A sivatag forró szele megborzolta a tünde hosszú, dús haját. Elszántan nézett elébe a hosszú és fáradságosnak ígérkező útnak. Az előtte elterülő néma, sivár sivatag nem sok jóval kecsegtetett. Még egy utolsó pillantást szeretett volna vetni az ő kis ligetére. Mielőtt még útnak indul. Megfordult és a közelben álldogáló magas alakra nézett. Amaz lassan fordult felé, mintha csak tudta volna hogy nézik. Hosszú, hófehér hajába belekapott a szél, arcának finom vonásai olyanok voltak, mint a márványból faragott szobroké. Az élénken világító, ezüstszín szemeivel, erőt s magabiztosságot sugárzó megjelenésével olyasbá tűnt, mintha mesterségesen alkották volna tökéletesre. Mégis, mégis valami hiányzott belőle. A tekintete üres volt, akár a halottaké. Nem volt szíve ennek a szobornak. A tündére vetette a ezüstös szemeit, ám nem szólt semmit. Rezzenéstelen arcal szemlélte őt, pontosan úgy ahogyan a csillagok a földet, révetegen, s csendesen. Nem volt benne semmi ami éllt volna, akár egy kicsit is. Szív nélkül senki sem képes élni. A tünde szépséges arca elkomorodott, ahogyan ránézett. Zöld szemei élénken villantak rá, még egyszer utoljára. Mélyen az arcába húzta a csuklyáját, s nekiindult a sivatagnak. Az első léptek könnyűek voltak, csizmája könnyedén süppedt a forró homokba. Gyorsan haladt, s nagy igyekezettel haladt előre, egy percet sem akart elvesztegetni. Valahol távol gondolnak rá, s visszavárják. Valakinek hiányzik. Kis idő után egyre nehezült a lépés, csizmája mélyebben süllyedt a homokba, lépései elnehezültek, s egy játszani kezdett a gondolatt, miszerint megállna pihenni. Nem. Hangzott a vasakarat mindent eldöntő szava. Az erős, forró szél homokot szórt az arcába, a nap melege kínozta rettentő hőséggel. Minden tagja sajgott, lábai pihenésért sikoltottak, ám ő csak ment előre, megállíthatatlanul, s eltéríthetetlenül. A nappalból lassan éjszaka lett, a kínzó forróságból, farkasordító hideg. Egy kis sziklás rész tövében talált menedéket, összekucorodva szorosabbra húzta magán a köpenyét. A rettentő hideg egyre mélyebbre hatolt, egyre inkább megdermesztve a tagjait. Bódító álmosság vett erőt rajta, mikor észrevette, az égből hópelyhek kezdtek hullani. Lassan, néma csendben hullottak alá a magasból, szép fehérbe öltöztetve mindent ameddig a szem ellátott. Valami forró, égető érzést érzett a bal kézfejéből, s gyorsan odakapott. Egy rókafej alakú jel izzott a kézfején, s felfoghatatlanul kellemes meleget árasztott magából. A felé hulló hópelyhek felizzottak, s eltűntek, olyasbá tűnt mintha egy óvó kéz védené őt. A kellemes meleg hatására elbódult, elálmosodott. Csak egy pillanatra hunyta le a szemét.
Riadtan ébred, hirtelen talpra pattanva, s óvatosan körülvizslatva a környezetét. A sivatagban volt. Megigazította köpenyét, majd újfent útnak indult. Lassan mászott fel az első homokdűne tetejére, a távolban egy erdőt pillantott meg. Egy sűrű, sötét erdőt. Nem olyat mint amilyet az otthonának gyönyörű zöldellő fái allkotnak. Ez az erdő beteg volt és gonosz, egészen ilyen hatalmas távolságból is meg lehetett érezni ezt. Megrontott növényekkel volt tele, s valami fertelmes aurát árasztott magából. A tünde elszörnyedt a kegyetlenség láttán, még sosem látott hasonlót. El sem tudta képzelni, hogyan lehetséges ilyet tenni a természettel. Szinte azonnal útnak indult, tudta nincs vesztegetni való ideje. Minden óra, s perc számít. Nagy sebességgel haladt, pedig a sivatag mindent megtett hogy lelassítsa. Homokot zúdított az arcába, magába süllyesztette, hőséggel perzselte, ám a tünde egy pillanatra sem állt meg, minden erejével csak haladt előre. Nem kellett több néhány óránál, hogy eljusson az erdő széléhez. Elszörnyedve nézett befelé, a vad rengetegbe. Tövisekkel átfont sűrű erdőt látott maga előtt, olyat amelyhez foghatóval még nem is találkozott. Egy pillanatra sem fordult meg benne a visszafordulás gondolat, de látványtól annyira elborzadt, hogy mozdulni sem bírt. A kézfeje ismét felizzott, a rókafej újra láthatóvá vált számára. Ekkor döbbent rá, hogy micsoda ármánykodó káprázat, gonosz bűvölet hatása alatt állt. Maga az erdő mélyén fészeklő rontás igézte meg, s próbálta elriasztani a céljától. A tünde elszántan lépett a rengetegbe, s haladt előre az ő útján. Tövisek téptek bele a köpenyébe, marcangolták, húzták vissza. A fák tövében gyökerek gáncsolták, el, indák akaszkodtak a nyakába, minden csak az ellen harcolt, hogy elérje célját. A köpenye teljesen szétszakdozott, puha tenyerébe tüske fúródott, szépséges arcát egy gonosz tövis sebezte meg, hajába mindenféle növény akadt bele, többször elbotlott a sűrű gyökerek között. Előrezuhant, s megütöttem magát. Ahogy felnézett, egy pillanatra úgy látta, mintha maga az erdő kerekedne fölé. A növények a lábára, a kezére, s testére fonódtak, mintha csak fogságba akarták volna ejteni őt. Ekkor újfent felizzott a kézfeje, s az erdő növényei rémülten hőköltek hátra, megriadva a fénytől. Menekültek. A tünde felállt, s leporolta magát. Egynesen előre ment, átvágva az előle rémülten menekülő sötétség között. Hamarosan meglátta amit keresett. Egy apró tavat, mely vize ragyogó kék fénnyel terítette be a fölé hajoló sötét ágakat. Néhány tavirózsa lebegett a felszínén, s a közepén egy nagy fa állt, törzsében egy odúval. A tünde a parjára lépett, s egy darab papírt vett elő. A papíron egy rajz volt. Két arcot ábrázolt, melyek jobbról, s ballról néznek egy fát. Szemükből könnyek csurognak le, amelyek az a fát körülvevő tóba cseppennek. A fát vizsgálva felismerte, ez az a hely. Eltette a papirost, s könnyedén az egyik tavirózsára lépett. Innen a másodikra, majd a harmadikra lépett tovább, míg el nem ért a fa tövébe. Az alacsony ágakba kapaszkodva mászott feljebb és feljebb, egészen amíg el nem érte a kis odút. Odabent egy nem túl díszes, fából faragott ládikó hevert. Benyúlt érte, s felemelte a tetejét. Egy apró fadobozát talált benne. Nem kellett megnéznie, hogy tudja, ez az amit keresett. A szív. A márványszobor szíve...
//Csak mert ilyen kedvem volt, és nem tudtam aludni. Lehetett volna hosszabb is, jobb is, most ilyen lett.//