Azonnali játék: Áradás

A Mocsárvidék peremén egy karavánszerű kocsisor zötyög, az érdeklődőknek elmondják, hogy egy mocsárbeli kis faluból menekülnek, ami lassan elsüllyedt az ingoványban. Az arra haladóknak 1500 váltó fizetséget ajánlanak, ha végigkísérik őket a legközelebbi nagyvárosig a Déli Királyság területén, avagy egy biztonságosabb pontig, közben megvédve őket az esetleges veszélyektől vagy segítve a fennakadást okozó problémákat. Ezek lehetnek mocsári fenevadak, banditák, elakadó kocsikerék, két egymásnak ugró falusi, ami csak a játékok fantáziájából kitelik. Az északiaknak megemlítik, hogy nem kell egészen a városig menniük és ők eltekintenek mindenféle vallási vagy hovatartozási problémától.

Egy fiatal nő menekül egy csontváz elől a mocsárban. A nő arca jól látható, ám haját kendő fedi. Egy bot segíti előre a lassú haladásban, míg másik kezével a ruhái alá rejtett könyveket szorongatja. Nem látszik pontosan, hogy mennyit, hiszen csak a szögletes élükről sejthető, hogy a köpeny alatt ilyesmi van. Ám ő tudja, hogy két darab. A Koránja és annak a nekromantának a varázskönyve, aki nem régen támadta meg családját. Övébe egy egykezes kalapács volt csúsztatva, mely szintén furcsa egy lánytól.
A csontváz, mely üldözte, még furcsább volt. Egy kisebb kovács üllőt vonszolva csoszogott utána, majd amikor egy karaván bukkant fel a közeli úton, hirtelen megállt és nem mozdult tovább. Ezek a buta teremtmények ritkán ijednek meg élőktől. Most mégis úgy tűnt, felhagy az üldözéssel és a remegő lábú asszony így érkezik oda a karavánhoz. Vagy talán a gazdája parancsolt volna rá?
-Kérem, könyörüljenek rajtam! Már két napja nincs mit ennem. Ha hiszitek, hogy egy az isten, akkor megszántok egy kis étellel. Nincs semmim, de kovács inas voltam a férjem oldalán, mielőtt egy nekromanta ránk nem támadt és meg nem ölte. Ha gondolják, apróbb dolgokat meg tudok javítani.
*Zavarát, hogy koldulnia kell még jobban fokozta, hogy hazudott. Hiszen nem mondta végig hitvallását, csupán annyit, amennyivel a valószínűleg keresztény idegenek is egyet érthettek. Ezek után igen csak furcsának találja, ha a karaván tagjai felajánlják neki, hogy terhesen és védtelenül legyen az őrzőjük. Ám nem meri elárulni, hogy a még mindig mozdulatlan csontváz valaha a férje volt. És nem is remél 1500 pénzhez fogható vagyont.
Miközben a menekülő falusiakat akarta rávenni arra, hogy szánják meg őt, ügyetlenül leplezve, hogy a nem messze ácsorgó csontváz az ő szolgája lenne és nem az üldözőé, aki megölte a férjét, hát Alah útjai valóban kiszámíthatatlanok, hiszen egy másik ember is feltűnt és lerántotta a leplet mivoltjáról. Ha ezzel akart volna segíteni porszem követőjén, akkor igen furcsa ösvényt választott, még ha terveit halandó elméje fel sem foghatja, ám kétségtelenül figyelmeztető jel, hogy letért az őszinteség egyenes útjáról és Alahnak nem tetszik a csalárdsága.
- Pont egy holtmágussal egyezkedtek? Mondjuk nem rossz, ha tényleg meg tud védeni benneteket, de két pár kar több, mint egy. - szúrtam közbe. - Arrafelé visz az utam, így besegíthetek nektek és neked is.
-Csak te állítod, hogy halottkeltő lennék, de ahogy elnézlek, ennek ellenére elkélne neked egy jó kovács. -nem a szemébe nézett a másiknak, inkább a mellkasára szegezte tekintetét enyhén lehajtott fejjel- Ahelyett, hogy ellenem áskálódsz, inkább arról tárgyalnál velem, hogy mennyiért hozzam rendbe a felszerelésedet!
*Még csak felénél sem járt mondatainak, mikor az idegen lány kenyeret és sajtot adott neki. Nyilvánvaló volt, hogy nem az üzleti ajánlatára nyújtja, de gyorsan elvéve éhesen kezdte harapni, evés közben lehajtva a fejét.
Nagyon félt, hogy még több minden derül ki róla, amiért az életét veszik majd.
A nő a válaszra nem jött zavarba, hanem az asszonyt tovább támadta szavakkal, amitől az sokkal jobban zavarba jött.
-Nem az ujjamból szopom, hiszen az ott mögötted nem egy mozgó és járkáló csontváz? Mondjuk elég különös, hogy csak áll ott magába roskadva azzal az üllővel, de lehet, hogy tévedek és az itteni kovácsok, amiről azt vallod az vagy, mostanában furcsa segítőket alkalmaznak.
*Az eddig sápadt arca hirtelen vérrel telt meg az özvegynek és ordítani kezdett a másik lánnyal.
-Elég volt, hitetlen gyaur! Egy szót nem akarok még egyszer hallani élőhalottakról és istentelen vádjaidról! Senki sem kérte, hogy ide gyere és bíráskodj. Vagy talán az északiak keresztese vagy? Hogy mersz ide jönni és dönteni arról, ki a bűnös és ki nem az? Hagyd meg annak, aki az Égben van! Az ő bölcsességét senki nem írhatja felül.
*Kis szünetet tartott, mikor folytathatta Amelia.
-Neki talán nagyobb szükségük van a tudományodra, mint nekem. De, biztos, lehetsz benne, hogy mi ketten már valószínűleg minden lehetséges ellenféllel felvehetjük a harcot, csak akkor én is kérem a díjazásomat, …..az ellátáson felül.
*A szavak teljesen megdöbbentették az asszonyt. Az éhség és a szenvedés mellett a lelepleződéstől és életének elvételétől való félelem annyira eszét vette, hogy már fel sem fogta teljesen, hogy még mindig a falusiakat kellene meggyőznie arról, hogy hasznos lehet számukra. Igazából a dühkitörése annak is volt tudható, hogy önmaga előtt sem szembesült még azzal, hogy mit tett. És azt sem tudta biztosan, hogy szégyenkeznie kell-e miatta. Alah akaratát kellett fürkésznie és elősegítenie azt. De vajon mit szeretne most? A férje a családját védve halt meg, ezért a hite mártírja, akinek a Paradicsomban a helye. Negyven szűzzel. Lehet, hogy megakadályozza az akaratát, de ugyanakkor ő gyermeket vár és az iszlám egészen biztosan nem akarhatja, hogy minden segítség nélkül maradjon.
-1500 váltót tudunk felajánlani, ha biztonságban kijuttattok minket. -mondta a bajszos vezetője a karavánnak. Amitől a nekromantának teljesen elállt a szava. Nem gondolt ekkora összegre.
-750 fejenként? -kérdezte alig halható hangon.
-Fejenként 1500 váltó, azt hiszem, így gondolta. -vágta rá az északi gyorsan eszmélve.
*A menekülők elkezdtek tanácskozni, hiszen számukra is óriási pénzről volt szó. És a szaracén nő igen csak szégyenkezett, mikor páran megjegyzést tettek, hogy nem jó elbocsátani egy olyan varázslót, aki az ő holttestükből sokkal többet tudna kihozni, mint ez a kisebb vagyon. És koránt sem biztonságos csak egyetlen harcosra bízni a védelmüket.
Úgy érezte, hogy a vádlójának igaza lehet, hiszen szavak nélkül is fenyegeti ezeket az embereket, akik ugyan olyan nyomorultak, mint ő. Elvesztették otthonukat, szerettüket és legalább annyira félnek a támadásoktól, mint ő.
Ám amikor egy számok körében jártas pénztárnok kapcsolódott bele a vitába és azzal érvelt, hogy még így is fejenként tíz vagy húsz pénz, amin vitatkoznak, akkor ő is kicsit megnyugodott és láthatóan a leendő megbízóik sem fájlalták annyira az áldozatot.
~Az ősi írások említettek valamit arról, hogy az igaz hitűek környezetében élő Három Könyv vallását követőknek kötelességük valami adót fizetniük Alah kiengesztelésére, ami hasonlít a hívők által felajánlott zakáthoz.
*Így meggyőzte magát arról, hogy ez nem az ő bére, hanem a megszületendő árva számára felajánlott juss.
-Mindenben segíteni fogok nektek. Engedjétek meg, hogy átnézzem először a tárgyaitokat és megjavítsam őket! Biztosan többre megyünk úgy az úton, ha nem a bajban kell még azzal is foglalkozni.
*Ezzel elkezdte átnézni a falusiaknál lévő vasakat. Csak pár kést talált, amit érdemes volt megélezni és apróbb javítások, ahol letört daraboknál addig kalapálta a fémet, amíg az az eredetihez hasonló alakot nem vett fel.
Ám ami a munka nagyobb részét jelentette, hogy rájött, érdemes lesz a sarlókat és a kaszákat kiegyenesíteni. Az előzőből csak egy tucatot hoztak az egyszerű emberek, a katasztrófában nem volt eszükben mindent menekíteni, csak ami a kezükben elfért vagy a szekereikre tudták dobálni sebtében. Az utóbbiból még fél tucatnál is csak eggyel volt több.
Ám belőlük egy második őrséget szerveztek, míg ők vállalták, hogy leendő veszéllyel elsőként veszik fel a harcot.
A másik nő nem látszott túl boldognak azért, hogy a nap hátra lévő idejében itt rostokoltak, de neki szüksége volt arra, hogy hasznosnak érezze magát. És közben kiderült, hogy Ameliának hívják. Jobb dolga nem lévén egy fának támaszkodva várta míg múlik az idő.
Az idő pedig múlt és másnap reggel indultak útnak újra kipihenten. A nekromanta úgy vélte jobbnak, ha végig a menetoszlop elején halad és vezeti őket. Ismerte a mocsárban a járást és tudta azokat sokszor kanyargós ösvényeket, amelyeken nem áll meg a víz és a szekerek is biztonsággal átkelhetnek. Férjével gyakran szállítottak vas árut, mely könnyen elsüllyedt volna enélkül az ismeret nélkül.
Nem is tudná megmondani honnan, egyszer csak egy támadó keltett nagy zavart a falusiak között. Épp ebédelni álltak meg és nagyban zajlottak a készülődések, de amikor oda nézett, már csak azt látta, hogy valami elkapott egy kecskét. Zöld, nyúlós bőre volt és teljesen beborította...
