Azonnali játék: Walpurgis

Belém szivárog a zene. Krémesen csúszik szét a bőrömön, becsöpög a pórusaimba, a véráramomban kering, mint a levegő, a csontjaim tölti ki élettel. Együtt mozgok a többiekkel. Egyetlen apró részecskéje vagyok a lantok ritmusára együtt lélegző-hullámzó tömegnek. Jobbra-balra dőlök, vállakhoz simul a vállam, hátakhoz a hátam. Szabadnak érzem magam, mintha szállnék, és szállok is igazából.
Gyűlölöm minden percét. Minden hangját. Minden testrészt, ami hozzám ér. Minden szempárt, ami éhesen nyal végig a tagjaimon. Biztonságban érezni magad a lehető legnagyobb ostobaság, amit csak tehetsz. Kilök magából a tömeg, mintha érezné a bennem feszülő ellenállást. A szélére sodródom, valaki egy kupa bort nyom a kezembe, vigyorogva veregeti a vállam. Legszívesebben arcom köpném. De inkább csak hátrálok tovább. Futni kéne. De hová?
Hozzá.
Abban a pillanatban, ahogy meglátom, már nem hallom a zenét, nem érzem az orromban a táncolók bűnös kipárolgását, a külvilág fokozatosan épül le köröttem, megszűnik létezni. Csak az arcot látom. A határozott, szögletes, megfejthetetlen vonásokat, a barna pillantást, ami démonian vörösnek tűnik, ahogy a tűznyalábok sárgán végignyalnak az arcán. Ezer mérföldről is ki tudnám szagolni, hogy ennél a férfinál sose lenne esélyem. És pont ezért… kell. Nemcsak megtetszik, nem törékeny, múló vágy, valami sokkal mélyebb, sokkal ősibb ösztönszerű akarás veszi át a lábaim felett az irányítást, ahogy elindulok felé.
− Jól vagy, uram? – kérdezem kifejezéstelen hangon, halvány mosollyal, ahogy megállok előtte.
− Jól. Talán eltörtem a lábam – bólint és felel. Hallatszik, hogy rég használta a hangszálait.
A tüdőmbe fagy az utolsó korty levegő. A gyomrom öklömnyire rándul össze, ahogy leguggolok, majd a fűbe térdelek vele szemben, szétterjed bennem az elhessegethetetlen gondolat: valamit elrontok most. Először az agyamban lüktet tompán, majd kiszárítja a szám, összeszorítja a torkom, szétfolyik a mellkasomban, mint ahogy a vízbe csöppentett tinta színezi át pillanatok alatt a folyadékot. Valamit megszentségtelenítek most. Futni kéne. De hová?
El tőle.
Nekem nincs jogom ilyen királyi vadhoz.
Ilyen királyi vadhoz méltatlan, hogy sebesülten csapjanak le rá.
− Sajnálom – búgom bársonyos hangon, ahogy a rémálomból riadó gyermekeket csitítja az anyja. – Nem értek a gyógyításhoz. De kereshetek valakit, aki el tudja látni a sérülést. Vagy… ha bárhogy segíthetek, csak mondd – az áruló barátok gyalázatosan kedves hangján beszélek. Nem érzem tisztán a szándékot, csak valahol megfoghatatlanul mélyen: azért akarom rendbe hozni, hogy utána összetörhessem. Rám néz.
− Ne fáradj. Ma nem megyek sehová.
− Nem volna fáradtság – bizonygatom. De inkább csak magamnak. A tudatom egy elrejtett szegletéből valami baljós ösztön minduntalan azt súgja, hogy meg kéne fojtanom. Csak egyetlen gyors mozdulatba kerülne, hogy a démoni karmok feltépjék a bőrét, a bordái úgy reccsennének, mint a száraz ágak, ha az erdőben óvatlanul lép az ember rájuk, a következő pillanatban pedig már a tenyeremben is tarthatnám a szívét, talán még érezhetném, ahogy egy utolsót dobban az ujjaim között. Mégse az életét akarom. A tudatát bemocskolni sokkal kielégítőbb lenne. Beférkőzni a lényébe, kitölteni a bennem lévő éjsötét űrrel, kioltani a szeméből a fényt. A fogaim megvillannak az ajkaim között, mintha támadásra készülő ragadozó lennék: mosolygok.
