Azonnali játék: [Küldetés] - ...

Ezer és ezer küldetés szólt már arról, hogyan fognak össze a világ vándorai egy-egy nagyhatalmú ellenséggel szemben. De mi volna, ha ti magatok lennétek az a nagy hatalmú ellenség. A feladat nem más, mint egy küldetés főellenségét alakítani. Vajon az egyes karakterek milyen ördögi tervet eszelnének ki, amivel egész Veronia nekik akar ugrani. Ideje az érme másik oldalát megtapasztalni. Mutassátok be, milyen lenne a karakteretek mint egy küldetés rosszfiúja, kik lennének a szövetségesei és a magukat is feláldozó csicskásai. Ki ellen mely nagy nevek gyűjtenék össze és segítenék a kalandorokat, kinek hogy nézne ki az erődje, katakombája, vára, milyen tervvel állna elő, milyen kihívások elé állítaná a kihívókat és persze mit zsákmányolnának tőle a karakterek, miután legyőzték őt. Ideje megpödörni a bajszot, felölteni a sötét köpönyeget, és elkezdeni kovácsolni a gonosz terveket. Nehezítsétek meg Veronia mindennapjait!

Jutalom: 150 TP
Határidő: 2018.08.23.27.

Veronia. Magas hegyek, nagy erdők, széles folyók, nagy rétek. Mindenhol az idilli élet és azon kicsinyes kis gondjaik. Ráadásul nem is beszélve arról, hogy ilyen remek adottságokkal rendelkező vidéken nem folyik más, csak háborúskodás. Két fél, akik sokkal jobban élhetnének, ha nem a harcok körül forogna minden számukra. Persze, tudom, hogy ez korántsem csak erről szól. Sokkal inkább arról, hogy miképp tömjék meg a saját zsebüket és tegyenek nagyobb hatalomra szert a vagyon mellett. S most nem királyokról beszélek. Sokkal inkább azon nemesekről akiknek semmi sem elég. S éppen ezért állok egy csapat lovaggal szemben, miközben több sebből is vérzem. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen helyzetbe fogok kerülni. Ezen a rohadt hegyen észak felső részén. De tudnék most röhögni, ha nem fájna ennyire rohadtul.
- Add meg magad és mond el, hogy kinek adtad ki az információt. - szólal meg a kapitány és a hangja valóban lágy és kellemes.
- S minek? Úgyis kinyirtok, hiába mondom, hogy nem adtam ki semmilyen információt. -
- Én hiszek neked, Kylin.. - nevetésem félbe szakítja, majd a nyögés a fájdalom miatt.
- Hiszel a nagy szart, Edvus. - szólalok meg, majd egy mosollyal hátrébb lépek és már zuhanok is a szakadék feneke felé. A biztos halál vár azután, hogy így felültettek. A szirt egyre kisebb és kisebb, ahogy esem. Végül nincs tovább. Érzem, ahogy a testem a kemény kőnek csapódik és a vérem kifolyik. Hát így halok meg. Se szerelem, se gyerekek, se temetés. Így, mint egy utolsó senki, akit hazaárulónak kiáltottak ki és napokig üldözték, egészen ezen hegyig, aminek még a nevét sem tudom. Milyen egy elcseszett halál ez. Ismét nevetek, ám halálhörgés lesz belőle. Fejem oldalra billen és látom, ahogy lemegy a nap. Legalább egy szép dolgot látok a vége előtt. Legalább ezzel a képpel halok meg a fejemben.
- Lota ud, ma khihg. - szólal meg mély és ismeretlen hang. Egy olyan nyelven amit nem értek. Talán a pokolra kerültem és most ő fog ítélni bűneim felett?
- Lota ud! - hallom ismét ám most erősebb és parancsoló. Furcsa érzések kezdenek kialakulni bennem, amiket nem tudok hova rakni.
- Kelj fel! - hallom most ismét, ám most tisztán és érthetően. Szemeim felpattannak és lassan kezdik érzékelni a világot. Egy barlang mélyén találom magam. Meg nem tudom mondani hol és miképp kerültem ide. Csak azt, hogy egy trón féleség van előttem és jobban megnézve... Ezek romok, nem pedig csak egy lyuk a földben. S mindenhol fáklyák égnek és világítják be a helyet.
- Gyere közelebb, gyermekem. - nem ismerős ez a hang, aki a gyerekének hív, és mégis úgy érzem, hogy követnem kell a hívását. Így csak azt veszem észre, hogy megyek előre, mintha tudnám, hogy mi hol van. Furcsa érzés ez. Végül eljutok egy másik terembe. Itt végül meglátom azt aki hívott és hirtelen kimegy a lábam alól a talaj. Elsőre megértem, hogy mi van előttem. Egy mélységi, egy bukott angyal. Aki egy erős, izmos és jóképű férfi képen áll előttem, hátán négy nagy fekete szárnnyal és szemében az őrület minden szintjével. Mégis hova kerültem... Szinte nyelni és levegőt venni is elfelejtek.
- Ne félj nem bántalak. - lép közelebb és én mozdulni sem bírok. Csak nézem ahogy közelít, amíg elém nem lép és le nem térdel. Ekkor jobb kezével az állam alá nyúl. Érzem a hideg ujjak érintését ahogy felemeli a tekintetem, hogy a szemébe nézzek.
- Oly tökéletes lettél, mint amilyet még nem látott ez a világ. - szólal meg ismét és gondolom látja az értetlenkedésem így hát hátrébb lép és egy tükröt varázsol elem.
- Lehetetlen. - szólalok meg hallkan. Egy démon néz vissza rám. Rózsaszín haj, két nagy szarv, hosszú fülek, sárgán világító szemek és fakó bőr.
- De! Nagyon is igaz gyermekem. Elárultak és meghaltál. Ám én, új életet adtam neked. Egy életet, amellyel beválthatód azt, ami a szíved nyomja. S erőt, hatalmas erőt, ami mindezt lehetővé teszi. - hajol közelebb hozzám eltüntetve a tükröt. Kezdek rájönni, hogy mi is az az érzés ami bennem fortyog, amióta csak kinyitottam a szemem. Düh, harag és bosszúvágy. Hatalmas és kiolthatatlan vágy. Kis mosoly kezd el játszani az ajkaimon. Mire a mélységi felnevet.
- Elfogadod hát az ajándékom? -
- Elfogadom... Mester. - válaszolok, mire elmosolyodik és megcsókol. Érzem ahogy hatalmas erő árad szét bennem és vad gyönyör. Olyan, amit még sosem éltem át az életem folyamán. Kezeim akaratlanul a hátára simulnak és úgy húzom magamhoz. Hatalmas vágy alakul ki bennem felé és érzem, hogy ő ennek eleget is tesz. Életem legjobb aktusán megyek keresztül. Olyan szintű gyönyör, amit ember át nem élhet. Olyan szenvedély, amiről álmodni sem bírnak.
- Tedd, amit szíved diktál, gyermekem. - szólal meg utána. A hangja már kellemes és selymes. Nyoma sincs a keménységnek és a parancsolásnak benne. Egy csókot adok neki, majd felhúzom a ruhát, amit nekem készített elő és elvesztem az íjat, amit nekem adott. Ezután elindulok.
Néhány perc múlva az Északi pusztaföldön találom magam. Mosoly húzódik arcomra. Elkezdem mozgatni a jobb csuklóm és az erő kezd átjárni. Ez a hatalom, megrészegít. Lassan felemelem a kezem és lila füst száll mellette, amely lassan a föld felé gomolyog. Néhány pillanat múlva megnyílik a föld és kezek jelennek meg. Rég elhunyt katonák kezei, akik most kardot és más fegyvert ragadnak. Több száz, több ezer, több százezer katona, akik az én válaszom várják. S végül egy fenséges és démoni paripa. Megsimítom a nyakát, mire prüszköl egyet. Micsoda vad és erőtől duzzadó teremtmény. Kacagok egyet, majd felugrok a hátára és a sereg elindul. Hangos menetelés az éjszakában. Halottak, kiket elfeledtek és egy elárult, ki nem felejt. Egy sereg melynek nem kell étel, ital, pihenés vagy nők. Egy sereg, mely előtt egy cél lebeg. A gyilkolás és pusztítás. Nem állít meg senki és semmi, ami élénk áll. Lehet az ember, tünde vagy akár démon.
