elég! - legyint egy olyan hirtelen mozdulattal, mintha egy legyet próbálna lecsapni. - Hozzád száz év is kevés lenne! - tárja szét bosszúsan a kezeit.
Az eddig itt töltött évek során sose látta még Kyst ilyen kis haragos pukkancsnak; eleinte a tudásdémonok kimért szofisztikáltságát mutatta, később kiderült róla, hogy legalább akkora bohóc, mint Yrsil. A düh is csak úgy volt köthető idáig hozzá, hogy másokat haragított magára, ám megismerve ezt az oldalát, nem tud segíteni magán: csendes nevetésbe kezd.
A szája elé emeli a kezét, úgy vélve, pár pillanat, és elmúlik a kényszer, de Kys újabb értetlenkedése csak tovább fokozza a jókedvét - és nagyon régóta talán most nevet először őszintén, az őrület, kín vagy keserűség bárminemű jelenléte nélkül, csak az előbbi csipkelődő párbeszédüket idézve fel újra és újra elméjében.
Különösen jól érzi magát, és még különösebb megtapasztalni ezt a kötetlenséget, amit nagy valószínűséggel a szokásosnál kipihentebb állapotának és egyfajta otthon adta biztonságérzetnek köszönhet. Végre megoszthatja másokkal az élményeit, végre együtt örülhet másokkal és egy egységként oldhatják meg a felmerülő problémákat is, ami olykor nehéz ugyan, de tagadhatatlanul jobb körülményeket biztosít mindenki számára. Végre nem érzi a láncok szorítását tagjain, a régi kötelességeket magán, már nem érez kényszert, hogy minduntalan utazzon egy legendás, talán nem is igazán létező tárgy után, hogy egy olyan ígéretet hajszoljon, aminek beteljesülése erősen megkérdőjelezhető.
Mintha elvágták volna, olyan hirtelenséggel hallgat el, ahogy egy gyermek ismerős, sárga szempára feldereng előtte, gyomorszorító bűntudatot keltve benne.
- Alicia? - érkezik egy pillanattal később a nevetést felváltó aggodalmas megszólítás, de aligha képes felfogni a gondolatok egyre erősödő sodrásában, hogy válaszolnia kéne.
Mégis hogy lehet pont ő boldog? Mivel érdemelte ki? Hiszen mindenét elveszítette és semmit se sikerült elérnie!
Ez egyáltalán nem helyes így. Sikertelennek kellett elkönyvelnie az életcélját, elvégre az otthona már nem létezik, és így nővére teste sincsen meg. Elbukta testvérének visszahozását, elbukta azt, amire az életét tette fel, mert lassú volt, nem volt elég okos, eszes. Olyan irányokba ment, amik egy kicsit sem segítették őt az előrelépésben, és lehet, hogy bejárta egész Veroniát ez alatt a tizenöt év alatt, úgy ismerve meg ezt a földet, mint talán senki más, de több dolog felett is biztos elsiklott, amit észre kellett volna vegyen.
Tudva mindezeket, a tényt, hogy akkorát esett, amiből felállni képtelenség, mégis hogyan lehet boldog? Mintha elfelejtette volna, Freya hova került, és még ha önhibáján kívül is történt a halála, nem tehet úgy, mintha sose lett volna, erre fel itt nevet, gondtalanul. Ez azt jelentené, hogy hátat fordított volna nővérének? Hogy megszegte a neki tett ígéretet? Csakis ezt jelentheti, és ha nem is feledkezett meg testvéréről, be kell lássa, hogy egyre kevesebbet gondol rá. Már nincs meg benne az a mélyről fakadó visszaszerzési vágy, amivel útnak indult, aminek érdekében elfogadta morális romlását és a nagy játszmákban marionett bábuként töltött szereplését. Már nem érzi a kényszerét annak, hogy mindenképp visszahozza őt az élők sorába.
Elárultam.
Egy kínos pillanatig úgy hiszi, viszontlátja ebédjét, végül az émelyítő hányingert képes leküzdeni néhány zaklatott, mély lélegzetnek köszönhetően.