− A kupád, uram – kiegyenesítem a gerincem, hogy beleláthassak az ivóalkalmatosságba. – Üres. Kérsz az enyémből? Bor van benne. Vagy hozhatok vizet. De ha fájdalmaid vannak, jót tenne az ital kábasága.
Meg akarom érinteni. Óvatosan nyúlok felé, olyan finoman ölelem körbe a tenyerét az ujjaimmal, mintha attól tartanék, hogy törékeny üvegből van, ami a legkisebb érintéstől szilánkjaira törne. Nem akarom megvágni a kezem.
− Bort – meglep a hirtelenség, ahogy válaszol. Ösztönösen közelebb húzódom hozzá, a mosolyt nem engedem leolvadni az arcomról. – Hadd segítsek! – nyájasan csendül a hangom, ahogy engedem az ujjaim közül kicsúszni a kezét, a tenyerem a tarkójának támasztom, a boros kupát a szájához emelem. Az ujjbegyeim könnyedén simulnak az erős szálú tincsek közé, elképzelem, milyen lenne úgy kalandozni a rövidre nyírt hajban, hogy közben vágytól párásan lehelne a bőrömre. Természetellenesen groteszknek hat a kép. Nem létezik, hogy ez a férfi akarhatna engem. Biztos a tiszta, őszinte lányokat szereti. Az én sötétségem megakadna a torkán.
− Hol vagyunk.
− A Tünde-erdőben – felelek készségesen. – Witchglade-ben – pontosítok. – Walpurgis-éj van ma, a boszorkányéjszaka. De te biztos tudod – biccentek, hogy nagyobb hitelt adjak a szavaimnak. Elvégre olyan embernek tűnik, aki jól kiigazodik a világban. Sőt, valószínűleg sokkal jobban, mint én. – Hogy kerültél ide? Már ha nem sértelek, de nem olyannak tűnsz, mint aki fesztelenül tudná érezni magát egy efféle mulatságban. Nincs lovad? Nem látom sehol – se a hangom, sem a szavaim nem árulnak el. Csak a szemem villan felé az üzenettel.
Futnia kéne.
El tőlem.
A hajában felejtem az ujjaim, miközben a kiürült kupát magunk mellé teszem. Majd az ujjaim előrecsúsznak, a nyakán siklanak végig – most akár meg is fojthatnám −, a hüvelykujjam az álla alá támasztom, mutatóujjammal az arcát cirógatom, míg beszélek.
− Boszorkányszombat! Boszorkányszombatra hoztak.
Olyan hirtelen zavart rémület villan meg egy pillanatra a szemében, hogy majdnem megsajnálom. És elhatározom, hogy nem fogom bántani.
− Boszorkány vagy te is?
A meglepettségtől elkapom a kezem, mintha megégetne a bőre. Akaratlanul is elmosolyodom. – Persze – felelem könnyedén, pajkos hangon. – Azért jöttem ide, hogy megegyelek – még egy jóízű kuncogás is kicsúszik az ajkaim közül. Persze megint csak játszok. Ezerszer rosszabb vagyok, mint bármelyik boszorkány.
− Nincs mitől félned – komolyodok el végül. – Ide mulatni jöttek az emberek.
− Én nem félek. – Nem tudom meghatározni, miről árulkodik a hangja. Aztán már nem is próbálom.
− Gondoltam – bólintok, engedve, hogy az ajkaim sarkát halvány mosoly ívelje fölfelé. – De a félelem hiánya jelenthet bátorságot vagy ostobaságot is. Te vajon melyik csoportba tartozol? – oldalra billentett fejjel, kíváncsian méregetem a vonásait, megpróbálom olvasni az arcát, közben ügyelek arra, hogy az enyémre ne üljön ki semmi.