Az északi kiabálása, hogy slájm szörny és valamit csináljon, teljesen kétségbe ejtette. Nem úgy gondolta, mikor elvállalta ezt a munkát, hogy neki harcolnia kell. Szétnézett, hogy mit használhatna egyáltalán fegyverként és mivel más nem akadt a közelébe -még csak nem is gondolt arra, hogy a sétapálcája fegyver is lehet-, így felkapott egy levest forraló üstöt és a tartalmát ráborította a kecskére, amitől annak egyik oldaláról lemosta a nyálkát.
-Víz! Forraljatok vizet! A forralt víz megöli őt.
*Ordítozott, de mivel a karaván másik védője épp arra biztatta a falusiakat, hogy meneküljenek a lassan mozgó veszély elől, így mindenki rohanni kezdett. És senki nem foglalkozott az ötletével. A szaracén özvegy pedig nem is tudta, hogy nem kell felforralni, neki logikusnak tűnt, hogy így reagál ez a lény a szokatlanul melegre. A kecske kiszabadult és ő elkezdte dobálni az égő fát a lény maradékára.
Nem is vette észre, hogy háta mögött egy másik ilyen szörny közeledik... Amy gyorsan rávetette magát Fatira és elsodorva őt a másik szörny útjából megmentette. Bár a holtidéző tovább harcolt volna, miután megtudta, hogy nem a próbálkozása melege, hanem pusztán a víz is megöli ezeket a lényeket, de mivel az északinak nem igen akarózott itt maradni és a többi ember is fejvesztve menekült, így inkább utánuk szaladt ő is.
-A víz! Ismerem a rejtett utakat. Van egy gázló-féleség arra, nem merül olyan mélyen a legtöbb helyen a mocsár, de át tudunk vágni a lápon és már nagyon közel lesz a város. Ha gyalog jövünk, mindig erre rövidítünk.
*Igyekezett arra terelni a népet, de még a város előtt megállt, hogy a bérgyilkos társát is erre intse.
-Szerintem ne menjünk be oda! Most már biztonságban vannak, de nekem dél felé kell mennem. A hegyekbe. Mi lenne, ha visszamennénk a táborba és átkutatnánk, hogy nem találunk-e ott még értéket? És lenne elég ennivaló és talán hasznos holmi, hogy a bányák felé induljunk.
Meg kell tanulnom kovácsolni úgy, mint megboldogult férjem, ha el akarom tartani magam és a gyermekemet.

Ritkán járok errefelé és ha igen, akkor sem a mocsárban, mert nem szeretek felesleges kockázatot vállalni. Egyrészt van jó pár banda, akik kihasználják, hogy itt kevés őrjárat jár, na meg mostanában mindenki a háborúval van elfoglalva. Aztán meg akad jó néhány szörny és mocsári lény, akik megkeseríthetik egy magában utazó életét. Szóval ha nem lett volna komoly fejpénz kitűzve arra, akinek nyomát idáig követtem, biztos nem jöttem volna erre.
Viszont nem várt eseményként egy nagyobb csapat falusiba botlok, akik épp egy fejkendős asszonnyal egyezkednek, hogy segítsen nekik átmenni a mocsáron, ha ez nem lett volna elég, biztosan állíthattam, hogy a nő nekromanta, hiszen ott loholt a sarkában egy csontváz. Persze üldözhette is volna, de akkor nem cipelt volna egy rohadt nagy üllőt és a nő már rég halott lenne, ahogy a karaván egy része is. Persze, ami késik nem múlik.
Lovam egy mocsárszéli faluban hagytam, így most gyalogosan lépek a tárgyalók közé.
- Pont egy holtmágussal egyezkedtek? Mondjuk nem rossz, ha tényleg meg tud védeni benneteket, de két pár kar több, mint egy. - szúrtam közbe. - Arrafelé visz az utam, így besegíthetek nektek és neked is. - nyújtok felé egy fél cipót és némi sajtot, ami még a tarisznyámban volt.
Lehet, hogy az emberem a karavánban bújt el, ezért idő kell, míg felfedezem, addig meg legalább jó álca ez a kísérgetés.
- Csak te állítod, hogy halottkeltő lennék, de ahogy elnézlek, ennek ellenére elkélne neked egy jó kovács. – vág vissza a nekromantának nézett nő, de nem néz a szemembe. - Ahelyett, hogy ellenem áskálódsz, inkább arról tárgyalnál velem, hogy mennyiért hozzam rendbe a felszerelésedet!
Valamiért a falusiak jobban tartottak egy lehetséges támadástól, emberitől, vagy szörnyekétől, mint egy zombicsinálótól, hogy még vele is hajlandóak lettek volna egyezkedni, bár tény és való, hogy elég furcsa egy szerzet volt, ahogy az elég szerencsétlennek tűnő csontváza is. Még sosem láttam ilyet.
- Nem az ujjamból szopom, hiszen az ott mögötted nem egy mozgó és járkáló csontváz? Mondjuk elég különös, hogy csak áll ott magába roskadva azzal az üllővel, de lehet, hogy tévedek és az itteni kovácsok, amiről azt vallod az vagy, - mostanában furcsa segítőket alkalmaznak. – vonom meg a vállam, de persze azért szemmel tartom a nőt és a teremtményét is.
- Elég volt, hitetlen gyaur! Egy szót nem akarok még egyszer hallani élőhalottakról és istentelen vádjaidról! Senki sem kérte, hogy ide gyere és bíráskodj. Vagy talán az északiak keresztese vagy? Hogy mersz ide jönni és dönteni arról, ki a bűnös és ki nem az? Hagyd meg annak, aki az Égben van! Az ő bölcsességét senki nem írhatja felül.
Komolyan ledermedek, ahogy a nő hirtelen paprika piros lesz, - ezt még a föld felé fordított arcán is látom elsőre, aztán meg már rám is néz, - és elkezd nekem ordítozni.
- MI van? – kérdezem megrökönyödve, hiszen én épp munkát és kaját próbálok szerezni neki, erre meg letámad?
Na persze nem igazán szeretném nagydobra verni, hogy északi vagyok, mert fene tudja, hogy reagálnák le ezek a népek, mindenhol vannak vallási fanatikusok.
Ezért bár szívesen törölném képen a fejkendős asszonyt, inkább csak beharapom a szám és visszafogom magam, egy nagy levegővétel után tovább folytatva, amit amúgy is mondani akartam neki.
- Neki talán nagyobb szükségük van a tudományodra, mint nekem. – intek a karaván felé, jelezve, hogy ott talán nagyobb esélye van a pénz és munkaszerzésre. Most a nő szemében látom a megdöbbenést.
– De, - fordultam a csapat vezetőjéhez, egy bajuszos vékony emberhez, - biztos, lehetsz benne, hogy mi ketten már valószínűleg minden lehetséges ellenféllel felvehetjük a harcot, csak akkor én is kérem a díjazásomat, …..az ellátáson felül. – teszem hozzá, ahogy látom eltűnni az ételt a nő gyomrában..
Elég kétségbeesettnek néz ki, hogy bízzam benne, ha mégis rosszban sántikálna, elbánok vele, így már csak rajta múlik, hogy ez megfelel-e neki is.
- 1500 váltót tudunk felajánlani, ha biztonságban kijuttattok minket. – vágta rá falusiak vezetője.
-750 fejenként? - hallatszott egy halk hang a nekromanta felől.
- Fejenként 1500 váltó, azt hiszem, így gondolta. – javítottam ki mielőtt még a bajszos lecsaphatott volna rá.
Persze ez nem kevés pénz így nem csodálkoztam, hogy alaposan meghányták vetették a vándorlók a dolgot. Lehet, úgy gondolták ezért a pénzért már egy csapatot is felbérelhetnének, de egyelőre csak mi voltunk itt és nekik láthatóan sietős volt.
Egy fának dőlve és egy fűszálat rágcsálva vártam ki a végét, miközben fürkésző tekintetem nem igen vettem le a nőről és a csontiról. Az asszony továbbra is elég különösnek tűnt nekem és láthatóan ideges volt.
~ Talán valami kezdő hullamozgató és fél, hogy a végén inkább belőle is ezt csinálnak. ~
Végül a falusiak megszavazták a pénzünket.
- Mindenben segíteni fogok nektek. Engedjétek meg, hogy átnézzem először a tárgyaitokat és megjavítsam őket! Biztosan többre megyünk úgy az úton, ha nem a bajban kell még azzal is foglalkozni. – ajánlkozott a nő, gondolom csak azért is, hogy bizonyítsa kovács voltát, majd az egyik férfi el is indult, hogy elhíresztelje ezt a többieknek is.
Mikor a nekro/kovács munkához látott és elkaptam a vezető vállát.
- Remek, akkor hajnalban indulhatunk is. – jelentettem ki, hogy felkészülhessenek addigra.
Azért örültem, hogy nem bíztak mindent ránk és a véletlenre, hanem azért gondoltak némi fegyverkezésre is, bár őszintén szólva én abban bíztam, hogy egy gyors tempóval hamar elérjük az első déli települést és gond nélkül keressük meg a bérünket, ráadásul én addigra megtalálom az emberemet és két legyet üthetek egy csapásra.
Reggel, ahogy a nap felkelt, útnak is indult a karaván, én igyekeztem hol elől, hol hátul ellenőrizni mindent, miközben próbáltam barátkozni a falusiakkal, ki mikor csatlakozott.
Már túl voltunk a delelőn jócskán, mikor mozgásra lettem figyelmes jobbra előttünk, aztán balra is.
~ Békák? Érdekes, legtöbbször elbújnak, ha ennyi embert látnak. És olyan furán lüktet is a bőrük! ~ meresztgettem a szemem, aztán a kettőből az egyik „béka” nőni kezdet és csak nőtt, nőtt és nőtt, míg vagy jó két és fél méter magas nem lett és az egyik kecskére rá nem borult, beborítva a kétségbeesetten mekeg állatot.
- SLÁJMOK!!!! – ordítottam el magam és bár kardot rántottam, tudtam, hogy azzal semmire sem megyek. – FUSSATOK! – hajtottam előre a csapatot, hiszen tudva levő, hogy ezek a szörnyek lassúak.
Közben lázasan törtem a fejem, hogy mi is használ ellenük, mert a másik nyálkaszörny is nőni kezdett és nem tudhattam , hányan lehetnek még a közelben.
- Mágia! Nekromanta, hol vagy?
Nem mondanék igazat, ha azt mondanám váratlanul ért a támadás, hiszen pont ezért kísértük a karavánt, de nem ilyen támadásra számítottam.
