Azonnali játék: Óh, Rómeó!

Veron(i)a, ahol két sok család frakció harcban áll, a szerelemnek még sem állhat útjába! Dramatic Darr is dramatic

A feladat a következő: válasszatok ki egy karaktert a saját frakciótok által legjobban utált fajtából és írjatok le egy tiltott szerelmet. Hogy ki mennyit ír le belőle, hogyan vet véget neki az a fantáziára van bízva. Lehet párban is, de új NJK kreálása is megengedett.

Jutalom: 150 TP
Határidő: Január 20.

Kis segítség a frakciópárosításokhoz:
Tünde - Sötét tünde
Egyházi, Nefilim - Ellenkező egyház, démon, nekromanta (merészebbeknek élőholt), kultista
Északi katona - Déli katona
Vámpír - Északi egyház, Ordo Malleus

(Mr. Wildwind almát hámoz az asztalnál, Mrs. Wildwind feldúltan pakol egy nagy táskába)

Mr. Wildwind: Lassíts kicsit. Már megnyúltak az árnyékok a délutáni napfényben, s a királynő még vár a vacsoraasztalnál. Úgyse indulsz útnak hajnal előtt.
Mrs. Wildwind: Úgy kéne tennem hát, mint aki örül a hírnek? Téged talán boldoggá tenne, ha átkozott unokák szaladgálnának a fényezett deszkákon, és imádott fáid helyett a Holdat dicsőítenék?
Mr. Wildwind: Régen nem voltál ellenük. S emlékszem, hogy volt, hogy megsajnáltad a kormos bőrű szolgálólányt valamelyik udvarban.
Mrs. Wilwind: Az más. Az nem a mi családunk, nem a mi vérünk.

(Mr. Wildwind lassan és kimérten feláll az asztaltól, a neje mögé sétál és megöleli)

Mr. Wildwind: Csakhogy, kedvesem, a szörnyű igazságot te is tudod. Bármennyire is dühöngsz, mint az északi szél télidőn, bárhogy is üvöltesz, mint a novemberi vihar, akkor sem tehetsz ellene semmit.
Mrs. Wildwind: Majd meglátjuk. Attól még, hogy te mindenbe belenyugszol, és nem vagy hajlandó tenni semmit, attól én még nem fogom tétlenül végignézni.

(Bosszúsan összezárja a táskát, Mrs. Wildwind jobbra el. Mr. Wildwind visszabiceg az asztalhoz, és a tenyerébe támasztja a kezét.)

Mr. Wildwind: Vajon valóban az anyai szeretet mozgatja, s a lányunk javát akarja szolgálni, vagy csupán saját büszkesége nem engedi, hogy az akarata ellenére történjen bármi?


Alan: És akkor már haza sem jössz többet?
Loreena: Volna értelme?
Alan: Hát ott van a királynő, meg a lovagok, akikkel beszélned kell…
Loreena: Már beszéltem Lady Brigitte-tel, és állítása szerint nem változik semmi. Levélben fog jönni a feladat, ha kérdésem van útba ejthetem az udvart, ha nincs elvégzem, megírom a jelentést és ennyi.
Alan (néhány másodperc szünet után): Ez nagy bizalomra enged következtetni. Nem ellenőrzik, hogy a jelentés valódi-e, vagy hogy tényleg tetted-e a dolgod.
Loreena (elgondolkozva nézi az öccsét): Te felnőttél, öcsém. Mióta gondolkozol így?

(Alan kuncog, feldob egy almát a levegőbe és elkapja)

Loreena: De igazad van. Viszont csak egyszer derüljön ki, hogy nem azt csinálom, amit mondanak és elveszik a lovagi címem.
Alan: És bánnád? Hiszen már hercegnő leszel.
Loreena: Én attól még én is vagyok. Lovag is vagyok, és nem fogok abroncsszoknyában ülni egy kastélyban, abból egy sötét tünde sem eszik.
Alan: Tényleg. Mikor mutatsz be?
Loreena: Arminnak?
Alan: Ahaaa… Elvégre a sógorom lesz, és még csak nagyon messziről láttam. Egyszer. Véletlenül. Nincs egy húga?
Loreena (nevetve): Nincs neki, de nem gondolod, hogy anyánk szíve szó szerint kettéhasadna, ha te is sötét tünde feleséget választanál? Ha akarod elkísérhetsz Elathába egyébként.
Alan: Jól van, elkísérlek. Úgyse vagy még elég jól a lovagláshoz.
Loreena: Jól vagyok.
Alan: Valóban?

(Alan felé dobja az almát, Loreena odahajol hogy elkapja, de fájdalmasan felszisszen. Az alma leesik a földre és elgurul.)

Alan: Kénytelen vagy bevallani, Sis’, hogy nem vagy formában.

(Lódobogás, nyerítés, Mrs. Wildind balról belép a színre)

Mrs. Wildwind: Ó hát itt vannak, a tékozló gyermekeim!
Alan: Tékozló? Én? Ebben mi az újdonság?
Mrs. Wildwind: Kivételesen nem rád gondolok, hanem a korábban példásan viselkedő nővéredre. Hová fajultál, lányom, hogy egy férfi miatt felrúgj mindent, amit eddig felépítettél, hátat fordíts a hazádnak, a családodnak, és nekem…
Loreena: Csak férjhez megyek, anyám, és másik városba költözök. Ez a Természet rendje, mióta létezünk, hogy a gyermek elhagyja a szülői házat és új családot alapít.
Mrs. Wildwind: Ne gyere nekem a vallással, mikor egy holdimádóhoz készülsz hozzámenni!
Loreena: Hát ez a baj? A vallása?
Mrs. Wildwind: A baj az, hogy kevesebb eszed van, mint egy csirkének.
Alan: Én ezt bóknak venném Sis’, szerintem a csirkék okosak…

(Mrs. Wildwind ad egy taslit Alannek)

Mrs. Wildwind: Ez nem rólad szól Loreena. Soha egy percig nem szólt rólad, csak arról, hogy a herceg borsot törjön őfelsége orra alá, hogy nemestünde feleséget választ, lehetőleg olyat, aki közel áll az udvarhoz, hogy felhasználhasson a saját céljaira. Elmondtam ezt Holtmező után is, elmondtam most is.

Loreena: Én pedig elmondtam akkor is, és elmondom most is, hogy tévedsz. Ha nem vetted volna észre, Amelie Fairbranch már nem bízik bennem többé, és ott próbál kitolni velem, ahol tud… Ha fel akarna használni bárkit is a herceg, akkor a lehető legrosszabb eszközt választotta.
Mrs. Wildwind: Ez csak egy az újabb trükkök közül. A királynő megbékél idővel, ha most hazatérsz velem. Gyere haza inkább. Nem ez lenne az első alkalom, hogy egy férfi felhasznál és rászed, de most még elkerülhetjük a katasztrófát.

(Loreena hallgat, majd enyhén hisztérikus nevetésben tör ki)

Loreena: Milyen katasztrófáról beszélsz, anyám? Mi jöhet még? Ármány? Csalódás? Sötétség? Halál? Mindegyiket láttam már, a szemükbe néztem… De az ő oldalán egyiktől sem félek már.

(Mrs Wildwind arca vörös lesz, egy ideig csak tátog)

Mrs. Wildwind: Jól van. Ha szép szóval nem megy…
Alan: Anya!
Mrs. Wildwind: Ne számíts tőlem se hozományra, később örökségre sem, sem pedig a támogatásomra az udvarnál. Ha most Elathába indulsz el Zephyrantes helyett, akkor tudom, hogy hová fog kötni téged a szeretet és a hűség, és akkor nem leszel a lányom többé. Arról pedig ne is álmodj, hogy elmegyek az esküvődre.

(Mrs. Wildwind megfordul, jobbra el, a két gyerek elhülve néz utána)

Alan: Nem mondta komolyan.
Loreena: Szerintem de.
Alan: Oké, lehet az esküvődre nem fog elmenni de a többi… Tudod, ha nem te örökölsz a szüleink után, akkor én, és ez még mindig rosszabb döntés, ezt ő is tudja. Csak fenyegetőzik, hátha megijedsz, és szaladsz a soknyája mögé, mint eddig mindig… Nos, Armin előtt. Komolyan, a pasi új időszámítást kezdett nálunk.
Loreena: Te támogatsz?
Alan: Hát, ha engem kérdezel, eddig se voltunk rosszban, elvégre testvérek vagyunk, de a mostani énedet, hogy nem anyuci jókislánya vagy, jobban bírom.
Loreena: És apa?
Alan: Apa… Hát tudod, hogy van ez. Ő anya csicskája. De szerintem veled van, és biztos küld hozományt is, csak valamelyik nagynénénk küldeményének álcázza majd.
Loreena: Nem érdekel a hozomány, nincs rá szükségünk… Csak… nem akarlak elveszteni titeket. Szeretném, ha apa mesét mondana a gyerekeimnek, te meg énekelnél nekik, néha eljönnétek meglátogatni a házamba és néha mi is mehetnénk hozzátok…
Alan: A Természetanyára kérlek, el ne kezdj nekem érzelgősködni.

(Loreena szipog kettőt)

Loreena: Jól van.
Alan: Minden oké lesz Sis’. Egyszer ez a vihar is véget ér majd.

A nap fényes hintaja lerobogni látszott a szürkés égboltról, vörösen izzó kerék nyomokat hagyva maga után, melyek mint fájdalmas sebek mutatkoztak az ég hatalmas orcáján. Lázas, halványuló teste lassan alábukott és előkúsztak az árnyak, a sötét és a gonosz is megtelepedett a északi kis városka fagyott kövein, melyeken évszázadok súllyos pora pihent. Komótos tempót diktálva lepett be minden kis zugot, ahol egy talpalatnyi helyet is talált magának, majd mint, aki jól végezte dolgát pöfeszkedve vonta uralma alá a Földnek ezt a felét, azonban így sem hódithatott el mindent, mert az utcákat szegélyező kis gázlámpácskák fénye is kigyúlt, elűzve ezzel egy falatot a komor nagyúr csatlósai közül.
Ott álltam teljesen magányosan a fagyos éjszakában, még csak egy lovaskocsi sem törte meg a lámpák barátságos zúgását, csak az esti szellő játszadozott hófehér hajam tincseivel. A hold is felmászott a borongós égboltra, s a csillagok is hűségesen követték, ám a fellegek mögül, épphogy csak ki-ki dugtág fényes ábrázatukat. Békés csend, mint egy nagy lepel borította el a várost, jeges, hűvös szél fújt, azonban nem volt, olyan nagyon húsba markoló hideg. Bágyadtan bámultam az elöttem tornyusóló, robusztus épületet.
Falai szürkék, vastagok voltak és az égig meredtek. Fa keretes, sötét ablakai, melyekben egy szikrányi fény sem pislákolt, bugyután meredtek rám. Egy fekete hosszú palástot viselő csuklyás alak jelent meg a horizonton, nem hagyva, hogy elveszek az épület apróbb részleteiben. Határozott léptekkel, szinte dacosan közelített, kezében egy hatalmas ütött kopott könyvet szorongatott, köpenye bőszen hullámzott testén; olyasféle látvány volt mint egy fekete forgószél. Kezei hófehérek voltak a hűvös fuvallatoktól, s ahogy lépdelt felém egyszer csak kicsúszott kezéből a könyv, és persze ezer meg annyi megsárgult papírra vetett gondolat terült szét a fagyott köveken.
Gyorsan felpattantam, hogy segítségére siethessek a fekete forgószélnek, aki most épp a földre rogyva kapkodta, a kék tintával papírra vetett jegyzeteit. Letérdeltem melé és én is szaporán kapkodtam a földön heverő irományokat, ekkor lopva a könyvre pillantottam. "Mert ha nem kedvezett az Isten a bűnbe esett angyaloknak, hanem mélységbe taszítván, a sötétség láncaira adta oda őket, hogy fenntartassanak az itéletre" 2Pt 2:4. Ezeket a sorokat olvastam ki a melettem heverő nyitott Biblia megsárgult, elöregedett lapjaiból, olyan megrökönyödést keltett bennem a dolog, hogy alig tudtam mozogni. Tekintetemet a csuklyás férfire szegeztem, kinek arcát már nem fedte a fekete szövet, s kinek nyakából egy rózsafüzér lógott. Lassú mozdulattal felé nyújtottam a kézzel írt lapokat, melyekre minden bizonnyal beszédeket vetett, s tartózkodóan hátrébb húzódtam.
- Köszönöm kisasszony- mondta, érces, kicsit rekedtes hangján és barna szemeivel arcomat pásztázta.
- szi... szivesen.- nyögtem, miközben tekintetemet rajta pihentettem. Lágyan ívelt vonásai, fehér bőrrel társultak, homloka csontos és magas volt, haja pedig sötét barna és és kicsit göndörkés. Felállt, s kezet nyújtott felém, hogy engem is felsegítsen, én pedig óvatosan csúsztattam kezem, az ővébe. hideg keze, nem volt érdes, hisz nem végzett kerti munkát, csak az író asztal melett görnyedhetett naphosszat. El fordítottam tekintettem, hogy leplezzem megvetésem, de valahogy nem sikerült, mert lazított szorításán,majd végül elengedte a kezem,mely súlytalanul hullot a testem melé.
- Nos nagyon örültem- mondta udvariasan,meghajolt, majd elsietett.
Meg sem várta, hogy valami elköszönést kipréseljek magamból, én pedig sóvárogva pillantottam utána, de már késő volt, beleveszett a sötétségbe, léptei sem hallatszódtak már. Visszaültem, az ekkor már újra hűvös padra és az ég felé szegeztem tekintettem.  Ahogy bámultam a Hold fényes arcát, a fagyos éjszakát társammá fogadtam, s vele együtt, gondolataimba süpedve merengtem. Egy közeli templom toronyból felcsendült az éjféli harang szó. Megvetéssel telt meg a szívem, mely kipumpálta a fekete, keserű érzést egészen a fejemig, s becsmérlő gondolatokat támasztott bennem.
Az egyházat nem tartottam többre, mint egy selyem lepelbe burkolt, fényességgel bevont , képmutató világnak, melyben az apró szolgák, helytartók csak prédikálni tudnak,beszélni arról, hogy mi hogy helyes. De ki mondja meg mi a helyes? És miért pont az a helyes? Es ha rossz, akkor miért az a rossz? Sorakoztak a kínzó kérdések a fejemben, melyek válaszára szomjaztam. Mikor a lelkük mélyére néznek, ők is ugyanolyanok, mint bárki más, ők is térdig gázolnak a mocsokban, a sárban, a bűnben. Sosem értettem igazán, hogy miért is lesz valakiből egyházi személy, s mivel nem ismertem a dolog nyitját, haszontalannak tartottam az egészet, ostobaságnak, mely teljesen felesleges.
"mélységbe taszítván, a sötétség láncaira adta oda őket" Viszhangzott fejemben a mondat. Ez lennék én, akinek "nem kedvezett" Ő? De mégis miért vagyok én bűnösebb mint bárki más? Nem fért a makacs fejembe a dolog, hogy miért különbek nállam a pakok, aki úgyan úgy bűnben járnak, csak képesek, mindenbe beleszőni az Ő nagyszavát.
Másnap reggel, az éjjel szinte kihalt városkába kezdett visszacsordogálni az élet, csak úgy szálingóznak az emberek, a lovak patáinak kopogása viszhangzott a szűk kis utcákban. Fel keltem, hát elmélkedő helyemről, hogy körbenézzek. Kellemes kis sétának néztem elébe, friss volt a levegő,s a nap is jócskán beragyogta az eget. Kis házikók fehérre mázolt fala, az ablakok fakeretei, csodás dióbarnás szinekben tárultak elém. A kéményekből vidám füst fellhők gomolyogtak ki. Egy nagyobb térre kerültem, ahol fák kopár ágai nyújtóztak az égfelé, ekkor még nem is vettem észre hova is csöppentem, csak hagytam magam elveszni a a forgatagban. Hosszú másodpercek leforgása alatt sikerült csak rájönnöm, hogy épp azzal a templommal állok szemben, aminek tegnap a harangját hallotam, s ahová valószínű forgószél is sietett.
Annyira lefagytam a meglepődéstől, és az épulet szépségétől, hogy nem mozdultak az izmaim. Ez nem volt túl szerencsés egy zsúfolt téren, hát még ami ez után következett. Egy férfi sietségében, olyat taszított rajtam, hogy egyensúlyomat elvesztve hultam az útra, pont egy arra száguldó lovaskocsi elé. Ugyan időben megáljt parancsoltak a lovaknaz, azonban mégis sikerult az egyik paripának megtaposnia. Fájdalmasan kiáltottam fel, mire a szekérből kikukucskáló fejek döbbenten meredtek rám. Feltápászkodtam a földről, s kissé sántítva tettem pár bizonytalan lépést, majd erőtlenül a mocskos földre zuhantam. Elvesztettem az eszméletem, az utolsó emlékem, egy csuklyás alak foszlánya maradt csak meg mindössze.
Selymes paplanok és puha párnák közt tértem magamhoz, a szobát, melyet erős tömjén illat lengte be, amitől kellemetlen viszolygás fogott el. A hófehér falakon szentek képei függtek egymást követve, cirádás kacskaringókkal szegélyezett, arany keretben. Fel akartam ülni, ám csak egy fájdalmas nyögés hagyta el kiszáradt ajkiamat, a baleset utáni zúzódások még mindig pokolian sajogtak.
Ekkor az öreg, barnás ajtó nyikorogva feltárul és a meleg, barna szemű, fiatal pap lépet be rajta, fekete csuhálya a földet súrolta. Fürkészve figyeltem minden apró mozdulatát, s ő ezzel nem törődve, gondoskodóan emelte fölém kezét, majd a homlokomon pihentette. Hűs balzsamot kent karomra, hogy enyhítse az égető fájdalmat, s vizes kendőt tett perzselő fejemre.
- Mit keresek itt? - érdeklődtem szuszogva, kicsit még rekettes hangon.
- Majdnem eltiportunk egy harmatozó virágszálat, lássa be nem hagyhattam az utszélén hánykodni, kedves kisasszony.
Nem válaszoltam, csak lágy tekintetemet futattam végig arcán. Rabul ejtettetek a férfi vonásai, a kis pisze orra a meleg pillantása, a gondoskodó keze... majd a nyakából lógó kereszten álapodott meg, s az érzéseimbe keserűség vegyült. Oh miért? buggyant felszínre bennem a kérdés, s nem tudtam eldönteni, hogy mi fáj jobban, a testemet borító zúzódások, vagy a kínzó gyötrelem, hogy nem lehet az enyém. Napokon keresztül ápolt, etett és gondomat viselte, bennem pedig egyre nőt a kétségbeesett szeretni vágyás, amit nem tudtam közvetíteni felé.
Egyre szebben javulgattam és már sétálni is kimerészkedtem a templom csodálatos kertjébe, melyet káprázatos kovácsolt vas kerítés szegélyezett, s ahol friss levegővel tölthettem meg tüdőm minden kis zugát, közben csak egyre nagyobbra dúzzadt bennem az érzelmek túláradó folyama. Egy szót sem szólt hozzám, mintha kiradírozták volna belőlle az érzelmeket, s égtelen nagy vágyat éreztem, hogy visszatöltsem belé a színes vágyakat, hogy visszafessem a mosolyt az arcára, főlleg a forró szerelmet áhítottam visszaadni neki.Dühös voltam az egyházra, hogy kiölik a szerelmet a férfiak életéből, hisz ez egy olyan gyönyörű dallam a szív húrján, akár a rigó éneke tavasszal, a bús komor tél után. azonban lassan közelgett a pillanat, mikor el kell hagynom a biztonságot nyujtó templomot. Azért még sem szándékoztam ölbetett kézzel végig nézni, ahogy egy sarjadó fiú élete elhal.
Mikor beköszöntött az est, a maga komótos tempójában, bejött a szobába, s én elkaptam a csuklóját, és a mellkasomhoz szorítottam, hogy érezhesse heves szívdobbanásaimat. Nem szólt, én még is láttam, ahogy lassan vissza szivárog belé az élet, ahogy lerázza békjóit, s másik kezével végig simítja gyönge arcom.
- Tudod, hogy nem lenne szabad- susogta fogai között, de ekkor már nem volt visszaút, leomlottak a falak, s a föld porával lettek egyenlőek az egykor masszívan ellenálló téglák.
Tudtam, hogy nem volna szabad, de mégsem tehettem mást, ezt diktálta valami, ami nagyon mélyen relytőzött bennem. Egészen közel hajolt, s édes csókot lehelt ajkamra. Nem sok idő telt bele, s mindketőnkről lehúlt a ruha, ami nem kapott egyéb feladatot, csak hogy a földön hevejen. A gyertyák, melyek aranyozott vastalpakban csücsültek, sárgás fényben úsztatták meg, izmos testét, s az én hófehér bőrömet. Ahogy nekem feszült, egész testemet jól eső borzongás töltötte be. Tán még a fellegek közül letekíntő Dionüszosz is büszkén tekintet volna le rám, oly heves vágyakat szabadítottam fel. A puha paplanok testünket, kéjesen cirógatta, a gyönyörtől szabadult hangok pedig betöltötték a kis szobát, megbotránkoztattva, a falakon függő szenteket. Csodás éjszaka volt, egymáson csüngtünk hosszas időn át, cirógatva egymást, s mézédes csókokat váltva. Végül pedig fejemet a melkasához fúrtam, s édes álomba merültem, az évezetes együtlét után.
Lassan megkocogtatta a hajnal, gyongéd ujjaival az ablakot, s nesztelenül settenkedet be a csöpp szobába. Pilláimat megrebegtetve ébrettem, s karomat ölelésre szorítottam volna, ha lett volna melettem valaki. De nem volt. Szomorúan ültem fel, s megdörzsöltem, égszínkék szemem, s meglepve láttam, hogy a forgószelem egy széken ül, arcát tenyerébe mélyezti, s olyan sötét, megbánás kavarog körülötte, hogy szinte kézzel tapintható. Csöndesen figyeltem egy darabig, s végül megértettem, hogy ő nem olyan mint a többi kétszínű pap, ő valóban ártatlan volt, és én ezt elvettem tőlle.
A lehető leghalkabban magamra öltöttem, gyöngéd selyem ruhámat, s az ajtó felé osontam, mikor gyöngéden utánam nyúlt és magához húzott. Nyakamon éreztem leheletét, s égető könnyeit is, kicsi szívem összeszorult, s nem tehettem mást mint, hogy gyöngéden végig simítom a hátát. Hosszú percekig csak szorított majd elengedett, s ennyit mondott remegő ajkakkal:
- Imádkozni fogok érted.
Ezek a szavak a szívemig hatoltak, s egy könny csepp gördült végig az arcomon, egy utolsó fájdalmas pillantást vetettem rá, s kiléptem az ajtón, majd a templom nagy kapuján is. Én nem akartam fájdalmat okozni neki, még is sikerült, pedig ő tényleg ártatlan volt. Hogy lehettem ilyen balga?
Hetekbe tellet mire feldolgoztam, hogy mit is tettem valójában, de örökre elraktároztam a szívemben ezen eset tanulságait.

