[Azonnali] Non habemus papam (V.I.SZ. 821 nyár)

Kora reggel volt. Gerard fáradtan kelt fel. mostanában ritkán szokta az amulettjét levenni, s jól esett neki, hogy végre aludhat is egy keveset. démonként alig volt rá szüksége, ami sok, emberként nagyra értékelt örömtől fosztotta őt meg. Gloria szobra ott állt nem sokkal az ágya mellett. Valahányszor megpillantotta eszébe jutott a szörnyűséges hiba, amit aznap ejtett.
Odalent ketten álltak őrt, az éjszaka kezdetétől egészen reggeli: Saga és Aleena. látszott az arcukon, hogy tartalmas estét tudhattak a hátuk mögött. volt is bőven újságolni valójuk, amikor Gerard és azok, akik az estét alvással töltötték mind felkeltek.
- Már megint jött valaki, aki be akart ide törni. – mondta Aleena csalódottan – Le merem fogadni, hogy neki is a szoborra fáj a foga.
Lia gyors magyarázattal szolgált.
- Ha ez a Sötétség valóban üzenni tudott a szolgáinak, mi a teendőjük, tudják jól, mit keressenek.
Saga idegesen morgott egyet.
- Nem vagyunk mi kísértetek, hogy temetőket őrizzünk. Ez a munka nem nekünk való.
Gerard nyugalomra intette.
- Tudom, és amint lehet, vissza fogom a szobrot vinni a Katedrálisba. Csak a megfelelő alkalomra várok...
A megfelelő alkalom korábban jött el, mint gondolták. Alig telt el egy pár nap, s hírét hozták egyenesest a fővárosból: a pápa elhunyt, s fele az egyház a feje tetejére állt. Maga Rose inkvizítor erősítette meg. Már jóideje halott volt a szentatya, de még mindig nem állt talpra a Katedrális az feje elvesztését követően.
- Sajnos mi sem kaptunk egyebet, mint amiket innen onnan hallani lehetett. – ennyit bökött oda nekik Rose – A temetését az elkövetkező napokban tartják.
A kis csapat azonnal megneszelte a lehetőséget. Tanakodtak is erősen, mit kellene tegyenek.
- Azt mondom legfeljebb én, Gerard és Lia menjünk. Mi hárman vagyunk az egyedüliek, akik jártak ott korábban.
Aleena lemondóan bólintott.
- Ez igaz, én még csak a város közelében sem voltak. Noha anyám mesélt róla ezt azt. – próbálta magát jobb kedvre deríteni. Ő neki már amúgy sem volna ott helye, akármennyire is szerette volna a magasztos épület mennyezetét megbámulni. Eretnek volt, semmi több.
- Pedig olyan szívesen láttam volna újra őt...még ha a ravatalán is. – sóhajtott egy nagyot Leo.
- Várjunk...te ismerted a Szentatyát?! – Aleenát egyre jobban kezdte a sárga irigység marni.
Lia gyorsan rendet vágott köztük.
- Klaus, te se gyere. Ezt elintézzük mi ketten. Ti maradjatok itt, és foglalkozzatok az itteni ügyekkel. – mondta határozottan.
- Boldogulni fogtok?
- Nehezen. De ha szorulna a nyakunk körül a hurok, mi tudunk a legkönnyebben elmenekülni. – hangzott a tömör válasz a lánytól.
- Tényleg, hogyan akartok egyáltalán odamenni? Egy hatalmas agancsos nyúl elég feltűnő volna. – kérdezte Saga.
Gerard ravaszul emelte fel a mutatóujját, s nyújtotta ki, egyenesen felfelé a mennyezetre.
- Az égen át. – mosolyodott el ő és Lia párhuzamosan.

Tiszta volt aznap az ég a Katedrális városa felett. Nem lehetett mást látni, csak pár madarat, akik a felhők közt cikáztak. Közülük egy nem madár volt. Gerard nem is olyan rég sajátította el a módját neki, hogyan váltson alakot. Azóta nem volt oly magas faló vár, melyet ne lett volna képes megmászni. Egy magasztos albatroszt választott, olyan állatott, aki sokáig bírja az iramot, s át képes szelni a vad, végtelen tengereket is. Az út a Katedrálisba hosszú volt, s elején még nyúlháton tette meg, mielőtt a levegőbe emelkedett volna.
Ügyesen landolt egy nagy épület előtt a tágas mezőkön. A Szent Brünhilda Rend épülete pontosan ott állt, ahol Gloria mesélte. Gerard idegesen húzta oldalra a csőrét. Meg mert volna rá esküdni, hogy a lány hazudott. A démonmadár megpördült tengely körül, ahogy átváltozott.
Gerard terpeszben állva a belső udvar ajtaja előtt torpant meg. Egyik kezével óvatosan megtámasztotta magát a földön, a másikkal a háta mögé nyúlt. Ott csüngött a háta mögött a szobor, négy darab vaskos szíjjal ráerősítve. Madárrá változva nem érezte magát göncei, hátizsákja súlyát, meg is feledkezett róla, milyen nehéz volt a szobor. olyannyira, hogy majdhogynem össze is rogyott, amikor először vett levegőt, immáron ismét emberi alakban.
~ Jó ég...hogy bírta ezt a nyúl a hátán cipelni... – nyögött egy nagyot, ahogy levetette magáról a szobrot.
A rendház majdhogynem teljesen üres volt. Várható volt, hiszen mindenki a temetésen vett részt. A démon biztos volt benne, maradt egy-két ember a rendházban, akik vigyázták épületet. A biztonság kedvéért elfedte démoni auráját, majd láthatatlanná tette magát sötét tünde művészetet használva. Nem volt sok ideje. Varázslatai végesek voltak, neki pedig könnyen észrevehető helyre kellett tennie a szobrot. Csakhamar meg is találta, az egyik kis kápolna a rendház vártornya mellett. Óvatosan helyezte kényelembe a szobrot. Egy levelet is hagyott, latin nyelven írottat, melyet még Aleena készített el neki, hogy elláthassa a néhai apáca rendtársait a szükséges információkkal. Külön ügyelt rá, más ne tehesse rá a kezét ezekre a titkokra. Még ő sem bírta a szöveget elolvasni, így csak remélhette, Aleena nem írt félre semmit.