Sok tapasztalatom nem volt ezekkel a lényekkel kapcsolatban, de egy vándor zsoldos, mint én igyekszik mindent felcsipegetni, amit hall, mert ki tudja minek veszi útja során hasznát.
Így voltam ezekkel a szörnyekkel is. Azt tudtam, hogy lassúak és már egyre jobban rémlett, az is, hogy a mágiára érzékenyek, így természetesen azonnal a falusiak gyors menekülését sürgettem és a nekromantát kerestem.
Ha a segítségére számítottam nem is csalódtam, mert az megérkezett, csak éppen nem abban a formában, amire számítottam.
A víz melegét is éreztem, ahogy elloccsant mellettem és beterítette a kecske fél oldalát a nyálkával együtt, ami azonnal pezsegve szinte lemállott róla.
- Víz! Forraljatok vizet! A forralt víz megöli őt. – hallottam kiáltozni Fati-t.
- A víz! – csaptam volna a homlokomra, ha nem a kardom és a tőröm szorongatom (feleslegesen persze). – A vízzel megölhető! – ismételtem meg most már hangosan és a csapat hátát fedező férfiakra néztem, megerősítve a varázslónő, Fati felfedezését. – De elég a hideg is!
A szemem sarkából mozgást láttam a nő háta mögött, ahogy épp egymaga próbált vizes tömlőket keresni a szétdobált holmik között.
- Vigyázz! – ugrottam reflexszerűen felé és lendülettel sodortam le a lábáról, aminek hála a Slájm, Fati hűlt helyén toccsant szét.
- A mágia is hatásos ám rajtuk. – morgom oda neki, miközben tovább perdülök, át a vállamon, hogy kikerüljünk a szörny hatóköréből, bár mi sokkal gyorsabbak vagyunk. – Én azt mondanám, inkább húzzon innen mindenki, ez egy csapat lehet és bár veszélyesek, ha elkapnak, nagyon lassúak, könnyedén elhagyhatjuk őket.
Szerintem megér pár elhagyott csomagot, hogy biztonságban távozhassunk, remélem a falusiak is így döntenek és Fati sem akar itt maradni.
Láthatóan az emberek megfogadták a tanácsomat és, azt a pár dolgot nem sajnálva inkább távolodtak sietve, majd kérdő tekintetemre a nekromanta is nekieredt, így eleresztek egy megkönnyebbült sóhajt és futólépésben én is a falusiak után megyek.
- A víz! Ismerem a rejtett utakat. Van egy gázló-féleség arra, nem merül olyan mélyen a legtöbb helyen a mocsár, de át tudunk vágni a lápon és már nagyon közel lesz a város. Ha gyalog jövünk, mindig erre rövidítünk. – fut végig Fati a karaván mellett, hogy előre érve, átvegye a vezetést és kis idő múlva a tempót is csökkentettük, mikor már nyilvánvaló volt, hogy nem kell újabb támadástól tartani.
Ezek után szerencsére már gond nélkül értünk el egy olyan helyre, ahonnan már látni lehetett egy elég nagy település falait.
- Szerintem ne menjünk be oda! Most már biztonságban vannak, de nekem dél felé kell mennem. A hegyekbe. Mi lenne, ha visszamennénk a táborba és átkutatnánk, hogy nem találunk-e ott még értéket? És lenne elég ennivaló és talán hasznos holmi, hogy a bányák felé induljunk. Meg kell tanulnom kovácsolni úgy, mint megboldogult férjem, ha el akarom tartani magam és a gyermekemet.
A szívemből beszélt, már, ami azt illette, hogy eszem ágában sem volt bemenni a városba, bár valószínűleg nem okozott volna problémát, de jobb a biztonság, ráadásul Fati nem mondott ostobaságot. Az azonban meglepett, hogy gyermeket vár.
De legfőképpen nem ez motivált a döntésemben, hanem az, hogy jobban szemügyre véve a falusiakat, hiányzott egy személy, az, akire már a figyelmem ráterelődött az út során, akire a vadászatom szólt.
~ Vissza kell mennem nyomokra vadászni. De nem tudom hová tenni ezt a ….nekromantát……talán pont a terhesség miatt változott meg és vált ilyen …..békéssé. ~ merengtem el a dolgon, de végül csak bólintottam felé.
Persze a karaván vezetőjén bevasaltam a beígért összeget, elköszöntünk a már izgatottan várakozó csapattól.
Aztán miután a pénz felét átadtam Fati-nak, elindultunk visszafelé.

Penge csattan pengén, mely apró szikrákat vet. Az egyik a penge a botom végén csüng várva mikor mélyedhet bele ellenfele húsába. A másik pedig egy igencsak megviselt kardé volt, melyet egy idősödő ember forgatott. Bár őnála eleinte csak egy bot volt, miután a holtjaimmal összecsapott, szert tett egy pengére, melyet nagy bátran vett kézbe. Persze semmi esélye volt. Nem volt képzett harcos, és a kora miatt gyorsan ki is fáradt. Így mikor egy nagyobb lendülettel sújtottam rá a fegyvere egy kisebb ívben ki is esett a kezéből, majd lihegve rogyott földre.
- Most szépen elárulod merre mentek a társaid. – mondom neki mostanra már sokadszor.
- Azt hiszem… már elmondtam párszor… fiacskám… de… sosem árulom el… merre... mentek.. – lihegi az öreg.
- Az bizony nagy kár öreg. Tudod, én türelmes ember vagyok, de egy idő után hajlamos vagyok… bekattanni. Szóval azt ajánlom, ne játsszad itt a keménylegényt, mert az most az én szerepem. Szóval, ha lenne olyan kedves…
A férfire még a minap találtam rá, egy fiatalabbik fiúval, talán az unokájával együtt sétálni. Ez különösebben nem is érdekelt volna, de az elcsíptem a beszélgetésüket, mely szerint hamarosan utol kéne, már érniük a karavánt. Bár arról nem tudhattam, hogy a karaván valójában egy menekült csoportból és néhány kimentett értékből áll mindössze, én mégis úgy gondoltam, megéri a kockázatot, hisz azt hittem valami értéket is szállíthatnak azokon a szekereken. Így, hát már fél órával később, már rajta is ütöttem a pároson. A fiatalabbik hamar elesett egy zombival folytatott rövid csatározás során, ám az öreg dacosan ellenállt, még ha nem is igazán szorongattam túlságosan meg. Bár szépen helytállt, mint említettem ellenem nem volt esélye egy ilyen vén szivarnak, és a további történetek nagy részét, már elmeséltem, szóval térjünk vissza a jelenbe. Szavaim nyomán, csak düh viharzik át az öreg ráncos homlokán, és már szólna tagadóan, ám ekkor a pengémmel felé sújtok, evvel homlokon csapva őt, mire természetesen rögtön ki is feküdt. Bár nyöszörgött egy darabig, a tájat mégis hamar átvette a fájdalmas ordítás zaja, ahogy kegyetlenül tapostam rá térdkalácsára, mely apró reccsenő hangot hallatott. Szinte zene volt füleimnek, ahogy a fickó ordított, és akaratlanul is gonosz vigyor terült szét az arcomon. Azonban, a férfi az ordítozásaik közben is mind-mind megtagadta a kérésemet. Így persze nem sokára újabb roppanások hangoznak fel, ahogy próbálom észhez téríteni. Ám végül be kell látnom, hogy nem sok hasznát veszem.
- Sosem… árulnám… el a bará…taim… - közli velem félig zokogva, félig ingerülten törött végtagjait minél jobban magához szorítva, hogy ne tudjam őket olyan könnyen elérni.
Persze, már rég nem voltam olyan állapotba, hogy tovább kínozzam. Egyszerűen láttam, hogy nem fog megtörni. Viszont nem is bosszantott túlságosan a dolog. Bár el akartam érni a kis csapatot, de nem igazán hozott lázba a dolog, hisz nem tudhatom, mit szállítanak, így meg nem biztos, hogy megérné az utazás. Így a férfi makacsságát, közönnyel pártoltam. Már azon voltam, hogy magamhoz mérten kedves leszek a férfival és gyors véget adok neki, de ekkor egy halvány derengést pillantok meg a szemem sarkából. Felé fordítom a fejem, mire meg is pillantom a forrást. Egy közel azonos méretű szellem, mint én lebeg felénk, jobban mondva, előreláthatóan pontosan hozzám. De nem rémültem meg, még csak védekezni sem emeltem fel a fegyverem. Ugyanis jól ismertem ezt a szellemet, ugyanis én magam ragadtam a földi világra talán fél hónappal ezelőtt, pontosan azért, amiért most is kiküldtem. Felderíteni. Mikor végül azonban visszatért arcát sunyi mosoly futott végig az áttetsző, derengő arcán.
- Hogy ment a felderítés Alarik? – kérdezem előre sejtve már a választ.
- Megtaláltam a nyomokat, amelyeket kértél Uram. – nevet fel baljóslóan – Innen északra alig egy-két mérfölddel arrébb van egy út. Még szinte frissek a keréknyomok, szóval nemrég mehettek el… talán egy… vagy két órája.
Bólintok, majd az öregre viszem vissza a tekintetem, aki rémült szemeket meresztve hápogott csak. Elmosolyodok, majd csak ennyit mondok neki.
- Hát öreg… peched van. – majd megfordulok és a mondott út felé indulok, ám menet közbe még odaszólok a szellemnek – Elmehetsz, nincs szükségem most egy ideig rád.
- És az ör… - kérdezi, ám rögtön a szavába vágok.
- A tiéd.
Ezzel magukra hagytam őket. Az utolsó dolog, amit az öreg látott, ahogy az éhes tekintetű szellem a fejéhez „szorítja” kezét.

Három órával később találtam rá a szekérre. Bár Alarik jól informált, ahogy el is vártam tőle, mégse közvetlenül az utat követtem, hanem az ösvény kanyarulatát követve a karaván elé vágtam, így mikor már megjelent a láthatáron az első szekér, már készen álltam a harcra. Azonban valami nem hagyta, hogy támadjak. Legalábbis, hogy megindítsam a rohamot. És ez a valami egy nő képében jelent meg a szekér elején. Alicia volt az, a nekromanta sötételf nő, ki már viszonylag sok találkozást úszott meg velem, és akihez eddig talán a legközelebb álltam az eddigi ismerősök közül. Bár ez a kapcsolat is nagyjából abban ki is merült, hogy nem öltem meg, ahogy hozzám szól, sőt ég hajlandó vagyok néha válaszolni neki is. Hogy miért? Őszintén… nem tudom. Talán megláttam benne a szikrát, amely ahhoz kell, hogy ő is olyanná váljon, mint én. A halál hírnökévé, egyikek azok közül, kik talán egyszer elég erősek lesznek, hogy a Sötét Apostol helyére lépjenek, és átvegyék sötét munkájának hosszú folyamatait. Így bármennyire is gondoltam a megszerezhető kincsekre… egyelőre megoldom e nélkül is. Végül egy apró mozdulattal hívtam elő a holtjaimat, mikor a szekér velem egy vonalba ért, hisz nem akartam rögtön hagyni őket elmenni. Így viszont csak magamra hívtam fel a figyelmet, mire a nekro nő már akcióba is lépett. A kocsi elején ülve idézte meg első élőholtját egy zombit, ami az én három goblinomhoz képest látszólag elég kevés, bár valójában elég lenne ellenük, ám ezt nem tudhatta. Végül mielőtt a zombi holtjaimnak eshetett volna, a hangom átszeli a rémült kiáltásokat, amelyet a kocsi többi „védelmezője” intézett. Persze hangomra szinte mindenki elnémult, és felém néztek.
