A Büdös fene vigye el ezt a rohadt hosszú reagot
Avagy a kölyökkalandorok, amit eddig tartott megírni
Innsfeld olyan volt, mint az egyszeri paraszt: maszatos, sáros, s persze ganészagú. Mindez persze a parasztot nem minősítette, ez volt a dolga, de magát a települést annál jobban. Gyermekek rohantak végig rajta, meztéláb (természetesen), a kapualjakban pedig majdnem mindenhol egy lusta macska figyelte az utcát, jól belakva a gabonát dézsmálni akaró rágcsálók seregéből. Nem tetszett neki a hely, túl egyszerű volt, s bár szerette a puritán vidékeket, a takarosságot azért egészen fontosnak tartotta, Innsfeld pedig, sajnálatos módon, közel sem volt az. Az Úr áldja az ittenieket.
Maga a fogadó is pont olyan volt, amit az ember elképzelne egy ilyesmi kis falucskához: magas vályog falak, istálló, kocsma előtt lusta gyíkhoz hasonlatosan elterpeszkedő hányások, részegek. Ahogy megérkeztek, menten egy siheder nyargalt eléjük, aki pár tallérért le is rángatta a szerszámot a hű állatokról. Hilde persze meghagyta neki, hogy azért a csutakolást inkább maga végezné, ami nem is nagyon volt a fiatal ellenére, nyilván fene se akart több munkát végezni, mint az elvárható volt.
Odament ordenáré alkoholszag csapta meg az ember orrát, leginkább az olcsó, pancsolt fajtából. Egy pillanatra majdnem ki is fordult, de túlzottan vonzotta egy sör gondolata most, így helyette a söntésnek vette az irányt, s ott a harcsabajszos fogadóst menten köszöntötte is, egy jó korsó pincehideg barna nedűt kérve. Az ital sötét volt, erős malátás szaggal, s persze olyan zavarosan, hogy akkor se lepődött volna meg, ha moslék lett volna. Menten bele is kortyolt, s ezer kenyér íze terjedt szét a szájában, amitől azt érezte, hogy talán azonnal jól is lakott. Talán.
Kenyeret, s sajtot kért, majd letelepedett az asztalhoz, ahova a fiatal lovag ült, akivel még az árnyas lombok alatt beszélgettek. Nem sokára Oswald is csatlakozott hozzájuk végül, fáradt, gondterhes tekintettel.
– Azt hittem, soha nem fogja be a száját. Nincs szállóvendég, a miénk az emelet valamennyi szobája – azzal nem húzta az időt, neki is állt a maga étkének, ami leves létéhez hűen jelentősen nedvesebb volt a sajátjánál.
– Az ágyi poloska benne van az árban, vagy azért külön kell fizetni? – kérdezte halkan, zsivány mosollyal.
– Lehet, csak holnap kell fizetni a csípések számának megfelelően. Az ár alapján ágy sincs, csak szalmazsák. A bolhacsípés pedig a ház ajándéka – válaszolt Oswald, kissé talán túlzottan komolyan is.
– Milyen nagyvonalúak – jegyezte meg von Hildebrand is.
Kicsit habozott, majd végül egy szusszanás után nevetett egy rövidet barátja válaszán. A komoly hangneme, ha valami, csak még nevetségesebbé tette a válaszát. Közben harapott pár falatnyi kenyeret, ami természetesen olyan fűrészporos volt, hogy vagy fél fa benne lehetett. Ettől menten panaszkodhatnékja támadt, de inkább csak egy nagy levegőt vett, s megszólalt.
– Legalább a sör finom... A szalmán meg se lepődöm, várható volt. – ennek ellenére persze ette tovább az étket, az ember levegőtől aztán nem lakhatott jól.
Oswald magához illő módon be is lapátolta a sűrű levest, kevésnek híján úgy tűnt el, mintha csak elvarázsolta volna valami kuruzsló. Ő persze jóval lassabban haladt, bár, igaz, szárazabb étket is választott.
– Mi az a zsibvásár ott? – kérdezte a férfi, amire ő maga is arra tekintett, különösebb érdeklődés nélkül.
– Fogalmam sincs, de nem úgy tűnik mintha kártyáznának. – válaszolt von Hildebrand.
Őt magát nem igazán izgatta a dolog, vélhetőleg csak elfoglalták magukat a falusiak a fárasztó nap végére. Ilyenkor szokott a kocka, s bármi más játék előkerülni, aztán persze az este végére valaki csupaszon távozik. Sosem élvezte az ilyesmit, de nagyapja ezzel teljesen máshogy volt, az öreg végtelenségig tudott volna hazárdírozni, néha neki kellett helyette gurítani, mert állítása szerint szerencsét hozott. Megvetette az elfoglaltságot, de nem kívánta ezt a kevés örömet elvenni az öregtől, hisz ebben se sokat lelt manapság. Gondolatmenetét végül egy fiatalnak ható szemrevaló leány zavarta meg, aki vélhetőleg a fogadós asszonya lehetett.
– Parancsolnak még valamit? – kérdezte szépen csengő hangon.– Köszönjük, nem lesz szükség rá. – az igazat megvallva azért meg tudott volna inni még egy-egy korsó sert, de nem úgy tűnt, hogy ez lett volna az alkalom ehhez, arról nem beszélve, hogy ezek a sűrű sötétebb sörök fenemód veszélyesek voltak, úgy tudták fejbe ütni az embert, mint egy kovács kalapácsa. Vett még egy nagy levegőt, majd megette az utolsó falat sajtot, s felemelkedett az asztaltól.