Elsőnek az északi városokat égetem fel, mészárolom azt, ki ellenszegül. Végzek azzal ki harcolni mer. Aztán jöhet a két főváros, elsőnek az északi, majd a déli. Élvezettel nézem végig, ahogy falaik elesnek, utcáik lángba borulnak és tornyaik ledőlnek. Majd a királyok feje a lábam előtt hullik a porba és gurul tovább véres csíkot húzva. Ezután a trónra ülök és a Mesterem nevében vezetek majd. Aki túlélte, és aki volt oly okos, hogy behódoljon, az fogja Mesterem dicső nevét zengeni, amíg él. Ám ha jő valaki ki elég erős, hogy megöljön. Akkor kap tőlem egy országot, amelyen káosz uralkodik. Olyan emberekkel, akik parancs és irányítás nélkül semmire se képesek. Kap egy átkot, amelyet nem fog tudni helyre hozni. S a tudatot, hogy semmit nem tehet értük. Ezzel a gondolattal indulok meg az északi királyág fővárosa felé.
Jó darabig gond nélkül haladunk végig a vidéken. Szinte semmilyen ellenállásba nem ütközünk és csak felégetett falvak, városok maradnak utánunk. Minden egyes nemest magam végzek ki, a szolgálói és családja szeme láttára, majd ott hagyom a tetemét, hogy ott rohadjon el. Végül aztán olyan 34 kilométerre a fővárostól szembejön velünk az első nagyobb ellenállás. Egy olyan harmincezres haderő és még Edvus-t megpillantom köztük. Erre mosoly kúszik az arcomra. Igaz, hogy a saját erőimet megfeleztem, mert az egyik részét kerülővel délre küldtem, de az nem jelenti azt, hogy nem lennének könnyű falat. Így hát amint felállunk egymással szemben, az én felemről meg is indítom a támadást. Habár kevésnek tűnik az az erő, ami maglódul, ez korántsem így van. Amikor kellően közel vannak nem túlságosan meglepő módon nyílzápor indul meg feléjük. Ám vártam ezt, így én is küldök egy nyilat, amelyet az erőmmel töltök fel. Ennek hála úgy repül végig az égen, hogy elsöpör minden nyilat. S amikor kellő helyzetbe ér, aktiválom a varázslatom és az íjászaikra zúdítom azt. Ezzel végképp megbontom a rendet köztük miközben a seregem ezt a megrendült haderőt eléri. Elsőre úgy tűnhet, hogy kitartanak, ám ekkor kűrt szólal meg és oldalról egy másik had jelenik meg. Több ezer halott, halott lovaiikon vágtat feléjük. Felkacagok, mert arcaikon megpillantom a kétségbeesést. Kacagva vágtatok hát én is a célpontom felé. Edvus ki is szúr és kápsából védelmi pozíciót vesz fel. Mennyire nemes és hiába való. Amikor kellően közel érek, egy nyilat enged el felé, ami úgy szúrja át, mintha papír lenne csupán.
- Démon, ezt még meg fogod keserülni. Le fognak győzni meglásd.
- S ugyan ki győzne le engem mikor olyan vészt hozok rátok, amit ti magatok indítottak el. S ne félj, a holtested majd jó szolgálatot tesz nekem, amikor a saját bajtársaid fogod kardra szúrni. - nevetem el magam és indulok tovább. A csata innentől gyorsan véget ér és új erőimmel megindulok a következő célom felé.
Pár nap múlva a főváros előtt állunk. Seregem gyorsan elzárja az utakat, így egy lélek sem jut se ki, se be. S látom, hogy az emberek és szövetségeseik a falakon várnak, ám a katonáim nem mozdulnak, a nyilaik lő távján kívül állnak. Csak állnak és várnak napokon, miközben a falakon belül csak nő a feszültség. Közel egy hétig várunk így. Nekünk nincsenek szükségleteink, nem úgy, mint azoknak, kik a falakon belül vannak. Hiába a felhalmozott készletek, sok a menekült és a sebesült is. S még ott a kis tervem is, amiről semmit sem tudnak. Hiába nagy falak és a bevehetetlen cím, ha kik védik gyengék és félnek, rettegnek. Aztán megunom a várakozást és ismét kűrt szólal meg. Mély és hangja víz hangzik, ezzel még inkább nyomást gyakorolva a védőkre. Aztán megindul a támadás. Katonáim félelmet nem ismerve indulnak el és velük én is. Érkeznek is a nyilak, ám hála annak, hogy pár varázsló is került a seregbe, így könnyen ki is védik azokat. Néhány pillanat múlva elérjük a főkaput és hallani lehet belülről a sikolyokat és az értetlenkedést. Újabb pár pillanat és csönd, majd megnyílnak a kapuk és a holtak bevonulnak Carolusburg-ba. Félelem és kétségbeesés látszik mindenki arcán, ahogy haladunk az utcákon a palota felé. Nem öljük meg azt, ki nem ellenkezik, hisz kellenek az alattvalók.
Végül elérjük a végső kaput. Itt leszállok a lovamról és úgy állok fel a kapu elé. Megérintem azt, mire a védelmező varázslat miatt visszahúzom a kezem. Ügyes, nagyon ügyes, de lássuk mennyit bír. Hátrébb lépek és az erőmmel nekifeszülők a védelemnek. Hosszú percek jönnek ezután. Bentről érezhető feszültség árad, míg mellőlem a halottak szintén nyugtalankodnak. Végül egy nagy robbanással a kapu ledől és katonáim elindulnak. Jómagam a lovagjaim közt haladok előre.
Ahogy átlépek a kapu maradványain, hallom is a harcok hangját és az emberek ordításait. Próbáljak védeni a királyukat, ám mindhiába. Fokozatosan haladunk egyre mélyebbre és mélyebbre, míg végül meg nem állunk a tornaterem előtt. Egy újabb ajtó, ám most ezen nincs védelmi varász, gondolom fölöslegesnek vélték, nem mintha számítana. A lovagjaim kitárják előttem és úgy lépek be. A király a trónja előtt áll teljes harci díszben, előtte a legjobb és leghűségesebb embereivel. Olyan 25 fő állhat szemben az én 8 lovagommal. Elmosolyodok, mivel mindegyik arcán látom a félelmet és a kétségbeesést. Másrészről azt is, hogy képesek itt meghalni a királyukért.
- Mit akarsz ezzel elérni démon? -teszi fel a kérdését.
- Káoszt, pusztulást és kétségbeesést a szívekben. Mi mást akarhat egy démon, mint szenvedést okozni? - válaszolok, egy mosollyal miközben a lovagjaim előre indulnak, és egymás után kaszabolják le a királyt védő embereket. Fáradtak, éhesek és idegileg kimerültek, nem jelentenek kihívást. Így már csak a király marad, akit hamar lefegyvereznek. Karon ragadják és kivonszolják a palotából. Végül aztán a főtérig húzzak, ahol térdre kényszerítik. Ott megfogom a kardját és mellé állók.
- Látod a kétségbeesést az arcokon? A félelmet mely szívükből jön? Látod azt, ahogy próbálnak elfordulni, ám mégis nézik. Látod, ahogy nem tesznek semmit, csak elfogadják a sorsuk. - szólalok meg hallkan, hogy csak ő hallja, majd közelebb hajolok- Nézd meg jól, mert nemsokára te is őket fogod ölni egytől egyig. S ki tudja, talán még a nagy ellenséged fejét is veheted majd. - kacagom el magam, majd lecsapok, és a feje elgurul. Eldobom a véres kardot és elindulok vissza a palotába. Pár nap múlva holló érkezik, hogy Hellenburg is elesett. Mosollyal az arcomon iszok a kupámból, miközben szétnézek az elfoglalt Carolusburg-on. A bevehetetlen város alig egy hét alatt elesett. Ezután nem marad más, mint irányítani a birka népet, hogy azt tegyék, amit kell. Elültetni a félelmet mélyre a szívükbe, a kétségbeesést és a szófogadást. Új korszak kezdődik az 1. Démon Király hatalma által.

