[Magánküldetés] Asche zu Asche, Staub zu Staub (822. Nyár)

Magánküldetés Alicia Zharis és Erlendr von Nordenburg részére.

Egyik kellemesen fülledt nyári délután talált rám egy futár, miközben a piacon kerestem a legkövérebb almát. Meg is lepődtem, hiszen nem túl gyakran kapok névre szólóan levelet, főleg nem olyat, amelynek a pecsétje a Carolusburgi Máguskör pecsétjével volt ellátva.
Mosolyogva jutott eszembe, amikor találkoztam Alatarral és Tobiassal, s együtt egy angyalrom mélyére másztunk. Biztosan az ő kezük is benne volt ebben a levélben. Izgatottan törtem is fel a pecsétet, hogy a levél tartalmát elolvassam, ám legnagyobb bánatomra nem Alatar volt a szerzője. Pedig kíváncsi voltam, hogy lehettek mostanság. Bánatom viszont igen rövid életű volt, hiszen ha nem is egy baráti levelet kaptam, de egy lehetőséget a barátaim meglátogatására: Egy meghívót!
- Min virulsz annyira fiam? – kérdezett az almák túloldaláról a telt asszonyság, akinek korábban még a gyümölcsei közül válogattam.
- Egy meghívón. – kaptam fel a fejem és akkor vettem csak észre, hogy valóban úgy vigyorgok, mint a tök.
- Meghívó? Ilyen fontos ember lett belőled?
- Nem tudom. De ez egy igen fontos meghívó.
- Na oszt hova hívtak meg?
- A Fővárosba! – azzal felkaroltam még néhány almát és otthagytam annyi váltót, amennyit nem sajnáltam értük, hogy hamar hazasiethessek, elújságolni a hírt a családomnak.

- Egy meghívó Carolusburgba? – kérdezte anyám és nővérem szinte egyszerre, amikor megmutattam nekik a levelet.
- Szólnom kell még Petrának, mert őt is meghívták, de nem csak, hogy a Fővárosba, a Máguskör ünnepségére hívtak meg! – izgatottságomban még a hangom is megtört.
- Ne fáradj, hallottam! – szólt a konyha felől Petra, aki pár pillanattal később kettő bögre, gőzölgő, feltételezhetően teával jelent meg a nappalinkban, s az egyiket anyám kezébe nyomta. – Valóban, mostanában lesz a nyárközépi ünnepségük. Mikorra szól a meghívó?
- Ha jól számoltam, holnaphoz egy hétre.
- Holnap szerda. – emelte fel mutatóujját Ada, majd a papírra bökött. – A meghívóban Pénteket írtak.
- Akkor két nap múlvához egy hétre. – legyintettem erőszakosan. – Ma még tényleg csak kedd van?
- Ma tényleg csak kedd van. Megvan még a szép ruhád igaz? Amit tavaly hordtál a bálra?
- Hogy ne lenne meg? Vigyáztam rá, mint a szemem fényére.
- Micsoda megtiszteltetés ez! – sóhajtott fel anyám, majd kortyolt egyet a meleg, feltételezhetően teájából. – Emlékszem, amikor apádat először meghívták az egyik ünnepségükre. Annyira izgatott volt. És annyira sármos is. Ada, szaladj csak a szobámba, hozd ki az ékszeres dobozomat.
Amíg nővérem elvolt, Petra úgy döntött, nem fejezi be, a feltételezhetően teáját, inkább elkezdi megszervezni az utazásunkat a Fővárosba. Sebes léptekkel távozott is.
Anyám ékszeres dobozából végül egy kis gomb került elő, arany szegélyű gyöngy lehetett, azt varratta fel anyám a vörös mellényem mellzsebére, pont a családunk címere fölé. Ezzel kiegészítve, még elegánsabbnak érezhettem magamat benne, s megkaphattam a dicséretet, hogy egyre jobban hasonlítok apámra. Büszkeségtől dagadt a mellényem.
Indulásunk napján mindenemet kétszer átnéztem, s mivel a Máguskörhöz megyünk ahol Alatar is dolgozik, illőnek véltem a tőle kapott könyvemet is magammal vinni. Ha lehetőségem adódik rá, elbüszkélkedhetek a kövérre hízlalt lapjaival. Útravalóim mellett a szép ruhámat is összehajtva tettem a zsákomba, ügyelve a frissen rávarrott gombra, no meg persze a tisztaságára, hiszen nem hinném, hogy tisztíttathatnám bárhol is a Fővárosban, vagy akár út közben.
Szekérháton, egy kereskedő konvoj tagjaiként jutottunk el végezetül célállomásunkhoz, s szerencsénkre még egy nappal korábban is. Éjszakai érkezésünknek az őrség nem örült túlzottan, de minket meg se próbáltak kihallgatni, aminek kifejezetten örültem, mert az út is több napig tartott, s a közben tartott leckék még fárasztóvá is tették a tájban való gyönyörködést.
Hamar átsétáltunk a szélsőbb gyűrűkön, hogy egy kevésbé izgalmas, de lényegesen biztonságosabb szállást lelhessünk magunknak, s elég sokat elmondott rólam, hogy egy kiadós vacsora után sem vágytam a zajos italozók társaságára jobban, mint a takaróra.
- Ha jól olvastam, az ünnepség öt órakor kezdődik. Most van… - Petra az ablakon kihajolva felnézett az égre és halkan motyogni kezdett. - …olyan nyolc óra.
- Az rengeteg idő az alvásra. – nyögtem fel mesterem reggeli ébresztőjére.
- Dehogy alszol! Itt vagyunk Carolusburgban. Észak szívében! Azonnal emeld fel a valagadat! Vásárolni megyünk!
Nem szerettem a Fővárosban járkálni. Legalább is, nem a forgalmasabb helyeket. A zajok, a színek… a zajok… De Petra nem hagyta, hogy egyedül maradjak a gondolataimmal, hiszen még a végén a fejembe szállt volna a dicsőség, hogy névre szóló levelet kaptam a Carolusburgi Máguskörtől. Na, még mit nem! A szabad délelőttünket a különböző műhelyek és főzetkészítők között rohangálva töltöttük, hogy málhás szamárként megrakva térhessek vissza mindennel, amit mesterem kinézett. Jól le is főttem, kénytelen voltam megmosdani egy vödörben. Természetesen Petra felszólítására. Lényeg, ami lényeg, frissen és kevésbé fáradtan léptünk be szép öltözékünkben a Máguskör magasztos kapuin. Az idegességtől csomó kezdett a torkomra ülni.

Meghívónk bemutatása után be is léphettünk fogadóterembe, amely nem is volt oly hatalmas, mint amilyenre számítottam, ám az ajtók számát meg sem mertem próbálni megszámolni. Időnként fel-felbukkant egy alak, néhol egy gyerek, néhol egy ráncos öreg, mindegyik hosszú talárban, ám a fiataloké egyértelműen elkülöníthető volt a többiekétől. A tanoncok. Az öregek meg a mesterek, feltételeztem. Bizonyára a Máguskörön belüli viselet megengedheti az efféle… praktikátlan ruházatokat, s bár én örültem, hogy nekem nem kellett effélét viselnem, azért mélyen, legbelül, kissé vágyakoztam feléjük.
Követtem mesteremet, aki meglepően magabiztosan navigált a folyosók között, még ha néha meg is kellett állnunk. Néhány perc alatt eltaláltunk a díszteremhez, ahol az ünnepséget tartották, s a kékes fényáradat azonnal beleivódott csodálkozó szemeimbe. Sokáig azonban nem volt időm nézelődni, ugyanis a pulpituson egyszer csak megjelent egy tanonc, hogy kezében egy tekerccsel, felolvassa az ünnepi köszöntőt.
Hosszasan sorolta a különböző fontosabb személyek neveit, akik megtisztelték jelenlétükkel az alkalmat.
- Továbbá köszönjük minden egyes meghívott vendégnek a megjelenését. Minden évben hagyomány, hogy nyárközép estéjén megtartjuk a Carolusburgi Máguskör kutatóinak ünnepségét, ahol közösen elismerhetjük mágusaink tudományos előrelépését, mindazt a szolgálatot, amelyet a tudomány haladása és a Máguskör hírnevének öregbítése érdekében tettek. Idén a Carolusburgi Máguskör kitünteti elismerésével a Mágiatörténet és a Mágia szisztematikájának professzorát, aki... – ezen a ponton olyan mértékben kezdett lekötni a terem csillárja, hogy egy szavára nem voltam képes figyelni.
Láttam, hogy díszes, fényes fémből készült és a sok üveg része gyönyörűen szórta a fényt, engem még is a fény forrása érdekelt leginkább. Nem olyan színe volt, mint a legtöbb olajlámpás által árasztott fénynek. Sokkal gyengédebb, és sokkal melegebb. No meg erősebb is. Nem is lehetett igazán meghatározni a pontos forrását, akármennyire is hunyorgott az ember. Kíváncsi elmélkedésemből végül egy ismerősen csengő név ugrasztott ki.
- …sikerült áttörést elérnie kutatócsoportjával a falkenrathi angyalromoknál, amikor mágiatípusok közti összefüggéseket és rokoni szálakat vizsgálta. Felkérem Friedrich Bern professzor urat, hogy mondja el ünnepi beszédét.
Ettől izgatottan néztem vissza a pulpitusra, ahol a jó öreg Alatar mester állt. Görbe orra, kerek szemüvege és vaskos bajusza eltéveszthetetlenné tette alakját, még ha sötétkék talárja indokolatlanul elütött az általam megismert öltözékétől. Prémmel díszített volt, nyakában egy láncon lógó medállal, amelyen a Máguskör szimbóluma csillogott. Színben a talárjával egyező süvege is volt, ami nagy és hegyes alakjával, csaknem komikusan elnagyzolta a mágus fejét. Nem akartam nagy feltűnést kelteni, ezért nem is nevettem fel hangosan, de azért mosolyogva integettem neki, remélve, hogy észrevesz.
Alatar megköszörülte a torkát, majd megköszönte a megtiszteltetést. Természetesen röviden beszámolt a kutatásáról is, amiből pontosan annyit értettem meg, mint a legelső alkalommal, de kiemelte a falkerathi kutatás fontosságát, s bár név szerint engem nem említett meg, tudtam, hogy rám gondolt, a segítő mágustanonc alatt, aki nélkül nem sikerülhetett. Hamar ki is kellett rázzam magamból a büszkeséget, hiszen nem lehetett akkora érdemem a dologban. Csak a költői túlzás ihlette meg az öreg mágusmestert.
– Minden kutatás és mindennemű művelése a tudománynak a jövőt szolgálja. A jövő pedig a fiatal mágusokban van. Azt mondom hát, barátaim, hogy ma este ünnepeljük az ifjakat, akiknek tudásszomja nélkül hiábavaló volna minden munkánk. Csak együtt vagyunk képesek új mélységét feltárni a világ titkainak, a mágia rejtelmeinek. Éljen hát a fiatalság! – fejével előre biccentett, jelezvén, hogy ő befejezte a beszédét, s pillanatok alatt hatalmas tapsvihar kerekedett, amelybe én is beszálltam.
Boldogság töltött el, hogy részese lehettem az eseménynek. Gratulálni ugyan nem tudtam neki, hiszen azonnal körülvette őt a mágusmesterek hada, aki meg nem gratulálni ment neki, az a szomszédos terem felé kezdett ballagni. Ahogy odanéztem, láttam is az okát: megterített asztalok.