Miután a szobrot biztonságos helyen tudta, Gerard madárrá változva repült ki a rendházból. Hamarabb végzett, mint gondolta. Nem is csoda, az Egyház gyakorlatilag megszűnt erre a napra létezni. Se egy gyanakvó pap a földeken, se egy inkvizítor, aki éppen a nyomait követné, se egy mindenre elszánt lovag, aki megérezte volna akár csak egy fél percre is a szagát. Nagyot sóhajtott magában.
Rose nem járatta a bolondját vele, amikor azt mondta, hatalmas temetést tartanak XIII. Sixtus pápának. Messziről észre lehetett venni. Ott volt az egész Katedrális úgy kísérték őt körbe hívei közt, akit védelmezett és óvott a veszélyektől. Közel s távol mindenhonnan odacsődültek az emberek minden templom közül a legmagasabb falai alá, hogy méltó módon búcsúztassák az egyház néhai fejét.
Gerard nem mert közelebb menni hozzájuk. Mágia ide vagy oda, még ha meg sem érezték a jelenlétét, voltak neki démoni jegyei, s ezek a papok kellően tapasztaltak voltak ahhoz, hogy ez szemet szúrjon nekik. Helyette egy fa háta mögött változott vissza, majd illúzióval kékítette ki a szemeit. Úgy ment oda az egyik paphoz, hogy megtudja, mi is okozta a nagy és hatalmas Sixtus vesztét.
~ Olyan hatalmas volt. A Holtmezőnél egyetlen intésével egész seregeket tett a földdel egyenlővé.
~ És kiválóan tudott sört főzni. – tette hozzá Lia.
Nem kellett sokat várnia, mire azokra került a sor, akikkel együtt ő maga is odacsődült egy pap elé. Az egyházfi magasztos, kissé talán patetikus hangon regélte el, hogyan s miként esett el a nagy tiara viselője.
- Ott álltunk, nem másutt, mint a királyi könyvtár magasztos csarnokában. Szemünk káprázott, amikor élőholtakat láttunk. Közülük a leghatalmasabb maga a sötét Apostol bábja volt. A Szentatya leghatalmasabb imájával. A legerősebb élőholt, melyet életemben láttam, maga a királyok húsa és vére, életre keltve a szörnyűséges mágiával. A Szentatya hatalmas imájával rántotta magával a másvilágra a földön túli borzalmat.
A mese természetesen nem volt túl részletes. Az Egyház ügyelt rá, hogy ne osszon meg a pór néppel minden apró, ámde mégis fontos részletet. Gerard látta, alaposan megválasztották a papok a szavukat. Pont annyit meséltek el, amennyi egy legenda felépítéséhez szükséges volt. Egy legendához, mely minden sok-sok évvel az ő halála után is megmarad.
~ Sosem gondolta volna, hogy lesz valami, ami elég erős lesz, hogy magával rántsa őt. – gondolkozott el Lia.
~ Már akkor is ő volt a pápa, amikor még volt tested?
~ Nem. Sixtus sokáig ismeretlen lovag volt. Csak azután lett pápa, hogy a reformáció kitört. De akkor én már réges-régen meghaltam. A reformációról is csak akkor értesültem, amikor te magadhoz vettél.
~ Sajnálom az öreget. Volt, hogy nem értettem őt. S mostmár meg sem tudom tőle kérdezni... - mondta a fiú.
~ Mit?
~ Hogy démon létemre miért kedvelt annyira.
~ Te, démon? – nevette el magát a lány – Ne röhögtess. Nem vagy te démon...még. Ennél több kell, hogy démonnak nevezd magad.
~ Igazad van. – indult el Gerard, ahogy a gyászmenet tovább baktatott dél felé. Imát nem mormolt el a néhai Szentatyáért, nem érezte helyén valónak, de tudta jól, lesznek bőséggel, akik megteszik – Azt hiszem még egyszer ellenőrzöm a szobrot. Aztán irány tovább előre. – mondta, ahogy megindult vissza a papok városa felé.
Aztán visszafordult, a nagy magasztos ünnepséget nézve.
~ Egy kis ideig még maradok. Nem akarom oly hamar elfeledni Sixtus atya emlékét. – felelte.
~ Biztos vagy benne?
~ Ne aggódj, a vége előtt nem sokkal távozom. Úgy még bőven lesz időm körbeszaglászni.
~ Hát, te tudod. – mondta a lány. Gerard elég határozottnak tűnt.
~ Váljunk szét. – mondta a démon határozottan.
Lia feloldotta a pecsétet, Gerard pedig a zsebébe csúsztatta a talizmánját. Nem a legkedvesebb bánásmód szegény lánnyal. A fiú azzal nyugtatta magát, ő amúgy sem érdekelte ez az egész. Az egyházról nem jut eszébe más, csak az inkvizítorok, akik rá vadásztak annak idején. Köztük volt egykori barátja, aki elhagyta, miután megtudta, miféle. Lia emiatt mindig nagyon szkeptikus volt, ha szóba kerültek Isten pásztorai.
Ott volt az ünnepségen az egyház apraja nagyja. Látott Gerard egyszerű paptól kedve rafináltam őrködő inkvizítoron át egészen magas rangú püspököket, érsekeket is. A bíborosok is ott voltak, a rendfőnökök, a keresztes lovagok, s nem sok időnek kellett eltelnie, hogy Gerard torka összeszoruljon az idegességtől. Egyetlen pillantást, csak egyetlen pillantást akart vetni a ravatalra, ismételgette magában, aztán már itt sem volt.
A ravatal ott állt a Katedrális kellős közepén. Számos dísz, ékszer, ajándék színezte, ahogy a napfény megcsillant a temérdek aranyom. Pápákhoz méltó temetés volt ez. Gerard óvatosan húzódott előre, az esetleges megvető pillantásokra ügyet se vetve megszemlélte azt. A Szentatya pontosan olyan volt, mint amikor annak idején találkoztak. Gerard örült, hogy memóriája nem fakult ki az évek során.