A vörös bársonypárnára tettem az utolsót, Szent August bordáját. Bár megillette volna az arany ereklyetartó, sajnos azon a három darabon, ami még megmaradt így is heten osztoztak, nem tehettem melléjük még egy nyolcadikat is. Jó helyen lesz azon a párnán, mélyen a föld alatt legalább szárazság volt, a Katedrális romjai pedig bár már feladták a küzdelmet a természet erejével és beengedték a szelet, az esőt és a hideget, még mindig védelmezték a lejáratot a kincstárba.
Letörölgettem a port, feltöltöttem a tömjéntartót és imádkoztam minden szenthez, hogy járjanak közbe a lelkemért az Úrnál. Ennyi éven át vigyáztam rájuk, talán csak szóltak néhány jó szót az érdekemben.
Becsuktam a vastag tölgyfaajtót. Hajdan gyönyörű, impozáns látvány volt, de mára a szú annyira megette, hogy örültem, hogy nem tört ketté, amikor a széle nekicsapódott a kőkeretnek. Elé húztam a rozsdás vasrácsot is és rázártam a kulcsot, majd a nyakamba akasztottam. Sosem vettem le, még fürdéshez és alváshoz sem. Valakinek vigyázni kellett rájuk…
Mahel kint várt az oszlopnak dőlve. Az ember azt hinné, hogy a rendje a barátai lesznek hűségesek hozzá, és a démonok lesznek az elsők, akik elárulják, de itt fordítva történt. Ha azokhoz vagy kedves, akiknek ez nem természetes, azok az utolsó percig melletted maradnak, hálásabban és hűségesebben, mint egy vadászkutya. Nekem ők voltak a vadászaim. Az őreim. A szemeim és füleim ebben a szomorú, ködös és magányos világban.
Nem beszélgettünk. A szállásunkat egy hajdanvolt püspöki palotában rendeztem be. A gyönyörű freskókban és kelmékben még mindig kedvemet leltem és úgysem használta már senki. Akik használhatták volna, azokat vagy lefejezték, vagy máglyára küldték, vagy pedig gyáván behódoltak a protestáns vallás újkeletű divatának, mely nem tisztelte a régi értékeket. Nem tisztelték a szenteket és az ereklyéiket, nem látták a szépséget a rózsaablakokban, sem pedig Corona priorissza csodálatos festményeiben. Már csak én maradtam, szürke kísértetként járva a hajdan volt gyönyörű Katedrális omladozó falai között.
Szent Brünhilda apácáit szétkergették, miután erőszakot tettek a szebbeken, és levágták a csúfakat és nyomorékokat. Egy idő után nem számoltam hányan gyaláztak meg. Menekülnöm kellett volna, mint a többieknek, de moccanni sem tudtam, csak feküdtem a kövön a saját véremben. Arbus talált rám. A hatalmas pörölyével négy déli fejét csapta le, majd eszét vesztve fürdött meg a vérükben, ez alatt pedig Mahel és a többiek vettek a karjaikba és rejtettek el a füstölgő romok közé. Micsoda képtelenség volt, hogy a démonok mentették meg az életem, és mégis így történt.
Te megmentettél minket. Megmented a lelkünket. Most mi védünk meg téged. - így mondták. Mire előjöttünk már senki sem volt itt. A protestánsok elvittek mindent, ami értékes volt, majd tovább vonultak. Hosszú időbe telt, mire a démonjaim visszahozták azokat, amit már csak én láttam kincsnek. Különös üzlet volt ez köztük és köztem: én megvédtem őket az erősebbektől, aki pedig csatlakozni akart, annak ki kellett állnia egy próbát cserébe. A próba pedig többnyire egy ereklye visszaszerzése volt. Magam sem hittem eleinte a sikerben, de öt év alatt az ereklyék nagyrésze visszakerült az őket megillető helyre.
Bebújtam az ágyamba. A szobám még viszonylag ép volt a kandallóban pedig meleg tűz ropogott, hogy felfűtse a levegőt, a takarón pedig Jade, a fiatal irigységdémon hevert, hogy az ágyban se legyen olyan hideg. Csak néhány egyszerű szabályom volt: senki se azt a bűnt művelje, amiért elkárhozott. A háborúdémonok nem ölhettek, a csábdémonok nem szeretkezhettek, az irigységdémonok nem lophattak… De, ami nem a saját bűnök volt, arról nem szólt a fáma. Hogy kiskapu volt-e ez a rendszerben, azt nem tudtam. Nem kényszerítettem senki semmire, ellenben mindenki megjelent a heti három imaórán, amit tartottam. Ha ez sem volt elég, de üdvösséget nyerhettek azok, akik felégették a Katedrálist, akkor valóban nem volt igazság a világban, és nem volt miért küzdeni.
Teliholdas éjszaka volt, szinte egészen világos. Miért is próbálkozott volna bárki egy zivataros vagy ködös éjszakán? Kardok csörömpölése és csatazaj hasította ketté a csöndet, majd puskaropogás. Hirtelen ültem fel az ágyban, majd léptem az ablakhoz, de onnan nem láttam semmit. Jade álmosan nyitotta ki a szemeit, majd állt mögém, hozzá farkát a combom köré csavarva, hogy úgy csábítson vissza az ágyba.
- Megtámadtak minket.
- Már megint? - nyávogta a démon. Férfi létére meglehetősen hisztis volt. Szerencsére elég volt egyetlen hideg pillantást vetnem rá, hogy nadrágot húzzon, és magához vegye az íját és a nyilait. Én köpenyt kanyarintottam a hálóingem fölé, magamhoz vettem a puskáimat és kényelmes sétatempóban mentünk fel a tetőre. A közelharcot a többiekre bíztuk. Épp csak felértünk, mikor Mahel is előkerült. A legrégebbi társam és bizalmasom csupán néhány szobában aludt arrébb.
- Mi a mai menü?
Felkacagtam. Mahel több évtizede nem evett semmit, ennek megfelelően csont és bőr volt. Csodálkoztam, hogy még nem nyerte el az üdvösségét, de állítása szerint csak azért él még, mert nem akart magamra hagyni. Élesítettem a látásomat, hogy jobban szemügyre tudjam venni a vendégeinket.
- Érzel démonokat?
- Démonokkal élek, Jade, folyamatosan érezlek benneteket.
- Ne haragudj.
Nagyjából tizen lehettek, fekete páncélba burkolózva. Kis szerencsével talán vámpírok lehettek, ez magyarázta is, hogy miért éjszaka jöttek. Szerencsés éjszakánk volt. A protestáns betolakodók ellen csak a puskáim voltak, ahogyan az egyszerű kalandorok és kincsvadászok ellen is. Más démonok és vámpírok ellen azonban már ott voltak a varázslataim is. Az Úr ereje nem hagyott el engem. Elmosolyodtam és kitártam a karjaim. Mahelnek elég volt rámnéznie, hogy azonnal tudja mire készülök.
- MINDENKI FEDEZÉKBE! - üvöltötte, de a mieinknek, mielőtt az égi áldás elérhette volna őket.
- Sententia… - suttogtam halkan a halálos ítéletét minden áldozónak. Az ég gyönyörű volt, így a szent fény úgy tűnt, mintha a fellegek sötétkék bársonyáról hullottak volna le a csillagok, szétégetve az illetéktelen behatolókat. Dühös kiáltás és német nyelvű szitkozódás hallatszott fel, a vezetőjük pedig felnézett, egyenesen rám.
- Ott van! A Szürke Hölgy!
Szürke hölgy… milyen fantáziátlan. A szürke hölgy, aki a szürke kövek között a szürke ég alatt védelmezi a megszürkült csontokat. Persze ezek sosem a csontokért jönnek, hanem a kincsekért, az arany ereklyetartókért, fegyverekért, varázstárgyakért…
Nem kapjátok meg őket.
- Kiszórakoztad magad? - kérdezte a falánkságdémon érdeklődve.
- Úgy valahogy… Már úgy untatnak. Felhúzok egy pajzsot a kincstár köré, közben mehet a szokásos taktika.
- Ne menjek veled? - kérdezte Mahel aggódó arccal. Persze a pikkelyei alatt semmi sem látszott, de elég ideje volt már mellettem ahhoz, hogy meg tudjam állapítani az ilyesmit.
- Nem szükséges.