A vacsora csábítása Petrát is vonzotta, nem csak engem, így már mentünk is volna tovább az étkezőbe, ha meg nem állított volna egy ismerős hang.
- Erlendr! – egy kisfiú vékony hangja repült keresztül a termen, s ahogy megperdültem, már biztos is voltam benne, ki az.
- Tobias! – a fiú minden etikettet figyelmen kívül hagyva tárta szét a karjait, hogy megölelhessen, s mivel Petra belém nem volt képes verni az udvari edikettet egynél többször, így én is figyelmen kívül hagytam, s azzal a lendülettel, amivel érkezett, fel is kaptam a fiút. – De megnőttél!
Nagyon könnyű volt, ahhoz képest, hogy több mint fél év alatt mennyit nőtt. De legalább a haja kócos maradt. Lesznek dolgok, amik soha nem változnak. Miután leeresztettem, hamar észbe is kapott, s talárját kiegyenesítve mesterem felé fordult.
– A nevem Tobias, Alatar mester tanítványa vagyok. Erlendr-rel Falkenrathban kutattuk együtt az ottani angyalromot.
- Szóval te volnál az a híres Tobias? - lépett előre Petra is, hogy alaposabban szemügyre vegye a fiút. - Csak nem egy hétig azt kellett hallgatnom Erlendr-től, hogy milyen remek mester lesz belőled.
- Tobias, ő itt Petra Blatt. Az én nagylelkű és igazságos mesterem.
- És türelmes.
- És türelmes is.
- És elnéző.
- És elnéző is.
- És éhes. Szóval előre megyek. Ne maradjatok le nagyon.
- Na had nézzelek meg jobban. - hajoltam előre, amint mesterem arrébb állt. - Igen, a hajad még mindig borzalmas.
– Hát igen... sosem akar úgy állni, ahogy kéne. – kacagott fel, s hiába lapogatta, tényleg visszaugrottak a kacsás tincsei.
– Alatar mester arra kért, hogy szóljak, szeretne beszélni veled, Erlendr, és... – Petrára pillantott, aki már fél úton járt köztünk és az ajtó között. – Petra Blatt mesterrel, természetesen. Négy... vagyis hat szem közt. Velem együtt nyolc. Igen... Igyekszik lerázni a kollégáit és aztán a mágiatörténeti könyvtárszobában keres majd. Ismeritek a járást, vagy elvezesselek oda benneteket?
- Óh, én olyan elveszett vagyok, mint a ma született bárány. - legyintettem ajánlatára, majd a már majdnem az ajtónál járó Petra felé néztem. - Mesterem viszont nagyjából tudja a járást. Gyorsan utolérem és megpróbálom meggyőzni, hogy a vacsoránál van fontosabb dolgunk is most... éppen. Sietünk, ahogy csak tudunk.
– Igazából rád van szüksége a mesternek, de nem akarja, hogy rosszul jöjjön ki a dolog, ezért gondolta, hogy talán jobb, ha a te mestered is jelen van. Akkor a könyvtárszobában!
Én csak intettem neki, s siettem, hogy még én kaphassam el elsőnek mesteremet, aki nem volt túl boldog, hogy a vacsora előtt félrehívnak minket, de látszott rajta, hogy esze ágában sincsen kihagyni a lehetőséget. Hosszú lépcsőzések után végül oda is találtunk a mágiatörténeti könyvtárszobához, s kopogtatásunk után nem sokkal Tobias nyitott ajtót nekünk.
– Áh, legyetek üdvözölve! – intett Alatar, süvegét az asztalra helyezve. - Azt hittem, már sosem engednek utamra. Kérlek, foglaljatok helyet. Eleget ácsorogtatok.
- Hálásan köszönjük a meghívást Alatar. - ült le az egyik székbe Petra.
- Hogy vagytok? Megterhelő lehetett ennyi ember előtt beszédet mondani. - ültem le én is, kisebb sóhajtással, majd eszembe jutott a formalitás. - Óh, nem tudom, találkoztatok e már egymással személyesen, ő itt a mesterem, Petra Blatt.
– Friedrich Bern, Alatar. – mutatkozott be az öreg is, s mind a ketten csak biccentettek egymásnak. - Rövid ideig tanítottam a kisasszonyt mágiatörténetből, de azután már csak elvétve találkozhattunk. Én magam az arkán területen mozgolódom ugyanis. Erlendr igazán remek mágustanonc, csak gratulálni tudok. Részben ezért is indítványoztam ezt a privát beszélgetést. Nem csupán kitüntetést, hanem feladatot is kaptam ugyanis ma este.
- Megtisztelő, hogy emlékszik még rám, annyi év után is. Köszönöm az elismerést.
- Pedig teszek róla, hogy ne legyen könnyű velem. - böktem meg szavaimmal mesteremet, kihasználva, hogy tiszteletben akarja tartani Alatar jelenlétét. - Újabb feladatot kaptatok? Ez remek hír! Hova indultok ezúttal?
Alatar bajusza kiszélesedtek és szem körüli ráncai elmélyültek, innen meg lehetett mondani, hogy elmosolyodott.
– Minden bizonnyal hallhattál róla, hogy megnyílt az út a partvidékekről Nyugat felé. Az emberek hadjáratai elpusztították a rémségeket a partvidékeken, s az öblöt fenyegető fenevaddal is elbántak északi és déli együttes erővel. Ez pedig kiváló lehetőséget rejt a számunkra. Sejted, miért?
- Mert… - segítségkérően néztem mesterem felé, aki, érthető okokból, szándékosan nem felém figyelt. - ...így biztonságosabban lehet a nyugati partvidéket is kutatni?
– Pontosan, vagy akár felfedezni, mi van Nyugatra a szigeteken is túl. Az utóbbi időkben a Máguskör vezetése többízben is tárgyalt az Egyház képviselőivel és olyan együttműködésre sikerült jutni, amely mindkét fél számára gyümölcsöt ígér. Az ismeretek ugyanis az Egyházat is érdeklik. Megállapodás született tehát egy expedíció indítására Nyugatra. Az Egyház hozzá is látott egy erre megfelelő hajó előkészítésére, amely a Szent Elmo nevet viseli. Az expedíció előkészítése a mágusok oldaláról pedig az én feladatom lett. Ennek a munkálatait megkezdtem már, mivel előzetesen értesítettek róla, hogy engem jelölnek ki a Máguskör részéről. - az egyik polchoz lépett és előhúzott egy tekercset, amit sebesen ki is terített az asztalra, felfedve egy feltételezett távcső tervrajzát. - Többek között ezt a teleszkópot viszik magukkal a mágusok erre az útra. Ezzel kapcsolatosan van szükségem a segítségedre.
- Az enyémre? - kissé értetlenül néztem a tervrajzra, hiszen ha valaki, én bizonyosan nem értettem távcsövek összeszereléséhez. - Hiszen már megvan a tervrajz. Miben tudnék én segíteni?
Ahogy Petra is közelebb hajolt, hogy a tekercset átelemezze, halvány mosoly futott végig rajta, s némi felismerés látszott az arcán. Ő már tudta, amit én még nem is sejtettem.
– Egy teleszkópot nem nehéz megépíteni, még ha méretre nagy is. Könnyű dolog megmunkálni a testét, ami azonban a legfontosabb része és meghatározza a hatótávolságát és képességét, az ez. – csontos ujjával rámutatott a tervrajz egy pontjára. – A prizma. Talán furcsa lehet, de a tervrajzot a prizmával kezdtem megrajzolni, s ahhoz méreteztem a teleszkóp többi részét. Mondd, Erlendr, hány vámpírcsalád van Veronián?
- Tizenkettő. - vágtam rá, majd az én arcomra is felkerült az a felismerés és végre kiegyenesedhettem. - Hiszen egy lezuhant...
Felismerésem azonban gyenge feltételezés volt csupán. A Dornburg család tornya lezuhant nem is annyira régen, s bár nem tudtam, ők mivel foglalkoztak, úgy gondoltam, ott található a keresett tárgy.
– Kiváló. Nem volt ez azonban mindig így. Az évszázadok alatt, ahogy sok minden más, ez is változott, a vámpírtornyok száma idővel lecsökkent, egyes családok beolvadtak más családokba. Innen például a Nebelturmok, a vámpírok kovácsainak vérmágiája is. Ilyen, mára már elfeledett család a Silberschein, akik ékszerészettel, ékkövek megmunkálásával foglalkoztak valamikor. – szemüvegét levéve megtörölgette azt ruhájának ujjával, emlékeztetve engem arra, mennyire hálás vagyok a jó szemeimért. - Részben a Neulanderek, részben pedig a Nebelturmok közé olvadtak be, legalábbis akik maradtak, miután összetűzésbe keveredtek az Egyházzal. Pontos információim a konfliktusról nincsenek, de valószínűsíthető, amennyiben nem csupán kiszínezett meséről van szó, hogy az Egyház megrendelte egy ékkő csiszolását a Silberscheinoktól, akik végül megtagadták a művük áruba bocsátását. Sajnos továbbra sem volt módom az egyházi levéltárakhoz hozzáférni, pedig bizonyára írtak róla valamit... Na de nem is ez a lényeg. A torony romjai ma is állnak, a prizma pedig nincs az Egyház birtokában. A vállalkozás azonban szigorúan bizalmas. Gondolom, sejted, miért nem tudhatja meg az Egyház, de azt sem akarom, hogy a Máguskör értesüljön róla, különösen, amíg nem birtokoljuk. Csak benned bízhatom, Erlendr.
- Ez megmagyarázza, miért külső megbízottat keresett. - bólintott Petra.
- A vámpírcsaládok sokkal összetettebbek, mint azt hittem. Én azt hittem, a Dornburg romjai között lesz valahol. - kissé megköszörültem a torkom, hogy zavaromat leplezzem. - Természetesen boldogan vállalkozom a feladatra!
- Fogd vissza magad egy pillanatra Erlendr! - szólt rám a megszokott ridegségével mesterem. - Honnan tudhatjuk biztosan, hogy a prizmát meg is csinálták?
– Khm, nos... - Odatolt az egyik polchoz egy széket, felállt rá, kivett pár könyvet, s mögéjük nyúlva egy papírtekercset vett elő. – Ezt egy könyvből másoltam, ahol először olvastam a prizmáról. Meg néhány másik feljegyzésből.
Visszatette a könyveket a helyükre, majd szeme megakadt valamin.
– Az ördögbe már, Tobias, te ezekhez hozzányúltál! Látom a porban az ujjaid nyomát!
– Csak megigazítottam, hogy ne legyen feltűnő! Tudtam, hogy ott tartod azt a tekercset...
Összeborzolt szemöldökkel a fiúra nézett, de vonásai hamar kisimultak, s miután lekecmergett a székről, odanyújtotta Petrának a tekercset.
– Amint ismét elkezdtem szaglászni az Egyház körül, természetesen csukott ajtókra bukkantam és esélyem sem volt a levéltárukba bejutni. Ezek azok az információk, amelyekre a könyvtárunkban és a fővárosi történelmi feljegyzések között bukkantam. Gondoltam rá, hogy egy novíciust még csak meg lehet vesztegetni, de ezek a klerikusok könnyűszerrel kiszednék belőle, ha szagot fognak. Nem kockáztathattam hát. Ha a prizma létezik, akkor ezek a méretei, és minden bizonnyal a Silberschein torony romjai közt kell, legyen.
Petra lassan és alaposan átnézte a tekercset, majd összetekerte és letette az asztalra.
- Nos? - kérdeztem türelmetlenül.
- Meggyőző.
- Igen! Merre találom a tornyot és mikorra térjek vissza a pizmával?
- Prizmával.
- Azzal.
Elégedett mosolyt feltételezhettem ismét Alatar bajuszának mozgásából.
– Sejtettem, hogy igent fogsz mondani. Köszönöm, Erlendr. Tobias! – a fiú azonnal mellém lépett és talárja alól átnyújtott egy tekercset.
– Felrajzoltam egy térképet neked. – húzta ki magát büszkén, s én büszke is voltam rá, hiszen térképet még én sem tudtam rajzolni. - Bejelöltem rajta a torony feltételezett helyét, ahol Alatar mester mutatta.
– Ez a tiéd. Ha bármire szükséged van az útra, Tobias-szal mi gondoskodunk róla. Na de, ha nincs több kérdésed mostanra, bizonyára éhesek vagytok. Ráérünk megvitatni a részleteket később, amennyiben szükséges, de ezek a tudósok olyanok, mint a sáskák, menten elpusztítanak mindent az étkezőben. Nem bízhatunk abban, hogy nekünk is hagynak.

