Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Sigrun Hjörnson
Faj: ember
Frakció: Dél
Kaszt: katona (zsoldos)
Nem: férfi
Kor: 42
Kinézet: Nem mondhatni, hogy átlagos jelenség, hiszen igen kurta magasságához, zömök testalkat tartozik, melyet alkalomadtán nem rest kihasználni. Nagyjából 150 cm-es magasságához 95 kg-nyi testsúly társul, így ha magasságával nem is, mackós megjelenésével ki tud tűnni. Szemei kékes-zöld színűek, melyek mintha valamiféle rejtett kihívást sugároznának a külvilág felé, habár saját állítása szerint jobb szereti békésen megoldani a problémákat, egy korsó sör felett társalogva.
Enyhén őszülő, gesztenyebarna hajkoronája hosszú, egészen lapockáig ér. Általában kiengedve engedi, melyet két oldalt egy-egy hajfonat díszít, ám előfordul, hogy alkalmanként hátul, fonott kontyba rendezi azt. Szakálla, hajához hasonló színű, alkalmanként varkocsokba rendezett, mely melléig ér. Igencsak büszke rá, valószínűleg okkal, hiszen gondosan ápolja, fésülgeti, és kenegeti különféle kencékkel, hogy minél puhább, és fényesebb legyen.
Jellem: Első pillantásra talán egy marcona, folyton morgó, ám igen bölcs zsoldosnak feltételezhetnénk, mely annyira nem is áll messze az igazságtól. Általában gyanakvó az emberekkel szemben, azonban ezt igyekszik derűs, mindenki felé nyitott viselkedésével leplezni. Többnyire próbál pozitívan hozzáállni az eseményekhez, és a konfliktusokat ésszel, mindenféle harc nélkül megoldani. Ez persze nem mindig sikerül tökéletesen, hiszen éles nyelve - melyet leginkább csak kevés sikerrel tud kordában tartani - rendkívül sokszor sodorta már bajba élete során.
Ha valaki tényleg igyekszik kicsit jobban megismerni, könnyen rájöhet, hogy valójában egy igen jámbor, másokat sokszor maga elé helyező emberrel van dolga, aki bármikor rávehető egy is baráti iszogatásra, kalandozásra. Barátainak ingyen, felebarátainak akár pénzért is szívesen segít, ha épp arról van szó, azonban fusson az, kit ellenségének titulál, hiszen haragja nem ismer határokat, akárcsak szarkazmusa.
Előtörténet:
Egy morcos, ám annál alacsonyabb és szélesebb férfi lép be a kocsma ajtaján, mondhatni, igen határozottan. Az addig csevegéstől, artikulálatlanul eldalolt énekektől zajos helyiség egy pillanatra elcsendesedik, és megannyi kíváncsi szempár pillant szinte egyszerre az érkező felé, majd miután nyugtázzák jelenlétét ismét belemerülnek ügyes-bajos dolgaikba és alkoholmámoros társalgásukba.
- Egy korsó sört, de gyorsan! - kurjantja a csaposnak, még az ajtóban.
Kurta méretéhez képest hangja igencsak harsány, öblös, s szinte bárhol felismerhető. Talán épp méreteit hivatott ellensúlyozni. Tesz róla, hogy ne maradjon észrevétlen, és alkalomadtán pillanatokon belül kiszúrják, felismerjék. Talán pont emiatt, de valahogy a rejtőzködés sosem volt épp az erőssége.
A pulthoz érve magához ragadja a már ott várakozó, kesernyés itallal teli korsót, majd szinte azonnal el is fogyasztja annak tartalmának felét. Ott, álltában, mintha csak erre született volna, majd elégedett cuppogással mindenki tudtára adja: igencsak jól esett ez most neki. Saját bevallása szerint ivott már jobbat is, azonban úgy tartja, hogy aki ezt a csekély minőséget se becsüli meg olykor, nehezebb időszakokban, az nem érdemli meg a jobbat se.
Immár kicsit jobb kedéllyel indul meg az egyik üres asztalhoz, mit sem törődve a szakállán maradt kevéske sörhabbal. Minek törölje le? Hisz’ úgy is olyan lesz! Természetesen nem ez lesz az egyetlen korsó ital, amit ma este elfogyaszt majd ebben a kocsmában.