Bent ültem a kincstárban egy kisebb ereklyetartó oszlopnak dőlve. A gungnir és a fenrir keresztben feküdtek az ölemben, körülöttem és a kincsek körül pedig arany színben ragyogott a sacra contego. Puskaropogást hallottam kintről, néha egy-egy üvöltést… De a társaim nem féltek meghalni értem. Tudták, hogy ez a belépőjük a Menny kapuján. A támadók ellenben… Ki tudja, talán ha visszatérnek ők is az én seregem gyarapítják majd.

Hatalom. Ki ne vágyna a hatalomra? Hollódoktorként volt hatalmam. Nem is kevés. Emberek életének voltam bírája. Ám ez nekem nem volt elég. Nem volt elég, hogy félelemmel tekintettek rám, mikor fekete köpenyemben és maszkomban megjelentem egy város nyomornegyedében. Nem volt elég, hogy adósommá tettem az alvilági szervezetek nagyját életmentő gyógyszereimmel, vagy esetleg a rivális csoportok eltörlésével. Nekem több kellett egyszerű ígéreteknél, vagy félő tekinteteknél. Ezért mélyültem bele három évig az alkímia csodálatos tudományába. Hála a kapcsolataimnak, nem volt hiány az alapanyagokból, nyugodtan kísérletezgethettem akármivel és akárkivel. Mint minden más alkimista, jómagam is a Bölcsek köve megalkotásán fáradoztam. Az arany létrehozását már rég feladtam. Nem volt rá szükségem. Volt vagyonom. Voltak ismerősök, vagy adósok Veronia minden szegletében, akik nem felejtették még el az arcomat. A Bölcsek köve végtelen erőt és hatalmat adhatott volna a kezeimbe, ám amit helyette leltem, az egy lényegesen hatékonyabb szérum. Ritka alapanyagok hosszas kezelésével és gondos vegyítésével egy mélyvörös, csapadékos oldatot sikerült létrehoznom, mely képes volt a fizikai teljesítmény növelésére. Apró negatív effektus, hogy a kezelt alany elveszítette gondolkodó képességét, így könnyen befolyásolhatóvá vált.

„Subjekt 62. Tünde; Hím.
Az elegy beadása után az alany ugyan azokat a tüneteket mutatta, mint az előző hatvanegy. A bőre pár óra alatt teljesen kifehéredett, pupillája összeszűkült és nem sokkal utána belépett a tetszhalott fázisba. Ismervén a következő fázist, az alanyt átszállíttattam a többihez, a megerősített cellába, idomításra.

…

Subjekt 143. Ember; Hím.
Az elegy beadása után nem sokkal az elegy elhalálozott. Ez az első haláleset. Elképzelhető, hogy a szérum nem oldódó fázisából került egy kevés a fecskendőbe, ezzel okozva az alany vesztét. A tetemet elszállíttattam hamvasztásra. A csapadékos fázissal további kísérletezés szükséges.

…

Subjekt 234. Vámpír; Nőstény.
Ő a harminckettedik alany, amelyet sikeresen kezeltem a szérum csapadék fázisával. Ennek alkalmazása csak és kizárólag vámpírokon eredményez pozitív effektust. Más fajok szervezete azonnal megsemmisíti önmagát, amint a fázissal érintkezik. A fázissal kezelt vámpírok idomítása lényegesen rövidebb időt vesz igénybe és az eredmények is sokkal kielégítőbbek.

…

Notiz!
Sikeresen kifejlesztettem egy hatékony immunszert a szérum gáz állapota ellen. Ezzel elkezdődhet a második fázis. Nyugat, hamarosan egyesül. A naplót és a szérum elkészítésének módját meghagyom a jövő generációjának, de a többi iratot megsemmisítem a tűzben. Fő az anonimitás.

Milyen érzés is volt egy anomáliát teremteni a két királyság háborújától függetlenül? Nagyszerű. Felbecsülhetetlen. Több sereget állíttattam ki, mint amennyit egymagam irányíthattam volna. Szóval kilenc parancsnokot neveztem ki a legmegbízhatóbb nekromantáim közül. Mindenkinek elmagyaráztam a tervem részleteit és jelentőségét, majd miután mindenkire ki lett osztva egy szerep, jómagam is megindultam Carolusburg felé, teljesíteni a magamra kiosztott szerepem. Zsákom csordulásig megpakolva idegmérgekkel és az azok ellen hatékony füvekkel, melyekkel majd a maszkomat bélelhetem.
A városban nagy volt a készültség, ám a komoly védelem mellett sem mertek belekötni a királyi palota rejtélyes doktorainak egyikébe.
Elérve a palota kapuit levettem vállamról zsákomat és elkezdtem kibélelni a maszkom orrát a füvekkel. A kapu előtti őrök összenéztek, ám megkérdezni egyikük sem akarta, hogy mit is csinálok. Nem az ő dolguk kikérdezni egy hivatali személyt arról, mit is csinál. Miután felhelyeztem a fekete, holló formájú arcfedőt, kiemeltem egy nagyobb üvegcsét, melyben a kék folyadékot ráolvasztott üvegdugó tartotta bent. Ezt már az őrök is gyanúsnak vélték és látható jeleit adták nemtetszésüknek, kardjuk kivonása formájában. De túl késő volt már ahhoz, hogy lesújthassanak vele. Minden erőmmel a járókövekhez csaptam az üveget, melyből a szétfröccsenő folyadék hevesen forrni kezdett és pillanatok alatt erős szürke füstös gázzá vált, mely gyorsabban terjedt szét a palota előtt, mint ahogy egy ember futni tudott. Az őrök és a közelben sétáló járókelők bénultan összeestek és én kinyitottam magam előtt a kapukat, hogy a méreg szabad utat kaphasson az épület belsejébe is. További három üvegcsét törtem szét a palota falain, s ahogy haladtam előre, bénult emberek riadt szempárjai szegeződtek rám.
Egyetlen levelet hagytam ott, melyben csupán három szóban megfogalmaztam mondanivalómat.
„Mindenhol ott vagyok”
Roppant hatásvadász megoldás, elismerem, de ha már megcsinálom, jól csinálom. Pár óra alatt eloszlott a méreg és az emberek újra tudtak mozogni. Nem volt halálos áldozata a látogatásomnak, leszámítva azt a pár egyént, akinek szervezete ellenállóbb volt a méreggel szemben és azt gondolták, hogy el tudnak kapni.
Mosolyogtam, miközben lábam egyre inkább délebbre vitt és a félelemmel telt tekintetekre gondoltam, melyek Carolusburg utcáin meredtek rám, azonban arcom bőrének húzódása komoly fájdalommal járt, így mosolyom hamar vicsorgássá torzult és kénytelen voltam erszényem mélyéről pár szegfűszeget elrágni, hogy a kellemetlen fájdalom enyhüljön.
Eljutván a Mordemfluss egyik hídjához, egy köpenyes alakot pillantottam meg a túlparton, három páncélozott katonával. Felismertem őket. A három legerősebb idomított vámpírom volt és az egyik parancsnokom, Heiflacht.
- Végeztünk a déli királyság figyelmeztetésével fenség. – mondta a férfi, lováról leszállva és fejet hajtva előttem.
- Remek. – intettem neki, hogy hagyja a formalitást. – És a jelentés?
Erre Heiflacht egy tekercset húzott elő köpenye alól és átnyújtotta nekem. Én fürgén végigolvastam, majd örömmel konstatáltam, hogy egy idomítottamat sem vesztettem el az akció során. A mérgeket sikeresen elszórták és a mezőket is letiporták. A terveim túl jól haladtak.
- Hány emberi idomított van most nálad?
- Húsz. Máris a következő tervén dolgozik uram?
- Az már rég készen van. Szeretnék egy kis reményt helyezni az ellenfeleinkbe. Küldj ki kettő-kettő idomítottat és tíz-tíz élőhalottat észak és dél fővárosa felé. Pusztítsanak, romboljanak, de haljanak is meg. Had legyen egy szép kis jelentés belőle az uralkodóknak.
- Ahogy parancsolja fenség. – ezzel újra meghajolt és a kíséretével együtt visszagyalogolt az ideiglenes táborba. Én felszálltam a lovára és megindultam a birodalmam határai mögé. Szerettem a terepen dolgozni, de a zsákom túl könnyűnek érződött és nem ugorhattam be akármelyik laborba, hogy új főzeteket készítsek. A minőséget csak a saját felszereléseim garantálhatták.
Pár nap alatt elértem a határt és legnagyobb meglepetésemre egy fal várt. Nem olcsó fából tákolt barikád, hanem igazi, kőfal. Elképesztő, hogy a parancsnokok milyen ütemben haladnak a védelmi terveim megvalósításával. Persze nem kellett volna meglepődnöm annyira, hisz én biztosítottam nekik erőfokozókat, mégis lenyűgöző volt a teljesítmény. A kapukon még folytak a munkálatok és biztos voltam benne, hogy nem húzódik fal az egész határ mentén. De volt időm. Több is, mint amennyit megérdemeltem. Nem is beszélve a későbbi kutatásaimról, melyek az életkor növelését fogják lehetővé tenni anélkül, hogy bármilyen nekromanciát kéne alkalmaznom. De ezek csak tervek a jövőre. Akkor és ott, még csak az elkövetkező háborúkra és csatározásokra kellett koncentrálnom. Terveket kellett kidolgoznom a lehető legtöbb faj ellen és védelmet felállíttatnom a lehető legtöbb támadás ellen.