Ételből még szerencsére bőven jutott, s mi is jó ízűen meg tudtunk vacsorázni, néhány meglepően lelkes tanonc és mester társaságában. Még Petra is találkozott egy régi ismerősével, és amíg ők félrevonultak, addig nekem is lehetőségem volt kicsit jobban ellazulni.
- Mondja csak Alatar. – húzódtam közelebb a mesterhez. – Mióta tagja a Máguskörnek?
- Mióta? – levette szemüvegét, hogy pár pillanatig a távolba hunyorogjon, majd megköszörülte a torkát és visszatette okuláréját. – Nagyon régóta. Miért kérded?
- Csak abban reménykedtem, hogy ismer e esetleg egy bizonyos… - elő kellett vennem egy papír fecnit, amire ráírtam korábban a nevet. – Hannes Gerbertet?
- Ismertem őt, igen. – kuncogott a mester és mélyen a szemembe nézett. – És már vártam is, hogy mikor teszed fel a kérdést. Több elismerés érte élete alatt, mint amennyit meg tudnánk számolni. Az arkánum feltárója, a csend őrzője, a tudás sárkánya és Lauryn von Nordenburg, a te édesapád mestere. Isten nyugosztalja mindkettejüket.
- Ezek szerint…
- Azon kivételes elmék közé tartozott, akit az öregség vitt el.
- De honnan tudta, hogy apám…
- Én egy kutató mágusmester vagyok Erlendr. – mélyítette megint szeme körül a ráncokat. – Gondolod, hogy találkozom egy kivételes mágustanonccal kutatásom során és nem járok utána, ki is ő?
- Akkor a levél is…
- Azt mi kérvényeztük! – vágott bele Tobias is, aki azonnal összehúzta magát mestere szúrós pillantására.
Ezután egy ideig szóhoz sem tudtam jutni. Tiszteltem az öreg mágusmestert és egy kicsit talán féltem is tőle. Vajon mi mindent tudhat még, amit én soha nem is fogok tudni? Az arkán mágián kívül, természetesen.
- Lehet esetleg egy személyes kérésem? Apámnak volt egy kis, bőrkötéses füzete. Állítólag a Fővárosi irattárba vitték, de amikor utoljára ott jártam, azt mondták az efféléket a Máguskörhöz viszik.
- Szeretnéd azt a füzetet?
- Ha nem egy nagy kérés… igen. Tanonc korában használhatta csupán, így nem hinném, hogy veszélyes dolgok lennének benne, csak…
Alatar ekkor csak tenyerét megemelve fojtotta belém a szavakat.
- Megnézem, mit tehetek. De ne hálálkodj. Majd ha egyben visszatérsz.

Az ünnepséget követően azonnal készülődésnek estem, s mesterem ajánlatát is visszautasítottam, hogy segítsen, elvégre az én megbízásom volt. Így is eleget tett értem azzal, hogy a Máguskör mestereivel egyezkedett a vizsgám ügyében. Nem volt titok a számomra, de persze az orromra sem kötötte.
Meglévő váltómmal vettem magamnak egy saját kötelet és legalább egy hétre elegendő elemózsiát, hiszen eléggé messzire kell utaznom a Fővárostól. Mikor aztán készen álltam, hagytam egy levelet a szállásunkon Petrának, és útra keltem. A vérmegyék között sikerült néhány karavánt elkapnom, akik néhány váltó fejében tovább vittek engem, s még védelmet is kaptam az út nagy részében. Ahol nem sikerült találnom kereskedőket, vagy éppen nem nyugatnak mentek, ott vállamra vetettem a botomat, végén a batyummal, valamint a nyakamba a földutat. Hosszúak és forrók voltak a nappalok, így a fa árnyékában töltött séták igazi nyugalmat adtak, falvak között. Sajnos nem minden faluban éltek emberek, így időnként óvatosságra is intettem magamat. Nem akartam trollfészekbe kerülni véletlenségből, de szerencsém kitartott.
Egyik napon, amikor már csaknem megpillantottam, hogy mely kéményből szállhatott fel a domb túloldaláról látott füst, egy kecske állta utamat. Gazdátlanul ott legelészett az út mentén.
- Ha! Te meg mit keresel itt, kiskecsek? – léptem közelebb óvatosan az állathoz, nem is várva választ. – Gyere, keressük meg a legelődet jó?
Nem félt az embertől, ami bíztató jelnek bizonyult, így kötelemet csak kicsi szarvai köré tekerve, vezetni kezdtem át a dombon túlra. Félig romos falucska állt a völgyben, s már távolról is látni lehetett, hogy a füst nem egy ház kéményéből szállott fel, hanem az udvaráról. Nem hagytam ám, hogy lelkesedésem elszálljon, elvégre az éjszaka lassan közeledett, ahogy az ég alja elszíneződni látszott már, és nekem kellett egy tető a fejem fölé.
Az éppen a portán tevékenykedő fiatal lány hamar észre is vehette az érkezésemet, mert a kapuban már egy kihegyezett kaszával várt a férje. Rövid szóváltást követően aztán be is engedtek, elvégre kecskét hoztam és nem bajt. Elemózsiám volt, fegyverem nem és csak egy kiadós alvásra volt szükségem. Az eleinte hűvös fogadtatás azonban felmelegedett az éjszaka közeledtével, s miután elmondtam nekik, hogy a miféle romokat keresek, készséggel elmondták a legendákat, amiket még családjaik hagytak rájuk. Azt is megtudtam, hogy ők eredetileg is ebből a faluból származtak, de több évre el kellett meneküljenek, a veszélyek miatt. Csak pár hónapja mertek visszatérni, legnagyobb bánatukra elsőként a férj családi házába. Történetüket aztán rövidre zárták, s még egy karéj szárított hússal is megkínáltak, mielőtt a vendégszobában lehajthattam volna a fejemet, amit én természetesen elfogadtam.
Másnap egy rövid útbaigazítást követően elbúcsúztam a pártól, s fojtattam az utamat, remélve, hogy majd jó hasznát veszik a kecskének, amit náluk hagytam. Az után még egy éjszakát tudtam egy kissé népesebb falunak a magtárában tölteni, s onnan még több érdekes legendára szert tenni, a közeli erdőben található romokról. Tobias térképével megegyezett a helyszín… nagyjából… legalább is úgy gondoltam. Nem értettem igazán a térképekhez. De a falubeliek azt mondták, jó helyen járok. Mondjuk azt is mondták, hogy oda már fölösleges menni. Nagyon nehéz volt megállnom, hogy ne számoljak be nekik a prizmáról és az egész küldetésem céljáról. De ha el is mondtam volna nekik, sem biztos, hogy érdekelte volna őket. Vagy csak veszélybe sodortam volna vele az ártatlan lelkeket, hiszen nem tudhattam, miféle dolgok lehettek a torony romjai között.