− Az ostobába. – Biccentek, elmosolyodok. − Különben nem lennék itt. – Elgondolkodva nézem az arcát. Szemérmetlen tekintettel fürkészem a vonásait, így, hogy a szemeit lehunyta, nem kell megjátszanom semmit.
− Nem nézel ki valami jól – jelentem ki, inkább csak magamnak. Kézfejem a homlokára fektetem. Anyám mérte mindig így a lázam. Vagy, ha lett volna egy szerető anyám, biztos így tette volna. – Lázad is van. Hozok még bort. Maradj csak itt – a kupáért nyúlok, ahogy fölegyenesedek. Visszafordulok felé, hogy kacér mosollyal fűzzem még hozzá: − Már nem mintha el tudnál menni.
Amíg a legközelebbi boroshordóhoz érek, azon gondolkodok, hogy mennyire szántam fenyegetésnek az utolsó szavaim. Vagy ha nem is tettem úgy, ő vajon annak vette-e. Megtöltöm a kupát, néhány kelletlen szóval levakarok magamról egy igencsak részeg tündét, majd elnyújtott léptekkel igyekszem vissza az idegenhez.
Várok néhány pillanatot, hagyom pihenni, mielőtt újra melléguggolnék, majd a már-már begyakorolt mozdulattal a szájához emelem a kupát.
Távol vagyunk a zenétől. Távol a táncoló lángoktól, ide csak a fénye ér el, a melege nem. A zene és a tömeg hangja se fülsiketítő, mégis zavaró. Elég távol vagyunk mindentől, ami megakadályozhatna abban, hogy bántsam. Mégse bántom. Talán azt akarom bizonyítani, hogy mégse vagyok szörnyeteg. Talán csak vele ellentétben én félek. Vajon meddig mehetek még el, mielőtt kipusztul bennem az emberség utolsó morzsája is? Vajon egyáltalán van-e értelme ragaszkodni hozzá?
− Pihenned kell – jelentem ki ellentmondást nem tűrően. – Én majd itt maradok. Reggel kerítek neked valakit, aki el tudja látni a sérülésed – ígérem, és ezúttal teljesen biztos vagyok benne, hogy komolyan is gondolom.
− Reggel elindulok haza – jelenti ki fátyolos hangon. Nekem vannak kétségeim, tekintettel az állapotára nem teljesen biztos, hogy elég lesz ide egy éjszakányi pihenés. − Mulass a többi vendéggel.
Felvonom a szemöldököm. Persze eszem ágában sincs felhívni arra a figyelmét, hogy engem nem lehet csak úgy visszautasítani, vagy egyáltalán utasítgatni. Legalábbis mi ketten most egészen biztosan nem vagyunk abban a helyzetben, amiben megtűröm, hogy megmondják, mit csináljak. De nem hisztizek fölöslegesen, inkább csak sóhajtok egy aprót, majd tüntetőlegesen leülök a fűbe. – Ha kedvem lenne mulatni a többi vendéggel, akkor minden bizonnyal ott lennék – szólalok meg végül − a hangom halkságával fedem el az élét −, ahogy a fejemmel az egyre gyorsuló ritmusra hullámzó tömeg felé intek.
− Tényleg pihenned kéne, hogy legyen erőd holnap a lovagláshoz – szelíden, inkább kérem, mint utasítom. – Minden bizonnyal hosszú út vár rád.
A mozdulatait figyelem, ahogy a halántékához nyúl. Tudom, hogy valamit rejtegetni próbál. Persze mindegy is, nekem igazán nincs jogom megkövezni érte.
− Kiheverem, ha mondod – olyan hangsúllyal felel, ahogy még nem szólt hozzám az este folyamán. Érzem az ismerős-idegen vibrálást felőle, mintha mást látna bennem. A szeretőjüket gyászoló férfiak sajátja az a képesség, hogy szinte bárkibe bele tudják képzelni imádatuk tárgyát. Legyen szó hasonló színű hajról, azonos fényű szemről, puha tapintású bőrről, jellegzetes hangról. Ha az ember igazán akarja, bárkiből lehet bárki.
Sértve érzem magam, de nem mutatom.