Körbetekintek a körülöttem lovaglókon: mind zordnak és nagyon elhatározottnak tűnnek, szemük idegesen tekint körbe-és körbe, kezeiket mind fegyvereik markolatán pihentetik. Jobban mondva inkább repedeznek bőrkesztyűik, ahogy izmaik pattanásig feszülnek idegességükben, miközben a pengéiket markolásszák nyugtatólag. Nem csodálkozom azon, hogy idegesek. Én speciel egyszerűen csak remegek a félelemtől. Mind a két lábammal szorosan tartom magam szamaram hátán, aki rosszallóan rám tekint, de miután megsimogatom a fejét, ugyanúgy unottan folytatja az útját. Egy ideje megfogadtam, hogy nem ülök fel még egyszer egy olyan hatalmas marmagasságú dögre, plusz a Csacsim sokkal okosabb is mint bármelyik túltenyésztett paripa.
Egy sikeres és - hála az Úrnak - vér nélküli rajtaütés során sikeresen zárhattuk zsákmányakciónkat, így egy igen öreg relikviára rátennünk a kezünket. A kőtábla, amire még latinul vésték fel a sorokat a korai katolicizmusnak egyik szövegemléke. Legalább annyira fontos az Északnak, mint amennyire Délnek - hiszen sok rágalmat szórtunk már a fejükre az alapján, hogy önkényesen belemódosítottak a Bibliába, így esetleg lenne rá bizonyítékunk is - így egyedül nem küldhettek el erre a küldetésre. Húsz-harminc könnyűlovas bérpenge, legfőképp lándzsákkal felszerelve tar velem, bár nem számítok semmivel sem többnek mint ők. A probléma az, hogy mélyen Északi területen sikerült elkapnunk az azt szállító karavánt, és mivel a lovakat pihentetni kell, visszafele már nem hajthattuk meg őket nagyon. Lassan poroszkálva haladunk ki a királyságból Dél felé, minden pillanatban rajtaütéstől tartva.
És láss csodát, nem kellet sokat várni rá.
Az út, amin haladunk dombok közt halad át kilométereken keresztül, nagyon se épület se fák nem akadnak útközben, amíg egy kereszteződéshez nem érünk. Itt egy apróbb erőd terül az útjelző tábla mögött, ahol is a mi utunk belefut egy másikba. Két irányba mehetünk innentől. A lovascsapatunk vezetője felemeli a kezét, jelzésként, mire egy nyíl fúródik át a nyakán, rögtön több irányba szétspriccelve a vérét, megriasztva a környező embereket és lovakat egyaránt. Csacsi, a szamár sikeresen megőrizi a hidegvérét, és elkezdi a füvet legelni az út széléről. A dombok mögül a megrémült társaságra rohamot indít a lándzsákkal felszerelt, narancssárgába öltözött gyalogság, és magukról az apró magaslatokra felmásztak íjászaik is.
~ Ebből egyértelműen vérfürdő lesz... - ismerem fel hamar, és a szamaramba vágom a sarkamat, amire ő sértődötten rám néz.
- Mennünk kell! - ordítok rá, és belemeredek a szemébe. Gőgőt látok benne, de megcsillan benne az értelem is: körülnéz, és elindul - magához képest gyorsan - két domb közé “vágtatva”, ahol biztonságot remélek. Hagyom hogy Csacsi odamenjen, ahova akar - megbízok benne ennyire, és egyébként is, próbáljon meg az ördög egy szamárnak parancsokat adni - talán megmenti ezzel az életem. A domb mellett egy vékony erecske folyik, de ahogy végigpásztázom a szememmel a folyását, elég hamar szélesedik; ha letudjuk őket rázni, akkor erre megléphetünk előlük anélkül, hogy nyomor hagynánk.
A mögöttünk kibontakozó csatazajból csak sejteni lehet, de valószínűleg a lovasok is menekülőre fogják, talán a kiáltásom eljutott hozzájuk is. Ahogy egy nyíl előttem süvít el és belecsapódik egy fába, rá kell jönnöm, valószínűleg máshoz is. A szamárnak sem kell több, hogy újra sietősre fogja.
Csacsi ráérős vágtában vág neki az egyre szélesedő pataknak, ami egyelőre nem mélyül túlzottan, de patái nyomán a víz folyamatosan tajtékzik - és mögöttünk szintúgy ez jön le a hangok alapján. Hamarosan utol fognak így érni, akármennyire is kitartó a szamár, a súlyom biztos nagy teher neki a futáshoz. Egy választásom van csak.
- Figyelj Csacsi - hajolok a füle mellé “vágta” közben - tudom hogy okos állat vagy, tudom hogy értesz engem. A nyakadba akasztom a csomagomat, ez nagyon fontos csomag, ne add oda senkinek, jó? Vágtass el az Öreg Hídig, amíg bírod és utána is. Tudom hogy tudod, hol van, azon jöttünk át errefelé. Ha megcsinálod, a következő két hétben végig otthon henyélhetsz és sok répát kapsz érte, jó? - válaszul csak egy prüszkölést kapok, de felkapja a két fülét, amivel kiszokta örömét fejezni. - Jól van Csacsi, ügyes fiú vagy. Találkozunk a hídnál. - mondom neki, nyakába akasztva a táskát és leugorva a hátáról, bele a kavicsos, sekély vízbe. Ahogy megbeszéltük, ő csak vágtat tovább egyenesen.
Üldözőim mögöttem csupán alig pár tizen méterre vannak lemaradva, de ahogy szembefordulok velük, mind fáradtnak tűnnek. A nehéz vértjüket nem erre találták ki. Könnyen lehagyhatom őket: felkaptatok a közeli domboldalra, még itt is folytatódik sorozatuk.
A tetején egy íjász vár, leengedett fegyverével és egy meglepett tekintettel. Előkapom a fegyverem, amire ő is felemeli, de én gyorsabb vagyok: egy csapással kettévágom íját, amit rögtön el is dob. Tőrt ránt. Mivel mögöttem társai gyorsan közelednek, nincs sok időm semmire, vadul elkezdem támadni. Csapást-csapásra kerül ki, majd az utolsót elhárítja tőrével, ami miatt elvesztem az egyensúlyom. Mögém lép, hátulról a térdhajlatomba rúg, ami miatt térdre esek. Újra elém kerül, és állon kap a lábfejével, hátrazuhanok. A domboldalon. Mint egy golyó indulok meg a töve felé, neki a lándzsás csoportnak. Amikor sikerül kinyitnom a szemem, csak víztől csöpögő sisakokat látok, meg egy alabárdot, ami a magasba emelkedik. Úgy látszik itt a vége.
- Állj! - hallom az ordítást, de nem tudom honnan vagy kitől származik, a fejemben minden vízhangszik és búgósan hallom, mintha egy túl nagy páncélba lennék bezárva. Szemembe a bárdról folyamatosan csepeg a víz. Most már nincs semmi se amivel látnék.
- Kell egy fogoly, valamit fel kell mutatnunk az őrkapitánynak. Kötözzétek meg, sátrazzunk le, mindjárt le megy a Nap.
- Igenis, asszonyom! - bömböli körülöttem mindenki.
Ha utána volt is még valami, szerencsére már nem emlékszem rá. A csönd és a sötétség keblére ölelt, és végre meglátogatott a nyugalom, még ha csak egy rövid időre is.
Aztán valaki a pofámba öntött egy vödör, jeges vizet. Bár akkor pont nem érdekelt a milyensége az egésznek.
- Felkeltél, déli? - kérdezi valaki előttem guggolva, a szememmel hunyorognom kell rendesen, hogy lássak. Kiköpök magam elé, mert benyeltem egy kis vizet.
- Csúnyán néz ki. Legalább egy északi kapta ki a szemed?
- Ki kérdi? - vakkantom oda, és megmozgatom a kezeimet. A hátam mögé vannak kötve, talán egy fához.
- Én - vág pofán, amitől egy kicsit jobban magamhoz térek - És kérdeztem valamit.
- Egy... bűnöző.
- Pff, jellemző. Nálatok délen még otthon se vagytok biztonságban, ugye?
Kihasználom az alkalmat, hogy jobban megnézhessem magamnak. Felfedezem benne az íjászt, aki elvert a dombtetején, és most utólag azt is, hogy nőről van szó. Arca egykor selymes lehetett, de most már száraz és egy apró heg tarkítja pár centivel az egyik szeme alatt. Barna, katonás rövid haja úgy néz ki, mintha egy karddal vágta volna le, női jegyeit eltakarja a bőrpáncél, de annak kidolgozásán látszik, hogy teljesen vállalható méretekről beszélhetünk, lejjebb már nem sikerül látnom. A húszas éveinek az elején lehet, egész szépséges teremtés.
- Na, mi van? Min töröd a fejed?
- Miért nem öltél meg?
- Tudni akarom, mi lett azzal a kőtáblával, és kellett valaki, aki elmondja nekem. Szóval, elkezdhetsz csiripelni.
- Nem tudok róla semmit.
- Ó, igen? Hát erre a válaszra nem számítottam. Megkérdem még egyszer, aztán meg kiverem belőled a választ, ha muszáj.
- Eloldoznál? Nem szeretek nem egyenlőként tárgyalni a másikkal.
- De szemtelen vagy! Szerinted megteheted, hogy így beszélj a fogva tartóddal? - még egyszer pofon vág, a változatosság kedvéért a másik irányból.
- Nem tárgyalok nem egyenlőként. - mondom dacosan.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy szabályokat hozz, déli.
Én egyszerűen nem válaszoltam neki erre. Tőlem addig verhet ameddig akar, nem adok neki ki semmit, és ha elég szerencsés vagyok, így...
A lány hirtelen feláll és eltűnik a látókörömből, és pár pillanat múlva a kezeim kiszabadulnak. Rögtön az oldalamhoz kapok a kardomért, de természetesen nincs ott semmi. Ahogy meghallottam a lépteit, gyorsan feljebb kapom a kezeimet az oldalamra, mert többre nincs időm.
- Most pedig... mi bajod?
- A... a derekam. Megsérültem harc közben.
- Mutasd csak. - hajol le mellém, és ráteszi a kezét, amire felszisszenek. A régi sebem még néha fáj, főleg ha közvetlen találat éri, így nem nehéz rájátszanom. Szerencsémre a szorult helyzetekben gyorsabban pörög az agyam.
- Gyere, beviszlek a sátorba.
- Köszönöm. - hálálom meg, ahogy a vállára kapva elkecmergünk az alvóhelyére. Egy tincs lepattan a füléről, így meglátom annak érdekes alakját. Féltünde. Vagy valószínűleg északon inkább úgy mondják félember.
A sátra apró méretű, a lefedett részen csak egy lópokróc van leterítve a földre, amire leültet. Hideg van, csontig hatoló hideg.
- Mindjárt jövök. - mondja hirtelen és egyedül hagy a sátrában. Nem tudom mi váltja ki nála ezt a hirtelen furcsa viselkedést, de ideje lenne meglépnem, majd belém hasít a felismerés. Nincs nálam a kardom. Muszáj lesz megvárnom. Talán a hasznomra tudom még fordítani a helyzetet.
Hamarosan visszatér, kezében apró kupa, aminek a folyadékját belém erőlteti. Mintha felforralt víz lenne, valami enyhe, meghatározhatatlan ízzel.
- Most... most már tárgyalhatunk? - kérdi két apró köhintés után. Csak most tűnik fel, hogy elvesztette azt az érdes, parancsoló hangnemet egy ideje, amivel eddig beszélt.
- Nem vagy te olyan ijesztő, mint amilyennek mutatod magad.
- Nem tudtalak megtéveszteni, ugye? - mondja kicsit csalódottan. Nagyon éles és furcsa váltás az előző jelleméhez képest.
- Dehogynem, eddig elhittem, hogy ilyen könyörtelen vagy. - mondom mosolyogva.
- Tudod, nagyon nehéz itt. Meg kell tartanom a tiszteletet az emberek között. Nem lesz második esélyem, ha ezt elszúrom. Nem tartanak sokra a Fővárosban.
- Hogyhogy?
- Fattyú vagyok.
- Egy ilyen szép teremtés?
- Szépnek találsz? - mondja meglepetten. Ez a helyzet kezd nagyon abszurd lenni, de lelkesen bólintok egyet.
- Ettől függetlenül, hol van a kőlap? - kérdi megint egy hirtelen váltás után. Nem tudom eldönteni, hogy manipulálni próbál, vagy egyszerűen nem tudja mit akar.
- Nem tudom, tényleg. A csoporthoz utólag csapódtam, hogy biztonságban utazhassak dél felé. Nem tudtam hogy szállítanak valamit. Mit keresel?
- Egy... nem számít, ha nem tudod hol van. Miért kéne bíznom benned?
- Úgy néztem ki, egy szamár hátán, aki azokkal együtt van? - remélem Csacsi, most megmented az életem.
- Én... én nagyon sajnálom.
~ Éljen! Nem halok meg! Csacsit degeszre fogom innentől etetni.
- Semmi baj. Ha odaadod a kardomat, már megyek is.
- Semmiképp. Megsérültél miattam, itt maradsz és pihensz.
- De...
- Nem nyitok vitát, ebben nem. Aludj, én kint őrködöm. Nem láthatnak meg kettőnket együtt.
- És te?
- Én... én már aludtam, jól leszek. Csak aludj. - lökte ki a sátorlapot, és eltűnt az éjszakában. Én meg nagyon, nagyon fáradtnak éreztem magam. Hamarosan elnyomott az álom.