– Én azt hiszem lecsutakolom a lovam, megérdemli a mai út után.Különösebb habozás nélkül emelkedett fel az asztaltól, s igazán megtorpanni se kívánt. Nagyon szerette csutakolni Kohlet, de az igazat megvallva elég fáradt volt már ahhoz, hogy immáron ne sok kedve legyen hozzá, s mivelhogy direkt kérte az istálló legényét, hogy ő maga végezhesse, így ezen a ponton kötelezettségének is tartotta, nem csak feladatnak. Fülét, meglepetésére, Oswald hangja csapta meg, aki kissé szokatlan módon kíváncsiskodott, megkérdezve a kocsmárosnét, hogy mégis mi a hangzavar az ivó másik felében.
– Bocsásson meg! Nem tudja, mi történik ott? Nem akarunk odamenni alkalmatlankodni, csak észrevettük, hogy igen keresett valamiért az az asztal.A kocsmárosné körbepillantott, mint pletykafészek az utcán, majd dalolni kezdett róla, hogy kinek volt köszönhető a nagy forgolódás. A gesztusában volt valami, amiből arra lehetett következtetni, hogy nem sok örömét lelte a dologban, unták, esetleg félték a dolgot.
– Ilyenkor esténként annál az asztalnál ül egy nő, Lorelei Rabensbrücknek hívják. Ért a gyógyításhoz, a füvekhez és az állatokhoz, olvas a csillagokból és különös istenadta erővel bír. Néha itt vacsorázik nálunk, ilyenkor felkeresik őt a kérdéseikkel, kéréseikkel.
– Igazán? – kérdezett vissza a lovag.
– Most ugyebár, az aratás idejéhez közeledve különösen fontos a jó idő, a jó termés – bólogatott a nő. –
Mindössze hetente egy tyúkot kér a közbenjárásért cserébe.– Köszönjük.Oswald sokat sejtetően von Hildebrandra pillantott, majd utána Hildére. Fene se tudta, hogy mi volt a tekintetében, de vélhetőleg azt sugallta, hogy hülyeség volt az egész. Ezzel ő maga is egyetértett, mi több, kedve is lett egy kissé kellemetlenkedni. Nem zavarták az efféle játékok, hisz a parasztok szemmel láthatóan kedvelték a javasasszonyt, de azért az egyszerű nép kopasztását nem nagyon tűrhette.
– Nocsak. Lehet miatta volt ma ekkora kánikula. – szólalt fel von Hildebrand.
– Na, ezt megnézném, talán azt is megmondja a tenyerem láttán, hogy hosszú az életvonalam, s megélem a hetvenet is. – szólalt meg kissé elvarázsoltan, az esze már azon járt, hogy miként is fogja megközelíteni a banyát.
– De hát te kétszer annyit is bőven megélhetsz vámpírként, mint hetven…Oswald szavát elengedte a füle mellett, de azért egy mosollyal megjutalmazta magát. A tantusz annál lassabban esik le, minél magasabbról ejtik azt, a szőke lovag fejéről leejtve pedig volt annak mit esnie.
A tömeg a jelenlétére kissé szétszéledt, jól láthatóan teret adtak neki, bár, leginkább a palástnak. Az többet beszélt, mint a maga másfél méternél nem sokkal magasabb termete.
– Áldás, békesség, asszonyom. – kezeit összefonta, arcára pedig önelégült, lesajnáló tekintet terpeszkedett. Bajt keresni jött, nem békét.
[/b] – Istené a dicsőség, kisasszony. Miben lehetek a szolgálatára? [/b] – a nő szintén elmosolyodott, de olyan savanyú volt a képe, mint a parasztnak, aki bort várt, de ecetet kapott.
– Folytassa csak. – intett a nőnek önelégülten.
– Gondoltam megnézem, hogy miként kopasztja a madarakat egy igazi szélhámos.Megköszörülte a torkát egy kicsit, de egyelőre nem szólt semmi mást. Délen nem tiltott az ilyesmi, amennyiben persze értelmes keretek között történik... De azt persze nem bírta, hogy a szeme előtt verjenek át embereket, pláne nem olyan pofátlanul, hogy pont a templomosokkal teli kocsmában teszik ezt.
– No lám, úgy tűnik, manapság a palástviselés nem tanítja illő modorra az ember fiát avagy lányát. Bocsásson meg. Szívesen mutatnék a tudásomból, ám úgy nehéz, ha elűzi a szegény segítségre és válaszra szoruló embereket. Önnek, kisasszony, lehetek bármiben a hasznára?– Úgy tűnik, hogy a jósokat pedig arra nem tanítja meg a csontok állása, hogy ne a palástosok társaságában űzzék a mesterségüket. – a mesterség szót jól megnyomta, hogy gúnyos legyen kissé. Azzal elő is vett pár váltót, majd letette az asztalra, s leülte a banyával szembe.
– Jósoljon a tenyeremből, asszonyom. Mutassa meg a palástosoknak, hogy nem csak madarat kopaszt.Nem volt egy fair játszma, oly égett volt a tenyere, mint a határ menti búzatáblák, amiket felváltva kormoltak fel a katonák. Hol a déliek, hol az északiak, néha pedig csak az útszéléről szakajtott martalócok, akik szintén ki kívánták venni a magukét a mókából.
