[Azonnali játék] Köpönyegfordítás

A torony mostanában igen csendes volt. Már amennyire csendesnek lehetett mondani egy háborútól forrongó északi-déli konfliktus kellős közepén levő korszakban bármit is. Mina érdeklődéssel figyelte csak az eseményeket. Tudta, hogy sokaknak az életük múlik ezen, vagy inkább a haláluk, ám ők buták voltak, így aztán nehéz lett volna őket hibáztatni, vagy sajnálni. Ő mindent csak érdeklődéssel figyelt, mintha föléjük magasodott volna, mintha mindenki más rajta kívül csak báb lett volna egy kis sakktáblán.
Néha vissza-visszatéregettek az ostromhoz kötődő emlékei. Nem volt megelégedve magával, az ottani teljesítményével. Túlságosan könnyű feladatokat vártak el tőle, túlságosan is egyszerűeket, és legtöbbnek fókusza a brutalitás volt, márpedig azt nem szerette. Kellett neki, hogy egy harc megtervezett legyen, hogy minden klappoljon, a legutolsó részlet is a helyén legyen egy hosszabb végiggondolás következményeképp. Nem csak úgy belerontani a közepébe. Ennek persze ahhoz is lehetett köze, hogy sose volt közelharcos típus. Sosem engedhette ellenfeleit közel magához, akkor már rég rossz lett volna. Egy mágusnak mindig tisztes távolságot kell tartania, ezt megtanulta rég. Egyrészt így kevesebb kárt tudnak tenni benne, másrészről sokkal elegánsabb is. És Wilhelminának fontos volt az elegancia. Pontosan ezért nem engedett semennyit sem abból, hogy hosszú haja legyen. Természetesen százszor logikusabb lett volna csatába menni rövidebbre vágott hollószín tincsekkel, de az... az... teljesen tönkretette volna a képet. A lengő hosszú kabát, aztán ha fúj a szél, akkor még inkább, hát ez, rövid hajjal... amatőr lett volna.
Így aztán ki kellett találnia millióféle módot, hogy kordában tartsa a tincseket. Imádott ezzel foglalkozni. Sokan mondták, hogy rengeteg olyan dologgal tölti ki az idejét, aminek nincs értelme, de leperegtek róla a kritikák. Magabiztos volt abban, amit csinált, és bárki mást állított, szinte mindig meg tudta cáfolni. Amikor nem... na akkor megvolt a veszély, hogy összedőlnek a falak.
Egyelőre béke volt. Csak a halovány ötlet motoszkált a fejében, hogy ki kéne mozdulni.
~ Már megint nem bírsz megülni a fenekeden, mi? ~ kérdezte Hedwig. A démon konkrétan úgy viselkedett, állandó jelleggel, mint egy idegesítő gyerek. De már megszokta. Sokat segített. Végső soron neki köszönhette a tudását. És volt valami iszonyatosan kellemes abban a tudatban, hogy bárki, aki ránézett, csak őt látta, őt magát, az ő arcát, és fogalma sem volt a hangról benne. Mert őt a nyaklánc rejtette, melyet mindig és mindenkor félve őrzött, bármikor feleszmélt, az volt az első, hogy megbizonyosodjon róla: még megvan. Mondjuk... feltűnt volna, ha nincs. Mondjuk nem tudott volna varázsolni.
~ Valami készül a világban. Valami nagy.
~ Ez mindig így van. Tudod, nem kell mindig mindennek a részese lenni.
~ De hisz ismersz.