"Rossz. Jó. Ellenség. Szövetséges. Nézőpont kérdése, nem igaz? Amikor a "jó" ügyért öltem, éltettek. Amikor a bosszú éltetett, közellenséggé váltam. Veronia, te egy mocskos szerető vagy. Magadhoz ölelsz, míg úgy hozzák az érdekeid - és eltaszítasz, amikor megunod a játékot. Hát, Veronia, mondok neked valamit: dugd fel a hátsódba az "igazságosság" izzó vasát és élvezkedj rajta, mert nem adom olyan könnyen magam!"
- Crispin Shadowbane

Esélyük se volt arra, hogy észre vegyenek. Sötét éjszaka volt, olyan sötét, amelyet már rég láttunk. A Holdat sűrű felhőfüggöny takarta el előlünk, a csillagok halvány fénye se tudta áttörni. De még hogy ha sima felhők lettek volna, de nem, ezek nem azok voltak. Érezni lehetett a levegőben, hogy hatalmas vihar van készülődőben. Szinte fojtogatóan sűrű volt, alig lehetett levegőt kapni és a testemen vastag izzadtságcseppek folytak le. A ruhám már csatakos volt a levegőben megülő párától. A támadók nyugtalanak voltak és emiatt hangosabbak is. Nem ügyeltek annyira az osonásra - igaz, hogy nem is nagyon tudtak. Durva lábak taposták az aljnövényzetet, páncélos bakancsok alatt törtek el a satnya gallyak, a lehullott faágak, a hosszú ideje tartó szárazságtól megkínzott falevelek. Alig pár ragaszkodott még a fákhoz, mint ha abban reménykedtek volna, hogy jön még rájuk eső. Hát, most meg fogják majd kapni. Három férfi ácsorgott az egyik kis facsoport közepén, a középső egy fáklyát tartott a kezében, a másik kettő pedig ennek a fényénél tanulmányozott egy térképet, amelyen a megostromolandó vár képe nyugodott. Összehangolt támadásnak indult, azonban a csapdák, amelyeket szétszórtunk a terület körül, megtették a hatásukat. A támadósor széthúzódott, akadt pár sebesült - de közel sem annyi, mint amennyiben reménykedtünk.
  Hangtalanul osontam végig a fák között s Dumah ereje teljes egészében átjárt engem. Az angyallenyomat, amely hűségesen ragaszkodott hozzám, vagy inkább az ékszerhez, amelyben lakozott. Nem csaptam még csak a legkisebb zajt sem, bár ettől függetlenül nagyon ügyeltem arra, hogy ne lépjek gallyakra. Valamit megérezhettek, az utolsó pillanatban. De ez már túl késő volt a számukra. Clandestine lecsapott egyszer. Kétszer. Háromszor. A fáklyatartó esett össze először, ahogy hátulról átszúrtam a nyakát - a penge kikerülte a gerincet és a torkot átszúrva a túloldalon bukkant ki. Kirántottam a fegyveremet és beleszúrtam a túlságosan is hamar észbe kapó katona kezébe a csuklójánál. A holdezüst fegyver éle felhasított egy eret és most a vér spriccelve tört elő a sebből. Lábammal löktem el a kezéhez kapó harcost, aki nekiütközött a társának. Az nem látott túlságosan jól a sötétben, a fáklya már a földre hullott és kialudt. Vakon csapdosott, de ez nem menthette meg. Lebukva egy vízszintes csapás elől a fegyverem mélyen a gyomrába süllyedt. A katona összerogyott, kezeivel próbálta benntartani a beleit, amelyek kibuktak a mély sebből. Már túl késő volt a számára megtanulni, hogy legközelebb viselje a teljes páncélzatát. Az, akinek átvágtam a kezét, teljesen elfehéredett és menekülni akart. Nem tudott. Egy csapás a tarkójára. Gyomorforgató reccsenés, aztán holtan esett Ő is össze. Nem volt alkalmam sem időm átkutatni a testüket. Még voltak bőven....

