Azonnali: Drachenrücken

Zabos hangosan lihegve lohol, igyekezve úgy lépni, nehogy kitörjön a lába a meredek hegyoldalon néhány megcsúszó kavicsdarab miatt, és a terep annak ellenére is nehéz, hogy most lankásabb, egyenletesebb útvonalon haladnak. Hangosan és tompán dobog, a köd leereszkedésével pedig még nehezebb a menetelés, mégis rákényszerül a gyors vágtatásra. Remélhetőleg nem lesz semmi gond… Alicia is igyekszik a legjobb tudása szerint vezetni a lovat, de a szürkeség, ami körülveszi őket, nagyban gátolja látását, és csupán Voiléra támaszkodhatna, aki már hozzászokott ehhez a környezethez, azonban ő egybeolvad a földi felhővel. Teljesen tanácstalan, és csak azt hallja, ahogy körülötte más hátasok vad dobogása is visszhangzik.
Mióta is kergetik már…? Hát úgy… Pár perce, de korábban is volt már egy ütközetük, ahonnét könnyedén menekülhetett el, hála Voilénak, aki kikaparta az egyik üldöző szemét. Emiatt kénytelen volt a kisebb csapat megállni, és nem ez volt minden: ha rossz helyre lépett volna, akkor még egy lángcsóva is feltört volna alóla, egyértelművé téve, hogy a versenyzők közt bizony egy roppant erős rúnamágus is részt vesz. A vártál sokkalta veszélyesebbnek bizonyult ez a futóverseny… Sejtette ő, hogy nem lesz egyszerű, de hogy ennyire?!
- Azt hitted, mi nem gondoltunk erre, te szajha?! – üvölti az egyikük, és jól tudja, mire gondol: kikötik valahol útközben a lovat, amire aztán felpattannak, hogy hamarabb célba érhessenek. Gondolhatta volna, hogy nem ő lesz az egyedüli, aki ilyen módszerekhez folyamodik… De azért az aggasztó, hogy hárman is összeálltak, hogy végezzenek vele. Nem mintha nem tudná őket elintézni, de kissé fáradt már ahhoz, hogy csak úgy varázsolgatni kezdjen a lerázásuk érdekében. Az elmúlt egy napon nem is evett, inni is csak pár kortyra futotta, mert ahogy csak bírt, futott. A lábai kis híján leszakadtak (költői túlzás, de tényleg ilyen érzése volt), a lovaglás pedig még rátesz egy adaggal a nehézségekre. Tény, könnyebb így, hogy Zabos végzi el helyette a piszkosnak nevezhető munkát, azonban attól még így is fárasztó.
Nem válaszol annak a félkegyelműnek, teljesen fölöslegesnek véli. Ha tehetné, egyszerűen csak eltenné láb alól, de tart attól, hogy ebben az esetben túlzásokba esne. Rendben, kimerült, de ha valami izgalmas kerül terítékre, ami a háttérben megbújó szörnyet is eteti, akkor bizonyára a nyomorult nem fogja megúszni egy egyszerű halállal. Ez pedig elhúzná az időt, ami azt jelentené, hogy valaki más nyerné meg a versenyt… Ami egyébként semmiképpen sem jó, mert neki kell a pénz.
Finoman alsó ajkába harap, ami így is durvára sikerül, ahogy Zabos váratlan, fájdalmas lépést tesz, és nem sok híja van, hogy a hirtelen szúrástól halkan felkiáltson. Nem hiányzik az most neki, hogy felfedje hollétét. Egyelőre a visszhangos terep nemcsak neki jelent hátrányt, hanem üldözőinek is, a köddel ugyanez a helyzet.
Alig észrevehető, halk surrogásra figyel fel, és ez egyértelműen nem a bagoly szárnycsapása. Ez valami más, de nem nyílvessző.
A következő pillanatban éles fájdalom hasít a karjába, amitől akarata ellenére is felkiált, a ködben pedig elveszik egy penge, ami aztán fémesen esik a talajra. Azonnal elengedi jobbjával a szárat, hogy a vérző sebre szorítsa ujjait, szemeit erősen behunyja pár másodpercre, bízva hátasában és annak ösztöneiben.
- Hallottad ezt? – hallatszódik egy másik személy hangja.
- Bizony. Megsebesült a ribancunk! – érkezik egy újabb férfitól, mire összepréseli ajkait.
- Gyerünk, Zabos, rázd le őket – suttogja az állatnak, aki bizonyára nem hallja, mégis jólesik kiejteni ezeket a szavakat – mintha csak ösztökélné őt. Voile pedig… Fogalma sincs, merre járhat, így csak reménykedni mer abban, hogy a közelben, baj esetén megsegítve őt.
A dobogás közelebbről hangzik. Tudja, hogy ez nem Zabosé, így rémülten fordítja oldalra fejét, mire megpillantja a mellé férkőzött haramiát: borostás, izmos alkat, kezében egy buzogánnyal - ő szintén elindult a versenyen. Még emlékszik is a vonásaira az első napról, bár homályosan…
Meglendíti a fegyvert, és ugyan Zabos kitérne, Aliciát akkor is eltalálná. Ösztönszerűen hátrál, egyik lába kicsúszik a kengyelből, súlypontja pedig már nem a lovon van, így az lerántja őt a rohanó hátasról. Másik lábát meghúzza, ahogy az a nyeregbe akad, hallja még ruhájának szakadását, amit a buzogány néhány tüskéje okoz, aztán puffanás, távolodó paták hangjai. Tompa fájdalom éri őt az egész testében, majd magával sodorja a hegyoldal: elkezd lefelé gurulni. Nem tud megállni, hiába is próbálna, ám mikor mégis sikerül, azt is csupán annak köszönheti, hogy egy kiálló fa vagy szikla - maga sem tudná megmondani -, tesz erről, igaz, nem túl hálás körülmények közt. A gyomra úgy összeszorul, ahogy lendülettel csapódik neki annak a valaminek, a homlokára pedig olyan csapást mér, hogy azonnal eszméletét veszti.


