Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:



You are not connected. Please login or register

[Azonnali] Emlékek IV.

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Azonnali] Emlékek IV.  Empty [Azonnali] Emlékek IV. Kedd Júl. 07, 2020 9:44 pm

Ciel von Eisenschnittel

Ciel von Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Hah, nyersanyag? Váltó? Esetleg szívószálat is adtok az alkoholmentes sör mellé?
- Névtelen játékos
Eljött hát az Emlékek ideje, ami nem csak nekünk jó, mert nem kell kitalálni új azonnalit, hanem nektek is, mert megírhatjátok azt a TP-s azonnalit, amit kihagytatok. A szabályok a szokásosak: amit már megírtatok, nem írható meg ismét, minden más szabad rablás. Engedjétek meg továbbá, hogy az oldal egyik legnotóriusabb emlékével bátorítsalak titeket az írásra. Gyertek le London városba, népek! 



Határidő: 2020.07.31

Jutalom: Az adott azonnali jutalma. Ha szezonális, választani lehet az ott kiírt lehetőségek közül, de tárgy sosem járhat érte (ergo ha egy azonnali TP-t és váltót is jutalmazott anno, akkor csak egyik választható)

2[Azonnali] Emlékek IV.  Empty Re: [Azonnali] Emlékek IV. Csüt. Júl. 16, 2020 1:35 am

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Comedy of Errors




Mina általában kihasználja az órái közti szünetet arra, hogy eltűnjön jelen világából, újakat fedezzen fel, karakterekkel érezzen együtt és világokat lásson. Most is olvas, a folyosón ácsorogva, ahol bár a könyvet tartani kényelmetlen, így a legegyszerűbb. A betűk kitörlik az elméjéből a zavaró tényezőket, igyekszik kizárni a zsongást, mely a körötte beszélgetők felől árad. Időnként füle mögé igazítja egy-egy sötét hajtincsét.
Aztán egy ismerős hang zökkenti ki egy izgalmasnak tűnő fiktív párbeszédből…
-Szia. Nincs kedved eljönni a mai buliba amiről mindenki beszél?
Nessa, a borzasztóan csinos lány, a fiúk kedvence, gyönyörű, vonzó, mindenhol arányos, divatosan öltözködik, magabiztos… Minának fogalma sincs, hogy alakult úgy, hogy egészen jóban lettek. Na persze, mostanában éled az ő divatérzéke is, de azért ilyen szintet soha nem fog elérni.
A legutóbbi osztálykiránduláson ő és a legjobb barátja, Damien  valami úton-módon szóba elegyedtek Nessával és egész kellemes társalgás kerekedett. Talán sorozatok voltak a téma eredetileg, aztán mindenféle személyes, világnézeti dolgokig eljutottak. Mina úgy véli, Nessának tetszhet is Damien, fordítva nem tudja, működik-e a dolog. Mindenki azt hiszi, hogy ő és Damien együtt vannak, pedig nem.
Mindez átsuhan az agyán, miközben… választ kéne adnia. Buli? Ő? Buliba?
Nem akarja megbántani Nessát, de…
- Oh... Köszi a meghívást, dee.. tudod, hogy én nem nagyon iszom... - vakargatja a tarkóját. Viszont jó lenne már egy összejövetel...
-Sokan lesznek, biztosan ismersz majd mást is. Ha pedig nem, majd ismerkedünk, ki tudja, hátha megismersz egy helyes pasit.
És Nessa kacsint, pont, mint a filmekben. Oh, te jó ég. Mintha az olyan egyszerű lenne. Ráadásul egy ilyen alkalmon, ahol mindenki iszik, Mina amúgy sem szereti az ilyen „pasikat”…
De nem... nem tud folyton nemet mondani. És nem is akar. Biztosan lesz jó zene. Meg nyugis helyek, ahova elvonulhat. Meg talán még pár hozzá hasonló... - A számomra helyes pasik.. nah, mindegy. Meglátjuk. Azt hiszem... elintézhetem. Damient megkérdezhetem, van-e kedve jönni? Akkor legalább... öhm... - keres egy jó indokot. - Nem leszek annyira.. feszélyezett? - Kissé szerencsétlenül ráncolja a szemöldökét, de végül is igent mondott. Reméli, a helyszínen majd fel tud engedni kicsit.
Mondjuk ez nem segít, hogy ne higgyék azt, együtt vannak. Buliba menni egy sráccal… ez általában azt jelzi, hogy az illető nem akar más srácokkal ismerkedni.
Na de, nem is akar. Egy barátnője meghívta, ezért ment. Aztán, hogy ott mi történik, majd… meglátják. Nem, nem fogja hagyni, hogy belevigyék mindenféle hülyeségbe. És Damien sem hagyná.
És nem, nem azért nem tesz ilyeneket, mert Damien visszafogja… Bár biztos mindenki ezt hiszi.
Meh.
Na mindegy. Majd… csinál valamit, amitől meggondolják magukat? Vagy nem fogja érdekeli, mit gondolnak…

Nessával együtt vonulnak végül a buli helyszíne felé. Hárman vonulni már ad is némi magabiztosságot.
A bejáratnál meglátják Lance-et, egy már ismert srácot, és egy igencsak alacsony, szakállas haverját. Különös külső, meg kell hagyni. Mindketten erősen igyekeznek nem bámulni.
- Szép estét. – köszön Lance, majd a haverja oldalba böki.
- Te, Lance... nem mondtad, hogy csajok is lesznek...
Oh, te jó ég. Hát mi ezen olyan meglepő? Melyik bulin nincsenek?

- Sziasztok! - köszön Damien kedélyesen Lance-nek és az egyelőre ismeretlen szakállas illetőnek. Biztos egy haverja, akivel még eddig nem futott össze. A suliban mondjuk már látta sokszor.
- Üdvözletem. Senki se mondta, hogy ma este angyalok is leszállnak közénk – mosolyog szélesen a törpe – csak az lehet… vagy… mindenesetre alacsony növésű fiú -, ami miatt Mina vegyes érzelmekkel pirul el. Ez a szöveg. Na ne már. Angyal. Ő. Ehh…
- Jó estét nektek is. - mosolyog Mina kissé feszülten, és elpirul a bókra. Úgy gondolja, nem most a legjobb ötlet megemlíteni, hogy ateista. - Nessa meggyőzött, hogy jöjjünk el. - mondja derűsen, így hátha barátnőjére terelődik a szó.
-Sziasztok.
Nessa sokkal természetesebbnek tűnik, mint ő… Természetesen.
-Awh, de kedves!
Oh, szóval így kellene egy bókra reagálni? Ehelyett Mina csak kuncogva túrt a hajába, ahogy szokta…
-Persze, de hát nem megérte? Két ilyen kedves úriemberrel találkozhattál máris. – fordul Mina felé.
Lance kinyitja nekik az ajtót.
- Lance-szel már ismerjük egymást. Egyébként Mina vagyok - köszön Lance egyelőre ismeretlen társának. Tudnia kéne, mi a neve, de nem tudja. Reméli, ezért nem nézik idiótának.
- Damien - mutatkozik be sötétbőrű társa is, közben gondolkozik, hogy lehetne feldobni a hangulatot.
-Nessa. Örülök a találkozásnak.
- Sigrun vagyok. Én is örülök – mosolyog az északi küllemű fiú, majd előreengedték a lányokat, így ők be is mennek a házba, majd Damien követi őket a srácokkal.
- Várunk még valakiket? – kérdi.
Erre nem érkezik válasz, Sigrun azon nyomban dörzsölgetni kezdi tenyerét, ahogy beért. Ugyanígy Lance.
- Na, lássuk, miből élünk! – mondja Sigrun.
Ekkor valaki bentről elkiáltja amgát hangosan, méltatlankodva:
- ELFOGYOTT A SÖR!!!
Damiennek, ahogy látja mindenki arcán a kétségbeesést, eszébe ötlik valami.
- Idefele láttam egy jó boltot. Elugorjunk és hozzunk?
- Sör nélkül a parti is halott. MENTSÜK MEG! – lelkesedik Sigrun. Majd Damienékre néz. - Esetleg jöhetnétek velünk, ha már van valaki, aki ismeri a környéket, meg legalább akadna társaságunk és segítségünk is.
-Persze, menjünk. De lehet, hogy kéne hoznunk másoknak is. – mutat rá Nessa.
Furcsa ez az Sigrun alak. De valahol vicces is és kedves. Mina őszintén nem bánja, ha nem kell a házban maradnia. Sétálni jó.
- Jövünk szívesen. - mosolyog. Pft, most komolyan sört fogok venni?
- Hm... szerintem találunk egy-két kóbor bevásárlókocsit, amivel el tudjuk hozni a rekeszeket... Meg esetleg titeket is vissza tudunk fuvarozni velük – felel a másoknak szállítás kérdésére Sigrun.
- Oké, egy pár utcával arrébb van, de... ha sietünk, nem várakoztatjuk soká a csapatot. Halljátok? Csak türelem! - kiabál be Damien a panaszkodóknak. Feladat. Aktívkodás. Jó az.
Majd ha nincs ellenvetés, azonmód ki is fordul az ajtón és elindul az úton visszafelé. Mina boldogan szippant az ismerős, kinti levegőből.
A törpe igen gyorsan szedve kis lábait, szalad utánuk, igen vidámnak tűnik…
Mina teljesen szörnyülködve rakja egymás után a lábait. Miféle társaságba keveredett? Na mindegy, vannak ismerősei, baj nem lehet.
-Tetszik a bevásárlókocsis ötlet. Mármint a söröknek. De minket ennyire le akartok itatni? – kérdi Nessa. Leitatni. Rosszul hangzik. Majd… ellesznek a sarokban. Mindegy, minél később érnek vissza a sörökkel, annál több ideig baktathatnak a sötét városban… hmm.
Egyszer csak megpillant az egyik utcában a járdán átügető fekete-fehér foltos cicát. Felcsillan a szeme. A macska komótosan mozog, nem tűnik ijedősnek.
- Óó, cica... - mondja halkan, visszafogva a lelkesedését, és lassan megközelíti az állatot. Az a baj, hogy a macska lassan, de biztosan halad balra befleé az utcában, nem épp arra, amerre Damien akarja vezetni a csapatot...
-Szerintetek amúgy örülnek majd a kisboltban, ha elvisszük az összes sörüket? – kérdi Nessa. Damien aggódva követi barátját a tekintetével.
- Nekik szerintem teljesen mindegy, mikor veszik meg, ha egyszer megveszik. - – hallja, hogy Lance felel.
- Azt hittem, örülnétek egy fuvarnak hazafelé... – jegyzi meg a törpe. - Szerintem a bolt örül, ha bevételük van, márpedig ma igencsak megütik a Jackpotot, ha mi egyszer betérünk.
Sigrun ezek után szintén hívni kezdi a macskát. Drága állat lehetne oly kedves, és nyugton maradhatna.
- Nem árt, ha ő is elkísér minket védelem gyanánt. Majd vigyáz a sörökre. – jegyzi meg az északi fiú, Mina azonban elvakultan számítja ki lépéseit, hogy ne ijessze el a cicát, így nem nagyon figyel oda.
Damien sóhajt és követi Minát. El ne vesszen itt az éjszakában. A macska egy beképzelt jószág, és fejét fölemelve folyamatosan sétál elfelé. Mina próbálja magához édesgetni.
- Naa... Ne félj! Nem foglak megenni... hova mégy... gyere már vissza...
Egyre reménytelenebb a dolog.
- Mina, a csapat vár ránk...
- De nézd meg, nem is félős...
- Mina, tudod, miért indultunk el. Várnak ránk.
Reménytelen ez a nőszemély.
- Van pénze sörre? - kérdi Lance fáradtan. Nyilván elege van az egészből. Ez a lááány…
Damien minden erejét összegyűjti, hogy megőrizze hidegvérét.
- A gazdájának talán. De tőle nem igazán kéne elvennünk. - jegyzi meg Damien, ahogy jelenleg Mina és a macska is állnak és szemeznek. Mina megindul, a macska megiramodik és eltűnik egy kerítés mögött. A lány szomorúan leszegi a fejét. Damien pedig kétségbeesve jön rá, hogy nem emlékszik, merre van a bolt.
-Nem is félős. – ismétli Nessa Mina korábbi szavait, apró tűszúrások a szívében… Most biztosan hülyének nézik. Ha eddig nem tették.
-Ha nagyon szeretnéd, megsimogathatsz engem helyette. Majd megpróbálok dorombolni, bár, lehet hogy jobban járunk, ha nem teszem. – erre Nessa oldalával hozzádörgölőzik és még purrog is, mint egy macska. Te jó ég,  ez a nő! Tudja, kivel beszél? Tudja, hogy Mina nem kedveli az ilyet…
Mina szégyenli magát, csalódott, és zavarban van egyszerre. Nem jó kombó. Nagyokat pislog. Neeem, ő nem ilyen lány, nem...
- K-köszi, de akkor mi lesz a helyes srácokkal, hm? - Ez félreérthető. A francba. - Mármint, szerintem inkább, öhm... őket kérdezd. Te jó ég. Ez katasztrófa.
-Őket majd pár sör múlva kérdezem csak meg. Nem hiszem, hogy a fejemet kezdenék el simogatni.
Mina rákvörös arcát eltakarja a kezével, majd legyőzötten visszasétál egy az arcát fogó Damiennel a többiekhez.
- Bocsi, srácok. Mégis félős volt, úgy tűnik. Pedig... a falusi macskákon rögtön látni, ha el akarnak futni, a szemükben. Riadósak. Azt hittem, ő hagyni fogja magát.
-De merre is volt a bolt? – kérdi Nessa, jogosan.
- Mindegy is, a gond az, hogy, öhm... Lehet, hogy egy utcával eltévesztettem a dolgot. Ti nem emlékeztek valami boltra a környéken? - kérdi Damien zavartan Lance-éket. Pedig az irányérzéke mindig jó volt. Mi történik?
- Én ugyan nem, nem vagyok erre ismerős. Úgy hozott el ide a GPS is... mondjuk azon meg lehetne nézni... - veszi elő Lance a telefonját, azonban a reakciókból ítélve az eszköz nincs épp hasznosítható állapotban.
- Anyádat!... Nincs valakinél véletlenül egy powerbank? - kérdi a többiektől.
Mina megrázza a fejét. Damien beletúr a hátizsákjába, és meg is találja a ki tudja, hány hete elrakott powerbankjét, amin egyetlen egy pont se világít...
- Hát ezzel nem sokra megyünk. – sóhajt. Ezt alaposan elszúrta.
-Én nem hoztam. Úgy voltam vele, hogy lesz a buliban minden ami kell, hangfal, konnektor, satöbbi.
- Nézzük a jó oldalát. Legalább jobban meg tudjuk ismerni egymást, miközben bolt után keresgélünk, és még hátha a cica nyomára bukkanunk még később. Vagy találunk egy másikat – kacsint Minára Sigrun, és az az érzése, hogy ez a srác nagyon… öhmm…
Nem, nem, nem jó helyre keveredett. Na mindegy. Egyszer eljön a hajnal. Egyszer mindig eljön a hajnal.
- Nálam sincs semmi ketyere. Nem gondoltam volna, hogy a vadonban kell túlélnünk. – keseredik el a törpefiú is egy kicsit. Vadon? Mina körbepislog. Ez minden, csak nem vadon. Cöh. Civilizációfüggők. Minek is az a sör? Akár vissza is mehetnek és… táncolhatnak zenékre. - Induljunk el egy irányba, és biztos kilyukadunk valahol. Vagy kopogjunk be egy házba útbaigazítást kérni. – ajánlja Sigrun.
- Mert pont úgy nézünk ki, mint egy bagázs, akinek szívesen adnak útbaigazítást... -
Mina agyán először az suhan át, hogy vele van valami gond. Végigpislant az öltözékén: zöld színek, oké, nem mindenki szereti, na és? Vagy talán Damiennel van a baj? A sötét bőre miatt? Ugyan már, itt és ebben a korban csak nem… És az, hogy Sigrun törpe… na és?
Szó ami szó, elég fura brancs ők, úgyhogy most erőlködnie kell, hogy ne nevessen fel.
- Én azért megpróbálom! – szögezi le Sigrun mesébe illő határozottsággal, majd mielőtt bárki megszólalhatna, hogy ez talán nem a legjobb ötlet, már indul is és bekopog egy házba… vagyis inkább bedörömböl…
Mina és Damien nagy szemekkel nézik, mi történik.
Egy nem épp esztétikus idős hölgy nyit ajtót.
– Mivan? – kérdi annyi kedvességgel, mint amekkora egy domboldalon legörgetett sziklának lehet.
Az elszánt Sigrun erre megszeppen.
- Öhm... Szeretnénk útbaigazítást kérni... Azt hiszem...
Erre a nő eltűnik, majd egy partvissal jön vissza.
Partvissal. Mi ez, valami film??
Mina ijedten beszívja a levegőt. Ez nem lesz jó.
Erre Lance is fogja magát, és odaszalad, majd rákiabál az öregasszonyra:
- Maga rasszista? -
- Hé, hé, mi történik? - Azért nehogy összeverekedjenek egy random öregasszonnyal.... Fogja magát és odasiet, megpróbálván diplomataként a kezébe venni az ügyet. Nem vádolással, csak simán kérdéssel. Menni fog ez.
- Szép jó estét, elnézést, egy boltot keresünk, ami még nyitva van, meg tudná mondani, merre találunk egy ilyet?
Damien lassan odasétál a bejárathoz szintén. Nem szimpatikus neki a nő, Mina meg, mindig mindig, a jót feltételezi… Mindig.
Az érces, rikoltó, gusztustalan hang ekkor Mina felé irányul.
- Lezúzom én a zúzádat, a mocsok huligán anyádat! – Azzal fordítja is felé a partvist, a feje felé ráadásul…
Mina meglepetten sikít egyet és azonnal hátrébb lép, bár a gyilkos eszköz még így is hozzáér a bőréhez, bár sérülést nem nagyon okoz, de azért kissé fáj. - Hé, hagyja békén! - kiáltja el magát Damien is. Ami sok, az sok.
- Nana, csak óvatosan, mama! – figyelmezteti Sigrun, és még közelebb akar menni…
 - Neked is adhatok egy tockost, ha nem takarodsz innen! – A vén csoroszlya Damien és Sigrun felé is meglengedi a mocskos takarítóeszközt.
- Tettünk maga ellen bármit is? Hát eszénél van?
- Hagy... hagyjátok, menjünk innen. - mondja szipogva Mina, de eközben meg is üti a fülét egy Gyűrűk Ura idézet:
- FUSSATOK, BOLONDOK!
…mire kínjában is nevetni kezd. Szörnyű ez a hely. Szörnyű. Csak rohan, arra azért figyelve, hogy a még megmaradó forgalom bajt ne okozzon, azaz el ne üssék vagy efféle.
Nessa meg nevet.
Most kineveti őket? Komolyan??
Minán elképesztő sértettség uralkodik el.
-Ez a te hibád Lance, azok a negatív energiák! Gyertek, mentsétek az életeteket!
És még mindig nevet. Hihetetlen.
- Miért nem lehetnek inkább pillangók? - kérdi Lance Nessától. Nem tudja, miről beszélnek, de nem is kíváncsi rá.
- Ez nem vicces... Megütött ez az... idióta! - panaszolja zaklatottan, hiszen Nessa csak nevet rajta... Damien gyorsan mellé siet és átkarolja a vállát, csekkolva, van-e seb. - Nem normálisak ezek. Fel kéne őket jelenteni. De most bulin vagyunk, és nincs is időnk ilyesmire. Találunk egy boltot, bemegyünk, veszünk sört, visszamegyünk, kész. Minden rendben lesz! - Aha... - feleli Mina borzasztóan meggyőzve.
- Ha rendben lesz... - mondja Lance, ekkor a lámpák kialszanak körülöttük, és egy érces hang kiáltja:
- MELYIK VOLT EZ? HA MEGLÁTOM ŐKET, ELVÁGOM A GIGANYAKUKAT
Mi a…
Na ne szórakozzanak!
Ez valami rossz álom, igaz? Hamarosan felébred. Ez nem lehet igaz.
-A SZOMSZÉD VOLT, ŐT TESSÉK BÁNTANI! – kiáltja Nessa. Minának nevethetnékje támad. Ez biztosan hiteles. -Fussunk. – összegzi a divatos leányzó ezek után a dolgokat. Nahát, rá sem jött volna, hogy ez a bölcs döntés.
Mi a francba keveredtek…??
-Majd később ránézhetek Mina, ha már orvosnak tanulok, talán ragadt már rám valami.
Nessa szavai valahogy nem hatják meg. Nem is sérült. Legalábbis… fizikailag nem.
Mina csak nyomorultul érzi magát. Könnyek csorognak az arcán, kétségbeesett, utálja az egészet. - Nyugiii. Nem tudnak mit tenni ellenünk, nem csináltunk semmi rosszat! Damien zavartan nevet. Nem gondolta, hogy ide eszkalálódik a helyzet.
- Szép mentés, Nessa! - kiált oda Sigrun, miközben futnak. Az éjszakai utcán. Micsoda nonszensz. - De lenne egy kérdésem, ami eddig is foglalkoztatott, de most, hogy elfutottunk... valahová, még jobban érdekel, hogy... Most mégis hol a bús büdös francban vagyunk?! Csak egyre jobban eltévedünk, ha tovább kóválygunk, mint fing a gatyában. Szedjük össze magunkat. Nem vagyunk nyulak, hogy minden apró neszre összerezzenjünk.
- Ez azért nem apró nesz. Öhm... keressünk valami búvóhelyet, ahol egy ideig ellehetünk? - körbenéz. Van-e valahol egy üres ház a környéken? Egy lejtős rész, egy magas... bármi, ami mögé bebújhatnak?
- Hát akármekkora nesz, van nálunk egy emberméretű Nesz-sza legalább. -
El is felejtették, hogy Lance mennyire szeret punolni. Minden helyzetben.
- Valamerre el kellene indulni, mielőtt beüt a nyanyahisztivel fűtött verbáltornádó.
- Oh, te jó ég... Lance és nagyszerű szópoénjai. – ad hangot Sigrun is véleményének.
-Haha, jó poén volt. De erre most már aztán tényleg inni kell.
Ezután Minához siet és megsimogatja a hátát.
- No, jól van, nem lesz semmi baj, lesz ez a buli még jó is.
Még egy „Aha, perszé”-t nem mondhat…
Mina idegesen törölgeti a szemét. - Eh... csak... hülye voltam. Mindegy. Nem kellett volna odamenni. - mondja szelíden, hálás, hogy vigasztalni próbálják.
- De most akkor mit csináljunk? - kérdi Lance, felettébb jogosan.
- Várjatok, az a nagy épület ott mi? - mutat Damien egy gyanúsan ledes világítású felirattal gazdagított épület felé, nem tudja ugyan innen elolvasni a feliratot, de igencsak boltnak tűnik.
-Nézzük meg közelebbről, ha szerencsén van, bolt, és lesz benne sör! – jelenti ki Nessa az egyértelműt, a páros pedig lendületesen megindul. A többiek is követik őket.
Közelebb érve nyilvánvalóvá válik, hogy a bolt a TESCO feliratot viseli. Damien mosolya szélesebb, mint legtöbbször. Mina megkönnyebbülten sóhajt fel, immár száradt arccal.
- Ennek épp ideje volt. Öles léptekkel közelít, és ekkor eszébe jut, hogy amúgy még nem múlt el 21.
- Izé... Valaki, aki elég idős, bemenne?
Mina ugyan kellőképp „idős”, de tüntetően hallgat. Ő ugyan nem fog SÖRT vásárolni. Damienből mondjuk senki nem nézné ki, hogy nem iszik, de nem teszi, ennek ellenére ő nem volna ilyen feszélyezett a dologgal kapcsolatban. Csak hát… inkább kerüljék el a kockázatot. Nincs szükség még valamire, ami megnehezíti sörszerző küldetésüket.
- Engem lehet idősebbnek néznek a szakállam miatt... – gondolkodik el Sigrun, mire Lance-nek nyomban be kell szólnia, mint rendes havernak…
- Amekkora vagy, azt fogják hinni, hogy műszakáll…
-Akkor te kéred ki a söröket Lance. – nevet Nessa. Hát ezek hihetetlenek. Damien somolyog, Mina is elmosolyodik az évődésre.
- Amilyen babaarcú, szerintem képen röhögik... Már csak a csörgő hiányzik a kezéből.
- Na jó, elég, ha nem bírunk dűlőre jutni, akkor akár mehetek én is... - adja meg magát Mina sóhajtva.
-Ejnye fiúk, hagyjátok, hogy miénk legyen a munka nagyja? – szúr oda Nessa egy tökéletesen célzott megjegyzéssel. Hogy szinte minden második m,ondatával megoldja, hogy ártson a férfinemnek… vagy éppen hízelegjen, valamelyik a kettő közül.
Mina hálás, hogy barátnője követi az épületbe. Így már sokkal jobb a dolog.
- Mit nagyja? Mi fogjuk cipelni! - kiáltja Sigrun. - Látjátok ezeket az izmokat? Sörcipelésre születtek!
Mina csak megforgatja a szemét, oda sem nézvén, amíg Nessa egy fémpénzzel bérel egy bevásárlókocsit, s gúnyosan visszatekint Sigrunra. Ezek után irány az üzlet.
Damien higgadtságot erőltetve magára, várakozik.
- Látod fiam, le vagy szarva. Nőttél volna magasabbra. – böki oldalba Lance Sigrunt felebaráti szeretet jeléül, minden bizonnyal. Erre a svéd fiú visszamorog:
- Ne a szád járjon, hanem a lábad, langalétra – majd elindul ő is a bejárat felé.

Közben odabent a lányok azt találják, hogy a sörös polcok teljességgel üresek…
- Ezt nem hiszem el. - ismételgeti a lány egyre nagyobb kétségbeeséssel.
Majd az egyik alkalmazott szólítja meg őket:
- Hiába keresitek, a közeli buli miatt megvették mindet!
Hogy… hogy mi?
Egy jeges kés a szívében. Most. Szórakoznak velük.
- Biztos? Nincs... semmilyen márkából? - kérdi reménytelenül.
Egy közeli buli… Csak nem valaki más is pont most tart bulit?! Vagy… vagy ez az a buli, amin nekik kellene lenniük…
-Esetleg raktáron nem maradt pár rekesszel, amiről megfeledkeztek? – próbálkozik csinos társnője is.
Az alkalmazott elhúzva a száját csóválja meg a fejét.
 - Sajnos nem. Marha sokat elvittek. Biztos jó nagy buli lehet.
Mina lázasan goondolkozik.
- Esetleg valamiféle más alkoholos itallal tudnának szolgálni? - Nessára sandít, hogy hülyeség-e az ötlet, vagy belefér, hiszen jobb ötlete nincs. Az biztos, hogy nem slattyog el még egy boltig!
-De ha nincs sör, akkor mivel kísérjem a töményeket? – kérdi Nessa.
Minának fogalma sincs erről, nem ért a dologhoz, de néhány dolgot azért hallott. - Tésztával...? – kérdi halkan és bizonytalanul, mire Nessa olyan hahotába kezd, mintha egy humorista műsorát nézné.
- Miket beszélsz... – kérdi Lance.
- Kenyeret meg ilyeneket enni jó másnaposság ellen, nem?
Az említett alkalmazott már arrébb sétált, de furcsállóan kuncog. Minának kezd újból elege lenni mindenből. Damien értetlenül figyeli, mi történik.
-Jaj Mina, ebbe most megfájdult a hasam. Eehehe... Egyébként vehetünk valami kis itókát ameddig nem találunk rendes helyet, ahol sört is adnak.
Mina sóhajt.
- Én már inkább rád hagyom a vásárlást akkor. Azzal elkezd bámulni egy szomszédos polcrészleget, s elmélyül az ananászkonzervek szemlélésében.
- Nem baj, ha nézegeted, de nekem nehogy kitaláld, hogy pizzát akarsz sütni vele... – morogja Lance. Hogy nem tudják békén hagyni.