A nap végén bús fejjel hagyta el a démon a Katedrálist. Egyre csak a pápa járt a fejében, s a vele való találkozása évekkel ezelőtt. Volt valami, amit el akart neki mondani. Talán el is mondta, csak Gerard nem volt elég eszes hozzá, hogy felfogja. Vagy csak azt akarta, hogy ő maga találja ki. És most már sosem lesz képes neki átadni az üzenetét, ha szerette volna, akkor sem. Nagyot sóhajtott, ahogy otthagyta a súlyos épületet, majd ismét nyakába akasztotta a talizmánját. Sok dolga volt még, s nem halaszthatott el egy ilyen ritka alkalmat.

A levegő sűrűn, s fájóan nehezedett vállaira, ahogy fáradt, vizenyős szemekkel tekintett végig a Katedrális fényben úszó díszes ormain. Nem tetszett neki, közel sem. Igaz, ez nem az épület készítőit célozta, a hellenburgi nagytemplomot sem kedvelte egy kicsit sem, ugyanis annak grandiózussága megcsalta a funkcióját. A faragványok, az egekig nyúló csipkés díszítések mind olyasmik voltak, amiknek nem volt helye Isten házán, ám az undort kivételesen lenyelte, s udvarias, mélyen alázatos kifejezés ült képén. Nagyon rosszul érezte magát, erről pedig nem csak általános nemtetszése, vagy a hosszú út tehetett, hanem az is, hogy a langyos szellő cipelte tömjénszag rendszeresen megsimította orrát, a helyzeten pedig nem segített a testén időnként eluralkodó félelem se, amit az északi papok jelenléte tüzelt. Mindezen még az se tudott segíteni, hogy testvérei között lehetett a tér baloldalán, távol a többi iszonytól. Itt volt a legtöbb egyházon kívüli vendég is mellettük: elfek, nefilimek, protestánsok, s meglepő módon néhány vámpír is, vélhetőleg Neulander követek, akik minden lehetőséget kihasználtak arra, hogy tiszteletüket tehessék bármin, aminek a híre legalább egy picit is felröppent. Hétköznapi keretek között ennek persze nem lett volna reális esélye, de a Pápa halálának hála a béke ha nem is tartósan, de egy pár pillanatra végigsöpört Veronián. 

Elsőre ő maga sem hitte ezt el, de a határon (a kíséret kivételével) eléggé békésen tudtak utazni, aminek hála végre képes volt kicsit jobban megszemlélni Észak vidékét. Szó sem volt róla persze, hogy ne járt volna már erre: amikor a Pusztaföldön csatároztak, már átutazott egyszer a vidéken, de az télen volt, s minden nagyobb települést elkerültek. Most viszont sok helyen megszálltak, s igen mohó kíváncsisággal fedezte fel azokat a kis, bejárható utcákat, amik látogatására engedélyt kaptak. Minden szép volt, s emellett díszes is, úgy sejtette, hogy ez nem csak véletlen lehetett, ám ez persze nem akadályozta meg abban, hogy kiélvezhesse az itteniek fogyasztotta étkeket, s italokat. Nem volt egyébként sokban más a térség a megszokottól, talán csak a végeláthatatlan szántóföldek látványa volt kissé meglepő, délen a térség zömét laza láposabb talaj fedte, nem volt ennyi, s ilyen minőségű termőföld a legtöbb helyen. Emellett azt is furcsa volt látni, hogy mekkora is volt a Katedrális köré szerveződött település mérete, s hogy milyen orvul elorozta a gigászi épület a város nevét. 

Nem meglepő módon pápa temetése igen komoly esemény volt egész Észak számára, a város határán erdőként emelkedtek a nemesi családok sátrai, a térség pedig mindenféle sürgés-forgástól volt hangos, elsőre talán úgy is hathatott volna, mint egy hatalmas vásár, ám a népség másnapra elhallgatott, s a szertartásra már se nevetés, se kiáltozás nem hangzott, az emberek csöndbe burkolózva hallgatták a hangos éneket, ami a téren a katedrális kóristáinak érc torkából éledt. Latin volt, természetesen, s így bár értette, mégse tudta annyira értékelni, mintha szép nyelvükön szóltak volna. Arcát a tér jobbik oldalára fordította, ahol látta a különböző színekbe öltözött papokat. Nem igazán ismerte, hogy melyik miféle rangot is képviselhetett, csak sejteni merte, hogy a színes, s díszes ruhát viselők talán kardinálisok voltak, ám azt nem értette, hogy némelyikük miért hordott más ruhát. Szépen lassan az éneklést a Katedrálisból távozó további bíborosok sora követte, akik utána végül megláthatta a Pápa földi porhüvelyét hordozó csoportot is. Őket két oldalról díszes öltözékben kísérték a keresztesek, akik igen megtermett férfiaknak és nőknek tűntek, az ember tán azt is elhitte, hogy mindegyiket ilyen sok centiméterrel áldotta meg a Jóisten. A menet lassan járt, s így volt ideje még ilyen távolról is megfigyelni Sixtus testét. Fenséges volt, s nem mellesleg nyitott koporsója igen dísztelennek hatott. Emellett persze első pillantásból leolvasta, hogy drága fából készült, ám sem faragványt, sem aranyozás nem volt rajta, a díszítés szerepét a ravatalt fedő vastag vörös bársony töltötte be, melyre aztán több tárgy is volt helyezve. A Pápa testét pillantva borzalmas nyugalmat érzett, nem vélte ugyan, hogy sírnia kellett volna, ám valamiért mégis sajnálta. Sosem ártott neki, mi több, azon egyetlen alkalommal, mikor találkoztak, forrón érezte annak felebaráti szeretetét. Ő volt az, aki szemtelen, s neveletlen volt, ám Sixtus a veséjébe látott, s nem kívánta provokációját magáénak érezni, nagyvonalúan elengedte azt füle mellett.
– Áldás, békesség. - suttogta maga elé oly halkan, hogy még talán ő maga sem hallotta.