Feje lüktetésére ébred. Nyöszörögve mozdul meg, és azonnal sziszegésbe kezd, ahogy hasa kínzó zsibbadására felfigyel. Köhög egy keveset, óvatosan megérinti a fejét is, érzékelve a rászáradt vért, majd halkan, szédülve szitkozódik egy darabig. Érzékei tompák, látása eleinte homályos, és fogalma sincs arról, mennyi ideig volt kiütve. A köd mindenesetre felszállt, az éjszaka viszont elérkezett, így talán a kiesett időt be tudja pótolni, már csak az a kérdés, mennyit gurult, valamint hova lett a lova…
Na meg Voile.
Feltápászkodik, óvatosan, ha esetleg van egy komolyabb sérülése, nehogy felszakadjon. Némileg áttapogatja magát, felfedezve néhány karcolást, meghúzódott lábát pedig kifejezetten érzi. Ebből bizony nem lesz futás… De így akkor hogyan fog beérni a célba elsőként?
Morgolódva, ügyetlenkedve tesz meg egy lépést, mire megcsúszik az oldalon, ám ezúttal már sikerül egyensúlyban maradnia, így cipőtalpon érkezik lejjebb és lejjebb, igyekezve tartani magát, még ha kegyetlenül fáj is minden izma tőle. Nyöszörögve ér aztán a végére, ahol néhány futólépéssel lelassít, és ingerülten tekint fel a magasba, ahonnan minden bizonnyal érkezett. Azok a mocskos katonák már biztosan messze járnak…
Fölmenni nem tud, szóval itt, lenn kell körbenéznie, és mivel egyre kevesebb esélyét látja annak, hogy visszatalál az útvonalra, vagy legalábbis annak közelébe, inkább azon kezd el tűnődni, hogy juthatna el egy lakott helyszínre. Nem járt erre egyszer sem azon kívül, mikor felfedezte a környéket, így annyira nem ismeretes, és bár a Hold… Tényleg!
Feltekint az égre, az égitestek látványának köszönhetően pedig meg tudja mondani, merre is kell mennie. Szerencsére még fejében van nagyjából a térkép, amit a hosszúra elnyúló túra előtt tanulmányozott, így nem nehéz megállapítani, milyen irányt is kell vegyen. El is indul, reménykedve abban, hogy valóban jó felé halad. Eltelik talán tíz perc, talán fél óra is, és egyre kevésbé bírja a fájdalmat, ami fejében lüktet, a húzódást, valamint a felkarjára került sérülés kínjait. Egyre csak átkozza ezt az egész versenyt, ami kegyetlen, és felfoghatatlan a számára, hogy ennyire veszélyes is. Mindössze háborgásának köszönheti, hogy hamar telik az idő.
A táj viszont csak minimálisan változik, de ez a minimális is tökéletes: előtte egy barlang szája tátong, amit gyanakodva néz egy darabig. Körbepillant, lehetőség szerint megtalálva azokat, akik esetlegesen itt rejtőznek, azonban annyira kopár ez a hely, hogy még az elbújás gondolata sem merülhetne fel senkiben sem. Legalább meggyőződhetett arról, hogy csapda nem lehet itt, ami azért nem rossz, be kell vallania. Viszont hogy ott… Benn a mélyben miként fog tájékozódni hosszú-hosszú ideig, még maga sem tudja, de valahogy kitalálja. Más irányba értelmetlen lenne menni, sőt, egyenesen időveszteség is, így nincs más hátra, mint előre.