~ Túlságosan is... - Hedwig méltatlankodva sóhajtott a fejében. Wilhelmina a kilátást nézte. A démontorony alatt egy hatalmas rózsakert terült el. Még emlékezett, milyenek voltak eredetileg. Apró, pici, göcsörtös csonkok, bennük a reménnyel, hogy valaha buzgón elárasztják az egész területet, ahová ültetve lettek. Úgy festett az egész, mint egy letarolt csatatér, ahol még ki sem hűltek a holttestek, még ott lebeg az adrenalin, a lendület, a félelem, a gyász illata a levegőben. Ez gyakran eszébe jutott, még most is, főleg, hogy a rózsák a vörös különféle árnyalataiban (is) pompáztak, olyanok voltak, mint apró vércseppek, amik megjelennek az ember ujján, ha megszúrja valamivel. A pici pontból egy hatalmas gömbbé alakulnak, élénkvörösen folynak szét. Imádta a vért, ezért is öltözött szinte mindig annak színével díszített ruhákba.
~ Valami ki fog derülni. Valami hatalmas titok. Ott kell, hogy legyek.
~ Kiélvezhetnéd azt a kis időt, amid van.
~ Addig is csak telik az idő, tétlenül.
A hatalmak egymásnak feszülése csak a kezdet volt, és csak egy részlet. Valami sokkal hatalmasabb volt készülőben, ebben biztos volt, valaki vagy valakik sokkal fentebbről nézték, ahogy Észak és Dél, mint két kutya, marakodnak a csonton. Még magasabbról, mint ő, és nem állíthatta, hogy ez nem birizgálta a büszkeségét. Minden napot ki akart használni arra, hogy közelebb jusson a megoldáshoz. Amikor végre kiderül, ott akart lenni, hogy talán eldönthesse, melyik irányba folyik tovább a történelem folyama. Ez volt a sorsa.
~ Mi jár a fejedben? - a démon hangja gyanakvó volt. Persze pontosan tudta, mi járt a fejében.
~ Finsterwald és Cinderweald. Ez a két gócpont. A kettő valahol egy és ugyanaz, és mégsem. Azóta ilyenek, amióta a tündék eltűntek, közük kell hogy legyen hozzá. Ez a két terület a legfontosabb most. Eddig is az volt. Nem Eichenschild, az csak gazdasági okok miatt.
~ El akarsz indulni oda? Egyedül?
~ Nem egyedül. Damien is jön velünk.
~ Na hát... ki tudja, lehet, Finsterwaldban van a szivárvány vége...
Elnevették magukat. Miután megtörölgette a könnyeit, el is kezdett összekészülni, minden felszerelését elrakta gondosan, felöltözött elegánsan és ugyanezt a feladatot rótta ki Damiennek is. Ő egy szóval sem kérdőjelezte meg, hogy mégis miért indulnak a bőrüket kockára tenni. Milliószor megtette már ezt Mináért és bízott benne, hogy most sem lesz másként, mint eddig: kockázat és siker. És tudás. Mert a lánynak ez volt a legfontosabb.
Pontosan ezért nem érzett semmiféle szégyent, amikor a tünde öregasszonyt vallatta, akinek a lányát elragadta valamiféle finsterwaldi szörnyeteg.
A néni sokadik volt a sorban, akiket kikérdeztek, hogy valamiféle átfogó képet kapjanak arról, mire is lehet számítani a Sötéterdőben. A legtöbben elküldték őket, közölve, hogy bolondok, ha még csak gondolnak is rá, hogy bemenjenek. Páran beszédesebbnek bizonyultak, ám csak szipogtak vagy megrendült tekintettel néztek maguk elé, ahogy felidézték elvesztett rokonaik képét, kik sosem tértek vissza. Másban biztosan felszólalt volna az empátia, és arra ösztönözte volna, hogy hagyja a kérdéseket, ám Mina tudni akarta, mi történt pontosan.
- Asszonyom, lehet, hogy a lánya még életben van.
- Már... már hogy lenne? Két hete láttuk utoljára. Nem egy mimóza lány volt, tudott harcolni, magával vitte a kardját is...
- Attól tartok, azzal nem biztos, hogy sokra ment.
- Még mindig többre, mint nélküle. - nézett rá a démonlány, és gondolkodóba esett. Két hét. Ha vizet talál, éhen még talán nem halt annyi idő alatt. A lány egy elég konkrét helyet keresett az erdőn belül, és elméletileg volt annyi esze, hogy nyomokat hagyjon maga után. Talán megtalálhatják.