- Tudom ám, hogy ki vagy, törpe! - kiált az egyik távolabbi asztalnál ülő idősebb férfi, egyenesen felé hadonászva. Olyan hirtelenséggel áll fel asztalától, hogy szinte majd’ felborítotja azt. Társai nem nézték volna jó szemmel, ha drága sörükből akár csak egy csepp is kiloccsan és kárba vész. Bár többségük állapotát elnézve, akár még a padlóról is örömmel felnyalták volna.
Sigrun valahogy sose kedvelte a törpe kifejezést, elvégre ő maga is ugyanolyan ember, mint bárki más, egy cseppet sem különb. Csupán túl kurtára szabta a Teremtő, ami... úgy látszik, nem volt túl jó döntés részéről. Különlegesnek különleges, azonban mégis… Mi történt volna, ha még pár centit hozzátold a lábához, vagy épp a kissé rövid nyakához? Máris kevesebben találnák meg a vicceskedő megjegyzéseikkel és nyugodtabb élete lehetne… De sajnos nem így történt…
- No, világosíts fel, barátom! Ki vagyok én? - kérdez vissza hasonló hangerővel, némi vicces felhanggal. Úgy döntött, nem kíván reagálni a ráaggatott jelzőre, habár igencsak zavarta fülét, s nem mellesleg dühítette is. Eddig megélt évei alatt valahogy sose tudott hozzászokni a magassága miatt megkapott gúnyos megjegyzésekhez. Jobb pillanataiban még ő maga is hozzátoldott egy-egy apróbb megjegyzést, azonban többnyire csak egy enyhe szemöldök ráncolással, rosszabb esetben hasonlóan kedves visszavágással ajándékozta meg a másikat.
Néhány pillanatot kellett csak várni a válaszra, hiszen úgy tűnt, az ismeretlen úgy döntött, közelebb botorkál.
- Az apád valami vadász volt, az anyád füvesasszony, vagy mi. Te meg, ha jól hallottam, és hihetek a szóbeszédnek, valami katonafélének álltál. - válaszol, mikor már némileg közelebb ér, majd leveti magát a legközelebbi székre, mielőtt saját lábában bukna fel.
- Nahát, úgy fest tényleg ismerhetsz valahonnan! Legalábbis apámat, anyámat biztosan, jómagam azonban inkább mondanám egyfajta zsoldosnak, mint katonának - dől hátra székében, karjait kételkedve fonja össze mellkasa előtt, miközben szája kaján vigyorra húzódik, mely méretes szakálla alatt csupán valami apró fél mosolynak látszódhat - S mondd csak, te ismeretlen ismerős… mégis… honnan ismered te édesapám és édesanyám? Tán csak nem a vendégük vagy? Vagy az is lehet, hogy szomszédok voltunk hosszú évekig, és csak az én emlékeim koptak meg ennyire?
Kíváncsian fürkészi a vele szemben ülő arcát, mozdulatait, enyhe tanácstalanságát. Nem kételkedik abban, hogy valóban ismerheti szüleit, azonban ez az egész éppen elég furcsa már csak azért is, mert jelenleg több napi járóföldre tartózkodnak egykori otthonától. Mondhatni elég váratlan, hogy csak úgy kiszúrja bárki, aki ismeri őt és családját, elvégre szülei egyszerű emberek voltak, noha olykor-olykor apja elkövetett egy-két csínytevést, és a kocsmákat látogatók számára se volt feltétlenül ismeretlen, azonban az, hogy valaki édesanyját is ennyire ismerje, igencsak ritkaságszámba ment.
Az ismerős csak némán lesüti tekintetét, és úgy fixírozza az asztallapot, mintha csak ki tudná olvasni belőle Sigrun családfáját.
- Hát… tudod… én találtam meg az erdőben édesapádat, mikor… hát… tudod… az erdőben… Szörnyű volt. A látvány is, meg az érzés is, no. - válaszolja bűntudattal hangjában, mintha csak ő maga lenne a felelős a férfi haláláért.
Gyerek volt még, mikor édesapját vadászat közben támadták meg a farkasok, s csak pár nappal később akadtak maradványaira. Anyja szinte teljesen összetört, azonban erős asszony lévén nem hagyhatta, hogy fia ezt észrevegye rajta. Sigrun azonban tudta, hogy édesanyja esténként, az ágyban összegömbölyödve sírja magát álomba.