- Jó reggelt! - hallom a fáradt hangot, ami felébreszt. Valahogy az éjszaka folyamán rám kerülhetett egy takaró is közben, de ez se sokkal tisztább mint amin fekszem. A féltünde az, mosollyal az arcán, de nagyon, nagyon fáradtnak tűnik. - Jól aludtál?
- Remekül... köszönöm, ezt az egészet. Hálás vagyok. - mosolygok rá, amire ő megint elmosolyodik. Gyönyörű a mosolya.
- Nagyon aggódtam érted, még mindig fáj?
- Már csak alig.
- Megnézhetem?
- Inkább... inkább ne. - mondom hirtelen elvörösödve. Eszembe jut az előző alkalom, amikor ezt a kérdést hallottam egy lánytól.
- Hát, jól van. - hőköl vissza, kissé furcsán nézve rám. Felötlik bennem valami.
- Figyelj... tegnap este, miért engedtél el?
- Hát... őszintén, nem is tudom. Eddig akárkivel is találkoztam, vagy gyűlölettel vagy félelemmel tekintett rám. Benned egyik se volt. Te csak gőgös voltál azért, mert lenéztelek. Meg tudom érteni a dolgot.
- Ennyire rossz lenne a helyzeted? - kérdem társalgóan. Most csak egy megviselt lányt látok magam előtt, akinek köze sincs a zord vezetőhöz, akivel tegnap megküzdöttem a dombon.
- Nem akarlak ezzel untatni.
- Nem untatsz, érdekel a problémád.
Erre finoman elmosolyodik.
- Hogy hívnak?
- Leon. És téged?
- Byanca. Tudod, nehéz egy kitaszított ember gyerekének lenni, főleg ha kevert vérű vagy. Az emberek szeretnek dolgokat gyűlölni, és hát, lássuk be, engem nem volt nehéz. - mondja elrévedően, nagyon, nagyon szomorú hangon. Egy könnycsepptől fátyolossá válik a szeme.
Én felkecmergek fekvőhelyemből és megölelem hátulról, benyúlva mellei alá. Nem volt sokkal magasabb nálam. Éreztem, hogy kézfejemre forró cseppek záporoznak alá. Pár pillanatig tart csak az egész, aztán felém fordul és ő is átölel. És csak sír, és sír, és sír. Aztán egy idő után abbahagyja és felemelkedik a vállamról, és szipog párat.
- Jobb?
- Sokkal... köszönöm.
Valamiért elkezdtem közel érezni magam a lányhoz. Ugyanolyan mint én. Végigverte az élet, csak nem volt neki senkjie se, akire támaszkodhatott volna eddig. Magam felé fordítom az arcát. Így is gyönyörű, ha nem szebb mint eddig. Egy hirtelen felindulásból megcsókolom. Egy pillanatra érzem, ahogy kezeim között megfeszül, de aztán ismét ellazul, és vissza csókol. Egy pillanatig csak mi ketten létezünk a világban, lebegünk a semmiben. Nem tudnám megmondani, hogy erre a csókra neki volt szüksége inkább vagy nekem.
Még egy napig mellette maradtam, és ahogy ő részletesen elmesélte a fájdalmas múltja részleteit, ugyanúgy én is. Egymásban megtaláltuk a menedéket a világ ellen. Még aznap megkértem, tartson velem vissza Délre, ahol mellettem befogadó közösséget találhat. Nem kellett sokat győzködnöm. A megszokáson kívül nem tartotta semmi se itt, Északon. Nem volt senki, aki hazavárta volna. Csak az elvárások. A harag. A szégyenérzet.
Sikeresen tértem vissza Hellenburgba, a szívemben három nagy boldogsággal. Egyel, hogy sikeresen teljesíteni tudtam egy nehéz küldetést, kettővel, hogy valaki fontossal folytathatom mától az életemet, és egy harmadikkal. Mert nyertem egy igaz, hűséges barátot.
Csacsi az én hősöm!