- Mit keres egy nekromanta egy karaván elején? – hangom nyugodt volt, és a maga módján kíváncsi. A fa törzsének dőlve figyeltem a nőt, a többi (látszólag) parasztot teljes mértékben figyelmen kívül hagytam, mert felszerepeléseikből ítélve nem jelentenének túl nagy ellenállást nekem. Alicia is felém fordult, és gyanakvó tekintettel meredt rám. Úgy látom tekintete felismerést tükröz, bár nem tudom, lehet szimplán csak tévedek. Végül azonban válaszolt a kérdésemre.
- A pénz nagyúr, főleg egy nincstelen vándornak. – mondja ő
Nos, ez volt az a válasz, amit legkevésbé sem vártam. Homlokom ráncba szalad, és akaratlanul is elfintorodok.
- Még, hogy nagy úr… Ezért gyűlölöm az embereket. Nekik csak a pénz kell. – végül egy kisebb hallgatás állt be kettőnk közé, ám egyikőnk sem reagált, végül én törtem meg a csendet – Nos mi legyen? Egy fajtámbelivel sokkal fárasztóbb incselkedni. Mit szólnál, ha elállnál az utamból?
- Jelenleg te állsz az útban, nem pedig én. – teszi hozzá a nő – A helyzetfelmérő képességeddel valami gond lehet.
Általában ettől a beszédtől, már dühbe jöttem volna, és rájuk uszítottam volna szolgáim. De most nem tettem. Helyette csak horkantottam, és válaszoltam.
- Hm… valóban… és mit szólnának a…. barátaid, ha egy kis vám helyett, az életükkel fizetnének a makacsságodért? – kérdezem nyugodtan, majd egyet intek, mire egy csontváz bújik elő tőlem alig pár lépésnyire – Ez most három goblin és egy csontváz. Nos, kislány növeljem még a csapatot? – kérdezem végül gonosz vigyorral.
Alicia mellett ülő alak úgy tűnt, lassan a gatyájába vizel, és úgy is tett volna nagy valószínűséggel, ha a mellette ülő nő nem őrizte volna meg ilyen tökéletesen a higgadtságát.
- Gyerekességed határtalan… nem látom értelmét az erőfitogtatásnak, mint ahogy célját sem a fölösleges öldöklésnek. Szentbeszéddel is hiába próbálkoznék, így csak annyit mondok: keress máshol szórakozást!
Erre csak felkacagtam kísérteties hangon.
- Ugyan már Alia. Azt hittem ennél jobban ismersz már. Mond egy okot, miért kéne keresnem?
- Mond egy értelmes indokot arra, miért kell megölnöd?
- Miért ne? Én a halált terjesztem és kitudja… belőlük akár a következő szolgám is előkerülhet egyszer…
- Egyértelműen harmatgyenge emberekből? Ne viccelj ilyenekért nem jár nagy jutalom. Mi abban egyáltalán az izgalom?
Több társa hitetlenkedve meredt a nőre, és már-már azt hittem ők esnek neki félelmükben, hisz jelen állapotukba nem hiszem, hogy felfogták, hogy a nő nagy valószínűség szerint csak meg akarja őket védeni. Ám én csak elmosolyodtam a kérdésre.
- Talán csak szükségem van egy kis vérre… meg egy ki sikolyra. – újabb nevetésbe török ki, majd egy csettintéssel harci állásra kényszerítem a holtjaimat.
Többen rémülten menekültek a szekér felé, próbálva védelmi állást felvenni. Már ez bőven mutatta, hogy ez nem holmi kereskedő karaván, hisz ilyen védelemmel a leggyengébb paraszt is kirabolhatná őket. Így viszont, mikor a nő ismét felszólalt, már nem kellett túlságosan győzködnie.
- Menthetetlen vagy. – végül a nő feláll és leszáll a szekérről – Megengedsz egy magánbeszélgetést a holtjaid közt? Jobb lenne nem tovább riogatni a népet.
Válasz helyett azonban csak szertefoszlattam a zombikat összetartó nekromanciát, mire amazok összeestek, majd az erdő felé intve indulok beljebb kissé. Végül mikor elég messze értünk szembefordulok a nővel, és lényegre törően annyit mondok:
- Öt perced van.
- Tagadhatatlan, hogy további utazásaimhoz szükségem lesz a felajánlott pénzösszegre, és szerintem te is részesülhetsz benne. A városi mészárlás meg nem lenne kedvedre valóbb?
- A kettő nem zárja ki egymást. – vonom meg végül a vállam – De a részemről nincs nagy szükségem a pénzre. Végül is… mire költeném? – kérdezem komoly hangon, hisz amennyire ismer a nő, tudhatja, hogy nem vagyok túlontúl nagyigényű semmi terén.
- Tény és való, a te életstílusodhoz ilyenek nem szükségesek – sóhajt fel a nő – Ha kézhez kerül a váltó, felőlem rendezhetsz egy vérfürdőt, nem fogok beleavatkozni. Mindemellett annak is nagy esélye van, hogy pár banditába botlunk. Akkor is levezetheted a vérszomjadat.
Szúrós szemmel meredtem a nőre. Egyértelmű volt a célzás, hogy arra gondol, tartsak velük, és kísérjem én is a csapatot. Való igaz, hogy meglenne hozzá az erőm, hogy megvédjem őket, ha kell, de miért tenném? Viszont akaratlanul is elmosolyodok, ahogy egy álszent gondolat merül fel bennem.
- Ahogy gondolod, nem bántom őket. De cserébe kérek is érte valamit.
Kezemet felemelve finoman végig húzom a nő arcán az ujjam.
- Mi lenne az? –kérdezi a nő határozottan.
Mosolyom egy ideig szinte már fülig ért. Tetszett a nő hozzáállása, és hogy nem retten meg semmitől. Megpaskolja a nő arcát.
- Te. Legalábbis a szolgáltatásaid.
A nő reakciójára, szinte felnevettem ismét, de nem tettem, hanem kíváncsian vártam mi sül ki belőle. Hamarosan összeszedte azért magát.
- Miféle szolgáltok?
- Szükségem van egy személyre, aki teljesíti a kéréseimet, és segítségemre van, ha éppen úgy áll a dolog. – felelem végül komolyra fordítva a szót – Nem vagyok mindenható, tudom, de nem félem a halált. Mégis kell valaki, aki támogat. És itt jössz te a képbe. Megpróbáltam, már kölykökből tanítványt faragni… de… nem jött össze. Így, hát úgy gondoltam ideje stratégiát váltani. A lehetőségeid: Elfogadod, vagy nem mondasz nemet.
- Bő választék. – feleli a nő gúnyósan, de utána elgondolkodva folytatja – A tanítvánnyá válás magába foglalja a tanulási lehetőségét is? Mert akkor egyáltalán nem látom akadályát ennek.
Egy ideig elgondolkodtam, de végül is nem nagyon láttam ellenvetését, hogy egy két gyengébb, vagy éppen ritkábban használt mágiámat megosszam vele, így nem kerül túlságosan nagy tudás birtokába, de megnyerhetem magamat vele. Végül bólintok.
- Hajlandó vagyok egy-két technikám megtanítani. De akkor elvárom, hogy ott legyél, ha szükségem van rád. Különben… hát… talál ki magad, mit fogok tenni. – mondom komoran, majd se szó se beszéd visszaindulok a kocsihoz.
- El tudom képzelni, de úgy érzem, nem kell ilyeneken gondolkodnia a mesternek. – mondja a nő, játékosan még meg is hajolva, mire én csak morgok, bár már nem figyeltem túlzottan rá.
Mikor végül visszaértünk, még felajánlotta, hogy ülhetek, elől, de egy újabb morgással ismét letudtam a dolgot. Végül miután megnyugtatta a falusiakat, és minden ismét visszaállt a normális kerékvágásba a szekér megindult. Az út további része mindenféle izgalom nélkül telt el, és minden gond nélkül el is értük a várost. Bár a falusiak eléggé féltek tőlem az úton furcsa módon én is ki lettem fizetve… talán féltek, hogy elég rosszul járhatnak, ha nem teszik meg. Végül elindultam a város déli része felé, hogy ismét találkozzak a nővel, akit tanítványommá fogadtam.

/ a továbbiak kijátszása Élményben történik majd/

* A Dornburg torony sötét folyosói halkan kongtak lábai alatt, szapora léptei mohón tették a métereket a kijáratig, s kiérve lába belesüppedt a sárba. Utálta a mocsár, rettenetes ellenszenvet táplált iránt. Talán egyszer régen még a haza szagának gondolta az ingovány fullasztóan párás, büdös levegőjét, de most, hogy évek óta nem tette be ide a lábát már csak lidércnyomásos álomként nehezedett rá az egész, s szabadulni kívánt, amilyen gyorsan csak tudott. Egy levelet kellett elhoznia, pecsételve, bármiféle bántódás nélkül, fontos üzenet volt benne, üzletről: Textil jó áron a vámpíroknak, jó minőségű ruhák csakúgy kedvező értékben. Pokoli jó csere, de emellett miért pont neki kellett jönnie? Annyi más hozhatta volna Witten kapitány üzenetét, s mégis a végén neki kellett, pont neki... A távolság relatív, a Nebelturm torony órákra van innen, sötét árnyéka mégis nehéz páncélként tehénkedik vállán, s bár sikerrel haladt az üzlet nyélbeütése, s a Dornburgiak jellegzetes fekete viasszal formált pecsétes levelét hordozta éppen táskájában, a sóhajai oly számosak voltak, mint az égen fénylő megannyi világító pont, melyeket a Jóisten festhetett a fekete vászonra, hogy ha az emberfia unatkozik, mindig legyen mit bámulnia éjjel. Kiérvén lovára pattant, nem húzta soká az időt, s egyenesen megindult Hellenburgnak, bele se gondolva, hogy a fertályórák kétségtelenül sebesen fognak szaladni fel s le az idő örök mezején.