− Bízhatsz bennem – nem engedem megremegni a hangom, hogy ne adjak okot a kétkedésre. Legalábbis neki nem. Ellenben egész határozottan körvonalazódik bennem a terv. Ha majd elég mélyen alszik, hajnalban tényleg keresek valakit, aki ért hozzá, sínbe teszi a törött lábát és hazajuttatja. Valami azt súgja, hogy nem akarok vele találkozni, miután kijózanodott.
Ő rám néz, én mosolygok. Tudom, hogy nem bízik bennem. Nem is teszi rosszul. Az arcát kezdem cirógatni, majd a homlokára siklik a tenyerem, végül a hajába rejtem az ujjbegyeim, mielőtt még megszólalna.
− Hát jó.

Amelyik pillanatban nem az jár a fejében, hogy vajon ez egy jó ötlet volt-e, olyankor hagyja magát átengedni aziránti büszkeségének, hogy épp milyen jól is néznek ki...
Olyan az egész, mintha egy - pontosabban kettő - különös drágakő lennének valamiféle ásványkiállításon. Mindenki tündökölni akar, mindenki más, mint a többi, együtt mégis valami hatalmas, színes egyveleget alkotnak, mely kavarog, csökken, gyűlik, tekereg összevissza. Eleinte persze ez a két kő kissé kívülállónak érezte magát - mint ahogy gyakran szokták mindenféle társaságban -, ám lassan rájöttek, hogy a nagy keveredésben olyan könnyen el lehet veszni, hogy szinte küzdeni sem lehet ellene. Idővel már kiválni volt nehéz. Lassan párává váltak a racionális gondolatok s elszivárogtak, fel a rengeteg bárányfelhő felé, amelyek olyan szépek, és valahogy most mintha egyre különösebb alakokat öltenének, melyek táncolnak a zenére.
A ritmus magával rántotta őket. Most pedig csapdába esett szabadokként élvezik azt a furcsa állapotot, hogy nem csinálnak semmit, pusztán... gondolkodnak? Éreznek? Már azt sem lehet tudni. Már semmit sem lehet tudni.
És Mina rájön, mennyi ideje szeretett volna semmit sem tudni.
Ott tartózkodásuk idejének nagy részét eddig azzal töltötte, hogy a népeket figyelte... próbálva felállítani valamiféle logikai rendszert, ám egy idő után teljesen elveszett. Amikor éppen azt hitte, megvan a minta, megjelent egy kivétel. Majd sok kivétel. Végül arra jutott, hogy semmi kapcsolat nincs az itt lévők között, kivéve egyetlen dolgot...
...hogy el szeretnék engedni magukat. Ezen az egy napon.
Ez az egy nap, ez az egy nap, csak egyetlen nap, a holnap más lesz, megint ugyanúgy fog menni minden, mint eddig, ismételgetni maában, indulnak tovább a vándorútjukra, netán majd egyszer haza, kutatják, amit eddig, igyekeznek túlélni, kincseket szerezni és eladni, megtörni az átkot, meg effélék... pontosan, ahogy eddig volt...
De ezek már csak szavak. Ahogy Mina fülébe más nem jut el, csak a bódító muzsika, így a szavak, mint vándorlás, átok és effélék valahogy elsiklanak a tudata mellett, mintha csak egy másik világhoz tartoznának. Ez a tömeg, ez a kavalkád mintha elzárta volna most magát attól. Elkülönítve vannak. Vagyis inkább... mintha az a másik világ lenne bezárva. Eltéve egy időre. Nem vesznek tudomást róla, senki sem vesz. Csak a most van. Még csak nem is a ma, csak a most.
Úgy érzi, kicsúszik a lába alól a talaj... mikor egy pillanatra kizökken a ritmusból. És nem csak képletesen érzi így, mert rájön, hogy tényleg zuhan. A hátára érkezik, és a hirtelen bevillanó, eddig némaságra ítélt eszével tudja, hogy gyönyörűszép csipkés, éjszín mintás ibolyalila estélyije most csupa sár lett. És gyűrődés. és még talán el is szakadt.
Nah remek. Csodás. pedig már éppen ott tartott, hogy...