- Olyan 14 éves forma lehettél akkor, vagy talán egy kicsivel több, de szinte semmit se változtál! Vagyishát… idősebb lettél, meg kicsit talán szőrösebb is, de egyébként pont olyan pöttöm vagy, mint annak idején voltál! Egy emberekkel teli piacon is azonnal kiszúrnálak! - hangja mintha korábbinál kedélyesebb lenne, ám mikor észreveszi Sigrun magasba szökő szemöldökeit, megköszörüli torkát, majd kicsit komolyabb hangnemre váltva tovább folytatja meséjét: - Meg hát azóta időnként meglátogatom anyádat, csak úgy, ellenőrzésképp, hogy jól megy-e a sora. Tudod, jóba’ lettünk azután, hogy te elmentél otthonról, és úgy gondoltam, néha nem árt, ha párszor rápillantok, hogy mégis hogy van. Nagyon hiányzik neki apád is, meg te is. Te talán kicsit jobban. Sokat mesél rólad. Tudod, most épp csak átutazóban járok erre. Hát álmomban se gondoltam volna, hogy itt futok össze veled, fiam! Anyád örülni fog, ha megemlítem neki, hogy találkoztunk. Üzennél neki valamit?
Pár pillanatig kíváncsian figyeli az idősebb férfit, mintha csak arra várna, hogy megszólaljon: “Igen, az anyáddal hetyegek néha. És akkor mi van, kerti törpe?!” Azonban semmi ehhez hasonló nem történik, sőt, asztaltársasága inkább egy igen érdekes foltot kezd el piszkálgatni az asztallapon.
Sigrun végül úgy dönt, nem teszi szóvá gondolatait, megtartja magának, és ha legközelebb otthon jár, megbeszéli ezeket anyjával. Végülis, nincs semmi joga beleszólni, hogy mit művel édesanyja szabadidejében, és hogy épp kivel. Az ő dolga.
- Csak annyit mondjon meg neki, hogy hamarosan érkezem. Lenne pár dolog, amit megbeszélnék vele - válaszolja komoran, majd int az egyik közelben lévő lánykának, aki épp egy tálcát egyensúlyozva igyekszik kiszolgálni a ház vendégeit, hogy hozzon még sört neki, és társának.
Faj: ember
Frakció: Dél
Kaszt: katona (zsoldos)
Nem: férfi
Kor: 42
Kinézet: Nem mondhatni, hogy átlagos jelenség, hiszen igen kurta magasságához, zömök testalkat tartozik, melyet alkalomadtán nem rest kihasználni. Nagyjából 150 cm-es magasságához 95 kg-nyi testsúly társul, így ha magasságával nem is, mackós megjelenésével ki tud tűnni. Szemei kékes-zöld színűek, melyek mintha valamiféle rejtett kihívást sugároznának a külvilág felé, habár saját állítása szerint jobb szereti békésen megoldani a problémákat, egy korsó sör felett társalogva.
Enyhén őszülő, gesztenyebarna hajkoronája hosszú, egészen lapockáig ér. Általában kiengedve engedi, melyet két oldalt egy-egy hajfonat díszít, ám előfordul, hogy alkalmanként hátul, fonott kontyba rendezi azt. Szakálla, hajához hasonló színű, alkalmanként varkocsokba rendezett, mely melléig ér. Igencsak büszke rá, valószínűleg okkal, hiszen gondosan ápolja, fésülgeti, és kenegeti különféle kencékkel, hogy minél puhább, és fényesebb legyen.
Jellem: Első pillantásra talán egy marcona, folyton morgó, ám igen bölcs zsoldosnak feltételezhetnénk, mely annyira nem is áll messze az igazságtól. Általában gyanakvó az emberekkel szemben, azonban ezt igyekszik derűs, mindenki felé nyitott viselkedésével leplezni. Többnyire próbál pozitívan hozzáállni az eseményekhez, és a konfliktusokat ésszel, mindenféle harc nélkül megoldani. Ez persze nem mindig sikerül tökéletesen, hiszen éles nyelve - melyet leginkább csak kevés sikerrel tud kordában tartani - rendkívül sokszor sodorta már bajba élete során.
