Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Legutóbbi témák

» [Magánküldetés: Kyrien von Nachtraben] - Családi titkok
by Kyrien Von Nachtraben Kedd Nov. 05, 2024 6:37 pm

» Erlendr - emlékiratok
by Erlendr von Nordenburg Pént. Nov. 01, 2024 7:40 pm

» Küldetés: Az arany fényében tündökölvén (V.I.Sz. 822. Tél)
by Jozef Strandgut Hétf. Okt. 28, 2024 3:45 pm

» [Magánküldetés] Rote Fenster hinter den Wänden (V.I.Sz. 822. Nyár)
by Nessaris Maera Szomb. Okt. 26, 2024 6:21 pm

» [Útvesztő] A magoi hét próbája
by Ostara Kedd Okt. 22, 2024 12:49 am

» Élménynek túl rövid...
by Erlendr von Nordenburg Szer. Szept. 25, 2024 7:39 pm

» Képességvásárlás
by Jozef Strandgut Vas. Szept. 22, 2024 7:21 pm

» Mesterségekhez kötődő vásárlások, receptek, alapanyagok
by Hóhajú Yrsil Csüt. Szept. 19, 2024 12:19 pm

» Enoch ben Metathron
by Noel Vas. Szept. 08, 2024 12:18 pm


Ön nincs belépve. Kérjük, jelentkezzen be vagy regisztráljon

Azonnali Játék: Jövevények

4 posters

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Azonnali Játék: Jövevények Empty Azonnali Játék: Jövevények Vas. Jan. 31, 2016 3:01 pm

Isidor Bose

Isidor Bose
Zsinati Elnök
Zsinati Elnök

Megjöttek a nefilimek. A Schattenschilden túl elmondásuk szerint egy gigantikus puszta áll, ahol megélni is alig lehet. Egy teljesen új világba kerültek. Gyakran futni beléjük, amint tátott szájjal figyelnek egy nagyobb fát, emberi építményeket vagy épp egy medvét. Egészen el vannak veszve. Mint tudjuk, az apostolaik képesek könnyedén kommunikálni az illetékes világnyelveken.

Mi a lényeg? A feladat a következő:

Mindenki akadjon egy nefilimbe, aki kétségbeesetten próbál egy közeli településbe eljutni, de kifejezetten problémásan halad. Segítsetek neki! Mint mondtam, gyakorlatilag semmit nem tudnak, így egy-egy érdekes párbeszédre is számítok! Az ilyen találkozások érdekesek, szóval a jutalom 100 xp lesz!

Mivel nem pénteken adtam, ezért a határidő kedd éjfél! Terjedelem a szokásos legalább 1000 szó! Jó munkát!