- A szokottnál is csöndesebb vagy.
- Te is... Gondolom ugyanarra gondolunk...
- Hogy rozsdásodom a nedves levegőtől? 
- Hmpf
* Lova lépte lassú volt, nem kívánta hajtani az állatot ebbe az embertelen ködben s még inkább viselhetetlenebb nedvességben. Büntetés lehetett hajdan a vámpíroknak, hogy itt telepedhettek le, s máig is kegyetlen egy tett ellenük, még ha néhányuk valóban is megérdemli. Átkozott Nebelturmok, rohadt Rotmantelek...
~ Csak szabaduljak már innen el, ez az átkozott köd is csak a Nebelturm toronyra emlékeztet.
* Talán egy órája sétálhatott alant az állat, mire végül füle kiáltozások hangjára lett figyelmes, s tekintve, hogy ezen az istentelen vidéken kevés segítség akad, úgy döntött, hogy talán megsarkantyúzza Kohlet, s megközelíti a hang irányát. Az állat biztos ügetéssel közelített meg a vélt célpontot, s a sűrű tejfelben egy utazókaraván formája mutatkozott meg, ahogy éppen egy csapat banditát próbáltak meg visszaverni kiegyenesített kaszákkal, s vasvillákkal.
- A bitangok...
* Súgta bele fogába, majd ismét sarkantyúzott az állaton, aki ügyesen kerülgetvén az egyébként egyre ritkuló pocsolyákat vágtába váltott. Vámpírok voltak, talán egy tucat, annál biztos nem több, s már pár halva is feküdt, a karaván utazói nem hagyták magukat. Lába megfeszült, átvetette a ló másik oldalára, majd a kengyelnek támaszkodva feszülten várta a távolságot, amikor levethette magát róla. A föld nedves volt, komoly szerencse számára, a paták dobogása csak a mocsártól megszokott kutymurgás hangmagasságában szólhatott, s így mire felfigyeltek rá, egyiküknek már túl késő volt. 
- Hóó!
* Lábaival elrugaszkodott a kengyelből, s súlyos mozgásában úgy döfte ketté a bambán hátraforduló páncélost, hogy teljes egészében átment a fegyver a mellvértjén. Amaz vértől bugyborékolva dőlt bele a sárba, majd egy utolsó danse macabre után szánalmasan kilehelte a lelkét. A támadás ereje nagy volt, de csakúgy az ellenerő, a lendülettől lába nagyot roppanva ért földet, s bár nem sérült meg, nem sok kellett ahhoz, hogy becsületesen kiugorjon térde a helyéről.
- He, te mocskos szuka!
* Kiáltott fel az előbb ledöfött mellett álló vámpír, s lendítette is nehéz kardját, ám szava sebesen félbeszakadt, ahogy ökle irdatlan erővel orrának csapódott, s ha el nem is ájult a mozdulattól, de úgy dőlt el a földön, mintha csak egy rőzséből összetákolt kunyhó lett volna. A fegyvere kellett neki, pillanat alatt a testre helyezte jobb lábát, s arra támaszkodva kirántotta a lándzsát, aminek hatására egy pillanatra nagy ívben kitört a vér a vámpír mellkasából, ám csakúgy hirtelen el is állt. Szeme körbetáncolt, célpontot keresett, ám a célpont előbb találta meg, mint ő, s a szisszenő hangra csak moccannia volt ideje, mire is lábán lévő fém lemezekre rettenetes erővel csapódott be egy lövedék.
~ Istenit, egy Schwarzjager!
- AZ ÍJÁSZT!
* Ordított fel, miközben lábához kapott. A lemezek megvédték a sérüléstől, de még így is olyan fájdalmat érzett, mintha csak egy vaddisznó öklelte volna fel, s ez valószínűleg nem is volt messze a valóságtól, rettenetes erő van ezekben a fondorlatos szerkezetekben. Kiáltására végül az orcák felé fordulat, s mind a banditák, mind a parasztok reá figyeltek. Őrült kavarodás vette kezdetét, a pillanat pont megadta az utazóknak a lehetőséget a támadásra, amire is még két vámpír csatlakozott a kivérzésben a földön heverő társakhoz.
- Hallottátok, előre!
* Kiáltott fel egy hang, az úgy két tucat paraszt közül, s fejszés kaszás rohamuk megindult, miközben az asszonyok gyerekek hátulról krumplik és kövek dobálásával segítették uraikat a banditák szétzavarásában. A vámpírok ahogy jöttek, úgy rohantak fejvesztve, s az a 7-8 darab aki nem tudott elmenekülni, vérbe fagyva terült el a sárban, hogy szembenézzenek Szent Péter ítéletével. Ennyi volt hát a csata... Amilyen hirtelen kezdődött, úgy ért véget, ám nem is kétséges, ha nem jelenik meg jó eséllyel felkoncolják a szerencsétlen földművelőket. Néha a legkisebb súly is teljesen megváltoztathatja a mérleg állását. Belerúgott az átszúrt alakba, amire is az hátára fordul. Felismerte az arcformát, Finsterblut volt, jó eséllyel valamilyen elszabadult bagázs lehetett, akik valahogy összeszedtek egy Schwarzjagert, s fosztogatónak álltak. Szégyen a vámpír névre... Képen csak egy lenéző grimasz szaladt végig, majd bicegve a lovához lépkedett. Nem tett lábának jót a lövés, vére nem folyt, de nem is kétséges, hogy combja oly színben pompázhat majd pár perc múlva, melyet bármely ibolya megirigyelhetne.
- Ez helyes tett volt.
* Szólalt meg egy hang a kalapjaikat vidáman dobáló szakadt társaságból, s pár pillanat múlva egy paraszt állt előtte, aki bár nem volt magasabb nála, oly vastagon volt kötve, mint egy hordó. Keze is csak egy nagyobb hajókon használt kötélre emlékeztette, az izmok úgy csavarodtak rajta mint a fonás a kenderen, s egész biztos, hogy egy marhát is képes lenne megemelni ha akarná. Az idegen kopaszkás fejét zavartan vakarta, erős jobbja pedig kinyújtózott a lány felé, melyet ő maga el is fogadott, hogy ne sértse azt meg. Tenyere kérges volt mint egy bükkfa, ám mégis igen gyengéd nagy termetéhez képest. 
- Köszönjük a segítséget, ki tudja mi lett volna, ha nem jelenik meg.
- Szívesen.
- Esetleg van kedve csatlakozni a karavánhoz? Igazán megköszönnénk, ha egy ilyen erős ember utazna velünk, még jutalmat is ajánlunk érte. Ki tudja mi lenne, ha ezek a bitangok visszatérnének erősítéssel... 
* Arcán halvány mosoly szaladt végig, talán mégsem olyan rettenetesen rossz nap ez a mai. Ember... Milyen egyszerűen hangzik, mégis mennyire jót tesz a léleknek. 
- Ha Hellenburg fele haladnak, mindenképpen. A fizetséget meg tartsák meg, bőven elég nekem a zsold.

Ökölbe szorítom kezeim, majd továbbindulok.
Ennyire nem lehetek szerencsétlen. Az egy dolog, hogy eljöttem erre a kietlen helyre, mindenkinek lehet rossz ötlete. Hogy gyalog, az is elfogadható... de hogy nem találok vissza, az már túlzás.
Csak fel akartam fedezni ezt a területet. Sok rosszat hallottam már róla, de legalább ugyanannyi legendát is - természetesen nem hiszem egyiket sem igaznak, de felkeltették az érdeklődésem annyira, hogy saját szememmel akarjam látni a mocsárvidéket. Ami nem is lett volna baj, ha nem merészkedem beljebb, jelentősen eltávolodva ezzel a lakott területektől. De pont ezt tettem, és meglett az eredménye.
Felsóhajtok; muszáj ellazulnom, ingerültséggel nem megyek semmire. Majd csak kivergődöm innen valahogy, hisz nincs más lehetőségem. Nem valószínű, hogy pont erre jönne valaki, úgyhogy saját magamnak kell megoldanom. Folytatom hát a gyaloglást, közben igyekszem visszaemlékezni, merről is jöttem. Tény, hogy a szabadban való tájékozódásomon még csiszolni kell... ha valaki Veronia legnagyobb városában nő fel, hozzászokik, hogy bármit megtalál az utcák és a házak alapján. Itt viszont nincs semmi ilyesmi, csak mocsár, és még több mocsár.
Kezdem unni. Meglehetősen.
Gyorsítok a tempón. Tisztában vagyok azzal, hogy így csak hamarabb fáradok el, és még rosszabb lesz, de jelen pillanatban nem érdekel. Hiányzik a városok zsúfoltsága, szennye, a megszokott kaotikus rend.
És ekkor látom meg a kocsikat. Nocsak... mégis találkozom élőkkel? Legalább lesz, aki segít. Ha meg nem hajlandóak erre, legalább lesz kinek szétvernem a fejét.
...hogy mikre gondolok?
Megigazítom barna utazóruhám, majd a karaván (ha az egyáltalán) felé indulok. Ösztönből simulnak ki arcvonásaim, eltüntetve ezzel a dühöt, magamban pedig felkészülök a fogadtatásra... akármilyen legyen is az. Bal kezemmel alig észrevehetően kitapintom a buzogányt a köpeny alatt, és szívélyesen mosolyogva érek oda az első kocsihoz. Legalább a színészkedés még megy.
-Béke hozzád, utazó! - ugrik le a bakról egy tagbaszakadt férfi. Furcsa, még ő köszönt?
-Hozzád szintúgy, jóember! - bólintok felé. - Mi járatban itt? Nem tudtam, hogy erre még vannak kereskedelmi útvonalak.
Felnevet.
-Mert nincsenek is. - közelebb jön, de nem tűnik fenyegetőnek, így meg se rezzenek. Ha itt valakinek félnie kell, akkor az nem én vagyok. - Nem kereskedők vagyunk, egy falu teljes lakossága van előtted.
-És hol a falu?
-Elsüllyedt.
Óh, milyen megható. Biztos nehéz lehetett nekik... kár, hogy nem érdekel.
-És te mi járatban, utazó? - kérdezi, mielőtt megszólalhatnék. Hm... talán jobb megtartanom magamnak, hogy eltévedtem. Veszítenék a függetlenségemből.
-Bejárom a környéket... régmúlt legendái után kutatok... s a jelen titkaihoz keresem a kulcsot. - hm, ez rejtélyesebbre sikerült, mint gondoltam, pedig csak ki akartam térni a válaszadás elől. Na mindegy, talán jobb is így.
