[Azonnali játék] - Kölyökkalandorok

Johannes von Nachtraben · 1 [Azonnali játék] - Kölyökkalandorok Vas. Okt. 07, 2018 8:46 pm

Johannes von Nachtraben

Mesélő

Hozzászólások száma : 56
Join date : 2018. Sep. 22.

Már régóta terveztem egy ilyet.
Ugyebár már van egy gyerekkarakterünk, azonban erre is sokat kellett várni, aminek persze érthető okai is vannak, ám mégis, a kölykök nagyban meg tudják színesíteni egy játék hangulatát. A kalandorok nagyrészt harcképzettek és megannyi komoly, nehéz feladattal kellett szembesülniük. Mi történne, ha egy mágia következtében újra visszafiatalodnának kisgyerekké? Hogyan tudnának hozzászokni a gondolathoz, hogy jelenlegi titulusukkal, tapasztalataikkal és ismerőseikkel elfogadtassák a világgal, hogy ők még mindig ugyanaz az ember, tünde, sötét tünde, démon, vámpír, bármi egyéb, akik eddig voltak, pusztán... gyerekek lettek?
Mutassátok meg a kölyökkarik életét a nagyvilágban.

A jutalom mesterségektől függően vagy függetlenül nyersanyag lesz.
Határidő pediglen légyen mondjuk okt. 14.

Marcus Berger · 2 Re: [Azonnali játék] - Kölyökkalandorok Hétf. Okt. 08, 2018 7:21 pm

Marcus Berger

Déli Katona

Hozzászólások száma : 267
Join date : 2018. Sep. 17.

Karakter információ
Kaszt: Zsoldos
Szint: 2.
Tapasztalat:

(1200/1250)

Ülök az asztalnál, és birkózom. Minden energiámat és akaraterőmet bevetem azért, hogy legyűrjem a … sárgarépafőzeléket. Ha van kaja, amit útálok, akkor ez az. De anya a múltkor azt mondta, hogy ha ezt eszem, akkor megnövök. Apa meg azt mondta, hogy ha elég nagy leszek hozzá, akkor elmeséli, honnan kapta a nyerget és a lószerszámot. Szóval mostantól megesszük a sárgarépafőzeléket, ha belepusztulunk is.
Még két falat…
~ Csak ki ne hányjam …
Még egy….
- Elfogyott! Felkelhetek?
- Nem hiszek a szememnek, Johann, te megetted az egésze tányérral? – anyám hangja meglepett, és nagyon boldog. – Jól van, mehetsz játszani!
Több se kell nekem, irány az ajtó. Mikor odaérnék, éppen apám lép be rajta, majdnem összeütközünk.
- Hova ilyen sietős, fiatalúr?
- Szia, apa, csak ide!
- Mi lesz ma az ebéd, édes?
- Sárgarépafőzelék.
- És Johann már végzett?
- Igen, képzeld, már elfogyott az egész tányérral.
Míg ők beszélgetnek, én az ajtófélfánál ügyködöm. Komoly méréseket végzek a magasságomra vonatkozóan, de az eredmény lesújtó. Nem nőttem egy hüvelyknyit sem.

Hangos ajtócsapódástól rezzenek össze, és ez kivet az álomból. Mikor feleszmélek, még élénken él bennem a helyzet emléke, és felnevetek akkori önmagam naivságán. Egek ura! Én akkor tényleg úgy gondoltam, hogy egy-két tányér főzelék, és már meg is nőttem? Ez a nap is jókedvűen kezdődik.
Nyújtózok egyet, és még heverésznék, de ideje felkelni. Ma még elég nagy területet be akarok járni megfelelő helyet keresve a lótenyésztő telepnek. Felülök, és leteszem a lábam, hogy talpra álljak. Illetve csak letenném, de nem érem el a padlót.
~ Mi van? Megnőtt az ágy?
Lenézek a lábaimra, melyek vagy egy tenyérnyire kalimpálnak a padlótól. Gyanúsan kicsik. Magam elé veszem a tenyeremet, és … az is kicsi. Egészen úgy tűnik, mintha pont akkor lennék, mint álmomban. Akkor … még nem is ébredtem fel?
Próbaként megcsípem magam, de bizony érzem a fájdalmat. Végig tapogatom a testem, de nem, nincs tévedés, egy cirka hatéves gyerek ül az ágyon.
~ Hát ez nagyon rossz vicc!
Lekászálódom az ágyról, és nekiállok felöltözni. Ekkor szembesülök az újabb nehézségekkel. A nadrág nem áll meg rajtam, és mellesleg kétszer olyan hosszú a szára, mint a lában. De ezeket az „apró” problémákat tökéletesen elfedi az ingem, ami nagyjából bokáig ér. Némi küzdelem után marad az egy szál ing, amit derékban megkötök, így valami lenge kabátfélének tetszik. A többi holmimat meg sem kísérlem felvenni. A kardomat konkrétan el se bírom.
Egy ideig magamba roskadva ülök a padlón az egy szál ingben, és azért imádkozom, hogy mégis felébredhessek. De ez nem történik meg, és én igencsak éhes vagyok. A szobát ma éjszakára kifizettem, de a nap folyamán el kell hagynom. Mit kezdjek a holmimmal? És úgy egyáltalán, mitől fogok visszaváltozni, és mikor? Vissza fogok változni?
Nem érek rá itt keseregni, valamit tenni kell, vagy legalább enni kell. Felkelek, és az ajtóhoz lépek. Nyúlok, hogy kinyissam, szerencsére felérem a kilincset, csak éppen a kezem nem ér ki az ing ujjából. Dühösen feltűröm azt is, és végre mérsékeltem cselekvőképesnek érzem magam.
A következő fertályóra azzal telik, hogy kilopózom a fogadóból. Nem akarok senkivel találkozni, aki kérdéseket tehet fel azzal kapcsolatban, hogy ki vagyok, mit keresek itt, és mért nincs rajtam nadrág. Kilesem a megfelelő pillanatot, amikor a gazdaasszony kijön a konyhából felszolgálni, és azon át távozom a hátsó bejárat felé. Út közben hozzám ragad egy kisebb cipó és egy darabka sajt. Mellesleg tegnap kifizettem a reggelit …
Az utcán már kevésbé feltűnő, hogy egy szerencsétlen utcagyerekkel több van. A kertek alatt keresek egy megfelelő helyet, és megeszem, amit zsákmányoltam. Meg kell állapítanom, hogy az étvágyam nem egyenes arányban csökkent a méretemmel.
A következő programpont valami rendes, jelenlegi mértemnek megfelelő ruhadarab megszerzése. Sorra járom a kertek végében a házakat, és a kerítéseken be-belesve keresek egy szárítókötelet, amin van gyerekholmi. Az első kettőben csak felnőtt ruhadarabok száradnak a napon, a másodikban már van egy fodros lányruha. De érzem, lesz ez még jobb is, hát tovább keresek.
S lám, megtalálom a megfelelő udvart. Bemászom, majd egy rossz kosárra állva leszedem a szárítóról a ruhákat. Újfent a kerítésen át távozom, és odakinn felöltözöm. A nadrág csak lábszárközépig ér, és lehet, nem kellene benne lehajolnom, vagy leguggolnom, az ing viszont egészen jó.
Irány vissza a fogadóba, mert mégiscsak ott történt velem valami! Most a bejáraton lépek be, és amikor megállít a felszolgáló, diadalmasan kivágom.
- Üzenetet hoztam Marcus Berger úrnak!
- Még a szobájában van. Udvariasan kopogjál! A négyes az. Ismered már a számokat?
- Igen, uram!
Nem, a számokat még nem ismerem, de történetesen tudom, melyik az én ajtóm. Benyitok, és leteszem az ingemet. Ez után az első dolgom, hogy a két oldalon hallgatózzak, hátha valamelyik szomszéd esetleg hasonló cipőben jár, mint én, vagy egyéb nyomra bukkanok. Egyik oldalról csend van, másik oldalon viszont valaki izgatottan járkál fel, s alá. Hamarosan léptek hangzanak fel a folyosón, és valaki benyit ebbe a szobába.
- Mi van veled? Már rég indulnunk kellett volna tovább!
- Azt hiszem van egy kis gond.
- Milyen gond?
- Nos, hajnalban gyakoroltam egy kicsit.
- Igen, és?
- Az egyik varázslatot elrontottam.
- És mi történt?
- Azt még nem tudom.
Na, hát én meg tudom. ÉN történtem. Hogy a macska rúgja meg! Felkapom a csizmámat, mert azt elbírom, és nagy dérrel-dúrral átviharzok a szomszédba.
- Vissza tudja csinálni?
A két alak egészen meglepődik az érkezésemen. Fiatal mágusok lehetnek, egy-két évvel kevesebb nyarat láttak, mint én. Először nyikkanni sem tudnak a megjelenésemre, ahogy ott ál egy hat éves gyerkőc az ajtóban, mérgesen és határozottan.
- Ez a csizma … - rázom meg a lábbelit az orruk előtt - … tegnap még jó volt rám!
Nyilván nem keltek túl fenyegető benyomást, mert az első döbbenet után fergeteges hahotában törnek ki, és egymás vállát veregetik kétrét görnyedve.
- Én nem találom ennyire mulatságosnak. – jegyzem meg bosszúsan.
- Bo… bocsánat, természetesen nem az. – feleli az egyik még mindig a nevetéssel küszködbe.
- Szóval vissza tudja csinálni?
- Most rögtön? Semmiképp. Azt sem tudom, hogy megcsinálni, hogy tudtam.
Nemsokára egy szekéren zötykölődöm, a két fiatal mágus társaságában. Állításuk szerint a mesterük esetleg képes lehet majd megszüntetni a hatást. Az esetleg szó nem tetszik ebben a válaszban, de nincs más reményem. Éppen elég megalázó a helyzet így is. A két jómadár következetesen öcskösnek, vagy kisöcsinek hív, és remekül szórakozik azon, hogy egy csomó mindenben rájuk szorulok. De alapvetően jóindulatúak, hiszen itt is hagyhatnának az út szélén, vagy elvághatnák a torkomat.
Két napba telik, mire elréjük úticélunkat, és ahogy közeledünk, a mágustanonc, aki hibázott egyre komorabb lesz. Komoly fejmosásra számít az eset miatt. Tisztelem, amiért segíteni akar rajtam, és nem próbálja elkendőzni a hibáját.
A városkában, ahol megállunk konkrétan az a legszebb ház, amibe belépünk. Rövid bemutatkozás után kapok egy szobát, és egy ígéretet, hogy holnap reggel megkezdik az ügyem vizsgálatát. Hiába vagyok türelmetlen, az ilyesmit nincs értelme sürgetni.
Másnap a mester nekilát kideríteni, mi is történt. Bevezetnek egy terembe, ahol rengeteg könyv, tekercs és egyéb furcsa holmi áll halmokban polcokon és asztalokon. A „főnök” komoly arccal járkál egyik könyvtől a másikig, néha megáll előttem, körbejár, néha, egyértelmű, hogy valamit varázsol is. Aztán hümmög. Én idegesen fészkelődöm a széken, ahová ültettek. Már megint nem ér le a lábam …
A mester végül odahúz egy másik széket velem szemben. Megértem, most következett el az igazság pillanata.
- Megállapítottam, hogy valóban valami csúnya hiba történt, és Ön valóban egy felnőtt férfi, akinek a teste gyermeki állapotába tért vissza.
Nos, ezt én minden húkuszpókusz nélkül is tudtam. Ezért ültem itt ennyi ideig.
- És?
- És nagyjából ennyi.
- Nem találta meg a módszert, amivel visszaváltoztathat?
- Azt eleve reménytelen is lett volna megtalálni.
- Mi?!
- Viszont … elképzelhetőnek tartom, hogy a hatás nem végleges.
- Ezt hogy érti?
- Úgy, hogy a varázslat hatása egy idő után magától elmúlik.
- Mikor?
- Azt nem tudom megmondani. Pár nap … egy hét … esetleg … több …
- Ennyi?!
- Sajnos, igen. De mivel nem szeretném a tanítványaimat, és ezzel közvetve magamat rossz hírbe hozni, ezért felajánlom, hogy addig a ház vendége.
- Ez remek, de mégis meddig?
- Minden nap el fogok végezni bizonyos vizsgálatokat. Akkor elképzelhető, hogy többet is megtudunk.