- Pedig az ananászos pizza finom. – jegyzi meg Sigrun. Ajjaj, itt igen nagy tömegverekedés lesz…
Mina morcosan néz Lance-re, és pár másodpercig agyal rajta, mégis milyen érveket sorakoztasson a kiakadásába. - Sütni. Egy bulin. Azok után, hogy végigszaladgáltuk a várost, kis híján agyonvert minket egy őrült nyanya és még a sört is kivásárolták a boltból, én nem fogok már ott sütni semmit. - füstölög. Damien odakint ellenőrzi, hogy jönnek-e már rájuk a rendőrök, vagy valami.
- Hülyeségeket beszélsz a sörelvonástól... Egyél inkább egy kis húsgolyót, mindjárt jobb lesz. – oltja le barátját Lance.
Nessa közben kerít két üveg bort és kifizeti őket.
-Tessék srácok, két üveg bor. Mert bár sör nincs, de annyira azért nem kéne el-szomorodni.
- Ne beszélj húsgolyókról, mert honvágyam lesz. Egyébként meg mi bajod a hawaii pizzával? – kezdi Sigrun a vitát elmélyíteni.
- És dugóhúzónk van-e? Bár szerintem vagyunk annyira kreatívak, hogy megoldjuk. – kacsint a fiú Nessára. Oh, ennyi vacak kell az iváshoz?
-Őőőőőőő..... nekem nincs.
Nessa nem túl vidám. Vajon azért, mert ez nehezíti az italszerzés folyamatát, vagy, mert tagadó választ kellett adnia a srácnak?
- Majd eszem Hawaii pizzát, ha Nessa kókuszmelltartót vesz. Dugóhúzóm nincs, de öngyújtóm van, megoldható. – feleli Lance, s a kókuszmelltartón Mina elkezd nevetni. Szüksége van egy kis felengedésre.
- Hohó, az én kreatív Lancom! - paskolja hátba barátját. - Bevallom, megnézném Nessát abban a kókuszmelltartóban...
Nem lehetne, hogy ő egyszerűen elszublimál innen? És hazamegy.
- Nem hiszem, hogy ilyenkor akár egy zöldséges is nyitva lenne... De szerencsére épp a Tescoban vagyunk - jegyzi meg a fiú. Remek, szóval most komolyan meg akarják csinálni ezt az eszességet? Nincs jobb dolguk? Az otthoniak – azaz a bulin tartózkodók – már szétrrúgják a házat, mire visszaérnek.
- Ha a golyóid feleolyan szőrösek, mint a pofád, nem kell zöldséges.
Mina legszívesebben lekaparná az arcát.
- Biztos, hogy kell még nektek inni? - morogja az orra alá.
- Én esküszöm még egy kortyot se ittam, szóval... határozottan igen. – súgja oda neki Sigrun. Hát persze.
- Lassan már porzik a torkom, úgyhogy bármi jöhet. – jelenti ki Lance. Hála az égnek.
-Akkor, ezeket kinyitod? – kérdi Nessa, odaadva két üveg Szamorodni-t – Mina inkább szomorodni fog tőle – Lance-nek.
-Meg egyébként... merre is van innen a buli?
- Én nem tudom, nincs eszem, a GP-eszem meg lemerült.
- Azt hiszem, erről a buliról lemondhatunk... – mondja keserűen Sigrun. Mi a fene? Hát most már csak visszatalálnak…
Damien megunja a várakozást, besétál a boltba ő is.
- Na, mi a helyzet?
-Nincs sör, van bor, nincs kókusz, és nem tudjuk merre a buli. – sorolja Nessa. Mina kuncogni kezd.
Damien megráncolja a szemöldökét, hogy minek kellene kókusz, de úgy érzékeli, van fontosabb dolguk is.
- Oh... Ugyan már! Innen simán visszatalálunk. Meg kell keresnünk a helyet, ahol majdnem elvert minket a partvissal az a nő, onnan sima ügy. - mondja Damien.
-Oké, te mutatod az utat. És te intézed el a banyát, ha megint meg akar verni.
- Vagy csak fussunk gyorsabban, mint ő. - kacsint Damien.
- Nehogy rohamjárókerete legyen, mert akkor megjárjuk... -
Lance mintha megborzongna. Erről eszükbe is jut a morcos portás legutóbbi horrortevékenysége. Te jó ég. Mi van, ha az a nyanya is ilyen gyors? Akkor aztán bajban vannak.
- Vezess minket, vezérünk! - indul meg utána sietve Sigrun.
Lassan el is érnek ahhoz a bizonyos házsorig, de inkább messziről elkerülik. Damien erősen koncentrálva az úúton tartja a szemét.
- Aha, itt volt a foltos cica. - jelenti ki pusztán tájékozódás miatt, Mina azonban bűntudatosan a földre szegezi az arcát.
Végül csak visszatalálnak. A bulin levő népség kellőképp kiütötte magát az addig elérhető alkoholokkal is, úgy tűnik, mert nagyon nem panaszkodnak annak ideiglenes hiánya miatt, valamint...
...időközben rendeltek új sört.
Mina egyszerűen csak fogja, és eltakarja az arcát a kezével, majd úgy hagyja. Ezért kellett végigrohangászniuk az egész várost? Ezért verte őt szét egy idióta vénasszony egy partvissal? Valami rasszista némber... Vagy csak őrült, ki tudja. Ezért keresgéltek, kötöttek kompromisszumot és adtak ki pénzt az általa kicsit sem értékelt, viszont drága és állítólag minőségi borra?
Lerogy egy kanapéra és pihen egy kicsit. Mind fizikailag, mind lelkileg. Damien bátorítja, de miután Mina sokadjára is közli vele, hogy rendben van, békén hagyja és beáll táncolni kicsit. Hiába, a ritmus az vonzza, és szinte soha nem jár egyébként buliba, ritkán tapasztalja meg, milyen is ez.
Általában ügyesen kislisszol a kínálgatások elől, nincs ez máshogy most se. Nem reklámozza, hogy nem iszik, de nem teszi. Nincs is azzal gond, békén hagyják. Beolvad, mosolyod, igyekszik jól érzi magát és mikör kegközelebb visszatekint Minára, látja, hogy ő már az előtte még megmaradt néhány morzsa kekszet és chipset majszolja. Minden a rendjén. Valaki még almáspitét is hozott! Azt bezzeg nem ette senki, van belőle sok, csak a junk foodot fogasztották el. Jellemző.

A buli után sokáig alszanak, ám még így sem tudnak eleget. Kába fejjel hagyják el a házat, de kevésbé kábával, mint szinte mindenki más körülöttük. Ki tudja, Nessa és Sigrun meg Lance mit csinálhattak az éjszaka? Mina inkább nem is akarja tudni. Szépen hazamegy és minden megy tovább a maga biztonságos útján.
Később viszont mintha belébújna a kisördög. Eszébe ötlik egy dolog, amit Lance mondott azon a bizonyos napon.
Az ananászos pizza.
Gonoszkás mosollyal neki is lát keresni egy megbízható receptet, majd bevásárol, s nekilát összerakni a pizzát. Tészta, sonka, sajt, majd a gyilkos eszköz kerül a tetejébe: az isteni finom ananász.
Kuncog, dörzsölgeti a tenyerét, és egyelőre nem süti ki a tésztát, csak másnap, hogy friss legyen. A suliban már várva várja, mikor érkezik meg Lance, Nessával együtt. Amikor a fiú közeledni látszik, odasúg Nessának:
- Most, siess!
A lány besurran a legközelebbi mosdóba, ledobálja az alsóneműje fölött lévő rendes ruhákat, majd elősétál kókuszmelltartóban, melyből még így is meglehetősen sok látszik termetes idomaiból, és lengedező, zöld fűszoknyában. Mina erősen rászorítja a kezét a szájára, hogy ne törjön ki hangos hahotában. Elég sokan nézik őket.
Amikor Lance odaér hozzá és a csípőjét csábosan riszáló Nessához, Mina erőt vesz magán, fölemeli a még csaknem gőzölgő, friss pizzát, melyből érezni lehet a tiltott gyümölcs illatát, és kijelenti:
- Jó étvágyat.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

3[Azonnali] Emlékek IV.  Empty Re: [Azonnali] Emlékek IV. Pént. Júl. 31, 2020 6:35 pm

Sigrun Hjörnson

Sigrun Hjörnson
Déli Katona
Déli Katona
Nehéz az élet, ha ismeretlen helyre, ismeretlen emberek közé kényszerül az ember, még ha önszántából is. Bár Sigrunnak sose volt különösebb problémája a beilleszkedéssel, mégis olykor kényelmetlenül érzi magát hasonló szituációkban. Persze nem sokszor fordult még elő vele sem, hogy külföldi cserediákként kellene helytállnia egy teljesen más országban, és kultúrában, azonban szerencsére van annyira talpraesett, hogy ezen a problémán is gyorsan és többnyire problémamentesen túllépjen.
Lábait unottan lóbálva várja az óra végét, hogy végre ő is kironthasson az iskolából és a nyakába vehesse a várost, kortársaihoz hasonlóan. Eleinte még sokan igyekeztek méretéből viccet csinálni, ám gyorsan rá kellett jönniük: Sigrun legalább annyira erős, amennyire kicsi, és legyen bármennyire is békés törp, még őt is ki lehet hozni sodrából a megfelelő módszerekkel. Így lehet, hogy az iskola nagy arcai gyorsan letettek arról, hogy úton-útfélen belekössenek szokatlanul alacsony termete miatt, vagy serdülőkorához képest meglepően hosszú és dús szakállába.
- Ma este megyünk inni. Ellenvetés? - szögezi le Lance, az apró óriás új barátja. Sigrun számára már egyértelmű a válasz, habár gyanítja, hogy társa is tisztában van már vele. Ismeri már annyira. Nem valószínű, hogy létezett volna valaha olyan meghívás, ami ivással kapcsolatos és visszautasította volna. Pláne most, hogy idegen helyen kell tartózkodnia. A beilleszkedés is egyszerűbb, ha minél több közösségi dolgon vesz részt, és legalább ő maga is jól érezheti magát közben.
Némi megjátszott meglepettséggel vonja fel szemöldökét a kérdésre.
- Egy szál se - jelenik meg széles mosoly arcán. - Én fizetem a következő bulit, ha sikerül többet innod nálam - teszi hozzá, ha lehet, még szélesebb mosollyal.

Izgatottsággal vegyes kíváncsisággal lépked Lance mellett, aki úgy látszik, már tudja, pontosan hova is mennek. Hallotta ő is hírét a bulinak a suli folyosóin, ám nem gondolta volna, hogy végül ő is itt köt majd ki. Tökéletesen megelégedett volna valami kis iszogatással is az este, de ez jobb mókának ígérkezik, ráadásul még csak nem is neki kell vennie a piát, ami, ha lehet még tökéletesebbé teszi az estét. Mindig örülni kell az ingyen piának.
- Szép estét - hallja Lance hangját, ahogy néhány már jelenlévőnek köszön.
Meglepetten pislog a két lányra, és a sötétbőrű harmadikra.
- Te, Lance... nem mondtad, hogy csajok is lesznek… - böki combon könyökkel, merthogy éppenséggel csak addig ér el. Később persze ő maga is rájön, hogy talán a feltételezés, miszerint kanbuliról volt mindvégig szó, elég naívnak tűnhet. Egy buli lányok nélkül olyan, mint a sör buborékok nélkül. Unalmas.
- Üdvözletem. Senki se mondta, hogy ma este angyalok is leszállnak közénk - köszön kedvesen a lányoknak, széles mosollyal, mely vélhetően azért még látszódik gondosan ápolt szakálla alól.
- Sziasztok!
- Jó estét nektek is. Nessa meggyőzött, hogy jöjjünk el.
Sigrun kedves bókja szemlátomást célba talál a lány enyhe zavartságát látva, a felismerés következtében kicsit ő maga is elpirul. Nem tudja fékezni a nyelvét, ha csinos lányokat lát, amivel akár még saját magát is könnyen zavarba tudja hozni.
- Sziasztok. - viszonozza az üdvözlést - Awh, de kedves! - válaszolja Nessa is a kedves szavakra.
- Persze, de hát nem megérte? Két ilyen kedves úriemberrel találkozhattál máris. - válaszolja Nessa Minának, melytől ismét enyhe pír költözik Sigrun szakállal borított arcára. Valamiért sosincs tisztában azzal, hogy nem csak ő tud olyan dolgokat mondani, melyekkel zavarba hozhatja a másikat, s habár első pillanatra talán nehéz elhinni, de Sigrunt épp olyan könnyű zavarba hozni, mint bármelyik ártatlan kislányt.
- Lance-szel már ismerjük egymást. Egyébként Mina vagyok - mutatkozik be, látszólag még kissé zavarban.
Damien - tudja le röviden bemutatkozását. Nessa. Örülök a találkozásnak. - üdvözli a csapatot hasonlóan rövid bemutatkozással, melyet egy apró mosoly, s egy kis integetés kísér.
- Sigrun vagyok. Én is örülök - mosolyodik el ismét.
- Várunk még valakiket? - szólal meg Damien megelőzve a kínos csend beálltát.
Amint meggyőződik róla mindenki, hogy kis csapatukhoz nem csapódik más, a lányokat előre engedve, utolsóként lép be a házba.
- Na, lássuk, miből élünk! - csapja össze tenyerét körbe pillantva a helységben, keresve a sört, meg némi rágcsálni valót. Ekkor következik be a világ legnagyobb katasztrófája. Legalábbis Sigrun számára biztosan.
- ELFOGYOTT A SÖR!!! - hallatszik a kiáltás a ház egy ismeretlen pontjáról, Sigrun pedig úgy érzi, mintha élete legrosszabb rémálma venné kezdetét ezzel a felkiáltással. Olyan nincs, hogy nincs sör! Anélkül nem buli a buli.
Holtsápadtan pillant az éppen beszélő Damienre, aki állítása szerint egy üzletet látott a közelben még nem túl rég, idefelé jövet. Talán még akad néhány karton, esetleg láda, vagy épp hordó sör talonban abban a boltban, s még nem vásárolták fel a partiállatok vagy épp az űrlények. A srác kijelentésén fellelkesülve azonnal magához ragadja a mentőakció kezdeményezését.
- Sör nélkül a parti is halott. MENTSÜK MEG! - vállalkozik merészen a hős szerepére, s sarkon fordulva már indulna is bevásárolni. Szerencsére még épp időben eszébe jut, hogy halvány lila fogalma sincs arról, merre is kéne indulnia. A bejáratnál megtorpanva reménykedve pillant vissza kis csapatára abban reménykedve, hogy majd ők is vele, velük tartanak. - Esetleg jöhetnétek velünk, ha már van valaki, aki ismeri a környéket, meg legalább akadna társaságunk és segítségünk is útközben. - kéri meg a lányokat és Damient. Legalább lenne idejük megismerkedni és beszélgetni.
- Persze, menjünk. De lehet, hogy kéne hoznunk másoknak is.
- Jövünk szívesen.
Sigrun kicsit örül, hogy akad kíséretük. Habár Lanceszal is jól elvan, és egész jól összebarátkoztak, mióta ő is errefelé rontja a levegőt, azonban mindig jó, ha vannak olyanok is a társaságban, akik legalább azt tudják, merre is kell menni.
- Hm... szerintem találunk egy-két kóbor bevásárlókocsit, amivel el tudjuk hozni a rekeszeket...  Meg esetleg titeket is vissza tudunk fuvarozni velük - válaszol végül némi gondolkodás után Nessának is, mert az bizony tényleg jó kérdés, hogy hogyan fogják ide szállítani az alkoholt. Elköthetnének egy kamiont, esetleg furgont is, de egyrészt az túl bonyolult lenne, másrészt nem túl valószínű, hogy ilyenkor a kertvárosban kamionok, esetleg furgonok gurulgatnának le-fel, harmadrészt pedig… van valakinek egyáltalán jogosítványa? Inkább nem is erőlteti a dolgot, s arra jut, hogy fel se hozza. Még a végén hülyének nézik a vad ötletei miatt.
- Oké, egy pár utcával arrébb van, de... ha sietünk, nem várakoztatjuk soká a csapatot. Halljátok? Csak türelem! - csendül Mina hangja, ahogy próbálja megnyugtatni a lázadozni készülő tömeget. Persze elképzelhető, hogy valójában nem is lázadoznak, csupán Sigrun saját magából indul ki, s abból, hogy enyhén ittas állapotban hogyan reagálna a helyzetre.
- Tetszik a bevásárlókocsis ötlet. Mármint a söröknek. De minket ennyire le akartok itatni? - kérdezi Nessa incselkedve, amitől Sigrun megintcsak elpirul szakálla rejtekében. Ki tudja? Talán pont ezt tervezik titokban!
- Óó, cica... - hallja a lelkes, de halk felkiáltást Mina irányából, aki óvatosan lopakodni kezd az állatka felé.Meglepő lenne, ha nem oldana kereket, és vetné be magát a legközelebbi bozótosba.
- Szerintetek amúgy örülnek majd a kisboltban, ha elvisszük az összes sörüket?
- Nekik szerintem teljesen mindegy, mikor veszik meg, ha egyszer megveszik.
- Azt hittem, örülnétek egy fuvarnak hazafelé… - vonja meg a vállát Nessa kérdésére, mert hát szerinte igazán vicces lenne rally versenyt rendezni bevásárlókocsikkal a kertváros egy csendes szegletében. Vagy akár az üzlet parkolójában is.
- Szerintem a bolt örül, ha bevételük van, márpedig ma igencsak megütik a Jackpotot, ha mi egyszer betérünk - teszi hozzá ő is véleményét, csak hogy ki  ne maradjon a sorból, majd ő maga is elkezdi fürkészni a környéket, hátha kiszúrja a már említett szőrállalott. Némi erőteljes bámulás után végül sikerül meglátnia az egyre ijedtebben hátráló macskát, végül fojtott hangú kiáltással hozzáteszi: “CICAAAAA”.
- Nem árt, ha ő is elkísér minket védelem gyanánt. Majd vigyáz a sörökre. - mondja alig hallhatóan, elvégre nem szeretné, ha a macska szőrét felborzolva és fújtatva ugrana az arcába ijedtében. Volt már szerencséje megtapasztalni milyen az, ha egy házi cicus ráveti magát dühében, és nem szeretné újra átélni ezt az igen kellemetlen és zavarba ejtő esetet. Elég volt egyszer átélni.
Halvány mosollyal figyeli a távolban próbálkozó Minát, és az épp őt elrángatni készülő Damient.
- Van pénze sörre? - teszi fel az igen fontos kérdést Lance. Mondjuk az még jobb kérdés lenne, hogy “Van söre?”. Mert ha igen, valószínűleg azonnal fel is kapnák, és vinnék magukkal.
- A gazdájának talán. De tőle nem igazán kéne elvennünk. - válaszolja Damien, miközben figyeli a többiekkel a macskát kergető Minát.
Látszólag a kis szőrpamacs megunja a játékot, s inkább menekülőre fogja a dolgot, így beveti magát a bozótosba visszaszolgáltatva ezzel csapatunk ötödik tagját. Picit persze szomorú, hogy nem tart velük az állatka, jó pajtás válhatna belőle, legalább erre a rövidke kalandra. Lehet, hogy még jobban is ismeri a környéket, és segíthetett volna eltalálni a boltba.
- Nem is félős. - csúfolódik Nessa, ahogy Mina visszaér. - Ha nagyon szeretnéd, megsimogathatsz engem helyette. Majd megpróbálok dorombolni, bár, lehet hogy jobban járunk, ha nem teszem. - nevet fel, majd macskamód Mina vállához dörgölőzik.
- K-köszi, de akkor mi lesz a helyes srácokkal, hm? Mármint, szerintem inkább, öhm... őket kérdezd. - válaszolja végül Mina, Sigrun pedig egyre kevésbé tudja követni a történteket, de abban még ő maga is biztos, hogy bármi is legyen kettejük között a levegőn és ruhán kívül, ő is szívesen becsatlakozna.
- Bocsi, srácok. Mégis félős volt, úgy tűnik. Pedig... a falusi macskákon rögtön látni, ha el akarnak futni, a szemükben. Riadósak. Azt hittem, ő hagyni fogja magát.
Mina hangjából érződik, hogy mennyire rosszul érzi magát, ám valószínűleg inkább az zavarja, hogy a cica elszaladt előle, és nem pedig azt, hogy addig a többiek szobrozva várták, hogy tovább indulhassanak.
- De merre is volt a bolt? - tereli vissza Nessa a valós problémára a figyelmet, s helyesen. Nem hagyhatják, hogy a továbbiakban bármi más elterelje a figyelmüket.
- Mindegy is, a gond az, hogy, öhm... Lehet, hogy egy utcával eltévesztettem a dolgot. Ti nem emlékeztek valami boltra a környéken?
Sigrun laposakat pislogva pillant Damienre. Eddig megbízott benne és abban a tudásban, mellyel csak ő rendelkezett, de most már egyre inkább kezdenek kétségei támadni. Persze tisztában van vele, hogy sötétben nem egyszerű tájékozódni, de azért mégis. Szerencsére a technika viszont van annyira modern, hogy a csodálatos GPS segítségükre siethet, s pont ezen elv alapján Lance is előkapja telefonját:
- Én ugyan nem, nem vagyok erre ismerős. Úgy hozott el ide a GPS is... mondjuk azon meg lehetne nézni...
Pár pillanatnyi próbálkozás után azonban úgy tűnik, hogy az eszköz lemerült. Mintha csak Murphy szórakozna velük…
- Anyádat! Nincs valakinél véletlenül egy powerbank? - kérdezi végül reménykedve.
- Hát ezzel nem sokra megyünk - állapítja meg Mina is.
- Én nem hoztam. Úgy voltam vele, hogy lesz a buliban minden ami kell, hangfal, konnektor, satöbbi.
- Nézzük a jó oldalát. Legalább jobban meg tudjuk ismerni egymást, miközben bolt után keresgélünk, és még hátha a cica nyomára bukkanunk még később. Vagy találunk egy másikat - kacsint cinkosan Minára. A legközelebbi alkalommal ő is biztos beszáll a cicakergetésbe, persze előtte felkészül az esetleges támadásokra néhány réteg ruhával, esetleg golyóálló mellénnyel, vagy páncéllal. Bár az utóbbi esetében a csörgés talán elijesztheti a cicát..
- Nálam sincs semmi ketyere. Nem gondoltam volna, hogy a vadonban kell túlélnünk. - vonja meg vállát kissé elkeseredve - Induljunk el egy irányba, és biztos kilyukadunk valahol. Vagy kopogjunk be egy házba útbaigazítást kérni. - kezd el ötletelni.
- Mert pont úgy nézünk ki, mint egy bagázs, akinek szívesen adnak útbaigazítást...
Mi tagadás, valóban nem mondható túl bizalomgerjesztőnek kis csapatuk, azonban egy próbát mindenképp megérhet a dolog, így Sigrun fellelkesedve saját ötletén, máris megindul az első útjába akadó ház felé.
- Én azért megpróbálom!
Megérkezvén barátságos dörömböléssel adja a ház lakójának (és persze a környék összes lakójának) a tudtára, hogy szeretne valamit. Vendéglátója látszólag rutinosan vágja ki az ajtót, kezében egy partvissal, ha esetleg valami idegesítő házalót kellene kikergetnie az univerzumból éjnek évadján. Végig pillantva rajta nem nyújt túlzottan barátságos öszképet, bár el kell ismerni, hogy nyuszis mamusza igazán aranyos, s a legkevésbé se passzol varázslatos jelleméhez, melyet egy rövid, ám igen frappáns kérdéssel tesz mindenki számára nyilvánvalóvá:
- Mivan?
- Öhm... Szeretnénk útbaigazítást kérni... Azt hiszem… - makogja bizonytalanul. Ez a fajta üdvözlés igencsak meglepi, s nincs túlzottan hozzászokva az ennyire barátságos emberekhez. Feléjük kedves köszöntéssel illik üdvözölni a vendégeket, még ha hívatlanok is.
- Maga rasszista? - förmed rá a nyanyára a semmiből felbukkanó Lance.
- Hé, hé, mi történik? - lép hozzájuk Mina is talán abban a reményben, hogy nem fogak egymás torkának ugrani - Szép jó estét, elnézést, egy boltot keresünk, ami még nyitva van, meg tudná mondani, merre találunk egy ilyet? - teszi fel az égető kérdést.
- Lezúzom én a zúzádat, a mocsok huligán anyádat! - kel ki magából a vén ork asszony, s partvisnak álcázott harci pallosát meglengetve próbál egy hatalmasat rásózni Minára, aki szerencsére még pont megússza a komolyabb sérülést.
- Hé, hagyja békén! - kel Damien Mina védelmére.
- Nana, csak óvatosan, mama! - kiált Fel Sigrun is, s igyekszik óvatosan elorozni a fegyvert a vénasszony kezéből, mielőtt még bárkiben is kárt tenne. Lassan lopakodni kezd felé, hogy egy váratlan pillanatban kiránhassa kezéből.
- Neked is adhatok egy tockost, ha nem takarodsz innen! - kiált fel ismét, mikor meglátja, hogy Sigrun miben mesterkedik, s igyekszik egy újabb támadással elsöpörni Damient és Sigrunt a Föld színéről. Szó szerint.
- Tettünk maga ellen bármit is? Hát eszénél van? - teszi fel a remélhetőleg költőinek szánt kérdést Damien, természetesen jogosan felháborodva, mert persze teljesen egyértelmű, hogy nem, nincs eszénél. Valószínűleg a mammer már évtizedek óta nincs, és már azzal is ellene vétkeztek, hogy egyáltalán megszülettek, így Sigrun lemondva tervéről arra az elhatározásra jut, hogy az a legjobb, ha menekülnek.
- Hagy... hagyjátok, menjünk innen. - tesz egy igen jó javaslatot Mina.
Sigrun megfogadva azt, óvatos léptekkel indul meg hátrafelé, szemét végig a banyán tartva, nehogy az egy meglepetés tockossal búcsúzzon a törpétől, majd egy megfelelő pillanatban hátat fordítva megiramodik Nessa felé.
- FUSSATOK, BOLONDOK! - biztatja kiáltva társait, hátha követik példáját.
- Ez a te hibád Lance, azok a negatív energiák! - hallatszik Nessa hangja, aki úgy fest, igencsak jól szórakozik a csapat többi tagjának szenvedésén.
- Gyertek, mentsétek az életeteket!
- Miért nem lehetnek inkább pillangók? - siránkozik Lance kifulladva.
- Mert a pillangók kedvesek. A nyanya meg nem - lihegi Sigrun is, Nessához érve. - Remélem jól szórakoztál - neveti el magát a lányra pillantva.
- Jól, köszi. Próbálkoztok másik házzal is, vagy elindulunk monjuuuuuk arra - mutat egy másik irányba. Sigrunnak eszében sincs egy újabb házba bekopogni. Lehet a legközelebbi lakásnál egy darabolós gyilkos nyit majd nekik ajtót, és perverz mosolyal invitálja be őket szerény kis hajlékában. Már a gondolattól is kirázza a hideg.
- Ez nem vicces... Megütött ez az... idióta!
- Talán mégiscsak jobb lenne, ha mi találnánk meg az utat. Valahogy…
- Nem normálisak ezek. Fel kéne őket jelenteni. De most bulin vagyunk, és nincs is időnk ilyesmire. Találunk egy boltot, bemegyünk, veszünk sört, visszamegyünk, kész. Minden rendben lesz! - közli a haditervet Damien.
- Előbb-utóbb civilizált helyre érünk ahol van bolt, kocsma, és még talán busz is, hogy visszamenjünk a buliba.
- Aha... - válaszolja a legkevésbé se meggyőzve Mina.
Mintha egyfajta végszó lenne, lecsapódik a közvilágítás is a környékükön, a sötétben hagyva a kis csapatot. Tényleg kezd egyre inkább egyfajta horror komédiába átcsapni ez az egész, s lassan már várhatják a sövény mögül alsógatyában előugró láncfűrészes gyilkost, aki őrült kacajjal lóbálja meg fegyverét.
- MELYIK VOLT EZ? HA MEGLÁTOM ŐKET, ELVÁGOM A GIGANYAKUKAT! - kiált fel ismét új barátjuk, mire Sigrun csak vállai közé rántja fejét. Nem ijedt meg, erről szó sincs, csupán óvatos, hiszen már tapasztalta, hogy mennyire vad és veszélyes a partvis, melyet a vénasszony hihetetlen sebességgel és ügyességgel képes forgatni. Mintha csak egész életében erre gyúrt volna. Valószínűleg feketeöves partvis forgató titokban, ki tudja… Az viszont, szinte biztos, hogy nincs ki mind a négy kereke, épp ezért talán jobb lenne minél előbb lelécelniük, mielőtt még a rendőröket is rájuk hívják. Az kellemetlen lenne.
- A SZOMSZÉD VOLT, ŐT TESSÉK BÁNTANI! - kiáltja válaszként Nessa, majd annak ellenére, hogy korábban ő maga is nevetett Sigrunék menekülésén, hasonló javaslatot tesz, és felhúzza a nyúlcipőt.
- Szép mentés, Nessa! - kiált oda menekülés közben, incselkedve. - De lenne egy kérdésem, ami eddig is foglalkoztatott, de most, hogy elfutottunk... valahová, még jobban érdekel, hogy... Most mégis hol a bús büdös francban vagyunk?! Csak egyre jobban eltévedünk, ha tovább kóválygunk, mint fing a gatyában. Szedjük össze magunkat. Nem vagyunk nyulak, hogy minden apró neszre összerezzenjünk.
- Ez azért nem apró nesz. Öhm... keressünk valami búvóhelyet, ahol egy ideig ellehetünk? - javasolja Damien. A bunker keresése nem egy rossz ötlet, bár talán erre a rövid időre felesleges. Már csak azért is, mert a buli többi tagja várja szállítmányukat.
- Hát akármekkora nesz, van nálunk egy emberméretű Nesz-sza legalább.
- Oh, te jó ég... Lance és nagyszerű szó poénjai. - sóhajt lemondóan Sigrun.
- Haha, jó poén volt. De erre most már aztán tényleg inni kell
Sigrun kisvártatva a látszólag igencsak elkenődött Minához lép, hátha kicsit meg tudja vigasztalni.
- No, jól van, nem lesz semmi baj, lesz ez a buli még jó is. - simogatja meg barátságosan a lány hátát, hátha sikerül jobb kedvre deríteni. Biztos benne, hogy később Mina is jókedvvel emlékszik majd vissza erre az igazán borzalmasnak ígérkező estére, és rá, aki igyekezett egy kis mosolyt csalni az arcára. Csak most tűnik kész katasztrófának az este, később sokkal jobb lesz. Ugye…?
- Eh... csak... hülye voltam. Mindegy. Nem kellett volna odamenni. - törölgeti könnyeit Mina, s látszólag mintha Sigrun próbálkozása jól esne neki.
- De most akkor mit csináljunk? - kérdezi Lance kicsit tanácstalanul.
- Várjatok, az a nagy épület ott mi? - mutat Damien a színes fények felé, melyek a sötétben igen jól kivehetőek.
- Nézzük meg közelebbről, ha szerencsénk van, bolt, és lesz benne sör! - javasolja Nessa, majd meg se várva az egyetértő szavakat, elindul az üzlet felé.
Közelebb érve egyértelművé válik, hogy nem egy night clubra akadtak, hanem tényleg egy boltot, ráadásul egy hipermarketet sikerült találniuk. A bejárat felett hatalmas betűkkel világított a jól ismert kék-piros Tesco felirat, melynek hála Sigrun egyre inkább biztosabbnak érezte küldetésük sikerét. Ha valahol, hát itt biztos találnak alkoholt, mert azért egy ekkora üzlet biztos nem fogy ki olyan könnyen az alkoholból.
- Ennek épp ideje volt. - pillant Damien diadalittasan a boltra, teljesen jogosan. Elvégre ő szúrta ki, és hozott ide minket.
- Izé... Valaki, aki elég idős, bemenne? - kérdez körbe, s ekkor Sigrunba is beleüt a felismerés. Oké, hogy elkalandoztak idáig, de mi van, ha üres kézzel kell visszatérniük, mert nem elég idősek. Egyébként is, halvány lila fogalma sincs, hogy a Tescoban mennyire veszik komolyan az ilyen dolgokat, bár elképzelhető, hogy szakálla miatt idősebbnek tűnhet, íg bátran vállalkozik a nemes feladatra:
- Engem lehet idősebbnek néznek a szakállam miatt…
- Amekkora vagy, azt fogják hinni, hogy műszakáll...
Sigrun szúrós tekintettel pillant Lancera megjegyzését hallva, miközben megsimogatja gondosan ápolt szakállát, s hallkan oda súgja neki: Semmi gond kicsim, nem úgy gondolta…
- Akkor te kéred ki a söröket Lance.
- Amilyen baba arcú, szerintem képen röhögik... Már csak a csörgő hiányzik a kezéből - vág vissza a korábbi szakállas poénért, miközben továbbra is szakállát tutujgatja.
- Na jó, elég, ha nem bírunk dűlőre jutni, akkor akár mehetek én is...
- Ejnye fiúk, hagyjátok, hogy miénk legyen a munka nagyja?
- Mit nagyja? Mi fogjuk cipelni! - kiált fel - Látjátok ezeket az izmokat? Sörcipelésre születtek! - feszíti be bicepszét, és cicepzét, hogy a lányok is megcsodálhassák, miről is beszél.
-Látod fiam, le vagy szarva. Nőttél volna magasabbra. - jegyzi meg poénosan Lance, s hogy nyomatékosítsa is mondandóját és annak poénértékét, még oldalba is bökdösi könyékkel Sigrunt.
- Ne a szád járjon, hanem a lábad, langalétra - morogja válaszul, majd elindul ő is a bejárat irányába.
Karjait mellkasa előtt összefonva várja be Nessát a bejárat előtt, aki nagyon ügyesen még a bevásárlás előtt beszerzi a bevásárlókocsit, amiben aztán később hazaszállíthajták az italokat.