- Az mi lehet? – néztem felállva a nyeregben a hatalmas kocsisorra, amely elnyújtott kör alakban állt a város melletti tisztáson.
- Ha jól sejtem egy utazó cirkusz. – simogatta meg a szakállát Karthesius atya, mint aki valami oda nem illő dolgot tervez éppen elmondani. Felvont szemöldökkel, de érdeklődéstől villogó szemekkel fordultam a szerzetes felé és láttam Konrad arcán az egyértelmű „Ez rosszul kezdődik” vonásokat. Legszívesebben nyelvet öltöttem volna rá, ám az atya tekintélye iránti tiszteletből türtőztettem magam.
- Mi az a cirkusz, Karthesius atya?
- Te még nem láttál cirkuszt, leányom? - nézett rám meglepődve, mire kissé elvörösödve ráztam meg a fejem. Az életem ez eddig nem állt másból a gyakorlásnál és az imánál, így az ilyen világi dolgok elkerültek. - Nos, akkor az Úrtól rám adományozott parancs jogán azt mondom, álljunk meg és nézzünk szét egy pár órára. - mosolyodott el az öreg. Kedveltem a barátot, noha igen komoly és tekintélyes férfiú hírében állt, jobban hasonlított egy kedélyes nagypapához - ami nekem sosem volt.
- Biztos ebben, atyám? – kérdezte Konrad rosszallóan de Karthesius baráttól csak egy szúrós pillantást kapott.
- Megkérdőjelezel tán, fiam? Jól meggondoltam, az apátság várhat egy fél napot rám és biztosságban is leszek. Te maradj mellettem, a leány meg hadd menjen és fedezze fel a komédiások sátrait meg szekereit. Hátha a cukrozott almák közül les rám a veszély. - az utolsó szavait egy kacsintással toldottam meg, amire hálásan fejet hajtottam és Fecskét a legkülső cölöphöz kötve vándorútra indultam a színes-illatos vásárban. Szinte magával ragadott a forgatag, a számtalan sosem látott ámulni való így az emlékét is elvesztettem hogyan jutottam el végül a párbajporondhoz. A fontos az, hogy ott voltam és nem akartam kihagyni egy ilyen lehetőséget, amely „a két királyság legjobb kard és lándzsaforgatói, legerősebb és legfürgébb harcosai, legszikárabb és legnagyobb lovagjai, zsoldosai és banditái” ellen szegezte a bátor jelentkezőket. Legalább is a rikkancs ezt hirdette, és ha sok minden jót el is tagadhattak tőlem azt nem, hogy bátor lennék-e. Sajnos a Canes Domini tükörfényesre sikált vértje (amelyért meg fogom dicsérni Theresa-t ha hazaértem és még eszemben lesz a dolog) túl jó minőségű volt egy ilyen látványküzdelemhez, ezért kénytelen voltam lecserélni egy silányabb pléh ötvözet ruhára, amely épp annyit takart, hogy talán felfoghasson egy pár jól sikerült csapást. Ráadásul mivel nem számítottak nőre a vértezet meglehetősen kényelmetlen is volt számomra a férfias szabása miatt, ám talán arra a néhány párbajra elegendő lesz. Nem számítottam túl nagy sikerre a „világ legerősebb és legfürgébb harcosai” ellen, de talán tapasztalatszerzésnek megfelelő alkalom volt. A fülemben dobolt a szívverésem, ahogy az első ellenfelem elé léptem kardomat görcsösen, gyakorlott lovaghoz nem méltó erővel szorítva. Ahogy a silány minőségű sisak résén át a tekintetem összetalálkozott az előttem nyugodtan várakozó kardforgató nyugodt, meleg barna tekintetével megbicsaklott a lábam és sikerült lecsúsznom egy tömött fűcsomóról, kissé megbotolva.
~ Mi volt ez? Talán régen ettem utoljára? Mindegy, szedd össze magad Kristin, nem veszíthetsz a lovagi becsületed miatt! ~ ráztam meg a fejem, ahogy visszanyertem az egyensúlyomat. Ellenfelem hirtelen és ösztönösen mozdult felém karját segítően nyújtva, mint a gyakorlott modorú lovagok és nemesek, de időben kapott észbe hogy mennyire megalázó lett volna az egy párbaj előtt így visszaállt a nyugodt, felkészült alapállásába és megvárta, míg hasonlóan teszek. Felvettem a gyakorlott testtartást, kardomat finom ívben felfelé szegezve magam előtt tartottam és vártam a támadást. Nem is kellett túl sokáig unatkoznom, a kétkezes pallos meglendült és ellenfelem gyakorlottan egyensúlyozva tört ki felém, teljes testsúlyával irányt és pontosságot adva a támadásnak. Úgy küzdött, mint a déli templomosok vagy az északi banditák, így volt tapasztalatom bőven az ilyen harcmodorban. Könnyebbségemből adódó gyorsaságomat kihasználva félreléptem a szúrás elől és pajzsommal odébb toltam a pengét, hogy esélye sem legyen továbbfűzni a támadást, majd kardommal az oldala felé sújtottam. Egy szívdobbanásnyi időre felsejlett bennem a kétely hogy az enyémhez hasonló ócska páncél felfogja-e eléggé a rendi kardom csapását, de nem kellett ilyennek foglalkoznom, ugyanis ellenfelem elismerésre méltó eleganciával rántotta vissza a fegyverét és lapjával hárított.
- Ügyes. - mosolyodtam el a sisak alatt, bár ebből ő csak a hangomat hallhatta a rostély torzításán keresztül.
- Köszö... - kezdett bele a válaszba egy fiatal, hangszínek közötti úton rekedt, de mégis valahogy dallamos férfihang, ám valahogy megakadt a szava. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, folytattuk a táncot, amely egyre ütemesebben ragadott magával. Nem tudtam ki vagy mi lehetett a rejtélyes ellenfél, de képzett volt így egy utazó kóbor lovagnak vagy egy feltörekvő, munkát kereső zsoldosnak tippeltem. Ügyesen támadott újra és újra, hiába kerestem a csapásai között felsejlő lehetőségeket a riposztra alig-alig akadt, és amelyet találtam se tudtam hatásosan kihasználni. Láthatóan ő sem bírt el a védelmemmel, ugyanis trükkhöz folyamodott és könyökét kis körívben lendületet véve csapta a sisakrostélyomnak. A rosszul szegecselt, puha rostély leszakadt a pléh arcrészről, magával tépve a sisak jelentős részét így jobbnak láttam levenni és eldobni a használhatatlanná vált páncél részt, mint az éles sebszélekkel vigyázni, hogy ne marják fel az arcomat. Mindezt olyan gyorsan igyekeztem megtenni, hogy a férfi ne használhassa ki támadásra ám elkéstem. Legalább is a gyorsan közeledő markolatgomb erre engedett következtetni, azonban a férfi megállt a mozdulat közepén. Nem gondolkoztam az okain sem a magyarázaton, csak ösztönösen mozdultam ki a támadás alól, pajzsommal ütve ki kezéből a fegyvert, talán kissé megsebesítve az ujjait is közben és kihasználva dermedtségéből jövő lassúságát, kardomat a sisakja alá emeltem, a nyaka elé. Pár végtelen hosszúnak tűnő pillanatra csak néztem a sisakrésen kiömlő, csodaszép színörvényt, amely fekete szembogara körül örvénylett, mint egy nyugodt, de bármikor felkavarodó tűz és vártam a megadás ismerős jeleit.
- Azt hiszem ennek vége. - léptem hátra elégedetten mosolyogva. - Köszönöm a küzdelmet, tanulságos volt. - hajoltam meg kissé, ahogy a párbajok után illik
- Valóban. - felelte kis várakozás után, majd megköszörülte a torkát. - Tényleg tanulságos volt.
Mielőtt felelhettem volna bármit is a porondmester, egy nyurga, toprongyos alak furcsán kunkorodó bajusszal és egy vámpír stílusú, de ütött-kopott kalappal felpattant és megragadta a kezem, hogy a magasba lendítse.
- Hölgyeim és uraim, a győztes nem más, mint Frauline Kristin Dalgaard! És a következő ellenfele...
A férfi elhagyta a porondot, és bármennyire szerettem volna szemmel követni, ahogy leveszi a sisakját hogy a szeméhez arcot is tudjak társítani figyelnem kellett a következő ellenfelemre.
~ Majd a szünetben. ~ nyugtattam magam. ~ Csak nem megy messzire…
A következő három küzdelem sem volt kevésbé taktikás, mint az első. Noha a másfél kezes kardot igen gyorsan és technikásan mozgató zsoldost és egy Finsterblut vámpírt sikerült két igen kemény párbaj után legyűrni, az őket követő, barázdált arcú lovag egy szál lándzsájával úgy tette helyre fiatalos gőgömet, ahogy már rám fért, mielőtt a győzelmek öröme a fejembe száll. Kissé megroppant vállamat masszírozva léptem le a porondról, helyet adva a következő nevezőnek, egyenesen a valamiért még mindig ott várakozó első ellenfelem mellé.
- Hát ön? - néztem rá kérdően. Most jutott eszembe, hogy még a nevét sem tudom.
- Gondoltam megnézem ki az aki az én legyőzőmmel mossa fel a padlót. Nem tudott neki újat mutatni, az arcán látszik, hogy már mindent látott, ami Veronián fellelhető. Umm... grillázst? Magának vettem igazából.
- Nekem? - kerekedett el a szemem, aztán óvatosan elvettem a papírzacskót. Fogalmam sem volt, mi az a grillázs így óvatosan nyitottam ki a csomag száját és néztem végig a furcsa, kissé ragacsos édességen. Ínycsiklandozónak tűnt. - Nagyon köszönöm, Herr... - néztem fel a kardforgatóra, és egy pillanatra benn akadt a lélegzetem. Fiatal fiú volt, talán a férfikor küszöbén északi nemeseket idéző, komoly arccal és álomszerű barna szemekkel. Kicsit hasonlított Kather atyára, mintha a húsz évvel ezelőtti énje lépett volna, mellém bár kétlem, hogy túl sok közük lett volna egymáshoz. Észrevettem magamon, hogy bámulom, amitől ismét fülig pirult az arcom járomíve és csak reméltem, hogy a küzdelmek miatti kimelegedésnek tűnik, ahogy gyorsan elkaptam a tekintetem
- Norbert. Norbert van Haanrade. - mutatkozott be kisfiús mosollyal az arcán, ami csak még jobban felragyogott ahogy észrevette az arcomat elöntő pírt. - Remélem felderíti kicsit a kiesés után.
- Köszönöm a figyelmességét, Herr van Haanrade. - néztem a szemébe ismét, egyrészt mert nem akartam a szégyenlős kislány látszatát kelteni, másrészt mert nem tudtam ellenállni a szinte kavargó, barna színörvény hívogatásának. - Engem Kristinnek hívnak. Kristin Angelika Dalgaard, a középső csak a bérmanevem. Bár már hallhatta a rikkancstól. - csevegtem, hogy eltereljem a saját figyelmemet arcának egyre jobban kiemelkedően vonzó vonásairól.
- Bérma... Ohh... - A megütközése egy pillanatra megijesztett. Talán valami olyasmit mondtam, amit nem kellett volna? Talán már el is rontottam az ismerkedést? - Illik magához. Az Angelika név. – Szinte fellélegeztem, ahogy továbbhaladt a beszélgetés fonala de nagyon igyekeztem hogy ne bukjon ki ilyen hamar mennyire izgatott voltam azon próbálkozva, hogy a fiú tetszetősnek és érdekesnek találjon. - Szólítson nyugodtan Norbertnek. Van kedve kicsit körülnézni a vásárban?
A szívem nagyon lassan dobbant, ahogy egymás ellen küzdöttek a gondolataim, ám végül a Konrad arcát felvevő józan eszem veszített és elmosolyodtam.
- Nagyon szívesen. Ön is először jár itt vagy már látta ezt az utazó csodát?
- Még nem volt hozzá szerencsém, de igazán lenyűgöző. - nézett rám az őrjítően barna szemeivel, miközben én próbáltam minden porcikámmal megőrizni a lovagi méltóságom és nem elalélni. - És persze a cirkusz is az. - Nem sikerült. A bók olyan hirtelen jött, hogy először nem is értettem, amikor pedig sikerült felfognom, hogy a lenyűgöző az első mondatában rám utalt kezemet a szám elé emelve igyekeztem visszafogni a nevetésem, hogy ne higgye azt, hogy a próbálkozását nevetem ki.
- Például... Még sosem láttam világító állatot. - lépett oda az egyik ketrechez hogy megőrizze a nyugodt, komolytalan beszélgetés érzetét.
- Igazán... köszönöm. De önnek sincs mitől félnie ilyen téren. Biztosan sok lány várja már otthon a házassági ajánlatát. - feleltem a bókra, közben túl sokáig felejtve a szemem arcának éles vonalán, állának egyre határozottabban férfias szögén és haja göndör hullámain. Odaléptem mellé, végignézve a ketrecben lévő hatalmas, világító testen. „Nebelwaldi orrtülök” hirdette a felirat a ketrec előtt. Olyasmi állat volt, egy lovat kereszteznél egy nagyon színes gyíkkal, elvennéd a lábainaka kétharmadát és felhizlalnád három-négyszeresére. Nyaka alig volt, válla viszont annál több, mintha egy hegyvonulat lakott volna a hátán.
- Nos az meglehet. - válaszolta kissé vidáman az előbbi kérdésemre. Csodálkoztam volna ha máshogy lenne, egy ilyen fiú mögött legalább három lány kaparta ki a másik szemeit hogy kié lehessen. - De nem áll ilyesmi szándékomban egyelőre.
- Én sem láttam még ilyen állatot. Hmmm. - fordultam vissza az orrtülökhoz elgondolkodva, egyik ujjammal az alsó ajkamon dobolva. Nem akartam, hogy feszélyezve érezze magát mert rögtön a legszemélyesebb dolgai között vájkálok. - Gondolja hogy szabad megsimogatni?
- Nem tudom, de ketrecben van... Csak nem olyan veszélyes. Igazából szinte sajnálom, biztos hiányzik neki az otthona.
- Biztosan. - néztem szomorúan az állatra, majd közelebb merészkedtem és a ketrec rácsai között benyúlva óvatosan végigsimítottam a nyakát. - Nahát, erősebb bőre van, mint ez a silány páncél amit nekünk adtak. És a fegyvere is mindig kéznél van... Illetve talán orrnál. Lehet, hogy ő az állatok lovagja? Norbert, ön szerint honnan hozták?
- Lehetséges. Elég lovagiasnak tűnik, erősnek, amellett türelmesnek, sziklaszilárdnak, amilyennek lenniük kell. Nem tudom honnan hozták, de úgy tudom a köderdőben élnek világító gombák... Lehet azokat eszi és attól világít.
- Meglehet. - gondolkodtam el, miközben kezének erős, de mégis elegáns vonalait néztem. Olyannyira bámultam a kardhoz szokott, de emellett is finom ujjakat hogy a simogatásban véletlenül sikerült végigsimítanom az egyik ujján. Ezt felismervén ijedten rántottam vissza a kezem. - El... elnézést.
- Semmi baj. Igazán puha keze van, annak ellenére is, hogy jobban forgatja a kardot, mint sok lovag. Bámulatosan küzdött. - mosolygott elnézően, amitől éreztem ahogy a vér a fülembe tódul, szintre lángra gyújtva azt. Talán csak a hidegtől lehetett, legalább is reméltem hogy Norbertnek is ez fordul meg a fejében.
- Oh... Öhm... Köszönöm. - mosolyodtam el, remélve hogy nem tűntem túl bárgyúnak. - Az ön keze is meglepően finom ahhoz képest, hogy kétkezes fegyvert forgat. - szerettem volna neki elmondani, hogy lovag vagyok, ráadásul nem is akármilyen, egy hányatott múltú, elismerésre vágyó és feltörekvő keresztes rend felkent lovagja, de mégsem tettem. Lehetett közember akit nem érdekelt az Egyház címei és vértjei, vagy buzgó hívő aki ezután nem tudott volna ugyanúgy nézni rám. Ezt pedig nem akartam, azt akartam hogy barna szemének parazsa azért vetüljön rám csodálattal mert annak tart és nem azért, mert annak KELL tartania.
- Szereti a madarakat? A bátyám odavan a sólymokért, nézze ott azt a színes madarat abban a másikban! Pont olyan mint a sólyom csak... Rózsaszín...
Követtem az ujját el a bámészkodó parasztok és kalmárok sközött egy kisebb, vékonyabb ketrecig, ahol valóban egy élénk rózsaszínű virághoz hasonló tollazatú, sólyomszerű madár ült.
- Tényleg! Hogy lehet egy madár ennyire élénk színű? A tündéktől hozták volna? Apám még mikor élt azt mesélte, hogy a tündék erdejében minden színes és hangos és folyamatosan mozog, mintha egy nagy élőlény lenne az egész.
Furcsa árnyalat szaladt végig a fiú napsütötte arcán, amit először nem tudtam hová tenni. lehetséges lenne, hogy… elpirult?
- Az emberek királyságaiban biztosan nem él ilyen... Szóval csak a tündéktől jöhetett, bár még sosem jártam náluk. Az egyik felettesen, Oswald egyszer vadászott ott, azt mondta még az erdő is más, mint amihez mi szokva vagyunk. Részvétem az apja miatt. Az enyém még él, és mindig hálás vagyok érte az Úrnak.
A felettese, tehát valamiféle katona. Ez megmagyarázta miért kezelt ilyen jól egy alapvetően nehéz harcmodorú fegyvert
- Megértem. Biztosan remek ember az apja, ahogy az enyém is az volt. - közben óvatosan rágcsáltam az édességet, amit tőle kaptam, majd hirtelen ötlettől vezérelve letörtem egy darabot és felé nyújtottam. - Azért ha mégiscsak ön vette legalább kóstolja meg. - mosolyogtam rá.
- Köszönöm. - Mikor elvette a felé nyújtott darabkát ismét összeért a kezünk, és ugyanaz a furcsa, hullámokban szétszaladó melegség tolakodott be a bőröm alá. - Tényleg finom. El is süllyedtem volna szégyenemben, ha valami rosszat adtam volna önnek.

Hogy ezután hogyan telt a nap nem pontosan emlékszem, ugyanis nem emlékszem semmire csak a barna szemének izzására és az érintésére, ahogy lopva hozzáértem, hogy újra érezzem azt a melegséget a tagjaimban, a mellkasomban és az ölemben. A zord valóság végül Konrad aggódó arcát viselve érkezett velünk szembe, és a lépései alapján elgondolkoztam, hogy vajon ismerheti-e a nebelwald-i orrtülköt.
- Kristin, mégis hol voltál? Elég sokáig tartott a "felderítés". - Ekkor vehette észre Norbertet, mert megtorpant tőlünk egy lépésnyire. - Ha szabad kérdeznem ön kicsoda?
- Elnézést, azt hiszem ez az én hibám. A nevem Norbert van Haanrade. - mosolyodott el a fiú bocsánatkérően, ám a lovagot nem tudta meghatni vele. Engem igen.
- Sajnálom, csak valahogy elszaladt az idő... - mentegetőztem, ahogy gyorsan szembefordultam Norberttel. - Ő Konrad von Altengrad lovag, a társam. Biztos örömmel bemutatkozott volna, csak épp otthon felejtette a modorát. - néztem neheztelően a furcsán grimaszoló lovagra, aki rendkívül halkan szólalt meg.
- Van Haanrade? Mint a volt Karolusburgi főbíró, aki délre menekült?
A mondatra egyszerre szaladt fel a saját és a fiú szemöldöke, az övé a felháborodástól az enyém pedig a meglepődöttségtől. Délre?
- Az apám valóban főbíró volt azt mondják, de a menekülést határozottan visszautasítom, és önnek is ajánlom, hogy vonja vissza, von Altengrad lovag.
- Egy lovag nem megy vissza a szaván, herr van Haanrade. Az apja délre futott és áruló lett. Ha a pallosa utal is valamire akkor ön pedig az ellenség. Erre Kristin is rájött volna csak a csinos arcélén felejtette a szemét, ezért nem ismert fel egy templomos fegyvert.
- Konrad! - csattantam fel, miközben a két fiú nagyon igyekezett, hogy egyetlen férfiasság-pontot se veszíthessen. - Nem háborúskodni jöttünk ide. Ha mindenképpen tönkre akarsz tenni valamit, hát legyen, de ha egymásnak ugrotok mindennek a közepén nem fogom meghálálni! - fúrtam a tekintetem társaméba, de közben ott motoszkált bennem a kétely és a felismerés hidege. Egy templomos? Lehetséges ez?
- Az apám délre ment, mert a becsülete nem viselte el észak alakoskodását. - felelte Norbert büszkén, miközben meglengette a pallosát, a végén két marokra fogva belevágva a földbe maga előtt. - Az Urat szolgálni pedig nem szégyen se pallossal sem karddal, erre pedig valószínűleg a kisasszony is rájött, aki nem ennyire szűklátókörű. És csak az ő kívánságára nem vágom le önt itt helyben. Ha le akarja rendezni, az őrposzton megtalál. - Mielőtt bármit felelhettem volna a kakaskodásra ismét felém fordult, finoman átfogta a kezemet és az ajkához emelte, hogy gyöngéd, alig érezhető csókot leheljen rájuk. - Isten önnel, Angelika, Észak angyala. Remélem látom még egyszer, ebben az életben vagy azután.
- Isten önnel is, Norbert lovag. És remélek hasonlókat.
~ Csak azt is remélem, hogy ezúttal nem halálig fog tartani a párbajunk. ~ tettem hozzá gondolatban távolodó alakját figyelve.
- Norbert lovag? - vonta fel a szemöldökét Konrad karba font kézzel, mint a cinizmus élő mesterkélt szobra.
- Ha templomos is, akkor is lovag. Jobban, mint te voltál ma! - sisteregtem hideg haragomban, ahogy sarkon fordultam. Nem volt most kedvem a nemes von Altengrad lovag társaságához.

A hajnali nap első sugarai megbokrosodott lovak módjára törtek át az ablakot fedő szövet vékony testén. A napfény hatására Gerard kinyitotta a szemét. Aztán azonnal be is csukta. Korán volt még és semmi nem volt felkelni. Nyugodtan vissza is aludt volna, ha nem rontott volna be abban a minutumban a szobájába egy ismeretlen lány. Magas volt, vékony és hosszú hajú. Egyszínű fehér ruhákat viselt, amik körül láncok tekeregtek.
- Mit fekszel még mindig az ágyban – szidta le pajkos, vidém hangon – Hasadra süt a nap!
Majd fogta magát, és elhúzta a függönyt az ablak elől. Gerard egy nagy asítás közepedte kikászálódott az ágyból.
- Neked is jóreggelt. – köszönt vissza morcosan.
- Gyorsan, öltözz át és gyere le a földszinte. Kihűl a reggeli – folytatta derűs ábrázattal a lány, miközben átnyújtott egy könyvet neki – tessék a reggeli olvasmányod. Ha gondolod segítek átrágni magad rajta.
Azzal a lány odabújt mellé, hogy ő is lássa az oldalakat...azaz csak tette volna. Gerard az egyik kezével szinte reflexből eltaszította őt magától.
- Miféle ostoba vízió ez? – kérdezte dühösen kiabálva – Még hogy te keltsél engem, meg reggelit csinálj, meg segíts nekem tudást gyűjteni. Nehogy azt hidd hogy ezt elhiszem neked. Kizárt...kizárt hogy egy inkvizítor ilyen kedves legyen!
Ekkor az álom véget ért. Gerard ott találta magát az ágyában. Óvatosan az ablak felé fordította a tekintetét. Még csak éjfél körül járhatott az idő.
~ Lia, ébren vagy?
~ Mondjad csak, mi zavar?
~ Újabban egyre nagyobb ökörségeket álmodom...



