Élménynek túl rövid...

Történetek, élmények Erlendr életéből, amelyek túl rövidek ahhoz, hogy teljes élményt lehessen írni belőlük, de az inspiráció még is nagy úr, így meg kellett fogalmazni őket. Személyesen megélt, esetleg másodkézből hallott események.

Egyedül a dombtetőn

Kellemesen hűvös esti levegő simított végig arcomon, ahogy sétálgattam a mező menti csapáson. A tavasz illata bárhonnan felismerhető volt. A friss hajtások, a zöld fű és a nedves föld. Botommal erősen doboltam a talajt, ahogy sétáltam. Egy jó szokás, amit a felföldi pásztoroktól tanultam. Segít a rágcsálóknak, kígyóknak és egyéb bogaraknak, hogy elmeneküljenek az utamból, nehogy kellemetlen helyzetbe kerítsük egymást azzal, hogy véletlenül rájuk lépek. A csapás emelkedni kezdett, s hamar a domb oldalán caplattam felfelé. Odafent volt egy nagy diófa és egy ősi torony romjai. A falubéliek azt mondták, hogy szélmalom volt egykoron, de csak az alapkövek maradtak meg belőle, így én azt akár toronynak is elképzelhettem. Felérve szemügyre vehettem az idő által életlenre csiszolt köveket és a több ölnyi vastag diófát is, amit természetesen meg kellett másznom.
De hogyan tudtam volna megmászni? Nem találtam jó fogást a törzsén. Ága se lógott olyan mélyre, hogy belekapaszkodhassak. Botom nem pásztorbot, hogy kampójával lehúzhattam volna. Ekkor jutott eszembe, hogy köveket hordhatnék alá, amikkel elérhetem az alsó ágat. Onnan meg már megoldhattam volna magamtól is. Nekikezdtem hát a kőhordásnak. A nagyobb köveket, amik felül voltak, könnyen el tudtam gurítani, ám azok, amelyek belesüppedtek a talajba, komoly kihívást jelentettek. Főleg az egyik makacsabb alapkő. Megpróbáltam kézzel körbe ásni, de csak nem találtam rajta fogást. Aztán elkezdtem mélyebbre ásni, s csaknem könyékig vájtam a földet, mire találtam valami egyenetlenséget. Megragadtam hát és megpróbáltam megmozgatni, hogy tudjam, mennyire lesz nehéz dolgom. Hosszú erőlködés és hangos káromkodások közepette aztán sikerült megmozdítanom... legalább is eleinte azt hittem. Valójában a kő magától mozdult.
A föld remegni kezdett talpam alatt, s hamar megemelkedett, felrepedezett, forgolódott, hánykolódott, engem félig maga alá is temetett. Mire aztán lesöpörtem magamról a nedves talajt és törmelékeket, előttem az öreg diófán kívül egy másik monstrum is kimagasodott a dombtetőn. Egy emberszerű alak, teste minden porcikája kőből... egy több méter magas gólem.
- A szentségit... - hüledeztem, de nem volt időm sokáig merengeni, mert a hatalmas gólem mozgolódni kezdett.
Gyorsan hátrálni kezdtem a korábban összehordott kőrakásomhoz, hogy ne legyek útban a lénynek, ami lassú, de súlyos mozdulatokkal fordult körbe. Feje sokkal részletesebb volt, mint amit egy gólemtől elvárhattam volna. Már azt mondtam volna, hogy kézzel faragták a vonásait. Tekintetét végighordozta közvetlen környezetén, majd megállapodott rajtam. Zavaromban nem tudtam, mit tehetnék, szóval integettem neki. Ő pedig, vastag karját megemelve, visszaintegetett.
- Hát te meg honnan jöttél? - kérdeztem tőle, remélve, hogy érti amit mondok.
Értette. Fejével lenézett, utalva az egyértelműre. A föld alól jött.
- És miért voltál ott? - léptem közelebb a monstrumhoz, hogy belenézzek a mély gödörbe, amely alatta tátongott, de nem volt ott semmi.
- Aludtam. - szólalt meg, hangjától megfagyott a vérem is.
Egy gólem nem tud beszélni. Magától legalább is nem. Még is miféle lény ez? Honnan tanult meg beszélni? Miért volt szüksége alvásra? Mióta alszik? Vajon érez fájdalmat? Vagy örömöt? Honnan tudja a nyelvet?
- Kisember. Meddig tart az éjjel?
- Az... az éjjel? Az...khm. - fejemet kapkodtam a hold és a horizont között, miközben próbáltam rájönni, mikor is indultam el az esti sétámra. - Még legalább öt órát biztosan. - válaszoltam végül a megérzésemre hagyatkozva.
- Az... jó. Merre tartasz?
- Én? - persze, hogy te, ki más lenne itt? - Csak ennek a fának a tetejére akartam feljutni. Köveket gyűjtöttem, mert kicsi vagyok hozzá. De te nagy vagy! Tudnál segíteni feljutni?
- Talán. Fejtsd meg a rejtvényemet és segítek. Minél többet veszel el belőlem, annál nagyobbá válok. Mi vagyok én?
Hangja kövek egymásnak pattintására emlékeztetett és biztos voltam benne, hogy a gólemből jön, de szája nem mozgott, miközben beszélt. Annyira megzavart, majd elfelejtettem a rejtvényre figyelni. Még is mi lehet az, amiből ha többet veszek el, nagyobb lesz. Teljes mértékben szembe megy minden logikával. Hiszen ha valamiből elveszek, kevesebb lesz... Kisebb... Nem több? Nem több. Nagyobb. Miért nagyobb? Mérete növekszik. Tehát ha elveszek belőle... nagyobb lesz. Az alma jutott eszembe, de az biztosan ostoba válasz. Viszont ha az almából elveszek... akkor abból kevesebb lesz. De lesz rajta egy lyuk. Ha pedig még többet veszek el belőle... megeszem az almát. De előtte a lyuk nagyobb lesz...
- Lyuk! - válaszoltam határozottan, noha szívem a torkomban dobogott.
Az óriási gólem bólintott, majd széles és lapos kezét előre nyújtotta, hogy ráállhassak. Tehát helyesen válaszoltam! Megkapaszkodtam a gólem ujjaiban, az pedig egy könnyed mozdulattal meglendített, feldobva engem a diófa legtetejére. Meglepettségemben csak felkiáltani tudtam, s ahogy megültem egy vastagabb ágon, lihegve, átértékelve életemben meghozott döntéseimet, hallottam, ahogy a lény nehéz léptei elhalkulnak. Elsétált. Le a dombról, át a mezőkön, talán be az erdőbe, talán a falu felé... Nem tudtam pontosan, de nem is számított. Pár óráig még kapaszkodtam az ágakba, halkan nevetve, mintha megint gyerek lennék... mert annak is éreztem magam. Egyedül a dombtetőn, egy öreg diófa tetején.