Nem történik semmi. Óvatosan lépdel a fal mentén, felszerelés nélkül, teljes sötétségben. Bizonytalan ugyan, de ennél komolyabban és erősebben is érezte már. A cipője gyakorlatilag már átázott, annyiszor lépett kisebb tócsákba, pedig mennyire próbál rá figyelni, ha már ajándékba kapta...! Mindegy, majd megszárad, túl kell élnie ilyen napokat is.
Megunja a sötétben való mászkálás bizonytalanságát, így előkotorja az övén függő aprócska erszények egyikéből azt a díszes, hatalmas aranygyűrűt, aminek folytonos hordását képtelenségnek tartja, annyira csicsás az ízléséhez mérten. Felhúzza az ujjára, halkan szitkozódva a karjába olykor belenyilalló fájdalomtól, aztán ajkaihoz emeli a tárgyat.
- Naudiz – suttogja, mire fény gyúl, ami felveszi a tárgy aranyozott színét, és egy lámpáshoz hasonlóan, mégis irányítottan világítja meg a körülötte lévő helyet. Körbenézve rücskös, darabos, apró kiszögellésekkel és domborulatokkal teli barlangjáratot talál, föntről pedig néha-néha lecsöppen a víz. Még azt is mondaná, hogy egészen kellemes lenne egy hatalmasra nőtt pók otthonának, ha Nebelwaldban lennének, azonban a helyszín mássága miatt nem kell félnie az efféle meglepetésektől, így bátran haladhat tovább.
Hála a fénynek, lényegesen gyorsabban és biztosabban megy, bár így is sántikál a meghúzott lába miatt. Nem mintha számítana jelen körülmények közt, egyelőre fontosabb mihamarabbi kijutása.


Ugyan a kis ékszerlámpása két óra múltán kialszik, meglehetősen nagy segítséget adott neki a tájékozódásban. Fogalma sincs, mennyit bóklászott még ott benn, de hogy hamarosan természetes, hajnalvörös fényre figyelt fel, valamint friss, beáramló szellőre, eltöltötte bátorsággal és reménnyel. Be kell vallania, ez a folytonos sötétség és zártság már kezdte nyomasztani őt, mint ahogy a céltalanság is, így egyre erősebben hangzottak elméjében a kétségbeesés hangjai – ez mind szertefoszlott.
Ahogy kiér, csodálkozva veszi észre, hogy pontosan arra a helyre jutott, ami a célegyenesbe vezet. Ennél jobban nem is alakulhatott volna, ugyanakkor felvetődik benne a kérdés, hogy vajon a többiek most hol tartanak. Bár... Nem mintha annyira számítana. Mikor lelökték őt, már akkor lemondott arról, hogy megszerzi a nyereményt, pedig célegyenesben volt. Ki hitte volna, hogy ilyen váratlan fordulat fogja őt érni?
Mély levegőt vesz. Innen viszont már könnyű az út, csupán fáj neki a gondolat, hogy nem érhet be időben. Mindenesetre azért elindul, bicegve a néhai cél felé, hogy mihamarabb bérelhessen egy lovat, amivel visszamehet oda, ahol elhagyta Zabost és Voilét, és csak reménykedik benne, hogy megtalálja őket. Ha nem... Hát akkor Alexander majd az orrára koppint, ha legközelebb találkoznak.