Ugyanolyan átlagos napnak indult az is. Gerard éppen a napi rutinja kellős közepén volt. Ezúttal, mint alkimistainas férkőzött az okos emberek bizalmába. Nem kellett neki sok idő, talált is egy mestert, aki tanítványául fogadta, így hetente három délutánt azzal tölthetett, hogy a különféle főzetek elkészítését tanulmányozta és suttyomban az öreg kuruzsló kísérleteiről készült feljegyzéseket. Hazafelé menet történt ez különös dolog, ami félbeszakította a mindennapok idilljének nyugalmát. Egy elhagyatott utcában sétált éppen a démon. Viszonylag keskeny, alig több, mint másfél méter széles járta választotta el egymástól a háztömböket. Egy-két erkélyről halvány csillanással csöpögött a tegnapi eső maradéka, a tetőkön sötétzöld árnyalatú moha sütkérezett. Addig a pillanatig mindig olyan csendesnek és nyugodtnak tűnt. Aztán hirtelen minden megváltozott.
Egy alak közeledett Gerard felé a másik irányból. Nagyjából vele egykorú lány lehetett hosszú, szőke hajjal és hozzá illő fehér ruházattal. Szemrevaló lányka volt, Gerardnak meg is akadt a szeme rajta. Ám nem a hölgy küllemén. A lány mellkasán ugyanis a jól ismert láncok futottak végig.
~ Egy újabb nap, egy újabb csata...milyen kár, pedig kifejezetten csinos.
A démon nem habozott megtenni, amit meg kellett tennie, előrenyújtotta a kezét, majd megidézett egy sötét dárdát, amit azonnal a fehér ruhás lánynak dobott.
~ Gyorsan tudd le, ma még rengeteg dolgunk van!
A rejtélyes lány könnyedén kikerülte a fegyvert, ami igencsak figyelemreméltó ha azt is belátjuk, hogy a szokottnál sokkal kevesebb helye van manőverezni. Kardot rántott, majd egy gyors mozdulattal odaszaladt Gerard mellé és megpróbálta a nyakánál megvágni. A fiú a mutatóujjával húzott pár vonalat a levegőbe, majd a feje elé emelte a tezét. A penge éle nekicsapódott a tenyerének. Aztán megállt.
- Mi a fene...? – kérdezte suttogva a lány.
- Meglepődtél, nem igaz?
Mialatt ellenfele nem tudott magához térni a döbbenettől, ő kihasználva a lehetőséget hátrált pár lépést, majd megmutatta neki a tenyerét, amivel a támadást hárította. Egy apró, sötétlila fénnyel tükröződő tárgy feküdt benne. Leginkább olyan volt, mint egy kis darab fa.
- Ezer féle módon tudod felhasználni az adottságaidat. A határ a csillagos ég. – mondta, miközben a fadarab látványos módon köddé vált.
Gerard ezután kardot rántott, majd közelharcba bonyolódott az inkvizítorral. Természetesen könnyedén legyőzte őt, visszaszorította a támadását, majd egy határozott ütéssel kirepítette a kezéből a fegyvert. A démon csak erre a pillanatra várt. Abban a minutumban megidézett a kezébe egy árnyszablyát. Ahogy ezt meglátta, a lány pánikszerűen a démon felé lendítette fegyverét. Mindketten egy arasznyira voltak attól, hogy súlyosan megsebesítsék a másikat. De egyikük sem mozdult.
~ Mi a fene történt velem? Nem mozog a kezem...
A démon belátta, hogy nem képes a végső csapást bevinni, ezért inkább kihátrált.
~ A Judica me lenne? Az nem lehet, hiszen tudok mozogni.
Hirtelen úgy érezte, összekavarodnak a fejében a gondolatok. Pánikrohamot kapott, hogy elveszti az irányítást a gondolatai felett és nem lesz képes koncentrálni. Azonnal sarkon fordult és elfutott a lány elől, aki még mindig bambán bámulta a megtört démont. Még csak a kardját sem engedte le.


Visszatérve a fogadóba, ahol emgszált, Gerard egyre elmélkedett, izzadságtól kivert arccal a falnak dőlve.
~ Hogy történhetett ez?! Mégis mi a felelős ezért? – gondolta magában dühöngve.
~ Lassíts pajtás, nem jutunk semmire, ha csak őrjöngesz.
Gerard vett egy mély levegőt. Liának igaza volt, nem engedhetett meg magának efféle gyengeséget.
~ Az a mocsko...szóval az az inkvizítor biztos valami különleges varázslatot használt. Ezt biztos valami átok? – a fiúnak valahogy nehezére esett korábbi ellnefelé a „mocskos” jelzővel illetni. Ez az érdekesség Liának is feltűnt.
~ Talán...próbálj csak visszaemlékezni rá.
A démon úgy tett, ahogy a társa mondta. Fejében kristálytisztán felidézte a lány képét, a lehető legnagyobb részletességgel. Aztán az emlékképe zavarossá vált, az ő azca pedig olyan vörös lett, hogy a karmazsin posztó is szürkének tűnt volna mellette.
- Áhá, tudtam! – kiáltotta a lány diadalittasan – Te szerelmes vagy!
Gerard megpróbált tiltakozni, de egy hang nem jött ki a torkán. Kénytelen volt belátni, hogy Liának ismét igaza van.
- Ez nem történhet meg...mármint, én egy démon vagyok! Nincsenek emberi érzelmeim. Feláldoztam őket a hatalomért cserébe...
- Sajnos bekövetkezett, amitől tartottam. Az érzelmeid eddig sem tűntek el, én voltam az, aki elnyomta őket, nehogy valami hasonló történjen. Most viszont, hogy az elméd egyre erősebb lesz, már nem tudlak olyan szinten befolyásolni, mint régen.
- Az elmém...erősebb lett?
- Mégiscsak olyan szinten terheled meg nap mint nap, mint egy igazi tudásdémon. Várható volt, hogy az agyad alkalmazkodik majd hozzá.
A fiatal démon nem válaszolt semmit, csak fáradt arccal ledőlt az ágyra és elmerült a gondolataiban. Hosszú órák teltek el teljes csöndben. Gerard minden lehetőséget számba vett, amit ezzel a helyzettel kezdeni tudott. Megölni a lányt, elfelejteni az egészet, kitörölni az emlékezetét valamilyen módon, vagy csak simán nem foglalkozni a különös érzéssel, ami egyfolytában kínozza az idegeit. Végül aztán megtalálta a megoldást.
- Lia, döntöttem! Ez a besavanyodott démon igenis ember marad!
- Úgy érted, megpróbálod elcsábítani? – kérdezte zavarodottan.
- Mi a baj, talán nem tetszik?
- De – kacagta el magát a lány – nagyon is tetszik. Számíthatsz rám!



Nagynehezen rátalált a rend otthonára, ahol az a különös lány is szolgált. Sikerült megtudnia róla egy-két dolgot, például a származását és néhány szokását. Még a nevet is sikerült kiderítenie: Sophie. Tudta, csak akkor van esélye bevallani neki az érzéseit, amikor egyedül van. Ki kellett tehát csalogatnia. Ehhez nem is kellett más, mint a Zord jelenlét, a lány rövidesen megérezte őt, és a nyomába eredt. Sikeresen elcsalta a többi társától. Eljött az idő, hogy kimondja, amit ki kell mondani.
- Sophie, figyelj! – intette nyugalomra – Mielőtt nekem ugranál, szeretnék kérdezni valamit.
A lány megtorpant. Szerencsére nem az a fajta inkvizítor volt, aki habzó szájjal ugrik neki midnen démonnak, amit meglát.
- Amióta csak megláttalak, egy dologra tudtam csak gondolni és ez nem hagyott nyugodni. Sophie, szeretlek! Képes lennél viszont szeretni engem?
Halk, kínos csend következett.
~ Ember, ez iszonyat béna volt...
Sophie először nem reagált semmit. Aztán kitágultak a pupillái és ijedt szemekkel nézett vissza Gerardra. Aztán az ijedtség gyorsan dühvé formálódott és rákvörös fejjel elkezdett ordítozni.
- Még mit nem. Te arcátlan...szemérmetlen...tisztátalan...fattyú! Dögölj meg! – kiabálta, miközben kardot rántott és teljes erejéből rátámadt a halálra rémített démonra.
- Atya ég, meg fogok halni! – kiáltotta, miközben a felbőszült inkvizítor elől menekült.
Nagyjából tíz percnyi loholás után sikerült az őrült lányt leráznia magáról. Levegő után kapkodva dőlt neki az egyik utca menti ház falának.
- Hát, ez nem úgy sikerült, mint ahogy terveztem.
Lia ekkor megszólalt a fejében.
~ Vissza fogsz menni, igaz? – kérdezte félig lelkes, félig sopánkodó hangon.
Gerard elmosolyodott.
~ Még szép!
A következő hetek ugyanolyan egyhangúan teltek el. Gerard amilyen gyakran csak tehette, felkereste az őt visszautasító inkvizítorlányt, szerelmet vallott neki, majd fejét a lába közé vetve szaladt el előle, nehogy Sophie kardélre hányja. Először próbált minél udvariasabb és türelmesebb lenni, de ahogy múltak a napok, egyre merészebb és merészebb lett,s  avégén már csak annyit kiáltott a lány felé, mikor meglátta: „Sophie drágám, jöjj hozzám feleségül!”. Sophie ezzel szemben napról napra nehezebben tudta elviselni a démon jelenlétét. Olyan volt, mintha valami folyton-folyvást akadályozta volna a gondolatait. Egyik nap aztán megtört a jég:
- Rajta, csak essünk túl rajta – tárta szét karjait Gerard, miközben flegmán mosolygott – tudod, miért vagyok itt.
Sophie egy szót sem szólt. Olyan szinten összezavarodott, hogy már abban is kételkedni kezdett, nem hallucinál e. Gerard legnagyobb meglepetésére nem támadott rá, helyette könnyes szemekkel rogyott össze előtte.
- Miért nem hagysz már békén? Mit vétettem ellened?! – sipította kétségbeesett hangon.
- Hogy mit vétettél? – válaszolt rá fennhangon – Elraboltad a szívemet! Tudni akarom, hogy hogyan is érzel irántam!
Sophie kis ideig nem szólt egy kukkot sem. Aztán remegő ajkakkal elkezdett suttogni.
- Tényleg tudni akarod? Rendben van, nyertél: igazad volt! Most örültsz? Képtelen voltam ezt a gondolatot elűzni a fejemből...mégis mit kellett volna tennem?! Te egy démon vagy, én meg egy...
Gerard odalépett hozzá és mélyen a szemébe bámult.
- Nekem is pontosan ezt kellett átélnem. Meghoztam a döntésem, ahogy te is látod. Most arra várok, hogy te is meghozd a sajátodat.
Fél percig mást sem csináltak, csak sziporkázó szemekkel bámulták a másikat.
- Úristen, ezt nem bírom tovább, smároljatok már végre! – kiállotta el magát Lia.
A páros két tagja erre szimultán elmosolyodott, majd megfogadták a tánékeny démon tanácsát. Ám amint az ajkaik összeértek, félbeszakította őket egy érces hang a távolból.
- Állj! Tapodtat se tovább!
A hang Sophie egyik társától jött. A lányt kereste, mert furcsálta, hogy mindig eltűnik, valahányszor egy démon jár a közelben.
- Sophia-nővér...hát ezért?! Hát ezért volt annyira zavarodott. Maga...maga – a mondat végén épphogycsak ki tudta nyögni – maga egy eretnek!
Ekkor egy halk, süvítő hang szelte keresztül a levegőt. A másik inkvizítor a melkasához kapott. Remegő nyakkal lebiggyesztette a fejét. Gerard sötét dárdája tű módjára fúródott a bodái közé. A férfi érezte, hogy nem kap levegőt. A tüdeje kilyukadt és fél perc múlva holtan esett össze.
Sophie-t teljesen lesokkolták az események.
- Te...te megölted őt... - nézett végig a férfin könnybe lábadt szemekkel.
- Gyere, meneküljönk el innen. Keressünk egy olyan helyet, ahol nem találhat ránk senki!
- Hurrá! Végre valami fejlemény.
~ Sajnálom Azrael, attól tartok, mégsem én leszek az, akit te választottál. Valaki más már kiválaszott.
Majd elfutottak a horizont felé, és boldogan éltek, míg világ...egészen pontosan hetven évig, Sophie nem sokkal az évfordulójuk után meghalt, Gerard megőrült, az őrülete átterjedt Liára, majd tébolyodott hadjáratba kezdtek, összeálltak az akkori Sötét Apostollal, hogy megtanulják a mágiáját és ghoulként hozhassák vissza Sophie-t az életbe. De a feltámasztás nem sikerült, mert mint azt kiderült, Sophie csábdémonként éledt újjá. Gerard ekkor kínkeserves megpróbáltatások árán rátalált, de sajnos a keresés közben rátaláltak az egyház tagjai és megölték. Azonban a fiú visszatért az életbe, mint tudásdémon, újra megkapta Lia emlékeit, felkutatta Sophie és ezt követően együtt éltek örökké, vagy amíg világ a világ. Aki nem hiszi, járjon utána.

Eiryn idegesen szabadítja ki a lábát - immár vagy huszadszor - a sárból. Alapvetően nincs semmi baja az esővel, de azt gyűlöli, amikor az út ilyen mocsárrá változik. Sóhajtva arra gondol, hogy igazán elkelne már egy hátas. Gyorsabban és egyszerűbben (értsd: tisztábban) közlekedhetne, és esetleg valamivel több holmit is magával cipelhetne - nem sokkal többet, de néha nagyon sok mindent megadna egy plusz takaróért, meg miegyéb. És bár egy ló elég sokat eszik ez a tény csak télen jelentene gondot, meg akkor, ha - szokásaival ellentétben - huzamosabb ideig tartózkodna egy helyen. Ráadásul lenne egy állandó társa, ami, legalább is úgy hallotta, nem rossz dolog. Persze ehhez előbb meg kellene tanulnia lovagolni. Az, hogy csak teherhordónak vegyen egy lovat, természetesen szóba sem jöhet. Ha már lehetősége van a gyorsabb közlekedésre, ki is szeretné használni, és valószínűleg az állat is halálra unná magát, ha mindig a lány csigatempójához kéne alkalmazkodnia.
Annyira elmerül a gondolataiban, hogy gyakorlatilag belefut a nagydarab férfiba az útkereszteződés közepén. Az egyetlen, ami megmenti ettől a sorstól, az az illető testszaga: a vaskos, izzadságtól és szájszagtól súlyos aroma gyakorlatilag egy láthatatlan falként övezi a hústornyot. Amint Eiryn belép a hatókörébe, rögtön hátra is tántorodik, s igyekszik a gyomrában tartania a szűkös ebédet. Felpillantva végigméri a gúnyosan vigyorgó férfit, a lehető legjobban elnyomva az arcára kiülő undort. Nos, mi tagadás, a szag híven tükrözte gazdáját, az ember pont azt kapta, amit várt: magas, hájas, de erőteljes alkatot, zsíros szőrcsomókat mindenhol, szuvasodó fogakat és szedett-vedett, mocskos ruhákat, amelyeket derékban egy régi, jobb napokat látott bőröv fogott össze. Egy bőröv, amiről egy nagy, gonosznak tűnő tőr lógott. Egy bőröv, amin egy ócska, kopott kardhüvely mutogatta magát a világnak, s amiből a kard egyértelműen hiányzott. Tekintve, hogy éppen a bőröv gazdájának a kezében volt.
Ekkor a bizalomgerjesztő illető háta mögül két másik, hasonszőrű példány lép elő, legalább olyan szélesen vigyorogva, mint a társuk, bár ők "csak" ronda kinézetű, hatalmas késekkel voltak felszerelve.
~ Na, ez remek... ~
Eiryn reflexből elmosolyodik, és édes, csengő hangon köszön.
- Szép napot, uraim! Ha volnának olyan szívesek egy kicsit arrébb állni, hogy továbbmehessek...
Hátha csak... öhm... a legközelebbi orvost keresik, hogy kihúzassák a fogukat. Persze. Valószínű. A legelöl álló férfi vaskos hangon felröhög.
- Né má' fiúk, micsoda illedelmes kislányt találtunk! Az agyarain kívű' nem gyön ki semmi ocsmányság a száján egy ilyennek!
A másik két tag engedelmesen röhög, bár valószínűleg túl ostobák ahhoz, hogy felfogják a "vicc" lényegét. Eiryn magában felsóhajt. Nem jó dolog, ha az ember elveszti az összes vagyonát, de mivel a helyzet tiszta és egyértelmű, nem nagyon esik pánikba.
- De sajnos valamiért nem akaródzik félreállnunk. Fáradságos egy dolog a', igaz, fiúk? Persze ha megfizetik a fáradságot, akkor má' egészen más a helyzet...
És mindhárman gúnyosan röhögnek.
~ Igen, pontosan az, ami várható volt... ~
A sóhaj ezúttal hallható is, de inkább belefáradt és unott, mintsem kétségbeesett vagy lemondó. Eiryn előhalássza az erszényét, és odadobja a bal oldali haramiának.
- Tessék. Ennyi az összes vagyonom, és nem, nincsenek más értéktárgyaim.
A rablók elégedetten nézik, ahogy társuk a markába rázza a szütyő tartalmát, kissé félrehúzódva az út közepéről. A lány ezt jelzésnek veszi, hogy az ügyük lezárult, és nyugodt léptekkel kikerüli a bandát. Szívesen visszaszerezné ugyan a pénzét, de sajnálatos módon nincsenek olyan harci kompetenciái, amivel bármire is menne három felfegyverzett férfi ellen, és nem is olyan jó futó, hogy érdemes lenne próbálkozni, tehát egyszerűen elsétál egy peták nélkül. Mielőtt azonban végleg elhaladna a társaság mellett, az egyik férfi meglepő gyorsasággal kinyúl, és megragadja a karját.
- Hova-hova, kincsem? Sajnos ez még bőven nem elég... Szerencséd, hogy olyan csinos vagy, így talán tudod nekünk törleszteni az adósságot!
Eiryn szeme kitágul a félelemtől. Ijedten próbálja kiszabadítani magát a satuszerű szorításból, de vergődésének semmi foganatja nincs, csak valami ocsmány röhögést sikerül kicsalnia a támadóiból. Érzi, ahogyan más kezek is megragadják, és hiába küzd, hiába sokszorozta meg az erejét a színtiszta pánik, könnyedén visszarántják. Az egyetlen lehetséges módon reagál.