- Alicia, minden rendben? - érzi meg vállain a finom szorítást, ami kiszakítja őt önhibáztató gondolatainak spiráljából. Zavarodottan találja meg a fókuszt, néhány pislogást követően végre látva is azt, ami - aki - maga előtt van.
- I... Igen - felel bizonytalanul, elvezetve pillantását Kys aggódó ábrázatáról.
- Akkor miért könnyezel? - érdeklődik halkan, mire nagyobbra nyílnak a szemei.
Sírna? Észre sem vette.
- Csak... eszembe jutott valami - teszi hozzá csendesen, kerülve a szemkontaktust, ügyetlenül törölve le koszos arcáról a kívánatlan cseppeket.
- Netalán Yrsil mai csodálatos vacsorájától félsz ennyire? - erőltet magára egy mosolyt a démon, de nem tudja eltüntetni magáról a féltő vonásokat. Túl hirtelen történt a hangulatváltás ahhoz, hogy félvállról vegye, ráadásul hasonló történt már egyszer, Finsterwald felfedezésekor, és akkor sokak biztosak voltak végérvényes megtörésében.
- Attól mindig - présel ki magából egy nevetést, de inkább a vergődés érzetét kelti ez, miközben próbálja elűzni magától a bűntudatot, nem sok sikerrel. - Elkezdhetnénk inkább holnap a tanítást? - tereli a témát valamelyest.
- Természetesen - bólint egyet Kys. - Gyakorlóharc helyett is csinálhatjuk, elvégre az elmúlt időszakban elég sok holtat idéztél. Biztos kimerültél - igyekszik nyugodt maradni, de az enyhe idegességét nem tudja teljesen elrejteni; a hangja így is kissé megremeg itt-ott. - Elkísérjelek a szobádig esetleg? Magadhoz képest is sápadtabbnak tűnsz.
Érzi magán a napságra szemek nyugtalan fürkészését, de nemlegesen megrázza a fejét.
- Nem kell, köszönöm. Holnap reggeli után találkozunk - ér erőtlenül Kys kezeihez, hogy lefejtse őket a vállairól.
- Nem jössz vacsorázni? - lepődik meg kissé a férfi, amire újabb nemleges fejrázást kap.
- Szerintem jobb, ha pihenek a nap fennálló részében - sóhajt reszketegen, kezdve érezni izmainak merevségét. - Meg el is kell gondolkodnom pár dolgon, azt hiszem... - teszi hozzá halkabban, nem nézve rá társára, aki egy darabig némán figyel tovább.
- Rendben - szól végül. - De ha bármiben segítségedre lehetek, szólj. Yrsil is biztos mindent megtesz, ha hozzá fordulnál - mosolyog bátorítólag, amit némileg viszonoz egy biccentés kíséretében.
- Tudom.
Az épület főbejáratáig még Kys elkíséri, onnan viszont, ha nehezen is, de elválik tőle, így ő egyedül indul meg a romos lépcsősoron, lassan baktatva felfelé. Lentről még felvisszhangzanak a sürgés-forgás távolodó hangjai, egyesek páncéljának zörgése, és ahogy egyre távolodik ettől a közösségtől, úgy ő minden egyes lépésével egyre elgyötörtebbé válik. Odafönn már csak a mozdulatlan csend várja őt, hidegen fogadva be őt annak magányába, majd mikor belép szegényes hálójába, ahol csak Voile bámul kísértetként, egyetlen kérdés kering az elméjében: szabad-e?
Szabad-e boldognak lennie?

Elnézésed kérem, amiért csak most érkezem értékelni az élményeid. Nem is szaporítom a szót, lássunk is neki:

Der Tanz der Adligen II, part 1 – Még mindig annyira imádom Lia és Sil dinamikáját, olyan jó hangulatot áraszt az olvasmány, tetszett a játékos hangvétel és ha nem ismerném a karaktereket, akkor is érezném rajta, milyen régi ismeretség fűzi őket egymáshoz. Ügyesen megkomponáltátok, tetszik szerepjáték inception is Remek volt, hogy gondoltatok a részletekre is, és úgy sejtem, leegyeztetni is legalább annyira élvezetes lehetett, mint olvasni.