Közel már a falu, a kimerültséget pedig egyre jobban érzékeli. Szinte már érzi a takaró finom ölelését a teste körül, ahogy a fogadó képe felrémlik lelki szemei előtt, és már csak a gondolatától is képes lenne háromszoros áron fizetni egy ócska szobáért. Kegyetlenül vágyik már a pihenésre.
Liheg már és zihál, a nem szűnő fájdalom rengeteg erőt kivett belőle. Szerencsére a település házai hamar közelednek: egyre nagyobbak, egyre élesebbek és kivehetőbbek, így egyre inkább úrrá lesz rajta a megnyugvás, az emberek a falu szélén viszont kissé aggasztják... Vajon mit akarnak? Reméli, hogy nem elkapni őt, mert akkor abból bizony bajok lesznek, azonban nem is fordulhat már vissza.
Mély beletörődéssel felsóhajt, hogy talán itt most bedogják valami koszos és mocskos börtönbe, hogy ott tölthesse le hátralevő éveit, de hát mást úgyse tud csinálni. Ha akarják, úgyis elkapják, elvégre ő most sánta, olyan gyorsan nem tud rohanni, mint egy parasztember!
Morgolódva közeledik, és észreveszi, hogy az ottaniak kifejezetten izgatottak valami miatt. Nem látja rajtuk a csalódottság vagy ellenségesség jelét, sőt, mintha várnák azt, hogy beérjen. Feszülten figyelnek, nézik az érkező vonásait, az alakját, és ettől egyre értetlenebbé válik. Nem tudja hova tenni a viselkedésüket, mivel egyáltalán nem olyan, mint amire számíthatott volna valaha is nekromantaként.
Igyekszik elűzni azt a kellemetlen érzést, ami ehhez az egészhez köti, és csak arra gondolni, hogy hamarosan egy fogadó ágyába dőlhet. Ahogy aztán azonban eléri az első falakat, elmegy az első néhány ember közt, hirtelen üdvrivalgásban tör ki az egész tömeg, ő pedig furcsállón tekint körbe. Nem tudja megmondani, hogy ezt most miért csinálják, kérdő pillantására pedig azonnal akad egyvalaki, aki reagál.
- Hát megnyerte a futóversenyt!

Eiryn lihegve dől előre, kimerülten küzd a széllel, mely vad löketekben érkezik, csaknem felborítva a hegygerincen egyensúlyozó lányt. Mondták neki, hogy a Drachenrücken nem csak egy szimpla futóverseny, de azt nem, hogy maga a földi pokol.

A fogadó tömve volt mindenféle népekkel: helybéliekkel, akik az egész napos mezei munka után betértek egy korsó sörre, átutazó vándorokkal, akik éjszakai szállást kerestek, kereskedőkkel,akik éppen a faluban állomásoztak karavánjaikkal... Eiryn kissé álomittasan sétált lefele a szobájából, és félkómásan lezuttyant a pult mellé.
- Egy bögre teát kéretk, meg valami reggelit - motyogta a fogadósnak. Az elvigyorodott, és tettetett csodálkozással felvonta a szemöldökét.
- Reggelit? Hiszen most nyugodott le a nap!
A lány visszamosolygott. Kedvelte a középkorú férfit. Nem akadt fenn a faji különbözőségeken, nagyon tisztességesen működtete a helyet, és volt humora.
- Hát, szerintem is korán van még egy kicsit, de nem baj!
A fogadós vidáman csóválja a fejét, majd Eiryn elé tolt egy tányér azonosíthatatlan, de finom ételt. A lány beleásta magát a reggelijébe, csak fél szemmel figyelte a többi vendéget. A nagydarab fickó akkor lépett a pulthoz, amikor épp végzett. Kedélyesen üdvözölték egymást a fogadóssal, látszott, hogy régi ismerősök. Csakhamar élénk társalgásba merültek, s Eiryn akaratlanul is elkapott néhány szót... vagy mondatot... vagyis inkább az egész beszélgetést.
- Meghirdették a Drachenrückent.
- Megint? Azt hittem a tavalyi balesetek után leállnak vele.
- Áh, egy majdnem-haláleset még semmit sem jelent. A fickó csak rossz helyen döntött úgy, hogy feladja. Még csak nem is a többi induló beszélte rá, hogy álljon le.
- Minek jelentkezik az olyan, aki nem bírja??
- Hát, tudod, azért az az 1500 váltó elég vonzóvá varázsolja a dolgot...
Eiryn nem tudta eltitkolni a megdöbbenését.
- 1500 váltó egy futóversenyért??
A nagydarab nem sértődött meg azon, hogy kihallgatták. Mosolyogva a lány felé fordult.
- Nem csak egy mezei futóverseny, kisasszonyka. Ez egy többnapos, kimerítő verseny, egy kijelölt útvonalon. Minden indulónak magának kell tájékozódnia. Emellett a résztvevők mindent megtesznek a másik hátráltatása érdekében, és ha ez nem volna elég, még a terep és az időjárás is komoly ellenségnek bizonyulhat.
A vámpír elgondolkodott. Komolyan szüksége lenne a pénzre, de nem valószínű, hogy akár csak végig tudná csinálni a távot. Nem nagyon szokott napokon keresztül futkározni. Valamit ki kellett találnia. Mindenesetre haladéktalanul elindult a kezdő város felé, ahol a jelentkezést is le kellett adni. Szerencsére nem volt messze, mondhatni épp a szomszédban, így egyetlen éjszaka alatt odaért. A jelentkezést azonnal elintézte, csak ezután kezdett gondolkodni az egyre inkább égető kérdésen: Mégis hogyan? A szállásán az étkezőben ücsörgött, és próbált valamilyen értelmes tervet kiötölni. Először is térképen ellenőrizte az útvonalat.
- Mégis hogyan fussak át egy rohadt hegyen?! - morrant fel elégedetlenül, arra sem figyelve, hogy kifakadását  mások is hallhatták. Ekkor lépett oda hozzá a feltaláló, csillogó szemmel.
- Jól hallottam? A kisasszony hegyet mászni készül?