2Azonnali Játék: Jövevények Empty Re: Azonnali Játék: Jövevények Hétf. Feb. 01, 2016 7:22 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Mina szokás szerint nincs egyedül. Ám ezt gyakran elfelejti. Főleg, amikor az álmok kellemes, felhőtlen mezején jár. Így aztán mikor leterített pokrócon élvetegen át akar fordulni a másik oldalára, akkor pont nem gondol arra, hogy egy kormos hegyesfülű is ott fekszik épp, akit így sikeresen arcon legyint megint. Amaz viszont van olyan udvarias, hogy nem hívja fel erre a figyemét. Az udvariassága fogja a sírba vinni.
Vándorlási képességük lassan olyan szintre fejlődött, hogy igazából nem zavartatják magukat, bárhol is legyenek. Könnyedén eluzsonnáznak egy mocsár hozzávetőlegesen biztonságos részén, és elalszanak körülbelül bárhol, ahová pokrócot lehet teríteni. A természetjárás jó dolog. Főleg, ha valaki nem egyedül teszi, mert így van rá esély, hogy kihúzzák egymást a csávából, néha a szó szoros értelmében. Aztán a nap végén jöhet  jól megérdemelt alvás... miközben Hedwiget útjára eresztik valahova a környező erdőkbe röpködni, hadd gyűjtse a fenyőmagot, akár a tavalyit, ami esélyesen már elfagyott, akár az ideit, ami meg jó, ha már csírázik a melegebb területeken. Sebaj. A madarak bárhol megélnek... még inkább bárhol, mint említett párosunk.
Damien, miután sokadszorra sikeresen pofon lett vágva, ha akaratlanul is, morcosan arrébb húzódik, és újra összehúzva magát a pléd alatt, kényelmes alvási pozíciót próbál felvenni, hogy ismét elszenderedhessen... Amikor viszont az a furcsa érzés fogja el, hogy feláll a szőr a tarkóján, mert mintha valaki figyelné őket.
Ami így is van.
Mert ahogy álomkórosan fölemeli a fejét a templom padlózatáról - igen, egy templomban vannak... bár elég régi templomban, amit valószínűleg már dekádok, ha nem centúriák óta senki sem látogatott, hisz a terület maga is elég elhagyatott, de épület, és jelenleg ennyi  a lényeg -, megpillant egy magas alakot. Összeráncolja a szemöldökét, majd felkönyököl, és megdörzsöli a szemeit. Lehet, hogy még alszik, ki tudja. Mikor már tisztán lát, ismét felnéz, és ekkor megbizonyosodik róla, hogy semmi nem tévesztette meg a látását. Egy egyszerű ruhákat viselő, sötét hajú férfit lát... Aki csak áll, és bámulja őket. Ami meglehetősen furcsa. Ellenőrzi a fényviszonyokat - hajnal van még. És különben is, ez a hely konkrétan az isten háta möge.
- Öhmm... Szépjóreggelt. - üdvözli az idegent udvariasan, mint mindig, és már majdnem kezet nyújt, mikor rájön, hogy akkor valószínűleg elhasalna a földön, mint egy béka, mert még mindig csak könyököl, szinte fekszik a földön. Így hát gyorsan feláll, leporolja a bőrnadrágját, és még mindig kicsit szédelegve közelebb lép, majd kezet nyújt. Mert, elvégre, itt is, egy puszta terület kilencvenkettedik sarkában található ősi kőtemplomban, közvetlenül ébredés után, kócos és poros hajjal és karikás szemmel sem szabad az etikettnek nem megfelelni.
A másik viszont csak áll, és néz.
Meglehetősen fiatalnak tűnik. Sőt... Olyanféle fiatalnak, mintha soha, akármennyi év elteltével sem lenne képes az idő ráncokkal megcsúfítani ezt az arcot.
Fene. Talán tényleg álom ez? De miért pont ő álmodik fiatal férfiakkal, miért?!...
Mintegy egyetértés jeléül Mina megmoccan a földön. Mindketten odafordulnak, ám nem, ez még nem az ébredés jele, pusztán valamiféle álom okozhatta. Na tessék. Bezzeg ő békében álmodik. Most egyedül tárgyaljon ezzel a némával itt. - Segíthetek valamiben? Eltévedt? - a hangneme még mindig nyugdt és türelmes, bár kezdi úgy érezni, hogy a nagyra nyitott, kék bociszemek mögött rejlő értelem valahogy nem fogja azt, amit mond.
A férfi válaszol neki valamit... amiből egy árva szót sem ért. Egy biztos, hogy a nyelv még csak köszönő viszonyban sincs se az angollal, se a némettel.
Majd amaz megcsóválja a fejét, mire Mina ismét olyan hangot ad ki, mint egy macska egy nyári délutánon. Damien már szinte szeretné, hogy ő is ébredjen fel, ketten talán könnyebben megbirkóznak ezzel az anomáliával...
- Sajnálom, nem értem... - tárja szét a karját, és agya kétségbeesetten keres valamiféle menekülési módot.
- Mi folyik itt? - érdeklődi Mina álmosan a földről. Egyelőre még hason fekve pislog rájuk. Aztán kikerekednek az ő szemei is, amint meglátja, ki van itt. Az első ösztöne a védekezés lenne, de az az alak oly jámboran álldogál, hogy erre aligha lesz szükség... - Olyan jót aludtam...
A fiatalarcú ismét hadovál nekik valamit, és határozottan mutogat körbe... de hogy pontosan mire... a tájra, az egyes irányokba, az égre, a földre, nem lehet tudni, pláne azt, hogy mit szeretne tőlük.
- Óhh. Falura gondolsz. - csendül Mina hangjában felismerés. Damien csak furcsállva bámul rá. - Te érted, amit mond? - teszi fel valószínűleg a világ legbárgyúbb kérdését. Mina ekkor izgatott csillogással a szemében odasurran mellé, és a füléhez közel hajolva kezd el beszélni. - Ő egy nefilim. Az angyalok nyelvén beszélnek, azért nem érted. Mondjuk én is nehezen, de annyit kivettem, hogy valami települést keres.
- Áhh... - Minden érthető. Legalábbis, egy kicsivel tisztább a dolog. Szóval ezért festett olyan ágrólszakadtnak. Nem is fizikailag ágrólszakadtnak. Agyilag ágrólszakadtnak. Mint egy újszülött, akit magára hagytak, és fogalma sincs, hol van.
- És Jarednek hívják.