Sóhajtva ragadja meg Damien kezét, aki gyönyörű fekete talárjában azonnal a segítségére siet, és ahogy ránéz arra a csodálatos öltözékre - meg úgy az egész tökéletes összhatásra, fekete bőr, fekete ruha, fehér haj, gyönyörű zöld szemek, ő meg itt fekszik a koszban... Ki tudja, mi van a levegőben, mely felerősíti az érzelmeket, de a legyőzöttség, kudarc és szégyen egyvelege olyan erővel sújtja le, hogy alig bír felállni. Damien érzékelve a leányzóban bekövetkezett hangulatváltozást, sietve oldalon ragadja őt s finoman kievickél vele a tömeg perifériájára, ahol is kinevez egy jókora, vízszintesen kifektetett fatuskót ülőalkalmatosságnak és odakíséri Minát.
Ebből persze az lesz, hogy az elkövetkező percekben három illuminált állapotban lévő elf lépked oda hozzájuk sorban, akik azt hiszik, hogy Mina többet ivott a kelleténél és nem bírta törékeny kis gyomra. Akadnak megjegyzések szerelmi bánatra is, de azt persze egyikük sem találná ki, mi a helyzet valójában...
- Talán vissza kéne mennünk... - köhint párat a sötét tünde. - Nincs kedvem még egy sor kínos magyarázkodáshoz...
Mina el akar süllyedni szégyenében. Bosszúsan törölgeti könnyeit. - Akkor menj. Táncolj csak. Élvezd a szabadságot, vagy hogy mondják.
- Ne durcizz. Te is tudod, hogy pár perc, és jól fogod érezni magad.
- Aha, persze, könnyű mondani...
- Mi a probléma? Segíthetek esetleg? - lép oda hozzájuk egy délceg szőke elf, meglepően józannak tűnik. Mina felnéz, majd ahogy végigméri, inkább a két kezébe temeti az arcát, hogy ne lássák. - No, csak nem megbántotta valaki a kisasszonyt?
Damien azonnal a védelmére kelne, de sajnos nem biztos benne, mit mondjon. Az "elszakadt a ruhája" elég gyatra ürügynek tűnne. Pedig... igaz, az isten verje is meg... - Nincs semmi gond, a kisasszonynak épp rosszkedve van, de nem fog ez sokáig tartani - biztosítja az idegent, próbálva titkolni, mennyire vágyik arra, hogy amaz lelépjen és hagyja őket nyugton... Elég neki egy síró Mina, nem hiányzik még egy kérdezősködő szépfiú is.
- Értem én, hogy le akarnak rázni, de egy ilyen napon nem hagyhatok egy fiatal hölgyet szomorkodni. - A hangja. Mint a méz. Ragadós, aranyszínű, folyik mindenhova. Damient a hideg rázza ki. Próbál a lehető legkevésbé ellenségesen felpillantani a tünde szemeibe - fűzöld. vagy égszínkék?... Attól függ, hogyan esik rá a fény. De mindenesetre el kell ismernie, hogy gyönyörű. A nyavalyába is.
- Egy ideges fiatal hölgy még rosszabb, mint egy szomorkodó fiatal hölgy. - csattan fel mérgesen.
- No! - Szőke herceg, úgy látszik, kicsit hátrált az agarakkal. Persze valószínűleg csak játssza a fejét, nem adta fel ilyen könnyen. - Nem fogom firtatni, mi történt, kisasszony, csak annyi tanácsot tudok adni, hogy én az ön helyében elfeledném most, és valami olyasvalamit tennék, ami... hogy fogalmazzak... máskor sosem jutna eszembe. Ám meg fog lepődni, mennyire jó is. Mint átugrani egy akadályt. Sosem gondolta, hogy képes rá, ám most mégis megteszi, és tudja mit? Élvezni fogja. Valamint, semmi következménye nem lesz. Holnap a nap ismét felkel, a népség beáll dolgozni, mindenki teszi a maga dolgát. De ma... éljünk, ahogy a természet is megújul!