Eiryn lekuporodik egy szikla tövébe, hogy egy kissé szélárnyékban legyen, hatalmas hátizsákját maga mellé ejti, s rápillant az iránytűjére. Rég letért már a kijelölt útvonalról, ahogyan azt előre eltervezték. Ha jól számolt, akkor lassan el kell érnie a hegycsúcsot. Reméli, hogy tényleg így van, mert már nem sokáig bírná a felfele menetelést. Egy pillanatig még a szikla takarásában marad, hogy erőt gyűjtsön, majd újra a hátára veszi csomagját, és fejét leszegve nekiindul a hegynek. Fogcsikorítva dacol a széllel, az alattomosan fűcsomók alá bújó gödrökkel, a keskeny hegygerinccel. Egy pillanatra elbizonytalanodik. Lehet, hogy a terv nem fog működni, lehet, hogy túlságosan is viharos az idő. Lehet, hogy az az agyas feltaláló valahol elszámolta magát. Léptei lelassulnak, de aztán megacélozza magát. Innen már nincs visszaút, ha visszafele is gyalogosan kéne végigküzdenie magát, abba biztosan belehalna. Tudta, hogy milyen kockázatot vállal, a feltaláló figyelmeztette. Tisztességes alku volt. Eirynnek kell a verseny díja, a feltalálónak pedig a bizonyosság. A lánynak eszébe jut a férfi fontoskodó arckifejezése, ahogy a megegyezésüket összegezte.
"- Nos, én nem vagyok alkalmas a tesztelésre, terepen nem vagyok jó, nem szívesen mozdulok ki a műhelyből. De mindent figyelembe vettem, még biztonsági ráhagyás is van benne, úgyhogy nagy valószínűséggel működni fog. Ezzel a szerkezettel megnyerheti azt a versenyt vagy mit. Csak egy megfelelő kiindulópont kell, odáig viszont gyalogosan kell eljutnia. Ha túléli, visszajön, és elmondja a tapasztalatait."
Nos, egy ilyen kecsegtető alkura nem lehetett nemet mondani.
Végre-valahára feltűnik a csúcs. A lány annyira megkönnyebbül, hogy majdnem összeesik, de végül sikerül talpon maradnia. Sóhajt egyet, majd leveszi válláról a csomagját, és elkezdi kibontani. A zsákból előkerül egy összecsavart tervrajz, amit néhány kővel sikeresen a földhöz szögez, majd hosszú rudak, rengeteg zsineg, és egy összehajtogatott anyagdarab. Eiryn kifújja a haját az arcából, majd legjobb képességei szerint nekiáll szerelni. A szél erősen megnehezíti a dolgát, de végül sikeresen összerakja a szerkezetet. A földhöz kell szorítania, hogy ne sodródjon le a hegyről. Összehúzott szemmel vizsgálja a háromszög alakban összerakott, körülbelül 8 m-es hosszúságú keretet, amire kifeszítette az erős szövetet. Elég nehéz elhinni, hogy ez a valami megtartja majd a levegőben. Ezután a feltaláló utasításai szerint odaszíjazza magát a kiálló kapaszkodóhoz. Nagy nehezen feláll, s bár a szél igyekszik meghiúsítani mindennemű koordinált mozgást, egy nagy sóhaj után a mélybe veti magát. Szemét szorosan behunyva készül fel a zuhanásra, de az csak nem akar bekövetkezni. Érzi, hogy ide-oda libben a levegőben, ám ez határozottan nem lefelé történő mozgás. Óvatosan kinyitja a szemét, és amit lát, attól tátva marad a szája. Alatta a hegy komor, veszélyes sziklái mintha csak arra várnának, hogy hegyes csúcsaikra zuhanjon, de a kifeszített selyem megtartja a mélység fölött. Bár a szél egyelőre ide-oda dobálja, érzi, hogy némi testsúly-áthelyezéssel némi irányítást szerezhet a szerkezet felett. Egy ideig kísérletezik, majd amikor rájön a dolog nyitjára, örömittasan elmosolyodik.
- Igaza volt... - suttogja a szélbe - Annak az átkozott feltalálónak tényleg igaza volt!
A kacagás mélyen a mellkasából tör felszínre, felszabadultan, vakmerően nevet a hegyre. Hiszen repül! Gyorsan és sebesen, magasabban, mint bármelyik madár. Fittyet hány a maróan hideg levegőre, hiszen a kilátás mindenért kárpótolja. Olyan élőnek érzi magát, mint még soha. A repülés maga a szabadság! Ez más, mint a lebegés, az olyan, mint egy magasabban lévő séta, de ez... Az örömtől megrészegülten egy ideig csak úgy, cél nélkül viteti magát a széllel, majd nagy nehezen a célra koncentrál. Egyik kezével előkotorja az iránytűjét, és visszagondol a térképre, amit még az induláskor vésett a fejébe. Irányba áll, és már szárnyal is a cél felé, mint ahogy a sas száll a prédája irányába.