Már ki tudja hányadik kört járják meg az üzletben, mikor az egyik eladó közli a szörnyű tényt: Elfogyott a sör. Sigrun a hallottaktól teljesen magába zuhan, s szinte katatón állapotba zuhanva bármul a semmibe.
- Azt hiszem, ez életem legrosszabb rémálma… - motyogja összetörten
- Esetleg valamiféle más alkoholos itallal tudnának szolgálni?
- De ha nincs sör, akkor mivel kísérjem a töményeket?
- Tésztával...?
A Nessa és Mina közötti párbeszéd egyértelműen megteszi hatását, és Sigrunt csak még távolabb taszítja a valóságtól. Társai hangja is egyre távolibbnak tűnik, ahogy elveszik gondolataiban és az önsajnálatban. Tészta… alkohollal… micsoda sületlenség…? gondolja magában.
- Nem baj, ha nézegeted, de nekem nehogy kitaláld, hogy pizzát akarsz sütni vele…]
- Pedig az ananászos pizza finom. - tér vissza a beszélgetésbe, ahogy ráeszmél, hogy Lance épp az ananász, pizzával való párosítását nehezményezi.
- Sütni. Egy bulin. Azok után, hogy végigszaladgáltuk a várost, kis híján agyonvert minket egy őrült nyanya és még a sört is kivásárolták a boltból, én nem fogok már ott sütni semmit.
- Hülyeségeket beszélsz a sörelvonástól... Egyél inkább egy kis húsgolyót, mindjárt jobb lesz.
- Ne beszélj húsgolyókról, mert honvágyam lesz. Egyébként meg mi bajod a hawaii pizzával?
- Tessék srácok, két üveg bor. Mert bár sör nincs, de annyira azért nem kéne el-szomorodni. - tér vissza Nessa két üveg borral és egy nagyszerűnek szánt szóviccel. Ettől még Sigrunnak is kezd kicsit olyan érzése lenni, hogy a lány talán túl sok időt töltött eddig Lanceszal.
- És dugóhúzónk van-e? - kérdezi Nessától, s úgy dönt, hogy a szóviccet inkább elengedi füle mellett. - Bár szerintem vagyunk annyira kreatívak, hogy megoldjuk.
- Őőőőőőő..... nekem nincs. - fagy le a mosoly az arcáról.
- Majd eszem Hawaii pizzát, ha Nessa kókuszmelltartót vesz. Dugóhúzóm nincs, de öngyújtóm van, megoldható.
- Hohó, az én kreatív Lance-om! - paskolja hátba barátját. - Bevallom, megnézném Nessát abban a kókuszmelltartóban… - válaszolja elgondolkodva, s szinte már látja is maga előtt a kókuszmelltartóban és fűszoknyában hulahulázó Nessát. Mondhatni egész szép látvány.
- Hmm, érdekes felvetés. Tudsz zöldségest a környéken?
Elkerekedett szemekkel pislant Nessára, majd Lancera. Nem gondolta volna, hogy a lány könnyen ennyire kapható lenne az ötletre.
- Nem hiszem, hogy ilyenkor akár egy zöldséges is nyitva lenne... De szerencsére épp a Tescoban vagyunk - dörzsöli meg állát, melynek hatására szakálla halk, sercegő hangot ad ki.
Feltett szándéka, hogy a sörbeszerzés mellett ezt a tervet is megvalósítsák, így lelkesen vállalkozik a kókuszok beszerzésére.
- Ha a golyóid feleolyan szőrösek, mint a pofád, nem kell zöldséges.
Lance megjegyzésére csak egy sokatmondó kuncogásra futja. Nem szeretné elijeszteni a lányokat ennyire intim információkkal. Szegény Mina már így is tűréshatára végén járhat a korábbi élmények miatt.
- Khmm... abból nem hiszem, hogy jó melltartó lenne.
- Biztos, hogy kell még nektek inni? - morogja Mina.
- Én esküszöm még egy kortyot se ittam, szóval... határozottan igen.
- Nem rémlik, hogy láttam volna itt kókuszt, ahogy bejártuk az egész boltot sör után kutatva, de ha találsz, akkor nyugodtan vehetsz egyet kacsint Sigrunra, akinek arcát újfent elönti némi pír. - Ha van, esetleg valami fűszoknyának valót is kereshetsz.
Bamba vigyorral az arcán bólint Nessa felvetésére. Végre, nem csak a legrosszabb rémálma, de talán a legszebb álma is valóra válhat egy éjszaka alatt. Milyen szerencsés ember…
- Veszek nektek kókuszt meg fűszoknyát, de szerintem vigyük végre vissza azt az ihatót, amit találtunk,  a buliba, mert semmi se marad a házból, mire visszaérünk
- Lassan már porzik a torkom, úgyhogy bármi jöhet.
- Akkor, ezeket kinyitod? - adja át Nessa Lancenak a két üveg szamorodnit. - Meg egyébként... merre is van innen a buli?
- Én nem tudom, nincs eszem, a GP-eszem meg lemerült.
Végülis teljesen érthető, hogy a sok szaladgálásban és kóválygásban teljesen eltévedtek. Csoda lesz, ha egyáltalán megtalálják a visszavezető utat. Az meg még nagyobb, ha sikerül a nyannyert kikerülniük. Még akár az is lehet, hogy azóta is ott portyázik a környéken teljes fegyverzetben, hogy újra elláthassa a bajukat, ha arra tévednének.
- Na, mi a helyzet? - lép oda hozzájuk Damien is, aki látszólag már igencsak unta odakint a várakozást.
- Nincs sör, van bor, nincs kókusz, és nem tudjuk merre a buli. - foglalja össze az eseményeket, bár talán a kókusz  dolog nem mond túl sokat Damien számára. Talán nem is baj.
- Oh... Ugyan már! Innen simán visszatalálunk. Meg kell keresnünk a helyet, ahol majdnem elvert minket a partvissal az a nő, onnan sima ügy.
- Oké, te mutatod az utat. És te intézed el a banyát, ha megint meg akar verni.
- Vagy csak fussunk gyorsabban, mint ő.
- Nehogy rohamjárókerete legyen, mert akkor megjárjuk...
- Jó, akkor majd elkerüljük azt a házat...
- Na, gyerünk. - indul meg Damien úgy, mint aki tényleg tudja, merre kell menni. Minek ide GPS, mikor itt van Damien!
Lassan, de biztosan meg is érkeznek a korábbi kellemetlen élmény helyszínére, azonban az ismert házat megpróbálják nagy ívben elkerülni. Még simán lehet, hogy megrohamozza őket a lovasság és válogatott átkok sorozatával bombázza meg őket a banya.
Némi séta után visszaérkeznek a parti helyszínére, de bár ne tették volna. Legalábbis Sigrun szerint.
- Lassúak voltatok, így inkább rendeltünk - magyarázza a helyzetet a visszaérkezőknek az egyik srác, vállat vonva, kezében egy üveg sörrel.
- Remek, akkor ezek szerint feleslegesen szenvedtünk eddig. Szegény Minát valószínűleg élete végéig gyötörni fogják a partvisos és nyanyás rémálmok, engem pedig a sörhiány gondolata… - fakad ki Sigrun a hírre.
- Pf... Nem az én bajom, haver… - vonja meg ismét vállát a srác, majd távozik, mint aki jól végezte a dolgát.
- Szarjál sünt… - morogja Lance is, majd inkább Nessához fordul: - Kókuszmelltartót kókusz nélkül vállalsz?
Sigrun a kérdésre azonnal felkapja fejét, s ő maga is Nessára pillant kíváncsian, némi pírral az arcán, reménykedve.
- Hmm... Kókusz helyett valami mással igen. A nélkül? Ha elég sört töltesz belém, talán. - feleli, majd közelebb hajolva még hozzá teszi: - Legalábbis nyilvánosan. Neked és a barátodnak
Sigrun nagyot nyelve figyeli a távozó Nessát, majd pár pillanat múlva ő maga is követi, belevetve magát végre a buliba. Itt az ideje, hogy megmutassa, mit tud.
Megtalálva a falu bikáját, egyből ki is hívja egy jó kis sörivó versenyre. Ki tudja, hogy emiatt, vagy később más miatt, de hajnalban a sövény tövében tér magához, magzatpózba kuporodva. Nyöszörögve ül fel a növény alatt, majd megmasszírozza halántékát, hátha attól elmúlik lüktető fejfájása. Maga se emlékszik, hogy mi történhetett az előző este, de úgy érzi, talán jobb is így.

4[Azonnali] Emlékek IV.  Empty Re: [Azonnali] Emlékek IV. Szomb. Aug. 01, 2020 4:52 pm

Nessaris Maera

Nessaris Maera
Kísértő
Kísértő

Ma este hatalmas buli, természetesen én is menni szeretnék. Amilyen nagy bulinak ígérkezik, biztos nem unatkoznék, ettől függetlenül jobb szeretnék nem egyedül menni, és még egy pasi sem hívott el, úgyhogy felkeresem az egyik barátnőmet, hogy őt hívjam el. Mina az egyetem egyik folyosóján áll egy könyvet lapozgatva, amikor mellé osonok, és meglepem.
-Szia. Nincs kedved eljönni a mai buliba amiről mindenki beszél?
Mina egy picit megrezdül, ahogy megszólítom, és pislog párat.
- Oh... Köszi a meghívást, dee.. tudod, hogy én nem nagyon iszom... - vakargatja a tarkóját. Sosem volt nagy bulizós, de nem hagyom ennyiben a dolgot.
-Sokan lesznek, biztosan ismersz majd mást is. Ha pedig nem, majd ismerkedünk, ki tudja, hátha megismersz egy helyes pasit. - kacsintok rá, remélve hogy ezzel teljesen meggyőztem, hogy jönnie kell.
- A számomra helyes pasik.. nah, mindegy. Meglátjuk. Azt hiszem... elintézhetem. Damient megkérdezhetem, van-e kedve jönni? Akkor legalább... öhm... Nem leszek annyira.. feszélyezett? - Vagy egyszer ihatnál többet is, és akkor sem lennél ilyen feszélyezett, Mina... Mindegy. Őt is sikerült rábeszélnem, meg ráadásul Damient is hívni szeretné, igazi győzelem! Egyel több helyes pasi sosem baj.
-Persze, hívd csak nyugodtan!

- Szép estét. - Köszönt ránk egy pasi a kapuban, sorban állás közben.
- Üdvözletem. Senki se mondta, hogy ma este angyalok is leszállnak közénk - követte a barátja kedvesen, széles mosollyal, bár ezt nem teljesen lehetett kivenni a kis ember gondosan ápolt szakálla alól.
- Sziasztok!
-Sziasztok. Awh, de kedves! felem az alacsonyabbiknak.
- Jó estét nektek is. - mosolyog Mina kissé feszülten, és elpirul a bókra. - Nessa meggyőzött, hogy jöjjünk el.
-Persze, de hát nem megérte? Két ilyen kedves úriemberrel találkozhattál máris. - fordulok Mina felé, ahogy egyből azzal jön, hogy nem nagyon akart jönni.
Mina kuncog, és a hajába túr, ahogy szokott, amikor zavarban van. Olyan édes, amikor ezt csinálja.
- Lance-szel már ismerjük egymást. Egyébként Mina vagyok
- Damien - mutatkozik be sötétbőrű barátja is, majd kisvártatva hozzáteszi: - Várunk még valakiket?
-Nessa. Örülök a találkozásnak. mutatkozok be én is egy mosollyal az arcomon, és miután biztosra mentem, hogy közben nem esik le a kistáskám a vállamról, integetek is nekik egyet gyorsan. A várunk-e mást kérdésre én a többiekre nézek, én nem.
- Sigrun vagyok. Én is örülök
A bemutatkozások után Lance előre enged engem és Minát, és mivel úgy tűnik, mást már nem várunk, élek is a lehetőséggel, és előre megyek.
- Na, lássuk, miből élünk! - csapja össze a tenyerét Sigrun, miután belép nagyon menő házikóba.
- ELFOGYOTT A SÖR!!! - Hangzott a jajveszékelés még mielőtt bármihez is kezdhettünk volna magunkkal. Hogy lehet ez? Hogy elfogyott a sör??? Hát még csak most kezdődik a buli! Azt hiszem kicsit többen lettünk mint várták.
- Idefele láttam egy jó boltot. Elugorjunk és hozzunk? - csillan fel a remény Damien hangján.
- Sör nélkül a parti is halott. MENTSÜK MEG!
-Persze, menjünk. De lehet, hogy kéne hoznunk másoknak is. - gondolkozok hangosan. Annyi sör azért sokba kerül.
- Jövünk szívesen.
- Oké, egy pár utcával arrébb van, de... ha sietünk, nem várakoztatjuk soká a csapatot. Halljátok? Csak türelem! - kiabál be a panaszkodóknak.
- Hm... szerintem találunk egy-két kóbor bevásárlókocsit, amivel el tudjuk hozni a rekeszeket...  Meg esetleg titeket is vissza tudunk fuvarozni velük. - válaszol felém fordulva, miközben boldogan, szökdelve követte Damient.
-Tetszik a bevásárlókocsis ötlet. Mármint a söröknek. De minket ennyire le akartok itatni? - felelem a kisembernek, mintha bánnám a dolgot. Bevásárló kocsiban ő még lehet, hogy elfér, de nekem nem túl kellemes utazni. Persze ha annyira részeg leszek, hogy máshogy nem juthatok haza - vagy másnak a lakására - nincs vele különösebb problémám. Annyi alkohollal bennem legalábbis nem lesz.
- Azt hittem, örülnétek egy fuvarnak hazafelé... - vonja meg a vállát.
-Szerintetek amúgy örülnek majd a kisboltban, ha elvisszük az összes sörüket? - kérdezem elgondolkodva. Ha nincs sörük, azzal vevőket veszíthetnek.
- Nekik szerintem teljesen mindegy, mikor veszik meg, ha egyszer megveszik. -
- Szerintem a bolt örül, ha bevételük van, márpedig ma igencsak megütik a Jackpotot, ha mi egyszer betérünk.
Közben Mina egyszer csak megpillant az egyik utcában a járdán átügető fekete-fehér foltos cicát.
- Óó, cica... - suttogja.
A barátnőm után megállok én is, nem szeretném, hogy annyira elhagyjuk. Damien felsóhajt, és követi a cica után, ahogy az szép lassan sétál az egyik szomszédos utcába.
- Nem árt, ha ő is elkísér minket védelem gyanánt. Majd vigyáz a sörökre.
- Naa... Ne félj! Nem foglak megenni... hova mégy... gyere már vissza...
- Mina, a csapat vár ránk...
- De nézd meg, nem is félős... Persze, azért megy elfelé tőlünk.
- Mina, tudod, miért indultunk el. Várnak ránk.
- Van pénze sörre? - Úgy tűnik Lance nem aza cicás típus. Bár meg kell hagyni, a sört én is jobban szeretem náluk.
- A gazdájának talán. De tőle nem igazán kéne elvennünk. - jegyzi meg Damien, ahogy jelenleg Mina és a macska is állnak és szemeznek. Mina megindul, a macska megiramodik és eltűnik egy kerítés mögött. A lány szomorúan leszegi a fejét.
-Nem is félős. - ismétlem el a pár pillanattal korábban elhangzott mondatát Minának.
-Ha nagyon szeretnéd, megsimogathatsz engem helyette. Majd megpróbálok dorombolni, bár, lehet hogy jobban járunk, ha nem teszem. - nevetem el magamat, és hozzádörgölőzök a lány vállához, pont úgy, ahogy egy cica csinálná. Talán kicsit felvidul ettől.
- K-köszi, de akkor mi lesz a helyes srácokkal, hm? Mármint, szerintem inkább, öhm... őket kérdezd.
-Őket majd pár sör múlva kérdezem csak meg. Nem hiszem, hogy a fejemet kezdenék el simogatni. - felelem halkan Minának.
- Bocsi, srácok. Mégis félős volt, úgy tűnik. Pedig... a falusi macskákon rögtön látni, ha el akarnak futni, a szemükben. Riadósak. Azt hittem, ő hagyni fogja magát.
- Mindegy is, a gond az, hogy, öhm... Lehet, hogy egy utcával eltévesztettem a dolgot. Ti nem emlékeztek valami boltra a környéken?
Neeeeeeeeee, bolt sincs?
- Én ugyan nem, nem vagyok erre ismerős. Úgy hozott el ide a GPS is... mondjuk azon meg lehetne nézni... - Elő is vette a telefonját, de úgy tűnik, lemerült.
- Anyádat! - Szitkozódott egy jó nagyot. - Nincs valakinél véletlenül egy powerbank? - Fordul felénk. Mina megrázza a fejét. Damien beletúr a hátizsákjába, és elővesz egy powerbanket, amin egyetlen egy pont sem világít...
- Hát ezzel nem sokra megyünk. - sóhajt
-Én nem hoztam. Úgy voltam vele, hogy lesz a buliban minden ami kell, hangfal, konnektor, satöbbi.
- Nálam sincs semmi ketyere. Nem gondoltam volna, hogy a vadonban kell túlélnünk. Nézzük a jó oldalát. Legalább jobban meg tudjuk ismerni egymást, miközben bolt után keresgélünk, és még hátha a cica nyomára bukkanunk még később. Vagy találunk egy másikat. - Kacsint Minára. - Induljunk el egy irányba, és biztos kilyukadunk valahol. Vagy kopogjunk be egy házba útbaigazítást kérni.
- Mert pont úgy nézünk ki, mint egy bagázs, akinek szívesen adnak útbaigazítást... - Nem értem mire céloz ezzel Lance. Én simán útba igazítanám magunkat.
- Én azért megpróbálom! - lelkesedik fel, s töltődik fel optimizmussal. Eltrappol a legközelebbi házig, s bedörömböl az ajtón. Pár pillanatnyi csürüszkölés után egy tőle magasabb, ám szemlátomást sokkal vénebb csúfság nyit ajtót, természetesen köntösben, és nyuszis mamuszban.
- Mivan? - szólal meg olyan kedves, barátságos hanglejtésben, amitől még Sigrunnak is inába száll a bátorsága.
- Öhm... Szeretnénk útbaigazítást kérni... Azt hiszem... - makogja meglepetten. Egy pár pillanatra eltűnik a nyanya, s nem sokkal később egy partvissal jelenik meg az ajtóban, amit úgy tűnik, nagyon szívesen megetetne Sigrunnal.
- Maga rasszista? - Förmedtem rá a nyanyára Lance.
- Hé, hé, mi történik?
- Szép jó estét, elnézést, egy boltot keresünk, ami még nyitva van, meg tudná mondani, merre találunk egy ilyet?
Damien is szép lassan odasétál a bejárathoz, míg én ezt az egészet csak távolról figyelem.
- Lezúzom én a zúzádat, a mocsok huligán anyádat! - Ezzel megpróbálta a nyanya fültövön sózni Minát, látszólag oda sem figyelve arra, mit mondott. Mina meglepetten sikít egyet és azonnal hátrébb lép, bár a gyilkos eszköz még így is hozzáér a bőréhez, bár sérülést nem nagyon okoz.
- Nana, csak óvatosan, mama!
- Hé, hagyja békén! - kiáltja el magát Damien is. - Tettünk maga ellen bármit is? Hát eszénél van?
- Neked is adhatok egy tockost, ha nem takarodsz innen! - csap egyet Damien felé is, majd Sigrun felé is.
Sigrun elkezd hátrafelé lépdelni, miközben le se veszi tekintetét az idős nőről, majd felkiált:
- FUSSATOK, BOLONDOK! - s megiramodik felém.
- Hagy... hagyjátok, menjünk innen.
Pár méterről nevetek, ahogy egy öreg néni hogy elintézi a többieket, pláne Sigrunon, aki nem sokkal előtte nagy bátran még haza akart volna vinni egy bevásárlókocsin, és erre a gyűrűk ura idézet csak rátesz még egy lapáttal.
-Ez a te hibád Lance, azok a negatív energiák! Nem is értettem, hogy hogy gondolja amit mondott, én simán irányt mutattam volna nekünk. -Gyertek, mentsétek az életeteket! - kiáltok oda még mindig nevetve.
- Miért nem lehetnek inkább pillangók? -
- Mert a pillangók kedvesek. A nyanya meg nem. - lihegi a közelembe érve. - Remélem jól szórakoztál. - neveti el magát.
- Talán mégiscsak jobb lenne, ha mi találnánk meg az utat. Valahogy...
-Rossz ház, mindössze ennyi. - felelem Lance-nek, bár nem vagyok benne biztos, hogy értem, hogy mire gondolt, egészen Sigrun megjegyzéséig.
-Jól, köszi. Próbálkoztok másik házzal is, vagy elindulunk monjuuuuuk arra - mutatok véletlenszerűen az egyik rányba - Előbb-utóbb civilizált helyre érünk ahol van bolt, kocsma, és még talán busz is, hogy visszamenjünk a buliba.
- Ez nem vicces... Megütött ez az... idióta! - panaszolja zaklatottan Mina.
Damien gyorsan mellé siet és átkarolja a vállát, csekkolva, van-e seb.
- Nem normálisak ezek. Fel kéne őket jelenteni. De most bulin vagyunk, és nincs is időnk ilyesmire. Találunk egy boltot, bemegyünk, veszünk sört, visszamegyünk, kész. Minden rendben lesz!
- Aha... - feleli Mina nem túlzottan meggyőzötten.
- Ha rendben lesz... - A közvilágítás kialudt, és recsegős hangot hallottunk az imént megzörgetett házból.
- MELYIK VOLT EZ? HA MEGLÁTOM ŐKET, ELVÁGOM A GIGANYAKUKAT
-A SZOMSZÉD VOLT, ŐT TESSÉK BÁNTANI! kiáltom vissza. -Fussunk. Ez tűnt a leglogikusabbnak. A kialvó lámpák, egy gyilkos szándékú idegen, mintha egy rossz horror kezdődne így. Csak ne váljunk szét, mindig abból van a baj.
-Majd később ránézhetek Mina, ha már orvosnak tanulok, talán ragadt már rám valami.
- Szép mentés, Nessa! - kiált ide futtában. - De lenne egy kérdésem, ami eddig is foglalkoztatott, de most, hogy elfutottunk... valahová, még jobban érdekel, hogy... Most mégis hol a bús büdös francban vagyunk?! Csak egyre jobban eltévedünk, ha tovább kóválygunk, mint fing a gatyában. Szedjük össze magunkat. Nem vagyunk nyulak, hogy minden apró neszre összerezzenjünk.
- Nyugiii. Nem tudnak mit tenni ellenünk, nem csináltunk semmi rosszat! Damien zavartan nevet.
- Ez azért nem apró nesz. Öhm... keressünk valami búvóhelyet, ahol egy ideig ellehetünk? - körbenéz.
- Hát akármekkora nesz, van nálunk egy emberméretű Nesz-sza legalább. - Próbált viccelődni. Elég béna lett.
-Haha, jó poén volt. Mondom teljes mértékben ironikusan.
- Valamerre el kellene indulni, mielőtt beüt a nyanyahisztivel fűtött verbáltornádó.
- Oh, te jó ég... Lance és nagyszerű szópoénjai. - forgatja meg szemeit a hallottakra, majd Minához lép, akit szemlátomást elég rosszul érintettek a nyanyás események: - No, jól van, nem lesz semmi baj, lesz ez a buli még jó is. - Simogatja meg barátságosan a lány hátát.
- Eh... csak... hülye voltam. Mindegy. Nem kellett volna odamenni.
-Erre most már aztán tényleg inni kell.
- De most akkor mit csináljunk? -
- Várjatok, az a nagy épület ott mi? - mutat egy gyanúsan ledes világítású felirattal gazdagított épület felé, nem tudja ugyan innen elolvasni a feliratot, de igencsak boltnak tűnik.
Oda nézek, ahova Mina mutatott.
-Nézzük meg közelebbről, ha szerencsénk van, bolt, és lesz benne sör! - nem nagyon várok válaszokra, elindulok a már megnevezett épület felé.
Közelebb érve nyilvánvalóvá válik, hogy a bolt a TESCO feliratot viseli. Damien mosolya szélesebb, mint legtöbbször. Mina megkönnyebbülten sóhajt fel, immár száradt arccal.
- Ennek épp ideje volt... Izé... Valaki, aki elég idős, bemenne?
- Engem lehet idősebbnek néznek a szakállam miatt...
- Amekkora vagy, azt fogják hinni, hogy műszakáll.
Felnevetek.
-Akkor te kéred ki a söröket Lance. Nem mintha nem lennék elég idős, de ezt nem feltétlenül kell mindenki orrára kötnöm.
- Amilyen baba arcú, szerintem képen röhögik... Már csak a csörgő hiányzik a kezéből - mondja kacagva.
- Na jó, elég, ha nem bírunk dűlőre jutni, akkor akár mehetek én is...
-Ejnye fiúk, hagyjátok, hogy miénk legyen a munka nagyja? - indulok Mina után.
- Mit nagyja? Mi fogjuk cipelni! - kiált fel - Látjátok ezeket az izmokat? Sörcipelésre születtek!
De nem egyenesen a boltba megyek. Előbb még előveszek egy fémpénzt, és szerzek egy bevásárló kocsit. Mi közben befordulok vele a boltba, gúnyosan Sigrunra mosolygok.
Ahogy sétálunk a boltban a sorok között, egy szörnyű felismerésben van részünk: nincs sör! Elfogyott mind. Üresek a polcok, csak az árcédulák maradtak meg.
- Hiába keresitek, a közeli buli miatt megvették mindet! hallatszik a bolt egyik alkalmazottja szájából.
- Ezt nem hiszem el. - ismételgeti Mina egyre.
- Biztos? Nincs... semmilyen márkából?
-Esetleg raktáron nem maradt pár rekesszel, amiről megfeledkeztek?
- Sajnos nem. Marha sokat elvittek. Biztos jó nagy buli lehet. - feleli a száját húzva.
- Esetleg valamiféle más alkoholos itallal tudnának szolgálni? - néz rám Mina.
A borozás éppenséggel nem lenne ellenemre, de azt sem sokat láttam, a töményekkel pedig van egy apró picike kis bibi:
-De ha nincs sör, akkor mivel kísérjem a töményeket? Kísérő nélkül annak nagyon csúnya vége lesz.
- Tésztával...?
Kétségem sem fér hozzá, hogy Mina most nyerte meg az év legjobb viccének járó díjat, úgy nevetek ezen az ötleten.
- Miket beszélsz... mondta Lance is, aki barátjával időközben utolért bennünket, és ezek szerint azt is hallhatták már, hogy nincsen sör. Mina pirul, majd vállat von.
- Kenyeret meg ilyeneket enni jó másnaposság ellen, nem?
Lassan összesszedem magamat, és megtörölgetem a könnyes szememet.
-Jaj Mina, ebbe most megfájdult a hasam. ehehe... Egyébként vehetünk valami kis itókát ameddig nem találunk rendes helyet, ahol sört is adnak.
Mina sóhajt.
- Én már inkább rád hagyom a vásárlást akkor.
Azzal elkezd bámulni egy szomszédos polcrészleget, s elmélyül az ananászkonzervek szemlélésében.
- Nem baj, ha nézegeted, de nekem nehogy kitaláld, hogy pizzát akarsz sütni vele...
- Pedig az ananászos pizza finom. - teszi hozzá kissé vontatottan.
Mina morcosan néz Lance-re.
- Sütni. Egy bulin. Azok után, hogy végigszaladgáltuk a várost, kis híján agyonvert minket egy őrült nyanya és még a sört is kivásárolták a boltból, én nem fogok már ott sütni semmit.
- Hülyeségeket beszélsz a sörelvonástól... Egyél inkább egy kis húsgolyót, mindjárt jobb lesz.
Miközben a többiek az ananászos pizzán vitatkoznak, és szétnézek gyorsan a polcokon, hogy mi van, és végül kiköt az egyik boron a szemem. Azt mondja, öten vagyunk, akkor két üveg kell, hogy mindenkinek jusson egy rendes pohárral belőle. Gyorsan ki is fizetem.
-Tessék srácok, két üveg bor. Mert bár sör nincs, de annyira azért nem kéne el-szamarodni. - mutatom nekik a palackokat, kihangsúlyozva a fajtáját.
- Ne beszélj húsgolyókról, mert honvágyam lesz. Egyébként meg mi bajod a hawaii pizzával? - pillant kérdőn Lancera.
- És dugóhúzónk van-e? - kérdezi Nessától - Bár szerintem vagyunk annyira kreatívak, hogy megoldjuk. - kacsint játékosan.
-Őőőőőőő..... nekem nincs. - fagy le a mosoly az arcomról. Bár az is igaz, hogy eddig ez még sosem mentette meg tőlem a borokat.
- Majd eszem Hawaii pizzát, ha Nessa kókuszmelltartót vesz. Dugóhúzóm nincs, de öngyújtóm van, megoldható.
-Hmm, érdekes felvetés. Tudsz zöldségest a környéken?
- Hohó, az én kreatív Lancom! - paskolja hátba barátját. - Bevallom, megnézném Nessát abban a kókuszmelltartóban... Sigrun kijelentésére rámosolygok egy kicsit.
- Nem hiszem, hogy ilyenkor akár egy zöldséges is nyitva lenne... De szerencsére épp a Tescoban vagyunk - dörzsöli meg állát.
- Biztos, hogy kell még nektek inni? - morogja az orra alá.
- Én esküszöm még egy kortyot se ittam, szóval... határozottan igen.
- Ha a golyóid feleolyan szőrösek, mint a pofád, nem kell zöldséges.
-Khmm... abból nem hiszem, hogy jó melltartó lenne. nézek szigorúan Lance-ra. Nem kéne félbevágni, meg kicsi is... meg el is képzeltem ettől függetlenül.
-Nem rémlik, hogy láttam volna itt kókuszt, ahogy bejártuk az egész boltot sör után kutatva, de ha találsz, akkor nyugodtan vehetsz egyet. kacsintok a svédre. -Ha van, esetleg valami fűszoknyának valót is kereshetsz.
- Veszek nektek kókuszt meg fűszoknyát, de szerintem vigyük végre vissza azt az ihatót, amit találtunk,  a buliba, mert semmi se marad a házból, mire visszaérünk
- Lassan már porzik a torkom, úgyhogy bármi jöhet.
-Akkor, ezeket kinyitod? - adom át neki a két üveg szamarodnit.
-Meg egyébként... merre is van innen a buli?
- Én nem tudom, nincs eszem, a GP-eszem meg lemerült.
- Azt hiszem, erről a buliról lemondhatunk... - jegyzi meg keserűen.
- Na, mi a helyzet? kérdezi Damien, aki a várakozást megunva csak utánunk jött. Röviden összefoglalom a helyzetet neki:
-Nincs sör, van bor, nincs kókusz, és nem tudjuk merre a buli.
- Oh... Ugyan már! Innen simán visszatalálunk. Meg kell keresnünk a helyet, ahol majdnem elvert minket a partvissal az a nő, onnan sima ügy.
-Oké, te mutatod az utat. És te intézed el a banyát, ha megint meg akar verni.
- Vagy csak fussunk gyorsabban, mint ő. - kacsint Damien.
- Nehogy rohamjárókerete legyen, mert akkor megjárjuk...
- Jó, akkor majd elkerüljük azt a házat...
- Na, gyerünk. - azzal Damien, Minával a nyomában megindul kifelé. Meg, utánuk az egész társaság. A frissen szerzett bevásárlókocsit is tolom magam előtt, ki tudja mire kellhet még. Mennyit iszok még az este.
- Vezess minket, vezérünk!
Lassan el is érünk ahhoz a bizonyos házsorig, ahova Sigrun bekopogott, de inkább messziről elkerüljük. Tovább haladva rövid kis utunk újabb nevezetes pontjához érünk.
- Aha, itt volt a foltos cica.