Ha valaki tényleg igyekszik kicsit jobban megismerni, könnyen rájöhet, hogy valójában egy igen jámbor, másokat sokszor maga elé helyező emberrel van dolga, aki bármikor rávehető egy is baráti iszogatásra, kalandozásra. Barátainak ingyen, felebarátainak akár pénzért is szívesen segít, ha épp arról van szó, azonban fusson az, kit ellenségének titulál, hiszen haragja nem ismer határokat, akárcsak szarkazmusa.
Előtörténet:
Egy morcos, ám annál alacsonyabb és szélesebb férfi lép be a kocsma ajtaján, mondhatni, igen határozottan. Az addig csevegéstől, artikulálatlanul eldalolt énekektől zajos helyiség egy pillanatra elcsendesedik, és megannyi kíváncsi szempár pillant szinte egyszerre az érkező felé, majd miután nyugtázzák jelenlétét ismét belemerülnek ügyes-bajos dolgaikba és alkoholmámoros társalgásukba.
- Egy korsó sört, de gyorsan! - kurjantja a csaposnak, még az ajtóban.
Kurta méretéhez képest hangja igencsak harsány, öblös, s szinte bárhol felismerhető. Talán épp méreteit hivatott ellensúlyozni. Tesz róla, hogy ne maradjon észrevétlen, és alkalomadtán pillanatokon belül kiszúrják, felismerjék. Talán pont emiatt, de valahogy a rejtőzködés sosem volt épp az erőssége.
A pulthoz érve magához ragadja a már ott várakozó, kesernyés itallal teli korsót, majd szinte azonnal el is fogyasztja annak tartalmának felét. Ott, álltában, mintha csak erre született volna, majd elégedett cuppogással mindenki tudtára adja: igencsak jól esett ez most neki. Saját bevallása szerint ivott már jobbat is, azonban úgy tartja, hogy aki ezt a csekély minőséget se becsüli meg olykor, nehezebb időszakokban, az nem érdemli meg a jobbat se.
Immár kicsit jobb kedéllyel indul meg az egyik üres asztalhoz, mit sem törődve a szakállán maradt kevéske sörhabbal. Minek törölje le? Hisz’ úgy is olyan lesz! Természetesen nem ez lesz az egyetlen korsó ital, amit ma este elfogyaszt majd ebben a kocsmában.
- Tudom ám, hogy ki vagy, törpe! - kiált az egyik távolabbi asztalnál ülő idősebb férfi, egyenesen felé hadonászva. Olyan hirtelenséggel áll fel asztalától, hogy szinte majd’ felborítotja azt. Társai nem nézték volna jó szemmel, ha drága sörükből akár csak egy csepp is kiloccsan és kárba vész. Bár többségük állapotát elnézve, akár még a padlóról is örömmel felnyalták volna.
Sigrun valahogy sose kedvelte a törpe kifejezést, elvégre ő maga is ugyanolyan ember, mint bárki más, egy cseppet sem különb. Csupán túl kurtára szabta a Teremtő, ami... úgy látszik, nem volt túl jó döntés részéről. Különlegesnek különleges, azonban mégis… Mi történt volna, ha még pár centit hozzátold a lábához, vagy épp a kissé rövid nyakához? Máris kevesebben találnák meg a vicceskedő megjegyzéseikkel és nyugodtabb élete lehetne… De sajnos nem így történt…
- No, világosíts fel, barátom! Ki vagyok én? - kérdez vissza hasonló hangerővel, némi vicces felhanggal. Úgy döntött, nem kíván reagálni a ráaggatott jelzőre, habár igencsak zavarta fülét, s nem mellesleg dühítette is. Eddig megélt évei alatt valahogy sose tudott hozzászokni a magassága miatt megkapott gúnyos megjegyzésekhez. Jobb pillanataiban még ő maga is hozzátoldott egy-egy apróbb megjegyzést, azonban többnyire csak egy enyhe szemöldök ráncolással, rosszabb esetben hasonlóan kedves visszavágással ajándékozta meg a másikat.
Néhány pillanatot kellett csak várni a válaszra, hiszen úgy tűnt, az ismeretlen úgy döntött, közelebb botorkál.
- Az apád valami vadász volt, az anyád füvesasszony, vagy mi. Te meg, ha jól hallottam, és hihetek a szóbeszédnek, valami katonafélének álltál. - válaszol, mikor már némileg közelebb ér, majd leveti magát a legközelebbi székre, mielőtt saját lábában bukna fel.