A nefilim, aki eddig reményteljesen csillogó szemeit függesztette rájuk, most felismerve a nevét, lelkesen bólogat, és elismétli azt párszor. - Jared, Jared. - és mutogat magára. Lám, a felismerés öröme. Csodálatos, ugyan még mindig egy mukkot nem értek az angyali nyelvből, de legalább egy nevet már tudok. Minden nap tanulnak valamit.
- Érted, amit mondok... - mutat rá Jared a tényre, ami nyilvánvalóan borzasztó megkönnyebbülést okozott neki.
Értem, hisz Nachtra... öhm... akarom mondani... - Igen, értem. Megtanultam. - kényszerít ki egy mosolyt. Damien persze nem érti, mit mondanak, így csak figyelni tud, s szótlanul vizsgálni a páros arcát meg mozdulatait, hátha abból rájön valamire...
- Hova... Hova akarsz eljutni? - tér a lényegre. Ugyanakkor közben végig arra összpontosít, hogy ne remegjen egész testében. Egek, héberül beszél, egy teljesen idegen angyalfattyúval... Az életben nem gondolta volna, hogy ilyen hamar hasznosíthatja a tudását!
- Csak... ahol... sok ember van. Emberek közé. Meg házak. Olyan, mint ez - mutat a templomra -, csak kisebb. És nem hideg. És sok ember van bent. - Na nem mintha a templomban - a rendes templomokban - általában kevesen lennének, de... fogjuk rá, hogy érti, miről van szó.
- Uhh... Értem. Szóval... bárhol jó? Legyenek emberek, és akkor jó? Ennyi? - Izgatott bólogatás a válasz. Jared láthatóan folyamatosan szorít, hogy Mina ne veszítse el a fonalat. - De... nincsenek... olyanok, mint te, itt a környéken még? Aaa... - nem nagyon akar eszébe jutni a család szó... - Akikkel együtt éltél eddig. Ők nincsenek itt? - A nyelvtana valószínűleg borzalmas, és a kiejtése is felettébb gyatra lehet...
- Szétmentek - tárja szét a karját Jared, szimbolizálva, hogy széledtek szét a családtagjai mindenfelé. Hm. Felfedezőalkatúak lehetnek igencsak... Vagy... Nagyon remélem, a szétmentek nem azt jelenti, hogy elváltak a szülei. Van egyáltalán ilyen a nefilimeknél? Na igen... Annak ellenére, hogy a nyelvüket tudja, még róluk valójában borzasztó keveset. - Akkor... tudsz segíteni?
Olyan szép hangja van, gondolja Mina. Egy dolog egy nyelvet tanulni, könyvből, esetleg felolvasott szövegeket hallgatni az érettebb, idősebb Nachtrabenektől... más viszont azt eredeti mivoltában, kiforrottan, tisztán és természetesen hallani. Néha azt hiszi, a mennyországba került, és most ott képzeleg... már, ha létezik még ott egyáltalán olyan, hogy képzelgés...
És azok a szemek. Azok a hatalmas, macskáéhoz hasonló, jégkék, de mégsem hideg, hanem inkább különleges, egzotikus szemek... meg az a napbarnított-színű bőr, és a rendezetlen tincsekben lelógó, mélyfekete haj. Igaz volt, amit a nefilimekről olvasott. Gyönyörűbbek, mint bármely elképzelhető kétlábú ezen a földön. Valószínűleg még a csábdémonok fölött is állhatnak szépségben.
Hoppácska, megint csak bámulni tetszik... Nem baj, most legalább foghatja arra, hogy éppen nem jutott eszébe az adott szó. - Ööö... - ez mindig működik. Ez még talán héberül is felfogható. - Damien, szerinted melyik falu van közelebb, Solstheim vagy Himmelgarten? - fordul oldalra kétésgbeesett, zavart arccal, mert számolni, na az most nem fog menni.
Damien kis gondolkozás után kiböki: - Solstheim. Egyértelműen Solstheim.
- Akkor arra megyünk. Ha emberekre vágysz, hát ott azok vannak jó sokan. - És többé-kevésbé vendégszeretőek is... - Akkor szerintem induljunk... - Ezt elmondja mindkét nyelven is, és kezdi kicsit fáradtnak érezni magát. Alapvetően is... felébresztették. Ehhez képest még idegen nyelven is kell beszélnie.
Mina halad elöl, Jared csillogó szemekkel mellészegődik, Damien pedig komoran követi őket. Amíg azok ott elöl vígan csacsognak, ő csak hallgat és néz a lába elé, nehogy elbotoljon egy rögben vagy kavicsban, vagy sétáljon bele egy jókora tócsába. Tegnap esett. Meg azelőtt is. Ezért kellett fedezéknek a templom. Erre most megindulnak ugyanazon a sáros úton visszafelé. Egy angyalfiúka miatt. Remek. Csodás.
- Na ésss... ööhmm.... Hogy találtál meg minket?
- Nem tudom... Talán az épületet láttam meg. Ti hogy mondjátok? - A templomot? - Igen. - Hát... templom. - mondja ki most már a saját nyelvén. - Viszont. Most jutott eszembe valami. - Éés, placcs...
Fogalma sincs Minának, mi lehet a hangjában annyira ijesztő, hogy valaki elveszítse az egyensúlyát, de az biztos, hogy egy pillanattal később Jared már a legközelebbi tócsában landol. Szerencsére nem arccal. Csak a ruhája nagy része úszik sárban. Damien hátul majdnem szálanként tépkedi már a haját. Mina meg vörösödik. De nagyon. - Hoppá. Izé... Én csak azt akartam mondani, hogy Mina vagyok...
- Mina... az... az jó. Én meg sáros - közli Jared szomorúan, majd megpróbál feltápászkodni... Mina meg örül, hogy ezt Damien nem értette, mert akkor valószínűleg már hárman feküdnének a sárban a nevetéstől. Így csak kettőn áll a veszély, de a vámpírlány azért megpbórál megállva maradni a lábain...
- Mi olyan vicces? - kérdezi Damien idegesen, majd megcsóválja a fejét és fúj egyet. - Kérlek, csak még fél mérföldig bírjátok ki, ott amögött a fasor mögött már mindjárt beérünk Solstheimba... - indul meg, remélve, hogy a két ovisnak sikerül őt követnie...
- Húha... - vakarja a fejét Mina - Ez a ruha igencsak átázott. Na meg piszkos is. A fogadóban majd ki tudjuk cserélni.
Damien majdnem megáll egy pillanatra, és kikerekednek a szemei. Nem... neem, nem fogom végignézni, ahogy illatos törülközővel szárogatod a testét egy forró fürdő után, nem fogom!!!