A reggeli harmat felszáradása előtt indultam meg az erőbe, s legnagyobb örömömre, a nedves levegő, a moha eltéveszthetetlen illata azonnal megütötte az orromat, amitől igazán szabadnak éreztem magam. Amolyan elvarázsolt erdőnek éreztem a helyet, pedig szinte biztos volt, hogy csak egy egyszerű, hétköznapi tölgyes volt. Ahogy sétáltam a vadállatok csapásait követve, egyszer csak megpillantottam néhány indokolatlanul szabályos formájú követ. Jó helyen jártam. Közelebb gázoltam az aljnövényzetben, s ahogy éppen másztam volna át az egykori torony falának maradványain, szemem sarkából mozgást véltem felfedezni. Nem lehetett túl messze, de amikor odakaptam a fejem, nem láttam semmit. Eleinte őzre gyanakodtam, így megdermedtem, nehogy még jobban ráijesszek, de ahogy ott álltam, s több mozgást nem láttam, lassan kifújtam a levegőt és megráztam a fejem. Madár lehetett csupán, ami a szememmel játékot űzött. Vagy tündérjáték, ami az efféle erdőkben nem lehetett olyan ritkaság.
Mivel a toronyból nem maradt sok az idő vasfoga miatt, úgy véltem, amit keresek, a föld alatt kell, hogy legyen, így elindultam, hogy keressek valamiféle lejáratot, ám a gondolatnak hirtelen megálljt kellett parancsoljak, ugyan is szemem megakadt valamin. Az egyik kő mellett, egy elég régen lehullott faág vonzotta a figyelmemet, s mivel teljesen meg voltam bizonyosodva arról, hogy egyedül vagyok, felszerelésemet azonnal letettem a botnak a helyére, amelyet felvettem. Hosszabb volt, mint az enyém, vastagabb is, de a formája sokkal természetesebb. Ha nem lett volna korhadt, egy nagyon mutatós varázsbot is lehetett volna belőle. Fantáziámnak azonban ez nem okozott problémát, és azonnal körbefordultam vele, levegőbe emelve, hogy képzeletbeli banditákat kezdjek el lefegyverezni a képzeletbeli mágiámmal. Mintha csak egy éppen folyó háború közben volnék, ahol én vagyok a legerősebb mágus! Az egyiket egy arkán lövedékkel hátralöktem, míg egy másiknak köddé változtattam a fegyverét. Egy harmadik éppen hátba akart támadni, de villámgyors reflexeimnek hála egy egyszerű energialökéssel eltaszítottam magamtól, neki a falnak, hogy nem sokkal később egy mozdulattal lángokat varázsoljak magam köré. Már csak egy hajszálnyira voltam attól, hogy fölényesen felkacagjak, amikor hirtelen megszólított valaki.
- Hé, te! – azonnal odakaptam a fejemet az igazi hang forrására, s egy vékony, beesett arcú, sápadt tündenő állt velem szemben, szigorú ábrázattal. – Mégis mit művelsz ezen az Isten háta mögötti vidéken?
A helyzet zavarba ejtő is lehetett volna, ha nem tettem volna már bele minden lelkesedésemet. Az illúziót azonban nem hagyhattam elveszni, így csak kiegyenesedtem, s a göcsörtös faágat magam mellé állítva úgy tettem, mintha valami erős mágikus energiával felruházott fegyver lett volna, kristályokat lebegtetve maga körül, amelyek kék színben ragyogtak. Megköszörültem a torkomat, s mély hangon így szólottam:
- Az én nevem Erlendr. Azért jöttem, hogy a rejtett ereklyét elvigyem erről az idő rágta helyről! – nem mondhattam meg neki, hogy pontosan miért vagyok itt, így muszáj voltam a lehető legtágabban fogalmazni minden mondandómat, de Isten lássa a lelkem, hazudni nem akartam.
Bemutatkozásom sajnos nem érte el a kívánt hatást, ugyan is a nő hátrálni kezdett, vissza a romok mögé. Én hamar el is dobtam a korhadt faágat, és nyitott tenyérrel emeltem kezeimet mellmagasságba, hogy megmutassam, nem akarok neki ártani.
- Ühüm, és… mondd csak… a lelövésem is hozzátartozik az ereklyevadászatodhoz?
- Lelövésed? Ég óvjon tőle, hogy én lelőjek bárkit is. Hiszen még fegyverem sincsen hozzá. – fel is kacagtam a gondolattól, majd alaposabban megfigyeltem a nő öltözékét és arra a megállapításra jutottam, hogy ő is utazó. – Nem kell tartani tőlem. Csak egy… utazó vagyok. Ha jól látom te is. Isteni csoda, hogy egy ilyen helyen futottunk össze, bizonyára.
Sebesen bólogattam és visszasétáltam a felszereléseimhez.
- Remélem, nem sértelek meg a feltételezéssel, de eléggé éhesnek tűnsz. Nekem pedig lenne itt két napra elegendő sültem. – meg is emeltem a kis kendőt, amibe külön be volt csomagolva az elemózsiám. – Szívesen felajánlom, ha elmondod, miként nevezhetlek.
Ajánlatom mintha el se jutott volna a füléig, csak az eldobott botom felé bök.
- Oh, persze… Akkor ez mi volt? – hangjában elég erős volt a kétkedés, hogy én is felismerhessem. – Egy utazó igencsak furcsa trükkökkel, aki ereklyékre vadászik? Egy ilyen helyen?
Egyik kezével a botjára támaszkodva mutatott körbe a romok között a másikkal, mielőtt csípőjére tette volna azt. Felsóhajtottam a fagyos hangjától, s inkább visszatettem az elemózsiámat a csomagomba és felálltam, hogy szembe fordulhassak vele.
- Az ott, - mutattam én is a bot felé. - egy korhadt faág volt, ami tökéletes formájából adódóan akár egy varázslóbot is lehetett volna. De nem volt az. Sajnos. Csak egy közönséges korhadt faág. Nem egy trükk. Trükközni sosem tanítottak meg. Egy ilyen bottal amúgy is nehéz lett volna. Nem volt hozzá jó fogása...
Kissé csalódottan horgasztottam le az orromat, de eszembe jutott végül a másik kérdése is.
- Ilyen helyen. – bólogattam. - Ezek itt romok. A környékbéliek szerint ékszerész család élt itt. Vámpírok. Szóóóóóóóval... Ja! Tudok még válaszolni valamire?
Legbelül visítottam a kíntól, hogy nem magyarázhattam el pontosan, miért is voltam ott. Még rosszabb is volt, mint a faluban, mert egy utazó általában bizalmatlanabb, mint egy letelepedett ember. Egy utazónak többet kellett volna elmondanom, hogy megbízzon bennem.
- Hmh, világos. Furcsák vagytok, ti emberek. – kezét állához emelte, majd összevont szemöldökkel maga mögé fordult. – Itt? Vámpírok? Egy térképen se láttam ennek a toronynak a helyét. Mégis mikor éltek itt?
Fogaim még soha életemben nem szorítottam össze tudatosan olyan szorosra, mint akkor. Nem voltam benne biztos, hogy elmondhatom e egy ismeretlennek, honnan tudtam, hogy a vámpírtorony pont ott volt, vagy, hogy hogyan találtam oda. Összeszorított ajkaim között lassan kipréseltem a levegőt és csípőre tett kézzel bámultam bele a semmibe egy pár másodpercig, időt nyerve a gondolkodásra.
- Na látod, ezt nem tudom. De! Én megbízom a környéken élők történeteiben, hiszen azok igazságon alapulnak. Itt állítólag valami... Slibercizé család élt még nagyon... NAGYON régen. Ékszerészek. Vagy azt már mondtam? A lényeg, hogy én... ezért vagyok itt. Te viszont... miért vagy itt? Na nem mintha zavarna, hogy van társaságom, hiszen párban mindig szebb a kalandozás, csak úgy éppenséggel rám találtál, amikor nem számítottam senkire és egy kicsit megleptél és nem vagyok biztos benne, hogy bármi okod lenne magyarázkodni, elvégre én beszélek itt, csak a kíváncsiság beszél belőlem. - kezemet ismét a szám elé emeltem, hogy elhallgattassam magamat, majd felöltöttem a legszélesebb mosolyomat és kérdőn tekintettem a tündére, aki sűrű pislogásba kezdett szavaim hallatán.
- Tehát… Tehát Silbercizék laktak itt, világos. És annyira nagyon-nagyon régen laktak itt, hogy nem szerepelnek sehol. Értem. És akkor te úgy sejted, hogy van itt… - szabad karjával körkörös gesztusokat tett a romok irányába, miközben megint hátrafordult. – Van valami ereklye?
- Igen. – bólintottam magabiztosan, pedig így összefoglalva teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy mekkora összehordott marhaság ömlött ki a számon. - És ha te is segítesz megtalálni a lejáratot a pincébe, akkor sokkal hamarabb meg lesz találva. Mármint az ereklye. Szóval tudom, hogy még csak most találkoztunk, de mint egyik utazó a másiknak, nagyra értékelném a segítségedet kedves...
- Evelin…? – árulta el végül a nevét, bár látszott rajta a bizonytalanság, amit teljesen meg tudtam érteni. – Nem bízol egy kicsit túl könnyen?
- Még is mire gondolsz? – pislogtam rá őszinte értetlenséggel. – Elmondtad a nevedet, ami a kölcsönös bizalom jele. Nem vagyok én annyira könnyen megbízó, hogy csak úgy akárkibe belevethessem a hitemet… De te megbízhatónak tűnsz, Evelin. És ahogy ígértem…
- T-Temészetesen, teljesen érthető, amilyen idők járnak manapság… - bólogatott a nő, s lehet csak a képzeletem játszott velem, de mintha iróniát véltem volna felfedezni a hangjában.
Ismét lehajoltam és magamhoz vettem az elemózsiacsomagomat, majd közelebb sétáltam vele Evelynhez.
- A fele a tiéd. Hova valósi vagy Evelin?
- Őőő, most nem kifejezetten vagyok éhes, de kedves tőled. Tudod, kicsit összeugrott a gyomrom, mikor azzal a bottal hadonásztál. – bökött ismét a faág irányába, majd a hegyes fülére. – Természetesen Nebelwaldból származom, honnan máshonnan? De te se tűnsz környékbelinek.
Biccentve vettem tudomásul, hogy nem akarja pontosítani születésének, helyét, s én ezt tiszteletben is tartottam.
- Óh, én kelet felé lakom. Közelebb a te hazádhoz, mint azt eredetileg gondolnád. - válaszoltam kérdésére mosolyogva, majd visszakanyarodtam a korábban ironikusnak vélt megjegyzéséhez. - Az idők, amik manapság járnak, azok megváltoztatandó idők. Bizalom nélkül nem lehet megváltoztatni. Szóval, én magamra veszem a kezdeményezést. Biztosan csinálta már ezt más is, sokkal korábban, de nem olyan, akiről tudnék, szóval úgy gondolom, én vagyok a kezdeményező.
Batyumat visszacsomagoltam és vállamra vettem a botomat is, hogy nekilássak a rom átkutatásának.
- Ha találsz valamit, csak kiálts bátran! De ne csapóajtót keress. Azt bárki apa fia meglelte volna az elmúlt évtizedek... századok alatt. Én rejtett bejáratra gyanakszom.
- Rejtett? – nézett körbe újra. – Hát a kinyitásra szolgáló rejtett kar, fáklyatartó vagy kőlap nehézkesen lesz megtalálható ebben a halomban. Amit az előbb műveltél a bottal, azzal szerinted lehet bejáratokat is eltüntetni?
- Azzal a hadonászással? – felhorkantottam a gondolattól. – Nem hinném. Nem láttam még olyan rejtett zárat, amit egy bot lóbálásával rejtettek volna el.
Nem értettem, mi rosszat mondhattam volna, de úgy tűnt Evelyn frusztrálttá vált.
- Úgy értem... ilyen hókuszpókusszal. Amivel megváltoztattad a botnak a külsejét. Lehetséges, hogy a bejárattal is ugyanezt csinálták?
- A botnak a külsejét? - úgy néztem rá, mint aki zagyvaságokat hord össze, majd vissza a botra, amit félrehajítottam. - Az csak egy egyszerű faág. Miféle hókuszpókuszról beszélsz? Biztos nem vagy éhes? Én nem bánom, ha előtte eszel valamit. Azt hiszem, a közelben van egy kis patak is, ha friss vízre lenne szükséged...
Tekintetem az értetlenség helyett már inkább aggodalmat sugárzott, hiszen a nő látott valamit, ami nem volt ott. Hallucináció lehetett az oka, amit a fáradtság is kiválthatott. Tekintettel a mély karikákra a szemei alatt, nem lepődtem volna meg, ha igazam lett volna.
- Hát de... – kezdett volna bele, de csak megemelte a kezét. - Nem-nem, jól vagyok. Valószínűleg csak rosszul következtettem, ez minden. Viszont van elképzelésed, mire kéne különösen figyelemmel lennünk? Vagy mindent tapicskoljunk meg, ami érdekesnek tűnik, hátha egy bejáratot rejt?
- Nem rossz ötlet. - csettintettem egyet, majd mutató ujjamat megemelve megráztam a fejem. - De én mágikus eredetűre gyanakszom. Ha a vámpírcsalád el akart rejteni valamit, akkor azt bizonyára a saját mágiájukkal tették. Esetleg mágusköröket keressünk, vagy néhány ismerős írást, ami hasznos lehet. Nem. Nem ismerős írást. Olvasható írást.
- Az előbb ugyanez volt az, amit... - kis szünetet tartott, hogy levegőt vehessen. - ... amit egyáltalán nem próbáltam. Kiváló meglátás, Erlendr. Ha találok valami fura írást, akkor szólok. Egyébként se hiszem, hogy én tudnám aktiválni.

Határozottan bólintottam és hagytam, hogy a torony romjai között keressen a magának megfelelő tempóban, amíg én igyekeztem minden egyben maradt falat átvizsgálni, olvasható írások, vagy mágikus pecsétek után kutatva. Még a kőlapokat is átnéztem, amelyeket egyben találtam, de a köztük kinőtt fűcsomókon és a rájuk nőtt borostyánon kívül sokra nem jutottam. Ahogy azonban éppen keresztülvágtam volna az egyik emlegetett, borostyánnal benőtt kőlapon, a talaj, mintha megszűnt volna létezni alattam. Hirtelen zuhanni kezdtem, s én éreztem, ahogy a tüdőm megtelik levegővel, szorításom erősebbé vált botomon, s lábam felkészült az érkezésre. Talán eddigi életem is lepergett volna a szemeim előtt, ha egy hangos puffanás vissza nem rántotta volna belém a lelket. Ülve érkeztem, egy sötét lyuk felső lépcsőfokaira. Zuhanásom oly rövid volt, hogy fejemmel még ki is látszott a gödörből. Ahogy jobban felmérem a helyzetemet, észreveszem, hogy a lépcsők, amelyekre ráestem, csiga formában tekeredtek lefelé, s a lejárót, amelyen beestem, fénykorában csapóajtó takarhatta. Bár ez utóbbit csak az elrozsdásodott zsanérokból feltételeztem.
- Evelin! – kiáltottam újdonsült segítőm után. - Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel!
A tünde hamar meg is érkezett, s arcán fél mosollyal leguggolt mellém a borostyánokra, könyökeit a térdein támasztva.
- Nocsak! Csak nem mágikusan kinyílt a talpad alatt az ajtó?
- Hát tudod… Öhm… A természet a legnagyobb varázslatok őrzője… Szóval… Khm… - zavaromat meg sem próbálom elrejteni, inkább csak vigyorogva dörzsölöm meg forró füleimet.

Felszerelések:

- Az úrnak van-e fáklyája és hozzá gyújtósa? – intett kezével a lépcsők mélyén tátongó sötétség felé Evelyn, mire eszembe jutott, mit is felejtettem el összekészíteni és magammal hozni.
- Nos, az nincs. Mindig elfelejtem, hogy látni is kellene az efféle helyeken... Nálad van esetleg, vagy szaladjak vissza egyért a faluba? Én már annak is örülök, hogy megleltem a bejáratot, arra nem számítottam, hogy azonnal le is tudok majd menni. Bár az is lehet, hogy lesz lent használatlan fáklyának való. Hacsak el nem lopták már évtizedekkel ezelőtt...
Ismét fölöslegesen jártattam a szájamat, így azonnal abba is hagytam. Inkább elindultam, hogy megbizonyosodjak arról, igazam van e.
- Milyen messze van az a falu? - állított meg Evelyn hangja.
- Olyan két fertályóra távolságra... talán. - tettem csípőre a kezemet, majd gondolkodás nélkül folytattam az utamat a lépcsőn lefelé. - Igaz, én se szívesen mennék el addig feleslegesen. Ha lent nem találok... akkor visszaszaladok a faluig.
Botomat magam előtt kopogtatva bizonyosodtam meg arról, lépcsőn sétálok e még, vagy leértem e az aljára, míg bal kezemmel a falat tapogattam, reménykedve egy ottfelejtett fáklyában, ami nem jött. Cserébe valami zsíros tapintású falfelületre sikerült simítanom, mikor leértem a lépcső aljára, hogy szembesülhessek a koromfekete semmivel.
Csalódottan vonszoltam vissza magamat a lépcsőkön, kezemet csak nadrágom szárába töröltem, hogy megszabaduljak a gusztustalan érzéstől.
- Nincsen... Futok egy kört. - sóhajtottam frusztráltan, de nem néztem rá a tündére.
- Rendben. Addig őrzöm a bejáratot.
Botomat ledobtam és batyumat jól magamhoz szorítottam, hogy futás közben ne rázódjon szét benne a minden is, s nekiiramodtam az erdőnek, hogy visszataláljak ahhoz a kis faluhoz, ahol a legutolsó alkalommal jártam.
Az aprócska Hahnkampba érkezvén már messziről kiszúrtam az öregurat, aki a háza előtt pipázott, s ahogyan első találkozásunkkor, most is hangos kurjantással köszöntöttem. Szerencsémre a kis faluban több család is élt és mind igen vendégszeretőeknek bizonyultak, hiszen nem fogadtak azonnal sarlóval a kezükben, így nem is kellett sok szóba, hogy az apó azonnal kaput nyisson nekem. Sokáig keresgélt a ház végiben, amit nem bántam, mert addig el tudtam játszani a kutyával, ami már nem akart kiugatni a világból. Nem volt túl szófogadó jószág, de a botot azt szerette visszahozni, így dicséretképpen két hajítás között beletúrhattam vastag bundájába, hogy megvakarjam a füle tövét.
- Hát találtam kettőt. – emelte meg az apó a ronggyal betekert botokat egy kezében, másikban egy pattintó rudat. – De olaj az nincsen rájuk.
- Az se baj, - legyintettem. – Majd körbejárok a szomszédságnál. Valahol csak akad.
- Ne fáradj! – vágta rá azonnal, majd teli torokból elkurjantotta magát, hogy a szomszédját kihívja.
Még a kutya is megugrott, nem csak én. Nem gondoltuk, hogy egy akkora öregemberből oly hatalmas hang is kifér. Nem sokkal később már hallottuk is, ahogy a szomszéd visszakajabál, s néhány szóváltás után már ott is volt a kertkapunál, kezében egy hosszúkás gyertyával.
- Hoztam, szép méhviaszosat. Mihez is kéne? – jött be ő is a kertbe.
- Nem gyertya! – morgott rá az öregúr és erőteljesen megrázta a fáklyákat a kezében. – Olaj! Tűzolaj a fáklyákhoz!
- Hát az nekem honnét lenne? Nem a te fiad hozta azokat haza?
- Dehogy nem. De nincs ott ahova raktam.
- Nem lehet, hogy a nejed boroshordónak nézte?
Az öregúr szeme felcsillant és megkoppintotta a homlokát, majd gyorsan a kezembe nyomta a fáklyákat és besietett a házba. Amíg ő elvolt, röviden el tudtam magyarázni mihez is kéne a fényforrás, mire a drága szomszéd csak legyintett és belegyűrte a gyertyát a batyumba, mondván, jó lesz az még.
- No, remélem jót hoztam ki, mert biza van súlya. – nyögött fel a vendéglátóm, visszatérve egy kisebb hordóval a kezei közt.
Körbejártuk, de csapjelölőt nem láttunk rajta, így arra gondoltunk, biztosan olaj lesz az, ám amikor a dugóját kihúztuk és egy tálba öntöttünk belőle, bor szaga volt neki. Kárba nem veszett, hárman elosztoztunk a tálnyi boron, mielőtt visszakerült volna a hordó és előkerült az olajos, ami még az előzőnél is kisebb volt. Magunk után a rongyokat is megitattuk a fáklyák végén, s miután a tisztességesség kedvéért adtam néhány váltót a tárgyakért, sietni kezdtem visszafelé. A nap még magasan járt, az idő szép volt, a madarak csak nekem daloltak, így én is daloltam nekik, füttyszóval.

- Evelin? - hangosan közeledtem a romok között a lejárat felé, hogy jelezzem érkezésemet, elvégre nem akarhattam, hogy megrémüljön tőlem. - Szereztem fényeket! Meg egy pattintót is adtak, így egyszerűbb lesz. Bocsánat, hogy megvárattalak. Minden rendben volt igaz? Persze, gondolom, a kutya se jár erre, de te is erre jártál, amikor én azt hittem, hogy a kutya se jár erre, szóval...
- Szerencsére egy kutya sem járt erre. De más sem. – köszöntött sorstársam, közönyös hangjával, s tekintetét hamar a lejárat felé fordította. - Szóval minden rendben volt, viszont... Hmh, nem, valószínűleg csak a paranoia.
Hamar vissza is fordult, s pár lépcsőfokkal arrébb állt, hogy én is leférjek a nyílásba.
- Meggyújtjuk az egyiket? – bökött a fáklyákra.
- Hogyne! - azonnal oda is nyújtottam neki az egyik fáklyát, s egy gyors mozdulattal meggyújtottam mind a kettőnkét. - Viszont még mindig ragaszkodnék ahhoz, hogy én menjek előre. Nem szeretném, ha az arcodra esnél egy csapdában.
- Csak a daliás herceg után. - intett egyik kezével lefelé. - Fehér lovad merre hagytad?
- Óhohó. Ha lenne, már nem lenne. Tudod, mennyit kapnék egy fehér lóért? - legyintettem és botomat magamhoz véve előreszuszakoltam magam. - Na de amúgy sem vagyok én herceg. Csak vigyázni akarok a társamra.
Éreztem magamon, hogy egy pillanatra bizonytalanság markolt rá a szívemre. Az aggasztóbb fajta. Talán nem a legbölcsebb gondolat magammal rángatnom egy ártatlan kalandort egy pincébe, ahol csapdákat állíthattak fel az ékszerész vámpírok. Márpedig, hogy csapdák vannak, abban biztos voltam, hiszen ha nálam lenne egy roppant értékes prizma, amire egy egész szervezetnek fáj a foga, biztosan telecsapdáznám a pincémet, hogy megvédjem adott szervezettől.
- Hmh, igaz. Abban az esetben már a legpompásabb varázsbottal járnád a világot, ha jól sejtem. – Evelyn szavai kizökkentettek aggályaim folyamából, amiért hálás voltam.
Hangulatomon javított.

Ahogy haladtunk, egyre mélyebbre, a koromfekete falak úgy vettek körbe bennünket, mintha egy öreg kályha belsejébe sétáltunk volna. Még látszott is a falon a kezem nyoma, amit korábbi lejövetelemkor hagytam ott, s ráeszméltem, bizony a kormot kenhettem bele a nadrágomba. Emlékeztetnem kellett magamat fejben, hogy majd mossam ki a nadrágom a közeli folyónál. Mikor a lépcsők végre elfogytak, egy hosszú terem fogadott bennünket, kormos falakkal és réges-régen elégett bútorok maradványaival. Feltételeztem csapda lehetett, ami elég régen aktiválódott, elégetve mindent, de annak a lehetőségét sem mertem kizárni, hogy sokkal régebbiek a nyomok annál. Talán az Egyházzal történő összetűzés egyik következménye lehetett.
Jobbra tőlünk észrevettem egy fülkét, előtte egy függöny maradványa lehetett, ami nem égett el. Nem volt nehéz lekövetkeztetnem, hogy a tűz után kerülhetett oda, ugyan is a fülke mellett lévő szekrény összeroskadt romjai szenesek voltak, akár csak a többi bútorzat a helyiségben.
- Ki hitte volna, hogy sárkányt tartottak a pincében. - vetettem oda kacagva a megjegyzésemet társamnak, hogy kissé feldobjam a hangulatot. - Megnézem a fülkét. Látsz valahol ajtót?
- Ajtót? Egyelőre nem, viszont addig én megnézem a szekrényt. – ajánlotta Evelyn.
Bár a terem végéig nem láttunk el, így elképzelhető volt, hogy ott a továbbjutásunk kulcsa, ugyanakkor a kíváncsiság és a kényszer, hogy mindent megtaperoljak, bennem volt. Sajnálatos módon a fülke üres volt, de szemem sarkából valamiféle mozgást véltem felfedezni. Gyorsan odafordítottam a fáklyámat és legnagyobb meglepetésemre nem egy patkány motoszkált a sarokban. Egy megelevenedett holttest integetett felénk. Egy pillanatra azt hittem, a vér is megfagyott bennem, de a zombi nem mozdult felénk.
- Evelin. - próbáltam társamat visszafojtott hangon figyelmeztetni. - Az a hulla ott mozog...
- Hmh? Hulla? – hangja nem volt túl aggódó, így bizonyára nem ez volt az első alkalom, hogy valaki ezt mondta neki. - Ó... Ó, hát… Lehet, van valami mágikus dolog a romok alatt, ami ezt okozza? Nem... Nem tűnik veszélyesnek, mármint... Csak integet.
- Nem tűnik veszélyesnek? Ez egy élő halott! - emeltem meg a hangomat egy pillanatra, majd lassan megközelítettem a zombit óvatosan mellkason böktem a botommal.
- Hát, igen, de...
Arra számítottam volna, hogy provokálásnak véli és megtámad, de helyette csak megdörzsölte oszladozó kezeivel a helyet, ahol megböktem. Nem morgott, nem hörgött, csak állt.
- Nem tudom, nekem nem úgy tűnik, hogy agresszív lenne minden más élőholttal ellentétben. – szabad kezét az állához emelte, ahogy elmélkedett.
- Ha tényleg valami a romok között tarthatta, akkor lehet, hogy valamiféle őrként áll itt? Talán hozzákötötték a lelkét ehhez a helyhez. Vagy egy relikviához, hogy őrizze? - értetlenkedve ráztam meg a fejem, hiszen életemben nem láttam még olyan holtat, amely ne akart volna engem is halottá tenni.
- Őrként? – szemöldökét felvonva lépett arrébb, hogy más szögből is megnézze a testet. - Nem tudom, az egyszerű népet biztos távol tudja tartani már csak ennyivel, de egy keresztest aligha. Hmmh, valószínűleg beszélni nem tud, ha ilyen állapotban van. Szerinted, ha kérdezünk tőle, valamilyen formában válaszol?
- Hát... - megvakartam a tarkómat, hogy zavaromat leplezzem. - Végtére is ő régebb óta van itt, mint mi.
Kissé hezitálva visszaintegettem a zombinak, bár minden zsigerem ellene volt, de legalább nem integetett tovább a szerencsétlenje.
- Hol az ereklye, amit őrzöl?
A meglepetések sorozata nem ért véget, hiszen nem elég, hogy nem támadott meg, de értette is a kérdésemet, s kezét megemelve a helyiség végébe mutatott, melyet sötétség borított. Közelebb sétáltam hát, hogy a fáklyám fénye megmutassa, mit nem láttunk eddig, s láttam egy szobrot, amely keresztbe volt dőlve a termen, alóla egy összetört test maradványai nyúltak a lépcsők felé. Azon túl pedig egy átjárót láttam, de régen beomlott kövekkel volt kitömve az öreg ajtókeret.
- Ó a szentségit! - mordultam fel az omlás láttán, de inkább a pont utamba eső elborult alkotást indultam el megvizsgálni. – Na, van e párja ennek a szobornak?
Jobban megnézve láttam, hogy az is szenes volt, tehát már a tűz előtt felborult, maga alá temetve az áldozatát. Párja nem volt neki, amit láthattam volna, az az egy is csak a terem bal oldalán állhatott. Evelyn is megjelent közben mellettem és leguggolt a csontváz mellé.
- Szerencsétlen menekülhetett a tűz elől. – szögeztem le a tényt és inkább továbbléptem.
- Minden bizonnyal. Bár kíváncsi lennék, mi okozhatta. A vámpírok nem éppen a figyelmetlen fajta nép.