Fidius lovag a jól végzett munka örömével tart visszafele az Ordo Maellus központjába, és már előre várja, hogy beszámolhasson Erasmus bíborosnak a rá bízott feladatról. Az Úr akarata beteljesült az eretnekeken, és Fidiust boldogság önti el, amiért ez alkalommal ő lehetett Isten fegyvere. Csak a legritkább esetben küldtek egy-egy embert az egyes feladatokra, de az eretnek Esroniel von Himmelreich fellépése és az egyházszakadás óta az Ordo Maellusra hatalmas szükség volt a fronton. Fidius a fejét csóválja. Nem érti, hogy lehet, hogy az Eretnek nem látta be Ince pápa döntéseinek szükségszerűségét és helyességét. Vagy talán a hitvány annyira félte volna a halált, jogos büntetését, hogy inkább saját egyházat szervezett a személye köré? Ráadásul állítólag az Ordo Maellus tagja volt! Fidius el sem tudja képzelni, mi vihette rá arra, hogy Isten egy felszentelt szolgáját megölje, majd azután az Úr földi helytartóját is, több egykori bajtársával egyetemben! Egyik keze önkéntelenül is a vállához rebben, ahol pallosa markolata bukkan fel a háta mögül. Ekkor hirtelen kétségbeesett, könyörgő sikoly vágja ketté a csendet. Fidius csataménje megtorpan, és mereven bal felé bámul, fülét hegyezve. A lovag nem tétovázik, lova véknyába vágja a sarkát, s azonnal a bajban lévő segítségére siet. Hiszen Isten igazságaként joga és kötelessége védelmezni a gyengéket és az ártatlanokat. Nem érdekli, hogy gyönyörű teljes páncéljából csak a mellvértje, a csizmája és a kesztyűje van rajta, a sikolyból ítélve nincs arra ideje, hogy a többi elem felcsatolásával vesződjön. Szinte berobban az útkereszteződésbe, ahol három nagydarab, mocskos fickó áll körül egy magányos hölgyet. Fidius csak a lány mézszőke tincseit látja az egyik bandita mögött, de el tudja képzelni a rettegést az arcán. Dühödten megforgatja pallosát, hogy az kellő lendületet kapjon, és előretör.
- Deus vult! - tör fel ajkáról a kiáltás, mint már oly sokszor, és az ellenfeleire ront. Azoknak még csak döbbenten bámulnak a hirtelen felbukkant lovagra, az egyiket máris válltól csípőig felhasítja. A másik kettő erre már észhez kap, és a lányt félrelökve az egyik egy egykezes kardot, a másik pedig egy tőrt fogva ráront.
~ Idióták! ~ gondolja Fidius. Pallos ellen egy csepp esélyük sincs ilyen silány és rövid fegyverekkel, az egyetlen lehetőségük az lett volna, hogy berohannak a fák közé. Egy sűrű erdőben a lóval való mozgás is nehezebb, a pallos pedig gyakorlatilag használhatatlan. Mindenesetre nem mélázik sokat a dolgon. Bár két oldalról támadják, egy szemernyi kétely sincs benne a győzelmét illetően. Isten megsegíti az övéit, és ő nem véletlenül kapta a Fidius nevet: mindig hűséges volt az Úrhoz, az Ő szava egyben Fidius szívének a parancsa is volt. Egy könnyed mozdulattal a közelebb álló, kardos fickó felé sújt, elválasztva a fejét a testétől, majd épp a tőrös felé fordulna, amikor valami a karjának csapódik. Egy fél másodpercig döbbenten mered a testéből kiálló tőrre, majd egy sima mozdulattal kirántja, és visszaküldi a feladónak. A haramia hörögve esik össze, keze egy utolsó rándulással még a torka felé indul, majd összerogy. Fidius a lány felé fordul.... azaz csak fordulna. Hirtelen megszédül, a fejében mintha ezernyi hangya mászkálna, és a végtagjait is furcsán súlyosnak érzi.
~ Méreg! ~ gondolja valami tompa rémülettel, majd szinte szelíden lecsúszik a lóról. Hangokat hall, homályos látóterébe egy hullámos, szőke tincsekkel keretezett, vibrálóan sápadt arc úszik be. És akkor meglátja. Meglátja a finom metszésű ajkak mögül előbukkanó agyarakat, és a szíve elnehezül. Egy mocskos vámpírt mentett meg! Lecsalta az útról a sikolyával, gyakorlatilag megteríttetett vele vacsorára! Erőlködve megpróbál a csizmájába rejtett tőrért nyúlni, de olyan nehezek a tagjai! Ekkor a vérszopó a karján lévő sebhez hajol, s ajkait a bőréhez tapasztja.
- Átkozott! - leheli még utolsó erejével, majd elnyeli a sötétség.

~ • ~

Eiryn nagyon-nagyon igyekszik, hogy egyetlen csepp vér se menjen le a torkán. Nem csak a méreg miatt, de a fiatal férfi nyilvánvalóan keresztes lovag, ami azt jelenti, hogy fel is van szentelve, ami azt jelenti, hogy egy jó kis rosszullétnek nézne elébe, ha a vére a gyomrába kerülne. Szerencsére, bár a méreg gyorsan hatott, még nem áradt szét nagyon a lovag testében, a tőr nem ért fontosabb ereket. Amint tisztának érzi a lovag vérét (vagyis amint élvezhető minőségű a dolog), megkönnyebbülten feláll, lenyalja a szája szegletében megbúvó cseppeket, és... lenyeli.
~ A francba! ~
Nem, ezt határozottan nem így tervezte de most már mindegy. A támadóira csak egy undorodó pillantást vet, esze ágában sincs összemocskolni magát azzal, hogy hozzájuk ér, már a dolog gondolatába is beleborzong. Fúj. Mindenesetre a megmentőjét nem hagyhatja csak így itt heverni, vérző sebbel meg minden! Egy sóhajjal előkotor egy tiszta zsebkendőt, és a lovag karjára köti. Az anyagot pillanatok alatt átáztatja a vér, de most ez a legjobb, amije van. Megpróbálja felrángatni a lovag eszméletlen testét, ám hamarosan letesz a próbálkozásról. Valószínűleg ez még éjszaka, páncél nélkül sem menne, nemhogy nappal és mellvérttel! Idegesen körülpillant, és tekintete megakad a férfi lován. A jószág békésen legelészik az út mellett, nem zavarja a vér, a sár vagy a káosz.
~ Jó neked, engem rohadtul idegesít ez az egész. Ráadásul nem tudom, mennyire volt okos ötlet megpróbálni megmenteni egy hű egyházfit... ~
Mindenesetre óvatosan odamegy a lóhoz. Az ellenségesen rázza a fejét, mintha csak el akarná ismételni a lovag utolsó szavát: Átkozott! Nos, az eszes férfiú eltalálta vala az igazságot, tényleg Átok ül rajta, nem kell emlékeztető, köszöni szépen. Dühösen a lóra mered, és csípőre teszi a kezét.
- Éppen a gazdádat próbálom megmenteni a vérmérgezéstől, kihűléstől, elvérzéstől és miegyéb! Igazán segíthetnél!
Azzal megragadja a kantárt. A ló egy ideig még rángatja egy picit a fejét, de - többé-kevésbé - hagyja magát odavezetni az eszméletlen lovaghoz. Eiryn egy ideig bíbelődik a mellvérttel, de végül viszonylag gyorsan sikerül lehámoznia. Bár az öntudatlan férfi így sem sokkal könnyebb, sikerül magukat álló helyzetbe tornásznia, és a ló - végre - némi segítőkészséget mutatva magától letérdel, hogy Eiryn felpakolhassa rá a gazdáját, majd feláll, és készségesen követi a lányt visszafele az úton. Azt a kis tisztást keresi, ahol megebédelt. Tökéletes helyszínnek tűnik: volt mellette patak, nem volt túlzottan feltűnő, és egy előző utazó igen előzékenyen egy tűzrakó helyet is csinált nagyobb kövekből. Mikor megtalálja, nyögve lehámozza megmentőjét a lóról, majd rögtön össze is esik a súlya alatt. De legalább a lovag puhára érkezett. Óvatosan (mint egy krumpliszsákot) odavonszolja a testet az apró kőkör mellé, majd gyors fagyűjtést (amire rámegy a nap hátralévő része - éljen az eső!!) követően sikerül a majdnem száraz gallyakból tüzet csiholnia (körülbelül tizedik próbálkozásra). Ezután leveszi a hevenyészett, átvérzett kötést a lovag karjától. A seb ronda, de nem tűnik fertőzöttnek, a vér szaga is normális. Ennél többet sajnos nem tud mondani a dologról, és talán most először kívánja, hogy bárcsak a Rotmantel családba született volna. Egy sóhajjal elmegy kimosni a zsebkendőt, majd újra átköti a sebet. Rémlik neki, hogy "tépést" szoktak "főzni", de sajnos semmiben sem tud vizet forralni, és mellesleg a pontos procedúrát sem ismeri. A tépés vajon egy egyszerű, kifőzött anyagdarab, vagy kell hozzá valami plusz is, gyógyfű, vagy ilyesmi? Mivel fogalma sincs a válaszról, nem is nagyon törődik vele. A lóról is megpróbálja lehámozni a felszerelést, de némi szerencsétlenkedés után egy bocsánatkérő vállvonogatással feladja. Az éjszaka folyamán még kétszer cseréli a kötést, utoljára a tunikája aljából tépve le egy csíkot. A zsebkendő ugyanis annyira átázott, hogy azt nem meri visszarakni a sebre. Megkönnyebbülve látja, hogy a vérzés csillapodik, még igencsak szakszerűtlen ellátása mellett is, és igencsak nyugtalanul érzi, hogy az a pár csepp vér is kezdi felforgatni a gyomrát. Végül, mivel nappal is ébren volt, a fáradtság legyűri, és összegömbölyödve elalszik a tűz mellett.


Fidius a földön ébred, madarak csiripelésére. Egy pillanatig fogalma sincs róla, hogy hol van, vagy ki is ő, de a tekintete egy jó barát bozontos fejére esik, ahogy a friss, harmatos füvet tépkedi teljes lelki nyugalommal. Elmosolyodik, és tekintete végigvándorol a lovon, majd rögtön össze is vonja a szemöldökét, amikor meglátja, hogy elejtette leszerszámozni. Magát átkozva elkezd feltápászkodni, amikor hirtelen fájdalom nyilall a karjába. Visszarogy a földre, és értetlenül mered a felkarját díszítő, igencsak kontár módon felhelyezett kötésre. Hirtelen megrohanják az előző napi események emléki. A támadás, a mérgezett tőr, a vámpír... Ajka keserű vicsorba torzul. De akkor sem stimmel valami. Az rendben van, hogy a mocskos vérszopó némber nem szívta ki a vérét, hiszen mérgezett volt, és állítólag Isten rajta lévő áldását sem képesek elviselni az ilyen szentségtelen teremtmények, de hogy került ide? A lovával együtt? KÖTÉSSEL a karján? Valami arra járó, jószívű paraszt megszánta volna? Ekkor valami mocorgást hall maga mögül. Felpattan, és kihúzza a tőrét a csizmaszárából, hogy készen álljon a támadásra. Ami nem jön. Körülnéz, és a szeme megakad az elhamvadt tűz másik oldalán heverő, összegömbölyödött lányon. Emlékszik rá, ahogy az ajkai elnyíltak, emlékszik, ahogy a sebére tapadt. Rohadt vámpír! Miért van itt? Mindegy, most azonnal véget fog vetni istentelen létezésének! Halk léptekkel megkerüli a tűz maradványait, tőrét készenlétben tartva. Ám amikor újra a földön fekvő kis csomagra pillant, hirtelen már nem az agyarakat látja, nem is a természetellenesen sápadt bőrt. Nem, amit meglát, az a lány arckifejezése. Hihetetlenül békés és nyugodt, mint egy sima felszínű tó. Semmi rosszindulat, semmi kegyetlenség nem tükröződik a vonásain.
~ Térj észhez, Fidius! Az ártatlan külsejű gyilkosok a legveszedelmesebbek! ~
És mégsem képes rávenni magát, hogy az alvó vámpír kecses nyakába döfje a tőrét. Frusztráltan felsóhajt, és visszatrappol a lovához, hogy megtegye, amire a lány szemmel láthatólag képtelen volt, és megszabadítsa szerencsétlen állatot a holmija terhétől. Azt mondogatja magában, hogy csak a magyarázatot akarja megkapni, hogy csak választ vár a kérdésekre, amiket az imént fogalmazott meg magában. Ennyi, és nem több. Aztán természetesen megszabadítja Veroniát az átkozott vámpírtól. Ezután leül, és átköti a sebét. Bár így, egy kézzel nem épp mesterművet alkot, még mindig jobb, mint amit a lány - nem, a vámpír  csinánl neki. A "kötszer" valami puha, zöld anyagból van, az egyik oldalán látszik, hogy tépték valamiből. Fidius egy ideig még ücsörög, majd odamegy a lovához, és szeretettel megdörgöli az orrát. Ekkor nyöszörgés hallatszik a tűzrakóhely másik oldaláról. Fidius megfordul, hogy jobban lássa a mocorgó kupacot.
- Felébredtél, démon? - kérdezi. Szándékosan véti el a fajt, reméli, hogy ellenfele dühös lesz, és így könnyebben hibázik. De csalódnia kell, mert csak egy elfojtott nyögés érkezik válaszul.
- Neeeem....
Fidius ezen a színtiszta reggelutálaton majdnem elmosolyodik, de még időben figyelmezteti magát, hogy ez egy mocskos vérszopó, és csak a napfény miatt lehet az egész.
- Kérdéseim vannak hozzád, és meg fogod őket válaszolni. Ha nem, megöllek - szögezi le. Erre is csak egy furcsa nyünnyögést kap válaszul, de a vámpír legalább kezd kitekeredni abból a szoros kis gombócból, ami alvás közben volt. Némi további nyöszörgés eredményeképpen fel is ül (csukott szemmel), majd megpróbálkozik felállni (csukott szemmel), de meginog, és inkább visszahuppan a földre (csukott szemmel). Fidius önkéntelenül is elmosolyodik, van valami hihetetlenül ártatlan a csetlő-botló, félig még alvó lányban.
- Vizeeeet - jön a következő nyögés, és Fidius, még mielőtt jobban belegondolna a dologba, már trappol is a kőkör körül, kulacsával a kezében. Amikor közelebb ér, a vámpír orrlyukai kitágulnak, és felpattan a szeme. Fidius megdermed, meredten bámulva azt a hatalmas, sötét szempárt a sápadt arcban.
~ Gyönyörű... ~
Csak akkor riad fel pillanatnyi kábulatából, amikor a lány kiragadja a kezéből a kulacsot, és mohón inni kezd. A lovag megrázza magát. Mit művel?! Természetesen NEM gyönyörű ez a vérszívó némber. Nem. Nem az.
Még javában viaskodik magával, amikor a vámpír visszanyújtja az üres kulacsot.
- Köszönöm - mondja hálás mosollyal.
- Mármint köszönöm a vizet, meg a tegnapit is - teszi hozzá, komolyan pillantva a lovagra, majd szimatolva a seb felé dől. Fidius azonnal hátraugrik, tőre pillanatok alatt a kezében terem, és olyan szavakkal illeti magát a könnyelműségéért, amit majd mindenképpen meg kell gyónnia, még ha nem is mondta ki őket hangosan.
- Fölösleges bármivel próbálkoznod! Bár sérült vagyok, még így is bármikor elbánhatok veled, átkozott vérszopó!
A lány egy fél pillanatig döbbenten mered rá, majd vidáman felnevet. Hátravetett fejjel kacag, úgy, mint aki soha nem akarja abbahagyni. Végül - még mindig kuncogva - felpillant a lovagra.
- Komolyan azt hitted, hogy meg akarlak harapni? - még több kuncogás - Csak azt ellenőriztem, hogy a sebed nem fertőződött-e el. Ha a véredhez akartam volna hozzájutni, kissé egyszerűbb dolgom lett volna tegnap, mialatt ájultan hevertél, nem gondolod? Ráadásul hogyan beszélsz, lovag?! Nem neked kéne a tisztesség élő szobrának lennie? Hát illik ilyen szavakkal illetni egy védtelen, fiatal lányt?
Fidius már éppen rávágná, hogy a másik nem lány, hanem vámpír, de a csúfondáros mosoly valamiért megállítja. Nem szabad feldühödnie. Nagy levegőt vesz, és a lányra szegezi a tőrt.
- Válaszolj a kérdéseimre, vagy, in nomine Deo, itt és most végzek veled!
A lány gúnyosan elfintorodik, feláll, majd válaszol, valami furcsa, kenetteljes hangon, fél karját kinyújtva.
- Válaszolok, ó, dicső lovag, ki egy nálánál feleakkora nőt is képes legyőzni, válaszolok kérdéseidre, hogy újdonsült tudásod birtokában ölhess meg, s ne maradj ostoba.
Fidius eltátja a száját. Mi a franc?! Majd fél pillanattal később rájön, hogy őt figurázta ki a lány. Elvörösödik, csak azt nem tudja eldönteni, hogy dühében, vagy szégyenében. Mert lássuk be, van valami a paródiában. Végül marad a dühnél, csak mert azt könnyebb kezelni. Két lépéssel áthidalja a köztük lévő távolságot, és megragadja a lányt.
- Nem vagyok inkvizítor, de tudom, hogyan kell szóra bírni a démonokat - sziszegi, de csak egy gúnyos mosolyt kap válaszul.
- Tiszta mázli, hogy nem vagyok démon. És amúgy nagyon szívesen, hogy nem hagytalak ott a sárban, az út közepén megdögleni, még a tunikámat is tönkretettem miattad.
Fidius lepillant, és látja, hogy a lány tunikájának tényleg tépett az alja. De ami fontosabb, látja az ágyékához vészesen közel lévő tőrt is. Önkéntelenül is elfehéredik. Mire is gondolt pár perccel korábban? "Ha az ellenfél dühös, könnyebben hibázik"? Kezét egy picit felemelve hátralép, mire a lány szintén hátrál egy lépést, és elrakja a tőrét.
- Nos, van rá esély, hogy értelmesen beszéljünk, vagy maradunk a fröcsögésnél?
Fidius ingerülten fúj egyet, és letelepszik a földre. A vámpír követi a példáját, kecsesen a sarkára ereszkedik, és kissé félrebiccentett fejjel pillog rá, mint valami erdei manó. A lovag nem vesződik azzal, hogy észrevegye, milyen finom a lány vállának az íve, vagy ahogy szőke fürtjei keretbe foglalják az arcát, vagy hogy mennyire jó érzés, amint azok a söté szemek kérdőn fürkészik az arcát... Nem, semmi esetre sem veszi észre.
- Miért nem hagytál ott? - kérdezi egyenesen. Tulajdonképpen az összes kérdése erre az egyre vezethető vissza. A lány egy halvány, tétova mosollyal vállat von.
- Megmentettél. Ezután az volt a minimum, hogy viszonzom a szívességet.
Egy pillanatig habozik, majd kissé szégyenkezve teszi hozzá:
- Bocsánat, hogy nem tudtam jobban ellátni a sebed. Nem vagyok túlzottan járatos az ilyesmiben...
Fidius elgondolkodik. A lánynak tudnia kellett, hogy tévedésből mentette meg, és mégis viszonozta a szívességet. Pedig könnyen meg is ölhette volna reggel. A gondolatra valamiért görcsbe áll a gyomra. A lányra néz, és kezet nyújt.
- Fidius vagyok.