Der Tanz der Adlgen II, part 2 – Hasonlóak az észrevételeim itt is, nagyon élem, ahogy Alicia beleáll Yrsil tervébe és remekül hozza a kapott szerepet. Nagyon tetszik a narrációdban, ahogy elüt egymástól a párbeszéd és a belső monológ, ahol megismerjük Lia valódi érzéseit, s épp ettől van egy külön humorfaktora az írásnak, mesteri munka! Kíváncsian várom a folytatást!

Szabad…? – Annyira tetszett, ahogyan a hangulatokat megjelenítetted. A játékos vidámság, és aztán a sötét melankólia a végén, nagyon szépen és természetesen jött át. Nagyon megfoghatóvá tetted, még ha nem is ismerném Lia történetét, hogy mennyi terhet cipel a múltból még mindig, s ez még a jó pillanatokat is beárnyékolja, remekül szemléltetted a pozitív érzés miatt előtörő bűntudatot, mert közben azonosulni is lehet vele. Hiszen ilyen teherrel az volna a természetes, hogy vezekléssel töltse az élete hátralevő részét, vagy nem? Érdekes kérdéskör és nagyon érdekel a dolog a továbbiakban is a karaktered történetében. Kíváncsi vagyok, lehet-e igazán boldog még Alicia?

Három élmény, háromszoros jutalom: írd jóvá az adatlapodon a 300tp-t és 3000 váltót, mert megérdemled!

Korán kelt.
Sokakkal ellentétben különösebb megpróbáltatást ez sosem okozott a számára, és bár az éjszaka mindig jobban szólította őt hidegen simogató Holdjával, a nappal zajló tevékenységek miatt sose engedhette meg magának az emberek földjén a gyerekkorában megszokott életet. A mélyalvás készsége is mintha elveszett volna, mióta a nekromancia nyugtalansággal és bizonytalansággal teli útjára lépett, amitől későn aludt el és korán virrasztott, következményként állandó kialvatlanságot eredményezve. Bár a makacs fáradtság a nap minden órájában és percében őbenne fészkelt, a forgolódás és a pihenés erőltetése helyett jellemzően inkább felkelt, hogy előrébb legyen akármivel. Bármivel. Csak történjen valami.
Most sem volt ez másképp - az önmarcangolás gondolatai töltötték ki elméjének legapróbb szegleteit is, és amint ezek elviselhetetlen ordításba kezdtek, kibújt több anyagból foltosan varrt takarója alól, hogy összekészüljön. Még kopogtatni se kellett így szobájának ajtaján, hogy a mai nap feladatának nekilásson, mi több, még ő volt az, aki az alkimista terem előtt várakozott Gwenwynre növénygyűjtő túrájukra készen, mintha menekülni próbálna saját rémálmai elől bármibe, ami leköti figyelmét. Persze túl korán volt még ehhez, ezért előbb meglátogatta a Speerspitze szerény könyvtárát, és még egy óra olvasás pont bele is fért, mire a tábor elkezdett ébredezni, az üresen kongó folyosókat végre az élet álmoskás zajaival töltve meg. Egészen addig azonban síri csend honolt és magányos nyugalom, melyektől önkéntelenül úgy tekintett az erődre, mint egy óriási tömegsírra, amit ő maga kísért egyes egyedül.
Mikor már néhány tudásdémon belépett a terembe, hogy folytassa az éjszaka folyamán félbehagyott iratmásolást és eseményrögzítést, tudta, hogy ideje lesz neki is indulni. Még mindig korai órának örvendhetett, ám a reggeli nemsokára a közös étkezőben fogja őt várni gőzölögve - noha nagy valószínűséggel erről le fog maradni, helyette csak útravaló elemózsiát visznek majd magukkal a helyi alkimistával.