Másfél napon át röpül, és nagyon-nagyon örül a felette lévő sötét selyemnek, amikor kisüt a nap. Erre nem is gondolt, mikor nekilátott ennek az őrült tervnek, mint ahogy arra sem, hogy egy vihar igencsak veszélyes lenne odafenn. Szerencsére a jó idő kitart, így a szerencsének köszönhetően sértetlenül megússza a dolgot. Az alváshiány is bezavar egy kissé a táj szépségének a csodálatába, de ez legyen a legnagyobb probléma. Mindenesetre hihetetlenül élvezi az utazást, még ha a száraz sajt és kenyér, amit utazónadrágja zsebébe tuszkolt, nem is éppen a legfinomabb eledel. Jó ötlet volt olyan magasra mászni, hiszen bár lassan, de biztosan ereszkedik lefele. Az első nap közepe fele mintha látott volna néhány versenyzőt a hegy lábánál küszködve, s nevetve gondol rá, hogy ő ezt milyen könnyedén megúszta. Neki csak a csúcsot kellett meghódítania, így csak egyszer küzdött meg a meredek szurdokokkal és alattomos, morzsálódó sziklákkal.

A leszállást egy szántóföld közepén igyekszik végrehajtani, s bár kicsit megüti magát, a landolás meglepően simán zajlik. Amire viszont nem számított, az az, hogy még vagy két órán keresztül nem képes lábra állni. Sziszegve nyújtóztatja az izmait, és próbál nem a közelgő napkeltére gondolni. Minél gyorsabban a célhoz kell érnie. A magasból ugyan nem látszott túl messzinek a falucska, de a távolságok ugyancsak csalókák távolról. Lehet, hogy többet kell majd futnia, mint azt most gondolja. Egy utolsó fintorral kirázza a zsibbadtság utolját is a tagjaiból, majd gyorsan összepakolja a repülő szerkezetet. A hátára veszi a csomagját, gyorsan ellenőrzi az iránytűjét, és futni kezd. Alig egy órája kocog, amikor feltűnik előtte a falu. Diadalittasan elmosolyodik, és kicsit rákapcsol a tempóra. Érkezése hajszál híján észrevétlen marad, hiszen ilyen korán még egy nappali élőlény sincs talpon... általában. A verseny tiszteletére azonban egy őrszem áll a kapuban. Amikor meglátja a felé kocogó vámpírt, egy pillanatra elkerekedik a szeme félelmében, majd még nagyobbra tágul a csodálkozástól. A nyikkanás, amit hallat, kifejezetten mulattató, de aztán - sajnos - összeszedi magát, és viszonylag semleges ábrázatot erőltet magára. Amint Eiryn beér a házak közé, rápillant, és kissé bizonytalanul megszólítja.
- Izé... Kisasszony... Ön is a Drachenrücken résztvevője?
A lány egy pillanat alatt megdermed. Is? Valaki előtte ért volna ide??
- Igen.
Feleli tömören, színtelen hangon. A fickó idegesen megtörli a homlokát, aztán nagy krákogás közepette bejelenti:
- Ez esetben gratulálok. Megnyerte a versenyt!
Az utolsó mondatot aztán sztentori hangon megismétli.
- Megnyerte a versenyt!!
A kiáltozásra néhányan morgolódva kidugják a fejüket az ablakon, majd amikor felfogják a ricsaj okát, hirtelen éljenezni kezdenek. Erre aztán az egész falu felébred. Eiryn vigyorogva veti bele magát az ünneplő tömegbe. A falu biztosan, és talán még a világ sem látott hasonló vigasságot: az emberek hálóruhában, pongyolában tódulnak ki az utcára, egymás (no meg Eiryn) hátát veregetik. Igazán tarthatna három nap, három éjen át, mint a mesékben...