A fejében erőteljes, de végletekig szeretetteljes hang válaszolt. “Békesség”. Akkor még nem értette, hogy mégis mit jelentett ez Sixtus szájából, s bár ma sem tudta teljesen, egy pillanatra azért elgondolkodott. Sixtus jobban tudta, még így istentelen katolikusként is, hogy mi is volt az igaz békesség, mi is volt a másik orcát odafordítani, s azzal mosolyogni. Őszintébben, mint bárki más. Még a Boszorkánypörölyt is lecsitította, ami olyasmi tett volt, amit aztán halandó embert nem nagyon hajthatott végre; ő maga félt az Kathertől, mint a tűztől… Ám úgy hatott számára, hogy a Pápa nem erővel, esetleg tekintéllyel állt felette. Úgy érezte, hogy a szeretete szelídítette meg a Pörölyt, s ez volt az felebaráti szeretet, amit oly sokuk megtanulhatott volna Sixtustól. 

Mély levegőt vett, majd ismét végignézte a testet. Nem a Katolikusok hitének bástyáját látta benne, hanem valamilyen mértékig a Keresztyénségét. Olyan felesleges és ostoba volt ez az állandó háború, lám, egy fényes csillagnak kellett kihunynia azért, hogy legalább a gyász békében telhessen. Az Úr okkal küldhette angyalát reájuk, igen kárhozatra ítélt népek voltak mind, talán meg is érdemelték ezt az időszakot, ám úgy tűnt, hogy még a poklok legforróbbika, az éjszakák legsötétebbike se volt elég ahhoz, hogy a háborúskodás végére érjen. Ez is csak szünet volt, nem voltak illúziói, abban a pillanatban, hogy a kripta súlyos kőfedele elfedi majd a boldog testet, néhány hét, s a kardok ismét csattannak a határon. Pár pillanatig szégyellte magát, le is sütötte arcát, ám közben figyelte, ahogy letették Sixtus testét a tér közepére. Kellemetlen csend telepedett a sorok közé. Ahogy a népre pillantott, látni vélte, ahogy néhányan egymás vállára dőlve sírtak halkan, megint mások szelíd, nyugodt mosollyal figyelték a pápát. Olyan békés volt, boldognak tűnt. Ő maga is szelíden elmosolyodott, talán egyetlen könnycseppet is megengedett magának, de ez leginkább a sorok között terjengő orrfacsaró tömjénnek volt köszönhető, s kevésbé az eseménynek. Vagy legalábbis ezt szerette volna hinni mindenképpen, nem volt hajlandó másnak elkönyvelni a jelenséget. Vett még egy nagy levegőt, s figyelte, ahogy szépen lassan rácsúsztatták a fedelet a koporsóra. Teljes mozdulatlanság uralkodott el a téren, egészen addig, amíg egy száraz hangú férfi latinul nem kezdett beszélni. Ez megtörte a kellemetlen varázslatot, kezdetét vette a szertartás. Fejét szórakozottan megrázta, majd a koporsót kémlelte, várva, hogy az vajon kinyílik-e. Mikor nem történt semmi, utoljára elmosolyodott. 
– Laudetur Jesus Christus. – suttogta halkan. – Így kellett volna, igaz?

Laposakat pislogva fordul hátára fekhelyén. A plafonra és a falra hosszú sávban fest színes foltokat a rózsaablakszerű üvegeken keresztül a reggeli napsütés, melyet az ágyban fekvő, igen alacsony férfi szokatlanul hosszú ideig vizslat. Talán épp nyitott szemmel próbál aludni, bár az is meglehet, egyszerűen csak a meglepően szép színkavalkád látványa ragadta magával. Akármelyik legyen is, hosszú percekig fekszik, s bámulja a plafont maga felett, míg végül hatalmas valamiféle üvöltésszerű ásítással együtt nyújtóztatja ki végtagjait, s ül fel az ágyban. Sose volt erőssége a reggeli kelés, főleg ha az előző napot végig dorbézolta a kocsmában. Emiatt kissé talán morcosabb is lehet a megszokottnál, s csípős megjegyzésekkel illetheti a számára kevésbé szimpatikus embereket.
További hosszúnak tűnő perceket tölt el az ágy szélén ücsörgéssel, majd kisebb lendülettel lehuppan ágyáról. Az alatta elterülő fa padló némi nyikorgással adja tudtára: legközelebb nem biztos, hogy ennyire jól fogja viselni a hirtelen súlyt, s egyszerűen megadja magát, és beszakad alatta. Sigrun valószínűleg nem is bánná igazán, elvégre így sokkal egyszerűbben juthatna le a földszintre, s talán ha szerencséje van, pont a pult mellett kötne ki, ahol már csak a korsó sörét kéne kikérnie.
Komótosan indul el korábban kikészített ruhái felé, majd megáll előttük, s elgondolkodva vakarja meg poloskáktól meggyötört ülőgumóját.
- Itt valami nem stimmel… - jegyzi meg félhangosan, miközben ruháit és a mellette heverő kupacot vizslatja, s próbál visszaemlékezni részletekre az előző nap eseményeiből - Biztos vagyok benne, hogy magammal hoztam, és oda tettem…vagy mégsem…? De akkor mégis hova...
Bizonytalansággal vegyes ijedtség kezd tükröződni tekintetében, mikor megüti a felismerés: fegyvere nincs ott, ahol hagyni szokta. Sőt, a szobában sehol másutt sincs. Eltűnt! ELLOPTÁK! KIRABOLTÁK!!!
Ruháit eddigi sebességének sokszorosával kapkodja magára, nem törődve a sorrenddel, vagy hogy ingén megfelelő sorrendben gombolja-e be a gombokat. Itt most sokkal fontosabb dologról van szó mint holmi egyszerű gombról és fűzőről! Fegyvere egyértelműen eltűnt, s egy felbérelhető katona fegyver nélkül mit se ér! Mondhatni csúfosan meglopták, sőt! elvették tőle mindennapi kenyerét!
Méreteit teljességgel meghazudtoló sebességgel érkezik a földszintre, s azonnal a pulthoz iramodik.
- MEGLOPTAK! KIRABOLTAK!!! A FEGYVEREM ELVITTÉK! - kiáltja a kocsmárosnak kétségbeesetten, aki meglepődve pillant ki a pult mögül épp hogy csak kilátszódó férfire - Élve megnyúzom, ha megtalálom azt a mocskos naplopót, amelyik elvitte! Az én drága kicsi baltám! Szegénykémnek már most hiányozhatok! Drága kicsi kincsem... - sopánkodik fennhangon.