Nem bánja különösebben. Sokszor egyébként is csak elvonulna, elbújna a zajok kínzó kakofóniája elől, ez az újabb körút Gwenwynnel pedig inkább tűnik most a számára valamiféle menedéknek, semmint tehernek, mint ahogyan azt a táborból többen hangoztatnák. Maga előtt persze nem tagadhatja, néha ő is nyűgként tekintett a rendszeres kísérgetésre és az alkimista folyamatos figyelmeztetésére, miszerint "ezt ne így, hanem úgy" vagy "nehogy összenyomd a bogyóit, mert a legkisebb nyomásra is kipukkadhatnak". Még olyanra is akadt példa, amikor egy répához hasonlító zöldséget gyűjtöttek be, viszont a kihúzás helyett körbe kellett ásniuk, földestől visszahozniuk, és mint valami régen elveszett ereklye esetében, az alkimista démon úgy porolgatta le róla a földdarabokat. Később azonban új lehetőséget talált benne: lehetőséget arra, hogy az itt összeverődött társaságot egy másik módon támogassa, lehetőséget egy másik életmód kialakítására, és bár ez semmiképpen sem okoz majd drasztikus változást, mégis... Talán egy kicsi önzőség is van abban, hogy tanulhasson, a régóta elnyomott honvágyának enyhítése, ha már teljes gyógyír nem létezik rá. Talán egy pici remény mégis rejtőzik még benne, hogy egy halvány árnyalatnyit megtapasztalhatja azt, milyen is lehetett volna az a másik út, ha azon a napon nem kergette volna a hazugság pillangóját bele a halál sosem eresztő hálójába.
Az ajtó csukódására zökken ki gondolataiból, és még hallja, ahogy a táskában elhelyezett üvegcsék koccannak a vállán átvetett pánt megrántásával. Odafordulva rögtön megpillantja a méregzöld hajú démonnőt, aki még pár, utolsó simítást végez magán, újra átgondolva, mit is hoz magával végül, fejben talán már tucadjára összeszedve, mire lesz szükségük Finsterwald pereméről. Végül egy mosollyal adja ki az engedélyt: indulhatnak.
Már két órája menetelnek. Yrsil gondosan készített a számukra harapnivalót az útra, ügyelve rá, hogy valami édes is legyen az ő csomagjában, amihez gyaloglás közben igencsak sűrűn nyúl. Amíg hallgatja minden receptek ismerőjét, Gwenwynt, addig a készítményből egy-egy falatot kiemel és elropogtat, ezzel próbálva gyorsabb tempóra bírni agytekervényeit, hogy a szakterületéhez kapcsolódó ismereteiről előszeretettel mesélő démonnő hosszas magyarázásának legalább egy töredékét felfogja. Hogy ne legyen ez túlságosan egyoldalú, pár kérdést azért elejt felé, kifejezve jóval visszafogottabb érdeklődését a téma iránt, mire a nő újabb özönvíznyi mondandóval szolgál válaszként.
- Nem olyan, mint a lángfű - indul meg lendületesebben az emelkedőn, még az erdő sűrű aljnövényzetében is könnyedén járva. - Ezt, ha alul nyesed le, teljesen kinyírod vele a lapu részét, és azonnal elkezd romlani - gesztikulál heves mozdulatokkal. - Sokkal jobb, ha óvatosan körbeszurkálod egy késsel a törzsét, felvágod a vékony gyökereket és egyben kihúzod a földből. Jónéhány nappal tovább eláll, főleg, ha becsavarod egy vizes rongyba az egészet, mivel az felduzzasztja és életben tartja egy darabig. Kényelmesebb, ha nincs időd azonnal kiszárítani - áll meg a domb tetején, úgy hallgatva el egy kicsit, mintha élvezné a fák takarta kilátást.
- Hmm, hát fonnyadtan nem is az igazi kiszárítani - teszi karba gyaloglás közben a kezeit, tartva pár lépés távolságot, mielőtt Gwenwyn a nagy hadonászásban teljesen véletlenül képen találná ütni. A légzését az óvatosság mellett igyekszik uralma alatt tartani, mert nem kívánja bevallani puszta zihálással sem, hogy a tempó, amit a démon diktál, meglehetősen fárasztó hosszútávon a számára. Köszönheti ezt is a nekromanciának.
- Hé, Alicia segítenél? - bök a hátizsákja irányába váratlanul, adva ezzel neki némi pihenőidőt.