Kezdett elege lenni az asszony sírásából, így megköszönte az eddigi információt, és távoztak.
- Fura volt ez az öregasszony. - jegyezte meg Damien útközben.
- Az. Amilyen szomorúnak tűnt, annyira nem ellenkezett, hogy bemenjünk az erdőbe. Pedig eddig majdnem mindenki hülyének tartott minket.
- Talán tényleg mi vagyunk az utolsó reménye, hogy megtalálja a lányát.
Persze korántsem ez volt a kezdetleges cél.
Finsterwald határában nem sok minden volt más, mint bármelyik másik erdőben... ősszel és alkonyat után. A hangulat vérfagyasztó volt, de egy csatát látott démont ez nem állított meg. Az élet hiánya és furcsasága volt megdöbbentő. Minden úgy festett, mintha valami természetes dolognak a groteszk tükörképe lenne, a levelek, a fák, mintha nekromanták hozták volna vissza őket az életbe.
Felkészülten, éberen botorkáltak az ösvényeken, támadásra készen minden pillanatban.
Egyszer csak sírást hallottak. Mina felemelte a kezét, jelezve, hogy álljanak meg, és megtorpantak. Szabályos, ritmusosan hullámzó lányzokogás volt, halk és fáradt, mintha már hosszú ideje tartana, és reménytelen.
És még valamit érzett.
~ Te is érzed, Hedwig?
~ Persze.
Mindkettejük - hármuk - lénye megfeszült. Nem a levegőben volt, nem megfogható, nem is látható. Mintha hirtelen gyengeség csapott volna le rájuk, ám az sem fizikai. Az izmai ugyanúgy működtek, mint eddig. Csak nem volt... nem volt kedve működtetni őket. Az erdő sem ijesztőnek tűnt már, hanem olyasminek, mint egy esős napi fáradt, bágyadt koporsó. A motiváció szépen lassan kezdett elszivárogni belőlük, mint egy léket kapott csónakba a víz.
Megpillantották a lányt. Hegyes fülei épp csak kilátszottak csapzott világosbarna tincsei közül. A földön ült, lábait felhúzva, térdét átkarolva, fejét pedig ráhajtva és csak válla néhány rándulása, valamint nyüszítő hangjai adtak életjelt. Furcsa rózsacsoportosulás nőtt mellette, fehérek voltak, de mióta nőtt itt rózsa? Hirtelen felvillant benne valami, aminek következtében nem is értette, miért volt az előbb olyan furcsán fáradt. Hiszen a titkait jött kutatni ennek a helynek!
- Kisasszony?
Még akkor is, ha valakinek már semmi se maradhatott a büszkeségéből, mint ennek a lánynak, akkor is muszáj volt udvariasnak lennie.
Semmi válasz.
- Kétlem, hogy hall minket.
- Te mindig csak kételkedsz.
- Az a túlélés záloga, nem hallottad még?
~ Jól mondja. És nem, mintha te is nem állandóan ezt prédikálnád...
~ Jó, jó, csend legyen már, dolgunk van. - szólt rájuk, bár ezt csak Hedwig hallotta.
- Kisasszony? Kérem, ön Eliria Amalthea Springhawk?
Damien furcsán nézett rá, pedig megszokhatta volna, hogy nincsenek gondjai a hosszú nevek megjegyzésével. Semmiével sincsenek.
Úgy fél perc után a lány felnézett rájuk. Könnyáztatta arca láthatott szebb napokat is. Mintha a holdról jöttek volna, olyan csodálkozó volt a pillantása.
- Maguk... kik?
- A nevem Valeria Aramis Schwarzberg.
- Damien Nightwind. - szólalt meg a tünde is egy fél pillanatnyi tétovázás után, ami csak Minának tűnt fel, de neki feltűnt. Igen, ezt a nevet most találtam ki, pillantott rá oldalra, de aztán figyelmét mégis inkább a tündelánynak szentelte.