- Eiryn Nebelturm.
Most miért nem engedi el a kezét a lovag? És ő miért nem húzza el az övét? Eiyn nem tudja a választ, ami zavaró. És kénytelen konstatálni, hogy a férfi keze erős, nagy, és kellemesen meleg. És kicsit kérges, bizonyára a kardforgatástól. És az állkapcsa pedig szögletes és markáns, a tekintete pedig most egészen gyengéd, és fogva tartja az övét. És valamiért egyre közelebb húzódik. És az ajka puha.
~ Ez az a pillanat, amikor el kell ájulni?? ~

Pár perccel... vagy inkább pár órával később

- Most mi legyen?
- Nem tudom.
- Te erre, én arra, és reménykedünk a feledésben?
- Nem hinném, hogy képes lennék elfelejteni téged.
- De te az Ordo Maellus tagja vagy. Nem oda mész, ahová akarsz, és nem hinném, hogy díjaznák az ötletet, miszerint kilépsz egy vámpír kedvéért.
- Nem egy vámpír kedvéért. Érted. De igazad van. Az az igazság, hogy kezdem másként látni a rendet.
Fidius arca megvonaglik.
- Azok a dolgok, amik régen helyesnek és egyértelműnek tűntek, most borzalmasnak látszanak. Tudnod kell... Tudnod kell, hogy én rengeteg vámpírt megöltem már.
- Tudom.
- Kezdem érteni a Reformátort...
- Beállsz templomosnak?
Bár a kérdés csúfondáros, meglepett csend követi. Talán ez a megoldás...?
- Ők sem valószínű, hogy örülnének egy ilyen kapcsolatnak.
- Tényleg nem.
- De lehet, hogy eltűrik.
- Lehet.
- Megpróbáljuk?
Eiryn elmosolyodik, és bólint. Elvégre a remény hal meg utoljára.

Nem szerettem a telet. Farkasordító volt néha a tél, és ha a munkám messzire vitt, a haladás se volt kellemes. A nagy málhám miatt sose, mindig muszáj voltam megpakolni legalább annyival, hogy a legközelebbi városig túléljem. Nem volt számomra praktikus egyáltalán egy szekérnek a megvétele, nem volt vele elég gyors a haladás, nagyon könnyen volt támadható, és fölöslegesen nagy lett volna egy személynek. Nemsokára kénytelen leszek venni egy lovat, mert már nagyon tele volt minden megfelelő testrészem azzal, hogy nekem kell állandóan cipekednem. Azonban ez több problémát is felvetett: egyrészt, nem tudtam hova tenni. Elvégre ha olyan helyre mentem, ahova nem volt megfelelő egy hátasállat, akkor valahova le kellett tennem, amíg vissza nem térek. Ilyen dologra alkalmas hely nem sok volt, hiszen ha nem kötöttem ki, akkor valószínűleg elmegy onnan nagyon hamar, ha pedig ki is kötöm, akkor nagy valószínűséggel a magáénak nyilvánítja néhány arra járó, akiben nem feltétlenül teng túl a jóérzés, így maradtam abban, hogy nem lesz lovam. Egyelőre. Unottan róttam a kisváros utcáit, ahol éppen tartózkodtam. Közeledett a nap vége, én pedig beletörődtem, hogy itt nem fogok semmit találni. Betértem tehát egy kisebb fogadóba, hogy egyek valamit, és megpihenjek, mielőtt továbbmegyek. Így szoktam csinálni: ha valahol nem találok magam számára munkát két napig, akkor továbbállok. Ez volt itt a második napom, és drága volt az időm, és kevés a pénzem ahhoz, hogy munkakereséssel fecséreljem el az időmet. Rendeltem a pultostól egy korsó sört, és egy szelet sült húst, éhes voltam. Nem voltam benne biztos, hogy elegendő lesz, de a tárcám ennyit engedett meg. Nagyjából már tudtam, hogy hogyan érdemes számítani a pénzemmel, így el tudtam kerülni egy idő után, hogy váratlanul elfogyjon a pénzem. Amíg vártam a rendelést, körbenéztem a fogadóban. Az első éjszakámat nem itt töltöttem, hanem máshol, kíváncsi voltam, hogy itt van-e számomra valami. Ráérősen nézegettem a falon lévő dolgokat, mígnem megakadt a szemem egy kis cetlin. Nem tulajdonítottam volna neki nagy jelentőséget méretéből adódóan, azonban már hozzá volt szokva a szemem a felhívások elrendezésére, így leszedtem, és elkezdtem olvasni. Tömören fogalmazott: – Airell Daley, Nebelwald, Perth, fegyverkovács, sötét tünde, kormos, átlagos magasság, rövid fekete haj, a bal füle hiányzik. Megölni, bizonyíték gyanánt fejét ide visszahozni. – Ennek nagyon megörültem, sötét tündék ellen irányuló megbízatásokat mindig kicsit nagyobb örömmel fogadtam el. Még nem évült el az emlék, és bár tudtam, hogy nem pont ő tehet arról, ami történt, azt tudtam, hogy kormosok voltak az elkövetők, és csak így tudtam valamilyen szinten revansot venni. Nem voltam híve a kollektív utálatnak, vagy büntetésnek, de szükségem volt valamilyen eszközre, és ez maradt. Megígértem magamnak már többször, hogy nem leszek szükségtelenül vérszomjas, és munkán kívül nem is gyilkoltam, de a sötét tündék elintézése valamiért nagyobb örömöt okozott. Túl nagy törést idéztek elő az életemben, és egyetlenegy jó tapasztalat velük ezt nem fogja enyhíteni. Egan kellemes társaságnak bizonyult, de megerősítésekre volt szükségem, hogy csak nekem volt velük rossz tapasztalatom. Miközben ezen méláztam, a csapos mogorván rám kiabált, hogy elkészült a rendelésem. Gyorsan betermeltem, amit elém rakott, majd fizettem, ezután kibéreltem a szobát, és gyorsan nyugovóra tértem. Az izgatottságtól nehezen tudtam elaludni, de végül sikerült. Álmomban egy nyisszantással vágtam le célpontom fejét, és azzal a mozdulattal már a visszautamon is voltam. Az igazi profizmus, amiről ébren is szóltak az álmaim, amit el akartam érni. Hidegen, tisztán, gyorsan. Felmarkolom a pénzt, és már ott se vagyok. De ettől még messze voltam, a fejlődés útja még hosszú volt, így be kellett érnem azzal, hogy sikerül, ahogy sikerül.
Másnap reggel korán ébredtem teljesen frissen. Éreztem, hogy ma valami jó dolog fog történni. Szaporán felkaptam az időközben kissé lefogyott málhámat. Kiléptem a fogadó ajtaján, és meg akartam indulni. Tudtam már, hogy merre van Nebelwald, azonban azt, hogy a kis falut hol keressem, nem tudtam, így nekiálltam kérdezősködni. Némi sikertelen próbálkozás után egy idősebb férfi el tudott igazítani, azonban nem mondtam el neki, hogy miért kell. Sebtében megköszöntem, és tempóba váltottam. Nem volt annyira messze az úti cél, a kényelmesnél kicsit gyorsabb tempóban másfél napi járóföldre volt Nebelwald határa, onnan pedig nem volt túl messze Perth, csupán néhány órára. Nem álltam meg sokszor pihenni, néhányszor ültem le csak, amikor már nagyon nem tudtam tovább menni az éhségtől, vagy a fáradtságtól. Egy patak is keresztezte utamat, kellemesen hűs, friss vize volt, és úgy döntöttem, hogy mellette alszom egyet. Dél előtt valamivel döntöttem így, amikor már kisebb esélye volt annak, hogy rosszakarók megtalálnak, de a biztonság kedvéért elrejtőztem egy bokor alá, amíg tartott a pihenőm. Kipihenten ébredtem néhány óra múltán, a nap már lemenőben volt, én pedig örömmel konstatáltam, hogy a végtagjaim nem merevedtek mozdulatlanná az előző megterheléstől, csak egy enyhe izomláz volt bennem. ~ Majd kijárom a lábamból~ Gondoltam, ahogy tovább indultam. Nemsokára megpillantottam egy nagyobb ködtömeget. Nebelwald határa. Felpezsdült bennem a vér, és nekilendültem. Nemsokára, nemsokára el fogom végezni azt, amiért jöttem. Beléptem a határon, és körülnéztem. Volt egy kis idő, amíg a szemem hozzászokott a sűrű ködhöz, És az időközben beállt sötét se volt segítségemre, de végül megtaláltam az ösvényt, amiről az öreg beszélt. Vettem egy nagy levegőt, és elindultam rajta. Azt mondta, hogy néhány óra járóföld, de az ösvény egyenesen oda visz. Magabiztosan haladtam, és úgy döntöttem, hogy nem fogom hagyni, hogy bármi kis neszezés megzavarjon, időben oda akartam érni. Még nem voltam bent olyan mélyen, hogy ezt veszélyes hozzáállásnak gondoljam, így nem voltak bennem kétségek. Azt tudtam egyedül, hogy megállnom nem szabad igazán, kényelmesebben letáborozni meg aztán semmiképp, mert akkor helytől függetlenül történhetnek veszélyes dolgok, pláne este.
Az izgalom végtelenül hosszúvá tette ezt a kis gyaloglást. Hol felgyorsítottam, hol lassítottam, éppen ahogy bírtam a tempót, de minél gyorsabban oda akartam érni. Nemsokára feltűnt a látóhatáron az első ház, tűz fénye szűrődött ki az épület mögül, és fém csilingelését hallottam. A kovács. Gyors körülnézés után kiderítettem, hogy honnan jön a hang, és odasettenkedtem a ház mögé. Óvatosan kikandikáltam a sarok mögül, és megláttam a kovácsot. Pontosan ráillett a személyleírás. Már elő is húztam a kardomat, amikor megpillantottam még valakit. Egy fiatal lány közeledett lassan a kovács felé, olyan tizenhat éves forma. Szénfekete, enyhén hullámos haja volt, a szeme kéken világított, és látszott benne, ahogy visszatükröződik belőle a műhelyben ficánkoló tűz. Megragadott, nem tudtam levenni róla a szemem. Végignéztem rajta. Mindenhol pont jól nézett ki, a csípője nem volt keskeny, se túl széles, kellemes volt ránézni, a mellei pedig vékonyabb testalkata ellenére kidomborodtak. Hirtelen olyan dolgot éreztem, mint még soha azelőtt, és nem tudtam, mi ez. Hirtelen a koncentrációm megtört, és visszabújtam a sarok mögé. ~ Mi a franc történik?~ kérdeztem magamtól. Ekkor hirtelen egy lány sikoltását hallottam onnan, ahol láttam őket legutóbb. Harcra készen ugrottam ki a sarok mögül, kardomat kirántva. Készen álltam bármit megtenni azzal, aki bántja azt a lányt, de nem az a kép tárult elém, amire számítottam. A kovács a kezei között tartotta a lányt, és feldobta. A lány megint sikított, ugyanolyat, mint az előbb. Örömkiáltás volt, akkor már tudtam, hiszen mosolygott közben, én pedig földbe gyökereztem. Abban a pillanatban azt is megkérdőjeleztem, hogy annál a széles, örömteli vigyornál létezik-e szebb dolog akárhol máshol. Elkábultan néztem a jelenetet. Dobás, sikoly, dobás, sikoly. Mindketten nevettek. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Időm se volt gondolkozni rajta több, mert félrenézett. Egyenesen rám, a mosolya pedig leolvadt. Szólásra nyitotta a száját, én pedig felocsúdtam, és jobb híján visszaugrottam az épület mögé.
– Apa, ott láttam valakit. Beugrott az épület mögé. Megnézed, kérlek?
– Ki volt az? Esküszöm, megölöm..
Hallottam, ahogy leteszi a lányt. Hallatszott, ahogy a fém üllőről lehúzza a kalapácsot, és elindul. Azt nem tudtam belőni, hogy melyik sarok felé fog közeledni, így menekülni se tudtam, mert nem igazán lett volna jó, ha szembemegyek vele. Leblokkoltam, fogalmam se volt, mit tegyek. Felnéztem az égre, a hold halványan jutott át a ködön. ~ Figyelj, izé, tudom, hogy nem foglalkoztam veled túl sokat mostanság, se senkivel, meg ilyenek, de nem lehetne, hogy most azért kisegítesz?~ kérdeztem fohászkodva. Abban a pillanatban megláttam a lehetőséget: karnyújtásnyira volt tőlem a tető. Gondolkodás nélkül eldobtam messzire a málhámat, majd megragadtam a tető szélét, és felhúztam magam. Épp időben, mert pont akkor ért oda a kovács a sarok mögé. Kimért sebességgel lépkedett, úgy láttam, hogy tartogatni akarja a vérszomját. Amikor nem látott senkit az épület mögött, hangosan elkáromkodta magát.
– Emmeline, ha látsz valakit, azonnal szólj!
Üvöltött oda annak a lánynak, akit az előbb még dobált. Kilestem a tető szélén, hogy lássak.
– J…jó…
Mondta szipogva, és elszaladt, én pedig visszahúztam a fejem. A kovács elhatározta, hogy a dühét azon a vasdarabon fogja levezetni, amin előzőleg dolgozott. Három csapás után nagyot csilingelt a fém. Eltört.
– Hogy az a Hold által büntetett kénköves mocsadék rágja ki minden belsőségedet!
Dühösen lecsapta a kalapácsot, és elindult. Nem tudtam, hogy hova, de most nem is érdekelt, egyedül az lebegett a szemem előtt, hogy a lányt megtaláljam. Mivel nem ugyanarra haladt, mint amerre láttam elfutni a lányt, úgy döntöttem, hogy megpróbálom megkeresni. Óvatosan leereszkedtem a tetőről, és elindultam arra, amerre Emmeline-t láttam szaladni. Elővigyázatosan, módszeresen haladtam, mindig saroktól sarokig, végül úgy negyed óra után halk sírás ütötte meg a fülem. Egy kis csűrből hallottam, aminek nyitva volt az ajtaja. Óvatosan belestem, és őt láttam ott. Ahogy ott sír, keservesen. Megint ugyanazt éreztem, mint az előbb, amikor megláttam, földbe gyökereztem. Végül nagy levegőt vettem, és beléptem. Felnézett, könnyes szemmel nézett rám. Becsuktam az ajtót, és odamentem mellé.
– Ki vagy te?
Kérdezte hüppögve. Letelepedtem, és megszólaltam.
– Nem számít. Miért sírsz?
Pontosan tudtam, hogy miért sír, de jobb volt, ha nem tudja, hogy ki vagyok, abból nagyon rosszul jöhettem ki.
– Semmi különös, csak az apám..
Mondta elfúló hangon, és lehajtotta a fejét. Kintről kiabálást hallottam, a kovács hangját.
– Emmeline, merre vagy?
A hang messziről jött, én pedig gyorsan döntöttem.
– Figyelj, nekem most mennem kell, de vissza fogok még jönni, beszélgessünk majd.
Ezzel a lendülettel kivágódtam az ajtón, és elkezdtem rohanni. Bőven éjfél volt, világítás szinte semmi, én pedig nem tudtam semmit a helyről, így botladoztam a sötétben. Azt tudtam, hogy nem mehetek a határon kívülre, különben végem lesz. Végül egy magasabb épületet néztem ki a falu határától nem olyan messze. Elhagyatottnak tűnt, én pedig felkapaszkodtam a tetejére. Lapos volt, és nem volt rá kijárat, így nyugodtan álomra hajtottam a fejem. Másnap délben ébredtem, és fejemet felemelve körülnéztem. Senki nem volt az utcákon, egyedül csak a lány Nem akartam hinni a szememnek. ~Ilyen nincs..~ Futott át az agyamon. Lemásztam, és odamentem hozzá. Felém fordult, és fura fényt láttam a szemében, és magamat. Szótlanul álltunk egymással szemben, nem csináltunk semmit, csak egymás szemébe néztünk. Remegtem belül, nem tudtam, mi történik. Közelebb lépett. Utána még közelebb, én mozdulatlanná dermedtem tőle. Még közelebb jött, és átkarolt. Fogalmam se volt, hogy erre mit lépjek, két végtelennek tűnő másodperc után én is átkaroltam őt. Nem tudtam, hogy meddig álltunk így, viszont ezt az egészet egy túlvilági üvöltés szakította meg.
– Emmeline, mit csinálsz? Te utolsó ringyó! Megöllek, te hálátlan riherongy!
Emmeline sírva fakadt a karjaim közt. Nem gondolkodtam, elengedtem a lányt, és megfordultam, egyenesen szembe az őrjöngő apával, ahogy felém rohant a kalapáccsal. Kivontam a kardom. ~ Őt aztán nem bántod, te rohadék~ Futott át az agyamon. Megvakult a dühtől, csak rohant előre. Ezt már ismertem, tudtam, hogy mi a legegyszerűbb módszer. Előre tartottam a kardomat, ő pedig pontosan azt tette, amit vártam tőle: egyenesen belerohant. Emmeline felsikoltott, én pedig tudtam, hogy itt törtem derékba az egészet. Hátrafordultam.
– Bocsáss meg..
Mondtam, majd levágtam a fejet, megfogtam, és elfutottam. Megkerestem az előző nap elhajított málhámat, beletettem abba a zsákba a trófeát, amit erre a célra tartok, és elindultam vissza a megbízásom helyére. Egész visszaút alatt a fejemben visszhangzott a sikoly, amit akkor hallottam, mikor az apa felnyársalta magát. Az orromban éreztem a lány illatát, amit akkor éreztem, mikor átölelt. ~ Most akkor mi a fontosabb?~ Kérdeztem magamtól. És nem tudtam eldönteni.