- Persze - lép most már közelebb. - Mi kell? - tárja fel a táska tartalmát, rögtön szemügyre véve, miféle dolgokat pakolt be magának az útra Gwenwyn. Talál itt nyesőollót és kést, apró tárolókat és rongyokat, na meg néhány erősebb falú tárolót a nyomásra érzékenyebb terméseknek.
- A két kulacsot vedd ki, légyszi - felel. - Sil csinálta nekünk az útra, fekete leves. - Áh, most már világos, miért volt olyan fontos mindenképpen visszamenni még egyszer a konyhába indulás előtt.
Nem kell sokat keresnie: a táska tartalmának egy látványos részét kiteszi a két, lezárt fedelű edény, amelyeket a nyakuknál megfogva kihúz, átadva társának az egyiket. Még vannak derengő emlékei arról, mikor először behozták a táborba, és igencsak nagy sikernek örvendtek ezek a darabok, amint kiderült, néhány belevésett rúnának hála képesek hosszútávon megtartani a beletöltött folyadék hőmérsékletét. Azonnal mindenfélére fel akarták használni, de az akkori tulajdonosa rögtön össze is törte az álmaikat, inkább megtartva magának - ezzel riválisokat és rosszakarókat teremtve magának.
A démon kis erőlködéssel, de gyakorlott mozdulattal pattintja le saját adagjának tetejét, és utánozva ezt a mozdulatot, már bele is szagolhat az enyhén gőzölgő fekete leves jellegzetes illatába.
- Sil visszalopta Kystől azokat a bögréket, amiket Thekla nyúlt le Knuttól - bámulja a még mindig melegen gőzölgő italát Gwenwyn, finoman ringatva a folyadékot, míg ő elenged egy halvány mosolyt az eset felemlegetésével. Majdnem végig csendes szemlélője volt az előadásnak, amit biztosítottak a Speerspitze falain belül, egy alkalmat leszámítva: mikor rajtakapta Kyst a kulacsok elrejtésekor. Alig képes visszafogni az önelégült vigyort a tudásdémon könyörgésének felidézésével, és bár megígérte neki akkor, hogy nem fog szólni senkinek, hiszen teljesen hidegen hagyja, kinél van a megbűvölt tárgy és mit kezd vele, később mégis elhintette Yrsilnek, melyik rejtett fiókot kéne megnéznie, mert valami furcsa mágikus aurát érzékelt onnan - és igy folytatódhatott az ereklyevadászok lopással teli kalandjai.
Megenged magának egy félmosolyos szemöldökvonást, mintha ezzel szeretné megkérdezni, vajon Gwenwyn is beszáll-e ezek után a tolvajlások láncába, ám a nőnek egészen más jár a fejében.
- Egyébként én hasonló módszerrel szoktam csinálni, mint ahogyan a sáslevéllel csinálod - tér vissza az előző témájukhoz, és eltart pár pislogás erejéig, mire sikeresen felidézi diskurzusuk ehhez kapcsolódó mondatait. - Szépen körbevájod egy tőrrel a környékét, kézzel kitúrod a földet, és kiveszed gyökerestül. Úgy tudod eltárolni legtovább, és a gyökereket kiszárítva remek kenőcs alapanyag – mutat rá, és amíg magyaráz, kihasználja az alkalmat, hogy kortyoljon egyet a fekete levesből.
- És mire is jó kenőcsként? - érdeklődik aztán. - Nehogy véletlen szétmarassam valakinek a sebét vele. - Csak mert nem véletlen akarja szétmarni, hanem szándékosan.
- Sil péppé szokta gyúrni egy kis alkohollal és egy kis tündérkehely adalékkal, vizes rongyra keni és óvatosan a sebre köti - magyaráz tovább, szabad kezével újra belekezdve a látványos gesztikulációba, majd megáll egy pillanatra, hogy beleigyon az élénkítő italba. - De mondok egy jobb receptet – folytatja szinte alig nyelve le a kortyot, még véve egy nagyobb levegőt, hogy végig tudja mondani egy szuszra. - Fogj egy kis lándzsavirágszirmot, nyomd ki a levét, adj hozzá egy pálinkás pohár vizet, és keverd bele a gyöngylapu gyökerét kiszárítva és porrá őrölve. Adj neki tíz napot, és kész a csoda – sorolja a teendőket és összetevőket úgy, mintha egy receptes könyvből olvasná fel. - Kend kenyérre, öntsd italba, és bárki, aki elfogyasztja, garantáltan feküdni fog az elkövetkezendő napokban – nevet fel hangosan és jóízűen, elriasztva a környékről pár madarat, bár valószínűleg ezt észre sem veszi.