- Most tényleg csak így le akarsz csorogni a folyón  és pofátlanul átvenni a díjat ? - kérdezte a nő, a csónak elején ülve. Anyaszült meztelen volt, fedetlen kebleire pirulva leselkedett a nap. Én magam is gyönyörködtem benne már néhány perce, mikor kedve támadt a zseniális tervem firtatni. A ruháit válogatta, keresve a sajátjait az enyéim alatt.

Én csak unottan lógatom a kezem a vízbe, a csónakban elfeküdve egy rossz szavam se lehet. Ma valami megfogott a...vízben. Jó ötlet volt kijönni odahazulról. A tegnapi nap aztán nem volt semmi, amit Henrikkel és Güntherrel megittunk...uhhh. Még most is azt nyögöm egy kicsit. Aztán elkezdődött a verseny amire nem tudom mikor neveztem be...és végül a tutajoscsajt is felcsíptem egy rövidítőre. Na azért ez igen. Csak villám ne sújtson le rám amikor pókerarccal mosolyogva és integetve átveszem a díjat.

- Hát, ezt mondtam, nem ? Zseniális terv, a magam részéről. Vagy talán túl szemét... - gyűrtem össze az alsóneműjét, majd hajítottam oda neki - ...vagyok ?
- Na persze... - kapta el morogva, majd vigyorogva rámnézett - Egy csempész ne is próbáljon becsületességre oktatni. - szólalt meg, majd a ruháit kezdte kapkodni magára - Egyébként te nem öltözöl fel ?
- Eszem ágában sincs, most épp süttetni akarom a hasam. - feleltem, majd könnyeden dobolni kezdtem rajta a vizes ujjaimmal. - Szép a táj.
- Az. - felelt hallgatagon, majd elmélyedt a csónak irányításának műveletében. Egy pillanat múlva evező halk surranását lehetett hallani, ahogy a vízben alkot apró örvényeket. Csendesen osontunk, mint a kurva leopárdok. Crouch büszke lett volna.
- Ez egy igencsak elbűvölő része Veroniának. - szólalt meg a lány, majd felkötötte szépséges élénkvörös hajzuhatagát. Egy pillanatra meggyönyörködtem benne, elmerültem szép világoszöld szemeiben, szeplős arcában és ártatlan nézésében. Való igaz, nem láthatott még szörnyű dolgokat az életben. Lisette először még hajadonként találkozott velem, amikor kimentettem őt és barátai néhány nagyobb fiú kötekedésétől. Épp csak arra jártam, amikor ihletet gyűjtöttem a környékről. Mint nem sokkal korábban megtudtam, kisstílű csepész lett belőle, aki a folyón lecsorogva és visszevezve szállított egy közeli városba. Szép utat választott hozzá, hiszen ez a kis folyó a év majdnem minden napján csendes. Gyönyörű alkotása ez is az Isteneknek. Ó, igen, a viz fölé behajoló vagy bedőlt fák szegélyezték a folyó útját, néhol egy-egy öreg horgász integetett a minket körülvevő elbűvölő erdőből.
- Elképesztő... - próbáltam szóhoz jutni, de inkább hagytam hogy lenyűgözzön a táj szépsége. Egymagamban feküdtem a csónak hátuljában, lassan felöltözve pedig óvatosan felültem a csónak végébe. A fák olyan sűrűek, és az alattuk meghúzódó aljnövényzet is annyira élénk és sokszínű hogy az már szinte varázslatos. A behajoló óriási fűzfák vízbe lógó ágai közt csorgunk át, én pedig kinyúlok a kezemmel, egy pillanatra megérintve az egészet. Talán csak illúzió, de ez gyönyörű.
- Ez a kedvencem az év ezen szakaszában. - mondta halkan Sophia majd maga elé mutatott. - Nyár végén ezek a fák lehullajtják a szirmaikat a vízbe, a folyó egyik lassulásánál. - folytatta. Hatalmas, folyó fölé ívelő fák között csorogtunk tovább és ekkor megláttam mire gondolt. A fák árnyéka kissé megsötítítette a helyet, de középpen végig egy lombkoronák között átszűrődő halovány fény vezette végig a folyó közepén. - Mintha csak Isten vezetne keresztül minket az úton...