Három nap. Már három napja vagyok vendég ebben a házban. Az utazással együtt öt napja, hogy összementem. A mester valóban minden nap lelkiismeretesen megvizsgál. Ezen kívül nem nagyon történik semmi. Kaptam rendes ruhákat a méretemre, az étel kitűnő, az ellátásra nem lehet panasz. A kedvem mégis igencsak borús.
A két fiatal mágus közül az, aki a galibát csinálta nem mer a szemem elé kerülni. Egyik nap összetalálkoztunk egy folyosón. Én az egyik végén léptem ki a szobámból, ős a másik végén fordult be a sarkon. Amikor meglátott, hátraarcot csinált, és elszaladt. Pedig MÉG nem akarom kitekerni a nyakát. Még …
A következő héten egyik nap a megbeszéltnél valamivel korábban érek oda a laborhoz az aznapi vizsgálatokhoz. Odabenn éppen kupaktanács van. Két idegen férfit is látok a mesterrel egy asztalnál ülni.
- Az eredmények igen ígéretesek. Mit gondol, mennyi ideig fog tartani, amíg stabilizálja az állapotot?
- Még két-három nap. De akár ma is bekövetkezhet az áttörés.
- Az alany nem sejt semmit?
- Nem. Teljesen képzetlen a mágia területén. Azt hiszi, azért végzek vizsgálatokat, hogy vissza tudjam változtatni.
- Tehát két-három nap, és biztonsággal le tudunk majd kicsinyíteni valakit, és amennyiben ezt szeretnénk, véglegesíthetjük is az állapotát?
- Így van.
- És ha nem akarjuk véglegesíteni, akkor mi a teendő?
- Semmi. Már az alany is rég újra eredeti méretében lehetne, ha nem nyújtom el a hatást vizsgálatnak álcázva.
- Értem. Nos, kolléga, csak így tovább!
A két vendég szedelőzködik, én pedig megkövülten állok az ajtó előtt. Pedig mozdulnom kéne, mert ha rájönnek, hogy kihallgattam őket, akkor végem. Megrázom magam, és még az utolsó pillanatban sikerül az egyik függöny mögé bújnom a folyosói ablaknál. Amint kitisztul a terep, azonnal visszasietek a szobámba. Nemsokára itt a vizsgálat ideje, és akkor megint rám varázsol valamit, amivel elnyújtja a hatást. Ezt értem. De ha ezt nem tudja megtenni, akkor én visszaváltozom nemsokára. De vajon mennyi idő az a nemsokára? Ha nem jelenek meg a vizsgálaton, gyanakodni fognak. De nem mehetek oda, hiszen akár ma is megpecsételődhet a sorsom. Szökni kell. Most.
Kilesek az ajtómon. A folyosón ott áll az egyik tanonc, és a mesterrel beszélget. Erre tehát most foglalt az út. Marad az ablak. Odahúzom a széket és felállok rá. Némi erőlködés árán ki tudom nyitni az ablakot. Sajnos az emeleten kaptam szobát. Ha felnőtt alakomban lennék, simán kiugranék az első emeletről, de nem tudom, ez a kis test mennyit bír. Viszont könnyű vagyok. Kikémlelek, és meglátom az ereszcsatornát. Ezen sikerül hát leereszkednem. Futásnak iramodom, és befordulok az első utcasarkon. Pechemre szinte beleütközöm a másik tanoncba. Első pillanatban mindketten rendesen megijedünk a másiktól. Egyszerre mozdulunk. Ő el akar kapni, én hátra vetődöm. Utánam nyúl, de kíméletlenül orrba rúgom így hanyatt fekvésből. Az erőm nem túl nagy, de szerencsére a képességeim megvannak. Térdre esik, én pedig talpra pattanok, és rávetem magam. Utólag eszembe ötlik, hogy inkább futni kellett volna, de elkap a harci kedv. Olyan lendülettel húzok be neki kettőt, hogy aléltan rogy a földre. Több se kell, eliramodom. Azonban a hátam mögött meghallom a hangját.
- Fogják meg, tolvaj!
Hátra pillantva látom, hogy többen is utánam erednek. Páran szemből próbálják elállni az utamat. Kétségbeesetten cikázom, sípcsontokba rúgok bele, és lábak között bújok át. Valaki belekap a hajamba, és a földre ránt. Közben szerencsére elenged, így oldalt tudok gördülni, és megint talpra pattanhatok. Újra rohanok. Meglátok egy kerítést, amin én még éppen átférek a lécek között, de a felnőttek nem. Sikerül elérnem, és befurakszom rajta, majd át a kerten, és a másik oldalon ki.
Újabb kertben találom magam, és éppen megtorpannék, hogy kifújjam magam, és végre valami tervet csináljak, amikor mély vakkantás hallatszik oldalról. Egy termetes véreb indul meg felém. Rohanás tovább. Ennek a kertnek a kerítése a másik oldalról magas főfal, nem tudok feljutni rá. De valamivel lejjebb áll egy körtefa a fal tövében, arra sikerül felkapaszkodnom, még mielőtt a kutya utolérne. A másik oldalon újra utca. Lehuppanok. Hallom az üldözőim hangját, és nagyjából sejtem, hogy nemsokára befordulnak a sarkon. Egy sikátor nyílik szemben, az utca másik oldaláról, oda vetem be magam. Ez annyira szűk, hogy a lábamat az egyik, a hátamat a másik falnak vetve fel tudok mászni a tetőre. Itt még meggörnyedve tovább futok, hogy lerázzam az üldözőket. Végül bemászok egy ablakon, egy üres szobába, és lihegve elterülök a padlón.
Nem tudom, mennyi ideig heverhetek ott, de aztán kéntelen vagyok mozdulni, mert közelgő lépteket hallok a másik oldalról. Felpattanok, azaz felpattannék, de hirtelen égető fájdalom hasít a végtagjaimba. Mozdulni se bírok. A léptek megállnak az ajtó előtt. Nemsokára egy másik kopogás is csatlakozik az előzőhöz. Női cipők, és halk női sutyorgás is ját hozzájuk, majd csengő hangú nevetés. Engem azonban inkább az köt le, hogy halk reccsenést hallok a nadrágom felől. Aztán a következő pillanatban az ingem is szakadni kezd. A fájdalom igen erős, összeszorított foggal próbálok csendben maradni. Pár pillanat alatt csak foszlányok maradnak a ruháimból, és én ott fekszem a padlón anyaszült meztelenül. A fájdalom kezd alábbhagyni, így térdre kínlódom magam, és megpróbálom elérni az ablakot, hogy kimásszak rajta. Bár visszanyertem régi formámat, jelenleg még ennek sem vagyok képes maradéktalanul örülni. Elérem ugyan az ablakpárkányt, és félig álló helyzetbe is húzom magam, de visszarogyok a padlóra.
Esés közben nyílik az ajtó. Két koppanás, ahogy belépnek, elhaló kacaj, egy villanásnyi csend, aztán két magas, átható sikoly reszketteti meg a levegőt. Ha képes lennék átkokat szórni, most mágust ölnék velük …
Hamarosan szolgák kerülnek elő, és mivel még mindig szinte magatehetetlen vagyok, alaposan összevernek, majd átadnak a megjelenő városőrségnek. Ekkor alig vagyok magamnál. Csak halványan észlelem, hogy kivonszolnak a házból, és feltaszigálnak valami szekérszerűre. Odabilincselnek az oldalához. Miközben haladunk az utcákon, lassan magamhoz térek újra. Minden csontom sajog. Tele vagyok zúzódásokkal, horzsolásokkal, és apróbb felszíni sebekkel. Itt-ott érzem, rendesen belém rúgtak. Eltűnődöm, vajon mivel fognak megvádolni. Másik kérdés, hogy a varázslók vissza akarják-e szerezni a kísérleti egerüket? Feltételezem igen, de nem mondhatják el, mi is történt, mivel azzal tisztáznának engem, és bemártanák saját magukat.
A fogdában bezárnak egy cellába, hozzám vágnak egy pokrócot, ruhát nem kapok. Nem sok idő telik el, mire megjelenik a mester a cellaajtóban. Halkan morgok, mert a látványától felizzik bennem az indulat.
- Gratulálok, majdnem sikerült megszöknie. Ne aggódjon, jelen állapotában már nem vesszük hasznát. Nem fog visszakerülni hozzánk.
Talán valami választ vár, de én egyenlőre képtelen vagyok megszólalni.
- Elmondom, mik a lehetőségei. Ha tárgyalásra került a sor, és megpróbál bármit elmondani abból, hogy mi is történ magával, nem fognak hinni Önnek, de én gondoskodom róla, hogy egy bányában rohadjon élete végéig. Azonban, ha beismerő vallomást tesz, bocsánatot kér a hölgyektől, lemond a tárgyalásról, és vállalja, hogy a büntetése kitöltése után egy szó nélkül elhagyja a várost, akkor pár nap múlva szabadulhat.
~ Ó, hogy rohadnál meg!
- Nézze, én nem forralok bosszút Ön ellen, nem akarom a vesztét. Ha rajtam múlna, akár most szabadon távozhatna. De nem tudom úgy eltusolni az ügyet anélkül, hogy gyanúba keverednék. Egyetlen, amit tehetek, hogy némi mágikus befolyással elintézem, hogy a bíró a lehető legenyhébb büntetést szabja ki.
Nehézkesen feltápászkodom, és odaballagok a rácshoz. Egy ideig farkasszemet nézünk. Ő hatalma biztos tudatában, én meg egy szál elszántságba öltözve. Apropó… ruha … A kezem úgy csap ki a rácson, mint egy kobra, és alkapom a torkát. Nyikkanni sincs ideje.
- Nyisd ki az ajtót, ha életben akarsz maradni! – sziszegem.
~ Ugye, egy gyerekkel, vagy gyerek méretűvel könnyebb?
A fickó remegni kezd, de nem mozdul. Még egy kicsit erősödik a szorításom. Emelkedik a keze, és a zár reccsen egyet. Én kilököm az ajtót, de őt nem eresztem el, így a feje találkozik a rácsokkal, és egy jótékony álom védi meg a továbbiaktól, mert bizony kíméletlenül le lesz vetkőztetve.
Mivel a börtön nem túl jól megvilágított hely, az őrség csak akkor ismeri fel, hogy nem a mágus jön kifelé, amikor már késő. Ők ketten is aléltan zuhannak a padlóra. Odakinn nem ügy már egy lovat szereznem, és hamarosan a hátam mögött hagyom ezt a várost, remélem, örökre.

Crispin Shadowbane · 3 Re: [Azonnali játék] - Kölyökkalandorok Vas. Okt. 14, 2018 1:41 pm

Crispin Shadowbane

Éjvándor

Hozzászólások száma : 659
Join date : 2016. Jun. 18.
Age : 33
Tartózkodási hely : ahol épp szükség van rá

Karakter információ
Kaszt: Éjvándor / Tünde druida
Szint: 10
Tapasztalat:

[Azonnali játék] - Kölyökkalandorok Empty_bar_bleue

(14101/15000)

Crismini Shadowtf

Az éjszakai égbolt egyszerűen gyönyörű volt. A hátamon feküdve bámultam a csillagokat, amelyek ezernyi apró pontoknak tűntek az égbolt szövetén, mint ha csak lyukak lennének, amiken keresztül láthatjuk a Fátylon Túli világ fényét. A Hold - most éppen telihold volt - fénye bársonyosan sütött le a sötétségbe borult világra, s előtte apró felhőket kergetett a szél, mint játékos juhász kutya a bárányokat. A langyos déli szél a közeli rétről virágok illatát sodorta magával. Minden tökéletesnek tetszett, kezdve a tücskök ciripelésén át a közeli patak csordogálásán keresztül a denevérek vad mulatozásáig, amint kis bogarakat kergettek keresztül-kasul. Minden tökéletesnek bizonyult és minden gyönyörűnek. Legalábbis, ami a tájat illette. Minden más olyan mértékben elbaltázott volt, hogy arra már hasonlatokat se tudnék felhozni. Az oldalamra fordulva nézegettem a táskámat, benne a tárgyaimat, amelyeket évek kemény munkájával - és sok esetben óriási nagy szerencsével - hordtam össze. Mindegyik egy-egy mementója volt annak az útnak, amin végig mentem. Meredten bámultam a táskát, majd nagy nehezen kiborítottam a tartalmát - meglepő, hogy egy kis méretbeli változás milyen mértékben legyengíthet egyeseket. Amint minden kikerült a földre, ideges tekintettel álltam fel, s morcosan a derekamra tettem a kezeimet, mint egy ideges anyuka, aki éppen leszidni akarja a gyermekeit. Dracon a fejét oldalra fordítva nézett engem - most, hogy rohadjon meg, majdnem a térdemig ért fel! - és nem tudta eldönteni, hogy még is, mi a franc van?
- Ne nézzél így rám, Te átkozott dög, vagy úgy seggen rúglak, hogy a Nordkölen-ig repülsz és onnan tovább pattogsz a Skarstind csúcsain.
Hát, ha úgy terveztem, hogy ez a hang majd fenyegető lezs és komoly, akkor nagy csalódásokban volt részem. A magas, gyermekiesen csipogó hang minden volt, csak komolyan vehető nem. A sárkánygyík is így gondolta, és az oldalán fetrengve kapkodott levegőért. Nem tudom, hogy miképp volt képes elsajátítani a röhögés ilyen szintű művészetét, és őszintén aggódtam az elmeállapotáért. Közelebb totyogva próbáltam még is csak belerúgni, azonban könnyedén félrereppent egy felháborodott sikoly kíséretében és egy közeli fa ágáról nézett a továbbiakban. Jobb kezem a levegőbe emelkedett, ahogy felkészültem arra, hogy elvégzem a világ legerősebb mágikus rituáléját, amelyet minden nyelven ismernek és amely minden nyelven ugyanazt jelenti. Egy pusztító jel....jobb kezem ökölbe szorult, majd kegyesen, mint egy rugós bicska pattant ki a középső ujjam és most azt legyezgettem a dög felé.
- Rohadjál meg, akkor is bosszút állok rajtad!
De Dracon-t nem hatotta meg ez a magas szintű művészet, amit én éppen műveltem, csak mancsával takarta el az arcát, mint ha nem is akarná látná a gazdiját - mind azt a 45 és fél hüvelyket. Fejemet rázva, ősi sötét tünde szitkokat szórva felé (amelyek nagy részében káromkodás formájában materializálódtak ebben a világban) sétáltam vissza a tárgyaimhoz, s most már inkább mint egy felügyelő néztem végig rajtuk, mint aki éppen készül megoldani egy nagy rejtélyt - vagy éppen a szemtanúkat hallgatja ki.
- Na oké, még is, melyikőtök volt az? Gyerünk, nem fogok megharagudni, csak mondjátok el, hogy ki volt annyira vicces kedvében, hogy így megszopasson engem? Mit megszopasson: egyenesen kevés nyállal végzett mélytorkozásról van itt szó, kérem szépen és mint ilyen, nem nagyon tetszik nekem. Ha még most eláruljátok, hogy MÉG IS KI A JÓ BÁNATOS BÜDÖS FRANC VÁLTOZTATOTT ENGEM EGY ELCSESZETT HAT ÉVESSÉ, AKKOR NEM HAJÍTALAK BE TITEKET A LEGKÖZELEBBI KIBEÁLDOTT ROHADT KOVÁCSMŰHELY KOHÓJÁBA ÉS PUSZTÍTALAK EL TITEKET VÉGÉRVÉNYESEN!
A végét már úgy ordítottam, hogy a tüdőm is belesajdult, meg a torkom is. Valami halk puffanás az egyik fa felől. Odanézve Dracon-t láttam, aki jó eséllyel olyan röhögőgörcsöt kapott a magas hangú ordibálástól, hogy nem volt képes a fán maradni. Én is meg vagyok áldva ezzel a rakás szerencsétlenséggel.
- Öhm...Crispyke, Te most a cuccaidhoz beszélsz? Mi a franc?~ - Kiril hangja persze normális volt, mint mindig is! Ő miért nem....hogy rohadjál meg!
~ Mi az, hogy mi a franc? Ezek a kis köcsögök átváltoztattak engem. Lettem vagy 45 hüvelyk magas?! Szerinted?!~
~ Heh, beszarok és tényleg! Hé Crismini! Ez baromi jó! Várj, szólok Dumah-nak is, hadd nevessen Ő is!~
Kiril hangosan, szinte visítva röhögve távozott elmém egy sötétebb zugába. Aztán megéreztem, ahogy az angyallenyomat is felébredt bekómálásából...na, még csak ez hiányzott nekem.
~ Crispin Shadowbane, mi történt? A fejedben lakozó testvéred reakcióit eléggé nehéz olvasnom...és óóóóh....látom már. Te a tárgyaiddal ordibálsz? Mentálisan minden rendben?~
~ Ne kezdjed Te is, Dumah...ne is merj belegondolni.~
~ Valami szórakozás nekem is kijár már, nem? De ettől eltekintve - miért a tárgyaidra gyanakszol? Azoknak nincsenek gondolataik, se értelemmel nem rendelkeznek. Inkább gyanakodj valami másra. Egy kósza varázslóra, vagy egy régi ellenségre, aki így akar rajtad kicsinyes bosszút állni.~
~ Valahogy sokkal megnyugtatóbb lenne azt gondolni, hogy mondjuk Clandestine tette...vagy az a rohadt sál addig fojtogatott, hogy minden levegő kiszorult az agyamból és most agyhalott vagyok és csak képzelődőm.~
~ Nem, nem képzelődsz, bár az agyhalotti státusszal nem tudnék vitatkozni.~
~ Szerintem inkább járj utána a dolgoknak.~ - Dumah, miután kiszórakozta magát kicsit a kontómra, próbált a racionalitás és az ép ész szava lenni...én meg csak fintorogtam egy sort erre. ~ Van a közelben egy falu, ott állj neki kérdezősködni. Ha jól tudom, van ott egy ismerősöd.~
~ Ivan-ra gondolsz? Feketevesszősi Ivan-ra? A fickónak kevesebb esze van, mint Kiril-nek, már pedig ez nagy szó.~
~ De érdekes módon még se én nézek úgy ki, mint egy idegbajos, árvaházból szabadult öt éves kis suttyó - amúgy már el is felejtettem, hogy milyen vékony hangod volt akkor. Óóóh, hogy milyen élvezet volt hallgatni néha a sikoltozásodat, ahogy a drága apuka kínzott téged. Na jó, nem, annyira nem...de akkor is. Hogy a francba lehet egy farokkal rendelkező - tehát elvileg hímnemű - egyednek ilyen cikornyás hangja? Kivéve, hogy ha alapból nőnek születtél csak férfi testbe. A fene se érti ezeket a nemi dolgokat manapság...~
~ Dumah...mondd csak, nem tudsz tőle valahogy megszabadítani? Kérlek! Nagyon kérlek!~
~ Ettől az átoktól?~
~ Hééé, csak én beszélhetek így a testvéremről! De igen, erről az átokról, amit Kiril-nek neveznek!~
~ Hééé, ez egyáltalán nem vicces! Rohadjál meg...~
~ Képzeld el, hogy egy csókot dobtam neked. Én is téged, öcskös...~
~ Esküszöm, én nem értem ezeket a halandókat. Hé, Crispin Shadowbane, hova mész?!~
- Szétrúgom a Bizalom Vízumát....nagyon kis sunyinak néz ki az a kis rohadék! Rögtön utána széttépem a kurva sálamat és UTÁNA AZ ÖSSZES TÖBBI KÖCSÖGÖT!....hehe, just kidding. Megyek Feketevesszősbe. De egy pillanatra elhittétek, mi?
~ És minden egyes nappal egyre jobban és jobban bánom a napot, amikor bemutattak minket egymásnak...~