A hozzászólást Wilhelmina von Nachtraben összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Feb. 01, 2016 8:32 pm-kor.

3Azonnali Játék: Jövevények Empty Re: Azonnali Játék: Jövevények Hétf. Feb. 01, 2016 8:27 pm

Alicia Zharis

Alicia Zharis
Nekromanta
Nekromanta

Az erdő magas fái közt egészen otthonosan mozog, köszönhetően részben nebelwaldi, részben vándoréveinek. Jó érzéssel tölti el az itteni friss, tiszta levegő, de hogy mi leshet rá a bokrok mögül, még mindig feszültséget okoz. Hatalmas figyelmet szentel környezetére, de nem azért, hogy gyönyörködjön — évek óta nem azt vizsgálja, hogy megtalálja a szépet. Biztonsága fontosabb, még ha ezzel az örömöktől meg is fosztja magát. Néha olyan, mintha mindig csak arról szólna az élete, hogy figyeljen, hogy gyanakodjon, hogy óvakodjon mindentől, ami veszélyes rá nézve, de ez közel sincs így: vannak olyan pillanatok, amikor teljesen védtelen. Szimplán csak akkor bújik elő ez az oldala, amikor biztos benne, hogy senki sem figyeli.
A lombos vidék hangjai töltik meg a környéket. A néha feltámadó szellő megzörgeti a leveleket, párszor hallani lehet az állatok halk neszezését, ahogy rálépnek néhány letört gallyra, vagy ahogy a madarak szárnyaikat csapva repülnek egyik ágról a másikra. Nebelvoile most nem kíván a fák karjai közt keringőzni, így Alicián ékeskedve ücsörög nyugalomban. A nő alkalmanként vet rá egy rosszalló pillantást; nem elég, hogy neki kell megbirkóznia az erdő keskeny, alig járható, emelkedő útjával, még ezt a hatalmas dögöt is cipelnie kell.
Rettentően idegesítő vagy, tudsz róla? — kérdezi, de hangjában nincs az az ellenszenv, ami a szavakhoz jobban illene. Voile természetesen tudomást sem vesz arról, mit mondott gazdája, csak behunyt szemekkel élvezi a lehetőségeit.
Igen. Még szemtelen és pofátlan is. Amint megszületik a tünde fejében ez a gondolat, csak megforgatja szemeit, és ismét a kitaposott ösvényre terelődik figyelme.
Hangos, cammogó léptek ütik meg a fülét hosszabb, csendes gyaloglást követően. Megtorpan, majd hallgat, mégis honnan jöhet a hang. Megállapítja, hogy nagyjából mögötte van, így megfordul, viszont nem lát semmit: takarásban van a zajongó. Ez némileg nyugtató, hiszen ez azt jelenti, hogy a közelben lévő sem pillantotta meg, viszont az ismeretlenség sosem jó.
Voile — tekint madarára, aki kelletlenül felborzolja tollazatát, aztán kitárja szárnyait, és felemelkedik a levegőbe. A karmokat még nem szerelte fel rá, de talán nem is lesz rájuk szüksége. Legalábbis… nagyon reméli, hogy elkerülhető veszéllyel néznek szembe.
Amíg a bagoly felderítő körútját teszi, Alicia halad tovább, korábbiakhoz képest valamivel gyorsabban téve meg a lépteket. Voile miatt egyáltalán nem aggódik, könnyedén megtalálja, na meg okos madár, még ha gyakran nem is ezt mutatja, tudja jól, gazdája merre halad. Amíg a földes utat követő, baj nem lehet. Túlságosan távolra úgyse kerülnek egymástól, így Voile könnyedén tehet kerülőrepülést is.
Pillantana hátra, hogy lássa, foltos kedvence visszatér-e, és ahogy fordítja a fejét, megakad valami máson tekintete. A fák közt egy ismeretlen alak ácsorog, egyértelműen nő, és ez nem is lenne különös egészen addig, ha nem lenne rajta az a furcsa viselet, amely nem rémlik neki sehonnan sem. Sosem botlott bele olyan egyénbe, aki ilyen öltözetet vet volna magára. Sötétebb a bőre is, mint az átlagos embereknek, haja világosbarna, ami ugyanúgy enyhe gyanakvást ébreszt a sápadtban. Arcáról egyelőre nem tud sokat mondani, mivel oldalról szemléli a másikat, csupán szép ívű orra és finom vonásai azok, amikről szólhatna.
Csodálkozásából baglya az, aki kirángatja. Meglepetten figyel fel társára, aki egyértelműen nem akar letelepedni ismét Alicia karján — bizonyára közel a veszély. Abba az irányba fordítja tekintetét, ahol a lány álldogál, és még mindig ott van, de már nem egyedül.
A nekromanta szemei abban a pillanatban nagyobbra nyílnak, amint meglátja az előtte tornyosuló medvét. Még nem készült fel a támadásra, egyszerűen csak pár méterrel odébbről méricskéli a különös szerzetet, de a tünde számára egyértelmű, hogy nem sokáig marad fenn ez a békés állapot.
Voile! — ejti ki ismét az állat nevét, mire a madár rá figyel, majd Alicia a még nyugodtan ismerkedő barna szőrmókra mutat. A tollasnak se kell több, már indul is egy elterelő hadművelet. Sokkal szerencsésebb lenne, ha a vaskarmok is rajta lennének, viszont arra nincs idő, hogy azt felszerelje rá. Ha ilyesmivel megpróbálkozna, annak bizony csúfos vége lenne.
