[Azonnali] Kanbuli

Gondolkoztál már azon, hogy vajon miről beszélnek a nők, amikor egy férfi sincs a közelben? Vajon tényleg csak cipőkről és sminkről megy a csevej? És ti pasik? Csak a sport meg a hódítások a téma? Ez az, ami most sem fog kiderülni!
Hogy-hogynem mindenki csupa, velük egyneműek között találja magát, talán lánybúcsú van, talán egy egy kanbuli egy kocsma hátsó termében, ahova még a pincérnő sem mehet be. Amit nem vagytok hajlandóak még csak szóba hozni sem a másik nem képviselői között, azt most nyugodtan meg lehet vitatni - és meg is kell, mert talán nem lesz rá több alkalom!

//Csak hogy világos legyen, az azonnali témája, hogy megjelenítsetek egy átlagos kanbulit, vagy egy csajos estet, ahonnan a másik nem képviselői ki vannak zárva, minden más a játékosokra van bízva.
Jutalom: 1500 váltó
Határidő: május 6.//

A gyógynövények éppen kezdtek magukhoz térni, de még sok gondoskodásra volt szükségük, hogy képesek legyenek a teljes pompájukban megjelenni, és teaként vagy por formájában kifejteni a hatást az emberi szervezetre. Nagy hiány volt belőlük és még nagyobb szükség volt rájuk, így meglehetősen sok időt töltöttünk a kertben a nővérekkel, hogy a lehető legtöbbet kihozzuk nyomorult helyzetünkből. A derekam már fájt a sok hajolgatástól, így felegyenesedtem, hogy egy kicsit megmasszírozzam, és koszos kézzel letöröljem a homlokomról az izzadtságot. Legnagyobb meglepetésemre, Andromedát láttam lépkedni a kert mellett elvezető, poros kis ösvényen, valami szép, de igen formátlan anyaggal a vállán.
- Androméda! - integettem neki mosolyogva, majd az ágyásokon átlépkedve mellé szegődtem, és újra végignéztem rajta. Az arcomról minden bizonnyal leolvasható volt a furcsálkodás, de végülis a félangyal sosem követte az aktuális divatot. Talán diktálni próbálta, de az meg nem ment neki túl jól, hiszen a könnyű tóga és a nyitott saru cseppet sem feleltek meg a sokszor zord északi éghajlat követelményeinek.
- Merre tartasz?
- Én... - kezdte a lány hebegve, kezeit az anyag fölött tartva. Így közelről brokátnak tűnt, de ezzel a koszos tenyérrel nem nyúltam volna felé, hogy közelebbről is megnézzem. - ...engem meghívtak erre az ünnepre. - magyarázta. - Az első kert a nagy tűz óta.
Bólintottam, miközben lopva újra végigpillantottam rajta. Nem kellett volna beleszólnom, végülis semmi közöm nem volt hozzá... Ugyanakkor engedhettem volna, hogy nevetségessé tegye magát a fővárosi úri közönség előtt?
- Hallottam az ünnepélyről. - tulajdonképpen mindenki hallott róla. A tűz megtizedelte a városi parkokat, a legnagyobb helyén pedig új arborétum épült, nagyobb, szebb és pompázatosabb, mint a korábbi. Azt rebesgették, hogy bizonyos növényeket a tünde erdőből mentettek meg, másokat pedig a szigetekről hoztak el. De mindezek felett, első sorban szimbólum volt, a megújulásé, és hogy az emberek képesek még Isten haragja után is talpra állni, délcegebben és büszkébben, mint valaha.
- Örülök, hogy jól haladnak a helyreállítások, és azt mondják elég nívós esemény lesz.
A hangom kicsit ábrándossá vált, eszembe jutottak a régi bálok, a zene, a tánc, a fiatal fess udvarlók... Talán... Néha hiányzott, még ha gondolnom sem lett volna szabad ilyesmire.