A kocsma a szokásos állapotában volt. A látottak alapján Ivan a negyedik korsó sörén volt túl - erről tanúskodott a megrepesztett ablakkeret, amibe már rég nem feszített ki a korcsma tulajdonosa hólyagot, úgy se érné meg neki - és az ajtó előtt heverő, enyhén vérző fejű kocsmatöltelék, aki valószínűleg a kocsma túlsó feléből repült ki egyenesen ide. Hát igen, Ivan egy rendes fickó volt, kivéve, amikor ivott - tehát úgy az esetek 80 százalékában elviselhetetlen volt. De legalább mindig újjáépítette a fogadót, úgy hogy a helyiek már megtanultak vele élni, és kisebb fajta fesztiválok s népi ünnepségek épültek a személye és a részeg mámora köré. Óvatosan léptem át a még mindig alélt fickó felett, közben tovább szórakozva a sálamból készített egyszerű övvel, hogy legalább a nadrágom a helyén maradjon, s az ingemet jó mélyen beletuszakoltam a nadrág szárába, hogy ne lógjon a térdem kellős közepén. Ennek következtében úgy néztem ki, mint egy jól lakott óvodás, akinek a csípője tájékán vagy három fatass felnőttnek megfelelő zsírréteg telepedett le. Megkapó egy látvány volt.
Belépve az épületbe a nyálam is összecsordult a mindent átható sör és borszagtól. Úgy éreztem, hogy hazaérkeztem. Minden tekintet felém fordult, de a legtöbben csak egy szánakozó pillantást vetettek rám, miközben a táskám terhe alatt görnyedezve igyekeztem a pult felé. A fogadós meghökkenve pislogott rám, a szemét dörzsölgette, mint aki azt hiszi, hogy majd ettől kitisztul a látása, és nem egy hatéves lurkót fog látni. Az igyekezete hiábavaló volt, a szemében ülő megdöbbentség és értetlenkedés nagyon is tiszta volt.
- Egy jó pofa sört, fogadós uram. Húzós nap van a hátam mögött...
Ugráltam egy ideig, a táskát ledobva a hátamról, mire sikerült felpákászkodnom a székre. Nem is annyira meglepő módon - igazából Dracon már megedzett ebben a témában - a fogadós a könnyeit törölgetve simogatta meg a buksimat, mint ha egy kiskölyök lennék! Idegesen kaptam el a kezét.
- Az anyádnak a seggét simogasd így, ne az én fejemet!
- Ohhóó....milyen kis pukkancs! Na idefigyelj Te kis szaros, nem tudom, hogy az apád hogy tanított, de a felnőttekkel ésszel beszéljél! Gyerekeket amúgy se szolgálok ki! Annyira elvetemült még én se vagyok.
- Gyerek??!! - köptem ki a szavakat fuldokolva. - Egy hét múlva 29 leszek, hogy a fene egyen meg téged fogadós uram. Hát nem ismersz fel?
- Tudtommal a törpök csak a mesékben léteznek...bár ki tudja, elég sok furcsaságot láttam már életemben, de egy sötét elf törpe? Melyik freakshow-ból szalasztottak téged?
- Hol van Ivan? És a söröm?! Elegem van ebből. Miért néz mindenki gyereknek?! Csak azért, mert vagyok vagy negyvenöt hüvelyk...óh, bocs, emberek vagytok, a retardált egységet ismeritek: csak azért, mert 115 centi vagyok?!
- Meg azért, mert úgy csipogsz, mint a rézfaszú bagoly, akinek a farkára léptek!
Visított fel a kövér fogadós, és az asztalt csapkodta, miközben a könnyek csak úgy gördültek le a fatface pofájáról. A kezem ökölbe szorult és már Clandestine után kaptam volna, de rájöttem, hogy az nem jó ötlet. Nem volt egy túl nehéz tárgy, nem arról van szó, de rohadjon meg, a markolatát a felnőtt énem kezéhez tervezték..nem tudtam volna úgy megragadni, és az alkaromra fektetni, hogy közben ne metéljem fel a kezemet. Idegesen sóhajtottam egyet...aztán a fogadós meglepetten kiáltott fel, ahogy a sötétség gömb megjelent és magába olvasztotta őt.
- Egy kölyök ismerné az ilyen technikákat? Valaki átváltoztatott engem és egy gyerek testében ébredtem fel a csillagos ég alatt! Rohadtul nem annyira romantikus, mint amilyennek hangzik, úgy hogy ajánlom, hogy adja már oda a sörömet és mondja meg, hogy hol van Ivan....
- Na jól van, szaros, most azonnal takarodsz innen és vigyed azt a túlméretezett gyíkodat is innen! Nem látlak itt szívesen többé, akármennyire is összehugyálom magamat a röhögéstől.
Fintorogtam, de nem volt mit tennem. Meg kell találnom Ivan-t. Ő hinni fog nekem...remélhetőleg. És segít megtalálni azt, aki ezt tette velem...remélhetőleg. Leugrottam a bárszékről és intettem Dracon-nak, hogy kövessen. A törzsvendégek röhögésétől kísérve sétáltam ki peckesen, felemelt fővel és még magasabbra emelt orral az épületből. Megfogjátok még ezt szívni, kis köcsögök, addig éljek is! Kilépve a fogadóból egy ismerős alakot láttam meg tántorogni nem is olyan távol. A hatalmas mérete, és kopasz feje megerősítette a gyanúmat: Ivan volt az. Gyorsan utána is szaladtam.
- Ivan, várjál már! VÁRJ! IVAAAAAAAN!
Ordítottam el magamat, majd rögtön Dracon orrára is csaptam, ahogy prüszkölni kezdett mellettem. Villogó szemeimből kiolvashatta az ígéretet: még egy ilyen és sárkányhús pörköltöt fog ebédelni az egész rohadt falu. A nagydarab férfi meglepetten fordult meg, és homályos pillantásokkal próbált rájönni, hogy ki szólította meg. Aztán a tekintete lejjebb siklott és megpillantott engem.
- Na neeem, azt már nem! Nekem aztán nem fogod beadni, hogy Te is a purdém vagy! Takaroggyá vissza az anyádba, kölyök! Kell a francnak még egy ingyenélő bagóleső kis szottyadék! Van nekem bőven elég!
- He? Ivan, baszki, nem a gyereked vagyok és Hold Anya kegyére, nem is lennék az! Hát Te se ismersz fel engem?
- Hmm...világos bőr, ezüst haj, kék szemek....tényleg ismerős vagy valahonnan. Áh, meg van!- csillant fel a szeme, ahogy a levegőbe bokszolt, mint aki tényleg rájött valamire. - Pont egy ilyen self nőcikét fektettem meg vagy húsz évvel ezelőtt. Kölyök, mondtam már, hogy nem vagyok az apád...amúgy is, az már húsz éve volt, te meg vagy vagy hat éves. Tutira nem az én purdém vagy.
- How could you be that fucking dumb, you sick son of a bitch? - morgolódtam magamban, majd: - Cynewulf vagyok, Te szerencsétlen!
- Hehe, jó vicc. Baaszki, el se hiszem! Megtanítottam azt a rohadékot, hogyan védje meg magát pusztakézzel - meg Ő is megmentette az életemet erre el se árulja, hogy van egy fia? És ráadásul mennyi is? Öt-hat éves? Ki az anyád, purdé? Nehogy bemerd adni nekem, hogy az a nefilim kis csibe, mert akkor dobom el a hátamat és eszem meg az apádat reggelire!
- He? Ada-val nem is lehetne gyerekünk és amúgy is...Ivan, rohadj meg. ÉN VAGYOK! CYNE! Aki megmentette az átkozott életedet! Csak egy rohadt varázsló elvarázsolt engem és ...sajnos agyat nem varázsolt neked, de hát, nem történhet egy nap két csoda is.
- Na eltakarodsz te a fenébe, te átkozott sötét eltyike...a fejetekben átkozott nagy setétség lehet, ha azt hiszed, hogy bedőlök ennek. Ki a franc szórakozik velem? Rohadtul nem jó móka! Gyere elő a sötétségből Cyncike, vagy olyan laposra verlek, hogy simán becsusszansz az ajtórések alatt is!
- De hát itt vagyok! - fakadtam ki, aztán erőtlenül huppantam le a földre, teljes vereséget szenvedve.
- Ivan. Hárman támadtak rád abban a rohadt erdőben és nagyon közel álltál a halálhoz, amikor véletlen beléd botlottam. Az egyikük egy mély vágást ejtett a rohadt seggeden és én mostam ki a sebedet, mielőtt elfertőződött volna. Szerinted ilyet elmondanék a fiamnak, már ha lenne?! Rohadj meg, én is szeretném elfelejteni, ahogy a három seggszőrödet vígan lengette a szél, miközben én próbáltam magam nem elhányni, és Te még a szélre is rásegítettél egy kis hátszéllel. Ilyen történetet milyen elvetemült anyaszomorító mesélne el bárkinek is?! ÉN VAGYOK AZ, TE CSUPASZ SEGGŰ FINGÓGÉP!
- Cyne? Tényleg Te vagy az? Óóóóó....fuck me! Jól mondtam, ugye? Fák mí. Vagy Fok mí? Óóóóh, hóóóóli sit.
- Örülök, hogy legalább a kiejtésed javult valamennyit az elmúlt évek során Ivan...tényleg, igazán megnyugtató a nyelvünk szépségeit az ajkadról hallgatni és igen, tényleg én vagyok az, ahogy már hatvanszor mondtam neked!
- Legfeljebb csak háromszor...tudod, hogy hatvanig nem tudok elszámolni, meg se próbálj engem összezavarni.
- What did I do to deserve this sick fuck? This cheap excuse of a man? - sóhajtottam fel, ahogy a teliholdra pislogtam erő és reményforrásként.
- Ez mi volt? Valami ősi ima?
- Az, Ivan...az volt...