Na tessék, egy prédikáló hippi. Csak ez hiányzott most - gondolja Damien, félig leeresztett szemhéjain keresztül bámulva maga elé, és várva a kitörő vulkánt, nevezetesen Mina reakcióját... Már feladta, hogy beleszóljon az egészbe. Legalábbis, amíg túlságosan el nem fajul a helyzet.
- Nnem tudom... Lehet, nem is igazán kéne itt lennem. Nem nekem való hely ez, sajnálom.
- Nem magának? Hát ki más illene jobban a tündék erdejébe, mint egy efféle gyönyörű virág?
Szipogva felnevet. - Virág? Én? Mégis milyen virág lennék én?
- Fehér rózsa. - szólal meg Damien hangja oldalról, eltűnődve. A sötétbőrű maga is meglepődik ekkor... -...mondjuk. - teszi hozzá zavartan. Mina kezd elveszni. Ismét hagyja, hogy beáramoljon fülein a zene. A muzsika olyan, mintha maga a hold táncolna. A faágakat lengén meglibbenti a szél, leveleik elhajlanak, mintha csak összevissza pörgő leányok szoknyája hussanna fel.
- Jól mondja a fiatalúr. Látja? Nincs itt ok semmi szomorúságra... - Nem teszi hozzá, de szinte lehet hallani: ennyi bókoló férfi közt. Az önelégültség szinte süt ezekből a szavakból. Mina előássa az arcát és egy kis törölgetés után szalonképesnek is érzi megmutatni.
- Nem kívánnak fogyasztani egy kis áfonyapálinkát? Csodálatos nedű, és nem is veszítik el az eszüket tőle. Pusztán kissé... könnyedebbek lesznek, ennyi az egész.
- Na igen, és ha egy árok mellett képzelik azt, hogy tudnak repülni, akkor vicces lesz, mert váratlanul kemény talajba ütközhetnek. - jegyzi meg egy vidám emberférfi. - Vagy ha esetleg összetévesztik a...
- Nemmm feltétlen tévesztenek össze semmit semmivel... Mint mondtam, és mint sokan mondják, a mérték egy fantasztikus dolog, csodálatos katasztrófákat lehet vele elkerülni, és ha élnek vele, akkor viszont sok jóból nem maradnak ki. - Valahonnan hirtelen előkap egy tálcát, tele poharakkal, amelyekben borzasztóan halvány, szinte áttetsző, mégis lilás árnyalatban tündöklő, erjedt illatú folyadék áll.
- Köszönjük, de nem...
-... szeretnek idegenektől italt elfogadni. Teljesen megértem - A fickó arrébb lép két tántorgó részeg útjából, akik szintén a periféria felé tartanak, esélyesen más célból, mint nemrég Mináék... - Ez esetben hajlandóak egy táncra?
Mindketten pislognak. Mi ez a többes szám? - Mármint... Damien is táncolhat?
A tünde elmosolyodik. Negédesen. Szemei enyhén fátyolosnak tűnnek, mégis valami elképesztő tűz világlik bennük. - Itt mindenki  táncolhat.
Óh, hát persze... nem, nem megy... nem megy nekem ez a felengedés... - Hirtelen eszébe jut, mi lenne, hogyha Lloyd is itt lenne. Erre irányíthatatlanul felnevet. Zavartan hagyja abba hirtelen, és felnéz, de Damien nem szól semmit, az aranyhajú pedig meglepően, de elégedetten mosolyog csupán. Kinyújtja mindkét kezét. Mina valami furcsa indíttatásból kifolyólag megragadja az egyiket, a hozzá közelebb levőt, majd Damienre nemsokára két szempár szegeződik. Ő elvörösödve, zavartan bámul a felé nyújtott kézre, de mivel a vámpírlány is megfogta a másikat, nem tud mit tenni... tétován kinyúl, és átfonja a hófehér, puha ujjakat, amelyek mintha valamiféle nemeshez tartoznának.
Tényleg, ki lehet ez a fickó? Még a nevét sem tudják... - Hívhatnak Avanelnek. - szólal meg hirtelen lágyan amaz, ahogy a tömegen keresztül simulva húzza őket maguk után. Kapaszkodnak belé, akár a körhintába, úgy érzik, ha elengednék, elképesztően messzire repülnének.. avagy sodródnának.