A medve lassan felemelkedik, erdőt zengető üvöltéssel emeli fel mancsát, hogy egy csapással elintézze az őt bárgyún bámulót, aki meg se próbál elmenekülni, csak figyeli, mit is művel a nagyra nőtt fenevad. Mielőtt még bármilyen kárt tehetne az ismeretlenben az erdő egyik legfőbb veszélye, Alicia társa megérkezik, sebességéből adódó lendületét kihasználja, és mélyen felszántja a vadállat pofáját. Erre a megtámadott fájdalmasan és dühödten felüvölt, hirtelen haragjától elvakultan üldözőbe veszi Voilét. A fehér tollas elvezeti őt egy teljesen más helyre, a nekromanta pedig tökéletesnek látja az alkalmat arra, hogy a lányt elráncigálja onnan, aki enyhe meglepettséggel és csodálattal figyeli az előtte zajló jelenetet. Láthatóan fogalma sincs a dolgokról… Talán elmebuggyant lenne?
Durván megragadja az ismeretlen karját, aki értetlenül és rémülten figyeli Aliciát.
Most velem jössz! — mondja a sötét tünde, és elrángatja a különös ruházattal rendelkezőt jelenlegi helyéről. Nem szól semmit, csupán zavartan szemlélődik tovább, majd percekkel később, amikor Alicia biztonságosnak véli a környezetet, megáll. A sötétebb bőrű felé fordul.
Mégis mit keresel itt? — hangzik a kérdés. Enyhe felháborodását érezteti a másikkal a szavak keményebb kiejtésével, aki félredönti a fejét, és olyan nyelven szólal meg, amitől a sötételf szinte sokkot kap. Nagyra nyílt szemekkel, döbbenten mered az ismeretlenre, a harag pedig tovaszáll, mintha sose lett volna.
Mi ez? Ki ez? Honnan került ez ide? Ilyen szavakat még sosem hallott. Német és angol nyelvtudása teljesen rendben van, azokat bárhol bármikor felismerné, és bár a latint nem érti, tudja jól, hogy annak teljesen más hangzása van.
Ki… vagy? — hátrál egy lépést, mire a lány vészesen magyarázni kezd valamiről. Úgy jár a nyelve, mintha az életéről lenne szó, a tünde pedig teljes mértékben el tudja képzelni, hogy arról is beszél. Kétségbeesett és reményvesztettnek tűnik, mindemellett elveszettnek is, amin nem kifejezetten csodálkozik. Mégiscsak Veronia számára teljesen ismeretlen szavakat használ.
Még egy szótagot dem ért meg a másik mondandójából, és ez döbbenti meg a leginkább. Nem tud németül… Ezek szerint nem is idevaló? A Schattenschilden túlról jött volna?
Gondolatban megrázza a fejét. Lehetetlennek tartja, viszont tekintve, hogy fogalma sincs a németről, na meg még meglehetősen más ruházattal is rendelkezik, csakis erre enged következtetni. Nem lehet veroniai. Az ismeretlenből kellett jönnie.
Nebelvoile visszaér, és követeli a helyét Alicia karján. Karmai kissé véresek, de nem azért, mert megsérült volna — a medvéé színezi a lábakat. A nekromanta még mindig az enyhe sokktól oda sem figyelve emeli meg a kezét lassan, hogy a madár nyugodtan ráfészkelhessen. Amint az ujjak rászorulnak a karra, lejjebb engedi, hogy kényelmesen tarthassa társát.
A lány kérdőn méregeti a fehér, itt-ott feketével tarkított állatot, majd rámutat, és ismét mond valamit, aminek Alicia nem látja értelmét. Halvány sejtése van, mégis mire akart — hangsúlyból ítélve — rákérdezni, így megpróbál egy érthető választ adni rá:
Bagoly.
Mindössze ennyi telik tőle ilyen állapotában. Olyannyira letaglózta ez a nőszemély, hogy még értelmes mondatokat sem képes formálni.
Ba… goly? — vonja fel egyik szemöldökét a másik. Érezhetően nem tudja mire vélni ezt a kifejezést, a tünde viszont bólint egyet, biztosítva a barnát afelől, hogy jól ejtette ki a szót.
Bagoly — ismétli a nekromanta.
Bagoly — hangzik el ismét ez a szó ezúttal már magabiztosabban. Ahogy ujját közelebb viszi a tollas barátjukhoz, az odakap figyelmeztetésképpen. A lány ijedten ugrik össze, és újra megszólal saját nyelvén.
Veszélyes, vigyázz — tisztázza lassan, miközben a madarat nézi, bár biztosra veszi, hogy a különös szerzet úgyse érti meg magyarázatát.
Alicia visszafordul, az ismeretlen tiszta szemeibe néz. Különösen fényesen ragyognak, szépek — ilyen kristálytisztát még nem látott. Nincs benne semmi, ami múltbéli fájdalmakra utalhatna, teljesen felhőtlen és hálás tekintet ez. Kissé talán mintha irigyelné is.
Alicia — mutat magára, majd a lány mellkasát böki meg. — Te?
Abby — válaszol pár értetlenkedésre szánt pillanat után a pettyezett szemeket vizsgálgatva.
Arra? — bök abba az irányba, amerre Alicia tart. — Vagy arra? — int aztán a másikba. Remélhetőleg ennyiből egyértelművé válik az idegen számára, hogy ezzel mégis mit akart kifejezni.
Arra? — billenti félre a fejét, szája elé emelve ujját, és az elsőnek mutatott irányba tekint, mire Alicia azt hiszi, a lány arrafelé akar menni.