- Oké, tehát vegyük át a dolgokat. Te felébredtél és ebben a gizda testben találtad magad? Szűz Mária lengő kebleire...Te tényleg ilyen nyápic voltál? A hígfosásos, náthás macskám is megenne téged reggelire.
- Köszönöm az érzékletes képet, Ivan. Nem gondolkoztál még azon, hogy poéta legyen belőled?
- Poéta? Az a pöcs egy flancos megnevezése? Tudod ám, hogy kit hívjál így...
- A poéta írót jelent, te agyhalott. Költőt, bárdot - NEM, nem a hússzeletelő bárdot, tegyed már le azt a vackot...tudod, ilyeneket .Akik a szép szavaikkal hódítják a nőket és lopják ki a gazdagok erszényeit. Belőled ilyen szép költői hasonlatokkal elsőrangú vándorénekes lenne.
- Eh, van rá ideje a fenének. Manapság az asszony nyüstöl mindig. "Teee, Ivaaan! Köll néköm még egy purdé! A legkisebb mán nézzed ott künn jáccik a mezőn és elveri a társait. Még csak három éves, és már rád hajaz. Köll egy másik apróság..." - fintorodott el Ivan, ahogy az asszonypajtás hangját próbálta utánozni. - Szerinted miért iszok már két hónapja megállás nélkül? Akkor legalább nem emlékszem rá, ahogy az az átkozott banya megpróbál meglovagolni engem minden egyes nap. Na de...most Te még is, mihez kezdesz? Bakker, gondolj bele. Az összes tudásod egy hat éves fejében! Minden! Új életet kezdhetnél! Újra nőket hódíthatnál...már amennyiben megéred a felnőtt kort, már pedig a mostani stílusoddal ezt erősen kétlem.
- Akar a Hold Apa farkából kipottyant kis spermafolt ilyennek maradni! Megakarom találni azt, aki ezt tette velem és visszaváltoztatni magamat.
- Ühüm, kis spermafolt. És azt hogyan tervezted el?
- Hát, odáig még nem jutottam el. Valahogy majd megoldom. Csak kell egy hely, ahol meghúzhatom magam. És még egy korsó sör.
- Ha az asszony meglátja, hogy egy kiskölköt itatok, kitépi a torkomat...
- Majd elmagyarázod neki a helyzetet.
- És szerinted hinne nekem? Azt hinné, hogy megcsaltam őt. Pedig rohadjon meg, semmi erőm nincs rá. A kétméteres földi gilisztám manapság már csak fél méteres és dögledezik a túl sok halászástól. Nem tudnék még egy másik tóba is merítgetni belőle.
- Mindig is erre vágytam. Hogy a farkadról és a szexuális életedről beszélgessünk. Inkább igyunk, mindenki jobban jár vele.
Ivan csak bólogatott, miközben én két kézre kaptam a korsót és úgy döntöttem a számba az éltető nedűt. Dracon mindezalatt az egyik rozoga széken üldögélve álmosan figyelte a jelenetet. Aztán előhúztam a táskámból Bloodbound-ot, s mint egy kardot tartottam magam előtt. A pengém még ott volt valami vér.
- Ezzel megtalálom azt az átkozottat. Ma útnak indulok. Tudja a fene, hogy mi vár rám...de kicsinálom azt a szarházit.
- Veled menjek? Ne vedd sértésnek, de a mostani állapotodban, mint mondtam, a göthös macskám is kicsinálna.
- Eh...ezt magamnak kell megtennem. De azért kösz. Kell a francnak, hogy a kis purdék apjuk nélkül maradjanak.

Az éjszaka utolsó órája volt. Nemsokára felkel a Nap - és mertem ajánlani, hogy addigra már a régi testemben legyek. Megvágtam magam a tőrrel, amely most inkább kard volt a kezemben és néztem, ahogy a vérem egy irányba csordogál. A vér nyomvonalát követve húsz perc séta után rátaláltam egy házra a falu szélén. Egyszerű parasztviskó volt, frissen felállított fakerítéssel körülvéve. Nem láttam semmi mozgást sem az udvaron, így átmásztam a kerítésen és az ablakhoz osontam. Vagy is, amit itt ablaknak hívtak. A kifeszített hólyag miatt nem láttam be az épületbe, és egy függöny is el volt húzva előtte. Csak a tőr és Clandestine volt nálam, amit fókuszpontként tudtam használni, nehogy a bennem tomboló láng engem is elemésszen...és biztonságosan tudjam megidézni, bár most a hátamra volt szíjazva, hogy egyáltalán el tudjam cipelni magammal. Az ajtóhoz osontam és hallgatóztam egy ideig. Semmi mozgásra utaló hangot nem hallottam. Óvatosan löktem meg az ajtót, amely meglepetésemre ki is nyílt. Visszatartottam a lélegzetem, majd beléptem a házba. Szinte semmi bútor nem volt benne. A terep nagy részét egy asztal és egy szék uralta. A széken, háttal nekem, egy alak üldögélt, lábát az asztalra dobva egy gyertya fényénél olvasott valami könyvet. Arcom elégedett vigyorra húzódott, ahogy két kézre fogva a tőrt indultam meg felé.
- Csak ideértél végre. Tudod, az a kis vágás, amit a dulakodásunkkor ejtettél rajtam, eléggé fájdalmas volt...de hát, nem panaszkodhatom, szépen begyógyult.
A férfi hangja reszelős volt és mélyen dübörgő...de valahogy ismerősnek tűnt. Nagyon is ismerősnek. Elkomorultam.
~ Nem, az nem lehet. Csak őt ne. Ne így és ne most. A rohadt kis mocskos féreg...~
- Na mi van, nem is szólsz semmit sem? Hát nem üdvözlöd a drága apádat?
Fordult meg végre...Crowne Shadowbane. Ledobva fejéről a csuklyát az enyémre hajazó ezüst haj omlott le a vállára. Lila szeme rám meredt.
- Helló Crowne...
- Hát így üdvözlöd az apádat? "Crowne"? Most komolyan?
- Óh, bocs...my bad. Te rohadt mocskos undorító anyaszomorító köcsög! KINYÍRLAK!
Lendültem meg az apám felé, aki szórakozottan állt egy helyben. A mögöttem megidézett szolgája kiverte a kezemből a tőrt. Nem érdekelt! Ököllel rontottam neki, azonban Ő csak kivágott a kezével és az a homlokomon csattant..aztán a hosszú kezeivel tartott engem távol magától, miközben én tehetetlenül csapkodtam a levegőt, alig pár arasznyira a hasától.
- Te most csak szopatsz...akkor is megdöglesz!
- Ejnye-bejnye. Hát nem örülsz a szülinapi ajándékomnak? Jó, jó...tudom, mához egy hétre lesz, de hééé: meglepetés! Visszakaptam az én hat éves fiacskámat, hát nem csodálatos?
Lebuktam és gördültem egyet előre, ahogy a testem emlékezett arra, hogy mit is kéne tennem. Ott voltam a szemét előtt, a kezem lendült és teli erőből ágyékon vágtam őt. A drága apukám fájdalmasan összerezzent...aztán valaki leütött hátulról és a sötétség magához ölelt. Hát...azt hiszem, hogy nem mostanában kapom vissza a testemet, már ha nem nyírnak ki most rögtön - ezzel a gondolattal búcsúztam a világtól.

Gerard D. Lawrenz · 4 Re: [Azonnali játék] - Kölyökkalandorok Vas. Okt. 14, 2018 4:32 pm

Gerard D. Lawrenz

Szemfényvesztő

Hozzászólások száma : 1040
Join date : 2016. Feb. 24.
Age : 28
Tartózkodási hely : A helyzet magaslatán

Karakter információ
Kaszt:
Szint: 10
Tapasztalat:

(2665/3000)

A démonok világ életükben versengtek egymással. A versengés talán picit enyhe kifejezés volt arra, hogy egymást próbálták meg lemészárolni a hatalomért és az erőért. Nem volt ez másképp a hercegek közt sem. Ők ugyan kevesebb mozgásteret kaptak, de mindaddig játszhatták a játékaikat, amíg az egy magasabb rangú vizét nem zavarta. Egyik nap pedig egy nagyon érdekes démon kereste fel Gerardot...
Az illetőt fél mérföldről meg lehetett érezni a fenyegető aurájáról. Meg sem próbálta elrejteni, úgy vonult keresztül az erdőn. A vadállatok mind-mind menekültek előle, ahogy megközelítette az erdő közepén álló tornyot. Nagy, vaskos faajtó zárta el a bejáratot. Az idegen egy mozdulattal kitárta, majd határozott léptekkel bevonult.
- Ne tovább! – szólt valaki a feje felől.
Klaus volt az. A torony egyik felső emeletén állt, annak korlátja mellett. Íja fel volt húzva, egy nyilat is tett már rá.
- Ugyan-ugyan...csak látogatóba jöttem.
- Ne akarj ezzel megetetni. Innen látom azt a letaglózó vérszomjadat. – fogta az íjász rövidre, majd lőtt egyet.
A démon fürge mozdulattal tért ki a vessző elől, majd a fal mellé húzódott. Klaus nem tudta célba venni, le kellett másznia. Azonban ismét meglepte, a lépcső helyett egy laza mozdulattal leugrott, majd egy bucskázással landolt a padlón. Fájdalmas volt, de nem sérült meg tőle. Csinálta már párszor. Ő és a társai hazai terepen legyőzhetetlenek voltak.
- Véget van, mit a botnak, barátom! – húzta hátra az íja húrját, majd lőtt.
- Igazán...? – mosolyodott el az alak.
Klaus talpa alatt egy pecsét izzott fel. Ugrani akart, de már késő volt, a varázslat elkapta. Érezte, ahogy szép lassan átjárja miden porcikáját. Apró fénycsóva villant fel, majd a fény elkezdett terjedni, szép lassan beborította, s egy vakító villanással továbbállt, otthagyva áldozatát ledöbbenten állva.
A pecsét helyén még mindig volt valaki. Klaus volt az, legalábbis nem tűnt el. De valami megváltozott. Olyan érzése volt, mintha körülötte hirtelen minden megnőtt volna. Felemelte a fejét és szemügyre vette a démont, aki diadalittas vigyorral lépett hozzá közelebb.
- Mi a ördög...? – kérdezte tőle vicsorogva. Aztán a szája elé emelte a kezét. A hangja szinte a felismerhetetlenségig eltorzult. Vékonyabb lett, pont olyan volt, mint tíz évvel ezelőtt.
- Nem leszel ilyen fürge, ha így kell harcolnod. – rántott kardot a démon.
Klaus végignézett magán, és elszörnyedt a látványtól. Pontosan úgy nézett ki, mint tíz évvel ezelőtt. Még a hajszíne is sötétebb lett, ahogy gyerekként is volt neki, sőt még a heg is eltűnt róla, mit pár évvel ezelőtt szerzett egy kisebb csetepatéban. Bajban volt. Gyerektestben nem volt képes használni az íját, nem tudta mitévő legyen. Az illető emelte a kardját, ő meg a köré tekeredett ruháitól elugrani sem tudott előle.
- Vissza! – ordította egy másik hang.
Aleena ugrott neki a démonnak oldalról, egy határozott kardcsapással. A két fegyver találkozott, majd egy csattanással elsiklottak egymás mellett.
- Nyugi kölyök, próbálj meg eltűnni innen.
- Aleena én vagy, Klaus!
Aleena ledöbbenten nézett oda.
- Mi van?
- A démon. Ne hagyd, hogy eltaláljon a varázslata!
Az említett démon közben felemelte az öklét és megidézte ugyanazokat a pecséteket a keze köré. Úgy látszik direkt kontaktus kell az aktiválásához. Klaus pecsétjét csapdaként helyezte el, de Aleena érkezése előtt nem volt ideje újabbat felállítani. Apró, ektoplazmaszerű masszaként kavargott a férfi ökle körül a mágia. Ha az eltalálja, ő is gyerekké fog változni. Rászorított a kardjára, majd megindult.
Laza oldalra lépéssel elkerülte a férfi tenyerét, majd megpróbálta megvágni. Úgy látszott sikerül. De aztán a démon az utolsó pillanatban oldalra fordult, s a korábbinál sokkal jobb reflexekről tanúbizonyságot adva oldalba vágta Aleenát. A lány oldalra sodródott, a mégis pedig beterítette. Ő mégis mosolygott. Sikerült elterelnie a figyelmét.
A férfi háta mögött Leo rohamozott, előrántott karddal, szinte már csak egy lépésre tőle. A démon hátranézett, majd megpördült és Leo felé emelte az öklét. Aleena a háta mögött nagyot nyögve megpróbált felállni. A néhai inkvizítor helyén egy apró kislány állt rövid fekete hajjal és megviselt, kissé koszos arccal, miközben a keze olyan apró volt, hogy a kardjára se bírt rendesen rámarkolni. A testén viselt lánc most éppen nagy erővel húzta le a földre, felegyenesedni is csak erőlködve tudott.
- Megálj! – mutatott a démon felé Aleena, egy Judica mae-vel megátkozva, hogy le kardja előbb érje el őt.
Nem történt semmi. Aleena ijedt arccal ledöbbenve tartotta előre a kezét, de a démon nem torpant meg. Nem működött a varázslat. Nem is érezte, hogy varázsolt volna. A démon keze és Leo kardja egyidőben érték el a másikat. A kard belemélyedt a férfi vállába, aki ellökte magától Leot. A tündét is beterítette a varázslat, s Leo helyén nem sokkal rá már csak egy apró kis tünde kölyök maradt. Még a fülébe szúrt ékszerek is eltűntek róla, szó szerint visszament az időben.
- Elszámoltad magad, kislány. – nézett Aleenára a démon ravaszul – Az én mágiám nem csak a testedet fiatalítja meg, hanem az elmédet is. Ha egyszer gyerekké változol, minden tudásodat és varázslatodat elveszted, amivel gyerekként nem rendelkeztél.
Egy hangos csizma dübörgése szakította félbe a kárörvendő démont. Hátrafordult és Mariát találta a háta mögött. A vámpír nő haragosan vicsorgott, egy szót sem szólt, csak felemelte az öklét, majd egy olyat odavágott neki, hogy hátrarepült. Balszerencséjére azonban a démon előtte még meg tudta érinteni. Maria is elkezdett fehéres fénnyel derengeni, s egy pillanatra rá a páncélból egy komor arcú, elegánsan befont hajú kislány lépett elő. A démon idegesen dörzsölte meg az arcát, ahogy felállt.
- Benned aztán van spiritusz. Először téged intézlek el! – suhintott egyet Maria felé.
Ő azonban meg sem próbált elmenekülni előle. Egy nagy ugrással felpattant a démon nyakába és elkezdte ütni, ahol érte. A démon fájdalmasan nyögött, ahogy próbálta magáról lerázni, de nem sikerült. A többiek meg döbbenve nézték, hogy Maria már gyerekként is milyen agresszív volt.
A többiek összeszedték magukat, és megpróbáltak valahogy segíteni. De egyikük sem tudott a fegyverével bánni vagy varázsolni. Aleena a láncát hívta segítségül, megfogták a két végét és elgáncsolták vele a férfit, miközben Mariával viaskodott. A démon hasra esett, majd dühösen feltápászkodott.
- Elég ebből! – eresztette szabadjára a rettentő auráját – Adok én nektek mindjárt olyan...
De nem bírta befejezni, mert el kellett ugrania egy sötét dárda elől. Apró koppanássla állt bele a földbe a fegyver. Gazdája, Gerard harcra ksézen ugrott le az emeletről. A társai az eséséből már tudták, hogy minden létező mágiát magára aggatott, amit csak tudott.
- Végre hogy felbukkantál te is. – nyújtotta előre a kardját.
Gerard felvette a dárdáját, majd intett a szabad kezével, hogy jöjjön, várja. A másik démon támadott, de Gerard túl gyors volt, nem bírta egyszer sem megérinteni. Folyamatosan keresték máson a támadható pontokat, de nem jutottak egyről kettőre. Mígnem aztán Gerard bele nem lépett egy csapdába, amit a másik démon gondosan a padlóra helyezett. Gerard összement és helyén egy zavaros tekintetű, bizonytalan gyermek mutatkozott meg.
- Véged van! – nevetett a másik démon – A démonok nem öregszenek, nem voltak sose gyereke. Ha egy démont fiatalítok meg, minden erejét örökre elveszti. Most pedig elveszem a rangodat, Gedeon Aldra...
Eddig jutott, mielőtt Gerard újabb sötét dárdája az oldalába fúródott. A démon megidézett egy másikat és megtámadta vele.
- Hogyan? De hát...
Gerard újabb dárdát dobott felé.
- Jó ég. Öreg hiba alábecsülni, csak mert egy gyerek vagyok.
Aztán egy másikat. Már három állt ki a démon testéből. Fájdalmas nyögéssel rogyott térdre, ahogy Gerard megidézett egy negyedik dárdát is és a torkába szúrta. A démon tágra nyílt szemekkel halt meg. Ahhoz sem volt ideje, hogy meglepődjön.
A többiek ekkor jöttek rá mi is történt valójában. Ez az átok elvesz mindent egy démontól, ha megfiatalítja, mert a démonok nem voltak gyerekek, tehát nem is tudhattak semmi fiatalabb korukból, mert egyáltalán nem volt nekik olyan. De Gerardnak igen, ő egyszer régen gyerek volt. És gyerekként is ugyanúgy ott volt vele Lia.
- Mindenki jól van?
- Talán...de nem kéne visszaváltoznunk?
- Hát...úgy néz ki a hatás végleges.
- Talán nem. Az ellenvarázslatommal talán ki tudom oltani. A gond csak az, hogy jelenleg a dárdán kívül mást nem tudok megidézni. – idegeskedett Gerard.
- Hát...azt hiszem újra kell tanulnod mindent, amit eddig tanultál.
- Ó, ez remek, és addig mit csinálunk? Csak azért, mert bármelyik pillanatban ismét megtámadhat minket valaki
- Ne féljetek. – lépett elő némileg összevert arccal a kislány, aki annak idején Maria volt -Tudom, hol húzzuk meg magunkat.
Hetekkel később még mindig az egyik déli királyság béli nemes várában aszalódtak, nap nap után azt várva, hogy vajon mikor nőnek újabb centit. Nem panaszkodhat az ember, ha meghosszabbítják az életét, de ez talán így kicsit sok volt. Noha a várbelieket lenyűgözte, hogy gyerek létükre milyen tájékozottak voltak, de ez továbbra sem változtatott a tényen, hogy egyikük sem tudott fegyverrel bánni, vagy varázsolni. Az egyetlen mágia, ami Gerardén kívül megmaradt valakinek, az Aleena démon érzékelése volt, mert neki az anyja már egész kicsi korától odaadta neki ezt a képességet.
A kis csapat az erődben legtöbbször a konyhán segítettek, vagy az istállókkal foglalkoztak. Mivel többen közülük tudtak olvasni, őket a könyvtáros, a vár alkimistája és a nemes udvari mágusa is szívesen alkalmazta írnoknak. Nem honorálták túl sok pénzzel, de legalább addig is a falakon belül tudtak...nos...cseperedni.
Új fegyvereket is kellett szerezzenek arra az esetre, ha valaki mégis megtalálja őket. Azonban nem használhatták a pénzt, amit eddig kerestek. Egy szegény árvánál egy fél váltónak sem kellene lennie, nemhogy egy kisebb vagyonnak. Így aztán még keményebben dolgoztak, majd sikerült mindenkinek egy-egy kopott, egyszerű kialakítású tőrt szerezni. Leo azonnal el is kezdett két késsel viaskodni, úgy látszik az érzéke a szimultán fegyverhasználathoz továbbra is megmaradt. Klaus tehetsége a kövek hajigálásában maradt meg, Aleena a láncát egy kampós végű kötélre cserélte, Maria pedig egy vastagabb ruhát vett fel a páncélja helyett.
- Mindjárt kinyírom magam... – nyögött nagyot Lia egyik este a lovagteremi asztalnál, ahol mindenki együtt szokott vacsorázni.
- Tíz évet fiatalodtunk. Szokj hozzá, ez még jó sokáig fog tartani.
- Ti még olcsón megúsztátok. Én nem is fogok öregedni! – mutatott magára Gerard.
- Amúgy miért nem veszed Liát le? – húzta fel Leo a szemöldökét.
- Nincs az az isten, így is elég hülyének érzem magam. Különben is, Lia tudása nélkül talán nem is jutottunk volna el ide egy darabban.
- Én nemrégiben jelentkeztem apródnak és úgy látszik, elfogadnak. – ez Klaustól várható volt. Lehetőségként tekint arra, hogy újra tanulhat valaminek.
Az egyik szolgálólány éppen akkor nézett oda hozzájuk.
- Gyerekek, mi ez a nagy szomorúság.
Maria komor arccal nézett rá vissza.
- Nézze hölgyem, ilyet ileltlenség ilyne hangnemben kérdezni. Különben is, minden embernek megvannak a maga gondjai. Vagy talán szokatlan, hogy az ember letört egy fárasztó nap után?
A nő azt se tudta, mit feleljen. Valószínűleg ő maga sem tudott volna így fogalmazni. Bólintott egyet, és némán távozott.
- Tudod, kölyökként még nagyobb paraszt voltál, mint most. – mondta Leo.
- Mi van?! – emelete Maria magasba az öklét.
- Áh, a Neulander család ilyennek neveli a gyerekeit.
- Amúgy igen. Meglep, hogy tudod.
- Hát én is tanultam kölyökkoromban ezt-azt. Most valahogy tisztábban emlékszem rájuk.
A csapat mosolyogva kezdett el gyerekkorukról nosztalgiázni. Gerard nagyot sóhajtva dőlt le arcán széles vigyorral az asztalra. Most lehetőségük van ismét tanulni, mielőtt újra nekivágnak az ismeretlennek. Ez a kis tíz éves kaland talán nem is lesz olyan rossz.