– Semmi törvénybe ütközőt nem teszek, kisasszony, ezt nem olyan nehéz belátni. – a nő ugyan egy csöppet felemelkedett érkeztére, de ez nem tartott sokáig, s ismét helyet foglalt, intve neki, hogy hova is ülhet.
– Nem vallja–e kegyed is, hogy minden, ami a földön vagy az égen van, nap, hold és csillagok, madarak, csúszómászók, barmok, tündék, emberek, eső és hó, vizek és szárazföld, mint a mindenható, teremtő Isten hatalma alá van vetve? Hogy nem csupán teremtményei, hanem minden, ami az ég alatt történik, az ő tudtával és akaratával történik? Miért kéne hát titkolnom az ő szolgái előtt, amit üzen ezeken keresztül?– Senki se mondta, hogy törvénybe ütközőt tesz, asszonyom. A szavahihetőségét vontam kérdésre. – egy keveset kóstolgatta a szavakat, majd végül egy nagy levegő után kinyújtotta a tenyerét.
– Inkább nyújtom a tenyerem, mielőtt még lyukat beszél a saját hasába.A nő szépen lassan elkezdte művészetét végezni, s első pillantásra pont úgy hatott, mintha csak könyvként olvasta volna a kezét, a hozzá illő hümmögéssel, s óvatos kimértséggel.
– Látom... Látom…Ő maga nem igazán tett semmit, csak várakozva pillantott néha hátra, cinkosan mosolyogva Oswaldra, aki leginkább csak megvonta a vállát. Vélhetőleg nem volt büszke a férfi, hogy feleslegesen kereste a bajt, de nem állhatta, hogy parasztokat verjenek át… Emellett simán csak jó mókának tűnt belekötni egy helyi szépasszonyba.
– Igen, gondolhattam volna. De nem biztos, hogy kíváncsi arra, amit látok. – fejezte be végül a nő, majd olyan tekintettel nézett, amiről egyértelmű volt, hogy azt várta, hogy rákérdezzenek, hogy mit is látott.
– Ha már így belekezdtünk, igazán kíváncsi lennék rá, hogy mit is látott. Aligha lehet rémisztőbb azoknál a dolgoknál, amik eddig történtek.
Ennek ellenére kissé izgatott lett a hallottaktól, tudni akarta már, hogy miről is van szó, s ebben lassan az sem akadályozta, hogy a jelen helyzetben játszania kellett volna a makacs ellenkezőt. Bármennyire is próbált elfeledkezni gyermeki énjéről, az sajnos valahogy mindig sikeresen a felszínre tört. A nő végül felemelkedett, majd egy hamiskás mosollyal a szemébe nézett.
– Látom, hogy az édesanyja nem tanította meg tisztességesen viselkedni.Futótűzként szaladt végig képén a düh, ami nem csak arcát, de agyát is megtámadta. Hogy merészelt így beszélni vele egy sehonnai javasasszony? Dacosan elrántotta a kezét tőle, beletörölve nadrágjába, hogy még annak a tapintásának nyoma se maradjék rajta.
– Kutya létére jól beszéli az emberek nyelvét... Hordja el magát, mielőtt kicipelem, mint ahogy a ganét szokás. – hangja kezdett kissé emelkedni, elég gyorsan elfogyott a türelme. A türelme, ami sosem volt.
– Csak a kisgyermek... – a nő az ajtó felé intett pimaszul, amit egy szarzabáló mosollyal kísért le.
– Hm, csitri után.Vett egy nagy levegőt, majd érezte, ahogy szépen lassan kimászott a méreg a fejéből. Méltatlan volt, hogy egy vénasszonnyal vitatkozzon a kocsmában, ennél azért többre tartotta magát, arról nem beszélve, hogy mint mindig, most is a déliek színeiben utazott, kár lett volna, hogy a vidék embereinek az ragadjon meg, ahogy a helyi boszorkánnyal vitáznak Hellenburg jó katonái. Megindult hát az ajtó felé, kimért léptekkel.
– Aztán a pénzt ne hagyja az asztalon, banya. Jó lesz még az a temetésre, mélyre kell majd ásni, mert a boszorkányt még a mocsári föld is kiveti. – na jó, azért azt nem bírta ki, hogy ennyit ne vessen oda. Kár lett volna az utolsó szó jogát kihasználatlanul hagyni.
– Ne mondj ilyet magadra, lányom – nevetett fel a nő
– Annyira azért nem vagy ocsmány még úgy is, hogy a fél arcod odavan. Ha szeretnéd, megnézhetem, mit mondanak a rúnák: találsz–e magadnak valakit még?Ahogy hallotta a szavakat, kissé ismét érezte felmászni a vörös dühöt a fejébe. Oswaldra, s von Hildebrandra pillantott, egyfajta nyugtatásként. Öreg barátja csak legyintett, a fiatalabbik lovag pedig leginkább kacagott. Igazuk lehetett, de valahogy úgy érezte, hogy nem hagyhatta magát. Az alázat egy fontos lecke volt, de egy olyan lecke, amiről ő maga egyelőre lemaradt még.
