[Magánjáték - Sigrun und Erlendr] Sárguló falevelek közt

Különös érzés volt a déli földeket járni. Folyamatosan emlékeztetnem kellett magamat, hogy az ott élők is pontosan ugyan olyan gondokkal küzdenek, mit az Északiak. Természetesen nem szórakozásból voltam ott, mesterem, Petra döntött úgy, hogy délebbre folytatja a kutató munkáját. Így lyukadtam ki annak a dimbes-dombos vidéknek egy kis erdőszéli csapásán, csapdákat ellenőrizve.
Illetve, hogy nem. Ez nem egészen pontos. Petra miatt voltam az egyik déli várbirtokon, aminek olyan hosszú neve van, hogy megjegyezni is fájt. De a csapdák ellenőrzése az én rossz szokásomból adódott. Segíteni a helyiek ügyes-bajos dolgában. Harmadik nap, harmadik falu, sokadik megbízás. De ezzel is levehettem a teherből az emberek válláról.
Szóval, ott voltam én. Csendben, nyugalomban dúdolván az egyik kedves gyermekdalt ami éppen a fejemben visszhangzott, ellenőrizve, a csapdák ott vannak e még a nyúlüregek előtt, a fák tövében, a rókavermek környékén. Az őszi hűvös szellő időnként meglobogtatta ingemet, felfrissítve a hosszú séta alatt. Azt hittem egymagam vagyok, éppen ezért ugrottam ki majdnem a bőrömből, amikor lépteket hallottam közeledni a fák közül.

Hosszú ideje már, hogy akadt egy kis szabadideje. Eleinte nem is igazán tudta, mit kezdjen vele, de gyorsan szembesült a ténnyel, hogy készletei bizony igencsak kimerülőben vannak, így arra az elhatározásra jutott, hogy letáborozik egy útjába eső erdőben. Csak reménykedni tudott benne, hogy sikerül számára megfelelő mennyiségű és minőségű étket találni.
Az erdőbe érkezve elsőként felmérte a terepet. Nem szeretett volna gondot okozni csapdái kihelyezésével a környéken lakóknak, elvégre enniük nekik is kell. Ekkor lett figyelmes a csapdák körül, gyanúsan ólálkodó, s kicsit sem vadásznak tűnő alakra. Tőle megszokható öles léptekkel indult meg a férfi felé.
- Hé, te! Mit csinálsz azokkal a csapdákkal?! - kurjantott a settenkedő felé, hátha sikerül elijesztenie.
Ezek a zsákmány lopó csibészek könnyen megijednek, ha valaki a távolból rájuk kiált. Talán épp azért, mert félnek, hogy kopottas bakancs helyett egy vasvillát kapnak a fenekükbe.

Fülem hamarabb észrevette a közeledő idegent, s nem is csak a lépteit. Erős hangjával is jelezte felém, bizony közeledik. Ez egyben volt megnyugtató és félelmetes is. Megnyugtató, hiszen nem a lesből letiprás volt a terve, ami nem is tudom, miképpen nézett volna ki ott a csapás mentén, de félelmetes, hiszen félreértés áldozatául esett. Tehát én is eshettem volna az ő áldozatául.
Oda is fordultam septiben, hogy a közeledő idegent szemből fogadjam, csak nem számítottam arra, hogy egy ember formájú barnamedvét pillantok meg. Ahelyett, hogy hátráltam volna, földbe gyökerezett a lábam, amíg közelebb nem ért, s rá nem eszméltem, az bizony tényleg egy ember volt. Csak a megszokottnál is több szakállal és hajjal.
- A... Adjon Isten! - emeltem meg végül a kezemet, emlékezve arra, hogyan is kell a félreértéseket idejekorán tisztázni. - Én csak ellenőrzöm őket, kérem. Netán Herr Ruhen ismerőse kend?
Kissé megbántam, hogy elfelejtettem magammal vinni a botomat. Sokkal magabiztosabbnak éreztem volna magamat vele, mint nélküle.

~ Ki az ördög az a Herr Ruhen…?! ~ futott át egy pillanatra agyán, míg végül elhessegette a gondolatot. Minden bizonnyal nem is olyan fontos. Inkább tovább fürkészte gyanakvóan, szemöldökráncolva az ismeretlent, hátha elcsíphet valamit, amivel talán hazugságon kaphatja. Végig hallgatva magyarázatát, halkan hümmentett egyet, s látszólag el is gondolkodott pár pillanatra.
- Csak nem te lennél a környék vadásza? ...vagy esetleg a tanonca? - kérdezte végül, szakállát simogatva. Gyanította, nem “igen” lesz a válasz, de jobb előbb meggyőződni a dolgokról, mielőtt még felesleges összetűzésbe kerülne a helyi vadásszal. Velük jobb jóban lenni, ha még idén szeretne friss húshoz jutni. Sajnálta volna, táborhelyet kellett volna keresnie magának.

Feltételezése, hogy én lennék a vadász, azonnal egyértelművé tette, hogy nem ismeri Herr Ruhent, aki a közeli településen lakó vadász. Indulatosságát így azonban csak azzal tudtam indokolni, hogy egy igazán törődő ember, aki azonnal felismeri, ha valaki nem a szakmájának megfelelő környéken motoszkál. Bár minek tűnhetek én neki?
- Nem. - ráztam a fejemet, kínosan mosolyogva a helyzetemen. - Herr Ruhen a vadász. Tanonca pedig nincsen a járvány óta, nagy is a munka terhe a vállán. Én segítek neki, amíg itt vagyok.
Tartottam egy hosszabb szünetet, mert akartam én még mondani valamit, de az Istennek nem jutott az eszembe mi is lehetett az, így végül csak megvontam a vállam és a zömök férfi felé nyújtottam a kezemet.
- Erlendr vagyok. Mágustanonc.