-És a kulcsok keresése közben nem félsz a rablóktól? Ez a terület nem biztonságos, a városon kívül könnyen beléjük futhatsz. - óh, tényleg? Jó tudni.
-Kevés dolog van, amitől félek. - és még csak nem is hazugság. Az más kérdés, hogy erről tényleg nem hallottam, ennek ellenére nem mondhatnám, hogy megijedtem. Történjen bármi, úgyis megoldom; túl pofátlan vagyok ahhoz, hogy elpártoljon mellőlem a szerencse.
Tévednék, vagy valóban felcsillan a szeme?
-Mit szólnál egy ajánlathoz? Lehet, hogy te nem tartasz tőlük, nekünk viszont nehéz megvédeni magunkat. Csatlakozz hozzánk, amíg elérünk egy városig. - hogy? De mielőtt rákérdeznék, folytatja. - Nem vagyunk gazdagok, de fel tudunk ajánlani a kíséretért ezerötszáz váltót.
Nos, ez meglepett. Azt hittem, nekem kell meggyőznöm őket, hogy mutassák meg az utat, erre kész megoldást nyújtanak.
-Azt se tudod, ki vagyok.
-Nem is érdekel. Elfogadod az ajánlatot?
Összehúzom a szemeim, mintha gondolkodnék, majd pár pillanattal később elvigyorodom, és belecsapok a kinyújtott kézbe.
-Elfogadom. De remélem, nem lesz szükség a segítségemre.
-Mi is, hidd el... mi is. - felszáll a bakra, és int nekem, hogy kövessem.
Testőr még úgyse voltam. Eddig.

Máskor talán kihasználnám ezt az időt, hogy beszélgessek a tagbaszakadt férfival, most viszont kifejezetten örülök a szótlanságának... mert ő is kitűnően elvan az útvonal figyelésével.
És van is miért. Egyszerre nézünk fel a falu vezetőjével (ha az egyáltalán), és egyszerre ugrunk le a kocsiról, ahogy meglátjuk az alakokat. Gyorsan végigsiklik rajtuk a szemem: négyen vannak, és mindegyiknél látok kardot.
Rablók.
-Csak ne olyan hevesen! - szólal meg az egyikük, és megemeli fegyverét. - Jobb, ha szép nyugodtan álltok arrébb. Az összes többivel együtt. - szenvtelen arccal nézek rá, ellenben a vezetőn érezhetően elhatalmasodik a düh. Már épp elkezdene üvölteni, mikor megfogom a vállát... értetlenül rám néz, de hiába próbál valamit leolvasni rólam, higgadt ürességgel vizsgálom az útonállókat.
-Úgy látszik, a gyereknek több esze van, mint neked! - szólal meg egy másik, mire egy harmadik felröhög. - Gyerünk, hagyjátok csak ott az összes árut, különben nem marad sok belőletek!
Nem mondhatnám, hogy félek. Érzem, hogy a férfi készül kirobbanni, de félti a társait is... nem csoda, egy kis falu lakói hamar alulmaradnának négy profi rablógyilkossal szemben.
Profikkal.
De ezek itt nyomorékok.
Még ilyen távolságból is tisztán látom. A kardok csorbák, a ruháik kopottak, a beállásukon pedig érződik, hogy annyit érnének a pengékkel, mintha vajazókések lennének.
Tökéletes.
Ahogy oldalra pillantok, látom, hogy engem néz a vezető... bízik bennem, reménykedik, hogy tudok segíteni. Nem változik az arckifejezésem, ahogy elengedem, és lépek egyet előre.
-Nagyon jó, fiúcska, nagyon jó! Csak így tovább! - érdeklődve félrehajtom a fejem, mikor ránézek. Persze, hogy nagyon jó. Sőt, mi több: a legjobb, amit a helyzet nyújthat.
Gyűlölöm ezt az egészet. A városban akarok lenni, és egy pohár finom bor után befeküdni az ágyamba, amit bérlek. És ezek az utamban állnak.
De ha már így alakult... levezetem a feszültségem. A falusiak nem érdekelnek, pláne annyira nem, hogy harcoljak is értük, de itt a saját kényelmemről is szó van. Még egyet lépek előre, aztán még egyet... lassan elindulok az útonállók felé.
-Hé, megállni! - csattan fel dühösen a hang, de nem fordítok felé különösebb figyelmet.
-Meddig akarsz még tétlenül ácsorogni? Nincs távolsági fegyverük, nem tudnak kényszeríteni, hogy maradj mozdulatlan. - szólok hátra, majd továbbmegyek.
-De...
Nem érdekel az értetlensége, ahogy a rablók dühös kiáltásai sem. Az egyik megindul felém, két kézre fogva a fegyverét, és egy csapást próbál bevinni rám. Gratulálok, egy ilyen lassú mozdulatot a fegyveres képzés előtt is kikerültem volna.
Az utolsó előtti pillanatban oldalra lépek, kihasználva a mozgékonyságom, és figyelem, ahogy a lendülettől elhalad mellettem. Hátam mögött a falu vezetőjének dühös üvöltését és léptek dobogását hallom... nagyon jó, ezek szerint rájött, hogy ezek milyen szerencsétlenek. Fém csapódik fához, ezek szerint volt valami fegyverfélesége a kocsin, nyugodtan ráhagyhatom hát a támadót.
Tehát még van három.
Egész furcsa ez az érzés. Igaz, hogy nem gyakorlottak, mégis nagy a túlerő... és én se vagyok a közelharc mestere. Konkrétan halálos veszélyben vagyok, hisz véletlenül is keresztülszúrhatnak az egyik csorba karddal, mégis az egyetlen érzelem, ami felváltja a higgadtságot, az izgalom. Élvezem a helyzetet.
Nem fogok alulmaradni néhány nyomorulttal szemben. Használni fogom őket, eszközökként, amin levezethetem a dühöm.
Jobb kezemmel előhúzom az utazóruha alól a buzogányt, bal kézzel pedig a Bibliát. Látom, hogy elképednek a rablók, és ez jó érzéssel tölt el. Érdeklődve figyelem, ahogy az egyik felüvölt, és felém rohan. Még arra is van időm, hogy észrevegyem a fegyverén lévő rozsdafoltokat, mielőtt felemelném a buzogányt.
Csatt. Az ütközés erejét az egész alkaromban érzem, mégis félkézzel megállítom a támadását. Ez különös;azt tudtam, hogy gyakorlatlanok, de hogy még gyengék is, az új.
Egy pillanatra előveszem a színészi képességeim, és kedvesen mosolyogva nézek a gyűlölködő szemekbe, majd hátraugrom. Addigra már a többiek is észbekapnak, és rám rontanak.
Nagyon jó.
Hátrálni kezdek, kicsit azért kényelmetlen három ellenfélre figyelni egyszerre. Egy megfelelő pillanatban előrevetem magam, félresöpröm az útban lévő kardot a buzogánnyal, majd úgy csapom pofán a rablót a biblia kemény sarkát használva, hogy felkiált, és elveszti az egyensúlyát. A következő, ami az arcába érkezik, az a buzogány - nem tökéletes a csapásom, csak végigszántják a bőrét a tüskék, de átmenetileg ez is megfelel.
Egy már-már elegánsnak mondható mozdulattal oldalra lépek, és néhány sújtással meghátrálásra kényszerítem az egyiküket. Igazából még elég nehéz dolgom is lenne, ha ezek a balfácánok nem botlanának meg még egymásban is, de így egész jól boldogulok. Nem vagyok egy nagy harcos... de ez olyan dolog, ami most nem érdekel. Előrelendülök, csapok, és kihasználom az idegből nyert vakmerőségem. Ennyi az egész, ez különböztet meg az előttem állóktól.
Az ellenfeleim hátrálnak, meglepetten néznek... nyilván nem volt még velük szemben olyan, aki akár csak egy kicsit is értette a dolgát. Nagy levegőt veszek, majd rohanni kezdek a legközelebb álló felé. Sújtok egyet, majd még egyet, majd még egyet... sorra hárít, de nem is az a célom, hogy áttörjem a védelmét. Hátralépek, blokkolok egy jobbról érkező vágást, és fél kézzel visszalököm a meglehetősen vézna támadót. Az égiekre... ez mikor evett utoljára? Utánalépek, felülről rácsapok a kardjára, mire két kézzel csapja félre a buzogányt. Szép mozdulat, a jutalma egy bal láb, ami épp a hasába tipor. Szinte sajnálom ezeket a kezdőket, akik érezhetően valami szemétkupacból szedték ki a kardokat...
...szinte.
A fájdalmas nyögésre annyi a reakcióm, hogy a kardot tartó csuklójára vágok. Sikerül is, a szétroncsolt kézből úgy hull ki a penge, mintha soha nem is tartotta volna. Felettébb érdekesen fest, ahogy kilátszanak a törött csontok, bár ő valószínűleg nem értékeli így, legalábbis az ordításból ítélve.
Jó, ne szépítsük: rám is hatással van, nem sűrűn ártok másoknak ilyen közvetlenül. De most nincs időm a gyengeségre, előrelépek, és belefúrom a tüskéket a gyomrába. Ahogy felfelé rántom a kezem, és széttrancsírozom a hasfalát, a hang abbamarad, és csak üres tekintettel néz rám... szinte meglepve. Csodálkozva. Értetlenül.
Egy.
Megpördülök, bal kézzel szinte automatikusan nyitom ki a Bibliát a benne elrejtett nyakláncnál. A Rosarius a földre hullik, nincs rá szükségem, ujjaim pedig megfeszülnek a lapokon. Két megmaradt ellenfelemre nézek - az, akinek megkarcoltam az arcát, nem jelent túl nagy fenyegetést, ellenben a másik, akinek egész tűrhető védelme van, már bajosabb... lenne.
És pont ő az, aki támad. Mozdulatlanná merevedve koncentrálok, mágikus energiám a könyv szavaira gondolva formázom, és szabadjára engedem. Egy ilyen könnyű képesség nem jelent gondot sejtéseim szerint, és igazam is van: nem sokkal azelőtt csap le az aranyszínű fénysugár a rablóra, hogy ideérne. Az összegörnyed a hirtelen fájdalomtól, én pedig nekilódulok, baloldalt elfutok mellette, majd visszapördülve csapom a buzogányt a gerincébe, olyan erővel, hogy belefájdul a karom.
Idegborzongató roppanás hallatszik, amit szinte azonnal elnyom a szerencsétlen rabló üvöltése. Térdre, majd arcra esik, a hangja lassan elhalkul, és fokozatosan lesz egyre véresebb a szétszaggatott ruha a találat helyén.
Kettő.