- Pffff - rázza meg a fejét behunyt szemei mögött egy szemforgatással, mint aki rosszallja a felhasználási módszert, de halvány mosolyán minden bizonnyal látszik, nem csupán számított rá, de még hasonlóan gonosz elképzelésnek is adott volna hangot. Mindezek alapján külsősként viszont igencsak aggódna, ha valami nyavalya miatt Gwenwyn színe elé kéne járuljon, hiszen könnyen elképzelhető, a saját szórakoztatására inkább ront az egészségén, semmint javítson, ám senki sem ismeri nála jobban a növényeket és az általuk nyújtott gyógyírokat. Ha ő nem lenne, valószínűleg nem csupán feloszlott volna a Speerspitze, de feltehetően már a tagjai sem élnének, ha ez a szokatlan jelenség nem csapódott volna hozzájuk valamikor régen. A temérdek segítsége ellenére mégsem tűnik úgy, mint aki bővelkedne közeli kapcsolatokban.
- Ezt megjegyzem. Ha csak alkalmanként használom, senki se fog megvádolni, hogy szándékosan tettem - tárja szét kissé a karjait, már most részleteiben elképzelve, ahogy ilyen módon viszonoz Kysnek és Yrsilnek pár kellemetlen szívességet vagy torolja meg néhány nem kívánt megjegyzésüket. - Persze én továbbra is csak a beszerzőtök leszek, de legalább ennyivel is könnyebb lesz fókuszálnotok a felfedezéseitekre - kortyol egy nagyobbat, visszatérve a realitás talajára, elvégre nem maga az alkímia érdekli őt, hanem a növénytan. Az is eleinte csak azért foglalkoztatta, hogy az építkezések lezárultával legyen valami más teendője, amivel elmehet egy itt töltött napja, meg még egy, meg aztán még egy, hiszen megmozgatandó építőanyag híján az élőholtak jelenlétének sincs értelme. Ölbe tett kezekkel sem ülne szívesen, hogy magától a várakozástól sorvadjon el, viszont az időszakos begyűjtőkörutakat Gwenwynnel megtéve felébresztett benne valami egészen régit és egészen mélyről fakadót, aminek létezéséről már teljesen megfeledkezett: egy nosztalgikus érzés és emlék, amikor még otthon, a falujában tanították őt Nebelwald növényvilágára. Leendő holdpapnőként mégiscsak ismernie kellett a mérgező növényeket és azok ellenszereit – mint a Hold kiválasztottja és ezáltal népe védelmezője, példaképi szerepéhez kéretlenül is hozzátartozott ezen tudás birtoklása. Emlékszik, tanítója micsoda szeretettel terelgette őt ezen tudomány rejtelmeiben; még füleiben hallja kortól karcos hangját és haloványan mintha még ráncos vonásaira is emlékezne. Bölcs tekintetében is micsoda nagyszülői szeretet és törődés rejtőzött...
- Meddig megyünk? - veri ki fejéből a keserédes képeket, fókuszálva inkább a jelenre.
- Voltaképpen már itt vagyunk - int körbe rögtön a démon kulacsát tartó kezével. - Csak még gondolkozom, hogy melyikkel kezdjük - nézelődik, alaposan szemügyre véve helyéről a környező bokrokat és számára csak gaznak tűnő növényeket. Több cserjén lát termést, ugyanakkor nem biztos benne, melyik alkalmas szüretelésre, vagy úgy egyáltalán fogyasztásra, Gwenwynre azonban nem kell sokat várjon, hogy meginduljon egy lila bogyókkal teli bokroshoz. Pár lépéssel lemaradva követi őt, figyelve, ahogyan letérdel, letéve maga mellé zsákját, és csak egy intésébe kerül, hogy ő maga is kövesse cselekedeteit.
