[Magánjáték] "Evelyn" és Erlendr - Az életről, s halálról a mágia tükrében (822. Nyár)

Kiegészítése az Asche zu Asche, Staub zu Staub magánküldetésnek, 822. Nyaráról.

Nem ígérkezett hidegnek az éjszaka, de ez csak illúzió. A tiszta ég mindig hideget jelentett. A holtakat eltemettük, Elisa visszatért a torony mélyére, így csak mi maradtunk.
- Hideg lesz az éjszaka. Gyűjtök tüzifát. - sóhajtottam fel, de úgy éreztem magyarázkodnom kell, hiszen miért is akarnék tüzifát... - Mármint, a tűzhöz. A legközelebbi falu pár órás sétára van innen. Az erdő pedig veszélyes lehet, hogy éjszaka mozogjunk át rajta. A tűz megvéd...
Zavaromban megvakartam a vállam és rájöttem, hogy a sebem még nem zárult be teljesen. Ach Scheiße. Majd ki kell mosnom minél hamarább.

Mivel valamiféle isteni csoda folytán a férfi meg sem sejtette, hogy ő áll a zombik irányítása mögött, felhasználja őket, hogy a sírásás nagyobb részét ők végezzék el. Így már vannak hárman is – két kis szolgálója és a mágustanonc -, akik a végtisztesség megadásán dolgoznak, szóval ő jobb híján csak tartja a távolságot, várva, amíg befejezik az ásást. Persze a feladat mentális része így is őrá esik: folyamatos mozgásban kell tartania az irányítása alatt álló élőholtakat, húzva a mágikus zsingeket, amik bábokként kötik őket hozzá, bár ez a szintű feladat mára jóformán csak egy kisujjának mozdításába kerül.
A színjáték megtartása érdekében maguk a zombik is befeküdnek, és itt már segít, hogy betemetésre kerüljön mindegyik holt. A végére alaposan le is izzad, hiszen egyáltalán nincs hozzászokva a kemény, fizikai munkához – általában ahol csak lehet, az élőholtjait alkalmazza, itt viszont már nemigen van ilyesmire lehetőség, ha a kerek történet látszatát meg akarja tartani a másik előtt. Amint viszont végeznek, nagyot szusszanva húzódik hátrébb a sírtól, nekitámasztva egy romdarabnak vagy farönknek a hátát, igyekezve szapora légzését minél hamarabb csillapítani.
A mágus felvetésére felnéz rá, amit azonnal megbán: már-már ki kell törnie a nyakát, ha az emberi óriás szemeibe akar nézni. Tanácsosabb lett volna előbb felállni.
- Az intelligens veszedelmet meg idevonzza – jegyzi meg savanyúan. – A csillagtalan éjszaka óta nem merek csak úgy letáborozni, de amíg gyűjtögetsz, keresek egy olyan helyet, ami a fény egy jelentős részét takarja – tápászkodik fel. – A romok között csak lesz valami megfelelő erre – porolja le a ruháját, és ha Erlendr-nek sincs kifogása ez ellen, kicsit jobban feltérképezi a környéket, ezúttal kifejezetten táborozásra alkalmas, némileg azért védett pontot keresve.

- Valóban. - bólintottam, realizálva a tényt, hogy a világ nem annyira biztonságos, mint amilyenre emlékeztem.
Bár sosem kerültem még olyan veszélyes fenevad elé, amelyet nem tudtam volna elkergetni, vagy kicselezni. Bár a csillagtalan éjszaka óta nem is töltöttem kint annyi éjszakát, mint előtte.
Kissé nosztalgikus érzés ütött meg, ahogy Evelyn artikulált. Helenére emlékeztetett. Legidősebb nővérem...
- Rád bízom a helyet, én szerzek annyi tűzrevalót, amennyit csak elbírok. Vidd magaddal kérlek a batyumat is! Nem szeretném elfelejteni, hova raktam.
Leégett fáklyámat is felkaptam, mint első áldozatomat, melyet a tűzre szántunk. Bár a fénye nélkül nem volt egyszerű tájékozódni, még is megoldottam, egy régi gyermekdalra emlékezvén. Persze megpróbáltam halkan dúdolni magamban, hogy ne keltsem fel a figyelmét semmi intelligens szörnyetegnek, még is beleéltem magam, s mire visszatértem a jó két ölnyi gallyal, már dalolva kerestem meg Evelyn eldugott rejtekét.
- Áh, megvagy! Már azt hittem itt hagytál a sötét erdő közepén. - köszöntöttem derűsen, mikor megleltem újra társamat. - Hova dobhatom a botokat?