Wilhelmina von Nachtraben · 5 Re: [Azonnali játék] - Kölyökkalandorok Vas. Okt. 14, 2018 10:34 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Vámpírmágus

Hozzászólások száma : 1396
Join date : 2015. Dec. 29.

Karakter információ
Kaszt: Nachtraben
Szint: 10.
Tapasztalat:

(14240/15000)

- Szerintem azért légy óvatos, és inkább nézessük meg egy alkimistával, mielőtt megkóstolod...
- Egy alkimistával? Alkimista látta már. És tisztán megállapította, hogy nem méreg. Meg is itta a szemeim előtt, ízlett neki. Te is láttad!
- Hatását sokára kifejtő méreg...?
- Egy alkimista nem hiszem, hogy vállalna ilyen kockázatot. Amúgy is... Anja küldte, nem olyan, mintha valaki csak úgy letette volna a kapu elé. Akkor tényleg gyanakodnék.
Nem lenne meglepő, ha valaki el akarná tenni őket láb alól, mert... egyszerűen csak mert van egy kastélyuk, meg mert déliek, meg a fajuk miatt... Bármiféle okot lehet találni. De ez az üvegcse egy baráttól származott, aki soha nem döfné hátba őket, kivéve talán, ha az élete árán kérik erre, de hát ki követelne olyat, hogy küldjön el egy üvegcsét valami spéci folyadékkal, ami elvileg nagyon finom és különleges?
- Inkább nekem kéne innom, ha annyira ragaszkodsz hozzá..
Valóban, a méreg-rezisztencia.
- Nekem szánta. Azt mondta, hogy akitől vette, kizárólag lányoknak szánta. Lehet, hogy valami kuruzsló volt és ilyen szépítő hatást magyarázott hozzá....
- Például meg is kérdezhetnéd.
- És várjam meg, míg ideér a válaszlevele?! Hetekig csak álljon itt ez az üvegcse? - sápítozik, ahogy szinte simogató tekintettel méri fel a különlegesen szép relikviát. Olyan díszes... kézre álló, tökéletes alakú üveg, enyhe kékes színezéssel és esztétikus növényminták futnak körbe rajta sötétebb színnel. - Bízom a szervezetemben. Ha valami nagyon nagy baj lesz... keresünk segítséget. Dél hősnője ne haljon már meg egy korty innivalótól.
Damien gondterhelten sóhajt. - Hát ne is... Tudod, hogy néha irracionálisan makacsul ragaszkodsz dolgokhoz?!
Cicásan elvigyorodik, ahogy elképesztő elégedettséggel ragadja meg az üveg fekete dugóját, és óvatosan, de kellő erővel húzza ki. Máris éles, édes aroma szivárog ki az üveg száján, nem túl erős, olyan kellemes, majdnem hasonlít az illatosítószerekéhez, de annál sokkal inkább... étvágygerjesztő.
Felpillant bódulatából. - Ne... kérlek, ne nézz ilyen kiskutyaszemekkel.
- Nem akarom, hogy bajod essen... nevetséges így kockáztatni... - aztán csak egy sóhajt hall, miközben a meglepően erős és kellemes ízű folyadékból leönt egy kortyot a torkán. Kiélvezi a főzet zamatát, lassan csorgatja végig az ízlelőszervein. A Wyntől tanultak alapján néhány növényt azért felismer, amik lehetnek benne. Áfonya, citromfű, kökény... - Ez nagyon finom...- Kérdően nyújtja közelebb, de a sötételf megrázza a fejét és hátrébb lép. Kivonja magát ebből az egészből. - Rendben. Marad még későbbre is, ha esetleg meggondolnád magad.
Viszonylag hamar álomra szenderül.

Ébredéskor kényelmesen nyújtózik meg, és azt érzi, mintha az ízületei valahogy szabadabbak lennének, mint máskor. Kényelmesen mocorog összevissza az ágyon, és szinte belegabalyodik a hálóruhájába... pedig annyira nem vett túlméretes darabot. Meglepetten emeli fel a kezét és néz rá, hogy el se éri a köntös ujját. Pislog vagy hármat és lejjebb húzza másik kezével a ruhaszárat.
De még milyen kéz az!
Ilyen apró ujjakat elég rég látott, amikor a faluba látogatott és Laurával játszottak. Neki vannak ilyen kezei, de ő még tízéves sincs. Puha, sima, rövid kis tömpe ujjak. Mi a jó ég volt abban a főzetben?!
Dobogó szívvel ül fel, és körbenéz. A szobája ugyanolyan, mint volt, a tárgyak a megfelelő helyen vannak, a nap az süt, de ez... ezt már megszokta, a kettős életmód átka, vagy áldása, ki tudja... A keze pedig pici.
De a lábai se érnek addig, mint szoktak. Az ágy teljes egészét ki szokta tölteni, mindig panaszkodott is miatta, hogy mi ez már, grófnő, és alig fér el az ágyán?... Igen, a luxus meg tudja bolondítani a vámpírt. Most, hogy így próbálgatja, egészen kényelmes. Forogni kezd az ágyon. Vagy négyszer elférne rajta széltében. Elbújik a takaróban és az valahogy sokkal nehezebbnek érződik, mint máskor. Nyöszörögni kezd, ahogy nagy nehezen kikászálódik alóla.
- Was? - A hangja meredeken ível felfelé. Összeráncolja a szemöldökét. Eddig is magas hangja volt, ez tény, nem is volt abszolút megelégedve vele, de ilyennek nem hallotta egy ideje. - Hmm? Hmm. A kastélyok szépek. A virágok virágoznak. Lehetnék kreatívabb is?... Te jószagú...- próbálgatja a beszédet, és a diagnózisa úgy tűnik, helyes volt: kölyökhangja van.
Alapvető babona szerint sokan nem tartanak a hálószobájukban tükröt, de őt ezt nem érdekelte, és berakatott egyet. Így most sebesebbnél sebesebben afelé röpül...ne.
Ám nagyot bakkan, ahogy próbál lejutni az ágyról. Amikor végre sikerül, az ágy körülbelül a combjáig ér fel. Elképedve bámul fölfelé a plafonra.
- Kicsi lettem.
Próbál visszaemlékezni, álmodott-e valamit. Halványan rémlik egy kutya, séta a Nap felé, a nyaklánc szorongatása, hernyók, ahogy masíroznak egy levélen, de... nem... semmi nyom.
Hirtelen kikerekednek a szemei és az éjjeliszekrényen helyet foglaló fiolára néz. Pár másodperc elteltével rájön, hogy lélegezni is kéne. Még a légzésének a hangja is más... Odaszalad és merően bámulni kezdi az üveget. Összeszűkíti a szemét. - Te voltál?
Aztán rájön, hogy tükörbe akart nézni, ó, a nyavalyába. Az agyával is csinált valamit ez a cucc? Visszarohan hát, és lábujjhegyre áll, így az arca éppen belelóg a képbe...
Nagy szemek. Hatalmas szemek néznek a szemébe. Óriási rózsaszínhez közelítő színű szemek, fitos orral és szokatlanul, aránytalanul kisebb arccal, puha és nagyon, nagyon fiatal bőrrel... Majdnem elröhögi magát a saját meghökkent arckifejezésén. Próbál fejeket vágni a tükörképének. A fogai még megvannak, ez jó jel. Az amalgámnyaklánca is... hála az égnek, bár a lánc, mivel elég hosszú, most már úgy a mellkasa tájékán lóg.
Mellkas. Elhűlve tapogatja meg.
- Húha... - Ilyen is rég volt. Teljesen lapos. Nem bírja tovább, elneveti magát. Fene hitte volna, hogy ezen fog meglepődni. Itt áll, egy kis hat- vagy hétéves (esetleg nyolc) testben és azon akad ki, hogy nincsenek mellei.
Várjunk. Egy kastélyban van, aminek ő az úrnője. Mi az ég fog történni, ha meglátják helyette ezt a kis porontyot? Csak felismerik, hogy ő az, elvégre a bőre, haja színe és a tény, hogy vámpír, elég feltűnő. Csak nem gondolják, hogy egy Mina kiköpött mása démon avagy kultista avagy ki tudja, miféle fajzat átvette az alakját, és mondjuk elrabolta vagy bántotta az igazi Minát.
Meglepődik, miért nem sokkolta a tény jobban. Aztán nagyon erősen vág bele a bűntudat.
Ha tényleg az a cucc volt, amit megivott... rémesen felelőtlen volt.. egy grófnőnek nem kellene ilyet tennie...
Újat dobban a szíve és visszaszalad, hogy ellenőrizze az ital szintjét. Vajon ennyit ivott ki belőle? Vagy még több volt, mikor utoljára látta?...
Apró lábait szedve, még mindig csodálkozva a furcsa perspektíván, iszkol az ajtóhoz, kipislog, hogy nem jön-e senki, majd átslisszol a folyosón a vele majdhogynem szemben lévő ajtóhoz és beront rajta.
- Ugye nem ittál belőle?!
A következő csendben kellő ideje van azon tanakodni, hogy milyen borzalmasan is hangzik belülről ez a hang, hát még hogy hangozhat kívülről, teljesen más érzés képezni a hangokat és milyen lassan halad ezeken a kicsi lábakon, hogy festhet a túlméretezett hálóköntösében, amiben majdnem elesett, és vajon Damien fejében mik járhatnak, amikor egy zilált és szétesett kislány sipítozva ront be a hálószobájába.
Mielőtt szabadkozhatna, azonban kap is reakciót. - Te... te még mindig te vagy?!
Zseniális, tehát nem kapott frászt. Annyira. Mina büszke magára, ezek szerint felismerhető, még kicsinek is. - Én... igen... Wilhelmina von Nachtraben... grófnő... izé... ez még hülyébben hangzik ezen a hangon - takarja el az arcát a kezével, ahogy próbálja visszafojtani a hirtelen rátörő kuncogásrohamot. Te jóságos fűzfavirág, ez így nem lesz jó... Elpirulva húzza össze magán a ruha fodrait. Ugye nem látszott ki semmije, aminek nem kéne?!
Bár... most kislány. Kislánytestben. DE AKKOR IS!
- Iiizé... összekészülődök, aztán megnézzük, mit tehetünk, jó?
Ez remek. gyors reakció, ezt várta tőle, de... nem remélte, hogy megkapja. Hálás. Abszolút. Csak most.. megint át kell slisszolnia a folyosón, és ha erre jár valami személyzet...
A manóba. Utálja a személyzetet.
Különös módon mi történik, ha Marcus meglátja így?... - Van egy ásód?
- Mit akarsz ásni? Majd ásol a normál méretedben... de akkor se hinném, hogy hagynánk, egy grófkisasszonynak. Na kisasszony hagyjon felöltözni, aztán... a lötty volt, mi?
Fájdalom hasít a lelkébe, de a hang, amivel válaszol, valóban gyermekien sértődött. - Honnan tudjam?!
A fenébe. Mi van, ha tényleg befolyással van az elméjére is...?