Gyere — hívja maga felé egy újabb intéssel, majd elindul. Voile azonnal a levegőbe emelkedik, amint a nekromanta megrántja a karját, és vezeti őket. A furcsa ruhás követi a nekromantát, ám gyakorta lemarad, hogy kissé furcsálló pillantásokat vethessen a környezetükben lévő fákra. Ilyen alkalmakkor a sötét tünde figyelmét a foltos madár hívja fel, és mivel nem egyszer történt meg nagyjából fél óra alatt, az elf megelégelte a szakaszosságot.
Mi olyan furcsa? — fordul meg jobbját csípőre téve. Enyhén fenyegető látványt nyújthat, mivel a másik kissé összerezzen, amint meghallja a hideg hangot, de aztán egy kérdés erejéig megered a nyelve. Már csak azt kéne kitalálni, hogy mégis mi a fenéről karattyol már megint…
Maradjunk annyiban, hogy ez egy fa — ér hozzá a jelenleg nézett lombkoronás növény kérgéhez.
Annyi… ban? — cseng ismét értetlenül a lány hangja, mire Alicia homlokához emeli kezét. Kissé megmasszírozza a halántékát.
Fa — mutat végig az egészen a nő. — Kéreg — paskolja meg az említett részt. A másik végigméri a jól megtermett növényt, majd felmutat az egyik ágra.
Mi? — Nocsak, még a végén megtanul beszélni.
Alicia hátrál pár lépést, hogy megtudja, mit is akar tudni Abby.
Mókus — válaszol tömören. Fölöslegesnek véli az egyéb mellékes kérdések feltételét, hiszen az idegen úgyse tudná értelmezni. Az még kicsit messze van, mire eljut odáig, hogy mi a szép és aranyos, vagy épp ehhez hasonlók. Mindenesetre ez így elég fárasztónak ígérkezik. Csupán annyi szerencséje van, hogy nincs túl messze a falu, amerre mindketten tartanak. Nem kevés kérdés merül fel benne, viszont ez így vállalhatatlan. Hiába érdekli, mi van Schattenschilden túl, egyszerűen így képtelenség bármiről is faggatni ezt a személyt.
Most már tényleg menjünk… — sóhajt fel Alicia, és megfogja a tudatlan kezét, úgy húzza maga után. Ha meg akarna állni bárhol is, hogy magába szívja a lehető legnagyobb tudást, amit itt úgyse fog megszerezni, nem fogja hagyni: minél hamarabb egy településen vannak, ahol otthagyhatja, annál jobb. Ezen a lükén rajta kell tartania valakinek a tekintetét, mert még a végén megint elbóklászik, és olyasmiba keveredik, amibe nem kéne.
Nem! — harsogja a nő, amikor megérzi, hogy Abby ki akarja húzni csuklóját ujjai közül.
Nem! — mondja a másik is egy idő után, Aliciának pedig enyhén tikkelni kezd a szeme. Nem bírja, egyszerűen nem bírja… Valaki vállalja már át tőle ezt a súlyos feladatot! Belepusztul, ha sokáig ezt kell elviselnie.
Csak egy falut, hamar… — motyogja halkan, már-már könyörögve, de még igen hosszan kell menetelniük ahhoz, hogy megpillanthassák az első épületeket. Nebelvoile azonnal siklik is előre a fáktól már csupasz területen. A szél itt némileg erősebben fúj, beletúr a hajukba, a nekromanta közben minduntalan igazgatja magán a csuklyát, nehogy véletlenül lecsússzon.
A lány megkönnyebbülten sóhajt fel. Hátranézve a tünde hatalmas lelkesedést pillant meg a különc arcán, követve tekintetét pedig rájön, hogy az építmények váltják ki belőle ezt a reakciót. Talán már találkozott ilyesmivel, még szerencse, ezt legalább nem kell magyaráznia.
Némileg megnyugszik, és úgy gondolja, elengedheti ezt a furcsa szerzetet, aki rögtön futni kezd, egyenesen a lakott terület felé.
Csak ne olyan gyorsan! — kiált fel Alicia, közben megragadja a szeszélyes lány karját. Csak az hiányzik, hogy eltűnjön, mielőtt rábízhatná valakire.
A zavart tekintet láttán megrázza a fejét, ezzel a másik tudtára adva, hogy ne siessen sehova. Hogy ebből Abby mégis mit hámoz ki, nem különösebben foglalkoztatja, mivel elméje hemzseg azoktól a gondolatoktól, hogy hogyan fogja lepasszolni valaki másnak a bugyuta lényt.
Amint beérnek a helység területére, a lány megfordul, méghozzá Aliciával szembe.
Kö… Köszönöm? — érdeklődik a szó helyességéről. Á, szóval... Szóval akkor ez kellett neki! Bizonyára az erdőben is arról hablatyolhatott, hogy egy lakott helyet keres, egy falut, akármit, csak emberekkel legyen tele. Neki meg fogalma sem volt arról, hogy azt akarja. Tudta nélkül teljesített egy feladatot, és még egy szórakozott gondolat erejéig még az is megfordul a fejében, hogy megy tolmácsolni, legfeljebb kitaláció lesz az egész szöveg, amit előad.
A nekromanta szája szegletében egy halvány mosoly táncol, majd behunyja szemét, és úgy teszi a másik fejére kezét, hogy beletúrjon annak hajába.
Szívesen — rázza meg a fejét, mintha elégedetlen lenne a jelenlegi helyzettel. Pedig… Igazából csak meglepett ettől az egésztől.