Lassan megérkezünk, vissza a buliba.
- Lassúak voltatok, így inkább rendeltünk - vonja meg vállát az egyik jelenlevő, miközben kortyolgatja az újonnan bontott sörét.
- Remek, akkor ezek szerint feleslegesen szenvedtünk eddig. Szegény Minát valószínűleg élete végéig gyötörni fogják a partvisos és nyanyás rémálmok, engem pedig a sörhiány gondolata... - mutat az említett lány irányába.
- Pf... Nem az én bajom, haver... - vonja meg ismét a vállát, majd tovább áll.
- Szarjál sünt... - Morogta a flegma pöcsnek, majd felém fordult.
- Kókuszmelltartót kókusz nélkül vállalsz?
De VAN SÖR! Ez a fő. Az, hogy honnan lett, ki hozta, számomra már részlet kérdés csak. A többiekel ellentétben  én nem igazán bánom, két kedves pasival is összefutottam, akik hát... tetszek nekik.
-Hmm... Kókusz helyett valami mással igen. A nélkül? Ha elég sört töltesz belém, talán. - közelebb hajolok hozzá, hogy a minket fogadó fickó már ne hallja, ő nem tett semmit a sörért, ő nem érdemli meg: -Legalábbis nyilvánosan... Neked és a barátodnak.. - a mondatot már nem fejezem be, hanem inkább szerzek magamnak egy sört, amit gyorsan le is húzok, már majd' kiszáradtam. Kicsit kapkodva nyelem a nedüt, így egy kicsi mell-é is csurog. Aki bújt, aki nem, indulok táncolni.




Fun fact: Később Mina, amikor már kevésbé volt rossz kedve, sütött ananászos pizzát és odaadta suliban Lance-nek. Nessa betáncolt fűszoknyában és kókuszmelltartóban, így Lance-nek muszáj volt megennie a pizzát.


_________________
Adatlap
https://questforazrael.hungarianforum.net/t1666-nessaris-maera

5[Azonnali] Emlékek IV.  Empty Re: [Azonnali] Emlékek IV. Szer. Aug. 05, 2020 1:33 pm

Hóhajú Yrsil

Hóhajú Yrsil
Kísértő
Kísértő
Yrsil csendesen, a gondolataiba mélyedve bandukolt az esőfellegektől árnyékba borult Steinsburg utcáin. Ahogyan öles léptekkel rótta az előtte álló végetérhetetlen utat a soha el nem érhető cél felé, szinte észre sem vette az utca kongó ürességét. A homlokán végig aggodalmas ráncok jelezték a gondterhelt és komor gondolatait, ahogyan néhány pénzérmével játszott az ujjai között szórakozottan. A hosszú út fáradalmai lassan minden tagját elnehezítették, amin kicsit sem segített az enyhe részegség, sem a pokoli másnaposság, vagy a korgó gyomor, az izmait lassan felemésztő égető izomlázról nem is beszélve. Kesernyés mosolyal gondolt vissza a régi időkre, arra a kellemes és meghitt családi közegre amely még pár hónapja az életét jelentette...de mint minden szép dolog az életben, egyszer ennek is véget kellett hogy érjen. Noha a gyomra reggeli után korgott, jobb híján a butykosát kotorta elő és alaposan meghúzta. Hangosan krákogva nyugtázta a pokol legmélyebb köréből származó szájban démonszar és trolltakony keverékének is belillő ízű, torokban lávahőmérsékletű piájának hatását, amely szinte olyat ütött mint az az északi lovasroham hatszázegyben. Jókorát köpött az út szélére, majd letörölte a száját. Káromkodott is volna még egy cifrát, már csak a pocsék kedve miatt is de sosem érezte helyénvalónak az ok nélküli szitkozódást.
- Atyám, atyám ! – hallott meg hirtelen egy hangot maga mellől. Ahogyan felkapta a fejét, egy alacsony, ragyás képű suhanc aggódó tekintetével találta szembe magát aki zavarában az egyik lábáról a másikra állt. – Már mindenütt kerestük magát, Atyám.
- Engem ? – nézett hatalmasat a démon.
- Igen, igen ! – tipródott a kölyök, majd a templom felé intve elszaladt – Jöjjön, gyorsan ! Siessen !
- Maga ott ! – hallatszott egy vénasszony fenyegető hangja a háta mögül, mire a Hóhajú ijedten kapta hátra a fejét. – Hatvan éve vagyok sekrestyés, de ilyen trehány alakot még életemben nem láttam ! – battyogott oda hozzá hangosan krákogva a botján egy kisujj nagyságú vénasszony aki legjobb esetben is alig ért fel a mellkasáig. – Édes drága Szűzanyám, drága jó apja padláslétra volt ? – húzott jókorát a férfi lábára, mozgásra ösztökélve. – A hajad meg miért ilyen fehér ? És mi ez a gönc rajtad ? – piszkálta a botjával továbbra is a démont, aki szinte szóhoz sem jutva feltartott kezekkel battyogott a kölyök nyomában. – Tegyenek csak ide, majd rendbeszedlek én ! Az ilyen kispapokat fél foggal rágok el, mint te. – morgott tovább az öregasszony, de Sil már alig hallotta. A látómezejébe bekerült az egyetlen dolog amit semmiképpen nem akart látni. Egy templom. Rettegve torpant meg, egy pillanatig behunyt szemekkel várva hogy megnyílik alatta a föld és elnyeli mindenestül. A bejárati ajtóban tolongtak a népek, bentről kórus éneke hallatszott és a tömeg végén pedig...keresztesek. Tetőtől talpig acélban, hátukon jókora széles pallosokkal, áhítatos képpel hallgatva a miséről kiszűrődő zajokat. Ahogyan észrevették őket, szinte rögvest siettetve intettek neki a templom oldalbejárata felé amelyet Sil ránézésre a szószékhez vezető útnak tippelt.
- Hogy az úr kegyelmében megdöngetett repedsarkú férfiasságcibáló anyukád fekáliával kikent hátsójának farlehelletének.. – morogta magában halkan a vénasszonyra nézve.
- Hogy mondod ? – kérdezte hangosan a nő, a kezét a fülére téve. – Hangosan beszélj fiam, mert nagyot hallok ám.
- Györnyörű szépen kidíszítették a templomot... – szólalt meg a démon, elővéve a legbájosabb modorát, majd morogva hozzátette - ...bűze csikarja az orrod likát, és a szapora kerülgessen a cifrábbikból...
- Igen, szép szép. – folytatta az öregasszony ahogyan sietősen terelgette a férfit az oldalbejárat felé, akár egy pásztorkutya az eltévedt birkát. – Mindent kifényesítettünk, kimostunk, feldíszettünk hogy az Úr napját...
- ...amíg szálka nem tűzi kardélre a tomporod az árnyékszéken, te molyrágta vén szipirtyó.
- Hogy mondod fiam ? – szólalt meg újra a vénasszony, bár ezúttal jóval halkabban tekintve hogy már majdhogy nem az ajtó előtt álltak.
- Csak azt mondtam hogy az Úr biztosan örvend, látva hogy a gyermekei ily odaadással díszítették fel a házát. – válaszolta a tőle telhető legbájosabb modorával.
- No, no. – bólogatott alázatosan, majd az ajtó felé bökött. – Ide befelé, aztán balra fel a lépcsőn. Bal. Ra ! – böködte meg a démon oldalát a botjával. – Nehogy jobbra jöjjön, mert akkor a sekrestyében köt ki. –
- Köszönöm. – biccentett Sil, majd lopva körülnézett. Nem volt kiút. Még ha futásnak eredt volna is, át kellett volna vágni a templom körül lézengő kereszteseken, az erős viszketeksége alapján pedig gyanította hogy valahol inkvizítorok is lapulnak a közelben...akikkel aztán végképp nem akart összefutni. Megvárta amíg a vénasszony eltűnt a templom háta mögött, majd megvakarta a fejét. Kétségbeesetten nézett fel az égboltra, mintha csak valami Isteni sugallatot várt volna de csak a sűrű esőfellegekkel nézett szemet. Nagyot nyelt, majd közelebb lépett az ajtóhoz és remegve nyúlt a kilincs után. Csak egy ajtó – nyugtatta magát. Már alig pár centiméter választotta el a kilincstől amikor az ég iszonyatos erővel megzördült, és a démon akkorát ugrott mintha seggbe lőtték volna.
- Hogy a sz... – folytotta magába a szót észhez kapva. Inkább nem mert megkockáztatni egy velősebb káromkodást. Még a végén tényleg belecsap a villám. – Csak egy ajtó, öreg. – nyugtatta magát hangosan. Újra a kilincs után nyúlt, minden izmában megfeszülve, erőlködéstől remegő kezekkel. Az ég újra megdördült, még hangosabban és még vészjóslóbb morajlással mint előbb. A démon ösztönösen vetődött a földre várva az égből alásújtó Isteni csapást...de az nem jött. Egy egész perc is kellett hozzá hogy felocsúdjon, és leporolva magát felálljon a földről.
- Ha ha. – nézett az égre – Nagyon vicces.
Gyorsan megrázta a lábait, néhány bokakörzéssel és vállropogtatással felkészülve a legrosszabbra, miközben lelkileg próbálta lelkesíteni önmagát. Mindhiába. Fogalma sem volt mi fog történni ha hozzáér a kilincshez. Agyoncsapja egy villám...beszakad alatta a föld...lángra kap a templom...eljő a világvége.
- Okés... – nézett fel - ...akkor most kinyitom az ajtót. Ez csak egy ajtó. Csak egy a sok közül. Gyerünk, Sil. Képes vagy rá. – tornázott tovább. – Menni fog. Meg tudod csinálni. – fújt egy nagyot. – Ki tudod nyitni. Csak ragadd meg a kilincset, nyisd ki, és vágd be magad mögött. – mondogatta magának. Nem érezte hogy könnyebb lett volna, de legalább kevéssbé félt. Újra a kilincs után nyúlt. Az ujjai lassan, apránként értek közelebb és közelebb hozzá, szinte a Rotmanteleket is szégyenbe hozó precizitással megtervezve igyekeztek megmarkolni a kilincset. A szíve a torkában dobogott, magában már hatodszorra bánta meg az összes bűnét amire elkövetett az elmúlt két órában, és még azt a virágárus lányt is átkozta magában aki olyan ellenállhatatlanul csábosan ringatta azt a formás popóját. Már éppen hozzá akart érni amikor az ég újra feldördült, minden eddiginél hangosabban és vészjóslóbban, az ajtó pedig kicsapódva nyílt ki előtte amitől a Hóhajú úgy táncolt hátra mintha maga a pokol kapui nyíltak volna meg odabentről. Kis híján felsikoltott ijedtében, amikor is a korábban látott vén banya arcképe tárulkozott fel a benti félhomályból.
- Jóságos égre már, mire vár még fiam ?! – ripakodott rá félhangosan. – Irány befelé ! – parancsolt rá a férfira aki bár remegő lábakkal, de iparkodva beslisszolt az ajtón halálosan precíz pontossággal ügyelve hogy még csak a köpenye ujja se érintse a templom ajtaját. Sietve felvágtatott az emelvény lépcsőin, majd felérve megkapaszkodott a szószék karfájában és végignézett az alatta áhítatosan bámuló néptömegen. Hirtelen azt sem tudta mit mondjon, zavarban volt és kis híján pánikolni kezdett. Vajmi keveset tudott arról hogy hogyan zajlott le egy mise, és az a néhány alkalom amikor Mika elcipelte egyre többnyire egy órácska szundítás volt az életében.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus. – nyögte ki kínjában. – Az Úr legyen veletek, mindnyájatokkal.
- És a te lelkeddel. – felelte áhítatosan a tömeg. Sil fejében ködösen rémleni kezdett valami, valami nagyon, nagyon távoli emlék még vagy...száz évvel ezelőttről ? Vagy többről. Már fogalma sem volt hogy honnan jött, de kapaszkodni kezdett az érzésben hogy felolvasni kéne...valamit...valamiből... Ahogyan maga elé nézett már rá is jött. Egy nyitott könyv volt előtte, ráadásul megjelölve a pontos olvasmányt is. Gyerekjátéknak tűnt. Ránézésre legalábbis. – Szentlecke, Szent Pál apostolnak a kolosszeiekhez írt leveléből. – kezdett rá.
- Testvéreim ! Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve.
Amikor azonban Krisztus, a mi életünk, újra megjelenik, vele együtt ti is megjelentek a dicsőségben. Ez az Isten igéje.

- Istennek legyen hála. – válaszolta a tömeg. A démon már meghajolt volna és eltűnt volna a halálba, mikor is a szeme sarkából látta az egyik papot az oltárnál inteni. Mintha még nem lett volna kész. Valamit még...mondania kellett volna ? Őrült viszketegség fogta el, el akart tűnni innen, vedelni és végre rágyújtani a pipájára valahol a lehetőség szerint legtávolabb ettől a nyomorult helytől. De ekkor kapcsolt...A PRÉDIKÁCIÓ ! A felismerés fájdalmasabban hasított bele mint egy borotvaéles penge.
- Testvéreim ! – kezdett bele bátortalanul, mire az égbolt még a tetőn keresztül is tisztán hallható morajlással válaszolt. – A hétköznapokban oly könnyen elveszik az ember, és gyakran elfelejti Pál testvér ovó intelmeit a gyarló élet kísértéseitől. Oly könnyedén elfeledkezünk az Úrba vetett hitünkről – vett egy nagy levegőt – és engedünk a gonosz csábításának. A gonosz... – folytatta volna, de az ég feldördült és az épület megremegett, ahogyan a villám egyenes a tetőbe csapott. A tömeg riadtan rezzent össze, és feszülten figyelte a Hóhajú szavait. - ...a gonosz mindig körülöttünk ólálkodik, éhes farkasként kerülgetve a nyájat. Bűnbe csábít minket, parázna örömöket kínál, és igyekszik eltéríteni minket az Úr ösvényétől hogy aztán... – szakította félbe egy újabb villámcsapás, amely ezúttal teljes egészében megrengette a tetőt, apró fadarabokat lökve ki a mennyezet reszketeg tartógerendáiból. Noha eddig nem érezte, a Hóhajú furcsa szagra lett figyelmes. Óvatosan megpiszkálta a nyakában lógó azurit nyakéket, amely kiélesítette az érzékeit, és folytatta a prédikációt. - ...hogy aztán felfaljon minket az örök sötétségben. A Hit, testvérek ! A Hit a mi fegyverünk ! – kiáltott fel, noha fogalma sem volt mi a fenéről beszél – Az Erkölcsünk pedig a pajzsunk ! – folytatta, bár erről se tudott semmit. Azonban ekkor ütötte meg az orrát valami egészen fura...füstszag. Ahogyan lopva oldalra sandított, ijedten vette észre ahogyan az egyik templomi gyertya lángja éppen elkapta az oltár melleti ablakot borító széles, vaskos függönyt. – Éppen ezért mondjunk nemet a gonosznak ! Erősítsük meg a hitünk Jézus Krisztusban, a mi urunkban és megváltónkban, hogy midőn majd lelkünk visszaadjuk a teremtőnknek, tetteinkről pedig számadást kell adnunk... – ostorozta a népet a szószékről miközben a tűz szép lassan terjedni kezdett - ...megigazult lélekkel álhassunk Urunk elé, és elfoglalhassuk méltó helyünket az oldalán minden szentek és boldogok között a mennyek országában !
- Tűz ! Tűz van ! – kiáltott fel valaki a tömegből hirtelen. Yrsil hirtelen odakapta a fejét, és ekkor nyugtázta hogy a függönyön szétterjedő tűz éppen egy méretes olajos hordót kezdett nyalogatni. Erre rákontrázva a következő villám egy kissebb gerendát szakított le a mennyezetből, amely végigkarcolva a fal freskóit egyenesen a szószékre zuhant. Yrsil csak az utolsó pillanatban tudta levetni magát a lépcsők aljára alig egy fél másodperccel cselekedve gyorsabban a majd másfél méter hosszú fadarabnál. A tömegben kitört a pánik. Sikoltozás és kiabálás lengte be a templomot, ő maga pedig jobbnak látta elpucolni. Hozzá sem ért a kilincshez, vállból vetődött neki az ajtónak keretestül döntve ki a rozoga tákolmányt a helyéről. Előre bukfencezett, majd szinte azonnal rókamancsokat húzott. A legközelebbi villám olyan közel csapódott be hozzá hogy szinte megpörkölte a lompos farka végéről a szőr, és tudta hogy ennyi elég volt. Kapta a mancsait és úgy vágott át az őt és a templomot felváltva bámuló keresztesek között, mint a szélvész. Nem kellett neki egy pillanat és az még a legtapasztaltabb vadász is csak bottal üthette a megpörkölt irhájú róka nyomát....

U.I: Iszonyatosan sok a helyesírási hiba, nézzétek el nekem alig aludtam és siettem hogy beférjek zárás előtt (még ha már official lekéstem amúgy is). Megláttam az azonnalit, és tudtam hogy az egy biztosan kihagyhatatlan. Mióta anno lemaradtam róla időhiány végett, azóta gondoltam rá hogy megírom valamikor és hát well...nem lett a legjobb, saját mércével olyan 4/10. Mégis, jókat nevettem mire megírtam volt szóval megérte. A róka legyen veletek o/

U.U.I: Légyszi, erről senki se szóljon se Norvennek, se Matheusnak. Már csak az kéne hogy inkvizítorok vadásszanak a seggemre, mint templomi gyújtogatóra. A templom felgyújtásához semmi közöm !

U.U.U.I: Akarom mondani felgyulladásához !


_________________
I call on Fox.
Shapeshifter and Trickster, Edge-walker and Messenger.
Help me bend with my surroundings, and adapt to the changing landscapes.
Show me the hidden paths between the Worlds.
Teach me with the ways of Invisibility and Camuflage.
Gift me your keen senses that I might see what is around me, and use it accomplish my goals.
I call on you Fox, to bring magic and discernment into my life.
Lead me at your steady gait to those places where I might do the greatest good.
Let us walk the borders of day and night, and follow the scent of Divine Mischief.
Fox, I call on you.


[Azonnali] Emlékek IV.  Fox-icon

6[Azonnali] Emlékek IV.  Empty Re: [Azonnali] Emlékek IV. Szer. Szept. 16, 2020 9:51 am

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Veronia Kapitány

- Fél éve már... – szólt gy mély, dörmögő árnyék a házak tetejét. Alatta sziréna, autózúgás szólt mindenütt - ...fél éve már, hogy elhagytam Gotham City-t. A város gyümölcsöző volt, feltörekvő hősöknek, mint jómagam, ám képtelen voltam kitenni a lábamat Batman árnyékából...
Gerard volt a harmadik Robin. S most, hogy szolgálati ideje lejárt, s továbbvonult, úgy érezte ideje, hogy egymaga is bűnüldözésbe kezdjen.
- Veronia City zűrösebb mint gondoltam. Egymagam képtelen vagyok megbirkózni a növekvő bűnözéssel. Szükségem van valaki másra.
Gerard nem magában beszélt. Számítógépének mondott naplót, hogy ne kelljen emlékeznie a terveire.
- Kell nekem egy szárnysegéd.... – gondolkozott hangosan - ...lehetőség szerint több szárnysegéd. Nevezzük őket csapatnak, csak hogy udvariasak legyünk. Most rögtön neki is látok kutatni.