Féltérdre ereszkedik a démonnő mellett, aki eközben kupáját egy közeli kőre helyezi, majd egy kis szütyőt vesz elő táskájából.
- Na, ismered ezt? - mutat az alig egy hüvelyk átmérőjű kerek gyümölcsre, amint elhelyezkedett mellette. Ismerősnek tűnik, és bár egy pillanatra elbizonytalanodik, hamarosan engedi, hogy a régmúlt eseményei és párbeszédei, ha elmosódottan is, de felidéződjenek. Vizsgálja magát a bogyót, majd a levelek fürkészésébe kezd, megfigyelve az erezetet, néhány szót pedig határozottan hallani vél zúgó füleiben múltjának elmosódott homályából.
- Hmhm, gyerekkoromban mindig mondták, hogy véletlenül se egyek belőle, mert nagyon rosszul leszek tőle - kezdi némi bizonytalansággal. - A falu egy öregjének pedig meggyőződése volt, hogy olcsóbban állíthat elő ebből írásra alkalmas anyagot, de szerintem csak még bolondabb lett tőle. - Szeretne nevetni ezen, hiszen valahol humorosnak találja, belül valahogy mégis fáj minden egyes szó, ami egy rövid csendességre készteti őt. - A nevére viszont már nem emlékszem - néz aztán Gwenwynre, nem teljesen meggyőzötten arról, hogy nem ül ki rá a melankólia.
- Tintás erdei bogyó - ad választ. - Ez adja a kedvenc itókád alapanyagát is - bök a kezében maradt edény felé. - Az öregnek nem volt bolond ötlete, ugyanis a gyümölcsből tényleg próbáltak tintát készíteni, több-kevesebb sikerrel. A gyümölcse ugyan meglehetősen mérgező ebben a formában, a magja azonban teljesen érintetlen - világosítja fel. - Javarészt ennek a magjának kiszárításából és felőrléséből készül a fekete leves, bár Sil meg szokta toldani még a saját receptje alapján - nyúl a kupáért egy kortyot erejéig. - De ő többet is foglalkozik az ízével - von vállat, majd visszarakja a fekete leveses edényét a kőre, és szinte érzi a levegőben az enyhe rákészülést.
- Végül is szakács, vagy mi a fene - rázza meg hitetlenkedve a fejét, gondolva a mérgezőbbnél mérgezőbb fogásokra, amelyek többek gyomrát is megfeküdték, de aztán elhallgat és figyel.
- A legjobb megközelítés az, ha óvatosan megragadod a gyümölcs és a szár találkozásánál. Így - fogta meg óvatosan az említett helyen demonstrálásképp. - A kést legjobb pontosan a kettő elválasztásához illeszteni vágás előtt, úgy könnyebb metszeni. Szilárd fogás és... - nyomja meg finom precizitással a kést, aminek következtében a bogyó mindenféle ellenállás és robbanás nélkül lemetszésre kerül. - ...meg is van - emeli meg a termést, ő pedig észre sem veszi a látott fogások és kéztartások önkéntelen imitálását. - Figyelj a fogásra, ne szorítsd össze, mert kipukkad - kezd a figyelmeztetések sorozatába. - A kezed csak azért van ott, hogy a kés ereje ne nyomja el a szárat, nem azért, hogy szorítson. Megpróbálod? - ad újabb magyarázatot, de még lélegzetet sem vesz, mielőtt felajánlaná a lehetőséget a körülményes művelet kipróbálására.
Hezitál egy kissé, aztán egy nagyobb nyelés kíséretében bólint, elfogadva a kihívást. A kést átvéve a tőle telhető legpontosabban megismétli azt, amit az imént Gwenwyn is mutatott, viszont azt még ő is látja, mennyire bizonytalan tartása.
- Valahogy így...? - állapodik meg szép lassan ujjaival a gyümölcs és szár találkozásánál. Még igencsak kényelmetlennek ítéli ezt kézpozíciót, főleg a leheletfinom tartás miatt, viszont megvárja, hogy a démonnő korrigáljon rajta.