– Most már aztán üljön rá a saját szájára, mert nem állok jót magamért! Lovat akartam csutakolni, de igazából egy kutya száját is kimosom, ha úgy járatja, mint egy segget.Megállt az ajtóban, ki kellett volna mennie, de ezen a ponton nem igazán tudta visszafogni magát, pláne azok után, hogy visszaszólt. Van az a pont, amikor az ember érzi magát lefele szánkózni a lejtőn, ilyenkor pedig már csak dacból se képes lábaival megfékezni a pusztítást, ami következett.
[/color]– Szorgos munkával bizonyára előbb találnál férjet, mint ezzel a pimasz viselkedéssel. Vagy tán az is elég, ha benő a fejed lágya [/color] – mosolygott válaszként a nő.
Ezen a ponton úgy tűnt, hogy már Oswald is bölcsebbnek találta közbelépni, ami miatt kissé hálás lett volna egyébként… De mivel a nő felidegesítette, valamiért nem nagyon tudta értékelni, csak fel akarta törölni vele az asztal sörfoltos lapját. Utána pedig szívest kidobta volna a sárba, ami oly nagyon jellemezte a kocsmák hányástól nyirkos tornácait.
– Asszonyom! Hagyjon fel a tevékenységével, míg itt vagyunk és nem emlékezünk meg az itt történtekről.– Igaza van, lovag uram – bólintott a nő, ám várható volt, hogy nem sokáig tart a megnyugvása.
– Kétfajta ember van, akivel nem érdemes veszekedni: gyermekekkel és az ostobákkal.Úgy tűnt, hogy ekkorra már von Hildebrand is felemelkedett az asztaltól, a páros hirtelen úgy hatott, mintha csak izmokból és csontokból álló fal nőtt volna a kocsma közepén. Hirtelen a korábbiaknál is jobban nyeregben érezte magát, s pont emiatt továbbra sem hagyhatta meg a nőnek az utolsó szó jogát.
– Maga már szorgos munkával is csak tűt találna a szénában, férjet biztos nem. – ismét visszafordult az ajtóból, biccentve Oswaldnak, ám sajnos továbbra sem tartott túlzottan sokáig a béke.
– Meg is fogadom, csoroszlya. – válaszolt a nő tanácsára, majd kilépett az ajtón, de azért visszafordult egy utolsó pillanatra még.
– Azér' a csizmám nyomát csókolja meg, hátha benő tőle a szája!– Hilde! – szólt a férfi erélyesen. Ez már mit sem számított, vért akart látni.
– Te pedig egy levelibékát, lányom. Hátha királyfivá válva annak fűlik a foga ilyen neveletlen bakfishoz. Szép kis társaság vagytok – pillantott végig a nő a társaságon, végül Eirikre szegezve tekintetét
– Még valami, amivel tönkre akarják tenni az estém? Valaki? Bárki?– Figyelmeztettük, asszonyom. – válaszolt Oswald kissé lemondóan.
Megértette a férfit, szokáshoz híven önhibáján kívül került a kellemetlen helyzetbe, de ez már csak ilyen volt. Hilde von Nebelturmot pedig nem sérthette meg bárki, akkor sem, ha igazából ő maga tehetett róla.
– Mi tesszük tönkre a maga estéjét? – válaszolt kissé hangosabban a fiatalabbik templomos, majd gúnyos nevetésbe tört ki.
– És maga, aki az itt lévő embereket veri át, teszi tönkre? Szerencséje, hogy itt vagyunk délen, ahol mindenki ilyen elfogadó. Máshol már kevesebbért is máglyán égne…Ismét megpróbált volna távozni, de úgy tűnt, hogy ez már csak nem fog menni ma este. Viharban hánykolódó szélkakashoz hasonlatosan fordult sarkon, kevésnek
– Fogja már be száját, van elég ganaj a fogadó melletti pottyantósban. Menjen ki a falon túlra, oszt keressen nekem békát, abban úgy is jó a magafajta. – szűrte fogai között a szavakat, immár leginkább csak szokásból.
– Hilde! – szólalt fel ismét a férfi egyre erélyesebben.
– Te se öntsd az olajat a tűzre és asszonyom, ön se feszítse túl a húrt. Köszönje meg inkább, hogy nem csinálunk ügyet abból, hogy itt becsapja a falu népét és kihasználja őket.A boszorkány továbbra sem zavartatta magát, gúnyos, bicskanyitogató mosolyával tovább méregette először őt, majd visszanézett a templomosra.
– Fiacskám, a tojáshéj a hátsó feleden és csak mert palást van a válladon, azt hiszed, okosabb vagy egy náladnál idősebbnél. – ahogy végzett Oswalddal, visszafordult ő magához a boszorkány.
– Így is jó. Nem feszítem hát túl a húrt. Megbánjátok még mindhárman, hogy megpróbáltatok megszégyeníteni a falu népe előtt. A nő látszólag valamit mormogni kezdett, különböző furcsa jeleket rajzolva a levegőbe. Nem tűnt túl hihetőnek, leginkább valami kuruzslásnak vélte ( úgy hatott, mintha a semmit rágta volna), s komolyan sem nagyon tudta venni. Társaival összenéztek, de senki sem igazán tudta, hogy mi történt, pláne, mert észre se vették a változást. Végül a csöndet von Hildebrand törte meg, aki fel is nevetett.