Gerard számítógépén öt bejegyzés állt a jegyzetei közt. Öt bejegyzés, mindegyik külön-külön névvel: Jobbkéz, Izom, Megtérített Rosszfiú, Furfang, Barátnő. Egy-egy ember minden kategóriába. A tökéletes csapat, mellyel nem állíthatja őt meg senki. Hamar neki is látott a keresésnek.
- Hm...ez érdekes...
- Mit találtál, Gerard? – vágta rá L.I.A, ahogy a számítógép képernyője villogni kezdett.
- Leo Brightleaf. A Birodalmi Gárda tagja. Úgy hírlik megint lesittelték.
- Pedig a pletykák róla ugyancsak kellemesek.
Messze a tünde protektorátusban, ott ült Leo egy cella közepén, s hét pofára vedelt. Látszott rajta, már alig volt magánál, ahogy megpróbálta ájulásig inni magát, amikor Gerard átlebegett a falon, akárcsak a szellemek.
- Leo Brightleaf? – mondta Gerard, válaszul csak egy ingerült mordulást kapva – Szükségünk van rád.
- Hagyj békén... – vágta rá – Az ember már meg sem halhat békében. Pár óra, és akasztanak, legalább addig nyugodhassak.
- Nem kell így legyen. Világ életedben másoknak adtál támaszt. Tényleg ilyen véget érdemelsz?
Leo idegesen állt talpra.
- Támaszt?! Nézz csak rám, egy csődtömeg vagyok. Mindenki, aki mellett valaha álltam...vége lett. A apám halott, a nővérem köddé vált, a kapitány leszerelt.
Gerard kuncogva lépett oda hozzá.
- Akárkiért kardot ránthatsz, ha szuperhős vagy.
Leo tágra nyílt szemekkel nézett vissza.
- Várjunk...a Bosszúállók?! Te a Bosszúállóktól jöttél! Jesszusom, ez olyan jó...olyan boldog vagyok...
- Mi...nem, én nem a Bosszúá...
- Anya! Anya! Képzeld, meghívtak a Bosszúállók közé! – kapta fel Leo azonnal a telefonját. Ezt a kis félreértést nagyon hosszú idő volt tisztázni...

Gerard fáradtan, egy nagy kupac jéggel a feje búbján bámulta a képernyőt.
- Hm... szükségem van valaki szenvedélyes. Egy lázadó...Maria...nem éppen a legvadabb név. Talán csak átverés volna az egész?
Nem volt kis kihívás beosonni Neulander báró tornyába. Rengeteg agyafúrt csapta feküdt ott, például lézersugarak, helyekre rá kellett lehelni, hogy lást őket, vagy csapajtók, melyeket altatógázzal töltötték meg az egész termet. De Gerard bejutott, s eljutott a hirdetésben megadott címre.
A torony legalsó emeletén állt egy szoba. Egyszerű hálószoba volt, benne egyetlen ággyal. Maria ott feküdt, s éppen olvasott.
- Na végre! – nyögött fel – Légyszi mond, hogy a hirdetésre jöttél. – nézett végig Gerard szuperhős jelmezén.
- Ö...igen, pontosan.
- Kiváló! Húzzunk innen. – vágta rá azonnal.
Gerard meglepetten nézett vissza.
- Nos, előtte akartam egy pár kérdést feltenni. Tudod, a motivációdról, háttér-történetedről...van bármiféle szállóigéd, amit el tudsz kiáltani ha felbukkansz?
Maria bambán nézett vissza.
- Nem, én csak simán el akarok tűnni innen. Ha ehhez az kell, hogy rosszfiúkat verjek laposra, hát elő vele! – ordította el magát.
Gerard bizonytalan volt. Nem tetszett neki ez a hozzáállás. De a koldus ne válogasson, s Leo-t leszámítva, akit éppen akkor ítéltek halálra, nem talált senkit.
- És pontosan így is van! – felelte kissé bizonytalanul – Mire várunk hát! – csapott kínos mosollyal a lábszárára.

Gerardnak egyre több fejfájással kellett megküzdeni a barlangjában.
- Kell nekem egy kis ész ezután a kettő után... – csapta fel a számítógépét – Hm...Aleena Ashrow. Bűnbánat gyötri, azt írja...de mégis ki az, akit nem? – Gerard rossz szokása volt magához beszélni. Ezért is indított hangosnaplót, hogy mentesítse magát a szégyen alól.
Sötét, komor éjszaka volt aznap. Esett az eső, villámlott. Aleena ott állt a templom közepén, az oltár előtt, egy gigászi angyalt mintázó szoborra szemezve. Arcán a harag könnyedi rajzolódtak ki, megvető szemekkel pásztázta a magasztos, mennyei márványt.
- Fölösleges bújkálnod. Tudod, hogy ott vagy. – mondta komoran.
Gerard nyugodt léptekkel bújt elő az egyik oszlop mögül.
- Ez is egyike a apácát magasztos erejének? – kérdezte nyugodtan.
- Magasztos? Magasztos? Hazugság, hazugság az egész! – morogta Aleena, ahogy a kezét ökölbe szorította.
- Hallottam róla, hogy átejtettek.
- Ó, így nevezik odaát? Átejtésnek? Amikor szembesült vele, hogy az egész életed egy hazugság? Hogy csak valami...hamis ábránd fegyvere voltál? – vágott Aleena vissza gúnyosan – De megbánják még, amikor a bosszúm eljő, s kegyelemért fognak könyrögni.
Gerard a fejét csóválta. Egyértelmű volt, hogy mit kell mondani. Benne volt a „101 sor, melyre szuperhősként szükséged van” című könyvben.
- Ne tedd. A bosszú nem járható út. Ne akarj antihős lenni. Csatlakozz inkább a hagyományos hősökhöz?
Aleena még gúnyosabban nézett vissza.
- Miért akarnék én béna klasszikus hős lenni? Kiszámíthatóak vagytok, a szerelmeiteket állandóan elrabolják a rosszfiúk, a városaitok túl fényesek és a fene egye meg! – ordította el magát – Utálom azt a béna mosolyt, ami ha a mentorotok hal meg se hajlandó lelohadni.
Gerard vállat vont.
- Attól még, hogy nem vagy antihős, még lehetsz titokzatos, sötét és tragikus.
Aleena elgondolkozott.
- Hm...hát jó, adok neki egy próbát...de előre szólok, ha béna a banda, én az első vonattal jövök vissza bosszút forralni!

A fejfájások sorra erősödtek, ahogy Gerard nagyot sóhajtva ült vissza az óriási számítógép elé.
- Három megvolt. Már csak a furfang és a barátnő hiányzik...lássuk csak... – mondta, ahogy elkezdte az ajánlatokat böngészni a különféle furfangos hősök után kutatva. - ...el fog árulni, el fog árulni, el fog árulni, el fog árulni... – görgette félre őket sorra. A nagy részük csak egy rosszfiú volt álruhában, vagy egy baljós alak hosszú bajusszal – Áh...Klaus. „Szerény név egy szerény embernek. Szerény családból és szerény célokkal.” Tökéletes!
Hirtelen egy árnyék bukkant fel a háta mögött. Úrias öltözetű ember, daliásan húzta ki magát mögötte.
- Már itt is volnék. Lawrenz uram.
Gerard mosolyogva fordult meg.
- Nem is vártam mást egy első osztályú hackertől. – mondta magabiztosan.
- Ha jól sejtem ez is mind a nagy terved része volt. Információt csepegtetni, ami alapján idetaláltam.
- Jól sejted. Üdvözöllek a csapatban. – fogott kezet a két simlis alak egymással. Gerardnak fogalma sem volt róla, hogy talált ide. De a látszatot fenn kellett tartsa. S ha volt valami, aminek mestere volt, hát az a színészkedés.
Még több fejfájással az oldalán, mivel a biztonsági rendszereket is újra kellett kalibrálja, Gerard nekilátott az utolsó elemnek. A barátnő, nagyon fontos tagja a csapatnak, ezt mindenki tudja.
- Saga...egy messzi, veszélyes vidék lakója.
A kis szigeten nem nőtt fű, se fa, se halak a vízben. A szigetlakók fosztogatásból tartották fenn magukat. Miért nem költöztek még el? Hát, senki sem tudja.
- Lám...békés az élet itt az Isten háta mögött? – kérdezte Gerard, ahogy felbukkant az egyik ablakban ülve. Köpenyét oldalra fújta a szél. Szerencséje volt, hogy pont jó volt a szélirány, különben egyenesen az arcába lobogott volna, és nagyon hülyén nézett volna ki.
- Segíthetek? – felelte a lány meglepően normális hangon.
- Nos...arra gondoltam, volna-e kedved szuperhősnek lenni.
A lány körbenézett.
- Nos, éppenséggel elég unalmas itt az élet, én meg izgalomra vágyom, szóval miért ne.
- Nagyszerű, akkor kezdjük is a...
- De előtte a biztonság kedvéért részt vehetünk egy kalandon, ahol megmented a falum, hogy elnyerjem a bizalmad?
Gerard vállat vont, majd az órájára nézett.
- Persze, még bőven van időm.

S ezzel a csapat teljessé vált...
- Várjunk... – gondolkozott Gerard hangosan – meg kéne egyáltalán hívjam? Hiszen akkor megtudná...a titkos személyazonosságom!
A számítógép komoran felelt.
- Nem is használsz álnevet.
- Igazad van! Ezen változtatni kell! Mától a nevem Duille Reoite!

7[Azonnali] Emlékek IV.  Empty Re: [Azonnali] Emlékek IV. Vas. Okt. 25, 2020 8:35 pm

Ciel von Eisenschnittel

Ciel von Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Akkor az ígérteknek megfelelően egy kis rendhagyó félzárás következik, és az alábbi pár ember küldheti még az azonnali késve: Lance, Oswald, Eirik, jómagam. 

Az ügyes és pedáns alkotóknak pedig gratulálni szeretnék. Jópofa, nosztalgikus hangulatú írások születtek, legyen itt szó Gyűrűk Urát megszégyenítő kalandozásról, prédikációkról, vagy akár "csak" a veroniai Tini Titánok megszervezéséről. Természetesen mindenkinek jár a jutalom, ami a következőképpen néz ki: 

Az ital expressz: 150 TP, de ami ennél is fontosabb, az a felejthetetlen éjszaka. ÉS A BARÁTSÁG, AMIT KÖZBEN LELTETEK.

Sil: 150 EXP (igen, nem TP lett adva érte eredetileg, hanem EXP Very Happy), s az, hogy egy inkvizítor se égetett meg végül

Ger: 150 TP, s a tudat, hogy jól végzett munkáddal biztonságban tarthatod Veronia Cityt.

(Milyen furcsa, hogy mindenki TP-s azonnalit írt Wink )

8[Azonnali] Emlékek IV.  Empty Re: [Azonnali] Emlékek IV. Vas. Jan. 17, 2021 11:57 pm

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
DECIMA

Amelyben Hilde, Eirik és Oswald csapatukkal elindulnak behajtani az egyházfenntartói járulékot egy nemestől, aki nem hajlandó fizetni, útközben azonban nem várt akadályba ütköznek

Based on THIS



Estefelé jár az idő, mikor megérkezünk Innsfeldbe. Méretében leginkább egy nagyobb falura hasonlít a település, a poros utakat szerény, de leginkább jellegtelen vályogházak szegélyezik. Maszatos képű, mezítlábas gyerekek futnak keresztül rajta előttünk, s mikor játszadozásukból felocsúdnak, megszeppenten engednek utat nekünk.
Nem kell keresnünk a fogadót: az egész faluban jószerivel az egyetlen nagyobb épület, erre viszont valamelyest látszik, hogy adtak is, egy vele egybeépült féltető még afféle istállóként is szolgál. A Vörös Kecskéhez címezték. Nyakigláb, vézna fiú siet oda hozzánk, ajánlkozva, hogy leszerszámozza és ellátja a lovainkat. Nem lehet idősebb tizenötnél, s látszik, hogy hirtelen nőtt. Pár váltót a kezébe nyomunk azért, hogy jó napja legyen, s még lelkesebbnek tűnik az előbbieknél is.
Pár asztaltársaságnyi ember azért akad benn is, a levegőben enyhe sörszag terjed, ám ez korántsem bosszantó a fáradt utazóknak, inkább kecsegtető. Pocakos, harcsabajszú ősz ember áll a pult mögött korsót törölgetve. Nem kell nagy tudomány hozzá, hogy ő a fogadós. Amint meggyőződtem róla, hogy minden rendben van és sikerül a fogadósnál elérnem, hogy adjon szállást éjszakára mindannyiunknak, ha szűkös is lesz kissé – ez a művelet viszonylag sok időt vesz igénybe, mert ő közben a kecskenyájáról, Felixről, a vörös kecskéjéről, a szeme fényéről, a lusta fiáról meg a csinos feleségéről és az időjárásról beszél folyamatosan –, egy korsó sörrel és egy tányér hideg levessel érkezem az asztalhoz, ahol Hilde és von Hildebrand is üldögél némi barna sör és saját vacsorájuk társaságában: egyikük raguval, másikuk kenyérrel és sajttal. Még a szék sem törik össze alattam, szóval összességében eredményesen zárom a napot magamban.
– Azt hittem, soha nem fogja be a száját. Nincs szállóvendég, a miénk az emelet valamennyi szobája – Újságolom, majd egy magamban elmondott gyors imádság után neki is állok enni.
– Az ágyi poloska benne van az árban, vagy azért külön kell fizetni?
Kicsi kell hozzá, hogy a leves ne az orromon keresztül találja meg az utat vissza a tányérba.
– Lehet, csak holnap kell fizetni a csípések számának megfelelően. Az ár alapján ágy sincs, csak szalmazsák. A bolhacsípés pedig a ház ajándéka – vonok vállat mosolyogva két kanalazás között. Hilde felnevet.
– Milyen nagyvonalúak – fintorog az ifjú templomos.
– Legalább a sör finom – jegyzi meg a vámpír – A szalmán meg se lepődöm, várható volt.
Nem tart soká, hogy maradék nélkül eltüntessem a levesem. Mi tagadás, igencsak éhes voltam, s bár még mindig nem érzem, hogy jóllaktam volna, úgy döntök, nem fogok még egy adaggal megenni belőle, fontosabb, hogy példát mutassak az embereimnek, máskülönben hogyan is várhatnám el tőlük, hogy elégedjenek meg azzal, amit kapnak? Magamhoz veszem a korsómat inkább, amikor feltűnik valami: Eirik a vállam fölött elnézve mintha figyelne valamit, s ösztönös kíváncsiságból odakapom a fejem. Azonnal észreveszem, hogy az egyik asztalnál valamiféle csoportosulás van, s az emberek szép rendben cserélődnek. Ahogy valaki szomorúan távozik, más reménykedő arccal siet oda.
– Mi az a zsibvásár ott?
– Fogalmam sincs, de nem úgy tűnik mintha kártyáznának.
Ekkor megjelenik a fogadós felesége, és bár sokat lódított bizonyára az öreg, a róla szóló beszéde igaznak tűnik. Kérés nélkül elveszi az üres tányérom, majd végigpillant hármasunkon.
– Parancsolnak még valamit?
– Köszönjük, nem lesz szükség rá – feleli Hilde, aztán felemelkedik – Én azt hiszem lecsutakolom a lovam, megérdemli a mai út után.
Még mielőtt a hölgy távozna, úgy döntök, nincs kedvem többet foglalkozni a dologgal a kelleténél, bármi is történjen ott, de épp eléggé fúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy legalább rövid úton kiderítsem, mi az a tumultus ott.
– Bocsásson meg – szólok, mielőtt sarkon fordulna, s szememmel a vállam fölött hátra pillantok jelentőségteljesen. A szemem sarkából látom, hogy Hilde is megtorpant – Nem tudja, mi történik ott? Nem akarunk odamenni alkalmatlankodni, csak észrevettük, hogy igen keresett valamiért az az asztal.
A fogadós felesége körbepillant, mintha attól tartana, hogy figyeli valaki, majd közelebb hajol hozzánk. Feszültnek tűnik, egészen úgy tűnik, mintha aggodalom ülne ki az arcára egy pillanatra, ahogy halkan megszólal:
– Ilyenkor esténként annál az asztalnál ül egy nő, Lorelei Rabensbrücknek hívják. Ért a gyógyításhoz, a füvekhez és az állatokhoz, olvas a csillagokból és különös istenadta erővel bír. Néha itt vacsorázik nálunk, ilyenkor felkeresik őt a kérdéseikkel, kéréseikkel.
– Igazán? – vonom fel a szemöldököm.
– Most ugyebár, az aratás idejéhez közeledve különösen fontos a jó idő, a jó termés – bólogat, mintha ezt olyan nagyon magyaráznia kellene nekünk – Mindössze hetente egy tyúkot kér a közbenjárásért cserébe.
Von Hildebrandra, majd von Nebelturmra kúszik a tekintetem.
– Köszönjük.
A fogadósné nem marad soká, szinte sietve hagyja el társaságunkat.
– Nocsak – vonja fel a szemöldökét a fiatal templomos, ahogy ismét magunkra maradunk – Lehet miatta volt ma ekkora kánikula.
Elgondolkodva pillantok az asztal irányába ismét, igyekezve persze, hogy ne legyen túl feltűnő a mozdulat. Különös a dolog, annyi biztos, nem is kimondottan tetszetős, de azért mégis jobb, ha nem keltünk feltűnést. Utóvégre is elég nagy látványos lehet egy csapatnyi kékpalástos jelenléte ahhoz, hogy bármi ügye is van az ittenieknek, azt a lehető legrövidebb és legbékésebb úton rendezzék. Ki akarná magára bőszíteni a Protestáns Egyházat?
– Na, ezt megnézném – töri meg a közénk telepedett csendet Hilde –, talán azt is megmondja a tenyerem láttán, hogy hosszú az életvonalam, s megélem a hetvenet is.
Azzal az asztal irányába indul. Értetlenül vonom össze a szemöldököm. Ez mégis mit jelentsen? Összezavar, amit mond.
– De hát te kétszer annyit is bőven megélhetsz vámpírként, mint hetven…
Csakhamar abbahagyom aztán a gondolkodást és inkább féloldalasan fordulva figyyelem az eseményeket.
Remélem, nem valami ostobaságot akar csinálni. Ennyi ital még nem szállhatott a fejébe.
Ahogy Hellenburg Védelmezője közelebb ér, páran kíváncsian, még többen meglepetten és néhányan kifejezetten ijedten fordulnak felé. Ahogy az emberek tömött kupaca lassan kitágul, megakad a szemem egy idősebb, gesztenyebarna hajú hölgyön – őt vették körbe ott az asztalnál.
Ő lehet Lorelei Rabensbrück.
– Áldás, békesség, asszonyom – köszönti Hilde.
Mint vadgalambok, ha kavicsot dobnak közéjük, úgy röppen szét a sereg Lorelei körül. A nő nem tűnik túl boldognak az alapján, amit innét látok rajta, ezt mondhatom, ugyanakkor nem is rémül meg, mi több, feláll a székéről és teátrálisan pukedlizik Hildének.
– Istené a dicsőség, kisasszony. Miben lehetek a szolgálatára?
Nem kell odafordulnom, hogy észrevegyem: a beosztottam feláll a helyéről és pár lépést tesz a történések felé.
– Folytassa csak – int Hilde a hölgynek – Gondoltam megnézem, hogy miként kopasztja a madarakat egy igazi szélhámos.
Nincs jó előérzetem.
Lorelei erőltetetten kuncog egyet.
– No lám, úgy tűnik, manapság a palástviselés nem tanítja illő modorra az ember fiát avagy lányát. Bocsásson meg. Szívesen mutatnék a tudásomból, ám úgy nehéz, ha elűzi a szegény segítségre és válaszra szoruló embereket. Önnek, kisasszony, lehetek bármiben a hasznára?
– Úgy tűnik, hogy a jósokat pedig arra nem tanítja meg a csontok állása, hogy ne a palástosok társaságában űzzék a *mesterségüket* – vág vissza a lány gúnyosan.
– Semmi törvénybe ütközőt nem teszek, kisasszony, ezt nem olyan nehéz belátni.
Hilde ekkor fogja magát, leül és a füvesasszony felé nyújtja jobbját.
– Jósoljon a tenyeremből, asszonyom. Mutassa meg a palástosoknak, hogy nem csak madarat kopaszt.
Aki ismeri Hildét, tudhatja, hogy immár diplomataként nem véletlenül visel kesztyűt. A Nebelturm vámpírok Veronia legjobb kovácsai. Hilde sem szerénykedhet a képességeivel, s noha magam is egykoron jártas voltam e mesterségben, az én munkáim még az üllő mellett töltött utolsó napjaimban sem közelíthették meg az ő remekeit. Ezt azért is tudom, mert láttam kovácsolni. Hilde más dologban is különbözött a legtöbb mesterembertől: nem használt kesztyűt. Azt nem tudom, hogy ez egyáltalán nem tartozott a szokásai közé, vagy a vámpíroknál ezt így tanulta, mindenesetre ez azzal járt, hogy jópár alkalommal égette meg a kezét. Volt azonban, ami a tűznél is több sebesüléssel járt számára: a szentség. Hilde tenyeréből a sok heg miatt nem sokat olvashatott a legjobb jósnő sem.
Meg akarja leckéztetni.
Lorelei helyet foglal.
– Nem vallja–e kegyed is, hogy minden, ami a földön vagy az égen van, nap, hold és csillagok, madarak, csúszómászók, barmok, tündék, emberek, eső és hó, vizek és szárazföld, mint a mindenható, teremtő Isten hatalma alá van vetve? Hogy nem csupán teremtményei, hanem minden, ami az ég alatt történik, az ő tudtával és akaratával történik? Miért kéne hát titkolnom az ő szolgái előtt, amit üzen ezeken keresztül?
A kezét tartja, Hilde felé, hogy megfogja a kezét. Úgy látszik, belemegy a dologba.
– Senki se mondta, hogy törvénybe ütközőt tesz, asszonyom. A szavahihetőségét vontam kétségbe – feleli a lány, ahogy közelebb nyújtja a tenyerét – Inkább nyújtom a tenyerem, mielőtt még lyukat beszél a saját hasába.
Innen is látom, ahogy a nő alaposan szemügyre veszi Hilde tenyerét, elsőre mintha furcsálná, de aztán a mutatóujját végigvezeti egy vonalon
– Látom... Látom...
Hilde nem szól, de tekintete találkozik az enyémmel, ahogy hátrapillant. Tanácstalanul vonok vállat. Ötletem sincs, mire készül, de Hilde nem gyermek már, mi több, diplomata. Tudja, hogy mit csinál, efelől biztos vagyok.
A nő bólint egy nagyot.
– Igen, gondolhattam volna. De nem biztos, hogy kíváncsi arra, amit látok.
– Ha már így belekezdtünk, igazán kíváncsi lennék rá, hogy mit is látott. Aligha lehet rémisztőbb azoknál a dolgoknál, amik eddig történtek.
Felpillant és egyenesen Hilde szemébe néz.
– Látom, hogy az édesanyja nem tanította meg tisztességesen viselkedni.
Jaj ne.
Hilde hirtelen elrántja a kezét és dühösen pattan fel a székről.
– Kutya létére jól beszéli az emberek nyelvét... Hordja el magát, mielőtt kicipelem, mint ahogy a ganét szokás.
A nő azonban nem tűnik különösebben rémültnek. Elvigyorodva az ajtó felé int egy újabb teátrális mozdulattal.
– Csak a kisgyermek... – végignéz Hildén – Hm, csitri után.
Kis ideig farkasszemet néznek egymással, majd megindul az ajtó felé, de még visszafordul.
– Aztán a pénzt ne hagyja az asztalon, banya. Jó lesz még az a temetésre, mélyre kell majd ásni, mert a boszorkányt még a mocsári föld is kiveti.
Von Hildebrand elneveti magát.
– Ne mondj ilyet magadra, lányom – nevet fel Lorelei – Annyira azért nem vagy ocsmány még úgy is, hogy a fél arcod odavan. Ha szeretnéd, megnézhetem, mit mondanak a rúnák: találsz–e magadnak valakit még?
Legszívesebben odaszólnék, de inkább Hildére pillantok és egy óvatos kézmozdulattal jelzem, hogy ne idegesítse fel magát, nyugodjon meg. Hátha megúszhatjuk még valahogy a nagyobb bajt. Az emberek gyorsan elfelejtik a nézeteltéréseiket, ha azok rövid ideig tartanak és némi ital is akad a közelben.
– Most már aztán üljön rá a saját szájára, mert nem állok jót magamért! Lovat akartam csutakolni, de igazából egy kutya száját is kimosom, ha úgy járatja, mint egy segget.
Úgy látszik, hiába.
– Szorgos munkával bizonyára előbb találnál férjet, mint ezzel a pimasz viselkedéssel. Vagy tán az is elég, ha benő a fejed lágya – mosolyog gúnyosan a nő.
– Maga már szorgos munkával is csak tűt találna a szénában, férjet biztos nem.
– Asszonyom – szólalok meg aztán én is – Hagyjon fel a tevékenységével, míg itt vagyunk és nem emlékezünk meg az itt történtekről.
Hilde odabiccent felém.
– Igaza van, lovag uram – bólint és már egy pillanatra megnyugszom. Egy pillanatra – Kétfajta ember van, akivel nem érdemes veszekedni: – Hildére pillant lesajnáló tekintettel, még mindig mosolyogva – gyermekekkel és az ostobákkal.
Von Hildebrand ismét közelebb lép.
– Meg is fogadom, csoroszlya – Hilde épp kimenne, de még visszafordul az ajtóban – Azér' a csizmám nyomát csókolja meg, hátha benő tőle a szája!
– Hilde! – Szólok rá, bár nem rá vagyok bosszús, sokkal inkább a helyzet miatt. Bármit is mondjon vagy csináljon ez a nő, mi azért nem hozhatunk szégyent magunkra.
A nőnek ez sem elég, bólint.
– Te pedig egy levelibékát, lányom. Hátha királyfivá válva annak fűlik a foga ilyen neveletlen bakfishoz. Szép kis társaság vagytok – pillant végig rajtunk, utoljára a beosztottamon állapodva meg tekintetével, s felemelkedik a helyéről – Még valami, amivel tönkre akarják tenni az estém? Valaki? Bárki?
– Figyelmeztettük, asszonyom.
Pocsékul érzem magam, bármit is mondanék neki, Hildére mutathatna, amiért az felhergelte és tiszteletlen volt vele. Gyűlölöm ezt a helyzetet.
– Mi tesszük tönkre a maga estéjét? – szólal meg most már Eirik is, s felnevet – És maga, aki az itt lévő embereket veri át, teszi tönkre? Szerencséje, hogy itt vagyunk délen, ahol mindenki ilyen elfogadó. Máshol már kevesebbért is máglyán égne...
Több sem kell Hildének, az elhangzottak maradásra késztetik:
– Fogja már be száját, van elég ganaj a fogadó melletti pottyantósban. Menjen ki a falon túlra, oszt keressen nekem békát, abban úgy is jó a magafajta.
– Hilde! – most már tényleg dühös vagyok – Te se öntsd az olajat a tűzre és asszonyom, ön se feszítse túl a húrt. Köszönje meg inkább, hogy nem csinálunk ügyet abból, hogy itt becsapja a falu népét és kihasználja őket.
Lorelei láthatóan nem hatódik meg, előbb Hildére pillant még mindig azzal a gúnyos, lenéző mosollyal, amitől csak ökölbe szorul a kezem, aztán ugyanúgy Eirikre
– Fiacskám, a tojáshéj a hátsó feleden és csak mert palást van a válladon, azt hiszed, okosabb vagy egy náladnál idősebbnél.
S úgy néz ki, én sem maradok ki az áldások sorából.
– Így is jó. Nem feszítem hát túl a húrt. Megbánjátok még mindhárman, hogy megpróbáltatok megszégyeníteni a falu népe előtt.
Azzal némán szavakat formál a szájával, ahogy előre nyújtja a kezét.
Most... varázsol? Egy kis idő múlva elégedetten mosolyodik el, ahogy kihúzza magát.
Értetlenül nézek Eirikre és Hildére is.
Nem történt semmi.
Von Hildebrand nevetése töri meg a csendet.
– Ez boszorkány? Közönséges csaló! – emeli fel hangját, hogy jól hallja a fogadó népe – Jól gondoljátok meg, ha mégegyszer tyúkot hoztok neki, higgyétek el, otthon a levesben jobb helye lesz!
– Na, így kell ezt, – csatlakozik Hilde is – gyakorolja még pár napig, s talán meg is tanul fütyülni. Egyen hozzá répát is, az a lovaknak is segít.
Azzal hangosan becsapja maga mögött az ajtót, ahogy távozik.
Senki nem szól.
Lorelei az ajtó felé pillant, ránk szegezi a tekintetét.
– Élvezzék az estéjüket, lovag urak.
Furcsamód nem olvad le az arcáról a mosoly, miután mindenki látta, eredménytelen nagy varázslatát, alighanem igyekszik menteni a menthetőt. Aztán visszaül és mintha semmi nem történt volna, lassan, folytatódik a kiszolgálás, a beszélgetés, egy-egy falubeli odaül a nő asztalához, mi több, valaki egy tyúkkal érkezik a fogadóba, kétség sem fér hozzá: a füvesasszonynak szánja.
Legszívesebben kimennék Hilde után, de attól tartok, haragszik rám is, jobbnak tartom tehát, ha egyelőre nem zavarom, bizonyára nem véletlen akar egyedül lenni kicsit. Jobbommal megérintem Eirik vállát.
– Rendelek még egy kör sört.
Bár vége a szóváltásnak, azért jól érezhető még a feszültség a levegőben sokáig, s nem tűnik úgy, hogy a helybeliek túlzottan hálás pillantásokat küldenének felénk. Szerencsére eléggé fáradtak voltunk az egész napos utazástól annyira, hogy hamar nyugovóra térjünk inkább.