Egyszercsak hangos koppanás hallatszik a pult teteje felől, Sigrun pedig lábujjhegyre állva próbálja megvizsgálni az oda került nehéznek tűnő tárgyat. Meglepődve pislog hol a pulton pihenő baltájára, hol pedig a kocsmárosra, s végül megüti a felismerés: valószínűleg elhagyhatta valahol a kocsma területén, von Althaus pedig megőrizte neki reggelig. Bocsánat kérően pillant rá, és egy suta biccentéssel adja tudtára köszönetét. Hálás a férfinek, amiért fedelet ad feje fölé, persze érthető, hisz fizet érte, azonban magát ismerve ittasan nem kevés kellemetlenséget tud okozni. Elképzelhető, hogy már többször előfordulhatott, hogy itt-ott elhagyta baltáját, vagy idegesen integetett vele pimasz suhancok felé, s minden bizonnyal már a kocsmárosnak is kezd elfogyni türelme morcos arckifejezését látva. A férfi inkább óvatosan magához veszi fegyverét, s egy újabb óvatos, suta biccentéssel adja újra az őrző tudtára: rettentően sajnálja, és igyekszik óvatosabb lenni.
Ekkor érkezik valaki a kocsmába, aki épp Sigrunt keresi. Valami futárféle lehet, s látszólag igen magas körökből jöhetett. Figyelmesen hallgatja végig mondandóját, s állát megvakarva gondolkodik el a hallottakon. Jómaga sose gondolta volna, hogy épp őt hívatja a király, egy egyszerű zsoldost, aki alkalmanként besegít egy-két munkában pár száz váltóért cserébe. Gyanítja, Hilde keze lehet a dologban, vagy egyszerűen tényleg ekkora hírnévre tehetett szert az udvarban, hogy már a király hívatja. Esetleg más, ismeretlen rajongója ajánlhatta be, bár ebben igazán kételkedett. Sok rajongója nem igen akadt a városban. Persze örül, hogy ennyire nagy becsben tarthatják, kissé azért mégis némi aggódással és nem kevesebb gyanakvással fogadja el a meghívást.
- Természetesen ott leszek, fiam. Ha a királynak szüksége van rám, hát nincs mit tenni, igaz-e? - nevet fel kicsit zavartan.
Még ő maga se tudja hova tenni a helyzetet, no meg még sosem találkozott előtte királlyal, pusztán történeteket hallott róla és legendákat, már ha utóbbiakat hallani élőkről. Még csak azt se tudja, hogy kéne viselkednie előtte. Persze az is elképzelhető, hogy csak túlreagálja adott helyzetet, és tudván, hogy Sigrun még csak közelében se járt királyi udvarnak, elnézi majd sutaságát, ha valami olyasmit mondana, vagy csinálna.
A futár üzenetének meghallgatása után még pár percig ácsorog a kocsma közepén, elmélyedve gondolataiban, s azon morfondírozva, vajon van-e megfelelő tiszta ruhája, s azon, vajon mikor fürödhetett meg utoljára, úgy tisztességesen. Nem biztos, hogy illendő lenne istálló szagban megérkezni a királyi udvarba, azonban erre most semmiképp nincs idő. Arcát kicsit megpaskolva igyekszik magát visszahozni újra világukba, s próbálja indulásra késztetni magát: Sietve indul meg szobája felé, hogy kicsit összeszedje magát, s rendbe szedje öltözékét.
Néhány perc múlva batyujával a kezében indul el a királyi udvar felé, s egyre csak azon gondolkodik, vajon miféle szüksége lehet rá egy olyan embernek, akinek a világ összes lovagja és minden egyebe rendelkezésére áll. Csupán csak csettintenie kell, és máris ott teremnek. Mi szüksége lehet egy egyszerű, méreten aluli zsoldosra…?
Lassan, de biztosan érkezik meg a találkozás helyszínére, ám nem elsőként, s vélhetően utolsóként sem.
- Üdvözletem - köszönti a jelenlévőket tömören, nyomatékosítva ezt egy biccentéssel - Sigrun Hjörnson lennék, királyunk hívatott magához, bár nem teljesen értem miféle okból... - teszi hozzá.
Tájékoztatójuk nem nyúlik hosszúra, ám tartalma annál meglepőbb számára. Részt kell venniük a nemrég elhunyt XIII. Sixtus pápa temetésén. Jómaga sosem találkozott vele, azonban a szóbeszédek őt is megtalálták, és ahogy abból kivenni tudta, sokan kedvelték és megbecsülték. A hallottak alapján ő se tudott ellenszenvet táplálni iránta, így nem igazán mondhatott most sem bármiféle indokot, amiért ne menne el temetésére, és ne kísérné el utolsó útján az egykori pápát. Ő maga azonban sosem kedvelte az efféle eseményeket, s jobban belegondolva talán édesapja temetése óta nem is jelent meg hasonlókon. Rossz emlékeket ébreszt benne már maga a gondolat is, azonban ez alkalommal kötelessége megjelenni, nem kereshet kibúvót, már csak azért sem, mert küldetésük részét képezi az. Kissé persze reménykedik is benne, hogy nem csak emiatt kell ellátogatniuk az északiak földjére. Persze testőrként is szívesen foglalatoskodik, s olykor kissé viccesnek is találja, mikor mások mérete miatt alábecsülik képességét. Északon pedig ha sikerül átjutni a határon talán majd akad néhány vicces kedvű ifjonc, aki szívesen belekötne pár délibe, ha épp útjukba akadnak.
Eligazításukból azonban az is kiderül, hogy nem indulhatnak majd azonnal vissza otthonaikba. Előbb mindenféleképpen a Kősivatagot kell meglátogatniuk, hogy ott egy kémbázist hozzanak létre. Egész okos lépésnek tartja mindezt, elvégre így a saját országukból figyelhetik meg az északiakat. Ostobaság lenne egy efféle nagyszerű alkalmat csak úgy elszalasztani, de valószínűleg épp ezért fogják őket jobban szemmel tartani, s talán valamiféle kíséretet is kapnak majd, hogy nehogy elcsámborogjanak akárcsak véletlenül is. A másik féltől is igen botor lépés lenne, ha csak úgy, mindenféle felügyelet nélkül hagynák őket bóklászni otthonukban, országukban,  kilesve titkaikat. Még a végén fény derülne néhány ocsmányságra...