Szakállát simogatva hallgatta az ismeretlen bemutatkozását, majd mikor az befejezte, bólintással jelezte, tudomásul vette azt.
- Nahát! Ritka látvány, hogy egy mágus besegít a vadásznak csapdákat ellenőrizni. - jegyzi meg, s valóban, még nem hallott olyan mágusról, aki ennyire segítőkész lett volna más területekkel szemben. Mindig is úgy vélte, hogy a legtöbbjüket csak a kutatásaik és a könyvek érdeklik, de lám, akadnak még üdítő kivételek.
- Khm, jómagam Sigrun vagyok, katona. Amolyan felbérelhető fajta - mutatkozik be ő maga is. Sose szerette a zsoldos kifejezést, s így inkább nagy részt inkább katonaként mutatkozott be, ha tehette.
- Ha már a helyiek csapdáit ellenőrzöd… - gondolkodott el pár pillanatra. Nem szeretett idegenektől szívességet kérni, de hasznos lenne számára egy kis segítség saját csapdái elhelyezéséhez.
- Néhány kisebb csapdát én is elhelyeznék errefelé, de nem akarom, hogy miattam ne fogjanak elég vadat a környékbeliek. Talán segíthetnél nekem megfelelő helyet keresni a sajátjaimnak, s talán én is besegítek neked az ellenőrzésben. Persze csak, ha nincs ellenedre. - veti fel ötletét töpprengve, szakállát simogatva a mágustanoncnak. Így talán nem kell végig járnia az egész környéket, hogy megfelelő helyet találjon saját csapdái részére.

Igaza volt az úrnak, valóban ritka a látvány. Nem is tudom, miért mágusként mutatkoztam be. Írnokot kellett volna mondanom. Bár az talán még különösebben hatott volna. Csak szerényen vállat vontam, és örültem, hogy a slamasztikából kikeveredtem.
- Természetesen, Sigrun, nincs ellenemre, sőt! Örömmel segítek! - feleltem neki vidáman kezet nyújtva, hisz addig is lesz kivel megosztani az időmet. - Örömmel segítek. Errefelé főleg nyulakat csapdáznak, de mondta Herr Ruhen, hogy van egy-két fogas csapda is elszórva a nyárfák közelében a farkasok miatt. Neked és a kompániádnak mire fájna a foga?- nehezemre esett felidézni, hogy vajon nyárfát, vagy nyírfát mondott, de talán nem mondtam nagy ostobaságot.
Közben megpróbáltam rájönni, vajon miért mondta felbérelhető fajta katonának magát, ha a zsoldosok is felbérelhetők? Mi lehet a különbség? Oly sok minden van, amit még nem értek. Talán ez valami déli foglalkozás?

- Hah! Még hogy kompánia - kacag fel, miközben megrázza a felé nyújtott kezet - egyedül utazom, barátom, már nagyon régóta - mosolyodik el keserédesen, mely csupán csak szemein látszhat meg, hiszen száját bozontos bajusza takarja. Arcszőrzetét is igencsak meg kéne már nyirbálni, hiszen ki tudja, mikor látta utoljára penge, s már a szokásosnál is bozontosabbnak hathat.
- Hmhm… szóval nyulakat…? - gondolkodik el pár pillanatra. - Legyen! Talán fel se tűnik pár állat hiánya, amilyen szaporák tudnak lenni - mondja kuncogva.
- Na de mielőtt bármerre is mozdulnánk… - kezd bele mondandójába, s már kapja is le hátáról batyuját, hogy aztán szorgos turkálásba kezdjen. Pár pillanat múlva egyik kezében már két kis pohárka, másik kezében pedig egy méretes flaska villan meg. Az új barátokat üdvözölni kell, s erre nem is lehet megfelelőbb ital, mint a kezében tartott burgonya párlat.
- Koccintsunk erre a kis közös vadászatra, barátom! - vigyorodik el szélesen, s már önti is a két kis pohárkába az átlátszó gyógyszert, melyek közül az egyiket nyújtja is Erlendr felé - így talán majd gyorsabban összebarátkozunk, és a kérdések is könnyebben jönnek.

Meg sem próbáltam palástolni meglepettségemet. Erősen próbáltam elképzelni, hogyan is lehetséges, hogy valaki egyedül éljen, hosszú évekig, zsoldoshoz hasonló mesterséggel, a természet lágy ölében, Veronián. Homlokom ráncoltam, gondolataimat ajkaimról le lehetett olvasni, ahogy tekintetem a fák között kereste a választ felvetéseimre. Még szerencse, hogy a férfi, azaz újdonsült barátom a batyujában kutakodott, s nem sok figyelmet szentelt rám.
- Igen... szaporák. Várj. Igyunk? Ilyen kis pohárból? - ragadta meg a korsókhoz szokott kezem az aprónak tűnő poharat, s reflexből beleszagoltam. - A bitangját, ennek erős gyógyír szaga van és... mi ez a földes szag? Egyszer ittam életemben hasonló szagú készítményt még egy kis halászfaluban a tengerparton. Ha feleolyan lángoló a tiéd, akkor kétségem sincs afelől, hogy nagyon jó barátok leszünk.- korábbi zavarodottságom teljesen feledvén, őszinte és széles mosollyal emeltem a kis poharam.
Bele sem gondoltam, hogy netalán mérget akarna velem megitatni. Elvégre miért tenné? Őszinte férfinak tűnt, kézfogása is erős volt és egy erős kézfogásban mindig lehet bízni.
- A könnyebb kérdésekre! Ja, nem! A vadászatra!