Ez hihetetlen. Olyan magasnak tűnik minden, az ablak, a függöny... az erkélyre, hogy kilásson, konkrétan fel kéne emelni. Annyira szívesen megtenné, de extrémkockázatos lenne. Egyelőre örül, hogy így a szobájában megbújhat. Tulajdonképpen egészen élvezetes így. Könnyebb mozogni, sokkal gyorsabb, csak épp... kevésbé haladós. És úgy érzi, mintha szinte rásimulna a padlóra, mintha olyan közel lenne hozzá, mint amikor négykézláb járt.
Próbaképp leereszkedik négykézlábra. Csak annyit ér el vele, hogy még kisebbnek érzi magát. És hiányzik Adelin.
Elkerülhetetlen, hogy a gyerekméretről is ne ő jusson eszébe.. A kastélyban egyre több mindenről teszi, ami nem mindig könnyíti meg a dolgát.
Tétován rátámaszkodik az ágyra. A hideg, puha takaró biztonságérzetet ad. Az a beteg gondolat jut eszébe, hogy mi van, ha ennek így kellett történnie? Ha azért lett ilyen pici, mert elege lett az összes felelősségteljes helyzetből, amibe felnőttként került? Hogy ez azért lett így, nehogy visszamehessen a háborúba és ismét szörnyű dolgokat kelljen véghezvinnie?
Vagy talán csak álmodik.. ez esetben viszont máris megfejtette az álom elég mély jelentését.
Hogy lehet kimenekülni egy álomból? Talán ha leugrana az erkélyről, de... amennyiben mégis ez a valóság, ez nem túl jó ötlet.
Amikor kopognak az ajtaján, majd kiugrik a szíve. Ijedtében felugrik az ágyra, készen arra, hogy a takaró alá bújjon, miközben magas hangon kiáltja: - Igen?
- Csak én vagyok. - Damien. Jó. Ő jöhet.
- Oké..- felel ennek ellenére ugyanúgy bátortalanul.
A self akaratlanul is végigméri tekintetével, amikor belép, és látja, hogy alig tudja visszafogni a mosolyát. Nagyot sóhajt. - Tudom, idióta vagyok, vágd nyugodtan a fejemhez. Nem tudom, hogy az a cucc volt-e... alig ittam belőle... komolyan, mi lett volna, ha megiszom az egészet?... De olyan finom volt...
Damien olyan arccal mosolyodik el, mintha egy aranyos kismacskát látna.
- Bájos, hogy ez mennyire illik hozzád.
- Mi?!
- Nem tudom, az egész... ahogy tagadod... ahogy szabadkozni próbálsz...
- Próbálok... kösz. De akkor ezek szerint nem ittál belőle. Pedig... annyira kíváncsi lennék, hogy nézhettél ki kiskölyöknek... - Ez nem jutott tényleg eszébe, ugye?... De, nagyon úgy tűnik..
- Ugye nem gondolsz arra, hogy másokat is megitass ezzel a dologgal?
Hirtelen elszégyelli magát. Nem tudja, mit akar. Nem lehet annyira ártalmas ez a dolog. Hiszen csak a méretet csökkenti. Meg a hangot. És valószínűleg kevésbé veszik komolyan miatta az embert. Vagy vámpírt, vagy démont. Mi történhet, ha egy démon issza meg?
Túl sok kérdés...
De most hogy fogják ezt visszacsinálni? Hisz csak kéne. Nem mondhatja azt a déli seregben, hogy bocsi, nem megyek háborúzni, mert megittam valami löttyöt és most egy hétéves kisgyerek vagyok... Jó eséllyel kiküldenének valakit, aki letartóztassa. Jó kérdés, hogy mit szólna az illető, ha meglátná. Talán csak elvennék a rangját meg a kastélyát.
Ó, ne... azt nem hagyhatja. Hiszen a kastély nem csak az övé. Másokat is bajba kevert vele.
A nyavalya egye meg...
- Hékás, nyugodj meg... meg... tudjuk oldani. Biztos, hogy meg tudjuk. felkeresem az összes alkimistát a közelben, hátha valaki tud valamit. Hogy miből van ez a cucc, vagy ellenszert, vagy akármit.
- Elviszed nekik megmutatni?
- Az lenne a legjobb.
Kifújja a levegőt. - De... ilyen külsővel nem mászkálhatok. Nem igazán lenne jó, ha a kastélyban megtudnák. De hazudni sem akarok nekik. Nem mondhatom azt, hogy rosszul vagyok, vagy gyengélkedek, vagy valami...
Bizony, sok problémát okozott már az életében, hogy soha, semmilyen körülmények között nem szeret hazudni. Jó, északon megtette. De azért néha lehetnek kivételek. A cél a fontos. A szégyenbe nem hal bele senki, hogy őt észreveszik hatévesen, de azért az, hogy kié lesz Eichenschild, nagyobb kérdés már.
- Akkor egyszerűen csak azt mondjuk nekik, hogy nem kívánsz látni másokat. Az antiszocialitást nem tiltja semmilyen törvény.
- Csak társadalmi norma... - Ez viccesen hangzik az ő hangjával, még mindig. - Nyavalyába, esküszöm, tudományos szövegeket fogok felolvasni, nagyon vicces lesz. - A self kuncog. - Basszus, vajon tudok varázsolni?
A szíve ismét gyorsabban kezd el verni. Ha arra sem képes... Remegő kezekkel próbál megidézni egy árnytűt, és szinte kiesik a szemén, amikor meglátja az apró, fekete hosszúkás árnyfegyvert.
- Nagyon úgy tűnik. Ugye tudod, hogy így nagyon veszélyes vagy? Kevesen számítanának egy kislánytól ilyen erőre...
Büszkén elvigyorodik. - Hát, a mágusoknak alapból ez az ereje. Nem kell nagy testi erő ahhoz, hogy hatékonyak legyenek... De azért eléggé idegesít, hogy lassan mozgok.
- Visszacsináljuk... Valahogy. Azt hiszem, indulok is.
És már megint kiszolgálják... - Én addig üljek a szobámban és olvassak?
- Ahogy gondolod. Tőlem meg is mutatkozhatsz.
- Hálás köszönetem... ha ez elterjed, elveszik a rangomat és soha nem mehetek vissza harcolni... nem, mintha annyira ez lenne a szívem csücske...
- A legrosszabbra gondolsz. Baleset. Bárkivel előfordulhat. Megoldjuk.
- Ez annyira ismerős...! Baleset? Bárkivel megeshet, hogy egy kölyök testében ébred? Aha... ez valami rohadtul erős mágia..
- Biztosan van, aki meg tudja oldani.
Vagy mi van, hacsak elmúlik magától?...
Hiú remények, egész biztosan. Úgy túl egyszerű lenne az élet. Bár lehet, hogy megtörténik, nagyon lassan, de nincs túl sok idejük...

A nyomozás egyelőre nem járt sikerrel. Egyik alkimista a másik után vette kezelésbe az anyagot, vizsgálgatta, és valóban, pár természeti összetevőt észrevettek benne, meg azt, hogy bizonyára valami bűvölés lehet rajta, de hogy hogy lehet visszafordítani, arra nem jöttek rá. Valamelyikük még ragaszkodott is hozzá, hogy elvigyen egy mintát belőle, és kipróbálja, Damien hiába erősködött, hogy a hatás szinte minden bizonnyal nyilvánvaló, így semmi értelme, hogy még egy szerencsétlen essen áldozatul.
Másnap, amikor visszatért az illetőhöz, valóban egy szende, egészen aranyos kisgyermeket talált a helyén.
Mina pedig csak ül a szobájában és átkozza magát, amiért egy ilyen járványt szabadított a világra...
Bizonyára hiteles lehet, hogy egy hatéves kislány sír a szobájában. Ahogy erre gondol, felnevet, és megpróbál kiötölni valamit, amivel vagy helyrehozhatja a dolgot, vagy legalább a saját kedvét. Már kiskorában rájött, hogy az sehová nem vezet, ha egy helyben ül és fekszik valaki, csak növeli a depresszióját, és a gondolatok bár alapvetően jó dolgok, de ilyenkor túl sok és kavargó tömeggé váló halmaz lesz belőlük, ez pedig az egész világ negatívan látásához vezet. A durcázás nem megoldás, az egyedüllét még kevésbé. Valahogyan ki kell slisszolnia innen, hogy világot lásson. Még lehet is valami poén a dologban, elvégre nem mindennap kerülhet valaki vissza több évtizedes életéből egy apró gyermekébe.
Egy nap hát, amikor Damien ismét távol van, valamiféle nyom alapján egyre rejtőzködőbb és valószínűleg szakértőbb italosmestereket kutatva, úgy dönt, lelécel kissé és körbejárja a környéket.