– Ez boszorkány? – nézett a férfi a nőre.
– Közönséges csaló! – a templomos megemelte kissé a hangját, majd a kocsmanéphez fordult.
– Jól gondoljátok meg, ha még egyszer tyúkot hoztok neki, higgyétek el, otthon a levesben jobb helye lesz!Ezen a ponton Oswald nyugtató szavai se tudtak segíteni, így csak még egy utolsó rúgást kívánt intézni a boszorkány irányába, de azt úgy, hogy ne tudjon válaszolni. Harcban, s szópárbajban nem voltak szabályok.
– Na, ha más nem, az látszik, hogy idősebb. Legközelebb a tükörben olvasson a ráncaiból, talán vénségére megokosodik tőle. – válaszolt az Oswaldot célzó megjegyzésre, majd végül kis várakozás után megtoldotta azt a varázslat méltatásával.
– Na, így kell ezt, gyakorolja még pár napig, s talán meg is tanul fütyülni. Egyen hozzá répát is, az a lovaknak is segít.Egy lélegzetvételnyit se várt, nem akarta megadni az örömet az asszonynak, gyorsan be is vágta maga mögött a kocsma ajtaját, ami akkorát verődött a félfának, hogy csoda, hogy ki nem tört a helyéről. Tajtékzott a dühtől, s muszáj volt valahogy lenyugodnia, mert egyszerűen nem tudott a méregtől látni… S akkor ne adj Isten egy szamarat kefélt volna a saját szerelmetes lova helyett. Mély levegőt vett, majd végül úgy döntött, hogy le kell nyugodnia. Halkan dúdolni kezdett, s immáron énekelte is a csutakoló dalt.
– Sika, sika, szép pacika~ Kefe, kefe, paci gyere~Az ágy, ami tegnap még éppen hogy csak elégnek tűnt, most sokkal nagyobb volt, szinte elveszett benne. Emellett mintha kissé nyirkos is lett volna; a szalma egyik rossz tulajdonsága, hogy felszedi a harmatot, így végül is annyira nem meglepő, ha a zárt ajtók mögött is bemászik a zsenge nyári hajnal az ágyakba. Nem igazán húzta az időt, hamar kimászott a helyéről, s gyorsan levettette a ruháit, amik szintén kissé nedvesek voltak, arról nem beszélve, hogy nagyok is. Furcsán érezte magát, nem tudott igazán rátapintani, hogy mi is zavarta, de valami kétségtelenül nem tetszett neki, emellett pedig olyan éhség uralkodott el felette, hogy majd felemésztette. Kenyérhéjat akart enni, s azt egy bögre langyos tejbe tunkolni, lehetőleg egy kis lekvár mellé. Nagy nehezen végül kikaparta a csipát szemének zugából, s felöltötte magára az ingét, ami jelentősen nagyobbnak hatott, mint tegnap. A lándzsája is nehéznek érződött, s a megszokottak ellenére csak a földön tudta húzni, felemelni nem is igazán sikerült neki. Így ment hát le a lépcsőn, s minden fokon nagyot csattant a súlyos fegyver.
Leérve körbepillantott, de nem látott senkit, aki ismerős lett volna, mi több, egy szalmababát sem, pedig annak nagyon örült volna. Úgy érezte, hogy csak az tudta volna most igazán boldoggá tenni. Hol volt a szalmababája? Végül letámasztotta a fegyvert az egyik asztalnál, s a fogadós elé lépett, rácsapva a pultra, amit nem is ért fel. Lekváros kását követelt, s egy bögre tejet, de olyan bögréből, ami pöttyös. Ezt persze nem kapta meg, ami miatt éktelen haragra gerjedt, s azt megnyugtatni csakis a gyümölcsíz tudta, amit menten meg is kapott. Le is ült az egyik asztalhoz (felmászni a padra külön feladat volt!), s elégedetten kanalazta az étket, mintha ez lett volna a legfinomabb dolog, amit valaha evett. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy a kása fele az asztalra essen, de hát ki várhatta el tőle, hogy ügyesen egyen? A nagyapja is mindig megbocsájtotta neki, ha esetleg az asztal kapott egy kis étket. Nem kellett egyébként sokat várakoznia, az egyik templomos, Kratzmann, pont lefele jött a lépcsőn lusta léptekkel. A férfi hamar a söntéshez is lépett, s kenyeret kért magának, na meg egy kis vizet, borral. Ő maga furcsállva méregette a férfit, hogy vajon miért is nem köszöntette, így pillanatra elfordította a tekintetét a kásától, s nagy nehezen lemászott a padról, kihúzva magát.
– Jó reggelt! Hogy csicsiztél?A templomos arcára némi zavar ült ki, s bár magához fogta már korsó vizet, s kenyerét, nem igen tudott mit kezdeni a látvánnyal, csak gyanakodva méricskélte a történteket. Micsoda egy ostoba ember lehetett.
– Kratzmann, mi nem érthető? Jelents arról, hogy sikerült–e jót csicsikálnia. – szólt rá, immáron kissé erélyesebben, s ehhez híven csípőre is tette a kezét.
– Von Nebelturm? – kérdezett vissza további gyanakvással a férfi.
– Elnézést, mintha kissé összement volna az éjszaka folyamán... Jót aludtam, igen.– Nagyon megnőttél. – bólintott a férfinak pimaszul mosolyogva, majd kinyújtotta a kezét az irányába.