Ó, Rómeó, miért vagy te az ellenkező, általam legjobban utált frakció egy tagja akit egy lazaccal vernék agyon ha nem lenne ilyen csábos... *Darr elmorzsol egy gyémántfényű könnycseppet*

Mindenki jól eltalálta a feladatot, néhány írás különösen kiemelkedő volt.
(Csacsi az én hősöm is, Leon De sokatok posztjában voltak kiemelkedően jó pontok.)

Mindenkinek jár a jutalom 150 TP.

//Ha valamelyik admin kollega elfogadhatónak találja Kristin posztját dobjon ide egy editet az ítélettel. //

Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok és ami rosszabb, azt sem tudtam, hogy ki vagyok egyáltalán, csak azt tudtam, hogy fájdalmasan lüktet a fejem és egy csizmás láb jókorát rúgott az oldalamba, hogy gyorsabb feltápászkodásra és mozgásra ösztökéljen. Ez, ha leszámítjuk a fejfájásomat, már csak azért sem volt egyszerű, mert kezeimet szorosan összekötötték a testem előtt és a nyakamra feszülő pányva is nagyot rántott rajtam, így majdnem megint a földön kötöttem ki. Így is féltérdre estem, ami vidám perceket szerzett a környezetemnek, amit harsány röhögés képében hoztak a tudomásomra.
Pár botladozó lépés után azonban lábra álltam, hogy felvegyem a tempót a lóval, amihez hozzá voltam kötve.
Próbáltam kitisztítani a fejemben kavargó kuszaságot és megráztam, de egy halvány jajdulással kellett tudomásul vennem, hogy ez nagyon rossz ötlet volt. Majdnem elhánytam magam, ahogy megindult velem a világ és pár másodpercre minden elmosódott körülöttem. Most már éreztem a fél arcomat beborító, megkérgesedett vér húzódását és biztos voltam benne, hogy jó keményen csaphattak fejbe, de képtelen voltam visszaemlékezni, hogy mi történt, ha megkíséreltem, akkor heves fájdalom nyillalt a fejembe, így inkább nem erőltettem. Fontosabb volt, hogy kiderítsem kiknek a fogságában vagyok és mi a tervük velem, mert abban biztos voltam, hogy volt, különben nem lennék már életben. Talán az is kiderül, hogy mi történt és akkor talán eszembe jutnak a történtek is.
Elmélkedésem közben nem vettem észre, hogy lelassultam, de a nyakamon lévő hurok megfeszülése, majd egy rúgás a lapockám közé, amitől előre lódultam, hamar eszembe juttatta helyzetemet.
- Mozogj self féreg, nem sétaúton vagy! – reccsent rám a mellettem lépkedő, bozontos szakállú és pudvás fogú lovas fickó, akin vastag, prémes bekecs volt és egy horpadt acélsisak, ami nem takarta el a fél arcát és szemét kettészelő régebbi vágást, eldeformálódott a képét. – Pihenhetsz majd eleget, ha megérkeztünk. – röhögte el magát, amihez csatlakoztak társai is.
Bár időnként meg-megszédültem, azért összeszorítottam a fogam és kocogásra fogtam, miközben lopva végignéztem a másik öt férfit is. Azok sem mutattak bizalomgerjesztőbb képet, elég marcona csapatnak néztek ki, szedett-vedett ruházatukban és fegyvereikkel, amik nem voltak újak, de fizimiskájuk és ruházatuk elhanyagoltságával ellentétben, azok nagyon is rendbentartottnak néztek ki.
~ Zsoldosok! ~ vontam le kis idő múlva a következtetést, de ebből még nem tudtam, hogy miért is ejtettek foglyul és cipeltek magukkal.
Rabtartói mnem voltak azok a szószátyár fajták és összeszokott brigádnak is tűntek, mert ha beszéltek is, fél szavakból megértették egymást, így hiába hegyeztem a fülem, nem lettem sokkal okosabb, bár többször megütötte a fülemet az egyház és a protestánsok emlegetése, de összefüggést nem tudtam találni.
Már véresre horzsolta a kötél a nyakamat, a kezeim teljesen elzsibbadtak és nem tudtam még mennyi időt tudok talpon maradni, amire minden erőmmel igyekeztem, hiszen egyáltalán nem kételkedtem benne, hogy ha elesnék, akkor végigvonszolnának a földön is és még jól is szórakoznának.
De egy örökkévalóságnak tűnő gyaloglás után végre lassítottak mert az egyik lovas, egy hórihorgas, kampós orrú, nálam alig valamivel idősebb legény mutogatni kezdett egy nem túl messze lévő füstcsík felé, ami az ég felé kanyargott a fák közül, alig egy kis távolságra az úttól, amin haladtunk.
Izgatott tanácskozás kezdődött, aztán az, aki többször is megrugdosott, amikor lassítottam a tempón, előre lovagolt, majd nem sokra rá, amíg én a térdemre támaszkodva kilihegtem legalább magamat, visszatért és intett a csapatnak. Úgy nézett ki, hogy ő a zsoldosok vezetője, mert vita nélkül mentek utána.
Egy tisztásra érkeztünk, ahol jó pár tünde vert tábort, ideiglenes vadásztábornak látszott fürkésző tekintetem sok fiatal, magam korabeli vagy fiatalabb elfet látott sürögni-forogni a tűz körül, volt aki a sütést felügyelte, volt aki fegyverei karbantartásával foglalkozott és voltak, akik pár idősebb tünde körül ültek figyelmesen hallgatva annak beszédét.
Persze mikor a zsoldosok bekocogtak maguk után vonszolva engem, minden szem ránk szegeződött. És egyáltalán nem voltak barátságosak azok a tekintetek.
- Kösd ki Jensen! – nyomta az eddig maga után vonszoló a pányva végét a fiatal hórihorgas legénynek.
Hamarosan egy fához kötve ücsörögtem a tisztás szélén és még ezért a kényelmetlen helyzetért is hálás voltam. A fejem ugyan még fájt és a talpamon valószínűleg nem maradt bőr, de már nem akartam elhányni magam lépten-nyomon.
A zsoldosok és a tündék beszélgetésbe merültek a tűz mellett és az engem elfogó csapat vezetője néha nagy gesztusokkal magyarázott felém intve, de nem értettem mit mondott, az egész napi megpróbáltatás kezdte éreztetni hatását és nyomorult helyzetem ellenére kezdett elnyomni az álom, Ekkor valaki megbökte a vállam és egy fiatal, csengő hang rántott vissza az ébrenlétbe.
- Hoztam egy kis őzlevest, egyél!
Az elf lányra emeltem a tekintetem és ……….azonnal rabul ejtett a szépsége!
Azok a smaragdragyogású, metszett szemek, a pisze orr és a vastag fonott varkocsba fogott aranyzuhatag! Az arcát pettyező szeplők csak még bájosabbá varázsolták arcát, melyről képtelen voltam elszakítani a tekintetem.
- Mit bámulsz! – szűkült össze az a mágikus szempár.
- Miért? – nyögtem ki, bár elég szánalmasan hangzott.
- Egy self ne bámuljon! – tolta az orrom elé a tálkát.
- Miért adsz ennem? –böktem az állammal az ételre, igyekezvén megvilágítani előbbi kérdésemet.
- Ha bírni akarod holnap is az utat, akkor kell az erő hozzá. – vonta meg a vállát kissé zavartan.
- Tudod hová visznek? És miért? – kaptam fel a fejem reménykedve.
Mintha valami szánalomféle suhant volna át az arcán, de lehet, csak a képzeletem játszott velem.
- Hellenburgba, és ők – intett a zsoldosok felé, - azt mondják, hogy ki fognak vallatni ott.
- Vallatni?.....Engem? – vágott belém valamiféle görcsös szorítás a gyomrom táján. – De hát……..azt sem tudom, hogy én ki vagyok!
- Mi az, hogy nem tudod ki vagy? – nyíltak tágja a szemei is, lejjebb eresztve a tálat. – A fejed? – csapott le rá a felismerés, ahogy végig nézett a véres ábrázatomon, majd letéve az ételt, végig futtatta finoman kezét a fejem tetején, míg meg nem akadt egy helyen, amire önkéntelenül megrázkódtam a belém vágó fájdalomtól, de összeszorítottam a szám, mert nem akartam, hogy elhúzza a kezét, ami különös, de kellemes borzongással töltött el.
- Jól kupán csaptak. – sóhajtott fel egy kis fintorral, ami annyira aranyos volt, hogy elakadt a lélegzetem. – De ha nem tudsz nekik mit mondani…….. – elhalt a szava és láttam rajta, hogy ugyan úgy, ahogy nekem, neki is az jutott eszébe, hogy………az nagyon rossz lesz nekem és akkor még enyhén fogalmaztam. – Sajnálom…… - nézett rám és a szívem nem azért vert annyira vadul, mert tudtam, hogy akkor meg fogok halni, méghozzá valószínűleg kínok között, hanem mert elvesztem azokba a rám tekintő szemekben. – Megetetlek, jó? – emelte meg láthatóan jóval kedvetlenebbül a tálat és a számhoz tartotta a kanalat.
Én meg ettem……lassan, hogy……minél tovább tartson és minél tovább nézhessem őt.
De egyszer mégis elfogyott a leves és Ő elment.
Sokáig néztem, ahogy tesz-vesz a táborban, de végül erőt vett rajtam a kimerültség és elaludtam.
Egy kéz motozására ébredtem, amit a fa mögött hátrakötött kezemnél éreztem.
- Cssssss! Én vagyok……..Eliza! – jött a fojtott hangú figyelmeztetés, amiben hallani lehetett a feszültséget. – Ne mozdulj, mindjárt kiszabadulsz! Ha meghúzom a kezed, akkor gurulj oldalt és kússz hátra, felém.
Bár elzsibbadtam a kötelékekbe, a szabadulás reménye új erővel töltött el és habozás nélkül csináltam, amit mond.
Olyan rejtett utakon vezetett, amit valószínűleg csak a tündék ismernek és hamarosan már elég messze jártunk, hogy Eliza úgy érezze, már biztonságos szót váltanunk és megállt.
- Arra van Carolusburg. – mutatott északkelet felé. – Kerüld az utat és tedd el ezt. – nyomott a kezembe egy kis zsákot. – Étel, víz és egy tégely kenőcs van benne a sebedre. Vigyázz magadra……északi! – simított végig az arcomon.
Én meg hirtelen ötlettől vezérelve, magamhoz húztam és hevesen megcsókoltam. Először megfeszült, aztán visszacsókolt, nem kevésbé hevesen, mint én.
- Most menj! – lökött el aztán épp oly hirtelen. – Talán még ……találkozunk ….self! És…..itt van ez is! – vett le a válláról egy hosszúkás csomagot, amit kigöngyölve egy kard bukkant elő…..
Olyan hirtelen éledtek fel az emlékeim, hogy szinte letaglózott, meg is inogtam egy pillanatra, ahogy megragadtam a pengét.
Eliza szemei aggodalmasan villantak fel, de amikor pillantásunk találkozott, már érezte, hogy megváltozott valami.
- Jozef……Jozef vagyok! És már azt is, hogy ki vagyok és honnan jöttem! Nem felejtelek el Eliza, erre megesküszöm!
Bár szívem szerint ismét megcsókoltam volna, az eszem azt diktálta, hogy meneküljek, mert nem elég, hogy talán már a zsoldosok felfedezhették az eltűnésemet, de nem húzhat a szívem egy tünde lányhoz, sőt egyáltalán semmilyen lányhoz, ha hű akarok lenni eskümhöz, de…….hű akarok-e lenni?
Végül a nevemen kívül nem mondtam neki többet, csak lassan elhátráltam, a szemem le sem véve gyönyörű alakjáról, aztán megfordultam és futni kezdtem……….