- Bocsánat, mondtak valamit?
- Csak bemutatkoztunk. - De miért is....?
- Kisasszony, velünk kell jönnie. Az édesanyja keresi.
Mintha még az Édesanya szó se jelentett volna semmit neki. Kiüresedetten meredt maga elé, majd mintha kinézett volna egy pontot, ahol Mináék nem láttak semmit, és újra sírni kezdett.
- Tudom.... tudom... de nem akartam... nem tehetek róla... sajnálom...
- Miről beszél?
Semmi válasz. Összenéztek.
- Amilyen állapotban van, szerintem azt is hagyná, hogy csak úgy felkapjuk és vigyük.
Damien furcsán nézett maga elé. Mint a fáradt utazó, aki inkább csak leül lustán, mint hogy továbbmenjen. - Szerintem ez nem jó ötlet...
- Mi? Mi bajod van?
- Ott egy... szarvas. Nem látod? - mutatott a tünde a távolba. Mina meresztette a szemeit a mutatott irányba, és a szürkészöldes aljnövényzetet fürkészte, de nem látott szarvast. Csak egy madarat. Egy elegáns hollót, közeledett, s lassan leszállt a rózsák közé. Az egész annyira... nem illett oda. Nem illett semmihez. Túl esztétikus volt és festményre való, sokkal inkább, mint egy veszélyesnek mondott erdőbe.
- Szerintem hagyjuk az egészet. Te, mondtál valamit?
- Semmit... De ott nincs szarvas. - ráncolta a szemöldökét.
- Hogyne volna. Ott áll. Lépked közelebb. Nézd.
Mina elkerekedett szemekkel, szörnyülködve nézte, ahogy a holló éjfekete szemekkel tarkított feje bólogatva léptet közelebb hozzájuk, hasonlatosan a tyúkokéhoz, mégis sokkal elegánsabban.
- Én egy hollót látok.
- Hogy a... illúzió?
Mina válasz helyett a villámnál is gyorsabban pillantott a lányra. Hát ő volt! Átverték. És ilyen olcsó álcával. Csak azért sírt, mert el akarta terelni magáról a gyanút. Csak várta az alkalmat, hogy támadhasson...
- Ejnye, kisasszony, igazán csalódtam... - és már készült, hogy támadjon, felcsapta a könyvét, de a lány még mindig csak sírt. Ekkor pedig eszébe jutott a nyaklánca nyakában, és Hedwig. Voltaképpen kihasználja őt. Ha ő nem lenne, akkor Mina nem tudna semmit, csak egy ugyanolyan közönséges lány lenne, mint bármelyik sakkfigura az északi avagy déli falvakban, és várná a csodát, a sült galambot, hogy a szájába röpüljön.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, nekem elment a kedvem az egésztől.
Valamiért meg tudta érteni. Valami birizgálta a tudata szélét, ami különösen zavaró volt. Ki csinálta az illúziót?
- Nem tehetek róla, értsék már meg... én... én megpróbáltam megakadályozni...
- Kihez beszél?!
- Hogy... én... nem tudom. Szerintem megőrültem. Vagy elátkoztak. Anyám mondta, hogy nem kellene idejönnöm. Őt is csak elárultam. Ha meghalok, az én hibám lesz. De... de... nem mehetek vissza. Így már nem.
Valami sötét titka van, és ezt szégyelli. Meg kell tudnia, mi az.
- Miért nem mehet vissza?
Megpróbálta áthúzni a szavakat a zokogáshullámon.
- Mert... mert... elárultam őt. Hazudtam neki.
- Ennél nagyobb bűnök is léteznek, kisasszony.
- Miattam vagyunk itt! Én... én vagyok a hibás.... ha nem akadékoskodom... akkor nem lennénk itt... ebben a mocsok erdőben... akkor a tündékkel lennénk, ahová tartozunk, és nem itt... az emberek között.
Hát ez a szerepe a kis sakkbábunak.