Beszédhangot már nehéz kivenni, ahogy egyre közelednek a zene forrásához. Avanel minden lépése mintha egybeolvadna a ritmussal, mintha vele élne együtt, mintha abból született volna. És táncolnak.
Hárman. Vagy egyes egyedül. Vagy több ezren. Egy idő után nem lehet tudni, minden mozdulat összevegyül rengeteg másikkal, a sok élőlény tekeredik, mozdul, és mégis egy helyben marad. Légvételek, szívdobbanások. Élet. Mintha egy rakásnyi friss virághajtásnak hirtelen két lába nőtt volna és ráadásul minddel itattak volna pár pohár áfonyapálinkát...
Hoppá, ők nem is ittak. Elképesztő, de ebben a pillanatban Mina úgy érzi, ez vétek volt. Illetve... talán meg lehetett volna kóstolni. Talán nem lett volna bajuk belőle... csak egy kicsit... hisz ilyen különleges alkalom nem sok lesz... bár, talán jövőre... de ki tudja, ők eljönnek-e... ki tudja, mi lesz még akkor. Egy év távlata, egy örökkévalóságnyira levőnek tűnik. Még a holnap is messzi... azaz a ma... mennyi is lehet az idő?
És ekkor hirtelen megpillantja Avanel nyakát. Ahogy a férfi oldalra fordítja a fejét, és a hófehér bőr szabadon marad, rajta pedig a kidagadt erek... óh, milyen finom vér is csörgedezhet azokban.
Nyel egyet, és majdnem megint elvéti a lépést. Ijedten kapaszkodik meg a férfiban, átkarolja a vállát, közelebb húzódik hozzá, szíve kétségbeesetten ver, mint a marokba fogott verébé, hisz majdnem megismétlődött az előbbi történés, ami miatt kénytelen volt elvonulni sírni.
Hirtelen karok ölelésében találja magát. Avanel magához húzza, finoman, ő pedig hozzásimul, akár egy párnához, a védelmező melegségbe... Furcsamód nem akar szólni semmit. Ilyen nagyon ritkán fordul elő, de most nincs ingerenciája beszélni. Ahogy lélegzik, megérzi a férfi illatát, Damiené mellett... egy virágos mező illata. Bódító, már szinte émelyítő.
Ekkor veszi észre, hogy a sötét tünde is milyen közel áll hozzájuk. A sötétben alig venni észre, melyik végtag kihez tartozik, pusztán annyit észlel, hogy egy csapatnyi összefonódó, forró, élettől lüktető kar érintkezik egymással, egy csomó szem bámul meredten és érzékelés nélkül a semmibe, egy csomó fül hallgatja a körülbelül szférák zenéjét, és egy csomó hajszál gabalyodik össze... fekete, fehér, arany... Körülöttük megannyi alak imbolyog, ugrál, tör be kis védelmező körükbe, majd szakad ki belőle. Percekig álldogálnak a mozdulatlanság renyhe tavában, és mégis, ennek ellenére kapkodniuk kell levegő után.
Minát hirtelen annak a felismerése, hogy hagyta magát visszarángatni a tömegbe, újra a valóság talajára rántja, s egy darabig kábultan, kerek szemekkel néz maga elé, hitetlenkedve nyelve a megannyi illattal, kétlábúak és a természet kipárolgásaival ellátott levegőt.
- Látják? - búgja a fülükbe az aranyhajú, mint holmi elégedett hittérítő. - Én megmondtam. Nos, megbánta, kisasszony, hogy nem maradt ott sírdogálni?
- Szó sincs róla... - zihálja, majd magára nem jellemző módon elmosolyodik.  
- Ennek teljes szívből örülök. Tudják, én már sokadjára veszek részt ezen az ünnepen... Idejét sem tudom, mikor voltam itt először.
- Itt nőtt fel, igaz? - kérdezi Damien, észre sem véve, hogy immár egész kedvtelve csatlakozik be a beszélgetésbe. Közben vált a zene, sejtelmesebb, sötétebb lesz, finom, apró dallamok váltják egymást.