Szóhoz sem tudtam jutni, annyira lenyűgözött a látvány. Ez valóban az lehet. Isten gondviselése, vagy az Istenek útmutatása. Esetleg mindkettő. Ezt már nem nézhetem tétlenül. A zsebemből a dohányom különleges keverékét varázsolom elő, az lassan terjengő illata pedig megcsapja a lány orrát. Némán fordul felém, egy pillantással megnyugodva veszi tudomásul a kényelmes műveleteimet. Remek nap. Csak néhány pillanat az egész, itt vagyok, és a kesztyűmből szikrát pattintok. Két könnyed szívás után már égni is kezd, én pedig jólesően szívom be a füstöt. A fák ágain rózsaszín, vagy fehér virágok ülnek, melyek lassan hullanak le apránként a vízbe. Ámulva haladunk el a vízen úszó szirmok között, ám alig néhány perc után, Sophia már emeli az evezőt.
- Egy kicsit meghajtom magunkat, mert haladnunk is kell. - mondja nekem, majd belehúz egy picit. Az evezőlapát halkan surran a vízben, egy igazán mesteri csempész kezeiben. Már évek profizmusa van a vízen való hangtalan haladásában. Bizonyára nem egy keresőcsapat karmai közül csúszott ki könnyedén, láthatóan ezen a vonalon ő a főnök. Kettőnk közötti a ládika némán hevert a csónak aljában. Ő nem említette, én pedig nem kérdeztem.
- Már régóta csinálod ? - kérdeztem egy fák közé meredve. Beleszívtam egy a pipámba, majd elkezdtem magam köré gyűjteni a füstöt, apró felhőcskéket alkotva. Nem lehetett olyan idős. Talán...huszonöt körül.
- Tíz éve. - jelentette ki magabiztosan. - Tizenöt éves koromtól kezdve csempészek.
- Még sosem kaptak rajta ?
- Egyszer sem. Még egyetlen... - állt meg egy pillanatra, hallgatózva - ...feküdj, és kuss, hamut a vízbe !

                                                                     *************

- Akkor engedje meg hogy gratuláljak, ez igazán lenyűgöző teljesítmény ! - pattogott az öreg, aki olyan kicsi és görbehátú volt hogy épp a mellkasom aljáig ért fel. Mintha egy óriás és egy törpe találkoznak. - Engedje meg hogy átadjam a díjat, ezerötszáz váltót ! - nyújtotta felém az erszényt. - A többieket is várni fogjuk majd, ugyanilyen örömmel ! Minden befutó megérdemelni az első díjat, tekintve hogy mennyit futnak...
- Öreg, az Istenekre mondom, benned aztán még van szufla az után is, ami hétszáznegyvenkettőben történt... - simogattam meg a fejét, majd megfordulva faképnél hagytam az öreget, és a közönséget. Tudtunk mi ketten valamit, amit csak kevesen, azokat is már mind elragadta az idő. Egy élettel ezelőtt, valaki kihúzott egy fuldokló fiút a folyóból, majd egy rövid bemutatkozás után eltűnt az életéből. A nevének emlékét már kikoptatta belőle az idő, de az arcát sosem felejtette el.
- Yr...sil...te vagy az....Yrsil... - mondta mögöttem az öreg, újra emlékezve a nevemre. Talán sorszerű találkozás volt, hogy élete kezdete után, és elközelgő halála előtt újra találkozzunk. A tömeg szélén állva még egyszer visszatekintettem az öregre, majd rákacsintottam. Valahogy...azt éreztem, mintha az öreg az életem egy fontos része lett volna, bár csak kétszer láttam életemben. Talán ezt érezheti ő. A következő pillanatban már csak az eltűnő hajam foszlányait látta, ahogyan gyorsan nekiindultam az útnak. Nem voltam zavarodott, sem szomorú. Pedig talán annak kellett volna lennem. Békét éreztem.
- Hé, hé Sil ! - szólalt meg egy ismerős hang a hátam mögött. - Te most komolyan lefutottad a fogadás kedvéért ?
- Így van. - dobtam fel az érmékkel teli erszényt a magasba - Én nyertem. - kaptam el, majd megráztam hogy jól hallhatóan csilingeljen a sok pénz benne.
- Akkor most mi lesz ? - nézett Günther Henrikre, aki csak a fejét vakargatta.
- Hát, megnyerte a versenyt. - nézett vissza egy vállvonás után.
- Igen... - vigyorogtam ördögien. Kettejük számára most én vagyok a megtestesült sátán - ...ma bizony Sil koktél iszunk !