– Vegyél fel a nyakadba.– Tessék, hölgyem? – kérdezett vissza a férfi teljesen megütődve.
– Vegyél fel a nyakadba. – szajkózta ismét olyan tényszerűen, mintha csak mindennapi történés lett volna, hogy Dél egyik követe a templomosok nyakában ülve utazik.
A lépcső irányából lépések hangját hallotta, ám egyelőre nem nagyon figyelt oda, csak próbálta teljes erejével szuggerálni Kratzmannt, mert ezen a ponton túlzottan nyeregben akart lenni, s nem bírta volna elviselni, ha nem tud körbenézni a magosból. Meglepetésére egy gyermeki hang szólalt fel az emelet irányából, szintén Kratzmannt megszólítva, aki immáron legalább háromszor olyan zavarban volt, mint az előbb.
– Kratzmann, ne húzza az időt. Von Nebelturm kisasszony lejött már? – kérdezett a hang némi eréllyel.
– Kratzmann, emelj fel. Ha nem teszed meg, a nagypapim tudni fog róla, s megveri a te nagypapád. Ez parancs. – mondott ellent a korábbi hangoknak, majd ahogy megjelent a társaság, jól kihúzta magát, Fogalma sem volt, hogy miért is tudta nagyobbik gyerek a nevét, de nem is érdekelte. Kratzmann az ő játéka volt.
– Egy fogadó nem gyerekeknek való hely, menjetek haza a szüleitekhez. Sicc. – majd közelebb hajolt a végletekig zavarodott Kratzmannhoz.
– Ne közelítsd meg őket, katona. A fiúktól tetves lesz az ember, s meghal. Jegyezd meg jól!– Kratzmann. Ne bolondozzon, hanem válaszoljon. Kérdeztem.A másik gyermek a pulthoz lépett, tejbegrízt kérve, majd egy kis várakozás után ő maga is megérkezett, lepakolva az étkét, s belekezdve abba. Ő látszólag nem kívánt sok vizet zavarni még, békésen fogyasztotta az étkét, ami egyébként eléggé jól nézett ki. Lovagjuk csak körbepillantott, majd a nagyobbik fiúhoz fordult, kis dadogással.
– Köly... – kezdene bele a férfi, majd azonnal lenyeli.
– Von…A férfi úgy fordult körbe zavarában, mintha csak egy zsinórral feltekert facsiga lett volna, amit eleresztettek, hogy pörögjön. Egy picit méregette a hármast, még meg is csípte magát, hogy valóban az történt-e, amit gondolt, ám végül sarkon fordult, s felsietett az emeletre erősítésért. Sok volt ez neki hirtelen.
– Szép munka, elzavartad, te kakafejű. Pedig már majdnem a nyakába vett. – Oswald után Eirikre nézett, majd mérgében folytatta.
– Remélem nem Norven Kather pisis tejéből készült.A nagyobbik gyermek arca egy kissé elsavanyodott, mintha csak éretlen almába harapott volna. Kivételesen megértette, ő maga is sajnálta, hogy nem ülhetett Kratzmann nyakába, de hát ezt kapja az, aki irigy kutya. Kellett neki erősködnie, s parancsolgatni! Most aztán ne lepődjön meg, hogy így járt, Isten nem ver bottal, nem szabad erősködni!
– Ide figyelj – szólította meg a nagyobbik gyermek most már végleg lemászva a lépcsőkről.
– Menj inkább szépen haza, ne csavarogj mindenfele és avatkozz bele más dolgába, a szüleid bizonyára nem örülnének, ha tudnák, hogy így viselkedsz. – a magasabb utána az alacsonyabbik fiúra pillantott, most neki szólva.
– Kinézek, hátha odakint van már Hilde, addig rendeljen nekem is valamit – szólalt meg a gyermek, pár váltót lehelyezve az asztalra, a másik fiú elé. Mit gondolt ez magáról, hogy csak úgy parancsolgatott mindenkinek? Azt hitte, hogy valami nagy vezető?
– Kakafejű aki mondja! – öltött nyelvet a fiatalabbik.
– Különben sem akart a nyakába venni téged, főleg ha ilyen büdös vagy. Bepisiltél vagy mi? – kérdezett vissza a neveletlen gyermek.
– Igen? Neked meg a szüleid nem örülnek, hogy téged hozott a gólya. Mert egy gyereket szerettek volna, de téged hozott! Téged!A kisebbik megjegyzésére egy pár pillanatig csodálkozva nézett maga elé, majd végül ökölbe szorította a kezét dühében. Azt kellett volna mondania, hogy tükör, s akkor minden válaszolás felelősségétől megszabadul, de helyette most csak le kellett ezt nyelnie, s keserűbbnek bizonyult, mint bármi undorító gyógytea.
– Mikor lefeküdtem, már nedves volt a széna, jó? – válaszolt vissza a fiatalabb fiúnak, hogy kijavítsa annak botor feltételezését. – Én vagyok a Hilde. Most viszont nincs időm játszani, fiúkkal főleg nem.– A gyerekeket nem is a gólya hozza – motyogta az orra alá a gyerek. –
A havasokban nem élnek gólyák.A gyermek bamba képpel megtorpant, majd úgy tűnt, hogy gyanakodva méregette egy kissé. Nem tudta, hogy vajon mit is kereshetett, de a buta feje azért szórakoztatta picit. Ilyenek voltak ezek a fiúk, buták és csúnyák.