Bár a romok felfedezése során jóformán az orránál fogva vezette szerencsétlen embert, főleg a konfliktus elkerülése végett, a letáborozás kapcsán szerencsére ugyanazon a véleményen vannak. A tartás és ódzkodás ugyanakkor ösztönszerűen inti őt további óvatosságra, hiába találja a férfit olyan butának, mint egy követ, attól még a magasságkülönbség és fizikai erőnlétbeli eltérések igencsak jelentősek. Talán azonban egy kicsit felengedhet, mégse tűnjön a létező leghidegebb és legérzéketlenebb alaknak - még ha ezzel meg is hazudtolja magát -, megvillogtatva a démonok táborában töltött idejének hatását, ami kimerül egy számára egészen furcsa, de sokszor örömmel fogadott humorban.
- Pedig nagyon szívesen kerekedtem volna fel a batyukeresés hősies küldetésére – enged arcára egy szarkasztikus mosolyt, átvéve közben a batyut. – Ha néhány váltóval szegényebb leszel, ne rajtam keresd – veti át vállán, aztán egy biccentéssel leválik Erlendr-ről, megkeresve a körülményekhez mérten a legjobb helyet az éjszakára.
A romok jelentős része nem biztosít kellő takarást, ami pedig szimpatikus lenne a számára, vagy nem ad nekik más menekülési útvonalat baj esetén, vagy előbb kapnak füstmérgezést tűzrakást követően, olyan zárt. Fogalma sincs, így mégis mennyit mászkál a beomlasztott falak és egykor szép, mára magányosan hagyott teremalapok között, mire talál valami kellemesen elzártat, ahol nem fognak megfulladni a füsttől, de még sarokba se lesznek szorítva. Egy nehéz sóhajtással leveti magát, nekidöntve hátát a futónövényekkel benőtt kőfalak egyikének, lerakva Erlendr batyuját is egy karnyújtással odébb. Egy darabig nézi a táskát, fontolóra véve annak átnézését, ám nem kívánja, hogy a kedves tulaj rajtakapja őt ilyesmin, elvégre most már bármelyik percben visszaérhet. Jobb híján csak becsukja a szemeit, egyedül hallás alapján tájékozódva egy darabig, lassan lélegezve mélyeket.
Nem is tart már sokáig, mire a fickó visszaér, és talán nem ez a létező leghangosabb bevonulás, amit valaha hallott, egyáltalán nem úgy érződik, hogy félne a vadon veszedelmeitől.
- Csak mondanod kellett volna, hogy egy királyságot felvásárolhatnék, annyi érték van a táskádban, és már itt sem vagyok – vonja meg a vállát, a kérdés hallatán pedig maga elé mutat. A kővel kirakott alap talán elég nagy lesz ahhoz, hogy a farakásról kipattanó szikrák ne érjék a növényzetet. - Városi vagy? - kérdezi, amíg társa ledobálja a hozott gallyakat.

Egy királyság felvásárlására elegendő váltó? Vajon mennyi váltó lehet az? Meg lehet egyáltalán venni egy királyságot? Vajon beférne az a táskámba? Milyen nehéz lenne az? Vajon lenne olyan táska, ami elbírna annyi érmét? Lehet, hogy van rá mágia! Hallottam az arkánisták között van aki képes a semmibe rejteni dolgokat. Soha nem értettem, hogyan működhet, de ha egy táskát meg lehetne bűvölni, hogy annyi aranyat megtartson, akkor talán sok minden elbírna. De lehet, nem is lehet így megbűvölni a táskákat. Vagy a rúnák képesek lennének rá? Biztosan össze lehet fonni őket...
- Hogy? Városi? Lehet. - rántottam magamat vissza a jelenbe a gondolataim közül, ahogy keresni kezdtem a pattintómat a batyum mélyén. - Mármint, igen, de nem fővárosi. Az mindig is túl zajos volt nekem. Bár, amióta az utat taposom, lehet el is szoktam a városoktól...
Elgondolkodtam, vajon mennyit illik megosztani, hiszen őt sem terhelhettem fölösleges és haszontalan dolgokkal egy ilyen nap után. Inkább nekiálltam néhány kisebb gallyat és a pattintó mellett összegyűrt száraz szalmaszálakkal egy kezdetleges tűzrakást felállítani.
- No és... te? Mint vándor, bizonyára nem nagyon telepedtél le... De előtte? Város, vagy falu volt az otthonod? Persze nem kell válaszolnod, ha kellemetlen a kérdés. Tudom, hogy a legtöbb... az összes tünde múltja fájdalmas. Mármint, akiket ismerek, nem szeretnek beszélni a múltról... okkal. Szóval megértem, ha nem szeretnél róla beszélni. Vagy másik! Odalent, nagyon bátor voltál ahhoz képest, hogy fegyver nélkül voltál! Tehát te sem először találkoztál a feltámasztott holtakkal?