- Nahát, úgy fest tényleg ismerhetsz valahonnan! Legalábbis apámat, anyámat biztosan, jómagam azonban inkább mondanám egyfajta zsoldosnak, mint katonának - dől hátra székében, karjait kételkedve fonja össze mellkasa előtt, miközben szája kaján vigyorra húzódik, mely méretes szakálla alatt csupán valami apró fél mosolynak látszódhat - S mondd csak, te ismeretlen ismerős… mégis… honnan ismered te édesapám és édesanyám? Tán csak nem a vendégük vagy? Vagy az is lehet, hogy szomszédok voltunk hosszú évekig, és csak az én emlékeim koptak meg ennyire?
Kíváncsian fürkészi a vele szemben ülő arcát, mozdulatait, enyhe tanácstalanságát. Nem kételkedik abban, hogy valóban ismerheti szüleit, azonban ez az egész éppen elég furcsa már csak azért is, mert jelenleg több napi járóföldre tartózkodnak egykori otthonától. Mondhatni elég váratlan, hogy csak úgy kiszúrja bárki, aki ismeri őt és családját, elvégre szülei egyszerű emberek voltak, noha olykor-olykor apja elkövetett egy-két csínytevést, és a kocsmákat látogatók számára se volt feltétlenül ismeretlen, azonban az, hogy valaki édesanyját is ennyire ismerje, igencsak ritkaságszámba ment.
Az ismerős csak némán lesüti tekintetét, és úgy fixírozza az asztallapot, mintha csak ki tudná olvasni belőle Sigrun családfáját.
- Hát… tudod… én találtam meg az erdőben édesapádat, mikor… hát… tudod… az erdőben… Szörnyű volt. A látvány is, meg az érzés is, no. - válaszolja bűntudattal hangjában, mintha csak ő maga lenne a felelős a férfi haláláért.
Gyerek volt még, mikor édesapját vadászat közben támadták meg a farkasok, s csak pár nappal később akadtak maradványaira. Anyja szinte teljesen összetört, azonban erős asszony lévén nem hagyhatta, hogy fia ezt észrevegye rajta. Sigrun azonban tudta, hogy édesanyja esténként, az ágyban összegömbölyödve sírja magát álomba.
- Olyan 14 éves forma lehettél akkor, vagy talán egy kicsivel több, de szinte semmit se változtál! Vagyishát… idősebb lettél, meg kicsit talán szőrösebb is, de egyébként pont olyan pöttöm vagy, mint annak idején voltál! Egy emberekkel teli piacon is azonnal kiszúrnálak! - hangja mintha korábbinál kedélyesebb lenne, ám mikor észreveszi Sigrun magasba szökő szemöldökeit, megköszörüli torkát, majd kicsit komolyabb hangnemre váltva tovább folytatja meséjét: - Meg hát azóta időnként meglátogatom anyádat, csak úgy, ellenőrzésképp, hogy jól megy-e a sora. Tudod, jóba’ lettünk azután, hogy te elmentél otthonról, és úgy gondoltam, néha nem árt, ha párszor rápillantok, hogy mégis hogy van. Nagyon hiányzik neki apád is, meg te is. Te talán kicsit jobban. Sokat mesél rólad. Tudod, most épp csak átutazóban járok erre. Hát álmomban se gondoltam volna, hogy itt futok össze veled, fiam! Anyád örülni fog, ha megemlítem neki, hogy találkoztunk. Üzennél neki valamit?
Pár pillanatig kíváncsian figyeli az idősebb férfit, mintha csak arra várna, hogy megszólaljon: “Igen, az anyáddal hetyegek néha. És akkor mi van, kerti törpe?!” Azonban semmi ehhez hasonló nem történik, sőt, asztaltársasága inkább egy igen érdekes foltot kezd el piszkálgatni az asztallapon.
Sigrun végül úgy dönt, nem teszi szóvá gondolatait, megtartja magának, és ha legközelebb otthon jár, megbeszéli ezeket anyjával. Végülis, nincs semmi joga beleszólni, hogy mit művel édesanyja szabadidejében, és hogy épp kivel. Az ő dolga.
- Csak annyit mondjon meg neki, hogy hamarosan érkezem. Lenne pár dolog, amit megbeszélnék vele - válaszolja komoran, majd int az egyik közelben lévő lánykának, aki épp egy tálcát egyensúlyozva igyekszik kiszolgálni a ház vendégeit, hogy hozzon még sört neki, és társának.