A megmaradt nyomorék felé fordulok, aki azonban nem kifejezetten akar harcolni. Megfordul, és meglepő gyorsasággal futni kezd... dicséretére legyen mondva, hogy még mindig nem engedi el a fegyverét. Vajon utolérném? Talán, de most semmi kedvem üldözni. Elfáradtam, nem szoktam hozzá az ilyen harchoz.
Felveszem a Rosariust, kocsisor felé fordulok, amiből előmászott négy-öt ember, és kíváncsian figyeli, mi is történik. A vezető szájtátva figyel, kezében egy fadoronggal, amit épp a földön fekvő rabló gerincébe nyom. Nem lehet túl kellemes érzés.
Elindulok feléjük, bal kézzel becsukom a bibliám, és a falusiak csodálkozó kiáltásaira oda se figyelek.
-Elengedjük? - szólal meg a férfi, én pedig elgondolkodva ránézek.
-Elengedni? Jó ötlet. - megállok mellettük, pont előttem van az útonálló feje. - Biztos így is eléggé megrettent... talán most elmegy a kedve attól, hogy másokat támadjon meg.
Bólint. Elteszem a bibliám, majd ránézek, és elmosolyodom.
Gyorsan történik az egész. Azt hittem, nehezebb lesz küzdenem érte, de távolról sincs így. Mikor hátralépek, és két kézre fogom a buzogányt, már a rabló is tudja, mi fog történni, és riadtan néz rám.
Olyan egyszerű.
Guggolás közben lesújtok, minden erőm beleviszem a csapásba, és pont a mozgásképtelen férfi koponyáját találom el.
Reccs.
Még kiáltani sincs ideje az áldozatnak. Szétroppan a feje, mintha csak egy diót törnék össze, a csontdarabok közül pedig ömleni kezd a vér. Kiegyenesedem, és érdeklődve az agyvelővel összepiszkolt fegyveremre nézek. Megtörlöm a halott ruhájában, majd az ajkamba harapok.
Vége van. Megcsináltam, de korántsem volt olyan dicsőséges, mint hittem. Azt gondoltam, ez felemelő érzés, hisz a legendák is elképesztő harcokról, bámulatos győzelmekről szólnak... de sehol nem olvastam arról, milyen egy tehetetlen ember szemébe nézni, mikor mindketten tudjátok, hogy meg fog halni. Arról, milyen érezni a gyilkosság súlyát, a bűn förtelmes mocskát. Nem a tolvajlásét, az csak játszadozás... ez valódi bűn.
Mégis éreztem, hogy meg kell tennem. Reszketés fut át rajtam, erővel fojtom vissza a hányingerem, és hátralépek.
Megcsináltam.
-Szép harc volt. - úgy látszik, a vezetőt nem érintette meg annyira, mint engem, tapasztalt lehet.
-Semmi szép nem volt benne. - elteszem a buzogányt, helyette újra a Bibliát veszem elő. Leguggolok a holttesthez, és elmondok érte egy imát. Őszintén. Szívből. Ha már eltemetni nincs lehetőségem, ennyivel enyhítsem a tűzkeresztségem vétkét.
Senki nem háborgat, még akkor sem, mikor ezt a másik két hullával is megcsinálom. Nem mernek zavarni. Csak mikor újra az első kocsi felé indulok, akkor szólal meg a tagbaszakadt férfi.
-Mit keres itt egy északi pap, aki most gyilkol először?
-Nem érdekel, ki vagyok, igaz?
Elmosolyodik, és int, hogy üljek fel a bakra.
-Már közel a város... nem lesz több akadály. - bólintok, és fáradtan foglalom el a helyem újra. Testileg és lelkileg is kimerülten. Félig odafigyelve hallgatom a beszédét arról, hogy majd a dögkeselyűk elvégzik a munkát, meg hogy elvisz egy tivornyára, ha odaértünk. Nem különösebben érdekel, amit mond.
Astonien Michelberger vagyok, gyilkos. Hóhér. Egy magatehetetlen ember kivégzője.
És vállalom, mit tettem.

A mocsárvidék nem tartozik legkedveltebb helyei közé. Nem is túlzottan ismeretes errefelé, csupán párszor fordult meg az ingoványos területen még néhai mesterével is, azonban párszor kivételt kell tenni, na meg következő apróbb céljának megvalósítása csak ezen a területen való átkeléssel lehetséges. Voile a magasban repülve követi őt a legtöbbször - nagyon úgy tűnik Aliciának, hogy a mocsaras hely nem tartozik állata kedvencei közé sem, olyannyira nem, hogy még gazdájára sem bízza a cipeltetést. Furcsa viselkedés tőle, hiszen amint van rá lehetősége, a nekromanta karján függeszkedik.
A bagoly rászáll az egyik ágra. Óvatosan közeledik, majd erősen ráfog, fokozatosan terhelve kiszemelt helyét saját súlyával - nem bízik a fa tartóerejében. A nő felpillant, majd ismét maga elé tekint, és nem is kell több, hogy rájöjjön, Voile miért állt meg egy kis pihenőre: egy karavánszerűség van előttük. Ránéz az elöl ülő személyre, akinek arcán enyhe rémület fedezhető fel - egyértelműen a sötét tünde láttán. Az elf nem tesz semmit, csak bámulja a vezetőt, aki aztán a percek elteltével kissé remegni kezd. Fogalma sincs, mi váltja ki belőle ezt a reakciót, kicsit meg is emeli szemöldökét, majd végül rákérdez:
- Mégis mi a baj? - Valamivel hangosabban beszél, hogy áthidalja a távolságot, hangja mintha halvány türelmetlenségről árulkodna .
- Meg... Meg fogsz támadni minket? - érdeklődik a másik meg-megcsukló hangon.
- Nem áll szándékomban ilyesmi - felel a nő.
- Akkor... Akkor elkísérnél minket?
- Egyáltalán miből gondolod, hogy megfelelő vagyok erre a feladatra?
- Hát... Nekromanta vagy, nem? - teszi fel félve a kérdést, mire Alicia elégedetlenül megforgatja a szemeit.
- Csak mert mocsárvidéken járok köpenybe burkolózva? - Erre bólintás a válasz, a tünde pedig fájdalmasan felsóhajt. Mindig ez megy...
- Így van, az vagyok - közli, beletörődve a szituációba.
- Megjutalmazunk, ha... ha elkísérsz minket. A városba, és közben megvédesz minket a veszélyektől.
- Kereskedők vagytok? - Valahogy nem hinné, akkor jobban felszerelkeztek volna a banditák, hozzá hasonló szerzetek ellen, ha ennyire tisztában vannak a terület veszélyességével.
Ahogy sejtette: a beszédtársa megrázza a fejét.
- Az otthonunk elsüllyedt... - magyarázza komoran a férfi. - Csak közeli városokba mehetünk, hátha ott lesz hely számunkra.
Minden világos, azt viszont sosem fogja megérteni, miért kell bizonytalan talajra építkezni.
- Ám legyen. Vállalom.


Tény, hogy nem nekromantáknak kitalált feladat ez. Könnyedén csinálhatná azt, hogy lekaszabol mindenkit, majd elviszi a neki kellő értékeket, de az túl... Túl egyszerű lenne. Ő nem úgy ismeri magát, mint egy hétköznapi gyilkost, akinek mindegy, hogy kit, csak öljön. Önérzete mást diktál.
Az út amúgy meglepően nyugodt. Néha egyik-másik szekér kereke belecsúszik egy kevésbé biztos részbe, de azt könnyedén megoldják az eddig mocsárban élők, így nem kell segítséget nyújtania. Nem mintha az ő fizikai ereje bármit is hozzátett volna ehhez...
A mellette ücsörgő férfi eleinte még remeg, aztán ahogy megszokja a nő közelségét, egyre jobban megnyugszik: elhiszi végre, hogy a sötét tünde valóban nem akar megölni senkit az itteniek közül. Voile egy idő után úgy dönt, hogy Alicia karjára száll, így már tényleg teljes a csoport. A nekromanta némileg azért reménykedik abban, hogy baj nélkül jutnak el a településig, amelyet céljuknak tűztek ki, és bár ellentétes irányba tartanak, mint ahogy azt ő tervezte, annyira nem bánja. Fáradt lábainak kifejezetten jót tesz ez a fajta üldögélés, és ha az ingyen szállítás még nem lenne elég a jutalom mellett, hát hozzájön az is, hogy egy olyan település felé igyekeznek, ahol még nem járt.
Hamarosan feltűnik előttük az úton egy férfinak tűnő alak a fának dőlve, a környékén pedig másik három apróbb lény áll. Távolról még nem tudják meghatározni, mégis miféle szerzet, így egyelőre bátran közelednek, ám Voile rosszat sejt. Néha felborzolja tollazatát, nyugtalanul lépked Alicia karján, aki megpróbálja pár simítással csillapítani békétlen állapotát, amely ragadósnak bizonyul: a madár gazdája is feszengővé válik ettől. Nem adja ennek semmi jelét, mivel nem akar a kocsivezetőnek fölösleges aggodalmat okozni. Elég lesz akkor eltűnődni a következő lépéseken, amikor már kifogytak az egyértelmű lehetőségekből.
- Mit keres egy nekromanta egy karaván elején? - kérdezi nyugodt hangon az illető. A környékén goblinnak tűnő zombik vannak, bárgyún merednek az utasokra, a lovakra - mindegyikük, aki ezt látja, fél, az állatok a talajt kaparják, néha ingerülten prüszkölnek. Ekkorra a szekér már megállt, a nő a mellette lévő félelmét szabályosan érzi, madara a karján ugyancsak rosszat sejt, de kész arra, hogy megrongáljon pár pofát.
Enyhe gyanakvással méregeti a másikat, aki egyértelművé tette szolgálói meghagyásával, hogy nekromanta. Fürkészi egy darabig, próbálja felidézni az alakot, mivel hangja egyértelműen ismerős, majd a felismerés halványan csillan szemeiben.
- A pénz nagy úr, főleg egy nincstelen vándornak - válaszol végül így, mire a férfi kiköp egyet, majd fintort vág. A nő mellett ülő újra remegni kezd, ezúttal a számára ismeretlen személytől, de a tünde mit sem törődik ezzel. Sajnálatos módon ez nem olyan ügy, aminél figyelhet ilyen apróságokra.
- Méghogy nagy úr. Ezért gyűlölöm az embereket... nekik csak a pénz kell.