- Aham - biccent rá, és bár még érzékel némi mozgást a szeme sarkából, nem tulajdonít neki nagy jelentőséget - hibásan, ugyanis a következő pillanatban az arcába robban a gyümölcs, amit Gwenwyn biztos már abban a pillanatban megjósolt, amint meglátta fogását. Szinte szoborrá válik, ahogy lé és gyümölcshús keveréke az arcán csordogál és csúszkál le, erősen behunyt szemekkel csillapítva a meglepetéstől hirtelen zakatolni kezdő szívének ritmusát.
- Mondd csak, nincs elég ősz hajszálam? - nyitja résnyire egyik szemét, keresve a démonnő alakját maga mellett, aki szinte azonnal elfekszik a földön, olyan erővel neveti ki, ügyetlenkedve nyújtva felé egy kendőt. Nem mondaná, hogy feltétlenül jólesik neki részleges kigúnyolása egy köztudottan mérgező növénnyel, ugyanakkor nem teszi szóvá - hozzászokott már, hogy a démonok közül többen is igencsak tréfásnak hiszik magukat.
- Bocsi-bocsi... - nyúl máris, hogy legalább fakó szemeiből kitörölje a gyümölcs levét. - Nem hagyhattam ki - szabadkozik további kuncogás kíséretében, elengedve a kendőt, amint a csontos ujjak biztos fogást találnak az anyagon. - Legalább tanulságos eset lesz - nevetgél még valamennyit, egyelőre csak gondolatban forgatva meg a szemeit ezen pár szó hallatán, nem kifejezetten találva jó kifogásnak.
- Az biztos - morgolódik, Yrsil ismerete után ezt is elkönyvelve egyfajta démoni beidegződésnek. - Remélem, legközelebb valami répát kell kihúzni, ami a rossz fogásom miatt elkezd fülsüketítő hangerővel visítani - bosszankodik még egy kicsit, miközben végigtapogatja fehéredő haját, de úgy tűnik, nem fog lecsöpögni belőle semmi. Legrosszabb esetben is csak összeragad, amit egy hajmosással rendbe lehet tenni.
Gwenwyn ezt követő elcsendesedése eléggé arra enged következtetni, hogy amint figyelemképessé válik, hosszasabb magyarázatot és tanácsot is fog kapni. Megpróbálja ezért minél hamarabb letörölni az arcára ragadt darabokat, a lé maradékát kipislogva, valamint szemeit ruhaujjába dörzsölgetve pedig már képes a démonnőre fókuszálni.
- Majdnem jó volt, csak figyelj oda, hogy amikor a késsel metszel, ne feszüljön a kezed a gyümölcsnek. Megmutatom - húzódik kicsit közelebb, hogy kézfeje felé nyúlva ujjai irányitásával próbálja neki megmutatni azt az apró trükköt, amit puszta nézéssel nehéz lett volna észrevenni. Hamar érzékelni véli ezáltal a különbséget, a felismeréstől pedig meg is emelkedik a szemöldöke, teljesen megértve, előzőleg mit rontott el.
- Ó - pislant kettőt. - Megpróbálhatom megint? - tekint a nőre.
- Persze, csak tessék - húzódik visszább, hagyva neki lehetőséget egy újabb kísérletre, de továbbra is ott térdel mellette, figyelemmel követve mozdulatait.
Ezúttal már kevésbé bizonytalan, mint előzetesen volt, és bár lassan csinálja, erősen fókuszál, hogy ne szorítson rá a gyümölcsre még csak ösztönből se, mindent megtéve, hogy elkerülje ezen hibáját. A kést a másik kezében szorongatja, és egészen addig reszket, amíg hozzá nem érinti a szárhoz, hogy egy súlyos, számára kifejezetten hosszú másodpercek elteltével elmetssze. A bogyó ezúttal nem pukkad ki, helyette a tenyerébe gördül, mire megkönnyebbülésében vesz egy nagyon mély levegőt.
- Remek, megvolt az első! - fog rá a vállára bátorítóan Gwenwyn szinte azonnal. - Megpróbálsz még egyet? - kíváncsiskodik, amire egy bólintás a válasza.
- Igen, szeretnék kicsit magabiztosabb lenni.


//Köszönöm Silnek az egyeztetést <3//