https://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

4Azonnali Játék: Jövevények Empty Re: Azonnali Játék: Jövevények Kedd Feb. 02, 2016 7:51 pm

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

* Változások... A változások egymás hegyén, s hátán, az utóbbi kaotikus idők eredményeként elmondható, hogy a világ nem kicsit bővült. Mint persze Protestáns, még idejében értesült a Nefilimekről, de sajnos igazi miben valójukat csakis most, ismerheti meg. A szokásos lelkész hozta levél ébresztette, kivételesen az írás nem Esronielhez tartozott, hanem egy jelentősen alacsonyabb rangban lévő kapitányától, aki által feladatba adva igazából csak annyi dóga' akadt, hogy ellátogasson az északra fekvő Schulzburgba, hogy valamiféle egyszerű könyvutaztatást hajtson végre, ugyanis az ottani tájékon meglehetősen kevés az olvasható állapotban lévő Németre fordított Biblia, s így a schulzburgban szolgáló fiatal lelkészek lovának időnként igen csak túros a háta. Az egész úgy istenigazából nem ígérkezett túl bonyolultnak, s lovát jól meg is rakta ezen szállítmánnyal, lehagyva róla a páncélt, hogy véletlenül se terhelje meg az a vagy 20 kötet, ami egyébként nem kis súly. Emellett persze ő maga nem sinkófálta el a kellő készülődést, még testvérek között is roppant vagyonnak számít ennyi könyv, s bár páncélját lefelejtve (Szegény Kohle ne szenvedjen annyira!), de naprakész felszereltséggel vágott neki az útnak... A bonyolító tényezők viszont roppant sebesen megjelentek, s most így állatát a lehető legnagyobb áhítattal csodáló furcsa szerzet előtt, már nem is kérdéses, hogy más irányt kellett volna választani. Egy nefilim, ráadásul előtte... Élő, lélegző, s emellett roppant hangos is.
- Mond, ez miféle furcsa lény? Isten mely teremtménye? Hogyan szólítják ezt a furcsa hosszú arcú megülős bestiát? Harap ez? Bánt? Miért ülsz a hátán, minek okán süvít hajadba a szél?
* A csipogva kérdezősködő lény bármiféle mélységekbe mozduló szemlélődés nélkül is meglepően furcsa: ruházkodása színes, s leginkább olyan hatást kelt, mintha valamely gyanús ízléseknek adózó földesúrnak lenne az ágyasleánya. Emellett roppant szépséges is, gyermekded vonásait megannyi felnőttes forma díszíti, s bár úgy őszintén fogalma sincs, hogy mégis milyen korban lehet, talán 16-18 télnyire datálná, bár lehet felesleges is próbálkozni.
- Nefilim, lassíts kérlek, s egyáltalán mi járatban vagy errefelé?
- Szent ügyem isten valódi szavának terjesztése, ám kissé eltévedtem...de... kérdem én, a szó, amit ti emberek hallotok mennyibben különbözik attól, amit valóban szól? Mond meg nekem, érted-e igazán, hogy mégis a Jóisten mint kíván közölni véletek s miért is?
- Istennek se nem értelmezője, se nem ismerője nem vagyok... Lándzsám az övé, ha úgy kívánja, de minden másban Hellenburgot szolgálom.
- Úgy ám? Mégis hogy lehet fegyvere Atyámnak az, ki még puszta írását se úgy értelmezi, mint az vagyon írva?... S még ennél is fontosabb, hogy mégis miféle teremtménye az Istennek, akinek hátára saját súlyod helyezed?!
- Egy ló.
- Valóban, hát azon teremtmény, kit Jeremiás könyvében emlegettek... Fenséges hátasok, azok bizony... 
* A furcsa lény szószátyár mivoltja nem kis zavart okoz csöndet kedvelő lelkének, a káoszban majdnem fel is szúrja lándzsára az agyalt, de nem ismervén az erőviszonyokat, s észben tartva a tényt, hogy jó eséllyel se Esroniel, se az Úr nem nézne jó szemmel szolgája ellen vétett efféle rettenetes cselekedetre, a gyeplőbe kapaszkodva leereszkedik a lóról, s egy rövid meghajlás után ismét megszólítja a Nefilimet, aki továbbra is a lehető legnagyobb csodálattal figyeli a mesés fekete jószágot.
- Simogasd meg, ha akarod... De mégis merre tartasz?
- Milyen csodálatos ajánlat, nem is utasítanám vissza... * A próféta közelebb lép az állat fejéhez, majd végighúzza kezét annak orrnyergén. A kanca erre kissé megrázza magát, de ezenkívül nem jelzi nem tetszését, s ismét nekinyomja durva szőrzetét a szárnyas kezéhez * - Minő furcsa tapintású szőr, valóban érdekes lények... Vajh, miért pont ilyen külsővel áldotta őket meg az Úr... Mit gondolsz ember?
- Vámpír vagyok... És merre tartasz?