Valahogy jóval felerősödik a halálfélelme, ahogy ebben az apró testben járja a sötét erdőt. Igazából végig őrültnek hiszi magát, de muszáj volt otthagynia azt a szobát. Sikerült előásnia egy olyan felsőt, amely alakjából kifolyólag szoknyaruhának is elmenne, így már csak a szélessége az, ami kissé problémát okoz, de remélhetőleg amíg az erdőben van, senkivel nem fut össze, a faluban pedig... hát, majd meglátja, mi lesz. Úgyis a mesékben is a királyok álruhában szokták járni a népük falvait, nemde? Nos, jelen esetben ezt az "álruhát" ha akarná, se tudná levetni.
Minden csörrenésre összerezzen, még arra is, amelyet a saját cipője vét, amikor is egy-egy száraz levélre vagy ágra hág kis cipőjében. Az is borzasztóan nagy a lábára, így enyhén nehézkes a mozgása.
Menyétje, Lux most is a nyakában csücsül. Az állatnak rendesen súlya van, erre most jön rá, ugyanis az állatka most sokkal nagyobb hozzá képest, mint máskor. Ebből kifolyólag viszont jobban hozzá lehet bújni és jobban körbe is fonja őt. Úgy tűnt, felismeri, mert nem panaszkodott, amikor felnyalábolta, hogy magával hozza a kis túrára.
Az első faluba ér, abba, amelyikben Marcussal is találkozott. Felsóhajt az emlékre. Sikerült úgy kiosonnia, hogy még ő se vegye észre. Elvégre éjszaka nyugovóra tér, mint minden rendes ember. Egy pillanatra mondjuk megfordult a fejében, hogy belopózik és halálra rémiszti, de... inkább elvetette az ötletet.
Lépteket hall, és egy házfalnak simul, a legközelebbinek, amit talál. A múltkor is egy csapat utcagyerek járt erre. Marcussal akartak szórakozni, de jól helybenhagyta őket. Így kezdődött.
Nem is kezdődött semmi... így találkoztak... ugyan mi kezdődött volna?
Még egy sóhaj. Aztán rájön, hogy ő igazából bujkálni akar.
Tényleg Damiennek kellett volna meginnia azt a löttyöt, ő legalább tud is bujkálni.
- Pszt! Hé, te, kislány! Mitől félsz? - Kissé kötözködő a hang. Furcsa. Egyszeriben visszajön minden emléke a gyerekkorában történő, egyéb kölkökkel kapcsolatos rossz tapasztalatokról. Mennyire tudták akkor bántani, túl nyámnyila volt, hogy védekezzen és visszaszóljon nekik... de most nem az, akinek látják.
Vajon ez bűn? De... de hát.. nem tehet róla. Jó, megitta a löttyöt, de fogalma sem volt, mi van benne.
- Honnan veszed, hogy félek?
- Hát itt bujkálsz.
- Lehet, hogy éppen utánad leskelődöm...
- Hee?
Értelmi szint az van. - Nem, nem leskelődtem amúgy. Miért vagy még ébren ilyenkor?
- Ki kérdezi?
- Mina.
- He?
- Mina vagyok.
- Remek... Én meg Jakob. Na de ne errefele bujkál, ha bujkálsz. Errefele szoktunk játszani. Nem jó ötlet itt lenni.
Ez most figyelmezteti valamire?... A szokásosnál jobban lát a sötétben, így kiveszi, hogy a fiú arca gondokkal telve ráncolódik. Vívódik magában. - Miért, mit szoktatok játszani?
- Mi közöd van hozzá? Csak menj innen.
- Nekem is van ugyanannyi jogom itt lenni, mint másnak! - Ez igazán grófnősre sikerült.
- Na de fenn hordod az orrod... téged meg honnan szalajtottak?
- Mi közöd hozzá? - vág vissza. Nem hiszi el, ezt tényleg élvezi... Libabőrös lesz a karja, és biztos benne, hogy nem csak az éjjeli hideg miatt. Ilyen íze van a bűnnek? Ilyet tényleg nagyon régen érzett.... réges-régen.. Ade, farönkökön átugrás, holdfényben életveszélyes helyekre való mászkálás, anyu a haját tépte... meg majdnem az övéket is...
Felkuncog. Jakob fojtott hangon rárivall. - Fogd már be! Mindjárt itt lesznek a fiúk. Kiröhögnek, ha megtudják, hogy egy kis taknyossal beszéltem.
- Nem vagyok kis taknyos! És.. - Nagyot dobban a szíve. Nem biztos benne, érdemes-e bevállalni, de a kíváncsiság erősebb mindennél... - Akár én is játszhatok veletek!
Jakob meglepetten kerekíti el a szemeit. - Az neked nem menne.
- Honnan tudod?
- Lány vagy. És fenn hordod az orrod.
- Mi olyan nehéz abban a játékban? - teszi csípőre a kezeit.
- Francért akaszkodsz ránk? Nincs jobb dolgod? Anyád nem fog megverni, amiért itt kószálsz?
Szomorúság mar a szívébe. - Nem is tudja, hogy hol vagyok..
- Na hát. Mienk se. Mer nincs is. Legtöbbünknek. Amúgy meg mi közük. Na akkor jössz? De akkor ne rinyálj nekem.
- Jövök hát.
Ki akarja deríteni, mire készülnek ezek. Ahogy a kölyök megfordul és kisétál egy kereszteződésbe, tétován követi, fejcsóválva. Mi a jóságos eget csinál? Ha Damien nem fogja megtalálni... mennyire fog aggódni?
Hat kisgyerek sorakozik elő az árnyakból, mind különféle szakadtabb, elnyűtt ruhákban, nagyjából egykorúnak tűnnek Jakobbal, bár van egy egészen fiatal. Tekintetük elszánt és kissé üres. Hisz ha nincs más dolguk éjszaka, mint bandázni...
- Na. Remek. Mika nem jön?
- Büdös Mikael gyáva nyúl, alszik az anyuci pici fia - hallatszik az egyik kölyöktől. Mind fiúk. Természetesen rögtön meg is akad a szemük rajta.
- Az meg ki? - kérdi egy másikuk.
- Ő Mina. Azt mondta, velünk jön. Nagyon makacskodott.
- Cöh... majd persze... majd talán hozunk egy lányt is, az kéne még...
- Valami bajotok van? - Ez a fenyegető hang... Jó kis vezéregyéniség lehet. Biztosan racionális érvekkel tartja őket kordában...
- Honnan szedted ezt a pisist?
- Nem vagyok pisis!... Attól, mert lány vagyok, még játszhatok veletek, nem?
- Jól van, de ugye ő nem kap a szerzeményből, Jakob?
Szerzemény? Mi a frász, ezek rabolni mennek?... Nem hagyhatja...
- Mindenki azt tartja meg, amit maga szerez. Meg elosztjuk. Ha szerez, megtarthatja. Ha nem, nem, ennyi.
- Mit fogtok szerezni?
- Kuss! Valaki meghall minket. Pucolás már. - sürget a nemrég felszólaló kölyök, majd el is kezdenek vonulni. Olyan szemekkel méregetik, hogy bár nagyon alacsony a megszokotthoz képest, még lejjebb akar süllyedni.
Elhaladnak pár elkopott ház mellett, a falu másik széléhez, végig a házfalak mellett osonva. Elég lepukkant negyednek tűnik ez, egy kocsmából hallatszik valami dajdajozás és árad minőségtelen piák szaga. Pontosan ezt a részét az életnek tapasztalta meg ritkán... a seregben mondjuk volt egy-két durva összejövetel, de a seregben egyébként sem örömködni vannak általában.
- Na ott is vannak.
Majdnem a legszélső háznak támaszkodva két koldus fekszik, egy harmadik éppen akkor tántorog oda melléjük, amikor a gyerekek közelítenek.
- Na szevasz öreg.
Fáradt nyöszörgés hallatszik válaszul. Mina őszintén nem tudja, hogyan viszik tovább a lábai.
- Már megint ti...
- Már megint mi. Add csak, ami van.
- Fiúk.... jönnek a hidegek... nem tudnátok csak nyáron jönni? Vagy legalább csak pár napot még... pár napot, már az utolsó kenyerem is megettem...
Egyikük, egy tüsihajú, fekete szemű, izmosabbnak tűnő legényke a beszéddel mit sem törődve, sokkoló gyakorlatiassággal sétál oda a középkorúnak tűnő férfihez és fölemeli lábát annak hasa fölé, majd leejti. Elfojtott nyögés hallatszik.
- Hallottuk már. Még mindig nem érdekel. Biztosan kaptatok valamit, amit rejtegettek, piára. Na nekünk jobbra kell. Ide vele.
Három kölyök a másik férfi összetákolt rongyhalmát túrja fel. Valamit felvettek a kezükre, valami kesztyűfélét, hogy ne saját magukat mocskolják be... szisztematikusan kutatnak, mintha százszor csinálták volna már ezt.
- Na mi van, pisis? Talán a te szép szemedre jobban hallgatnak, menj csak oda.
Nyel egyet. Azt hitte, a háborúból a csaták a legrosszabb, amit látott... Körbenéz a sötétben, valamiféle válasz után kutatva. Valószínűleg még sápadtabb, mint eddig. Ám ekkor hirtelen vér lepi el az arcát, és összeszorítja kicsi ökleit.
- Na mi van, betojtál? - kiabál egy másik. A csapat fele röhög. Most már nem félnek. Itt már senki nem kéri őket számon... vagyis legalábbis ezt hiszik...
- Nem csinálhatjátok ezt! - A szavak csak úgy jönnek a szájából. Csatatéri erő uralkodik el rajta, és mindez az alakja és hangja ellenére elképesztően hatalmassá teszi belül. A helyesség ereje, az igazság ereje, amit mindenki megkérdőjelez, mégis, valahogyan mégis megnyerte Délnek Eichenschildet a társai segítségével.
- Na miről volt szó, hogy nem nyafogunk...
- Minekünk is ennünk kell valamit, oké?
- Ha nem tetszik, menj haza a mamádhoz...
Akik beszélnek, ők még a szolidabbak. Két agresszív kis kölyök olyan sebesen indul meg felé, hogy még Jakob is hiába kiált utánuk. Mina értékeli, hogy legalább próbálta megállítani őket...
Az egyik mellkason löki, a másik már rögtön mögötte áll és el is kapja, csakhogy a következő pillanatban az elöl álló kis szöszke felemeli a lábát, hogy hasbarúgja...
Meglepődik, amikor lába egy éjfekete sötétségből álló pajzsba ütközik.
- Mi a...
A következő pillanatban egy éjszín, vibráló, pulzáló gömb lebeg Mina kezében. Nem látják valószínűleg, mi az, de a hőjét érezhetik. - Eressz el, te mocskos, ha nem akarod, hogy leégessem a szemöldököd! És vele együtt a hajadat is.
A gyerekek elhűlve hátrálnak, ő pedig lihegve ereszti le a kezét. Egy pillanatra tényleg majdnem ellenségnek hitte őket. Igazi harag lángolt fel benne. A francba ezekkel az ösztönökkel...
- Nem vehetitek el a másét! Értem, hogy nincs sok mindenetek, de ez nem jogosít fel, hogy ártsatok másoknak! Ha már összefogtok, akkor legalább jót cselekedjetek! Mit gondoltok, az úrnőtök mit szólna?
- Ch... Milyen úrnőnk?
- Nachtraben grófnő? Hallottatok már róla?
- Cöh.. Rohadt sokat segít... attól, hogy ott ül a palotájában, még nem lesz többet ennünk...
Lehajtja a fejét. - Igazatok van. De ne féljetek. Lesz majd mit ennetek. De nem így. Így nem szabad. Így nem is lehet finom a falat, ha elveszitek mástól. Egyébként én ott kenyérmaradványt látok, borszagot pedig nem is érzek, úgyhogy ne ítélkezzetek ilyen hamar...
Úgy érzi magát, mint az a nefilimszerű kislány, aki a Bibliából idézgetett és igazságosztó szerepét vette magára.
- Na jó, húzzunk innen, ez egy kis boszorkány... - kezdi egy gyávábbik kölyök, majd páran vonakodva csatlakoznak hozzá. Lassan az egész csapat elszivárog. Ki káromkodva, ki ujjal mutogatva, nyelvet nyújtogatva, ki csak megszeppenten. Jakob a félelem és csodálat vegyületével néz vissza rá.
Azon veszi észre magát, hogy könnyek csorognak lefelé az arcán. A remegő kezei már nem is számítanak. Az egyik koldus megszólal. - Derék leánka vagy. Bárcsak minden gyerek ilyen lenne, mint te... igazad van...
- Nem vagyok gyerek - szipogja. Pedig most tényleg annak tűnik, noha nem is az... Nevetségesnek érzi a helyzetet.
- Jó van no. Má dicséni se lehet?
- De igen.. sajnálom... köszönöm...
- Jól van kisleánka. Mennyé haza. Vagy neked sincsen má hova?
- De, van... megyek is... - Egy szíjjal hevenyészetten felkötött nadrágja zsebébe túr, és hálát rebegve a szerencsének talál egy maroknyi érmét. Ezeket átnyújtja a férfinak. - Tessék, ezt odaadom. Osszák el, vagy nem tudom. De ajánlom, hogy ne piára költsék, tényleg....
Rekedt, lassú nevetés a válasz, meg még egy sor jóvan, a férfiak pedig összenéznek és úgy néznek rá, mint valami jótevőre. Ha tudnák...
Megsemmisülten indul vissza a kastélyába.

Mint egy rettegő szellem, szivárog vissza a kastélyába sok-sok órával később. Már pirkad, mire a magas falakhoz ér és a díszes palota mintegy vádlóan mered le rá. Ez ilyen hatalmas?
A rózsák majdnem olyan magasra nőnek, mint ő... megsimogatja a fejecskéjüket, majd beslisszol a szobájáig. Rögtön kopogást is hall az ajtón, és a lehető legbűntudatosabban néz, amikor egy zilált, hullafáradtnak kinéző sötét tünde jelenik meg az ajtóban.
- Te mégis hol a jóságos égben kujtorogtál?!
Régen látta ennyire dühösnek...
- Sajnálom, ha fáradt vagy miattam.... de csak azt tudom, hogy létesíteni kell valamiféle gyerekotthont, és több étel kell az embereknek..
- Mi a fenéről beszélsz? Hogy jön ez ahhoz, hogy fogod magad és elszöksz, egy szó nélkül és halálra rémisztve mindenkit, de legfőképp engem, amikor éppen megoldást keresek a problémára, amit te okoztál saját magadnak?!
Egy szidott gyermek. Hihetetlen.
- Sajnálom... nem tudtam csak úgy ülni itt... de azt hiszem, volt haszna annak, hogy... elszöktem.. - Föláll, odasétál és átkarolja Damien lábát. Mivel csak azt éri fel. Az pedig csak hitetlenül, ha minden igaz, hadonászik a levegőben a kezeivel, aztán tehetetlenül leengedi maga mellé őket.
- Tényleg úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek. - Mina kuncogni kezd. - Na jó... még jó híreim is vannak... pedig most elgondolkoztam azon, hogy egy ideig még nem árulom el... -Elereszti, és látja, hogy a self a kezeibe temeti az arcát. Próbál ő néha gonosz lenni, de nem megy neki. - Bocsánat... csak.. ígérd meg, hogy nem csinálsz ilyet... soha többé...
- Mi is az, amit nem akarsz elárulni?
Damien sóhajtva előkotor egy négy felé hajtott papírt a nadrágzsebéből, és átnyújtja neki. Az írás valahogy nagyon fura. Szép és tiszta, de Anja aláírása található a lap alján, ő pedig nemigen tud írni, szóval leírathatta valakivel. Talán Tündefiúval... hmm...

Kedves Mina és Damien avagy grófoknak szóló megszólítás!

Ezer bocsánatot kell kérnem, amiért elküldtem azt a nyavalyás üveget, hát a ... gondolta volna, hogy az a ... ilyen ...-vel akar majd átverni, próbáltam utánamenni, kideríteni, ki volt, de gyorsan kereket oldott. Zárójel Kieran nem hajlandó normálisan leírni nekem ezt a levelet, ezért elnézést kell kérnem zárójel bezárva. Szóval ha valaha rám tudtok még nézni, ismét várlak titeket az almáspitémmel vagy akármi mással. Sajnos mások is vettek az üvegcséből, és hát eléggé nem örültek a végeredménynek. Gondolom, rájöttetek már, mi az. Meg kell nyugtassalak titeket, pár hét után teljesen elmúlik a hatása. Még egyszer, ha valamit tehetek, amivel jóvátegyem, csak szóljatok. Legközelebb igyekszem jobban vigyázni.
Minden jót,
Anja

Miután sikerül nem megfulladniuk a nevetésben, letörlik a könnyeiket.
- Na jó. Remek. Ezért tartozik... tudom is én... NAGYON SOK nagyon finom kajával.
- Azt én is tudok csinálni.
- Igaz, te is tartozol. Mindkettőtökre nagyon haragszom. Csintalan kölykök. A fenébe is, ahelyett, hogy megállítottam volna ezt a dolgot, csak tovább terjesztettem. Mindegy már.. a lényeg, hogy megoldódott...
- Remek, és most... mit csinálunk két hétig?
- Nos, először is szerintem aludjunk egyet. Aztán ha már úgyis csak egyszer vagy kölyök, szórakozhatunk is egyet akár... tuti volt pár dolog, amit régóta akartál csinálni, de nem tehetted, mert felelősségteljes felnőtt vagy...?
- Ki vagy te és mit csináltál Damiennel? Te mondtad, hogy ne legyek felelőtlen..
- Azt hiszem, túl kikészült és álmos vagyok. Ez is miattad van. De szerintem örülj neki.
- Én... örülök..
- És most... ugye kihagyhatjuk ma az esti mesét?