– Egy másikat keresek, Hilde von Nebelturmot. Kék palástja van, sötét vértje, hosszú fekete haja és van egy nagy égésnyom az arcán. Nem láttad erre elmenni?Kérdezett ismét a gyermek, s hamar készült is volna válaszolni a kérdéseire, ám akkor a másik ebugatta megint járatta a száját.
– Persze nedves volt, mert belepisiltem, mielőtt ráfeküdtél. – rikkantott fel nevetve a gyermek, majd hamar odatolta az étket tartalmazó tálat a társának. Látszólag hiányzott belőle egy-egy falat, de vélhetőleg csak biztosra akart menni, hogy nem savanyodott-e meg a tej benne.
– Akkor mi hozza a gyereket, dinka? Azt hiszed, hogy a káposztában találják őket? Ezt csak a gyerekek hiszik. – szájalt vissza a magasabbik gyermeknek.
A fiatalabbik szavaira egyre mérgesebb lett, dúl-fúlva toporzékolt egyet, majd végül egy nagy levegő után rámutatott. Ez már nem játék volt, itt a tét már komoly mértékekre hágott.
– Nem sokára lejönnek a katonák, megmondalak Ozswaldnak, hogy belepisiltél az ágyamba. Ő erősebb az apukádnál. – vett egy nagy levegőt, majd végül enyhülten megszólalt is.
– Az én vagyok, de mondtam, hogy fiúkkal nem játszom.– Jaj ne. – szólalt meg az idősebb fiú sokatmondóan.
Fogalma sem volt arról, hogy mégis mire gondolhatott a fiú, mikor aggodalmának hangot adott. Ennyire féltek volna tőle itt is? Amíg ezen gondolkodott, egy szörnyűséges orv támadás érte, s zsíros haját megrángatta a fiatalabbik gyermek. Fába szorult féregként acsított fel, mint aki sosem érzett még fájdalmat életében.
– Megharaplak téged, s vámpír leszel! – csattogtatta agyarait elkeseredetten.
Pár pillanat múlva végül a fogadós szólal meg belefáradva a visongásba, teljes rezignáltsággal.
– Naaaa, kölyök, nem így kell megmutatni, ha szerelmes vagy a lányokba! – hangja el is veszett a jajveszékelés közepette, így vélhetőleg hamar meg is unta a próbálkozását, s tovább törölgetett egy korsót.
Az idősebbik fiú lecsapta a kanalat az asztalra, majd szomorúan nézett maga elé. Egy pár pillanatra talán meg is sajnálta egy picit, mi lehetett a probléma? Esetleg nem volt finom a gríz? Tényleg belepisilt Norven Kather?
– Jobb lenne, ha inkább megfésülködnél, már ha hallottál olyanról – dünnyögött rezignáltan a gyermek.
– Ú, akkor tudnám ijesztgetni Wilhelmet! – mondta meglepően vidáman a gyermek.
– De nagyon szokott fájni? És mikor múlik el? – folytatta.
– A fésű a bénáknak való. – ellenkezett, miközben továbbra is küzdött a hajába kapaszkodó haramiával.
– Nagyon fáj, és sose fog elmúlni! – sziszegte immáron bekönnyesedő szemekkel.
– De engedj el, vagy azt hiszik, hogy feleségül akarsz venni!– Fúj, kinek kell olyan – szólalt meg az idősebbik fiú, majd folytatta is.
– Engedje el, von Hildebrand. Hilde. Már úgy ébredtél, hogy ilyen... vagy?Az igazat megvallva nem nagyon értette, hogy mégis mire gondolhatott a gyermek. Milyen? Olyan, mint mindig is? Szép, okos, erős? Vagy arra gondolt, hogy… pisis? Mert tényleg így ébredt, de tényleg átöltözött! Nem kéne tudniuk.
– Jólvan na – engedte el végül haját a gyermek… Vagyis, egész pontosan von Hildebrand. Jól összement egy éjszaka alatt!
– És téged ki harapott meg? – érdeklődök a vámpírtól.
– Fájt? Sírtál is?Megszabadulása után érezte még, ahogy zsibbadt a fejbőre ott, ahol azt húzták. Borzalmas fájdalmakat átélnie, de talán képes volt félretenni ezeket a kálváriákat, mert Oswald (a nagyobbik gyerek!) komolynak tűnt.
– Így ébredtem, illetve arra, hogy von Hildebrand belepisilt az ágyamba. – kicsit elgondolkodott, majd megvilágosodott. Ő maga is összement, ezért nem vette a nyakába Kratzmann.
– Jól összementetek ti is. – Eirik kérdésére végül megrázta a fejét. Nagyapja megtanította már jól, hogy nem szabad sírni.
– Nem, nagylány vagyok, nem sírok, mert kapok egy pofont– Pedig pisiszagod van – fogta be teátrálisan az orrát Oswald.
– Mi történhetett velünk? Így hogy fogjuk befenyíteni a grófot? Hmm mondjuk meg is tréfálhatjuk, ha nem lesz együttműködő.Rányújtotta a nyelvét Oswaldra, ha már ilyen neveletlenül viselkedett. Még a grízt sem ette meg, pedig biztos finom lehetett. Lehet, hogy kicsit pisi szaga volt, de erről nem tehetett, Eirik pisilt bele a szalmába, nem ő.