Ifjúkoromból maradt szokás lehet: szinte mindig korán ébredek, gyakran napkelte előtt. Harald Weindorf mellett megszoktam a hajnalban kelést, mire ugyanis a nap felkelt, a kohóban már lobognia kellett a tűznek. Ha előző éjjel volt gondom rá és aprítottam fát, a művelet rövid volt, általában azonban ez elmaradt, s volt nem egy alkalom, hogy a pék meglepetten köszönt rám ásítozva, mikor én már hordtam be a fát, hogy az éledező tüzet tápláljam vele.
A tény, hogy elaludtam, úgy ér, mintha leforráztak volna. Egészen olyan érzés kerít magába, mintha valami titkos rossztetten kaptak volna rajta. Nagy sietséggel állok neki készülődni, de valahogy mintha máshogy mozognának a tagjaim. Ennyire elaludtam volna?
Felpattanok. Valami mintha nem volna rendben. Álmosan megdörzsölöm a szemeim és nekiállok magamra venni a dolgaim. Alig tudom nyitva tartani a szemem, a frissesség valahogy nem önt el, ahogy a nadrágomat próbálom megkötni. Bár nem kell katonának lenni ahhoz, hogy ez az emberfiának rutindologgá váljék, elsőre mégsem igazán találom, hova dugjam az ingben a fejem, mikor azért nem vagyok kimondottan olyan alkat, hogy lógjék rajtam a ruha. Mintha egy vitorlát próbálnék magamra ölteni. A páncéllal most nem vagyok hajlandó órákhosszat törődni, eszemben sincs azzal bajlódni. Tudtam, így, hogy elaludtam, mihamarabb le kell mennem, hogy az embereim állapotáról meggyőződjem, majd megkérem Eiriket, hogy segítsen gyorsan felvenni a vértezetem azután.
Az ördögbe is, hol van már a másik ujja? Még mindig nem érnek ki az ujjaim a lenvászon anyagból.
Egyszer csak nagyot kordul aztán a gyomrom és érzem, hogy könnybe lábad a szemem. Rég aludtam ilyen borzalmasan, azt hiszem.
– Vedd csak le azt! – hallok egy selypítő kiáltást, oda sem kell néznem, hogy rájöjjek, gyerekhang, mégis meglepődöm, ahogy megpillantom a gazdáját, egyből megébredve. A meglepettségnél azonban erősebb a kötelességtudat bennem, vagy pontosabban a kellemetlen érzés, amiért elaludtam és az embereim bizonyára kinn várnak menetkészen, s éppenséggel a hadnagyuk az, aki késik. Összevonom a szemöldököm, s szigorún dörrenek rá a fiúra.
Dörrenek?
– Apádat oktasd ki, ha ugyan engedi, kölyök.
Ekkorra már elég élesek az érzékeim, hogy ne ismerjem fel a tulajdon hangom. Rémülten kapom a szám elé a kezem a barna kisfiút nézve Eirik fekhelyén.
A fiú elnyújtott lépésekkel ballag oda hozzám. Valahogy nem sokkal kell azonban lefelé fordítanom a fejem, pedig elsőre úgy hittem volna, csípőmig, ha érhet. A helyzet azonban az, hogy éppenséggel alig vagyok magasabb nála.
Összementem volna?
Barna szemeit megdörzsöli, mielőtt teljes nagyságában reám meresztené csodálkozva.
Valahogy furcsán ismerősnek tűnik, mintha láttam már volna valahol. A helyzetet egyszerűen nem tudom saját magam számára sem értelmezni vagy felfogni egyáltalán és emellé csak nehezíti a gondolkodást, hogy borzasztóan éhes vagyok. Éhesen nem lehet gondolkodni.
Őrültségnek tűnik a dolog, szinte szégyellem magam miatta, de a kíváncsiság erősebb: nagyon óvatosan mondom csak ki a nevet, ami eszembe jut.
– Von... Hildebrand?
A fiú bólint.
Uramisten.
– Mi történik velünk? – kérdezi bizonytalanul a fiú. Vagyis… Eirik von Hildebrand. A beosztottam.
Ne, ez… ez nem lehet!
Visszahuppanok a szalmazsákra és nézek magam elé egy darabig, ahogy próbálom megérteni és felfogni, hogy ez nem valami lidércnyomásos álom, hanem a valóság.
Csak ingatom a fejem Eirik kérdésére.
– Nem... nem értem. Viszont jócskán elment az idő és a többiek bizonyára már rég ébren vannak.
Gyerekek lettünk!
Nekiállok magamra kapkodni a ruháim, bár indokolatlanul hatalmas rám minden darab, a csizmámról végképp lemondok.
– Legalább nézzük meg, hogy mi a helyzet odalenn. Legrosszabb esetben Hilde vezetésével mennek a grófhoz a többiek, amíg mi kitaláljuk, mitévők legyünk.
– Jó, menjünk le – egyezik bele, s nagyot kordul a gyomra – Nem tudom te hogy vagy vele, de én már nagyon éhes vagyok...
Azzal ő is nekiáll öltözködni. Elsőre fel sem tűnik, ahogy a beosztottam tegez, de van épp elég bajunk ahhoz, hogy most ezt figyelmen kívül hagyhassam. Igazán érthető, én is tegeztem, mikor azt hittem, csak valami kiskölyök, aki unalmában beleköt a felnőttekbe. Jobb híján alaposan feltűrjük a nadrágszárat és az ingujjat. Ez a művelet valahogy fájdalmasan több időt vesz igénybe a megszokottnál, de legalább lényegesen kisebb így az esélye annak, hogy elesünk. Eirik a felszerelésével babrál valamit, s megugrom a hirtelen csörömpölésre, de bízom benne, hogy nem vette észre.
Azzal elindulunk lefelé. Óvatosan, kissé féloldalvást fordulva, egyesével szedve a lépcsőfokokat. Hanem még a lépcső aljára sem érünk, amikor Kratzmannt valami kislánnyal beszélgetve találom, ahelyett, hogy kinn állna menetkészen a
többiekkel együtt. És én még azt hittem, hogy csak ránk várnak! Azonnal elönt a szégyen. Megköszörülöm a torkom.
– Kratzmann, ne húzza az időt. Von Nebelturm kisasszony lejött már?
– Kratzmann, emelj fel – utasítja a kislány. Hollófekete hajától szintén betegesen sápadtnak tűnik – Ha nem teszed meg, a nagypapim tudni fog róla, s megveri a te nagypapád. Ez parancs.
Aztán ahogy megpillant, kihúzza magát és következő szavait már nekem és von Hildebrandnak intézi:
– Egy fogadó nem gyerekeknek való hely, menjetek haza a szüleitekhez. Sicc – majd közelebb hajol Kratzmannhoz – Ne közelítsd meg őket, katona. A fiúktól tetves lesz az ember, s meghal. Jegyezd meg jól!
Micsoda? Ez a lány bolond! Minden egyes szava ostobaság!
– Kratzmann. Ne bolondozzon, hanem válaszoljon. Kérdeztem – szólok rá szigorú hangnemben és összefonom a karjaim. Eddig sem voltam túl jó kedvemben, de kezd most már elfogyni a maradék türelmem is.
A kislányra csak ránézek szúrósan, de nem foglalkozom vele, tekintetem ismét Kratzmannon. Annyira értetlen ostoba fejet vág, édes Istenem.
Von Hildebrand időközben, úgy látszik, reggelit is szerzett, és odaül az asztalhoz, ahol a kislány is eszik valamit.
Nagyon éhes vagyok.
– Köly... – kezdene bele újra és újra – Von...
Láthatóan teljes zavarodottság uralkodik el rajta, meg is csípi magát, aztán mikor már azt hiszem, rájön, hogy én én vagyok és nem kislányokkal kéne játszadozzon, egyszer csak megrázza a fejét és azonmód faképnél hagy mindnyájunkat. Igen, egy kicsit máshogy nézek ki most, de ez még nem jelenti azt, hogy lefokoztak volna. Pedig már kezdtem volna örülni, hogy megismer.
– Szép munka, elzavartad, te kakafejű. Pedig már majdnem a nyakába vett – szólal meg a kislány szemrehányón, majd figyelni kezdi, ahogy von Hildebrand jóízűen kanalaz – Remélem nem Norven Kather pisis tejéből készült.
Az… tejbegríz? Érzem, ahogy a szemeim elönti a forróság és pislognom kell. Utálok éhes lenni... Ez életem legrosszabb napja.
Nem. Az volt, amikor Gerda tönkretette a szarvasbőr csizmát és magamra kellett vállalnom. Szóval ez csak a második legrosszabb napom.
– Kakafejű aki mondja! – ölt nyelvet Eirik a lányra – Különben sem akart a nyakába venni téged, főleg ha ilyen büdös vagy. Bepisiltél vagy mi?
– Mikor lefeküdtem, már nedves volt a széna, jó?
– Persze nedves volt, mert belepisiltem, mielőtt ráfeküdtél.
– Ide figyelj – szólítom meg a kislányt, ahogy lejövök a lépcsőn most már teljesen – Menj inkább szépen haza, ne csavarogj mindenfele és avatkozz bele más dolgába, a szüleid bizonyára nem örülnének, ha tudnák, hogy így viselkedsz.
– Igen? Neked meg a szüleid nem örülnek, hogy téged hozott a gólya. Mert egy gyereket szerettek volna, de téged hozott! Téged!
– A gyerekeket nem is a gólya hozza – motyogok – A havasokban nem élnek gólyák.
– Akkor mi hozza a gyereket, dinka? Azt hiszed, hogy a káposztában találják őket? Ezt csak a gyerekek hiszik.
A lányok ostobák. Eirikre pillantok.
– Kinézek, hátha odakint van már Hilde, addig rendeljen nekem is valamit – pár váltót nagy nehezen előhalászok az erszényemből és leteszek az asztalára, mire ő értetlenül bámul rám, de nem foglalkozom vele, indulok is kifelé. Így belegondolva magamra haragíthattam előző éjszaka szegény lányt, talán azért szándékosan kerül most.
Nagyon ki fog nevetni, ha meglát, de nem szabad sírva fakadnom.
– Én vagyok a Hilde. Most viszont nincs időm játszani, fiúkkal főleg nem.
Egyszeriben megtorpanok és a kislányt kezdem figyelni. Valahogy furcsa érzésem van, ahogy így nézek.
– Egy másikat keresek, Hilde von Nebelturmot. Kék palástja van, sötét vértje, hosszú fekete haja és van egy nagy égésnyom az arcán. Nem láttad erre elmenni?
Hálásan odabiccentek Eiriknek a tejbegrízt meglátva, amit rendelt nekem. Lehet, hogy Hilde meg az embereim most már meg tudják várni, míg megeszem. Hidegen úgysem olyan jó… Eirik még elém is tolja a tányért.
– Nem sokára lejönnek a katonák, megmondalak Ozswaldnak, hogy belepisiltél az ágyamba. Ő erősebb az apukádnál.
Várjunk csak… nekem?
– Az én vagyok, – válaszol most már nekem – de mondtam, hogy fiúkkal nem játszom.
Eirikre pillantok elcsodálkozva, aztán vissza a kislányra.
– Jaj ne.
Ebben a pillanatban Eirik meghúzza Hilde haját, olyan hangosan visít fel, hogy be kell fognom a fülem.
– Megharaplak téged, s vámpír leszel! – csattogtatja a fogait a barna fiú felé.
Pár pillanat múlva végül a fogadós szólal meg, bizonyára beleunva a gyerekzsivajba.
– Naaaa, kölyök, nem így kell megmutatni, ha szerelmes vagy a lányokba!
Egyszerre fintorodunk el.
– Ú, akkor tudnám ijesztgetni Wilhelmet! – faggatja aztán Eirik izgatottan Hildét – De nagyon szokott fájni? És mikor múlik el?
Lecsapom a kanalat az asztalra végső megsemmisülésemben. Pedig minden rendben lehetett volna, de most az utolsó tervem is romba dőlt. Már egészen biztos, hogy nem érkezünk meg dél környékén a grófhoz és egyelőre nem is tudjuk teljesíteni a megbízásunkat.
– Jobb lenne, ha inkább megfésülködnél, már ha hallottál olyanról – dünnyögök oda Hildének, ahogy szomorúan nézek magam elé.
– A fésű a bénáknak való – veti oda nekem, még mindig küzdve a hajába csimpaszkodó beosztottammal.
– Nagyon fáj, és sose fog elmúlni! – feleli aztán a kérdésére, majd felszisszen – De engedj el, vagy azt hiszik, hogy feleségül akarsz venni!
– Fúj, kinek kell olyan – húzom el a szám a lány Eirikhez intézett szavain – Engedje el, von Hildebrand.
– Jólvan na.
– Hilde – fordulok a lány feléMár úgy ébredtél, hogy ilyen... vagy?
Szabadulását követően mérgeskedve fonja össze a karjait a vámpír.
– Így ébredtem, illetve arra, hogy von Hildebrand belepisilt az ágyamba. Jól összementetek ti is.
– És téged ki harapott meg? – Érdeklődik tovább a fiú – Fájt? Sírtál is?
– Nem, nagylány vagyok, nem sírok, mert kapok egy pofont.
– Pedig pisiszagod van – fogom be az orrom fintorogva. Így nem esik valami jól a tejbegríz sem.
Hilde csak rám nyújtja a nyelvét. Igazából ez a fajta válasz felnőtt énjétől sem állna távol.
– Mi történhetett velünk? – Kérdi aztán Eirik – Így hogy fogjuk befenyíteni a grófot? Hmm, mondjuk meg is tréfálhatjuk, ha nem lesz együttműködő.
– Nem tudom mi történt, de a gróf nem lehet probléma. Megmondjuk neki, hogy nem kap zabkását, s akkor biztos megijed.
Ismét elpislogom a szemembe gyűlő könnyeket.
– Hilde, ez nem vicces! Semmi esélyünk így és azt sem tudjuk, mi történt!
Eirik aztán hirtelen ledermed.

– Lehet az a banya volt... – rebegi halkan – Lehet mégis működött az a hókuszpókusz amit ránk mondott!
Döbbenten bámulok magam elé. Hiszen szemfényvesztő volt. Vagy... mégsem?
– Csak a gyerekek hisznek a boszorkányokban, azok nem léteznek a valóságban – vágja rá Hilde, de aztán elgondolkodva vakarja meg a fejét – Talán beöltözhetnénk egy páncélba. Ozsvald lehet a lábnál, von Hildebrand középen, én pedig felül leszek. Akkor talán elhiszi, hogy felnőttek vagyunk.
– Ennek semmi értelme – csóválom a fejem Hilde ötletére – Valamelyik emberem vezetésével elküldöm a csapatot tárgyalni, amíg mi megkeressük a nőt, hogy változtasson vissza minket, vagy ha sikerrel járunk, holnapra halasztjuk a grófnál tett látogatást. Egyébként meg nem Ozswaldnak hívnak. Nem tudsz beszélni?
– Annak sincs sokkal több értelme, ha a mamlasz embereid küldöd el.
– Talán foghatnánk egy tyúkot, azt elvihetnénk neki. Láttam hátul kapirgálni párat az udvaron. Azért cserébe hátha visszaváltoztatna minket.
– Szó sem lehet róla, hogy egy boszorkánnyal egyezkedjünk, ha LÉTEZNEK, akkor megeszik a gyerekeket.
Nyomatékosításképp meg is rázza a fejét.
– Hilde, elég legyen már a butáskodásból! – szólok rá már sokadszorra, majd Eirikre pillantok – Nincs más választásunk. Mielőbb fel kell keresnünk.
Aztán próbálom figyelmen kívül hagyni a pisiszagot és bekanalazom a maradék tejbegrízt.
– Ha lovagok kísérnek majd, nem fog megenni minket. Nem teheti – intézi von Hildebrand von Nebelturmhoz – Vagy ha megpróbálja, majd megharapod őt is – azzal feláll az asztaltól – Most pedig, ha mindenki jóllakott, menjünk, fogjuk meg azt a csirkét.
– Nincs szükségünk a csirkére, ha lovagok követnek minket! Majd elkapják, s elfenekelik – vág vissza Hilde, s indulna kifelé, de megtorpan – Kérjük meg a lovagokat, hogy vegyenek minket a nyakukba. Akkor magasabbnak, s veszélyesebbnek tűnünk.
Hosszasan, fáradtan (és még mindig éhesen) sóhajtok egyet.
– Vegyél tiszta ruhát és akkor beszélhetünk róla.
– Tiszta ruha van rajtam!
Lehuppanok a székről és majdnem el is esek, de megkapaszkodom az asztalban. Kihúzom magam.
– Von Hildebrand, keressük meg a többieket addig. Ne vesztegessük az időnket. Úgy sejtem, még azt is meg kell értetnünk velük, kik vagyunk.
Feltéve, ha addig mi sem felejtjük el.



A hozzászólást Oswald von Bertold összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jan. 19, 2021 5:55 am-kor.

9[Azonnali] Emlékek IV.  Empty Re: [Azonnali] Emlékek IV. Hétf. Jan. 18, 2021 1:21 am

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
A Büdös fene vigye el ezt a rohadt hosszú reagot
Avagy a kölyökkalandorok, amit eddig tartott megírni

Innsfeld olyan volt, mint az egyszeri paraszt: maszatos, sáros, s persze ganészagú. Mindez persze a parasztot nem minősítette, ez volt a dolga, de magát a települést annál jobban. Gyermekek rohantak végig rajta, meztéláb (természetesen), a kapualjakban pedig majdnem mindenhol egy lusta macska figyelte az utcát, jól belakva a gabonát dézsmálni akaró rágcsálók seregéből. Nem tetszett neki a hely, túl egyszerű volt, s bár szerette a puritán vidékeket, a takarosságot azért egészen fontosnak tartotta, Innsfeld pedig, sajnálatos módon, közel sem volt az. Az Úr áldja az ittenieket.

Maga a fogadó is pont olyan volt, amit az ember elképzelne egy ilyesmi kis falucskához: magas vályog falak, istálló, kocsma előtt lusta gyíkhoz hasonlatosan elterpeszkedő hányások, részegek. Ahogy megérkeztek, menten egy siheder nyargalt eléjük, aki pár tallérért le is rángatta a szerszámot a hű állatokról. Hilde persze meghagyta neki, hogy azért a csutakolást inkább maga végezné, ami nem is nagyon volt a fiatal ellenére, nyilván fene se akart több munkát végezni, mint az elvárható volt.

Odament ordenáré alkoholszag csapta meg az ember orrát, leginkább az olcsó, pancsolt fajtából. Egy pillanatra majdnem ki is fordult, de túlzottan vonzotta egy sör gondolata most, így helyette a söntésnek vette az irányt, s ott a harcsabajszos fogadóst menten köszöntötte is, egy jó korsó pincehideg barna nedűt kérve. Az ital sötét volt, erős malátás szaggal, s persze olyan zavarosan, hogy akkor se lepődött volna meg, ha moslék lett volna. Menten bele is kortyolt, s ezer kenyér íze terjedt szét a szájában, amitől azt érezte, hogy talán azonnal jól is lakott. Talán.

Kenyeret, s sajtot kért, majd letelepedett az asztalhoz, ahova a fiatal lovag ült, akivel még az árnyas lombok alatt beszélgettek. Nem sokára Oswald is csatlakozott hozzájuk végül, fáradt, gondterhes tekintettel.
– Azt hittem, soha nem fogja be a száját. Nincs szállóvendég, a miénk az emelet valamennyi szobája – azzal nem húzta az időt, neki is állt a maga étkének, ami leves létéhez hűen jelentősen nedvesebb volt a sajátjánál.
– Az ágyi poloska benne van az árban, vagy azért külön kell fizetni? – kérdezte halkan, zsivány mosollyal.
– Lehet, csak holnap kell fizetni a csípések számának megfelelően. Az ár alapján ágy sincs, csak szalmazsák. A bolhacsípés pedig a ház ajándéka – válaszolt Oswald, kissé talán túlzottan komolyan is.
– Milyen nagyvonalúak – jegyezte meg von Hildebrand is.
Kicsit habozott, majd végül egy szusszanás után nevetett egy rövidet barátja válaszán. A komoly hangneme, ha valami, csak még nevetségesebbé tette a válaszát. Közben harapott pár falatnyi kenyeret, ami természetesen olyan fűrészporos volt, hogy vagy fél fa benne lehetett. Ettől menten panaszkodhatnékja támadt, de inkább csak egy nagy levegőt vett, s megszólalt.  
– Legalább a sör finom... A szalmán meg se lepődöm, várható volt. – ennek ellenére persze ette tovább az étket, az ember levegőtől aztán nem lakhatott jól.
Oswald magához illő módon be is lapátolta a sűrű levest, kevésnek híján úgy tűnt el, mintha csak elvarázsolta volna valami kuruzsló. Ő persze jóval lassabban haladt, bár, igaz, szárazabb étket is választott.
– Mi az a zsibvásár ott? – kérdezte a férfi, amire ő maga is arra tekintett, különösebb érdeklődés nélkül.
– Fogalmam sincs, de nem úgy tűnik mintha kártyáznának. – válaszolt von Hildebrand.
Őt magát nem igazán izgatta a dolog, vélhetőleg csak elfoglalták magukat a falusiak a fárasztó nap végére. Ilyenkor szokott a kocka, s bármi más játék előkerülni, aztán persze az este végére valaki csupaszon távozik. Sosem élvezte az ilyesmit, de nagyapja ezzel teljesen máshogy volt, az öreg végtelenségig tudott volna hazárdírozni, néha neki kellett helyette gurítani, mert állítása szerint szerencsét hozott. Megvetette az elfoglaltságot, de nem kívánta ezt a kevés örömet elvenni az öregtől, hisz ebben se sokat lelt manapság. Gondolatmenetét végül egy fiatalnak ható szemrevaló leány zavarta meg, aki vélhetőleg a fogadós asszonya lehetett.
– Parancsolnak még valamit? – kérdezte szépen csengő hangon.
– Köszönjük, nem lesz szükség rá. – az igazat megvallva azért meg tudott volna inni még egy-egy korsó sert, de nem úgy tűnt, hogy ez lett volna az alkalom ehhez, arról nem beszélve, hogy ezek a sűrű sötétebb sörök fenemód veszélyesek voltak, úgy tudták fejbe ütni az embert, mint egy kovács kalapácsa. Vett még egy nagy levegőt, majd megette az utolsó falat sajtot, s felemelkedett az asztaltól. – Én azt hiszem lecsutakolom a lovam, megérdemli a mai út után.
Különösebb habozás nélkül emelkedett fel az asztaltól, s igazán megtorpanni se kívánt. Nagyon szerette csutakolni Kohlet, de az igazat megvallva elég fáradt volt már ahhoz, hogy immáron ne sok kedve legyen hozzá, s mivelhogy direkt kérte az istálló legényét, hogy ő maga végezhesse, így ezen a ponton kötelezettségének is tartotta, nem csak feladatnak. Fülét, meglepetésére, Oswald hangja csapta meg, aki kissé szokatlan módon kíváncsiskodott, megkérdezve a kocsmárosnét, hogy mégis mi a hangzavar az ivó másik felében.
– Bocsásson meg! Nem tudja, mi történik ott? Nem akarunk odamenni alkalmatlankodni, csak észrevettük, hogy igen keresett valamiért az az asztal.
A kocsmárosné körbepillantott, mint pletykafészek az utcán, majd dalolni kezdett róla, hogy kinek volt köszönhető a nagy forgolódás. A gesztusában volt valami, amiből arra lehetett következtetni, hogy nem sok örömét lelte a dologban, unták, esetleg félték a dolgot.
– Ilyenkor esténként annál az asztalnál ül egy nő, Lorelei Rabensbrücknek hívják. Ért a gyógyításhoz, a füvekhez és az állatokhoz, olvas a csillagokból és különös istenadta erővel bír. Néha itt vacsorázik nálunk, ilyenkor felkeresik őt a kérdéseikkel, kéréseikkel.
– Igazán? – kérdezett vissza a lovag.
– Most ugyebár, az aratás idejéhez közeledve különösen fontos a jó idő, a jó termés – bólogatott a nő. – Mindössze hetente egy tyúkot kér a közbenjárásért cserébe.
– Köszönjük.
Oswald sokat sejtetően von Hildebrandra pillantott, majd utána Hildére. Fene se tudta, hogy mi volt a tekintetében, de vélhetőleg azt sugallta, hogy hülyeség volt az egész. Ezzel ő maga is egyetértett, mi több, kedve is lett egy kissé kellemetlenkedni. Nem zavarták az efféle játékok, hisz a parasztok szemmel láthatóan kedvelték a javasasszonyt, de azért az egyszerű nép kopasztását nem nagyon tűrhette.
– Nocsak. Lehet miatta volt ma ekkora kánikula. – szólalt fel von Hildebrand.
– Na, ezt megnézném, talán azt is megmondja a tenyerem láttán, hogy hosszú az életvonalam, s megélem a hetvenet is. – szólalt meg kissé elvarázsoltan, az esze már azon járt, hogy miként is fogja megközelíteni a banyát.
– De hát te kétszer annyit is bőven megélhetsz vámpírként, mint hetven…
Oswald szavát elengedte a füle mellett, de azért egy mosollyal megjutalmazta magát. A tantusz annál lassabban esik le, minél magasabbról ejtik azt, a szőke lovag fejéről leejtve pedig volt annak mit esnie.