Fáradtam támaszkodtam neki a régi, ódon kastély falának. Egész testemet vér és belsőség borította, ahogy kegyetlen halálosztóként hatoltam át az ellenség megzavarodott vonalain. Nem tudtak igazán jó védelmet kialakítani, az egységeik elszakadtak egymástól. Az, ami az elején jó taktikának tűnt - hogy a soraikat széthúzva egyszerre több irányból támadhassanak - az halálos csapdának bizonyult a számukra. Elvesztették a lehetőségét annak, hogy a különböző egységek támogatást nyújtsanak egymásnak, és ezt kegyetlenül kihasználtuk. Győztünk. Ismét. Boldognak kellett volna lennem. Örülnöm kellett volna és ünnepelni. Nem tudtam. A túlélők lassan kezdtek el visszaszivárogni, ahogy a megzavarodott támadókat kergették még egy ideig, aztán beleuntak és belefáradtak. Elcsigázott arcok, az éhségtől beesett pofák bámultak vissza rám, szemükben a csillogás és fény már rég kihalt. A gyomrom kavargott, inkább elfordítottam róluk a tekintetemet. Lecsúsztam a fal mellett, figyelmet sem véve arról, hogy a gödrökben mélyen megült a vér, amelyet a feltámadó vihar felhigított, és most már inkább egy véres sárpocsolya volt.
- Meddig kell még kitartanunk, Uram?
Lépett hozzám az egyik "katonám". Fiatal volt, legalábbis annak kellett volna lennie, nem igaz? De itt már nem voltak fiatalok. A srác maximum tizennégy éves lehetett, azonban az arca olyan volt, mint egy ötven évesé vagy mint egy több tucat csatát megjárt veteráné, aki már azt se tudja, hogy miért csap le újra és újra. Már csak teszi, automatikusan, mert ezt parancsolták neki. Viszont nekik senki sem parancsolta. Ők csak tették, amit kellett, hogy túléljenek, és még egy napkeltét megélhessenek egy olyan világban, ahol már nem volt helyük. A fiú - Allistair, ha jól emlékszem a nevére - ledobta a földre a tünde csatapengéjét, amelyet még az apja holtteste mellől szedett fel egy élettel - pontosabban csak három hónappal - ezelőtt. Nem kellett volna harcolnia, boldog gyerekkort kellett volna élnie, de nem volt még csak esélye sem erre. Hogyan jutottunk el idáig?
- Bár csak választ tudnék erre adni, fiam. Menj és pihenj le. Szedj össze mindenkit és pihenjetek le.
- Nem jön álom a szemünkre, Uram. Már napok óta nem tudunk aludni.
- Tudom...tudom. Azért próbáljatok meg.
A fiú még akart mondani valamit, aztán a fejét csóválta és elindult a néhai cselédszállás felé. A régi vár, amely fénykorában a Südardenen folyó kereskedelem felügyeletét szolgálta, mára már teljesen kopott volt és lelakott. A hajdani büszke falak nagy részt már leomlottak, a régi vártorony omladozott és lakhatatlannak minősítettük, senki se ment már be oda, állítólag kísértetek lakták. Gyakorlatilag csak a huzat csapdosta a korhadó fatáblákat és ajtókat. A vár többi része se volt jobb állapotban, de amit tudtunk, megmentettünk. Hogy miért? Mert azt hittük, hogy túlélhetjük az új háború viharát, hogy valahogy partra kecmereghetünk, hogy...túléljük. Az elején még hittünk ebben. Most már csak makacsságból tartottunk ki. Veronia egésze "gonosznak" titulált minket és háborút folytattak ellenünk. Keserűen fintorodtam el. Alig maroknyian maradtunk, de egy tüske voltunk Veronia oldalában, amelyet nem tudtak eleddig kihúzni. De már csak idő kérdése.

Én még emlékszem az elejére. Emlékszem arra, amikor egy új kultusz ütötte fel a fejét. Az elején csak az ostoba és tanulatlan, tudatlan parasztok között talált új követőkre. Ez a kultusz azonban más volt. Nem egy Mélységi állt a hatalma mögött, hanem egy annál még nagyobb hatalom: a gyűlöleté. Gyűlölet minden nem ember iránt. Gyűlölték az elfeket, a sötét elfeket, a vámpírokat és a démonokat is. Mindenkit, aki nem "Isten" útjait követte, vagy lázadozott ellene. Azt hittük, hogy hamar ki fog hunyni ennek az új őrületnek a lángja. Pár gyilkossággal kezdődött. Aztán a hatalma egyre növekedett, ahogy terjesztették a propagandát. Minden bűn mögött mi álltunk hirtelenjében. Miért nem állítottuk meg? MIért néztük tétlen, ahogy a fajtársainkra hegyezik a parasztok a kaszáikat és vasvelláikat? Azért, mert nem vettük komolyan őket. Csak egy fellángolás, semmi több. De sajnos, ez most több volt ennél. A hit gyorsan terjedt, ahogy a két királyság közötti háború a vége felé közeledett és a harcra, s vérontásra éhes katonák új ellenség után kutakodtak. Ki ellen harcolhatnának még? Az északiak ellen? Hisz Karolusburg-ot elfoglaltuk...foglalták. A két királyság egyesítése megkezdődött, békének kellett volna következnie. De aztán jöttek a suttogások: "Az elfek és sötét elfek elmenekültek...de nem mentek olyan messze, mint hinnéd. A háttérben tevékenykednek. A viszályokat is ők szítják." Az éjszaka leple alatt kirángatott családok a hosszú hetek kínzásai után mindent bevallottak, még azt is, amit nem ők tettek. Aztán nyilvánosság elé ráncigálták őket, hogy a tömeg előtt ismerjék be "bűneiket" - azt hitték, hogy ezzel megmentik magukat, vagy a családjukat. A vérre éhező tömegnek viszont nem ez volt az akarata. A közhangulat gyorsan ellenünk fordult, és az új rend erőre kapott. Mielőtt kettőt pisloghattunk volna, mély gyökeret vert még Hellenburg-ban is, ami a Kivándorlás óta egyfajta fellegvár volt számunkra. Menekülnünk kellett volna ott és akkor. De nem. Fellázadtunk és vérengzésbe kezdtünk, hogy visszafizessük azt, amit ellenünk követtek el. Azonban nem vágtuk le a szörnyeteg fejét, és a sikertelen kísérletet ellenünk használták fel. Úgy lett beállítva az egész, mint ha a legfőképpen sötét elfekből álló "partizán" csoport kimutatta volna a foga fehérjét. Pogromot indítottak ellenünk és akkor már tényleg menekültünk. Az alig ötszáz fős kompánia elmenekült Hellenburg-ból és ...valahogy az egész élére kerültem. Csak azért, mert én voltam az, aki megölte a főpapot vagy kicsodát.
Keletre akartunk menekülni, a Südarden folyását követve átkelni a folyón és a vámpírok között meghúzni magunkat. Azonban éjszakai társaink összefogtak egymással és lezárták a határaikat. A Nebeltrum-ok mágiája, a Finsterblut-ok harcra éhes katonái, a Schwarzritter-ek lovassága és a Schwarzjägerek vadászai megakadályoztak mindenkit, aki nem vámpír volt, hogy a területükre merészkedjenek. Magukat védték, érthető volt.  Végül rátaláltunk erre a régi várra és itt húztuk meg magunkat, amíg erőre kapunk és eljutunk a tengerpartig, ahol talán találunk pár hajót, amivel elmenekülhetünk. Sose jutottunk el odáig. Veronia első számú ellenségei lettünk, mert kiálltunk az igazságunkért. Most itt vagyunk. Az ötszázból mennyien is maradtunk? A mostani támadás előtt alig ötven főt számoltam össze...most talán húsz maradhatott? Húsz sötét elf. Veronia utolsói. A tündék inkább Finsterwald-dal próbálkoztak meg, mondván, hogy még az is biztonságosabb lehet, mint a nyílt terep. Velük kellett volna mennünk, bár egy-egy kihallgatott beszélgetés alapján lemészárolták őket. Nem akartunk hinni a néhai szövetségeseinknek számító déli katonáknak, így elvágtuk a torkukat, mielőtt a hazugságaikat folytathatták volna.

Fáradt voltam. Hold Anyára, már rég éreztem ilyen fáradtságot. Napok óta nem tudtunk aludni, minden kis zajra összerezdültünk, várva az utolsó támadást. De az ellenség nem siette el a dolgokat. Komótosan támadtak. Nekik végtelennek tetsző utánpótlása volt, nekünk pedig....az élelmünk fogyóban volt, zsákmányolni se tudtunk az ellenségtől, hisz ők kevés felszereléssel érkeztek. Két hét. Ennyi a maximum, aztán....nincs aztán. Mindennek vége. A "katonáim" a harcok során szerzett sebeiktől estek össze. Az ellenség nem üldözött minket a várba, nem üldözte a visszavonulókat, nekik bőven elég volt az, ha megsebesítettek minket, a többit a természetre bízták. Auriel, az egyik íjászunk konkrétan a támadás első percében össze esett a fáradtságtól és a vérveszteségtől. Ezernyi sebe alig hogy vérzett, de végül összeadódott. Voltak, akik annyira lefáradtak, hogy már azt se tudták, hol járnak, csak meneteltek előre, bele az ellenség soraiba, arról se véve tudomást, hogy fegyver van a kezükben. Húsz. Ennyien maradtunk. Az átlag életkor tizennégy körül mozgott. Mind gyerekek voltak. Mindannyian reménykedtek, hogy valaki megment minket. Nem jön senki sem, de ezt nem mondhattam nekik. Kellett nekik a remény. De miért? Mi értelme ezt tovább húzni? Lassan tápászkodtam fel a fal mellől és beléptem a rogyadozó toronyba. Por hullott alá a korhadt lépcsőkről, ahogy kint teljes erejével tombolt a vihar. Megálltam a lépcső tövében található ládánál és óvatosan felnyitottam azt. A népünk öröksége. Kötetek és könyvek a néhai sötét elfekről, amiket kimentettek azok, akik érezték azt, hogy nemsokára eljön a vége. Pár holdezüst fegyver...ennyi maradt az örökségünkből. De őriztük azt, hisz amíg egy is él közülünk, addig a fajunkat nem söpörhetik el. Feltámadhatunk még. Én már nem hittem ebben. Lerogytam a láda mellé, előhalásztam belőle a holdezüst érmét, amire a néhai sötét elf hercegség szimbólumai voltak vésve. Azt, amit még Armin-éktól kaptam. Keserédes mosoly suhant végig az arcomon. Szerencsére Ő már nem látta mindezt, hogy hova süllyedtünk, hogy...hogyan haltunk meg.