Halványan elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét, miközben ismét megérintette valami hideg szél. Miért segít ennek a lénynek? Csak egy a sok közül, és ki tudja, hol fogja még elrontani az életét? Teljesen értelmetlen. S ahogy erre gondolt, perifériás látásában érzékelte a hollót, pedig direkt nem nézett oda rá, de mintha az hozzá beszélt volna... De nem, az egész tudat nem egyezett a lányéval. A lány csak áldozat, nincs köze a madárhoz... szarvashoz. Akármihez.
De azért a rózsa az szép volt, meg kellett hagyni.
- Kisasszony, kérem, nézzen ide. - kérte büszkén, miután föltartott tenyerében megjelent egy apró, díszes, éjfekete szirmokból álló csoda. Mintha hamuból lett volna, vagy az árnyvámpírok által manipulált éjszakából, teljesen fekete volt, szirmai spirálisan futottak befelé, s tüskék sem voltak rajta, mint az eredetin. Olyan volt, mint amik itt nőttek, csak nem fehér, hanem fekete. - Eliria?
Az csak rázta a fejét. Komorsága mintha átragadt volna Damienre is.- Én is ott lehetnék.
Na ez már felháborító. Ha itt ellene fordulnak.. ezt is az illúzió okozza? Miféle lehet? Valami hatalmas démonnak kell a közelben lennie.
- Igen, ott lehetnél. De azt hittem, ezt már akkor tisztáztad magadban.
- Én is azt hittem. - feleli a tünde sötéten.
- Nem látod, hogy manipulálnak?!
- Kérem... segítsenek...
- Azért vagyunk itt. - Nos, azért is.
- Öljön meg... kérem... én.... túl gyenge vagyok hozzá.
Mi a jóságos... hmm... talán ez valami csapda? Az entitás csapdája? Kérdőre vonja, hogy képes-e végezni egy ártatlan lánykának tűnő valakivel?
- Kisasszony, ha maga megőrült, akkor én is.
- Nem őrültek meg! Hát nem értik? Van itt valami... amit le kell győznünk...
- Nekem csak... magamat... kellett volna legyőznöm.
. Bolondságokat beszél. Meghalna ilyen fiatalon?
A lány ekkor emeli fel a fejét és látja meg a rózsát. A meglepetés után a riadalom és az undor látszik rajta. Amikor megszólal, alig lehet kivenni a szavait. - Takarodjon! Maga sem igazi! Hagyjanak már csak békén meghalni.... - s újra zokogástengerbe fúl.
- Na jó, ez így nem lesz jó. Ki tudod vinni a lányt?
Damiennek magának is olyan gondterhelt az arca, mintha támogatásra lenne szüksége.
- Biztos... jó ötlet ez? Ki tudunk egyáltalán jutni valaha? Lehet, hogy ez az egész egy csapda és ha visszafordulunk, úgyis meghalunk.
- Mi van?! ... Ti tényleg megvesztetek.
~ A rózsából jön.
~ Tessék?
~ A rózsából jön, érzem. Az szívja az életerejüket. Ha sokáig itt maradnak, meghalhatnak.
Hevesen kezdett dobogni a szíve. ~ Akkor ezért ijedt meg tőle.[/color]
~ Igen. És attól láttok állatokat is. Hogy miért, azt nem tudom, de a rózsát kell elpusztítani, ha azt akarod, hogy ne érezd többé ezt.
Hirtelen furcsa érzés fogta el. Olyan, amilyet nagyon régóta nem érzett. Szégyen és félelem, hogy leleplezték... Idegesítő volt, mint egy rakás kosz, le akarta tépni magáról. Ez derogált neki.
- Damien. Fogd a lányt és vidd ki az erdőből, kérlek.
- Nem fog menni...
- Mi az, hogy nem fog menni?! Azt mondtam, ki kell vinned.... - Soha nem szállt szembe vele. Sohasem...