- Nos, nem teljesen... jártam én sokfelé. - érkezik a nem teljesen nyilvánvaló válasz. - De rengeteg érdekes titkot rejteget a világ... - sóhajt fel.
- Hát az biztos - jegyzi meg Mina, a nyakán feszülő ereket figyelve.
- Azt hiszem, én itt is hagyom magukat. Megnézem, a húgom merre jár - kuncog.
- Nahát, van... itt a húga is?
- Igen, imádja ezeket az ünnepélyeket a leányzó. Fiatal még, szertelen, így hagyom szórakozni, de azért nem árt fél szemet rajta tartani - azzal kacsint egyet azokkal a csodaszép zöldeskékekkel. - További csodálatos éjszakát mindannyiuknak. Nem hiszem, hogy még valaha látjuk egymást - libbennek az utolsó szavak, és ő is velük. Pár pillanat, és már el is tűnt, mint valami csodaszerű jelenség.
Furcsamód, így belegondolva, mintha valahonnan ismerős lett volna nekik ez az alak. Az arca, a mozdulatai, mimikái... az ital, és... a tánc...
Ám épp abban a pillanatban, hogy a felismerés az elméjüket karistolná, a zene arrébb söpri mindet.
Damien egyszer csak karon kapja Minát, s pörgetni kezdi, ő pedig nem ellenkezik. Őszinte, elemi mosoly jelenik meg az arcán, s örömtelien suhan az árral. Simul közelebb, röppen, mint egy pillangó, és már nem érdekli, hol lesz sáros vagy szakadt a ruhája. Azon veszi észre magát, hogy nevet. De a hangja nem tűnik ki a tömegből, olyan, mintha ezer másik hang kacagna vele együtt. Örömük összeforr, ahogy a füst kavarog a levegőben, s egyik porszemcse kél táncra a másikkal.
Emlékek villannak át az elméjén, érzések, gondolatok, ahogy karjait e köré a lény köré fonja, aki nélkül ki tudja, hol lenne most. Akivel megosztja mindenét, már egy jó hosszú ideje. Mint most ezt a táncot. Aztán már nem kell ide senki, az egész tömeg eltűnhetne, csak ők vannak a hatalmas sötétség közepén, forogva körbe-körbe. Ahogy máskor egész életük versenyfutás az idővel, úgy az idő most megszűnik, koncentrálódva lesz a csillagok fényében valahol messze. Azokat hol felhő árnyékolja el, hol gátlás nélkül világlanak, mint az alant táncolók szemében a fény, ám mégis afféle örök éjt ígérnek. És még semmi sem fénylett ilyen élesen és élénken, mint ez a mélysötét.
Kéz ragadja meg a karját, ahogy a hóhajú megragadja, s libben vele ki ismét a periféria felé, ki a hatalmas hangyatömegből. Háta erősen vágódik neki egy faágnak, de nem érdeklik, most még a fájdalom is afféle kellemes borzongást szül benne. A zene hangja lassan halkulni kezd, de még mindig elér idáig is. Ahogy a tömeg eltűnt körülöttük, a levegő hűvössé válik, de az éji szellő sem képes csillapítani a lángoló hőséget. Fogak mélyednek a nyakába, sebet nem okozva, csak finoman, megremeg, karjait erősen és ösztönösen a neki simuló test köré fonja. Fejét hátraveti, haja egybeolvad a fatörzs sötétségével, sóhaja eggyé válik a széllel. Csukott szemeit hirtelen nagyra nyitja, s a fenti égre bámul. Megragadja a derekán lévő egyik kezet, agresszívan húzza a szájához, majd beleharap, s ismét felsóhajt, ahogy az ismerős, vasas íz elönti a száját. Másik keze elveszik Damien hajában, a vér lassan összefolyja egész arcát, finom, forró folyóként behálózva, mígnem egybeömlik a ruha élénkvörösével.
Damien a szemébe néz.
Damien előrehajol, hogy saját vérét ízlelhesse az ajkain...