Szerettem volna egy imát mondani a halott lelkéért, de tekintettel a környezetemben lévőkre, nem voltam biztos benne, hogy helyénvaló lett volna. Főleg, hogy tisztességesen el sem lett temetve. A terem bal oldalát figyeltem, ahogy közeledtem a kőrakáshoz, remélve, hogy valami alternatív átjárót felfedezek majd, de csak hamuban fekvő kormos tárgyak maradványai voltak ott. Közben csoszogást hallottam a sötétségből mögülem, így nagy meglepetésként nem ért, hogy az újraélesztett halott már a beomlott átjáró előtt állt, mire én odaértem, kezét a kövekre helyezve.
- Sárkány? – vetettem fel, kissé megkésve a lehetőséget, majd a zombi felé fordultam és én is rátettem a kezemet az egyik kőre.
- Nahát, barátkoztok? – Evelyn közömbös hangjából lehetetlen volt megállapítani, hogy komolyan gondolta e a kérdését, vagy sem.
- Ezt most úgy teszek, mintha nem hallottam volna meg, hogy ne kelljen magyarázkodnom. - léptem el a halottól és társam felé fordultam. - Szerinted el akarja velünk hordatni a köveket?
- Gondolom? – tárta szét a kezét, s mintha csak a bizonytalanságunkra várt volna, a zombi nekifeszült oszladozó karjaival egy nagyobb kődarabnak.
Megmozdítani nem tudta ugyan, de toppant meglepő volt látni, ahogy úgy tett, mintha gondolkodott volna. Végül beérte egy kisebb kődarabbal is, amit megragadott és arrébbvonszolt. Ezt látva én csak felsóhajtottam és fáklyámat átadtam Evelynnek.
- Ne haragudj, megkérhetlek, hogy megtartsd, amíg segítek ennek a szerencsétlennek?
- Na, nem elég, hogy itt szenvedhetett már a hely pusztulása óta...
A többi felszerelésemet félredobtam a fal mellé, majd letérdelve a koromba rajzoltam fel az „ajándék” rúnáját, s azonnal aktiváltam is. Éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsul, izmaim kellemes melegséggel telnek meg és minden egyes lélegzetvételemmel egyre gyorsabbnak éreztem magam. Mámorító érzés és örültem volna, ha ismerem ezt a rúnát a bányákban is, jó pár évvel korábban. Újonnan szerzett erőmmel és régóta meglévő tapasztalatommal felvértezve magam, nekiveselkedtem a köveknek és viszonylag rövid időn belül el is hordtam az összest, szabaddá téve utunkat a prizma felé.
- Nem helyes, hogy dolgoztatjuk szerencsétlent. – néztem a halottra, amely minden áron segíteni akart, kisebb kövek vonszolásával. - Amint elvezetett minket fel kéne szabadítani, hogy örök nyugovóra térhessen. Összességében nem helyes a halottak segítségét kérni.
- Nem mi dolgoztatjuk. Ő kezdeményezte. – mutatott rá az egyik fáklyával Evelyn.
- Igen, persze, de... – kezdtem volna az érvelésembe, de észrevettem, hogy nyújtás közben a zombi, mintha imitálni kezdte volna minden mozdulatomat. - Kérlek, mond, hogy csak a képzeletem játszott velem...
- Mármint... most arra gondolsz, hogy... nyújtózik és... Nem is tudom, mi ez. Lihegés? Zihálás? – Evelyn legalább tűnt annyira meglepettnek, mint én, így vissza is vettem tőle a fáklyámat.
- Nem számít. - ráztam meg a fejem és visszavettem a batyumat és a botomat. - Menjünk tovább. A holtakat tiszteletben kell tartani. Ha nem egy hullatáncoltató támasztotta fel, akkor okkal van itt és én tiszteletben akarom tartani az okát. Mármint... Mindegy.
Nem éreztem helyesnek az egész helyzetet. Szürreális volt, hogy egy élő halott segíteni akart. Érthetetlen volt a számomra az egész és nem tudtam mit kezdeni annyi kavargó gondolattal a fejemben. Az élet kifigurázása volt az a lény, de nem engedhettem el, hogy élt ő is egykoron. Talán valami, vagy valaki nem eresztette el a lelkét, talán ő maga ragaszkodott hozzá, de bizonyára megmaradt a testében. A kiszáradt, oszló testében.
Botommal mutattam az kipucolt átjáró felé és a halotthoz fordultam.
- Vezess minket, kérlek!
És az meg is tette. Átmasírozott a maga csoszogós bicegésével, majd jelentőségteljesen megbotlott és hasra vágta magát a túloldalt. Csattanása elég nagy visszhanggal járt, így nem volt nehéz megállapítanunk, hogy egy csarnok várt minket a túloldalon. Mire mi is átjutottunk, a zombi már hörögve felkelt a tiszta, koromtól mentes padlóról.

Dohos, párás levegő. Ez terjengett a csarnokban, ahova becsöppentünk. Fáklyánk fénye nem volt elég, hogy mindent bevilágítson, de amit elért, az önmagában is megérte az utat. Két oldalunkon ezüstdíszes oszlopok sorakoztak, s vezettek le bennünket valahová. A formák és a megmunkálás önmagában gyönyörű volt, s ha belegondolok, hogy valódi ezüstből is lehetett… bizonyára különleges, hogy nem feketedett meg az idő múlásával.
Hátam mögött visszapillantottam Evelynre, ő is látja-e amit én, vagy csak a szemem káprázott.
- Vajon milyen kincseket rejt a sötétség? - hangom visszafojtott volt, de izgatott is.
- Szeretném remélni, hogy magyarázatot rejt, és nem még több kérdést. - válaszolt csendesen. - Te mire számítasz?
Mire számíthattam... Az igazat megvallva, izgatott voltam, hogy bejutottunk a torony aljába, s kíváncsi voltam, mit zárhattak el odabent. Csapdákra számítottam volna, de mélyen legbelül tudtam, hogy nem sokat helyezhettek el, hiszen miért tették volna.
- Kincsekre. - vigyorogtam a nőre. - Talán néhány különleges könyv, vagy legendás fegyver... Mágikus ereklyék... Nem is tudom. Kevesebb élőholt. Még mindig nem tudom vele mit fogunk tenni. Remélem nyugovóra tér, amint eléri a célját. Kérdeztem már, te mit keresnél, társkalandorom?
- Az élet értelmét. – közömbösségét meg sem próbálta palástolni, amit elismerő értékként fogadtam el. - Csak a kíváncsiságom vezetett ide. Sokban nem reménykedem, a legtöbb ilyen romban nem találhatok túl sok használhatót, ugyanis a... – hangjának hirtelen elfulladása elegendő volt, hogy megálljak és kíváncsian visszaforduljak felé.
- Valami nincs rendben. – mondta sokkal halkabban, feszülten kutatva a koromsötétet. - Figyelnek. És az nem ő. - biccentett a zombi irányába. - Készülj fel, mert elképzelhető, hogy konfrontálódnunk kell. Vagy futunk.
- Figyelnek? Kik? Honnan tudod? - léptem közelebb Evelynhez, izgatottan mosolyogva.
A konfrontálódást nem bántam, hiszen csak a sötétben sétálni, amíg meg nem lelem a prizmát, nagyon unalmas lett volna. Szerencsémre nem is kellett sokat várnom, hogy kiderüljön, mire gondolhatott a nő. A csarnok végéből valami felvillanni látszott, s nem sokkal később léptek fémes zaját hallottam közeledni.
- Tudod mit? Nem kérdeztem semmit. - kértem elnézést Evelintől, s azonnal a zaj felé fordultam.

A fáklyák miatt nem nagyon láttam bele a sötétbe, de azt még az én fülem is meg tudta állapítani, hogy több mint egy alak közeledhet, még is megpróbáltam ösztönösen társam és a veszélyforrás közé helyezni magam, fáklyámat előre tartva. Ahogy ezt tettem, a zombi mellett, aki eddig vezetett bennünket, füst kezdett el gyülekezni, sűrűsödni, s észre sem lehetett venni honnan, de egy újabb élő halott jelent meg, hogy mind a ketten a felénk közeledő veszély felé araszoljanak. Egyikük sem tűnt úgy, mintha ellenünk akartak volna harcolni, de, hogy honnan került elő és ki idézte meg, azt nem érthettem. Ami jobban aggasztott, hogy Evelyn igen merészen elindult utánuk, közelebb a bajhoz, amit nem hagyhattam annyiban. Nem azért, mert nem tűnt erősnek, de azért sem, mert ki akar hagyni a legizgalmasabb részéből a napnak. Fákjáink fényében hamarosan megcsillant az ellen páncélozott teste, amely régóra halott keresztes lovagok lehettek, pallosokkal. Fáklyámat előre hajítottam a felénk közeledő halottak lába elé, s közben könyvemet felnyitva magamra olvastam az Ajándék rúnáját.
Nem is tudom, miért gondoltam, hogy ezek a holtak nem lesznek ugyan olyan segítőkészek, mint a másik… most már kettő, de nem akartam időt szánni arra, hogy kiderítsem. No meg persze fegyver volt náluk. Ketten voltak ők is, előredobott fáklyám fényében kirajzolódott a díszesebb páncélzatú zombi is, de díszességének semmi jelentősége nem volt már. Halott volt, akár csak az a kettő, amelyik velük szemben állt. Pontosan ugyan úgy keltette életre ez az elátkozott hely, ahogy a másik kettőt is. Bizonyára egymással van elrendeznivaló dolguk. Régi, síron is túlnyúló sérelmek.
Azt, kinek pallos volt a kezében, a kettő feltámadt áldozata megragadta, alig pár pillanatnyi dulakodást követően, két oldalról a karjára csimpaszkodtak. Mielőtt pedig az megpróbálhatta fellökni a nálánál kisebb zombikat, egy szellem jelent meg a semmiből.
Még egy szellem is megjelent! Nincs vesztegetni való időm. Könyvemet ledobtam a többi holmimra, s botomat két kézbe fogva, hangos kiáltással ugrottam közelebb a holtak által lefogott páncéloshoz. Célom az volt, hogy leverjem róla a sisakját és szétkalapáljam a fejét, amíg még le volt fogva, ám a valóság nem mindig úgy történik, ahogy azt az ember fia szeretné. A kövek csúszósak voltak a pára miatt, s lábam pont rossz helyre került. Tartásom meggyengült, ellenem pedig pont eléggé meg tudta emelni a kardját, hogy az útját állja a támadásomnak. Megállni még sem tudtam. Botom egy hangos koppanással leverte a sisakot, s benne a fejét is a halottnak, de bal felkaromon valami jeges érzés fut végig. Ismerős érzés, de nem baráti. Megharapott a penge.
- Zúzd szét a fejét! – szólt hátam mögül Evelyn, aki ezek szerint okosan távol tartotta magát a fegyverektől, ami megnyugtatott kissé. Nem volt időm, hogy saját sérülésem súlyosságát vizsgáljam. Helyette inkább odavetettem magam a sisakhoz, kiráztam belőle az egykoron emberi testhez tartozó emberi fejet, s nemes egyszerűséggel eltapostam.
Eközben éreztem karomon a meleget... vér. Legalább a hidegrázás mellett valami józanító is van a közelemben. Szívem egyre hevesebben dobogott, s kihasználva a sérülésemet, elkezdtem a másik kezemre felrajzolni a nap rúnáját, hogy ha kell, egy gyors mozdulattal aktiválni tudjam. Nem előnyös dolog bőrre rajzolni mágikus jeleket, mert kifejezetten rossz hatással lehet rá, de ezt akkor éppen nem akartam elképzelni.
Mikor a fej nélküli zombi összeesett, mintha hangos sopánkodás visszhangzott volna a csarnokban. Erre felkaptam a fejem, de nem csak én. Evelyn is. Nem folytattam a rúnát, mert észrevettem, hogy van még egy ellenfelem, akit nem vertem agyhelyen, s nem hagyhattam, hogy a többi zombi arassa le a babérokat. Egy szarvasmarha kecsességével libbentem a keresztes páncélt viselő halott elé, hogy botommal ezúttal nagyobb odafigyeléssel... dehogy is... tiszta erővel lecsapjam a fejét, akár csak az előzőnek, egy hangos kiáltás kíséretében. Siker! Megpróbált visszavágni, de még annyi sikerrel sem járt, mint az előző társa, s mivel őt is lefogta a két segítőkész zombi, így még könnyebben meg is tudtam szabadítani üstökétől, mint azt remélhettem volna. Ezúttal már kérni sem kellett, hogy eltapossam a fejét, amikor pedig ingerülten felkaptam a fejem, csak a két élő holtat, s a szellemet láttam. Tétlenül.