Már vonná fel a szemöldökét a válasz első felére, hiszen egészen egyszerű kérdést tett fel, amire vagy igen, vagy nem a válasz. A folytatással némileg ugyanakkor megmagyarázásra kerül a kezdeti bizonytalansága – és ő is megvilágosodást kap, honnan eredhet a férfi gondtalan közlekedése a vadonban. Persze azt sem szabad figyelmen kívül hagynia, hogy meglehetősen kevesen maradtak, akik a sötételfek erdejében nevelkedtek volna, ami már gyerekkora idején sem volt a biztonság jelképe.
Egészen idáig meggyőződése volt, hogy hozzászokott már, mennyi mindent képes egy szuszra összehordani a másik, de alaposan meg kell döbbennie, milyen gyorsan leépült a toleranciája ehhez. Mennyi időre is váltak szét? Fél órára? Nem sokkal lehetett több annál, és máris újra kell tanulnia, hogyan szelektálja a hosszabbnál hosszabb mondókáit.
- Falu – mondja aztán, egyelőre figyelmen kívül hagyva a másik kérdést. A fájdalom úgysem fog elmúlni, hiába kerülgetik a témát, és bár az összes embert hibáztatja az általa megélt katasztrófák nagy részéért, a gyűlöletének szikrája már aligha képes lángra kapni. – De már nem létezik. A lángok elvitték – pillant az alakuló tábortűzre, ahogy a közönyösségen a melankólia áthatolni érződik. – A botomat viszont ne becsüld alá – horkan aztán hirtelen, kísértést érezve, hogy az emberi kemény koponyát megkoccintsa a faragott fával, egyelőre azonban ellenáll ennek. – Bár nem éles és nem súlyos, több bajból kihúzott, mint gondolnád. Az élőholtakat meg kevésbé találom félelmetesnek, mint az élőket; a testük pusztán áldozatai az élők által okozott körülményeknek. – Valahol nevetséges ezt saját magától hallania, olyannyira, hogy szinte már kétszínűségnek érzi. – De nem hiszem, hogy annyival hozzájárultam volna a kis felfedezésünkhöz, hiszen a teendők nagy részét te végezted. Meg te voltál az, aki testközelből ütötte őket - hívja fel rá a figyelmet. - Te sem tűnsz könnyen megijeszthetőnek.

A lángok. Azok a kegyetlen lángok, amik nem is oly régen megannyi életet követeltek. Azt mondták Isteni büntetés volt, de mai napig nehezemre esik elhinni, hogy az igazságos és bölcs Urunk hogyan vetemedhet ekkora gonoszságra. Isten útjai kifürkészhetetlenek, szokták mondani. A lángok útjai is. És ettől a nőtől az otthonát vették el.
- Sajnálom. - fogtam rövidre, hiszen az ilyesmire nem illik csépelni a szót. Vagy fecsérelni...? Felcsépelni?
Ahogy megemlítette botját én elismerően biccentettem, hiszen tapasztalatból tudtam, egy jó bot sok csávából ki képes húzni. Az utazók legmegbízhatóbb társa.
- Isten óvjon attól, hogy alábecsüljem a botodat. - kacagtam fel kedéjesen. - Ha valaki, én aztán tudom milyen hasznos tud lenni. Csak te... Nos... Nem tűnsz... Izé... - kezemet államra helyeztem, ahogy kerestem a jó szót arra, hogy kifejezzem Evelyn fizikai gyengeségének látványa okozta érzéseimet, aggodalmaimat. - Tudod... Na. De hogy én nem megijeszthetőnek? Ezt sokszor hallottam már. Egy férfinak bátornak kell lennie, hogy szembe tudjon nézni a veszéllyel és megvédhesse azokat, akik kedvesek neki.
Atyám szavainak ismétlése valamiért nem okozott szúró fájdalmat a mellkasomban. Ez jól esett. Hátrébb csúsztam a lángoktól és batyumban turkálva elővettem a kis adag elemózsiámat, hogy éhségem csillapíthassam, mikor valamin megakadtak gondolataim. Élőholtak.

- Amúgy... hallottam már olyanról, hogy a holtak idézők nélkül is feltámadtak. - tértem vissza a korábban említett holtak megidézésére, hiszen nem minden esetben az emberek hibájából vannak itt. - Talán itt is ez történt. Valamiféle anomália csüccsent rá a toronyra ami ideláncolta a lelkeket... Szerinted is ez történt?