Az erdő lángolt. Legalábbis az, ami néha erdő volt, de mostanra már csak alig pár tucatnyi fa maradt meg belőle. Szememet marta a füst, de nem csak emiatt könnyeztem. Allistair volt az utolsó, aki elhullott...aztán csak én maradtam. A tűz tombolt körülöttem, ahogy szabadjára engedtem minden dühömet és elkeseredettségemet, amely felgyülemlett bennem. Olyan volt, mint ha én magam lettem volna a tűz. Pusztító. Irgalmat nem mutató. A támadók menekültek és én követtem őket. Veszettül csapdostam. Védtem. Szúrtam. Hárítottam. Döftem. Egy széles vágás a bal karomon. Elejtettem Fury-t. Leszúrtam a szerencsétlent, aki rám támadott. Torkát markolászva rogyott össze. Újabb szúrás. De szépen lassan körbe vettek engem. A lángokon keresztül csak a kíméletlen arcokat láttam. Lándzsákat adtak előre. Lándzsák, amelyek most felém mutattak. Felkacagtam. Teljes erőből lecsaptam az egyik szálfegyverre, lemetszve annak a hegyét. A katona hangosan káromkodott. Aztán...egy éles fájdalom a csípőmben, ahogy az egyik harcos elunta a szórakozást. Nem törődtem vele. Csak vadul őrjöngtem tovább, miközben a tűz pattogott, miközben kegyetlen tűzvihar tombolt körülöttem. Összerogytam, ahogy egy másik lándzsa hátulról a térdembe csapódott, a földhöz szögezve. Megpróbáltam felállni, de már nem sikerült. Féltérdre rogyva csaptam egy közeledő lábszárára. Egy újabb lándzsa a vállamat szúrta át.
- Hold Anyáért és Hold Apáért! A sötét elfekért! Gyertek, Ti mocskok!
Vért köhögtem fel. Láttam, ahogy egy gerely átrepül a lángtengeren. A tekintetem követte a fegyver röptét egészen az utolsó pillanatig. Aztán elmerült a mellkasomban. Lassan rogytam össze. Már nem éreztem, ahogy a földnek csapódtam, a vértől átitatott földnek. Az utolsó, amit láttam, az egyik gyerek arca. Egész idáig kitartottak, mert hittek abban, hogy megmentem őket. De nem tudtam. Ők győztek és semmit sem tehettünk. Veronia ellenségei lettünk, pedig nem is tettünk semmit sem. Veronia ellenségei lettünk, mert ez volt számukra a legkönnyebb döntés. Emlékeztem, amikor én mentem megbízatásokra, hogy leszámoljak az ellenséggel. Felakartam röhögni, de csak köhögtem és még több vért köptem fel. Hát, most én lettem az, akire vadásztak. Amikor én teljesítettem egy küldetést, pénzjutalomban részesítettek, netán találtam menet közben egy-egy érdekes tárgyat, amit megtartottam magamnak. Ők most mit kapnak? Csak pár skalpot és a sötét elfek örökségét, amit oly' veszettül őriztünk. Nem kérdéses, hogy mit tesznek vele. Elégetik, megsemmisítik - és ezzel együtt az emlékét is annak, hogy valaha is léteztünk. Két generáció múlva már csak a rémmesék alakjai leszünk. Az emberek terjeszkedtek, átvették a teljes uralmat Veronia felett és nem volt helye a fajtámnak, nem volt helye senki másnak sem. Lecsuktam a szemem. Még egyszer. Utoljára. Régi ismerősként üdvözöltem a sötétséget...

Az ideiglenes szereplőgárda:
Logan Shadewood – Sötét tünde bérgyilkos, a kalandozócsapat önjelölt vezetője
Belora Phel-Gorda – Női falánkságdémon, Logan beosztottja
Claire Dawnstrider – Tünde íjász, Logan csapatának tagja
Killian Dawnstrider – Claire fivére, tünde druida, Logan bizalmasa

- Hogyan is nevezik ezt az új Rotmantel családfőt? – kérdezte Logan, hátát nekivetve a falnak.
- Dieter. De ha jól tudom, már nem hívja magát Rotmantelnek, épp készül az egész családját megreformálni. – felelte lehunyt szemmel az asztalnál ülő nő. Látszatra a húszas éveiben járt, de vámpíroknál sosem lehetett tudni, ezt Logan már nagyon korán megtanulta.
- És ezzel mi is a baj, frau…
- Eirika. Eirika von Neulander. Az indok pedig nem lényeges, Mr. Shadewood. Vállalja, avagy sem?
A sötét tünde sokáig vizsgálta a hegyesfogú arcát, keresve az árulásra utaló jeleket, de nem talált semmit. A vámpír meg sem próbálta palástolni mennyire veszélyes a feladat és menyire magukra maradnak Logan és a társai, ha elszúrják. Pont ezért utálta és kedvelte egyszerre a vérszívókat.
- Mit kapunk cserébe?
Eirika von Neulander meg sem rezzent ültében, csak ezüstszínű szemei fordultak felé.
- Amit csak akar.
Ennyi volt csupán, amit Logan hallani akart.


- A toronyba? - szaladt fel Claire szemöldöke, miközben ujjai játékosan elkaptak egy hajtincset és körbecsavarták az álla alatt. A tündelány akkor csinálta ezt, ha a kockázat és nyereség mértékét méricskélte össze magában, így Logan miatta nem aggódott. Killian szokás szerint szótlanul morzsolgatott valami illatos fűszert maga előtt, ráhagyva a döntést a társaira, Belora viszont felállt és lesöpörte magát.
- Csak hogy jól értettem-e… - kezdte a démon, amire Logan csak felsóhajtott. - Azt várod, hogy négyen bevegyük magunkat a Rotmantel vámpírok tornyába, likvidáljuk az újonnan kinevezett és hírhedten félcédulás vezetőjüket aztán szépen, csöndesen lelépjünk.
Logan leült egy laposabb kőre és egyik lábát átvetette a másik térde fölött.
- Így valahogy.
Belora hosszú másodpercekig próbálta kiszugerálni a sötét tündéből a bocsánatkérő, poénkodó vigyort, ám partnerére akadt – Logan begyakorlott módszerrel öltötte magára a teljes, szinte unatkozó közönyt. A démon miután kénytelen volt elfogadni, hogy önjelölt főnökük komolyan a halálba akarja küldeni őket Killian felé fordult.
- Mit tudunk erről a vámpírról?
- Ahogy mondtad… - hagyta abba egy pillanatra a druida a fűszerszagolgatást. - Valószínűleg őrült. A veszélyesebb fajtából. Mindent és mindenkit betegségnek lát, aki csak képes lehet ártani bárkinek, vagyis szinte csak idő kérdése, hogy az átkozott, hátborzongató Roncsserege mikor tesz céltáblát a nyakunkba és jön utánunk. Én támogatom Logant.
Belora nem tudott mit felelni, csak idegesen hátrafogta mályvaszínű hajzuhatagját és kötött rá egy csomót. Ha a mai menü vámpírokat jelentett nem akarta leenni magát.