De hova lett Evelin?! Aggódva, hogy társamat elrabolták, vagy még rosszabb, elkergették, körbenéztem a csarnokban, mire ráeszméltem, hogy a fáklyája fényét kellett volna csak keressem. Csupán előrébb sietett. Szedtem hát a lépteimet szaporán, hogy ne egyedül maradjon.
- Evelin, ez a hely el van átkozva. Meg van őrülve. Holtak küzdenek egymás ellen... Nem biztonságos egyedül mászkálni. Kihez beszélsz? Mi van ott?
- Nyilván el van átkozva, ha nem lenne, már visszaköltözött volna ide a civilizáció. – morrant rám, mintha valami rosszat mondtam volna.. - De nézd a jó oldalát: a végére járhatunk és feloldozhatjuk azokat, akik az átok alatt vannak, már ki tudja, mióta.
A csarnok végére érve, egy hatalmas kétszárnyú ajtó fogadott, melynek egyik szárnya le volt szakadva, s a mögötte elterülő halovány derengésből előtűnt egy erősebb fénnyel derengő emberforma alak… egy szellem? Kékeszöld színnel izzott belülről, s éteri alkatát szórványosan csontok borították. Lebegve közeledett felénk, mint ahogyan a vámpírok szoktak. Mintha fogadni készült volna bennünket…
Csendesen álltunk és meredtünk egymásra, hosszú perceknek érződő másodpercekig, figyelve a szellem különösen szépre megmunkált maszkját, mellyel arcát takarta, mígnem hangját felénk nem sodorta a pince szélcsendje.
– Kik vagytok és mit kerestek itt?
Lábam mintha a földbe gyökerezett volna. De nem a félelemtől. A szellem… beszélt. Soha nem hallottam még szellemet beszélni. Hallottam már arról, hogy sikítanak, vagy nyöszörögnek, de beszélni… még nem hallottam ilyesmiről. Ezek szerint ez egy érintetlen lélek? Egy lélek, amely egy átok miatt ide ragadt? Netán egy frissen elhunyt lelke?
- Adjon Isten szép napot. - úgy csúszott ki a számon a reflexszerű köszönés, mint egy megszeppent kisfiúból. - Utazók volnánk. Vándorok és felfedezők. Kis... kegyedben kit tisztelhetünk?
Rövid ideig nem érkezett válasz a szellemtől, csak méregetett bennünket. Még egy vékony suttogó hang is érkezett az oszlopok mögül, hogy ne mondja el nekünk… Tehát nem volt egyedül.
– Elisa von Silberschein. Itt lakom. Az atyám Leopold nagyúr, a családunk feje.
- Én... - köszörülte meg a torkát Evelyn. - Úgy hiszem, engem valami, esetleg valaki ideszólított egy varjú vagy holló képében. Nem nevezném magamat látónak, de ezeknek az álmoknak köszönhetően találtam meg ezt a helyet. Elképzelhető, hogy valaki szólított, keresett innen...?
Ahogy megdöbbenten hallgattam Evelin magyarázatát, kis féltékenység lett úrrá rajtam, hiszen nekem nem is mondta el ezt, amikor kérdeztem, miért van itt. Felnőtt férfi vagy Erlendr! Ne bolondozzál már! Gyorsan megráztam a fejem és a szellemre néztem. Tudtam, hogy az élő halottak nem tudják, hogy ők halottak, bár senki nem kérdezte még meg tőlük, az is szinte bizonyos. Szemem viszont felcsillant, amikor meghallottam a nevét. Silberschein!
- Tudtam! - mosolyogtam lelkesen társamra. - Mondtam, hogy Silberschein család lakott itt! A nagy ékszerkészítők! Megtiszteltetés találkozni önnel kisasszony. Hogy szolgál az egészsége?
- Nem úgy emlékszem, hogy így mondtad volna a nevüket. – felelte lenézően.
Egy kis időre mintha óriásinak tűnt volna a csend.
– Mielőtt még szólnátok erről: igen, tudom, hogy kísértet vagyok és a családom sem él már többé. Azt nem tudom, mennyi idő telt el, de biztosan sok, ennek ellenére örömmel hallom, hogy a nevünk nem merült teljesen feledésbe. – ezután társamra pillantott. – Minden elképzelhető. Az semmiképp sem lehet véletlen, hogy idetaláltatok. Nincs közötök az egyházhoz?
- Nekem nincs. - rázza meg Evelyn nemlegesen a fejét. - A köreikben tündeként kevés elfogadásnak örvendenék amúgy is.
-Nos... mint tisztes ember, meg lettem keresztelve, s a misékre is járok önszántamból, hiszen a családom is mindig járt, miért pont én hagynám abba ezt a szép hagyományt, nem igaz? Hehe. Foglalkozásom azonban nem kötöm az egyházhoz. Sokkal inkább nevezném világinak, mint egyházinak. Sokszor érzem úgy, hogy pengeélen táncolok az eretnekség és a tisztalelkűség között. Talán a tudásvágyam túl nagy, vagy a módszereim nem egyeztethetőek össze a szent könyv tanításaival... - mély levegőt vettem és rájöttem, hogy egy szuszra hadartam el mindent és már megint túl sokat beszéltem és biztosan le fognak szólni ezért, szóval úgy döntöttem, rövidre zárom, így a terembe körbejáró tekintetemet most visszafixáltam a szellemre. - De igyekszem becsülettel és tisztességgel élni az életemet.
– Hiszek nektek. – felelte meglepően gyorsan. Válla fölött hátrapillantott és intett egyet, mire a törmelékek és ajtófélfák takarásából halványkéken derengő, bátortalan szellemalakok bújtak elő. Fiatalnak tűntek. Túl fiatalnak. Egy pillanatra, mintha görcsbe rándult volna a torkom és igen sűrűn kellett pislognom. De még mielőtt utat engedtem volna a gondolataimnak, gyorsan megszívtam az orrom széles mosollyal integettem nekik. Másak voltak, mint Elisa. Sokkal áttetszőbbek, sokkal… anyagtalanabbak.
– Ők a családom és a barátaim. – mutatta be őket a kisasszony.
– Lizi, ők is barátok? – kérdezte egy egészen pici fiúcska Elisa mögül kukucskálva ki ránk.
– Ne félj, nem fognak bántani minket. Tudod, hogy megvédelek titeket.
Óvatosan közelebb merészkedtek, ám szemeim mintha ködössé váltak volna. Megpróbáltam kipislogni, mire rájöttem, hogy nem a szememmel volt a baj. Az egyik gyerkőc eltakarta… megpróbálta eltakarni a szemeimet. Ettől igen hangos nevethetnékem lett. Csípőre is vágtam a kezem és mutató ujjammal jól megintettem azt, amelyik ezt csinálta, miközben fél füllel megpróbáltam hallgatni a hölgyek beszélgetésére, ami addig is tartott, amíg az egyik gyerekszellem megmutatta, hogy képes átnyúlni a másik szellem testén. Szemeim izgatottan csillogni kezdtek.
- Óh! Ez nagyon menő! - le is térdeltem, már csak megszokásból is, amikor gyerekekhez beszélek. - Velem is meg tudod csinálni? Hogy nézne ki? Milyen érzés?
– Nagyon vicces! – nevetett és mindenféle teketóriázás nélkül szó szerint belenyúlt a mellkasomba, egészen könyékig, majd kihúzta a kezét. Az érzés?
- Óh... - konstatáltam meglepetten az érdekes bizsergést, még hátra is néztem, hogy lássam a kezét kinyúlni a hátamon. - Érdekes... Van egy ötletem... - közelebb is hajoltam a gyerekekhez, hogy Evelyn ne hallhassa a tervemet, de bíztam benne, hogy tetszeni fog nekik az ötlet.
- Mit szólnátok, ha én közelebb mennék a társamhoz, magamra hívnám a figyelmét és meglepnénk egy háromfejű szörnyeteggel. Kettő fejem lenne és hat kezem elől lógna. Mit szóltok?
– Ez nagyon jó lesz! – lelkesedtek, és nevetésüket is alig bírták visszafojtani, miközben követtek engem.
- …magának a tárgynak van olyan hatalma, hogy ezt tegye lehetővé? – csatlakoztam vissza figyelmemmel Evelyn szavaira, miközben azon gondolkodtam, vajon mit mondhatnék neki. A "csatlakozz~" nem hangzott volna rosszul, de aggódtam, hogy talán túl ijesztő lett volna. "A lelkedért jöttünk" talán nem illett volna a közegbe, ahol éppen voltunk, a "Bu!" pedig egyszerűen túl rövid. Így aztán amikor ránk nézett egy teljesen érthetetlen torokhörgés jött ki belőlem, ahogy mint a hat kezemmel előre nyúltam felé. Reakciója pedig...
- Húúú, hát... Ez nagyon... Ijesztő. Kis híján megállt a szívem! – kezét lassan a mellkasához emelte és a színészi képességek teljes hiányával mutatta nekünk "ijedt” tekintetét.
…unalmas volt.
Mikor rájöttem, hogy nem értem el semmit, felsóhajtottam és mosolyogva, kissé csalódottan néztem Evelinre.
- Legalább megpróbálhattad volna. A kölkök kedvéért. Na, nem baj, mi megpróbáltuk. - mondtam csínytársaimnak lemondóan, noha ők úgy tűnt, jól szórakoztak. - Nem a mi hibánk, hogy acél-lelkű kalandorral van dolgunk. Miről maradtam le?
- Legközelebb figyelmeztess, talán felkészüléssel a színészi tehetségem is előbújik.
– Igazából nem őriztük soha. – folytatta korábbi beszélgetésüket Elisa. - Amennyire tudom, megrendelésre készült, de atyám végül nem akarta odaadni az egyháznak. Ezért érkeztek sereggel és ezért kellett elrejteni előlük. Én még nem értettem annyira a mesterséghez és leginkább csak a gyermekeket akartam biztonságban tudni, ezért elbújtunk. Nem tudom, hogy volt-e ilyen szándék a készítésekor, de úgy hiszem, hogy az tartja itt őket és azért tudok beszélgetni is velük.
- És mit gondolsz, ha elemelésre kerül, akkor ők... ti mind elengedésre kerültök? Vagy egyáltalán éreztek húzást ezen tárgyból vagy bármi másból, ami horgonyként itt tarthat?
– Én nem, ők igen. Attól félek, ha elkerül innen, ők is eltűnnek, én pedig örökre egyedül maradok. Nekünk jó így.
- Egy tárgy? Családi ereklye? – kapkodtam a tekintetem kettejük között. - Ha hozzá vagytok kötve, lehet, hogy együtt tudnátok mozogni vele. Akkor pedig nem lennétek annyira bezárva... Vagy... Nem is tudom. Ti mit szeretnétek?
– Az egyik legszebb mű, amit a családunk valaha alkotott. Atyám ezért nem akarta odaadni az Veroniai Kegyelmes Isten Egyházának, akik megrendelték. – Elisa feszültsége mintha nőtt volna. Bizonyára nem szeretett beszélni régi kártevőiről. – Egy prizma.
- És mi lenne, ha megtalálnánk azt, ami téged köt ide? Jobb lenne nektek, ha nem egy örökkévalóság állna előttetek, hanem végre megpihenhetnétek, nem? – érdeklődött tünde társam. - A változatlanság hosszútávon sokat árthat.
- Evelinnek igaza lehet. - bólintottam, majd elgondolkodtam kissé. - Nyugalomra térni talán a legjobb lenne. De nem tudom, hogy... Nem tudom. A pizma köti ide a gyerekeket? Hogyan képes erre? És honnan tudod, hogy téged nem az köt ide? - kérdéseim millió, s mindegyik után kettő új született.