– Nem tudom mi történt, de a gróf nem lehet probléma. Megmondjuk neki, hogy nem kap zabkását, s akkor biztos megijed – vonta meg vállait, mintha minden probléma megoldása ez lett volna.
– Hilde, ez nem vicces! Semmi esélyünk így és azt sem tudjuk, mi történt! – válaszolt ismét a templomos, kissé keseredetten.
– Lehet az a banya volt... – mondta halkan von Hildebrand.
– Lehet mégis működött az a hókuszpókusz amit ránk mondott!– Csak a gyerekek hisznek a boszorkányokban, azok nem léteznek a valóságban. – válaszolt okoskodva, majd megvakarta a fejét.
– Talán beöltözhetnénk egy páncélba. Ozsvald lehet a lábnál, von Hildebrand középen, én pedig felül leszek. Akkor talán elhiszi, hogy felnőttek vagyunk.
– Ennek semmi értelme – rázta meg a fejét a Oswald.
– Valamelyik emberem vezetésével elküldöm a csapatot tárgyalni, amíg mi megkeressük a nőt, hogy változtasson vissza minket, vagy ha sikerrel járunk, holnapra halasztjuk a grófnál tett látogatást. Egyébként meg nem Ozswaldnak hívnak. Nem tudsz beszélni?
Nem is tudta hirtelen, hogy mire számított: mit érthetett ahhoz a nyomorult Oswald, hogy mi volt a jó terv? Látott már mutatványosokat, s néha azok is beöltöznek együtt egy nagy embernek. Nekik működik, ha pedig hárman belebújnak Oswald páncéljába, pont kényelmesen elférnének benne… Csak az a lényeg, hogy ő legyen felül, mert a többieket nem bírná el, ha lent kéne lennie. Emellett ki akarná bármelyik fiú arcát nézni a páncél tetején?
– Talán foghatnánk egy tyúkot, azt elvihetnénk neki. Láttam hátul kapirgálni párat az udvaron. Azért cserébe hátha visszaváltoztatna minket.
– Annak sincs sokkal több értelme, ha a mamlasz embereid küldöd el. – jegyezte meg felfújt, pöffeszkedő képpel. – Szó sem lehet róla, hogy egy boszorkánnyal egyezkedjünk, ha LÉTEZNEK, akkor megeszik a gyerekeket.
Ismét megrázta a fejét, nem tartotta továbbra sem jó ötletnek egyik felvetést sem. Nem volt egyetlen templomos sem a csoportban, aki képes lett volna két értelmes mondatot összefűzni, az ember pedig nem egyezkedik a zsiványokkal, a boszorkányok pedig közismerten azok, már, ha léteznek… Meg egyébként is, be akart öltözni páncélba, vicces lett volna.
– Hilde, elég legyen már a butáskodásból! – Oswald a társára pillantott. –
Nincs más választásunk. Mielőbb fel kell keresnünk.
– Ha lovagok kísérnek majd, nem fog megenni minket. Nem tehetik – mondta von Hildebrand vígasztalóan. –
Vagy ha megpróbálja, majd megharapod őt is – emelkedett fel az asztaltól. –
Most pedig, ha mindenki jóllakott, menjünk, fogjuk meg azt a csirkét.
– Nincs szükségünk a csirkére, ha lovagok követnek minket! – vágott vissza. –
Majd elkapják, s elfenekelik.
Készült is volna ki a fogadóból, ám megtorpant egy pillanatra, mert olyan ötlet jutott eszébe, ami minden eddiginél is jobb volt. Két legyet üthettek le egy csapással, s habár értelme nem volt, legalább megkaphatta azt, amire igen vágyakozott.
– Kérjük meg a lovagokat, hogy vegyenek minket a nyakukba. Akkor magasabbnak, s veszélyesebbnek tűnünk. – jelentette ki komolyan.
– Vegyél tiszta ruhát és akkor beszélhetünk róla. – Oswald szintén lemászott a székéről, majd intett Eiriknek. –
Von Hildebrand, keressük meg a többieket addig. Ne vesztegessük az időnket. Úgy sejtem, még azt is meg kell értetnünk velük, kik vagyunk.
– Jól van – bólintott a gyermek, majd távozott, keresve, hogy merre lehet a többi lovag.
– Tiszta ruha van rajtam! – jegyezte meg végül mérgeskedve. Tulajdonképpen tényleg tiszta volt, éppen csak mosdani nem mosdott meg azután, hogy EIRIK BELEVIZELT AZ ÁGYÁBA. Akárhogyan is, de mérgeskedve visszament a szobájába átöltözni, s megmosdani egy kicsit. A fésülködésre viszont nem lehetett rávenni… Arra sosem.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
![[Azonnali] Emlékek IV. Empty](https://2img.net/i/empty.gif)
![[Azonnali] Emlékek IV. Left_bar_bleue](https://2img.net/i/fa/i/left_bar_bleue.jpg){kind=small}
![[Azonnali] Emlékek IV. Empty_bar_bleue](https://2img.net/i/fa/i/empty_bar_bleue.jpg){kind=small}
), s az, hogy egy inkvizítor se égetett meg végül
)