Mina nagyon régóta nem ült senkinek a nyakában. Mivel mindig is a lebegés volt a legfőbb vágya, már amikor kicsi volt, ezért a tértől természetesen nem félt, de azért egy kis adrenalint ad a dologhoz, ha egy dombról lefelé szaladnak veled, és te az illető feje fölül nézed a világot...
Bár tény, hogy felszabadító szórakozás egy háború kellős közepén. Lehetetlen, majdhogynem bűnös, de felszabadító. Csak szaladni a széllel és nevetni. És most, ahogy sikít, sokkal magasabb a hangja, mint általában. Ki is használja, hogy a hangszálai ismét képesek azt az igazi, régi gyermeki éles sikítást produkálni.
- Kérlek, hagyd abba, ne akarj megölni!

Meg aztán... talán nem árt majd körbekérdezősködni. Hátha vannak olyan személyek, akik éppen ráérnek és önszántukból akarnának egy kicsit megfiatalodni. Talán még egy kis pénzt is kereshetnének a dolgon.
De ők legalább nem titkolnák el, mi a hatása a főzetkének...

Aaren Sagewind · 6 Re: [Azonnali játék] - Kölyökkalandorok Szer. Okt. 17, 2018 3:25 pm

Aaren Sagewind

Tünde Mágus

Hozzászólások száma : 25
Join date : 2018. Oct. 05.

Karakter információ
Kaszt: Rúnamágus
Szint: 2.
Tapasztalat:

(550/1250)

Roppant mód fáradt vagyok. Valami járvány van a városban, és ma egész nap egymásnak adták a kilincset a köhögő, tüsszögő, lázas emberek és más fajok, akik valami gyógyírre vágytak. Nem is tudtam volna mindenkit kiszolgálni, ha nem követem a család gyakorlatát, miszerint ősz közepe felé készleteket halmozunk fel a várható megbetegedések ellen. De egyedül nyilván nem tudtam annyit főzni, mintha mind itt lettünk volna, így aztán újabb adagra van szükség.
Ezért aztán, mióta bezártam a boltot, itt állok a műhelyben, és keverek-kavarok, kimérek, adagolok, csomagolok. Nem tudom, mikor voltam ennyire fáradt utoljára, pedig az átlagos napokon sem kell altatni, mire ágyba kerülök. Nem emlékszem, mikor voltam utoljára sétálni, vagy meglátogatni bármelyik barátnőmet.
Legszívesebben ágyba bújnék, és átaludnék két napot egyfolytában, de még ezt az adagot be kell fejeznem! Szerencsére számítottam, erre, és idekészítettem a polca a hátam mögé egy adag élénkítő italt. Most érzem úgy, hogy itt van az ideje, hát gyorsan felhajtom. Aztán vissza az üsthöz …

Reggel fáradtan ébredek, és megállapítom, hogy tegnap az ital egy fikarcnyit sem hatott, már a szemeim is majd leragadtak, mire befejeztem a főzés utáni mosogatást is. Most sem lennék még ébren, ha a kertben fészkelő madarak csicsergése fel nem ébreszt. Nincs nagy kedvem kibújni az ágyból, de nemsokára nyitni kell a voltot, hallom, ahogy a toronyóra üt. De mért ilyen nagy ez az ágy? Vagyis, mért érzem magam ennyire kicsinek benne?
Ráveszem magam, hogy kinyissam a szemem, és körbenézzek. A szobában nincsen semmi különös. De valami mégis más ... én vagyok más … felülök, és … és egy pár pillanatra elönt a megkönnyebbülés és az öröm.
~ Ó, hát álmodtam csak az egészet!
Egy pár pillanatig azt hiszem, hogy tényleg hat éves vagyok, és mindaz a szörnyűség, ami az utóbbi egy év termése nem történt meg. A családom nem tűnt el az erdővel együtt, és nagyi is él még. De aztán jön a kijózanító feleszmélés. A józan ész néha nagyon kegyetlen tud lenni. Mert látom a szobámat, és pontosan tudom, hogy az hat éves koromban még nem így nézett ki. A szobám olyan, amilyennek én tegnap este hagytam. Nem, mégsem volt álom, minden megtörtént. Csak velem történt valami. Azért nem vagyok képes teljesen feladni a reményt, és gyorsan körbejárom a házat, hátha találok valakit valamelyik szobában. De ez csak egy kósza ábránd, semmi köze a komor valósághoz.
Közben meghallom, hogy megint üt a toronyóra. Nyitnom kellene. Ez ma nyilvánvalóan nem lehetséges. Lemegyek a boltba, és kirakom a „Családi okok miatt zárva” táblát, amit az utóbbi időben túl sokat használtunk.
Aztán visszaballagok a szobámba, és tanácstalanul toporgok a ruhásszekrény előtt. A hálóingem van még rajtam, ami – noha elvileg rövid – a bokámat verdesi. Úgy emlékszem, anya nem ajándékozta el az összes gyerekkori ruhámat, a padláson találok még egy párat. Elindulok hát a padlásra. Ahogy felfelé kaptatok a meredek lépcsőkön, eszembe jut, mennyiszer ültem itt fenn a padlásajtó előtt, ha éppen egy időre el akartam bújni a család egyes tagjai elől. Persze előbb-utóbb itt is megtaláltak, vagy mire megtaláltak volna, már eljöttem magamtól.
Amíg kicsik voltunk, a padlás zárva volt. Amióta felnőttünk, a szüleink ezt nem tartották már szükségesnek. Így hát, amikor felérek, gond nélkül kinyithatom az ajtót. Na, ez azért túlzás. Először is, a kilincs majdnem fejmagasságban van, és maga az ajtó is nehéz, kicsit szorul is, így nem annyira egyszerű a bejutás.
Odabenn aztán lekuporodok egy láda elé, és felnyitom. Eben vannak a holmijaim, ezt tudom, de még soha nem nyitottam fel a fedelét. Az első, ami a szemem elég kerül, az egyik kedvenc sálam és sapkám, amit a nagyi kötött nekem még tíz éves koromban. Igen, ezt négy éve még néha hordtam. Alatta ott van egy ruhám, amit anya egyik rokonunk esküvőjére csináltatott nekem, tizenhárom éves koromban, és utána sokszor hordtam ünnepi alkalmakkor, amíg ki nem nőttem.
Ahogy haladok lefelé, egyre régebbi és régebbi emlékek kerülnek elő, melyek egyre kedvesebbek nekem. Ott van egy rongybabám, és egy kis cipőm, az egyik kedvenc kis takaróm … Hamarosan találok ruhát is, ami éppen most jó rám, de képtelen vagyok elszakadni a ládától, muszáj minden egyes darabot sorra kézbe vennem, és megtapogatnom, párat még meg is szagolgatok.
Egy olyan kort idéznek, amikor boldog voltam. Amikor még lehettem boldog …
Az éhség az, ami végül figyelmeztet, hogy talán mással is foglalkozni kéne. Visszapakolok mindent a ládába a kiválasztott ruhákon kívül, és visszamegyek a szobámba. Megmosakszom, felöltözöm, és lemegyek a konyhába, hogy végre egyek is valamit. Egy kis kuglóf maradt még, azt szeletelem fel, és közben megcsodálom a konyhakést, mely most kicsit esetlenül áll apró kezemben. Annak idején nem foghattam meg. A teavizet felrakni nem nehéz, de a teafüvet, és a mézes bödönt csak székről érem el.
Miután csillapítottam az éhségemet, eltölt némi harci szellem, és úgy döntök, megpróbálok rájönni, mi is történhetett velem. Persze ezt elhatározni könnyű … Elindulok és módszeresen átkutatom az épületet, találok-e benne valami szokatlant. A keresés nem jár semmi eredménnyel, amíg meg nem találom a tegnap estére odakészített üvegcsét a polcon érintetlenül.
~ Akkor mit vettem én be?
Körbenézek, és megtalálom a flaskát, amiből tegnap kihörpintettem az italt. Teljese szokványos flaska, nem tűnt fel a különbség, és bizony el is mosogattam, pedig a felirata talán árulkodhatott volna arról, mi is történt. Az már biztos, hogy nem élénkítő italt ittam tegnap. Nem is élénkített!
Ezen a polcon egyébként különleges italokat tartunk, nem is mind mi készítettük. Párat apám vett erre-arra utaztában, olyanoktól, akik találták, kiásták, megszerezték őket valahonnan, de kipróbálni nem akarták, vagy nem merték. Volt, amihez volt valami elírás, vagy recept, és volt, amihez nem. Azt is tudom már, hogy miért volt ilyen könnyű összekeverni a két üvegcsét tegnap: a múltkor unalmamban, vagyis gondolatelterelésként minden szépen letörölgettem itt is, és a régi, jó pár éves italok is úgy csillogtak, mint az újak.
~ A rendmániának lehetnek káros következményei is.
De a családi rendmánia az, ami viszont engem továbbsegíthet a nyomozásomban, ugyanis nem csak a flaskák vannak itt, hanem a polc végében az összes hozzájuk tartozó ital. Így hát nekiálltam és összevettem az írásokat és a listát a flaskákkal, és hamar megtaláltam a hiányzó láncszemhez tartozó leírást.
~ Na, szóval, mit is ittam meg tegnap?
„Manó-ital” – olvasom a címet.
~ Tényleg ez lesz az.
A lapot apám írta, tehát nem kapott hozzá semmit, amikor megvette. Aki eladta neki azt állította, hogy aki megissza, az összemegy. Apám hazahozta az üvegcsét, meg is vizsgálta a tartalmát, de nem tudott rájönni, hogy miből áll, vagy egyáltalán működik-e.
~ Hát, apa, működik. – sóhajtok fel szomorúan.
Tehát figyelmetlenségből megittam egy varázsitalt, amiről semmit nem tudok. Leírás nincs, nem tudom, ki készítette, és még a flaskáját is elmosogattam. Legjobb lesz, ha bezárom a boltot, és elmegyek kolduló szerzetesnek, ott nem kell figyelni! Gyerekként még talán több alamizsnát is kapnék, mint egy felnőtt. Aztán valaki jól megverne, és elvenné, amit kaptam.
Mégis, most mit tehetnék? Meddig kell így léteznem? Első, ami eszembe jut, hogy Elinor négy nap múlva jön, hogy együtt kipróbáljunk egy bonyolultabb receptet. Persze neki most is üzenhetnék, de egyenlőre nincs nagy kedvem világgá kürtölni ezt a fiaskót. Nem akarok az a herbalista lenni, aki nem tudja mit tart a polcán, és úgy szolgál ki vevőket.
Első lépésként nekiállok bűnbánóan még nagyobb rendet rakni a műhelyben, de most nem csak a tisztaságra és az esztétikai látványra összpontosítok, hanem szépen minden feliratot, és egyéb utasítást átnézek, és amit kell, azt újraírom. Ezzel el is telik a nap hátralevő része, és végre egyszer időben ágya kerülök.

Az éjszaka nem telt jól. Arról álmodtam, hogy állok egy tér közepén, és mindenki engem csúfol. Rájöttek, hogy hogy jártam, és most ujjal mutogatnak rám, és kinevetnek. Ott állt az összes régi vevő körülöttem, és még Elinor is csak nevetett és nevetett … Ez után az álom után nincs túl jó kedvem.
Reggelire vajas-mézes kenyeret eszem, és aztán elgondolkodva ülök egy bögre tea mellett. A lábamat lógázom a széken ülve, mert nem ér le a padlóig. Anya és apa soha nem szerette, ha lógáztam a lábam, azt mondták, ha ennyire unatkozom, akkor csak szóljak nyugodtan, bármikor tudnak nekem valami feladatot adni. Hát most unatkozom is, meg feladat sincs.
Tovább lógázom a lában, hiszen nincs itt senki, aki rám szóljon. Ettől a gondolattól furcsa ötletek kezdenek beszivárogni a fejembe. Nem tudom, meddig tart a hatás, de … most megint, újra gyerek lehetek egy kicsit. Lekászálódom a konyhaszékről, és a hátsó úton elhagyom a házat. A mostani gyerekek is ugyanott szoktak játszani, ahol mi annak idején. Ahogy odaérek a kertek alatt a kis mezőre, vannak is ott páran. Először furán méregetnek, én tétován álldogálok a mező szélén, aztán megtörik a jég.
- Jössz labdázni?
Bólintok, és hamarosan együtt labdázik az egész csapat. Mindig is szerettem gyerek lenni!

Johannes von Nachtraben · 7 Re: [Azonnali játék] - Kölyökkalandorok Vas. Okt. 21, 2018 1:41 pm

Johannes von Nachtraben

Mesélő

Hozzászólások száma : 56
Join date : 2018. Sep. 22.

Nagyon humoros és találó történetek születtek, amelyek sokat elárultak arról, milyenek is a karik valójában. Mindenki máshogy bontotta ki a szitut, és okoztatok pár igen kellemes percet. Így hát íme a megérdemelt jutalmak:

Marcus: Lángfű, Szellemorchidea
Geri: Tükör (sose sok a szépségünket csodálni), Jáde
Cyne: 2 Trollháj, 1 Borsmenta
Aaren: Lószőr (valszeg fordítva kellett volna a Marcuséval, de sajna ilyen ez a kocka), Gargoylevér

(PS.: Köszönöm Gerinek, hogy elolvasta az enyémet^^)

Ajánlott tartalom

Ajánlott tartalom

Legutóbbi témák

[Azonnali játék] - Kölyökkalandorok

1 [Azonnali játék] - Kölyökkalandorok Vas. Okt. 07, 2018 8:46 pm

Johannes von Nachtraben

2 Re: [Azonnali játék] - Kölyökkalandorok Hétf. Okt. 08, 2018 7:21 pm

Marcus Berger

3 Re: [Azonnali játék] - Kölyökkalandorok Vas. Okt. 14, 2018 1:41 pm

Crispin Shadowbane

4 Re: [Azonnali játék] - Kölyökkalandorok Vas. Okt. 14, 2018 4:32 pm

Gerard D. Lawrenz

5 Re: [Azonnali játék] - Kölyökkalandorok Vas. Okt. 14, 2018 10:34 pm

Wilhelmina von Nachtraben

6 Re: [Azonnali játék] - Kölyökkalandorok Szer. Okt. 17, 2018 3:25 pm

Aaren Sagewind

7 Re: [Azonnali játék] - Kölyökkalandorok Vas. Okt. 21, 2018 1:41 pm

Johannes von Nachtraben

8 Re: [Azonnali játék] - Kölyökkalandorok

Ajánlott tartalom