Damien agyában helye sem volt parancsmegtagadásnak. Nem makacsságból állt ellen, pusztán tényeket közölt. Nem érezte magában az erőt, hogy kivigye a lányt innen.
Ugyanis mélységesen egyetértett vele.
Mintha egész népe bánata nehezedett volna rá a lelkére, és hosszú idő óta először felidéződött az az időszak, amikor még nem Mina oldalán volt. Érezte, hogy meg tudna halni. Hogy nem fájna, ha ez megtörténne. Hogy ezt a mocskos világot úgyis jobb itt hagyni. Vaknak érezte a démonlányt, hogy ez számára nem világos. A szarvas, amelyet fiatalkorában orvul ölt meg, úgy, ahogy vadászhoz nem illik, vádló szemekkel nézett rá, de már nem is vádlón, inkább csak szomorúan, mintha részese volna annak a túlvilágnak, amelybe majd befogadja őt magát is. Ott elfogadnák. Itt soha nem fogadták el, csak megjegyzéseket tettek rá, a lányt követő kutyának csúfolták. Talán neki is könnyebb lesz a tünde nélkül.
Mina idegesen morgott valamit, és elhatározta, hogy ha más nem, akkor ő fog szembeszállni ezzel a valamivel.
- Kisasszony, kérem, hagyja szabadon a rózsákat.
- Mi... mit akar? Hagyjon békén velük. Hányok a rózsájától. Hiába szed nekem akármennyi rózsát, az nem fogja visszahozni a családomat! - a végére elhalkult a hangja. Mina nem tehetett mást, megfogta a tündelányt, aki mint egy darab zsák, hagyta magát cipelni, és arrébb tette, jó pár méterre a rózsacsoportosulástól.
Innentől nem törődött velük. A holló szemébe nézett, aki lomhasztón tipegett fekete lábain.
- Na mit akarsz? Azt hiszed, elbírhatsz velünk? Mindannyiunkkal? Nem tudom, ki vagy te, de végzek veled, érted?
Csak azért beszélt ilyen hangosan, mert meg kellett erősítenie magát mondandójában... Persze mindig beszélt az ellenségeihez, mondott valamit, ha mást nem, instrukciókat csapatának,. de most... akarata erejét elfújta a szél. Mi vagy te, démon?... Csücsülsz ott a díszes tornyodban, és azt hiszed, jogod van hozzá. Azt hiszed, te vagy a bábmester, hmm? Hogy ha csicsás varázslatokat dobálsz a déliek nyakába, az bármit is változtat, hm? Szeretnél te lenni az igazi Darrakard, de sose leszel. Sose érsz a nyomdokaiba.
~ Ez felidegesít, ugye?
- Hát...
~ Mit hát, te tökkelütött?!
- Igaza van. Tényleg nem leszek démonkirály, ha így folytatom.
- Hát ne folytasd így! A nyavalyába is, dühös vagy rá, nem igaz? Egy halom rózsa és beszól neked, hát nem felháborító?
A démonban túltengett az életerő. És megint. Megint csak belőle tudott a lány hatalmat meríteni, ha ő nem lenne....
~ Fogd már be! Ne gondolkozz, csak adj neki! Zárd ki az elmédből! Kiálts rá, beszélj, amit csak tudsz, de ne halld! Mutasd meg neki, mit tudsz!
~ Mit tudok...
Hirtelen mélységes megvetés öntötte el saját maga irányába. És már tudta, mit kell tennie. Érezte Hedwiget, érezte a dühét, haragját, s a sajátját is. Érezter büszkeségét, ahogy elképzelte, hogy festhet kívülről, kihúzta magát, ökölbe szorított kezei között elhamvadt a fekete rózsa. Ez a mocskos szépség nem fogja őt elintézni.
- Mit tudok.... Küzdeni.
Egész életében mindenkivel úgy mérte össze magát, hogy megverekedett vele. Ha ez a valami túléli az összecsapásukat, hát méltó is rá. Ha nem... így járt. De ő nem fogja itt hagyni a fogait Finsterwald bűnös rózsái között.