- Vámpír, valóban? Bűnös, lelkéig romlott, de nem menthetetlen... Ne félj, az Úr kegyes minden bárányával, maradj a jó ösvényen, s az üdvösség minden követőjének adott, legyen bűne bármely skarlát... Atyánk szeretet határtalan, csakúgy mint ez  a puszta aminek közepén állunk... Mond vámpír, miért járod ezt a kopár ösvényt, miért utazol málhával megrakott fenséges jószágodon?
- Ezt kaptam parancsként... MERRE KELL MENNED?!
* Hangja jelentősen megemelkedik, legyen bármennyire békés, s pont új nyugodt mint az óceánok habjában úszkáló bálnák egyike, a szavakat végtelen mennyiségben hányó, s ostoba kérdéseket felsorakoztató Nefilim roppantul felpaprikázza, bár nem is pusztán a talányok mibenléte, hanem a tény, hogy ő maga nem kap választ.
- Jellemző emberi hiba, a türelem teljes hiánya... A feltett kérdésekből az is tanul, aki válaszol rá, nem csak aki intézi... Mutass kis önuralmat, s menten megnyílik előtted a mennyek kapuja, ám ha vehemensen ragaszkodsz élőtársaid ellökéséhez, hát sosem érted meg igazán a törődés s a szeretet fogalmát.
- Merre... Mész...Mond meg, s megmutatom az utat... * Fejét pár pillanatra elfordítja a lándzsa felé * - Ha Isten nem is, legalább te adj erőt és türelmet ehhez a teherhez.
- Mindannyian megyünk valamerre... De hogy ki merre halad, mégis csakis annak a dolga, aki teszi is az utat. Én is, még Isten szolgája ként is az üdvösség felé igyekszem, ám ahhoz sok más kapun vezet az ösvény, s most éppen az egyik ilyenen szándékszom áthaladni, hasznos szolgájaként.
- Nagyapa...
- ... Nos... A mi kapunk jelenleg az, hogy segítsünk neked eljutni a te célodig. Mond Nefilim, mégis hol van az a kapu, amin be kell lépned, utad folytatásához? 
- Uram kegyelmezz, egy beszélő lándzsa! Mond, Longinus vagy tán, minek hegye Jézus oldalát sebzé, vagy olyan, amit a szentség hatalma vezérel?!
- ...
- Atyám, kegyelmezz gyarló szolgádnak, mert efféle csapáshoz még a birka türelme se lenne elég...
- Mond, mi jogon szólítod te Istent, kegyelméért, mikoron válaszát nem hallod? Nem szolgálod kellő buzgósággal, s sátáni beszélő fegyverekkel járkálsz, ám mégis hozzá fohászkodsz... Gyarló tett.
- Mond Nefilim, fel akarsz ülni a lóra?
- A bestiára... Hát... Felülnék én, de a gyarlóság fagyott porában fürdőző emberekkel ellentétben számomra a kötelesség a legfontosabb, s nem engedhetek a földi vágyak hívásának.
- Elviszünk a Kapuhoz.
* Az ajánlatra szemmel láthatóan felcsillan a leány szeme, s bár eddig be se tudta fogni akárcsak egy pillanatra is a száját, de most mégis megtalálja az áldott csönd, s egy jó öt percig kezével állát támasztva mélázik a lehetőségen, majd végül hangos hümmögés kíséretében heves bólogatásba tör ki.
- Hát legyen, felülök hát az állatra, s megmutathatjátok az irányt.
* A béke végre elérte, szó nélkül lép oda a nefilim mellé, s kezével annak vállára fogva vezeti a lóhoz, ahol is megmutatja neki, hogyan is kell belelépni a kengyelbe, s felülni a jószágra. A leány meglepő sebességgel követi is az instrukciókat, majd mire fent van Kohle hátán, indulhatnak is. Ez persze nem kicsit zavarja, de végül is megbocsájtható, ha éppen más üli meg a kancát, s egy kötélen vezeti hát az állatot a jó irányba. 
- Minő csodás módja ez az utazásnak... De mond, mire van ez a szíj?
- Az? Az a zabla, azzal lehet irányítani a lovat. Sebesen mozogjon, lassan, megiramodjon vagy éppen lelassítson.
- Valóban?
- Igen.
- Minő csodás és elmés alkotás... 
* Ennél több nem is kell a leánynak, hirtelen kíváncsi felindulásból nagyot ránt a kantáron, s a hátas lépteit szaporázva meg is indul ügetésben. Az egész oly nagy meglepetést okoz Hilde számára, hogy menten el is engedi a kötelet amivel vezette a lovat, s az állat sebesen iramodik meg előtte, hátán hordozva a földkerekség első lótolvaj nefilimjét, aki röhögcséléssel keveredő visítással próbál a nyeregben maradni...
~ Milyen egyszerű napnak ígérkezett pedig...

5Azonnali Játék: Jövevények Empty Re: Azonnali Játék: Jövevények Csüt. Feb. 04, 2016 9:11 pm

Isidor Bose

Isidor Bose
Zsinati Elnök
Zsinati Elnök

Rendben van, tetszettek az írások, küldetés - csúszással - lezárva! Köszönöm a munkákat, jár a 100 tapasztalat!

Ajánlott tartalom



Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.