Az más kérdés, hogy jelen helyzetben egy sötételf mondott ilyet, de nem közli Ashorral az apró tévedésél. Ennek ellenére kijelentésével egyet tud érteni, hiszen sokakat csábít el a felhalmozott vagyon gondolata - Alicia azonban nem ide tartozik. Gyűjtöget ugyan, de csak arra, hogy túléljen és megéljen valahogyan, mivel van egy kis bökkenő: más életmódot folytatnak mindketten. Míg a tünde igyekszik tisztességes módon összekaparni apró vagyonát, hogy élhessen, addig a másik nekromanta inkább az öldöklést választja.
- Nos, mi legyen? Egy fajtámbelivel sokkal fárasztóbb incselkedni. Mit szólnál, ha elállnál az utamból? - kérdezi fittyet hányva, hogy többen is felfegyverkeztek. Az elf szívesen leintené őket, hiszen képzetlen emberekről van szó - mi másért bérelték volna fel azért, hogy védje meg őket? Mindemellett azzal is tisztában van, hogy Ashort nem kifejezetten zavarja, ha számban fölényben vannak ellene. Kissé elborultnak tartja, és ez a vakmerősége lesz egyszer a veszte is...
- Jelenleg te állsz az útban, nem pedig én. A helyzetfelmérő képességeddel valami gond lehet - felel. A bagoly kissé ingerülten megrázza magát, jelezve harci szándékát.
- Hmm... valóban... és mit szólnának a... barátaid, ha egy kis vám helyett az életükkel fizetnének? - érdeklődik nyugodtan, majd szinte végszóra egy csontváz is felbukkan mellette. Valahogy sejtette, hogy ilyen menete lesz a dolognak...
- Ez most három goblin és egy csontváz. Nos, kislány, növeljem még a csapatot? - jelenik meg arcán egy gonosz mosoly, ám nem úgy tűnik, mintha Aliciát ez megtántorítaná. A kislánnyal tudna vitatkozni, viszont a helyzet nem épp előnyös a számára, így jobb, ha elfojtja egy-két megjegyzését ezzel kapcsolatban.
A mellette tartózkodó látható rémülettel tekint a felbérelt nőre, reménykedve, hogy ő tud valamit kezdeni ezzel. Az elf nem retten meg ennyitől: végig a másik nekromanta szemeibe néz határozottan.
- Gyerekességed határtalan... - jegyzi meg enyhén gúnyos félmosollyal. - Nem látom értelmét az erőfitogtatásnak, mint ahogy célját sem a fölösleges öldöklésnek. Szentbeszéddel is hiába próbálkoznék, így csak annyit mondok: keress máshol szórakozást.
- Ugyan, Alia. - Még egy irritáló becenév. - Azt hittem, ennél jobban ismersz már. Mondj egy okot miért kéne mást keresnem?
- Mondj egy értelmes indokot arra, miért kell őket megölnöd.
- Miért ne? Én a halált terjesztem, és kitudja... belőlük akár a következő szolgám is előkerülhet egyszer.
Nos, kinek mi az értelmes indok. A holdcsókoltnak ez cseppet sem érthető érv, de hát pont Ashorral akar vitatkozni?
- Egyértelműen harmatgyenge emberekből? Ne viccelj, ilyenekért nem jár nagy jutalom. Mi abban egyáltalán az izgalom?
A férfi elmosolyodik, ami nem kecsegtet túl sok jóval.
- Talán csak szükségem van egy kis vérre... meg egy kis sikolyra. - A férfi felnevet, majd csettint egyet, mire a holtak megemelik fegyvereiket. A nő szinte már sajnálja a másik, tapasztalhatóan nem túl ép elméjét. Kétségtelen, hogy erős nekromanta, akitől tartani kell, de a viselkedése nem épp olyan, mint amilyennek kéne lennie elképzelése szerint.
- Menthetetlen vagy - áll fel a szekéren, aztán leszáll róla, Voile pedig pár szárnycsapás után az egyik ágra száll. Biztató pillantással néz a vezető szemébe, jelezve, hogy nem lesz baj, aztán visszapillant Ashorra.
- Megengedsz egy magánbeszélgetést a holtjaid közt? Jobb lenne nem tovább riogatni a népet.
Válasz helyett a holtak összeesnek, gazdájuk az erdő fele int. Alicia enyhe mosollyal követi őt, majd ha megfelelő távolságba értek, a férfi visszafordul.
- Öt percet kapsz. Így is tovább húztam a dolgokat, mint eredetileg akartam - magyarázza lényegretörően. Persze, sejthette volna, hogyha ő nincs ott, akkor bizony az egész karavánnak annyi. Irdatlan nagy szerencséjük volt, és szívesen kérne ezért duplaárat - feltéve, ha megéli.
- Tagadhatatlan, hogy további utazásaimhoz szükségem lesz a felajánlott pénzösszegre, és szerintem te is részesülhetsz benne. A városi mészárlás meg nem lenne kedvedre valóbb?
- A kettő nem zárja ki egymást - vonja meg a vállát. - De részemről nincs nagy szükségem a pénzre. Végülis... mire költeném? - Hangja komoly. Ez ad némi reményt a sötét tündének, hogy képes lesz vele dűlőre jutni.
- Tény és való, a te életstílusodhoz ilyenek nem szükségesek - sóhatja kissé lemondóan. - Ha kézhez kerül a váltó, felőlem rendezhetsz egy vérfürdőt, nem fogok beleavatkozni. Mindemellett annak is nagy esélye van, hogy pár banditába botlunk. Akkor is levezetheted a vérszomjadat.
Igazat megvallva nem akar lealacsonyodni Ashor szintjére. Lehet, hogy a falusiak megölésével sokkalta több profitra tehetne szert, de van benne még annyi lelkiismeret, hogy ezt ne tudja megtenni. Amit rá bíztak azzal egyenértékű pénzösszeg fejében, azt bizony végre fogja hajtani, bármilyen akadály is kerüljön elé - szimplán meg akarja tartani a jelenlegi állapotát, ami bár nem túl kényelmes, mégis jobb, mint éhezni és szomjazni. Amint azonban elvégezte, feladata befejeződött, már nem fog rá vonatkozni annyi személynek az élete, így a vérre éhező nekromanta is kiélheti szadista vágyait, több értéket vehet magához, ha akar. Alicia egyelőre nem képes ilyesmire: nem bírja eltulajdonítani annak a személynek a dolgait, akit ő ölt meg.
Egy ideig a vérre szomjazó nekromanta társára mered fürkésző tekintettel, majd a szemében gonosz fény villan. Ismételten elmosolyodik, de ez most inkább tűnik álszentnek - újabb bajt sejt emögött.
- Ahogy gondolod, nem bántom őket... de cserébe... kérek is érte valamit. - Ujját végighozza a nő arcának élén az állától a füléig. A sötételf nem lép el, egy pillanatra sem inog meg, végig az ember szemeibe néz, magában pedig borzong a legkülönfélébb rémképektől.
- Mi lenne az?
Ujjaival megpaskolja a tünde arcát, aki tovább tűri ezt.
- Te - válaszol, mire Alicián megjelennek a meglepett vonások. - Jobban mondva... a szolgálataid.
Így már mindjárt másabb a helyzet. Ennek tudatában hamar vissza is tér a megszokott közömbösség - bár még így is megdöbbentő ez a helyzet. Pont Ashornak lenne szüksége ilyesmire? Számára ez felfoghatatlan, de inkább nem adja a férfi tudtára ezt.
- Miféle szolgálatok? - folytatja a beszélgetést, mire partnere komolyabbá válik, és elengedi az elfet.
- Szükségem van egy személyre, aki teljesíti a kéréseimet, és segítségemre van, ha éppen úgy áll a dolog. Nem vagyok mindenható, de nem félem a halált. De kell valaki, aki támogat. És itt jösz te a képbe. Megpróbáltam már kölykökből tanítványt faragni... de... nem jött össze. Így hát úgy gondoltam, ideje stratégiát váltani.
Talán egy pillanatnyi szünetet tart a beszélő, vagy még annyit se - mindenesetre Aliciának megáll egy kissé az idő. Tanítvány? Belőle? Ashor felügyelete alatt?
- A lehetőségeid:
Jön a nehéz rész.
- Elfogadod, vagy nem mondasz nemet.
Kis híján felnevet.
- Bő választék - jegyzi meg gunyorosan. - A tanítvánnyá válás magába foglalja a tanulási lehetőséget is? Mert akkor egyáltalán nem látom akadályát ennek.
A férfi egy ideig elgondolkodik, de végül rábólint. Megnyugtató, még ha nem is azért, mert pont ez a nekromanta ment bele ebbe, hát azért, mert végre tud valakitől tanulni.
- Hajlandó vagyok egy-két technikám megtanítására. De akkor elvárom, hogy ott legyél, ha szükségem van rád. Különben.... hát... találd ki, mit teszek.
- El tudom képzelni, de úgy érzem, nem kell ilyeneken gondolkodnia a mesternek. - Egy apró főhajtással még fokoz a játékon. Ashort ez különösebben nem hatja meg, kissé merev ahhoz, hogy ilyesféle szórakozásba belemenjen. Egyszerűen csak elindul a falusiak felé, a gyorsan tanítvánnyá tett nő pedig követi. A szekéren ücsörgő rettegő egyénre csak egy pillantást kell vetnie, valamint bólintania ahhoz, hogy megkönnyebbülten felsóhajtson, ellazuljon.
- Szeretnél elöl ülni? Hátul még a cuccok közt elférek - érdeklődik a nekromantától, aki válaszképp csak mordul egyet, és gyalog indul a fogat előtt arrébb rúgva az egyik útban lévő minizombit. Jellemző.


A városba érve elsőként Alicia hagyta el a karavánt. Neki már egyértelműen előkészítették a jutalmat a szolgálataiért, Ashorra valószínűleg nem számítottak, így maradásra kényszerült egy kicsit - ez viszont csak feltételezés, pontos indokot nem tud. Összességébe véve szerencsésnek érzi magát, hogy "csak" a férfival kellett az úton szembekerülnie, amúgy végig meglehetősen békés vándorlásnak volt részese. Igazándiból nem fizetett túl nagy árat, sőt, úgy érzi, ezzel még nyert is valamit, viszont nem ihat előre a medve bőrére - fel kell készülnie a legrosszabbra.
A korábban megbeszélt helyszín felé indul, ahol feltűnés nélkül tervezhetik meg a továbbiakat. Míg várakozik újdonsült mesterére, az ottani fogadóba ül, hogy némi ételt vehessen magához. A kapott élelem csak a berögzült mozdulatoknak köszönhetően fogy, hiszen tényleges figyelmét leköti annak a rengeteg dolognak a tisztázása, amik most előkerültek.

Remek munka, mindenki megkaphatja a megígért 1500 váltó jutalmat, kivéve Hilde, mert neki úgy is elég a zsoldja.