A Nachtraben torony meredekebb és jobban védett volt, mint először számítottak rá. Logan felpillantott az első ablakig, jó tizenöt láb magasban és felsóhajtott.
- Kil, ez sajnos a te dolgod lesz.
Killian bólintott és a toronyhoz lépett, hosszú ujjaival megérintve a sötét téglákat. A háttérben halkan megpendült valami, aztán fémes csörömpölés hallatszott és egy pillanatnyi, elfúló nyikkanás. Claire előbújt a rejtekhelyéről és a szerencsétlen őrhöz sétált, kihúzta a nyilát és próbálta elnyomni az öklendezését.
- Mi az? - lépett oda hozzá Logan. - Gaudomors?
A tündelány megrázta a fejét, aztán megtörölte a szemét.
- Él. Épp ez a szomorú benne. Akinek ennyi élőholt és förtelem van a kezei között miért pont az élőkkel végezteti a piszkos munkát?
- Ez nem piszkos munka, Claire. Ez az, ahol megengedhetik maguknak, hogy egy pillanatig tétovázzanak. A takarításnál nem. Gyere! - ölelte át fél karral a nő vállait, elráncigálva a megölt vámpír holttestéhez. Killian végzett a fallal, a gránittéglák közül vaskos, kapaszkodónak épp alkalmas jéglemezek törtek elő, Belora pedig már félúton járt az ablak felé. - Menni fog, Claire? Szeretnél őrt állni?
- Nem fog neki menni, Logan. Maradj itt, Claire. - rázta meg a fejét határozottan Killian, amire a lány csak pislogott, aztán bizonytalanul bólintott. Logan elszakította a tekintetét tőlük és kapaszkodni kezdett a druida jégmágiája alkotta kitüremkedéseken felfelé, míg Belora után el nem érte a homályos ablak peremét. Megvárta, míg a démonlány jelez, ami egy nedves roppanás után történt meg. A sötét tünde fél karral felrántotta magát és éjgyilokját készenlétben tartva beugrott a toronyba.
Belora egy árnyékba boruló test fölött állt undorodó arccal, lábával taszítva odébb. Arányaiban férfi volt, sötétfekete páncél borította, de ahol látszott az alatta megbúvó alak mintha hiányzott volna belőle minden izom. Egy üres csontváz volt, ami körül szétfolyt a tagjait mozgató vérköpeny, egyedül a pókhálószerű varratháló maradt meg rajta.
- Élőholt. - fintorodott el Logan, Belora pedig egy utolsó rúgással a falhoz taszította a testet.
- Az. Egy gaudomors. Undorító.
Logan nem beszélt latinul sokat, csak a közhelyeket és káromkodásokat, de még ő is le tudta fordítani, hogy a szó nagyon darabosan „örvendő halált” jelentett. Ironikus név volt azoknak a torz szörnyeknek, amik alig egy hónapja kezdték tizedelni a környező falvakat.
- Undorító, Phel-Gorda kisasszony?
A sötét tünde és a démon egyforma sebességgel pördült meg, fegyvereiket szinte betanult mozdulatokkal húzva elő, azonban mindketten megfagytak a folyosón feléjük sétáló vámpír arcát megpillantva. Fekete és fehér, sötét és világos torz kakofóniája folyta körül a cseresznyeszínű szemeket, közöttük pedig egy lüktető, szinte motoszkálni látszó varrat feszült, mint valami nem evilági kapu, próbálva visszatartani a sötétséget. Nem mintha képes lett volna, a férfi lelkében lakó sötét már rég kiviláglott a haja fehérje alól. Logan tért magához hamarabb, egyik ujját beleakasztotta az oldalán lévő dobótőr karikájába és a tenyerébe pörgette, késlekedés nélkül hajítva el az ellenség irányába – de lassú volt.
- Nasargiel. - a vámpír szemhéjai lejjebb ereszkedtek, a beteges lila fény pedig szinte elöntötte a termet.
Valami rátekeredett a sötételf eldobott tőrének markolatára. Utána a bokájára. Azután a csuklójára, és mire észrevette fekete tintaszerű, de mégis acéldrót keménységű tövises indák feszítették oldalra a karjait, pont ahogy a démonnak is mellette. Mintha valami pókháló lett volna, a falak között terjengő árnyakból bújtak elő és gúzsba kötötték mindkettejüket egy szempillantás alatt. Logan az ablak felé pillantott, amire a vámpír csak közelebb lépett hozzá.
- Ne aggódjon, herr Shadewood, a barátai is sorra kerülnek.
- Honnan ismer maga engem? - vicsorgott a sötételf, amire a vámpír kesztyűs ujjai összefogták az állát.
- Ki ne ismerné Logan Shadewoodot és a felemás kompániáját? Végül is volt arca a Finsterwaldról elneveznie saját magát – ezt az emberek nehezen felejtik?
- Felemás? Érdekes. - vigyorodott el fájdalmasan Belora, amitől Logannek végigkúszott egy verejték a halántékán. Talán máris halottak, de ha a démon így folytatja még fájdalmas is lesz az Utolsó Út. - Mások magáról mondják ezt. És maga amúgy sem ember, Dieter von Rotmantel.
- Ahogy maga sem. - fordultak a vámpír hideg szemei a démonlány felé. - Kettőnk között csak az a különbség, hogy én elfogadom. A történelmet nem emberek írják. Csak eszmék.
- És mi a maga eszméje? - vicsorgott a vámpírra a démon, mégis Logan a lányt látta kevésbé rémisztőnek.
- Én csak egy eszköz vagyok, kisasszony. Egy gyógyító. A világ beteg, mert tele van fekélyes sebekkel. Gyilkosokkal. Tolvajokkal. Ármánykodó, kizsákmányoló, erkölcstelen nagyurakkal, akik néhány selyempárnáért nyomorítják meg a népek életét. Olyanokkal, mint maguk.
- Ezt pont egy Rotmantel mondja? - Logan nem bírta tovább, de ahogy kiejtette a szavakat a feje erőtlenül hanyatlott le.
- Már nem vagyok Rotmantel, herr Shadewood. Szégyen és gyalázat, megbocsáthatatlan bűn, hogy valamikori családom a legnagyobb betegség volt erre a földre nézve, de a Rotmantel ház nincs többé.
- Csak a Roncssereg. - nevetett fel epésen Belora. - Maga sem hiszi el, igaz? Hogy jót tesz. Hogy a világ megbocsájtja magának, amit tett. Hogy elfelejtik majd a sötétséget, ami Felemás Dieter volt.
A vámpírúr nem válaszolt, csak a véres csonthalmazhoz lépett és finoman megérintette. A vörös tócsa hullámozni kezdett, apró cseppekre omolva mászott fel a fehérre koptatott csontokon, egyre gyorsabban míg végül a páncélba bújtatott rém megmozdult és természetellenes, darabos mozgással felállt.
- Nem hiszem. - mondta a vámpír csendesen, miközben hátat fordítva nekik lépett kettőt a folyosó felé. - Nem tartom magam jótevőnek, sem messiásnak. Csak egy eszköz vagyok, ahogy eszközzé tettem a családomat is. Amint az eszköz elérte a célját elégünk mi is a tűzben, ami megtisztítja tőlünk ezt a világot.
Azzal Felemás Dieter magukra hagyta őket, torz csont és vér szüleménye pedig egy elegáns, fekete vámpírkardot felemelve feléjük lépett, hogy eleget tegyen mestere elborult küldetésének.
- Sajnálom, Bel. Nem kellett volna elvállalnom ezt. - mosolyodott el szomorúan Logan.
- Rá se ránts. Egyszer mind meghalunk. Még az olyan szörnyek is, mint Dieter von Rotmantel.

Ez egy eléggé érdekes azonnalira sikeredett. Nagyon tetszett, hogy mindenki más-más aspektusát ragadta meg az elképzelésnek. A megalomániás tervek külön mosolyt csaltak az arcomra *széles mosollyal jegyzetel, jól jön az még szebb napokra* így azt hiszem mindenki megérdemli a 150 TP.