Nem sokkal később útra is kelnek, s nem kis meglepetésére csapatukban egy ismerős arcot is megpillant. Meglepettségén túllépve, immár halvány mosollyal arcán biccent a lánynak, kit a városba érkezése napján ismert meg egy iszogatás alkalmával. Sose gondolta volna, hogy egyszer pont úgy barátkozik össze bárkivel is, hogy az előzől lelocsolja egy korsó frissen csapolt sörrel. Sigrun azóta is sajnálja, hogy kárba ment az a szép korsó sör... Természetesen Hildét is, az esés miatt.
Sejtette eddig is, hogy Hilde valamiféle fontos pozíciót tölthet be, de nem gondolta volna sosem, hogy egyszer majd egy efféle feladat során futnak ismét össze.
Habár nem feltétlen látszik rajta, lévén igyekszik továbbra is jókedélyű maradni, utuk okának súlya rá is üllőként nehezedik. Szinte érzi torkában a növekvő gombócot, mely egyre csak nő és nő, ahogy egyre közelebb kerülnek úti céljukhoz. Útjuk során igyekszik kifürkészni, hátha valaki ártó szándékkal igyekszik közelükbe jutni, vagy megfigyeli őket.
Néhány napnyi út után megérkeznek a határhoz, ahol további társakat kapnak. Amolyan kísérőket, kik szemmel tartják őket, és egyben el is kalauzolják a csapatot a temetés helyszínére, bemutatva számukra az általuk annyira szeretett országot.
Útjuk során Sigrunnak van lehetősége kicsit jobban szemügyre venni az északiak otthonát, életét, s meg kell győződnie róla: ők is olyan emberek, akárcsak ő maga, vagy bárki más délen. Persze nézeteikben, tanaikban különbözhetek, akárcsak a többi fajhoz való viszonyuk is szinte gyökeresen eltér, ettől függetlenül ők is ezen világ lakói, akárcsak ő, Hilde, vagy társaságuk bármelyik másik tagja. Mondhatni képtelen utálni őket, vagy bármilyen más erősebb negatív érzelmet feléjük irányítani, bár érzi, ez az érzés nem feltétlen kölcsönös. A határ megnyitása igen szép gesztus volt részükről, sajnos azonban igen szomorú, hogy ebből az alkalomból adódóan kellett ezt megtenniük.
Igen gondterhelt és mély sóhaj hagyja el tüdejét a gondolatra, mely talán a társaság többi tagjának is feltűnhet, ám ezzel, hacsak szóvá nem teszik, nem igazán törődik. Most valószínűleg mindenki saját problémáival lehet elfoglalva, na meg azzal, hogy készülnek arra, hogy végső búcsút vehessenek az egykori pápától.
A szertartás napján a térség lakói elcsendesülnek, s mély gyászba burkolóznak. Szerették pápájukat, s szeretik most is, hiába távozott a túlvilágra, szívükben örökké megőrzik emlékét, ha igazán szerették és megbecsülték. Sigrun - habár nem ismerte igazán - együtt tudott velük érezni, ha másért nem is, azért biztosan, mert már ő maga is érzett hasonlóan, egy másik személlyel kapcsolatban.

Kész káosz volt a katedrálisban. Nem volt meglepő… A pápa meghalt, a királyról kiderült, hogy Necromanta, és nem is akár milyen hatalommal… Ráadásnak úgy döntöttek, hogy Sixtus temetésére bárki jöhet. Bárki, vagyis a déliek is. Nem csoda, az egész kontinensen tisztelték a pápát, és mindenkinek komoly veszteség a halála.
Engem viszont a kialakult zűrzavar eléggé levert.  Rengeteg futkosás, és tennivaló… És nem volt időm, hogy felfogjam a történteket, és átgondoljam a vele kapcsolatos érzelmeimet.
Egykedvűen, kissé leverten tettem a dolgomat. Amihez az is hozzá tartozott, hogy szépen mosolyogva, és nem igazán bocsátkozva a beszélgetésbe, ott álltam a küldöttségek fogadásakor a háttérben.
Ebből a kellemetlen hangulatból rántott ki az, hogy végül találkoztam a küldöttekkel.
A déli katona... Akivel ki tudja milyen furcsa Isteni rendelés folytán találkoztam... Itt volt... A Katedrálisban... A hivatalos küldöttség tagjaként... Ilyen magasrangú lenne délen? Nem létezik, hogy ebben a helyzetben is lehet még problémásabb szituációt találni…
Legszívesebben elsomfordáltam volna, szép csendben,  nehogy felismerjen, és valahogy kiderüljön, hogy mi már találloztunk... De a fogadóbizottság rendkívül fontos esztétikai része voltam...  Gyűlölöm a politikát... Nem néztem rá, sőt, igyekeztem úgy állni, hogy ne figyelhessen meg ő sem jobban. Nem hiányzott, hogy valakinek feltűnjön a korábbi ismerettségünk.
Aztán, mire észbekaptam, a köszöntés után még mindig hivatalosan, de kötetlenebb formában, séta közben társalogtak tovább a diplomaták, én pedig... Éppen a katona mellett találtam magam a "menet" végén... Az ördögbe... Elfordítottam a fejem, próbálva a nagyon érdekfeszítő virágokat bámulni, hátha nem ismer meg. Kérlek, hadd ne tűnjön fel neki, hogy ki keveredett mellé.
Szerencsétlenségemre… nem bírom sokáig a virágokat bámulni. Valahogy... meg akartam győződni róla, hogy tényleg ő az a katona...  De hogy éppen összetalálkozott a tekintetünk emiatt... Az ördög nem hagy nyugtot, úgy fest.
- Üdvözlöm - köszöntem meglehetősen tömören, továbbfordítva a tekintetemet, ezúttal a küldöttség többi tagját vizslatva.
- Laudetur Iesus Christus, nővér. - hangzott a meglepő válasz.
-In aeternum Amen - fejeztem be a formulát, meglepődve az apró figyelmességen. A szemem sarkából figyelni kezdtem. A hangjával együtt már biztos volt, hogy vele töltöttem azt az éjszakát az elhagyott házban.