Rántott egyet a fején, hogy hátravesse hajtincseit, s ne akadályozzák a látványban. Lelki szemei előtt már lejátszódott, mit fog tenni. Tekintete izzani kezdett, s érezte, hogy Hedwig elméje a sajátjával egyetemben küzd az ellen, hogy elveszítse minden reményét. Másik kezével megigazította kabátját, majd felpillantott, föltartotta ismét a tenyerét, amiben elkezdett izzani a kék láng. Ahogy a hollónak irányította, az eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. A természetellenes színű tűz belekapott egy rózsafejbe, majd még egybe, terjedni kezdett, ő pedig hátrált, hogy őt magát ne érje. A zokogás a háttérben halkulni kezdett, s bár nem fordult hátra, így is érezte a rászegeződő tekinteteket. Ujjai ösztönösen kezdtek el táncolni, nem mintha ez bármiben is befolyásolta volna a tűz menetét, de már élvezte, játszott vele, és lassan nevetni kezdett.
Akkor sem fog... figyelni... téged... a világ... - szakadoztak át falán a gondolatfoszlányok, de elfojtotta őket a láng, amely mintha belőle tört volna ki, belőle árasztotta volna el az egész kis tisztást, csak hamvakat hagyna maga után.
- Hasztalan!- kiáltotta neki még utoljára, amikor már biztos benne, hogy vége.
És csend lett.
Legyőzte.
Hátranézett a többiekre, akik mintha valami álomból keltek volna fel. A forrás tehát kiiktatva.
~ Talán letörölhetnéd azt az önelégült vigyort a képedről.
~ Esély nincsen rá.
Hedwig gondolatban megforgatta a szemét.
- Oké... asszem, most megyek és elásom magam.
- Nincs rá szükség. Az én elmém erősebb volt valamennyiteknél. Ez a cucc az elmére hat. Nagyon különleges lehet. Kár, hogy teljesen el kellett pusztítanom. Máskor majd kijövök egyedül, és...
- Micsoda?! Vissza akarsz jönni még egy ilyenhez...? - a tünde tenyere a homlokán csattant. Mina tudta, hogy őrültség, amit tervez, de annyira megrészegítette a siker érzete, hogy akarta ezt, újra. Büszke volt magára, hogy még egy ilyen erős lényt is le tudott győzni. És tudni akarta, fel lehet-e használni máshogyan....
Tekintete a tündelányra keveredett. - Kisasszony...
- Én... én... nem tudom, mi ütött belém. Nagyon sajnálom, tényleg, azt hiszem, kiesett egy kis idő. Nem ittam semmit, kérem, higgyenek nekem...
- Tud ennél valamivel kevesebbet beszélni?
A lány elhallgatott és pislogott nagy szemekkel. Damien kérdőn nézett a démonlányra.
- E...elnézést, ha zavarom...
- Csak kérdeztem. Tud? Mert ha igen, akkor szívesen venném a csapatomban.
Kellett neki egy kis idő, míg felfogja a kérést. Damien szemei hatalmasra kerekedtek, ám aztán támogatón biggyesztette le az ajkait, mint aki nem bánná a dolgot. Mina csak vigyorgott. Bizsergett a bőre az egésztől, amin az imént keresztülment.
- É... én nem is tudom, mit mondjak...
- Egy "köszönöm" jó ötletnek tűnik - súgott a férfi.
- Igen. Azt hiszem, köszönöm! Csak meg kell, hogy beszéljük anyámmal. De örökké hálás leszek, amiért megmentette az életemet. Köszönöm.
Ha valaki, hát ez a lány talán segíthet neki az itteni kutatásaiban. Hiszen első kézből tapasztalta meg, milyen átesni ezen a tortúrán. Tündelány létére nem lehetett könnyű, főleg, hogy valószínűleg még nem tapasztalt ilyesmit...
Na de ha velük utazik, akkor fog. Unatkozni pedig biztos, hogy soha.