A tömeg a jelenlétére kissé szétszéledt, jól láthatóan teret adtak neki, bár, leginkább a palástnak. Az többet beszélt, mint a maga másfél méternél nem sokkal magasabb termete.
– Áldás, békesség, asszonyom. – kezeit összefonta, arcára pedig önelégült, lesajnáló tekintet terpeszkedett. Bajt keresni jött, nem békét.
[/b] – Istené a dicsőség, kisasszony. Miben lehetek a szolgálatára? [/b] – a nő szintén elmosolyodott, de olyan savanyú volt a képe, mint a parasztnak, aki bort várt, de ecetet kapott.
– Folytassa csak. – intett a nőnek önelégülten. – Gondoltam megnézem, hogy miként kopasztja a madarakat egy igazi szélhámos.
Megköszörülte a torkát egy kicsit, de egyelőre nem szólt semmi mást. Délen nem tiltott az ilyesmi, amennyiben persze értelmes keretek között történik... De azt persze nem bírta, hogy a szeme előtt verjenek át embereket, pláne nem olyan pofátlanul, hogy pont a templomosokkal teli kocsmában teszik ezt.
– No lám, úgy tűnik, manapság a palástviselés nem tanítja illő modorra az ember fiát avagy lányát. Bocsásson meg. Szívesen mutatnék a tudásomból, ám úgy nehéz, ha elűzi a szegény segítségre és válaszra szoruló embereket. Önnek, kisasszony, lehetek bármiben a hasznára?
– Úgy tűnik, hogy a jósokat pedig arra nem tanítja meg a csontok állása, hogy ne a palástosok társaságában űzzék a mesterségüket. – a mesterség szót jól megnyomta, hogy gúnyos legyen kissé. Azzal elő is vett pár váltót, majd letette az asztalra, s leülte a banyával szembe. – Jósoljon a tenyeremből, asszonyom. Mutassa meg a palástosoknak, hogy nem csak madarat kopaszt.
Nem volt egy fair játszma, oly égett volt a tenyere, mint a határ menti búzatáblák, amiket felváltva kormoltak fel a katonák. Hol a déliek, hol az északiak, néha pedig csak az útszéléről szakajtott martalócok, akik szintén ki kívánták venni a magukét a mókából.
– Semmi törvénybe ütközőt nem teszek, kisasszony, ezt nem olyan nehéz belátni. – a nő ugyan egy csöppet felemelkedett érkeztére, de ez nem tartott sokáig, s ismét helyet foglalt, intve neki, hogy hova is ülhet. – Nem vallja–e kegyed is, hogy minden, ami a földön vagy az égen van, nap, hold és csillagok, madarak, csúszómászók, barmok, tündék, emberek, eső és hó, vizek és szárazföld, mint a mindenható, teremtő Isten hatalma alá van vetve? Hogy nem csupán teremtményei, hanem minden, ami az ég alatt történik, az ő tudtával és akaratával történik? Miért kéne hát titkolnom az ő szolgái előtt, amit üzen ezeken keresztül?
– Senki se mondta, hogy törvénybe ütközőt tesz, asszonyom. A szavahihetőségét vontam kérdésre. – egy keveset kóstolgatta a szavakat, majd végül egy nagy levegő után kinyújtotta a tenyerét. – Inkább nyújtom a tenyerem, mielőtt még lyukat beszél a saját hasába.
A nő szépen lassan elkezdte művészetét végezni, s első pillantásra pont úgy hatott, mintha csak könyvként olvasta volna a kezét, a hozzá illő hümmögéssel, s óvatos kimértséggel.
– Látom... Látom…
Ő maga nem igazán tett semmit, csak várakozva pillantott néha hátra, cinkosan mosolyogva Oswaldra, aki leginkább csak megvonta a vállát. Vélhetőleg nem volt büszke a férfi, hogy feleslegesen kereste a bajt, de nem állhatta, hogy parasztokat verjenek át… Emellett simán csak jó mókának tűnt belekötni egy helyi szépasszonyba.
– Igen, gondolhattam volna. De nem biztos, hogy kíváncsi arra, amit látok. – fejezte be végül a nő, majd olyan tekintettel nézett, amiről egyértelmű volt, hogy azt várta, hogy rákérdezzenek, hogy mit is látott.
– Ha már így belekezdtünk, igazán kíváncsi lennék rá, hogy mit is látott. Aligha lehet rémisztőbb azoknál a dolgoknál, amik eddig történtek.
Ennek ellenére kissé izgatott lett a hallottaktól, tudni akarta már, hogy miről is van szó, s ebben lassan az sem akadályozta, hogy a jelen helyzetben játszania kellett volna a makacs ellenkezőt. Bármennyire is próbált elfeledkezni gyermeki énjéről, az sajnos valahogy mindig sikeresen a felszínre tört. A nő végül felemelkedett, majd egy hamiskás mosollyal a szemébe nézett.
– Látom, hogy az édesanyja nem tanította meg tisztességesen viselkedni.
Futótűzként szaladt végig képén a düh, ami nem csak arcát, de agyát is megtámadta. Hogy merészelt így beszélni vele egy sehonnai javasasszony? Dacosan elrántotta a kezét tőle, beletörölve nadrágjába, hogy még annak a tapintásának nyoma se maradjék rajta.
– Kutya létére jól beszéli az emberek nyelvét... Hordja el magát, mielőtt kicipelem, mint ahogy a ganét szokás. – hangja kezdett kissé emelkedni, elég gyorsan elfogyott a türelme. A türelme, ami sosem volt.  
– Csak a kisgyermek...  – a nő az ajtó felé intett pimaszul, amit egy szarzabáló mosollyal kísért le. – Hm, csitri után.
Vett egy nagy levegőt, majd érezte, ahogy szépen lassan kimászott a méreg a fejéből. Méltatlan volt, hogy egy vénasszonnyal vitatkozzon a kocsmában, ennél azért többre tartotta magát, arról nem beszélve, hogy mint mindig, most is a déliek színeiben utazott, kár lett volna, hogy a vidék embereinek az ragadjon meg, ahogy a helyi boszorkánnyal vitáznak Hellenburg jó katonái. Megindult hát az ajtó felé, kimért léptekkel.
– Aztán a pénzt ne hagyja az asztalon, banya. Jó lesz még az a temetésre, mélyre kell majd ásni, mert a boszorkányt még a mocsári föld is kiveti. – na jó, azért azt nem bírta ki, hogy ennyit ne vessen oda. Kár lett volna az utolsó szó jogát kihasználatlanul hagyni.
– Ne mondj ilyet magadra, lányom – nevetett fel a nő – Annyira azért nem vagy ocsmány még úgy is, hogy a fél arcod odavan. Ha szeretnéd, megnézhetem, mit mondanak a rúnák: találsz–e magadnak valakit még?
Ahogy hallotta a szavakat, kissé ismét érezte felmászni a vörös dühöt a fejébe. Oswaldra, s von Hildebrandra pillantott, egyfajta nyugtatásként. Öreg barátja csak legyintett, a fiatalabbik lovag pedig leginkább kacagott. Igazuk lehetett, de valahogy úgy érezte, hogy nem hagyhatta magát. Az alázat egy fontos lecke volt, de egy olyan lecke, amiről ő maga egyelőre lemaradt még.
– Most már aztán üljön rá a saját szájára, mert nem állok jót magamért! Lovat akartam csutakolni, de igazából egy kutya száját is kimosom, ha úgy járatja, mint egy segget.
Megállt az ajtóban, ki kellett volna mennie, de ezen a ponton nem igazán tudta visszafogni magát, pláne azok után, hogy visszaszólt. Van az a pont, amikor az ember érzi magát lefele szánkózni a lejtőn, ilyenkor pedig már csak dacból se képes lábaival megfékezni a pusztítást, ami következett.
[/color]– Szorgos munkával bizonyára előbb találnál férjet, mint ezzel a pimasz viselkedéssel. Vagy tán az is elég, ha benő a fejed lágya [/color] – mosolygott válaszként a nő.
Ezen a ponton úgy tűnt, hogy már Oswald is bölcsebbnek találta közbelépni, ami miatt kissé hálás lett volna egyébként… De mivel a nő felidegesítette, valamiért nem nagyon tudta értékelni, csak fel akarta törölni vele az asztal sörfoltos lapját. Utána pedig szívest kidobta volna a sárba, ami oly nagyon jellemezte a kocsmák hányástól nyirkos tornácait.
– Asszonyom! Hagyjon fel a tevékenységével, míg itt vagyunk és nem emlékezünk meg az itt történtekről.
– Igaza van, lovag uram – bólintott a nő, ám várható volt, hogy nem sokáig tart a megnyugvása. – Kétfajta ember van, akivel nem érdemes veszekedni: gyermekekkel és az ostobákkal.
Úgy tűnt, hogy ekkorra már von Hildebrand is felemelkedett az asztaltól, a páros hirtelen úgy hatott, mintha csak izmokból és csontokból álló fal nőtt volna a kocsma közepén. Hirtelen a korábbiaknál is jobban nyeregben érezte magát, s pont emiatt továbbra sem hagyhatta meg a nőnek az utolsó szó jogát.
– Maga már szorgos munkával is csak tűt találna a szénában, férjet biztos nem. – ismét visszafordult az ajtóból, biccentve Oswaldnak, ám sajnos továbbra sem tartott túlzottan sokáig a béke. – Meg is fogadom, csoroszlya. – válaszolt a nő tanácsára, majd kilépett az ajtón, de azért visszafordult egy utolsó pillanatra még. – Azér' a csizmám nyomát csókolja meg, hátha benő tőle a szája!
– Hilde! – szólt a férfi erélyesen. Ez már mit sem számított, vért akart látni.
– Te pedig egy levelibékát, lányom. Hátha királyfivá válva annak fűlik a foga ilyen neveletlen bakfishoz. Szép kis társaság vagytok  – pillantott végig a nő a társaságon, végül Eirikre szegezve tekintetét – Még valami, amivel tönkre akarják tenni az estém? Valaki? Bárki?
– Figyelmeztettük, asszonyom. – válaszolt Oswald kissé lemondóan.
Megértette a férfit, szokáshoz híven önhibáján kívül került a kellemetlen helyzetbe, de ez már csak ilyen volt. Hilde von Nebelturmot pedig nem sérthette meg bárki, akkor sem, ha igazából ő maga tehetett róla.
– Mi tesszük tönkre a maga estéjét? – válaszolt kissé hangosabban a fiatalabbik templomos, majd gúnyos nevetésbe tört ki. – És maga, aki az itt lévő embereket veri át, teszi tönkre? Szerencséje, hogy itt vagyunk délen, ahol mindenki ilyen elfogadó. Máshol már kevesebbért is máglyán égne…
Ismét megpróbált volna távozni, de úgy tűnt, hogy ez már csak nem fog menni ma este. Viharban hánykolódó szélkakashoz hasonlatosan fordult sarkon, kevésnek
– Fogja már be száját, van elég ganaj a fogadó melletti pottyantósban. Menjen ki a falon túlra, oszt keressen nekem békát, abban úgy is jó a magafajta. – szűrte fogai között a szavakat, immár leginkább csak szokásból.
– Hilde! – szólalt fel ismét a férfi egyre erélyesebben. – Te se öntsd az olajat a tűzre és asszonyom, ön se feszítse túl a húrt. Köszönje meg inkább, hogy nem csinálunk ügyet abból, hogy itt becsapja a falu népét és kihasználja őket.
A boszorkány továbbra sem zavartatta magát, gúnyos, bicskanyitogató mosolyával tovább méregette először őt, majd visszanézett a templomosra.  
– Fiacskám, a tojáshéj a hátsó feleden és csak mert palást van a válladon, azt hiszed, okosabb vagy egy náladnál idősebbnél. – ahogy végzett Oswalddal, visszafordult ő magához a boszorkány. – Így is jó. Nem feszítem hát túl a húrt. Megbánjátok még mindhárman, hogy megpróbáltatok megszégyeníteni a falu népe előtt.  
A nő látszólag valamit mormogni kezdett, különböző furcsa jeleket rajzolva a levegőbe. Nem tűnt túl hihetőnek, leginkább valami kuruzslásnak vélte ( úgy hatott, mintha a semmit rágta volna), s komolyan sem nagyon tudta venni. Társaival összenéztek, de senki sem igazán tudta, hogy mi történt, pláne, mert észre se vették a változást. Végül a csöndet von Hildebrand törte meg, aki fel is nevetett.
– Ez boszorkány? – nézett a férfi a nőre. – Közönséges csaló! – a templomos megemelte kissé a hangját, majd a kocsmanéphez fordult. – Jól gondoljátok meg, ha még egyszer tyúkot hoztok neki, higgyétek el, otthon a levesben jobb helye lesz!
Ezen a ponton Oswald nyugtató szavai se tudtak segíteni, így csak még egy utolsó rúgást kívánt intézni a boszorkány irányába, de azt úgy, hogy ne tudjon válaszolni. Harcban, s szópárbajban nem voltak szabályok.
– Na, ha más nem, az látszik, hogy idősebb. Legközelebb a tükörben olvasson a ráncaiból, talán vénségére megokosodik tőle. – válaszolt az Oswaldot célzó megjegyzésre, majd végül kis várakozás után megtoldotta azt a varázslat méltatásával. – Na, így kell ezt, gyakorolja még pár napig, s talán meg is tanul fütyülni. Egyen hozzá répát is, az a lovaknak is segít.
Egy lélegzetvételnyit se várt, nem akarta megadni az örömet az asszonynak, gyorsan be is vágta maga mögött a kocsma ajtaját, ami akkorát verődött a félfának, hogy csoda, hogy ki nem tört a helyéről. Tajtékzott a dühtől, s muszáj volt valahogy lenyugodnia, mert egyszerűen nem tudott a méregtől látni… S akkor ne adj Isten egy szamarat kefélt volna a saját szerelmetes lova helyett. Mély levegőt vett, majd végül úgy döntött, hogy le kell nyugodnia. Halkan dúdolni kezdett, s immáron énekelte is a csutakoló dalt.
– Sika, sika, szép pacika~ Kefe, kefe, paci gyere~


Az ágy, ami tegnap még éppen hogy csak elégnek tűnt, most sokkal nagyobb volt, szinte elveszett benne. Emellett mintha kissé nyirkos is lett volna; a szalma egyik rossz tulajdonsága, hogy felszedi a harmatot, így végül is annyira nem meglepő, ha a zárt ajtók mögött is bemászik a zsenge nyári hajnal az ágyakba. Nem igazán húzta az időt, hamar kimászott a helyéről, s gyorsan levettette a ruháit, amik szintén kissé nedvesek voltak, arról nem beszélve, hogy nagyok is. Furcsán érezte magát, nem tudott igazán rátapintani, hogy mi is zavarta, de valami kétségtelenül nem tetszett neki, emellett pedig olyan éhség uralkodott el felette, hogy majd felemésztette. Kenyérhéjat akart enni, s azt egy bögre langyos tejbe tunkolni, lehetőleg egy kis lekvár mellé. Nagy nehezen végül kikaparta a csipát szemének zugából, s felöltötte magára az ingét, ami jelentősen nagyobbnak hatott, mint tegnap. A lándzsája is nehéznek érződött, s a megszokottak ellenére csak a földön tudta húzni, felemelni nem is igazán sikerült neki. Így ment hát le a lépcsőn, s minden fokon nagyot csattant a súlyos fegyver.

Leérve körbepillantott, de nem látott senkit, aki ismerős lett volna, mi több, egy szalmababát sem, pedig annak nagyon örült volna. Úgy érezte, hogy csak az tudta volna most igazán boldoggá tenni. Hol volt a szalmababája? Végül letámasztotta a fegyvert az egyik asztalnál, s a fogadós elé lépett, rácsapva a pultra, amit nem is ért fel. Lekváros kását követelt, s egy bögre tejet, de olyan bögréből, ami pöttyös. Ezt persze nem kapta meg, ami miatt éktelen haragra gerjedt, s azt megnyugtatni csakis a gyümölcsíz tudta, amit menten meg is kapott. Le is ült az egyik asztalhoz (felmászni a padra külön feladat volt!), s elégedetten kanalazta az étket, mintha ez lett volna a legfinomabb dolog, amit valaha evett. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy a kása fele az asztalra essen, de hát ki várhatta el tőle, hogy ügyesen egyen? A nagyapja is mindig megbocsájtotta neki, ha esetleg az asztal kapott egy kis étket. Nem kellett egyébként sokat várakoznia, az egyik templomos, Kratzmann, pont lefele jött a lépcsőn lusta léptekkel. A férfi hamar a söntéshez is lépett, s kenyeret kért magának, na meg egy kis vizet, borral. Ő maga furcsállva méregette a férfit, hogy vajon miért is nem köszöntette, így pillanatra elfordította a tekintetét a kásától, s nagy nehezen lemászott a padról, kihúzva magát.
– Jó reggelt! Hogy csicsiztél?
A templomos arcára némi zavar ült ki, s bár magához fogta már korsó vizet, s kenyerét, nem igen tudott mit kezdeni a látvánnyal, csak gyanakodva méricskélte a történteket. Micsoda egy ostoba ember lehetett.
– Kratzmann, mi nem érthető? Jelents arról, hogy sikerült–e jót csicsikálnia. – szólt rá, immáron kissé erélyesebben, s ehhez híven csípőre is tette a kezét.
– Von Nebelturm? – kérdezett vissza további gyanakvással a férfi. – Elnézést, mintha kissé összement volna az éjszaka folyamán... Jót aludtam, igen.
– Nagyon megnőttél. – bólintott a férfinak pimaszul mosolyogva, majd kinyújtotta a kezét az irányába. – Vegyél fel a nyakadba.
– Tessék, hölgyem? – kérdezett vissza a férfi teljesen megütődve.
– Vegyél fel a nyakadba. – szajkózta ismét olyan tényszerűen, mintha csak mindennapi történés lett volna, hogy Dél egyik követe a templomosok nyakában ülve utazik.
A lépcső irányából lépések hangját hallotta, ám egyelőre nem nagyon figyelt oda, csak próbálta teljes erejével szuggerálni Kratzmannt, mert ezen a ponton túlzottan nyeregben akart lenni, s nem bírta volna elviselni, ha nem tud körbenézni a magosból. Meglepetésére egy gyermeki hang szólalt fel az emelet irányából, szintén Kratzmannt megszólítva, aki immáron legalább háromszor olyan zavarban volt, mint az előbb.
– Kratzmann, ne húzza az időt. Von Nebelturm kisasszony lejött már? – kérdezett a hang némi eréllyel.
– Kratzmann, emelj fel. Ha nem teszed meg, a nagypapim tudni fog róla, s megveri a te nagypapád. Ez parancs. – mondott ellent a korábbi hangoknak, majd ahogy megjelent a társaság, jól kihúzta magát, Fogalma sem volt, hogy miért is tudta nagyobbik gyerek a nevét, de nem is érdekelte. Kratzmann az ő játéka volt. – Egy fogadó nem gyerekeknek való hely, menjetek haza a szüleitekhez. Sicc. – majd közelebb hajolt a végletekig zavarodott Kratzmannhoz. – Ne közelítsd meg őket, katona. A fiúktól tetves lesz az ember, s meghal. Jegyezd meg jól!
– Kratzmann. Ne bolondozzon, hanem válaszoljon. Kérdeztem.
A másik gyermek a pulthoz lépett, tejbegrízt kérve, majd egy kis várakozás után ő maga is megérkezett, lepakolva az étkét, s belekezdve abba. Ő látszólag nem kívánt sok vizet zavarni még, békésen fogyasztotta az étkét, ami egyébként eléggé jól nézett ki. Lovagjuk csak körbepillantott, majd a nagyobbik fiúhoz fordult, kis dadogással.
– Köly...  – kezdene bele a férfi, majd azonnal lenyeli. – Von…
A férfi úgy fordult körbe zavarában, mintha csak egy zsinórral feltekert facsiga lett volna, amit eleresztettek, hogy pörögjön. Egy picit méregette a hármast, még meg is csípte magát, hogy valóban az történt-e, amit gondolt, ám végül sarkon fordult, s felsietett az emeletre erősítésért. Sok volt ez neki hirtelen.
– Szép munka, elzavartad, te kakafejű. Pedig már majdnem a nyakába vett. – Oswald után Eirikre nézett, majd mérgében folytatta.   – Remélem nem Norven Kather pisis tejéből készült.

A nagyobbik gyermek arca egy kissé elsavanyodott, mintha csak éretlen almába harapott volna. Kivételesen megértette, ő maga is sajnálta, hogy nem ülhetett Kratzmann nyakába, de hát ezt kapja az, aki irigy kutya. Kellett neki erősködnie, s parancsolgatni! Most aztán ne lepődjön meg, hogy így járt, Isten nem ver bottal, nem szabad erősködni!
– Ide figyelj – szólította meg a nagyobbik gyermek most már végleg lemászva a lépcsőkről. – Menj inkább szépen haza, ne csavarogj mindenfele és avatkozz bele más dolgába, a szüleid bizonyára nem örülnének, ha tudnák, hogy így viselkedsz. – a magasabb utána az alacsonyabbik fiúra pillantott, most neki szólva. – Kinézek, hátha odakint van már Hilde, addig rendeljen nekem is valamit – szólalt meg a gyermek, pár váltót lehelyezve az asztalra, a másik fiú elé. Mit gondolt ez magáról, hogy csak úgy parancsolgatott mindenkinek? Azt hitte, hogy valami nagy vezető?
– Kakafejű aki mondja! – öltött nyelvet a fiatalabbik. – Különben sem akart a nyakába venni téged, főleg ha ilyen büdös vagy. Bepisiltél vagy mi? – kérdezett vissza a neveletlen gyermek.
– Igen? Neked meg a szüleid nem örülnek, hogy téged hozott a gólya. Mert egy gyereket szerettek volna, de téged hozott! Téged!
A kisebbik megjegyzésére egy pár pillanatig csodálkozva nézett maga elé, majd végül ökölbe szorította a kezét dühében. Azt kellett volna mondania, hogy tükör, s akkor minden válaszolás felelősségétől megszabadul, de helyette most csak le kellett ezt nyelnie, s keserűbbnek bizonyult, mint bármi undorító gyógytea.
– Mikor lefeküdtem, már nedves volt a széna, jó? – válaszolt vissza a fiatalabb fiúnak, hogy kijavítsa annak botor feltételezését. – Én vagyok a Hilde. Most viszont nincs időm játszani, fiúkkal főleg nem.
– A gyerekeket nem is a gólya hozza – motyogta az orra alá a gyerek. – A havasokban nem élnek gólyák.
A gyermek bamba képpel megtorpant, majd úgy tűnt, hogy gyanakodva méregette egy kissé. Nem tudta, hogy vajon mit is kereshetett, de a buta feje azért szórakoztatta picit. Ilyenek voltak ezek a fiúk, buták és csúnyák.
– Egy másikat keresek, Hilde von Nebelturmot. Kék palástja van, sötét vértje, hosszú fekete haja és van egy nagy égésnyom az arcán. Nem láttad erre elmenni?
Kérdezett ismét a gyermek, s hamar készült is volna válaszolni a kérdéseire, ám akkor a másik ebugatta megint járatta a száját.
– Persze nedves volt, mert belepisiltem, mielőtt ráfeküdtél. – rikkantott fel nevetve a gyermek, majd hamar odatolta az étket tartalmazó tálat a társának. Látszólag hiányzott belőle egy-egy falat, de vélhetőleg csak biztosra akart menni, hogy nem savanyodott-e meg a tej benne.
– Akkor mi hozza a gyereket, dinka? Azt hiszed, hogy a káposztában találják őket? Ezt csak a gyerekek hiszik. – szájalt vissza a magasabbik gyermeknek.
A fiatalabbik szavaira egyre mérgesebb lett, dúl-fúlva toporzékolt egyet, majd végül egy nagy levegő után rámutatott. Ez már nem játék volt, itt a tét már komoly mértékekre hágott.
– Nem sokára lejönnek a katonák, megmondalak Ozswaldnak, hogy belepisiltél az ágyamba. Ő erősebb az apukádnál. – vett egy nagy levegőt, majd végül enyhülten megszólalt is. – Az én vagyok, de mondtam, hogy fiúkkal nem játszom.
– Jaj ne. – szólalt meg az idősebb fiú sokatmondóan.
Fogalma sem volt arról, hogy mégis mire gondolhatott a fiú, mikor aggodalmának hangot adott. Ennyire féltek volna tőle itt is? Amíg ezen gondolkodott, egy szörnyűséges orv támadás érte, s zsíros haját megrángatta a fiatalabbik gyermek. Fába szorult féregként acsított fel, mint aki sosem érzett még fájdalmat életében.
– Megharaplak téged, s vámpír leszel! – csattogtatta agyarait elkeseredetten.
Pár pillanat múlva végül a fogadós szólal meg belefáradva a visongásba, teljes rezignáltsággal.
– Naaaa, kölyök, nem így kell megmutatni, ha szerelmes vagy a lányokba! – hangja el is veszett a jajveszékelés közepette, így vélhetőleg hamar meg is unta a próbálkozását, s tovább törölgetett egy korsót.
Az idősebbik fiú lecsapta a kanalat az asztalra, majd szomorúan nézett maga elé. Egy pár pillanatra talán meg is sajnálta egy picit, mi lehetett a probléma? Esetleg nem volt finom a gríz? Tényleg belepisilt Norven Kather?
– Jobb lenne, ha inkább megfésülködnél, már ha hallottál olyanról – dünnyögött rezignáltan a gyermek.
– Ú, akkor tudnám ijesztgetni Wilhelmet! – mondta meglepően vidáman a gyermek. – De nagyon szokott fájni? És mikor múlik el?   – folytatta.
– A fésű a bénáknak való. – ellenkezett, miközben továbbra is küzdött a hajába kapaszkodó haramiával.  – Nagyon fáj, és sose fog elmúlni! – sziszegte immáron bekönnyesedő szemekkel. – De engedj el, vagy azt hiszik, hogy feleségül akarsz venni!
– Fúj, kinek kell olyan   – szólalt meg az idősebbik fiú, majd folytatta is. – Engedje el, von Hildebrand. Hilde. Már úgy ébredtél, hogy ilyen... vagy?
Az igazat megvallva nem nagyon értette, hogy mégis mire gondolhatott a gyermek. Milyen? Olyan, mint mindig is? Szép, okos, erős? Vagy arra gondolt, hogy… pisis? Mert tényleg így ébredt, de tényleg átöltözött! Nem kéne tudniuk.
– Jólvan na – engedte el végül haját a gyermek… Vagyis, egész pontosan von Hildebrand. Jól összement egy éjszaka alatt! – És téged ki harapott meg? – érdeklődök a vámpírtól. – Fájt? Sírtál is?
Megszabadulása után érezte még, ahogy zsibbadt a fejbőre ott, ahol azt húzták. Borzalmas fájdalmakat átélnie, de talán képes volt félretenni ezeket a kálváriákat, mert Oswald (a nagyobbik gyerek!) komolynak tűnt.
– Így ébredtem, illetve arra, hogy von Hildebrand belepisilt az ágyamba. – kicsit elgondolkodott, majd megvilágosodott. Ő maga is összement, ezért nem vette a nyakába Kratzmann. – Jól összementetek ti is. – Eirik kérdésére végül megrázta a fejét. Nagyapja megtanította már jól, hogy nem szabad sírni. – Nem, nagylány vagyok, nem sírok, mert kapok egy pofont
– Pedig pisiszagod van – fogta be teátrálisan az orrát Oswald.
– Mi történhetett velünk? Így hogy fogjuk befenyíteni a grófot? Hmm mondjuk meg is tréfálhatjuk, ha nem lesz együttműködő.
Rányújtotta a nyelvét Oswaldra, ha már ilyen neveletlenül viselkedett. Még a grízt sem ette meg, pedig biztos finom lehetett. Lehet, hogy kicsit pisi szaga volt, de erről nem tehetett, Eirik pisilt bele a szalmába, nem ő.
– Nem tudom mi történt, de a gróf nem lehet probléma. Megmondjuk neki, hogy nem kap zabkását, s akkor biztos megijed – vonta meg vállait, mintha minden probléma megoldása ez lett volna.
– Hilde, ez nem vicces! Semmi esélyünk így és azt sem tudjuk, mi történt! – válaszolt ismét a templomos, kissé keseredetten.
– Lehet az a banya volt... – mondta halkan von Hildebrand. – Lehet mégis működött az a hókuszpókusz amit ránk mondott!
– Csak a gyerekek hisznek a boszorkányokban, azok nem léteznek a valóságban. – válaszolt okoskodva, majd megvakarta a fejét. – Talán beöltözhetnénk egy páncélba. Ozsvald lehet a lábnál, von Hildebrand középen, én pedig felül leszek. Akkor talán elhiszi, hogy felnőttek vagyunk. 
– Ennek semmi értelme
– rázta meg a fejét a Oswald. Valamelyik emberem vezetésével elküldöm a csapatot tárgyalni, amíg mi megkeressük a nőt, hogy változtasson vissza minket, vagy ha sikerrel járunk, holnapra halasztjuk a grófnál tett látogatást. Egyébként meg nem Ozswaldnak hívnak. Nem tudsz beszélni?
Nem is tudta hirtelen, hogy mire számított: mit érthetett ahhoz a nyomorult Oswald, hogy mi volt a jó terv? Látott már mutatványosokat, s néha azok is beöltöznek együtt egy nagy embernek. Nekik működik, ha pedig hárman belebújnak Oswald páncéljába, pont kényelmesen elférnének benne… Csak az a lényeg, hogy ő legyen felül, mert a többieket nem bírná el, ha lent kéne lennie. Emellett ki akarná bármelyik fiú arcát nézni a páncél tetején?
– Talán foghatnánk egy tyúkot, azt elvihetnénk neki. Láttam hátul kapirgálni párat az udvaron. Azért cserébe hátha visszaváltoztatna minket.
– Annak sincs sokkal több értelme, ha a mamlasz embereid küldöd el.
– jegyezte meg felfújt, pöffeszkedő képpel. – Szó sem lehet róla, hogy egy boszorkánnyal egyezkedjünk, ha LÉTEZNEK, akkor megeszik a gyerekeket.
Ismét megrázta a fejét, nem tartotta továbbra sem jó ötletnek egyik felvetést sem. Nem volt egyetlen templomos sem a csoportban, aki képes lett volna két értelmes mondatot összefűzni, az ember pedig nem egyezkedik a zsiványokkal, a boszorkányok pedig közismerten azok, már, ha léteznek… Meg egyébként is, be akart öltözni páncélba, vicces lett volna.
– Hilde, elég legyen már a butáskodásból! – Oswald a társára pillantott. – Nincs más választásunk. Mielőbb fel kell keresnünk.
– Ha lovagok kísérnek majd, nem fog megenni minket. Nem tehetik
– mondta von Hildebrand vígasztalóan. – Vagy ha megpróbálja, majd megharapod őt is – emelkedett fel az asztaltól. – Most pedig, ha mindenki jóllakott, menjünk, fogjuk meg azt a csirkét.
– Nincs szükségünk a csirkére, ha lovagok követnek minket!
– vágott vissza. – Majd elkapják, s elfenekelik.
Készült is volna ki a fogadóból, ám megtorpant egy pillanatra, mert olyan ötlet jutott eszébe, ami minden eddiginél is jobb volt. Két legyet üthettek le egy csapással, s habár értelme nem volt, legalább megkaphatta azt, amire igen vágyakozott.
– Kérjük meg a lovagokat, hogy vegyenek minket a nyakukba. Akkor magasabbnak, s veszélyesebbnek tűnünk. – jelentette ki komolyan.
– Vegyél tiszta ruhát és akkor beszélhetünk róla.
– Oswald szintén lemászott a székéről, majd intett Eiriknek. – Von Hildebrand, keressük meg a többieket addig. Ne vesztegessük az időnket. Úgy sejtem, még azt is meg kell értetnünk velük, kik vagyunk.
– Jól van
– bólintott a gyermek, majd távozott, keresve, hogy merre lehet a többi lovag.
– Tiszta ruha van rajtam!
– jegyezte meg végül mérgeskedve. Tulajdonképpen tényleg tiszta volt, éppen csak mosdani nem mosdott meg azután, hogy EIRIK BELEVIZELT AZ ÁGYÁBA. Akárhogyan is, de mérgeskedve visszament a szobájába átöltözni, s megmosdani egy kicsit. A fésülködésre viszont nem lehetett rávenni… Arra sosem.