- Remélem kellemesen utaztak, ha szomorú okból is. - próbáltam valami semlegesnek ható érdeklődéssel mostmár fentartani a beszélgetést, ha néhány pillanat kissé kínos csend után is.
- Kifejezetten - válaszolt könnyedebben, nálam. - A határtól a lehető legjobb útvonalon kísértek bennünket idáig. - fűzte hozzá.
- Örömmel hallom - mosolyogtam rá egy pillanatra - Bízom benne, hogy a kísérőik nem kellemetlenkedtek nagyon - fűztem hozzá. Furcsa volt ez a helyzet mindenkinek, a temetésre délről érkezőket pedig nyilván nem az előkelő urak kísérték a határtól idáig. És a bizalom kiépítése sem megy parancsszóra.
- Nem igazán - csóválta meg a fejét, és elmosolyodott - Ha mégis, én nem tudok róla, szerencsére van közöttünk, akiknek a beszéd inkább dolga, mint nekem - pillantott a diplomata társaság felé.
- Nem hiszem, hogy az Ilyen beszéd bárkinek a dolga kellene legyen - fintorodtam el kissé. Aztán azonnal rájöttem, hogy ezt sértésnek is lehetne érteni, és igyekeztem  pontosítani  -  A  körülményeskedés, és  protokoll a legjószándékúbb ember, legőszintébb szavait is éppúgy elpalástolják, mint a becstelen nyerészkedők hízelgését. - tettem hozzá, az elsőként említett csoportnál a tanácsos és a vámpír hölgy felé intve a fejemmel. Őket egyelőre nem soroltam az utóbbi kategóriába.
- Valóban - biccentett válaszul - És élesebb fegyver sokszor bármilyen kardnál. - folytatta, és egyre inkább  egyetértettem vele.
Bólintok. Nagyon hasznos eszköz a szó, de gyilkosabb lehet minden fegyvernél, vagy varázslatnál.
A beszélgetés kicsit megakad... Nem azért, mert nem lenne, mit mondanom. Csak nem tudom, merhetem-e feltenni a kérdéseket, amik sorakoznak a fejemben.
Úgy teszek, mintha nem venném észre a mozdulatot, amivel arra kér, menjünk nyugodtabb helyre, és sétálok tovább. Viszont kicsit változtatok az irányon, így az udvar egy félreesőbb részéhez jutunk, ahonnan azért még hallani, és ha akarjuk, látni is lehet a diplomaták beszélgetését
- Jó, hogy ön ismeri a járást erre - töri meg a csendet kissé félszegen.
- Csak annyira, amennyire ön is az otthonában. - rázom meg a fejem az esetlen mondatra mosollyal.  - Örülök, hogy végül biztonságban hazajutott - fűzöm hozzá kicsivel halkabban, hogy biztosan ne hallja más, csak ő. Rövid ideig elmosolyodik, mielőtt válaszol.
- Annak is köszönhetően, hogy a kísérete akkor nem talált rám. -
- A lovának is köszönje, hogy hagyta, hogy a hátára üljek - mosolyodom el, kérdő pillantással nézve rá. Remélem, hogy megtalálta végül a lovat. Gondolom ebből is érthető volt, hogy szándékomban állt akkor is segíteni neki.
- Ott találtam, ahol hagyta - pillant felém hálásan - Köszönöm. - válaszol
- Istennek hála - sóhajtok fel megkönnyebbülten. Aztán kis csend után máshogy folytatom
- A körülmények  akkor nem tették lehetővé, hogy megköszönjem. - nézzek a szemébe, majd biccentek hálásan. Ellenséges földön mentett meg valakit, aki könnyen a halálát okozhatta volna. Járt ezért a köszönet.
- Nincs mit köszönnie, nővér. Nem is volt -  feleli, tekintetét az enyémbe kapcsolva. - Ön sem hagyta volna magára a bajba jutottat, bárki is lett volna az - teszi hozzá.
- Sajnos ritka ez a hozzáállás... mindkét oldalon. - jegyzem meg keserűen. - Őn az életét kockáztatta, mikor az enyémet megmentette, ezt nem felejtem el. - közlöm nyomatékosan.
- Mindketten veszélyben voltunk - emlékeztet, és mostmár ő is tudja, hogy mennyire.  - Ha az a két keresztes megtudja, hogy ott vagyok, még akár rá is jöhettek volna, honnét érkeztem, akkor az én életem rövidült volna meg igen könnyen. -
- Jól tette, hogy bízott bennem, és rejtve maradt - bólintok, egyértelműen utalva rá, hogy ez rajtam múlt. És nem is bánom. Bárcsak több embernek múlna ilyen módon rajtam az élete. - Ha megfogad egy tanácsot... Legközelebb a kardját is váltsa le, ha északon akar biztonságban utazgatni - teszem hozzá enyhe csipkelődéssel, de egyáltalán nem vádlón. Hiszen jól tudom, milyen a megszokott fegyver helyett másikat kézbe venni.
Halkan felnevet és még a nyakát is kissé behúzza zavarában.
- Nem volt másik… - közli, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb magyarázata az óvatlanságra.
Én is felnevetek.
- És nem is könnyű megválni egy kis időre a megszokott fegyvertől - fűzöm hozzá elnézően. Istennek hála nem lett a vége tragédia a dolognak.
- Az is igaz. Nem terveztem sűrűn erre járni, de ha mégis úgy alakulna, addigra szerzek egy másikat - biztosít, hogy megteszi amit lehet a biztonságáért.
- Jobban örülnék, ha egyáltalán nem járna erre, amíg nincs béke - jegyezem meg, leginkább amiatt aggódva, hogy legközelebb nem lesz ilyen szerencséje. Sajnos északon sem mindenki úgy áll az élethez, mint én. Nem egy ember van, aki ha nem megölné, akkor fogságba juttatná, ha északi területen rátalál.
- És az alighanem várat majd magára még - válaszol, épp olyan szomorúnak tűnve a helyzet miatt, mint én.  - Lám, most is tragédiának kellett történnie ahhoz, hogy legalább két hétre megszűnjön a fegyverek zaja. - fejti ki a meglátását… És igaza van. Álszent, és attól tartok lehetséges, hogy többet árt ez, mint használ.