Fénye erősebbé vált és teste magasabbra emelkedett. Ez nem utalt semmi jóra. Tartása haragosságot mutatott.
– Nem és nem! Kiknek képzelitek magatokat, hogy megmondjátok, mi volna a legjobb? Megmondtam, hogy jó nekünk így és nem kell a segítségetek, … - úgy tűnt, mintha folytatni szerette volna, de gondolatmenete elakadt. – Várjunk csak… el akarjátok vinni, igaz? Utazók, akik idetévedtek? A prizmáért jöttetek, el akarjátok vinni!
- Nem-nem! Én csak az álmaim értelmét próbálom megérteni, erről a tárgyról most hallok először. – magyarázta meg magát Evelyn. - Csak feltételezem, hogy indokkal vezetett ide valami vagy valaki, feltételeztem, hogy fel kell oldanom ezeket a kötelékeket, de ha nektek megfelel a változatlan örökkévalóság, ahol nem tudtok kapcsolatot létesíteni másokkal, csak egymás között, ha nem bánjátok, hogy nem múlik az idő fölöttetek semmilyen formában, távozhatunk. – ezzel bölcsen hátrébb is lépett mellőlem.
- Nem azért jöttünk, hogy megfosszunk titeket. - tártam szét a kezemet. - Persze, az eredeti cél a kincsek felkutatása lett volna... de lopni nem fogok! Neked pedig nem tesz jót a hosszú elzárkózottság. Mi nem ártó szándékkal jöttünk. - társammal ellentétben én nem voltam bölcs. Egy lépést közelebb tettem a háborgó lélekhez.
Nem jó az, ha mérges. Veszélyes lehet. Társamra nézve is, és a gyerekeknek is rossz példát mutat!
– Nem csináltam semmit és mindent elveszítettem, mindenkit, akit szerettem. Őket, a gyermekeket próbáltam menteni és elrejtettem őket. Ők az egyetlenek, akik maradtak nekem. – bár hangszálai nem lehettek a szellemnek, hangja még is elcsuklott, s vele az én szívem is összeszorult.
- És tiszteletre méltó, hogy így kitartasz mellettük. Hogy így védelmezed őket. De nekik is megfelel ez az állapot? – kérdezte a tünde nő halkan.
Kerestem a jó szavakat. Nem tudtam mit mondhatnék. Mit tudnék nyújtani egy ilyen régóta szenvedő és gyászoló léleknek? Semmit. Semmit, ami számítana. Akkor hát legyen az, ami már nem számít.
- Tudom, hogy milyen érzés elveszíteni valakit. Ismerem a tehetetlenséget... - kezemmel a szívemhez nyúltam és úgy döntöttem ideje felidézni az emlékeket, amelyeket oly sokáig el kellett nyomnom magamban. - Ez nem egy olyan fájdalom, mint a megvágott kéz, vagy a törött csont. Ez sosem múlik el. Mindig ott lesz a lelkedben és emlékeztet a múltra. Nem hagy felejteni... Legrosszabb esetben még saját magadat is képes vagy hibáztatni, csak hogy ne érezd magadat olyan tehetetlennek. De a múlt nem enged el. Ezért kell... elfogadni. Tovább lépni. Mert akár mennyire is fáj a múlt, mindig van jövő. Mindig van egy holnap, amit megtapasztalhatunk. Még nektek is. Viszont amíg idelent maradtok, sosem lesztek képesek a jövőbe lépni. Újra és újra emlékeztetni fogod magadat a veszteségre. Újra és újra emlékeztetni fogod magad a fájdalomra... Ez így nem helyes és ezt neked is tudnod kell, Elisa von Silberschein. Mindenkinek joga van a holnaphoz.
– Tovább lépni… - ereszkedett vissza a földre a hölgy, s mintha alakja is kisebb és ártatlanabbnak tűnt volna, mint azelőtt. - Azt mondjátok, hogy nem jó nekik így? Önző vagyok, igaz?
- Nem vagy önző. - néztem a szellemre megértően, lelkemben maró fájdalommal. - Természetes, hogy ragaszkodsz ahhoz a kevéshez is, amid még van. Hiszen elengedni fáj... De megtartani még fájdalmasabb. Megérdemlik, hogy tovább lépjenek. Megérdemled, hogy tovább lépj.
–  Biztos vagyok benne, hogy már több mint száz éve itt vagyunk. – Elisa hangja csendes volt, ahogy körülnézett a teremben. – Azt hiszem, semmi nem tart örökké. – bánatát ugyan nem láthattuk, de éreztük. Én éreztem. És a többi szellem is.
– Ne sírj, Lizi. – súgta oda neki az egyik kislány, ahogy átölelte a nőt.
– Semmi baj, Magda. – tekintetét ránk emelte, majd lassan megfordult és elindult az ajtón túlra. – Kövessetek.
A gyermekek lelkei is követték őt, s én hátranéztem Evelynre, hogy ő is követi e őket, bár ne tettem volna. Éreztem, ahogy szemeim nedvesedni kezdtek, így hamar elfordítottam a fejem és egy nagyot szívtam az orromon, hogy összeszedjem magam. Erős férfi vagy Erlendr! Ne merészeld! Úgy döntöttem csendben követem én is a lelkeket.

– Eszembe jutott, hogy talán csak át akartok verni, hogy elvezesselek benneteket a prizmához, de azt hiszem, valójában régóta tudom, hogy mi volna a helyes, épp ezért fájt hallani. – magyarázta Elisa, ahogy egy ősöreg, omladozó falú folyosón vezetett át minket.
A folyosó végén egy arctalan nőalak szobra állt. A kezeiben drágakövet tartott, fejével felfelé nézett és az állától mintha csíkokban folyna le az ezüst. A szellem megállt mellette mielőtt felénk fordult.
– Mihez kezdetek a prizmával, ha odaadom nektek? – tette fel az égető kérdést.
- Attól függ, mire képes, mert ha erős, rossz kezekben sok rosszat hozhat magával. Viszont atyád nem kívánta odaadni az egyháznak, és én ezt szeretném tiszteletben tartani mindenképpen. – lépett előrébb Evelyn.
- Nem vagyok elég okos ember ahhoz, hogy értsek a mágikus tárgyakhoz. De ha a prizma tökéletes... - tekintetemet az ég felé emeltem, és álmodozóan néztem vissza a szellemre. - Én szeretném felfedezni vele a csillagokat.
– Gyerekként szerettem azt képzelni, hogy a csillagok olyan drágakövek, mint amilyenekkel atyám is dolgozott. Legyen hát. – fordult a szobor felé. - Ég veletek, Magda, Erik, Hedwig és Bernard. Julia, Luisa és Eva. Sosem felejtelek el benneteket. – az említett gyerekek leültek Elisa mellé a földre, aki a maszkjáért nyúlt, és saját arcáról áthelyezte azt a szobor arcára.
Tökéletesen illett. A maszkon látható vésetek tökéletesen összeillettek az arcon végigfutó ezüstcsíkok útvonalával. Ekkor pedig a szobor, hangos súrlódással elfordult a saját helyéről, felfedve egy polcot, rajta egy kis ládikát.

Magda, Erik, Hedwig és Bernard, Julia, Luisa és Eva. Magda, Erik, Hedwig és Bernard, Julia, Luisa és Eva. Magda, Erik, Hedwig és Bernard, Julia, Luisa és Eva. Csak addig maradjon a fejemben, amíg újra nálam lesz a könyvem, akkor aztán le tudom írni. Már azon törtem a fejemet, hogy mennyibe kerülhet egy sírkő kifaragtatása és bevésetése a nevekkel, mert azt bizony minél hamarább fel kell állítani a torony helyére. Tudtam, hogy nem csak ennyien haltak meg ezen a helyen, de csak nekik tudtam a nevüket. Végignéztem a gyermekeken, a védelmezőjükön és még Evelinre is rápillantottam, majd előreléptem és kezemet a ládára helyezve felnyitottam azt. Benne, egy tökéletesre faragott és csiszolt áttetsző kő feküdt, félig letakarva egy krémszínű anyaggal. A fáklya fényében rózsaszínes-kék színt tükrözött a prizma.
- Békés nyugalmat kívánok mindannyiótoknak. – hallottam a búcsúzkodó Evelynt hátam mögött és habozni kezdtem. - Ennyi szolgálat és várakozás után bőségesen kiérdemeltétek. És köszönjük a bizalmat.
Hezitáltam. Hiszen lelkekről volt szó. Gyerekekről. De örök nyugovóra térhetnek. Vettem egy mély levegőt és szó nélkül betakartam a prizmát a selyemmel, s kivettem a ládikából. Nem mertem megfordulni először. Nem álltam készen. De megtettem. Kezemben a bebugyolált prizmával elfordultam a polctól.
- Nyugodjatok békében... - suttogtam halkan, ahogy szembefordultam Elisával és Evelynnel, akik kettesben álltak egymás mellett.
– Ne felejtsetek el bennünket. Ne felejtsétek el a Silberschein családot. – kért minket a vámpír lelke.
- Még meg kell, találjuk azt, ami téged köt ide. – emelte kezét állához a tünde. - Ha nem a prizma volt... Mi volt az első dolog, amire emlékszel a visszatérésedkor? Egy szó, egy érzés?
- Magda, Erik, Hedwig és Bernard, Julia, Luisa, Eva és …Elisa von Silberschein. - motyogtam hangosan, majd felnéztem a lélekre. - Neked is jár a pihenés.
– Köszönöm nektek. – mondta csendesen és tekintetével társamat fürkészte. – Azt hiszem, amit tehettetek értem, már megtettétek. Menjetek. Amíg a ti emlékezetetekben élünk, addig nem éltünk hiába és egy kicsit mintha sohasem haltunk volna meg. A mi történetünk itt véget ért. Talán azért is maradtam itt, hogy a legszebb munkánk jó kezekbe kerüljön, és ne lapuljon örökké a föld alatt. Menjetek békével.
Tanácstalanságot véltem felfedezni Evelyn arcán, ahogy felém fordult, de nem tartott neki sokáig.
- Esetleg mehetnénk együtt a felszínig. Újra láthatnád az eget. – javasolta, s megesküdtem volna, hogy talán legelőször… egy őszinte mosolyszerűséget véltem felfedezni rajta.
Az ő javaslatára újból elkezdett visszatérni belém a derű.
- Ez remek ötlet! Megtisztítottuk a kifelé vezető utat és nincs is olyan messze a lépcső.
– Az… az nagyon jó volna. – egyezett bele a szellem, s visszavette a maszkját, hogy koromfekete koponyáját eltakarhassa vele.
Elindultunk hát felfelé, át a folyosón, a csarnokon, vissza az előtérbe, ahol aztán megállt, hogy szemügyre vegye az összeégett holttest maradványait, amire rádőlt a szobor.
- Eltemetjük. – jegyezte meg Evelyn, meg se kérdezve, akarja e ezt bárki is, ami jól esett.

Kifele menet én gondosan összeszedtem az eldobott batyumat, bele is hajtottam a prizmát, nehogy baja essen, s mivel a zombiktól a hideg is kirázott, igyekeztem előre menni, amilyen gyorsan csak lehetett. Nem is értettem, azok a holtak, kik segítettek bennünket, miért nem tűntek el, de tekintettel arra, hogy Elisa sem tűnt el, lehet más céljuk volt ezen a helyen. A lépcső aljából visszanéztem a társaságra, akik figyelemmel kísérték a zombik dolgos munkáját, ahogy elhordják a csontokat, majd tekintetemet az ég felé emeltem.
- Drágakövek... – suttogtam, hiszen az égen az éjszaka csillagai csakugyan úgy ragyogtak, mint azok.

A zombik lassan felvitték az összes maradványt, és ásni kezdtek, amibe muszáj voltam segíteni, különben reggelig ott maradtunk volna, s mikor a gödör elég mély volt már, a maradványokat beleszórták, s maguk is belefeküdtek. Tehát ez volt a céljuk. Hogy segítség nyugovóra térni társukat. Ez megmagyarázza. Ásó nélkül nem volt annyira könnyű visszatemetni őket. Még a kutya-módszerrel is csaknem fél óráig tartott. De megérte. Miután ezzel végeztem, hamar elővettem könyvemet, s beleírtam a neveket, hogy többet ne kelljen magamban ismételgetni őket, és emlékeztetőt írtam melléjük, hogy sírkövet faragtassak. Ennyi névhez jó nagy fog kelleni. Vajon gránitból csináltassam?
Miután Evelyntől is félkönnyes búcsút vettem, óvatosan visszakövettem lépteimet a falvakon és várakon át Carolusburgig, hogy a Máguskörbe beérkezvén gyorsan átadhassam a prizmát Alatarnak.