10[Azonnali] Emlékek IV.  Empty Re: [Azonnali] Emlékek IV. Vas. Jan. 31, 2021 6:06 pm

Eirik von Hildebrand

Eirik von Hildebrand
Templomos
Templomos
Kölyökkalandorok



Esteledett már, mikor csapatunk elért egy bizonyos Innsfeld nevű településhez. Átlagos falu volt, poros utakkal és egyszerű vályogházakkal. Néhány kertjeikben munkálkodó falusi kíváncsi pillantásokat vetett ránk, rajtuk kívül csak pár mezítláb szaladgáló, piszkos arcú gyermeket láttunk. Úgy döntöttünk, az éjszakát a falu fogadójában töltjük, ugyanis úti célunktól még egy félnapi lovaglásra voltunk. Von Bertolddal és néhány társunkkal kísértük Hilde von Nebelturmot, akit követként küldtek valami határmenti grófhoz, aki régóta nem fizetett már egyházfenntartói járulékot. A település lelkésze Hellenburgtól kért segítséget, így hát minket küldtek a feladatra.

A Vörös Kecske fogadót könnyen felismertük, jóformán ez volt az egyetlen nagyobb épület a faluban, ami mellett egy féltető és szalma szolgált afféle szegényes istállóként. Úgy tűnt, nincs nagyon mit csinálni errefelé ilyenkor: fény és emberi hangok ismerős morajlása szűrődött ki az ablakon és az ajtó résein. Egy vézna vörös fiú sietett hozzánk, hogy leszerszámozza és ellássa lovainkat, pár váltó ellenében.

Odabent a körülményekhez képest egy viszonylag tágas fogadó képe, és némiképp alkoholgőzös levegő fogadott bennünket. Különböző korosztályokból tevődött össze az a pár asztaltársaság, aki már javában itt iszogatott, beszélgetett, esetleg evett is valamit. Többnyire férfiak voltak jelen, de az egyik sarokban pár nő is akadt, középkorú és fiatal is. Mintha valakivel beszélgettek volna…

A pultnál egy kövérkés, nagybajuszú, ősz férfi törölgetett pár tányért és korsót, miközben lelkesen mesélt a vendégeknek kecskéiről, leginkább Felixről, a vörös kecskéről, aki olyan okos, hogy nem eszi meg a rohadt almát. Nem okos az, csak finnyás… Gondoltam magamban, miközben kikértem a vacsorámat, és a sarokban álló hosszú asztal felé indultam, amely mellé társaságunk letelepedett.

- Az ágyi poloska benne van az árban, vagy azért külön kell fizetni? – Kérdezte Hilde az éppen megérkező von Bertoldot.
- Lehet, csak holnap kell fizetni a csípések számának megfelelően. Az ár alapján ágy sincs, csak szalmazsák. A bolhacsípés pedig a ház ajándéka – felelt Oswald.
- Milyen nagyvonalúak – fintorodtam el levesemet kanalazva, olykor nagyokat kortyolva a sörömbe.
Oswald válla fölött észrevettem egy gyorsan cserélődő asztaltársaságot a másik sarokban. Nem igazán láttam rá, kivel beszélgethetnek, de általában ahogy távozott egy ember, valaki más került oda helyette. Voltak, akik vidáman siettek el attól az asztaltól, míg mások mintha csalódottan ballagtak volna tovább.
- Mi az a zsibvásár ott? – Kérdezte von Bertold, ahogy észrevette a társaságot, amin az én szemem is megakadt.
- Fogalmam sincs, de nem úgy tűnik, mintha kártyáznának – feleltem, miközben nyakamat nyújtogatva próbáltam jobban rálátni arra az asztalra.
- Bocsásson meg – szólította le Oswald a fogadós feleségét, aki az asztalunk körül sürgött-forgott. - Nem tudja, mi történik ott? Nem akarunk odamenni alkalmatlankodni, csak észrevettük, hogy igen keresett valamiért az az asztal.
A nő körbepillantott, mintha attól tartana, hogy figyeli valaki, majd kissé feszülten közelebb hajolt hozzánk.
- Ilyenkor esténként annál az asztalnál ül egy nő, Lorelei Rabensbrücknek hívják. Ért a gyógyításhoz, a füvekhez és az állatokhoz, olvas a csillagokból és különös istenadta erővel bír. Néha itt vacsorázik nálunk, ilyenkor felkeresik őt a kérdéseikkel, kéréseikkel. Most ugyebár, az aratás idejéhez közeledve különösen fontos a jó idő, a jó termés – magyarázott hevesen. - Mindössze hetente egy tyúkot kér a közbenjárásért cserébe.
- Köszönjük – Oswald rám, majd Hildére pillantott, a nő pedig biccentett és távozott az asztalunktól.
- Nocsak - vontam fel a szemöldökömet. - Lehet miatta volt ma ekkora kánikula.

Ahogy újra odapillantottam, még mindig elég nagy volt a forgalom annál az asztalnál, meglehetősen sokan megfordultak az említett nőnél. Az egész falu őhozzá jár vajon? Nem fért a fejembe, hogy képes így megvezetni a falusiakat... Persze, bizonyára nem a legokosabbak, ahogy arról a fogadós is tanúbizonyságot tett, de előbb vagy utóbb le kell, hogy bukjanak az ilyen kontárok. Gondolom, ravasz és óvatos lehet ez a nő.

- Na, ezt megnézném – mondta szórakozottan Hilde. - Talán azt is megmondja a tenyerem láttán, hogy hosszú az életvonalam, s megélem a hetvenet is – majd lassan a tömeg felé lépkedett.
- De hát te kétszer annyit is bőven megélhetsz vámpírként, mint hetven – szólt utána von Bertold. Meg kellett állnom, hogy felröhögjek.
Hilde közeledtére szétrebbent a tömeg, volt, aki távozott, volt, aki a pulthoz lépett, és olyan is, aki csak leült egy asztalhoz beszélgetni. Maradék sörömet lehúztam, majd diszkréten felálltam és közelebb mentem, de tisztes távolságból figyeltem a kibontakozó eseményeket. Nem akartam nagyobb riadalmat kelteni, viszont kíváncsi voltam, mi fog történni.
- Istené a dicsőség, kisasszony. Miben lehetek a szolgálatára? – pukedlizett teátrálisan a gesztenyebarna hajú, kékes ruhát viselő nő, aki minden bizonnyal Lorelei Rabensbrück lehetett.
- Folytassa csak – intett Hilde. - Gondoltam megnézem, hogy miként kopasztja a madarakat egy igazi szélhámos.
- No lám, úgy tűnik, manapság a palástviselés nem tanítja illő modorra az ember fiát, avagy lányát – kuncogott erőltetetten. - Bocsásson meg. Szívesen mutatnék a tudásomból, ám úgy nehéz, ha elűzi a szegény segítségre és válaszra szoruló embereket. Önnek, kisasszony, lehetek bármiben a hasznára?
- Jósoljon a tenyeremből, asszonyom. Mutassa meg a palástosoknak, hogy nem csak madarat kopaszt.
- Semmi törvénybe ütközőt nem teszek, kisasszony, ezt nem olyan nehéz belátni – ült le, majd hellyel kínálta Hildét is - Nem vallja-e kegyed is, hogy minden, ami a földön vagy az égen van, nap, hold és csillagok, madarak, csúszómászók, barmok, tündék, emberek, eső és hó, vizek és szárazföld, mint a mindenható, teremtő Isten hatalma alá van vetve? Hogy nem csupán teremtményei, hanem minden, ami az ég alatt történik, az ő tudtával és akaratával történik? Miért kéne hát titkolnom az ő szolgái előtt, amit üzen ezeken keresztül?
- Senki se mondta, hogy törvénybe ütközőt tesz, asszonyom. A szavahihetőségét vontam kérdésre… Inkább nyújtom a tenyerem, mielőtt még lyukat beszél a saját hasába. - azzal Hilde nyújtotta is a tenyerét, hogy olvashasson a nő.
- Látom… Látom… - kezdte Lorelei. Hilde tanácstalanul hátrapillantott Oswald irányába, aki még mindig az asztalnál ülve egy vállvonással nyugtázta a történteket. - Igen, gondolhattam volna. De nem biztos, hogy kíváncsi arra, amit látok.
- Ha már így belekezdtünk, igazán kíváncsi lennék rá, hogy mit is látott – mondta Hilde - Aligha lehet rémisztőbb azoknál a dolgoknál, amik eddig történtek.
- Látom, hogy az édesanyja nem tanította meg tisztességesen viselkedni – mosolyodott el gúnyosan, Hilde szemébe nézve. Ő dühösen rántotta el a kezét majd pattant fel az asztaltól.
- Kutya létére jól beszéli az emberek nyelvét... Hordja el magát, mielőtt kicipelem, mint ahogy a ganét szokás!
- Csak a kisgyermek... – nézett végig Hildén - Hm, csitri után – intett teátrálisan az ajtó felé. Hilde még pár pillanatig méregette a nőt, majd eredeti úti célja, az istálló felé indult.
- Aztán a pénzt ne hagyja az asztalon, banya. Jó lesz még az a temetésre, mélyre kell majd ásni, mert a boszorkányt még a mocsári föld is kiveti – fordult vissza Hilde még az ajtóból. Eddig tudtam visszatartani, itt elnevettem magam.
- Ne mondj ilyet magadra, lányom - nevetett fel Lorelei - Annyira azért nem vagy ocsmány még úgy is, hogy a fél arcod odavan. Ha szeretnéd, megnézhetem, mit mondanak a rúnák: találsz-e magadnak valakit még? – körülöttünk az emberek óvatosan bámészkodtak, noha nem feltűnően, de mindenki a kialakult jelenetet hallgatta.
- Most már aztán üljön rá a saját szájára, mert nem állok jót magamért! Lovat akartam csutakolni, de igazából egy kutya száját is kimosom, ha úgy járatja, mint egy segget – emelte fel dühösen a hangját Hilde.
- Szorgos munkával bizonyára előbb találnál férjet, mint ezzel a pimasz viselkedéssel. Vagy tán az is elég, ha benő a fejed lágya – mosolygott gúnyosan a nő.
- Asszonyom – szólt közbe Oswald, aki időközben közelebb lépett - Hagyjon fel a tevékenységével, míg itt vagyunk, és nem emlékezünk meg az itt történtekről.
- Igaza van, lovag uram – bólintott - Kétfajta ember van, akivel nem érdemes veszekedni: - Hildére pillantott lesajnáló tekintettel, még mindig mosolyogva - gyermekekkel és az ostobákkal – itt már én is elvesztettem a türelmemet, melléjük léptem.
- Maga már szorgos munkával is csak tűt találna a szénában, férjet biztos nem – szólt Hilde - Meg is fogadom, csoroszlya. - azzal kiment, de azért még visszafordult az ajtóból. - Azér' a csizmám nyomát csókolja meg, hátha benő tőle a szája!
- Hilde! – csattant fel Oswald. Inkább csitítani próbálta a helyzetet, bizonyára dühítette, hogy Hilde nem hagyta annyiban a dolgot. Mondjuk én meg tudom érteni teljesen, ez a nő kizsákmányolja a falusiakat, a képükbe hazudik, talán ideje volt, hogy valaki ellássa egyszer a baját.
- Te pedig egy levelibékát, lányom. Hátha királyfivá válva annak fűlik a foga ilyen neveletlen bakfishoz. Szép kis társaság vagytok - pillantott végig rajtunk, utoljára rajtam állapodva meg tekintetével, s felemelkedett a helyéről - Még valami, amivel tönkre akarják tenni az estém? Valaki? Bárki?
- Figyelmeztettük, asszonyom – szólt Oswald.
- Mi tesszük tönkre a maga estéjét? – csattantam fel. Eddig bírtam szó nélkül, gúnyosan felröhögtem - És maga, aki az itt lévő embereket veri át, teszi tönkre? Szerencséje, hogy itt vagyunk délen, ahol mindenki ilyen elfogadó. Máshol már kevesebbért is máglyán égne... – szemem sarkából láttam, ahogy a folytatást meghallva Hilde is visszafordult az ajtóból, és tüstént mellettünk termett.
- Fogja már be száját, van elég ganaj a fogadó melletti pottyantósban – szólt oda Hilde - Menjen ki a falon túlra, oszt keressen nekem békát, abban úgy is jó a magafajta.
- Hilde! – dühöngött Oswald. Látszólag nem volt ínyére, hogy nem hagyjuk elsimulni a konfliktust - Te se öntsd az olajat a tűzre és asszonyom, ön se feszítse túl a húrt. Köszönje meg inkább, hogy nem csinálunk ügyet abból, hogy itt becsapja a falu népét és kihasználja őket. – A nőt nem igazán hatotta meg, előbb Hildére pillantott még mindig azzal a gúnyos, lenéző mosolyával, majd énrám.
- Fiacskám, a tojáshéj a hátsó feleden és, csak mert palást van a válladon, azt hiszed, okosabb vagy egy náladnál idősebbnél – mondta nekem címezve. Végül pedig Oswaldra pillantott - Így is jó. Nem feszítem hát túl a húrt. Megbánjátok még mindhárman, hogy megpróbáltatok megszégyeníteni a falu népe előtt – azzal némán szavakat formált, ahogy előrenyújtotta a kezét.

Ahogy varázslásra emelte a kezét és szavakat mormolt, kezem ösztönösen a kardom markolatára csúszott. Azonban mikor abbahagyta, nem történt semmi. Még egy villanás se... A hirtelen befeszülés után kissé felengedtem. Először Oswaldra, majd Hildére pillantottam. Semmi változás. Halkan felröhögtem.

- Ez boszorkány? - néztem a nőre. - Közönséges csaló! - emeltem fel a hangom, hogy hallják a fogadó emberei is - Jól gondoljátok meg, ha még egyszer tyúkot hoztok neki, higgyétek el, otthon a levesben jobb helye lesz!
- Na, így kell ezt, gyakorolja még pár napig, s talán meg is tanul fütyülni – gúnyolódott tovább Hilde - Egyen hozzá répát is, az a lovaknak is segít – majd kiment és bevágta maga mögött a fogadó ajtaját.
Az emlegetett falu népe mintha halálra rémült volna, senki egy szót sem szólt, még a feléjük intézett szavaimra sem. Alaposan kimoshatta a maradék agyukat ez a szemfényvesztő, láthatóan össze voltak zavarodva. Lorelei az ajtó felé pillantott, amit Hilde bevágott maga mögött istenesen, majd ránk emelte a tekintetét.
- Élvezzék az estéjüket, lovag urak.

A balhét követően még egy jó ideig feszült maradt a légkör az ivóban, a helyeik nem léptek túl egykönnyen azon, hogy lovagok provokálják a nőt, aki csak önzetlenül segíteni akar nekik. Legalábbis ahogy ők hiszik azt.
A csapat egy része Hildéhez hasonlóan elhagyták az ivót, Oswalddal és néhány társammal én ott maradtam, de inkább csendben meghúztuk magunkat az asztalunknál és rendeltünk még egy korsó sört.

Miután elfogyasztottuk a vacsoránkat és az italunkat, aránylag korán aludni tértünk, hisz másnap mielőbb tovább kívántunk indulni, hogy a gróf színe elé járulhassunk. Az emeleten a fekhelyeink nem voltak a legkényelmesebb, kissé szagosak is voltak, de hát aludtunk már jóval rosszabb körülmények között is. Egy ideig még forgolódtam, hogy megtaláljam a helyem, azonban egy idő után elnyomott az álom.

Másnap reggel a beszűrődő, erős napfényre ébredtem, meg valami kintről behallatszó zajra. Kissé bántotta a szememet ez a fény. Ahogy hunyorogva körülnéztem, a többiek már mind elhagyták a szállást, bizonyára már odalent készülődnek az indulásra… Jól elaludtam a fenébe is. Von Bertold meg fog ölni… Valahogy mégsem aggódtam emiatt, inkább kényelmesen, nagyokat nyújtózkodva ültem fel az ágyban. Hmm… Ez a szoba jóval tágasabbnak tűnik így napfénynél, és mintha az ágy is szűkösebb lett volna az éjjel. Ásítozva kikászálódtam a fekhelyemről, de nagyon furcsán éreztem magamat. Nem úgy, mint amikor másnapos vagyok, annyit azért nem ittunk előző este. Akkor talán a kényelmetlen ágy miatt. Ekkor megakadt a szemem egy szőke gyereken, aki von Bertold ágyánál állt, és éppenséggel az ő ingét próbálta lenyúlni. Még akkor is, ha kétszer-háromszor is beleférne abba a ruhába.

- Vedd csak le azt! - szóltam rá, bizonyára azt hitte már nincs senki a szobában, és azért bátorkodott idejönni, tolvajkodni. Ám ahogy megszólaltam, nagyon furcsán hallottam a saját hangomat, és mintha selypítettem volna... A fenébe, lehet megint kiesett egy tejfogam.
- Apádat oktasd ki, ha ugyan engedi, kölyök – szólt ide vékony hangon.
Fenyegetően a pulya irányába léptem, ám éreztem, hogy nagyon nem stimmel valami. Ahogy közelebb értem hozzá, a következő sokként az ért, hogy tulajdonképpen egymagas voltam a szőke gyerekkel... Azaz... ő talán még magasabb is. Megdörzsöltem a szemeimet, hogy kissé kitisztuljon a látásom. Ahogy végigmértem a fiút, vonásaiban mintha von Bertoldot vélném felfedezni. Mi a fene?
- Von… Hildebrand? – kérdezte óvatosan. Igen, ez Oswald, kétség sem férhet hozzá... Kérdésére csendben bólintottam.
- Mi történik velünk? - kérdeztem bizonytalanul. Jól van, biztos még álmodunk... vagy az az átkozott fogadós az ételünkbe kevert valamit és attól hallucinálunk?
- Nem... nem értem – ingatta a fejét kérdésemre - Viszont jócskán elment az idő és a többiek bizonyára már rég ébren vannak. Legalább nézzük meg, hogy mi a helyzet odalenn. Legrosszabb esetben Hilde vezetésével mennek a grófhoz a többiek, amíg mi kitaláljuk, mitévők legyünk – majd a ruháiért kapott. Meglehetősen vicces látványt nyújtott, ahogy a nála sokkal nagyobb ruhadarabokat próbálta magára aggatni.
- Jó, menjünk le. Nem tudom te hogy vagy vele, de én már nagyon éhes vagyok... - mondtam, miután nagyot korgott a gyomrom. Várjunk... Tényleg letegeztem a tisztemet? Csak úgy jött, nem direkt mondtam... Még mindig bizonytalanul, de megpróbáltam én is magamra venni valamit. Feltűrtem az ingem ujját és az alját, mert amúgy majdnem a bokámig érne, majd a derekamnál megkötöttem egy madzaggal.

Magamra kaptam a ruháimat, már amit sikerült ilyen állapotban, aztán a fakardomat kerestem. Sehova nem megyek nélküle, mert mi van, ha Wilhelm vagy valami másik gyerek kötekedni kezdene. De nem találtam sehol. Helyette viszont az igazit igen, de ez túl nagy volt nekem, csak felborítanom sikerül, csörömpölve a földre hullott, felborítva a falnak támasztott vértemet is. Na mindegy, megyek anélkül, védtelenül. Oswaldot követve lementem, egyesével szedve a lépcsőfokokat. Ott megláttuk az egyik emberünket, amint valami kislánnyal beszélget. Oswald leállt beszélni velük, én viszont a pulthoz indultam, de alig látszott ki a fejem búbja, így a fogadós észre se vett. Hangosan megköszörültem a torkom, ő pedig előrehajolt, majd meglepetten kérdezte, miben segíthet. Nagyon éhes voltam már, így rendeltem magamnak egy tejbegrízt reggelire.
Miután megkaptam a reggelimet, leültem az asztalhoz, ahol Oswald helyet foglalt valami kislánnyal. Hevesen vitáztak valamiről az egyik lovag társunkkal, aki összezavarodottan körbenézett, majd elsietett. Nem igazán figyeltem, miről beszéltek, gőzölgő tejbegrízem jobban érdekelt.

- Szép munka, elzavartad, te kakafejű. Pedig már majdnem a nyakába vett – nézett rám a fekete hajú kislány, majd a reggelimre emelte a tekintetét - Remélem nem Norven Kather pisis tejéből készült.
- Kakafejű aki mondja! - öltöttem nyelvet a lányra. - Különben sem akart a nyakába venni téged, főleg ha ilyen büdös vagy. Bepisiltél vagy mi? – majd röhögve tovább kanalaztam a reggelimet.
- Igen? Neked meg a szüleid nem örülnek, hogy téged hozott a gólya – vágott vissza - Mert egy gyereket szerettek volna, de téged hozott! Téged! – majd egy pillanatra mintha zavarba jött volna - Mikor lefeküdtem, már nedves volt a széna, jó?
- Persze nedves volt, mert belepisiltem, mielőtt ráfeküdtél – füllentettem röhögve.
- Ide figyelj – szólította meg Oswald a kislányt. Hangneme cseppet sem érződött így fenyegetőnek - Menj inkább szépen haza, ne csavarogj mindenfele és avatkozz bele más dolgába, a szüleid bizonyára nem örülnének, ha tudnák, hogy így viselkedsz – majd felém fordult - Kinézek, hátha odakint van már Hilde, addig rendeljen nekem is valamit – azzal elém rakott néhány váltót az asztalra.
- Én vagyok a Hilde – szólt közbe a kislány - Most viszont nincs időm játszani, fiúkkal főleg nem.
- Egy másikat keresek, Hilde von Nebelturmot – magyarázta Oswald - Kék palástja van, sötét vértje, hosszú fekete haja és van egy nagy égésnyom az arcán. Nem láttad erre elmenni?
- Az én vagyok, de mondtam, hogy fiúkkal nem játszom – grimaszolt. Valamit még visszaszólt nekem az előző beszólásom miatt, de nem igazán figyeltem rá. Dühített, ahogy beszélt velünk. Inkább odahajoltam és meghúztam a haját.
Ahogy végignéztünk a lányon, egyre biztosabbá vált, hogy tényleg ő lehet Hilde, ebben a helyzetben azonban nem igazán tudott érdekelni. A haját cibáltam, ahogy elkezdte a fogát csattogtatni felém.
- Megharaplak téged, s vámpír leszel! – fenyegetésétől elsőre összerezzentem, aztán eszembe jutott valami vicces.
- Ú, akkor tudnám ijesztgetni Wilhelmet! De nagyon szokott fájni? És mikor múlik el?  - zúdítottam rá a kérdéseimet.
- Nagyon fáj, és sose fog elmúlni! – sziszegett rám, mint valami kígyó. - De engedj el, vagy azt hiszik, hogy feleségül akarsz venni!
- Engedje el, von Hildebrand – hallottam Oswald hangját
- Jól van na – engedtem el. Igazából észe sem vettem, hogy még mindig abba kapaszkodok – És téged ki harapott meg? – folytattam a kérdezősködést visszafordulva Hilde irányába – Fájt? Sírtál is?
- Nem, nagylány vagyok, nem sírok, mert kapok egy pofont.
- Hilde, már úgy ébredtél, hogy ilyen... vagy? – kérdezte Oswald.
- Így ébredtem, illetve arra, hogy von Hildebrand belepisilt az ágyamba – kicsit elgondolkodott. - Jól összementetek ti is.
- Mi történhetett velünk? – kérdeztem - Így hogy fogjuk befenyíteni a grófot? Hmm mondjuk meg is tréfálhatjuk, ha nem lesz együttműködő.
- Nem tudom mi történt, de a gróf nem lehet probléma – mondta Hilde. - Megmondjuk neki, hogy nem kap zabkását, s akkor biztos megijed.
- Hilde, ez nem vicces! – emelte fel Oswald a hangját. - Semmi esélyünk így és azt sem tudjuk, mi történt!
- Lehet az a banya volt! – egy pillanatra lefagytam. - Lehet mégis működött az a hókuszpókusz amit ránk mondott!
- Csak a gyerekek hisznek a boszorkányokban, azok nem léteznek a valóságban. – válaszolt Hilde. - Talán beöltözhetnénk egy páncélba. Ozsvald lehet a lábnál, von Hildebrand középen, én pedig felül leszek. Akkor talán elhiszi, hogy felnőttek vagyunk.
- Ennek semmi értelme – csóválta a fejét Oswald.  - Valamelyik emberem vezetésével elküldöm a csapatot tárgyalni, amíg mi megkeressük a nőt, hogy változtasson vissza minket, vagy ha sikerrel járunk, holnapra halasztjuk a grófnál tett látogatást. Egyébként meg nem Ozswaldnak hívnak. Nem tudsz beszélni?
- Annak sincs sokkal több értelme, ha a mamlasz embereid küldöd el. – jegyezte meg Hilde felfújt, pöffeszkedő képpel. - Szó sem lehet róla, hogy egy boszorkánnyal egyezkedjünk, ha léteznek, akkor megeszik a gyerekeket.
- Hilde, elég legyen már a butáskodásból! – szólt Oswald, majd rám pillantott. - Nincs más választásunk. Mielőbb fel kell keresnünk.
- Talán foghatnánk egy tyúkot, azt elvihetnénk neki – vetettem fel az ötletet. - Láttam hátul kapirgálni párat az udvaron. Azért cserébe hátha visszaváltoztatna minket.
- Nincs szükségünk a csirkére, ha lovagok követnek minket! – mondta Hilde. - Majd elkapják, s elfenekelik. Kérjük meg a lovagokat, hogy vegyenek minket a nyakukba. Akkor magasabbnak, s veszélyesebbnek tűnünk.
- Vegyél tiszta ruhát és akkor beszélhetünk róla – sóhajtott fel Oswald, majd felém fordult. - Von Hildebrand, keressük meg a többieket addig. Ne vesztegessük az időnket. Úgy sejtem, még azt is meg kell értetnünk velük, kik vagyunk…

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.