- Semelyik oldalon nem barátkoztak még meg a helyzettel - bólintok szomorkásan - Pedig nagyobb probléma is van Veronián, mint a királyság kettéválása. - utalok Abaddón pusztítására, a csillagtalan éjszakára… és még számtalan apróbb tragédiára, ami most is történik odakint.
- Az Úr haragja sem volt elég - sóhajt, mintha a gondolataimban olvasna. Kis csönd áll be, mielőtt folytatja. - Egyszer fogtunk össze, akkor is egy közös ellenség ellen. - sajnálkozik a szomorú heéyzeten.
- Ki tudja... Talán az új pápa, és új király változást hoz. - mondom, kevés reménnyel. Ez is politika… És a politika sajnos nem arról ismerhető, hogy úgy alakítja a dolgokat, ahogy az Mindenkinek, áltlaánosan a legjobb volna.
- Reméljük - felel csendesen - Sokat változott eddig is a világ alig pár év alatt. - igyekszik bizakodónak hangzani, de… nem vagyok meggyőződve róla, hogy jó irányba indították a világot a változások.
- Ismerte? - váltok témát, a pápára utalva a kérdéssel.
- A kísértet-szigeteki hadjáraton találkoztam vele. A táborban kerestek váratlanul azzal, hogy őszentsége, a pápa hívat. Nem akartam elhinni. Ifjúkorom óta sokat hallottam róla, még láttam is valami képen egyszer, mégis, egészen más volt szemtől szemben, mint ahogyan elképzeltem, vagy lefestették addig. Hús-vér ember volt, tekintélyt parancsoló, de mégis nyájasan bízott meg azzal, hogy egy keresztes lovagjával vállvetve küzdve mutassuk példáját az összetartásnak. Tudta a nevem, ismerte a hozzáállásomat, mintha csak a saját felettesem lett volna, pedig azok sokszor nem veszik emberszámba a beosztottaikat. Nem akartam ott lenni azon a hadjáraton, de nem volt kérdés aztán számomra, hogy a tőlem telhető legnagyobb igyekezettel teszek eleget a kérésnek. - mesél. Úgy tűnik rátapintottam, hogy van mondanivalója.
- Sokat adtam volna érte, hogy személyesen megismerhessem - bólintok. Hasonló képet festettek a katedrálisban keringő szóbeszédek is. Nekemnem volt olyan szerencsém, hogy személyesen fogadjon, vagy hívasson rövid eddigi pályafutásom alatt.
- Tud valamit arról, hogyan halt meg? Keveset hallottam, s nem tudom, mi igaz a szóbeszédből, hogy a király... - kérdez, nem fejezve be a mondatot. Így is érthető, mit szeretne, és meg tudom érteni azt is, hogy érdekli, mi történt. Komoly hatása lesz a dolognak az életünkre.
Megrázom a fejem válaszul.
- Csak szóbeszédeket. Rengeteg élőholtról, a sötét apostolról, nagy csatárol, égő várról... De hogy mennyi igaz belőle... azt nem tudom. - mondom, és a szemem előtt megjelenik a Math által leírt epikus csatajelenet, melyben megölte Legiót… Nem, ezt biztosan nem így történt.
- Értem - bólogat kissé elgondolkodva  - Annyi furcsa dolog történt mostanság a világban. Ki tudja már, mi igaz és mi nem? -  ért ismét egyet a gondolkodásommal… És valóban… már semmin nincs miért meglepődni, annyira átrendeződtek a világunkat irányító törvények az utóbbi években.
- Sajnos. Nem lepődnék meg, ha a nagyrésze igaz lenne a szóbeszédeknek is. -
Újra csend telepszik közénk. A katedrális most a szokásosnál nagyobb zaja betölti a teret, és hallatszik az is, hogy a diplomaták még társalognak.
- Nehéz időknek néz elébe a Katedrális. - szólal meg végül.
Komolyan bólintok.
- Imádkozom az illetékesek bölcsességéért, mikor megválasztják az új pápát. - mondom őszintén remélve a legjobb kimenetelét a helyzetnek.
- Mindannyiunknak szüksége lesz rá, hogy meglássuk az Úr útját a nyomorúságban is. - csatlakozik együttérzőn.
- Délen választottak már vezetőt? - kérdezem, újbol témátváltva. Kezdett túlságosan komor lenni a hangult.
- Még nem -  felel - Időről időre a Zsinat összeül tanácskozni, de még nem jelölték ki von Himmelreich utódját a zsinatelnöki székben. Szomorú, de tulajdonképpen kvittek vagyunk - mosolyodik el, igyekezve szintén oldani a sűrűsödő levegőt.
- Eszerint ott is szükség van most bölcsességre. - mondom kissé magam elé révedve - Talán az Úr megadja mindkét oldalon, és kicsivel mégiscsak közelebb kerülünk a békéhez -
- A reménység pedig nem szégyenít meg - idézi fel az apostol szavait egyetértve, protestánsokra jellemző Szentírás ismeretről téve bizonyságot.  - Bízzunk benne, hogy a döntéshozók nem hozhatnak más döntést, mint amit az Úristen már eltervezett. - bíztat, mindkettőnket.
- Néha elgondolkodom, mit tervezett ezzel a földel - húzom el a számat vallomást téve kételyeimről. Nem is tudom mi ütött belém, hogy éppen egy déli katonának mondom ezt el… - De amíg remény van, addig jövő is van - mosolyodom el újra.
- Valóban. Néha egészen furcsa fordulatokat tud produkálni - vonja fel a szemöldökét mosolyogva, utalva ezzel a múltkori és valószínűleg a mostani újbóli találkozásunkra is.
- Az Úr áldása furcsa néha - viszonzom a mosolyt. Valóban így tekintek az akkori találkozásunkra, a mostanit pedig még nem tudom hova tenni. Mindenesetre sikerült az ébredező kételyt eloszlatina bennem, ami egy újabb dolog, amiért hálás leszek neki.
A beszélgetésünket hosszú harangszó szakítja félbe. Temetésre hív.
- Az Úr óvja - búcsúzom tőle, ahogy ő a diplomatákhoz csatlakozik, én pedig, mivel itt a feladatom végetért, a számomra kijelölt helyet sietek elfoglalni a kezdődő gyászmenetben.