- Mondd csak... Most rögtön odamész? Mármint... Így?
Nem bírtam ki. Muszáj volt megkérdeznem, és nagyon reméltem, hogy nevetés, és egy megütköző "nem, dehogyis Isten ments!" lesz a félangyal válasza.
- Ó ez... ebből akarok ruhát szabatni! - válaszolta a nefilim szinte védekezve. - A Fővárosban lennie kell egy szabónak... - tette hozzá bizonytalanul, és meg voltam győződve, hogy igazából fogalma sem volt, hova kellett mennie. A félangyalok nem foglalkoztak ilyen dolgokkal, legalábbis látszólag, de félig emberek is voltak. Nem hagyhatták teljesen hidegen őket a világi hívságok, még ha Androméda szent harcos is volt. Persze, lehet, hogy tévedtem, és akkor mi emberek csak még hitványabbak voltunk hozzájuk képest.
- Te értesz ezekhez? - kérdezte a lány óvatosan.
Megtöröltem a szoknyámban a kezem, és amikor elég tisztának ítéltem, óvatosan a kelme felé nyúltam. Valóban előkelő anyag volt, még ha egy egész báli ruhához nem is volt elegendő. A kérdésére bólintottam.
- Valaha bejáratos voltam ilyen eseményekre, úgyhogy mondhatjuk, hogy igen.
Nem bírtam ugyanakkor nem látni rajta a bizonytalanságot, és akkor még a ruha egy dolog volt, de a hozzáillő cipő, és ékszer megint egy másik... Felsóhajtottam. Segítenem kellett neki, mielőtt még szégyenben marad.
- Megmosom az arcom és a kezem, és elkísérlek. Tudok három elegáns szabászatot Carolusburgban, ami talán jó lehet. - jelentettem ki, majd az ajkamba haraptam. - Már ha nem bánod. - tettem hozzá valamivel udvariasabban.
- Nem bánom. - válaszolta néhány másodperc után, egy apró fejrázás kíséretében. - Gloria nővér, hogy tudsz erről ennyit? - bukott ki belőle a kérdés.
- A szüleim az emberek nemesei közé tartoznak. Bálok szép ruhák, minden olyasmi, amivel a gazdagságot mutatni lehet.
Abban a világban a látszat volt minden, ezt a racionális énem pontosan tudta. A vágyam a világi hívságok felé csupán a belémnevelt felszínesség egy halovány megnyilvánulása volt, de mégis, olyan szörnyűséges volt néha visszaálmodni magam a régi életembe?
Megmostam a kezem és az arcom a vödör vízben, amit öntözésre szántunk, majd megigazítottam a hajam, és kicsit leporoltam a ruhám. Kínos lesz ilyen öltözetben menni még a szabóhoz is, de sebaj, végülis egy félangyalt kísértem a katedrálisból, talán megbocsájtható volt. Már csak keresni kellett egy szekeret, amire felkéreckedhettünk.
- De bízz bennem, gyönyörű kisasszonyt fogunk belőled varázsolni, aki még egy hercegnőt is túlragyog a megnyitón!


Amikor a szekér megállt a kis macskaköves tér közepén. Lemásztunk róla, majd gyalogosan közelítettük meg a nemesnegyedet, és azon belül is a legközelebb eső szabóságot. Ott álltam a kirakatban, szemben a próbababára aggatott ruhákkal, amik között volt minden, egyszerű teához illő, reggeliző ruha, de valódi pompás báli ruha is. Még sem volt az igazi, hiszen ki is volt írva, hogy csak kelmékkel foglalkoztak, a kirakat alján pedig csak dísznek szánt virágok hervadoztak az idei cipőtrendek helyett. Megráztam a fejem.
- Nem árulnak cipőt. - ragadtam meg Androméda karját, és húztam tovább. - Szükségünk lesz a ruhán kívül még cipőre... Mondjuk valami arany szandálra kicsit emelt sarokkal, de csak picit hogy tudj benne magabiztosan járni... És kelleni fognak ékszerek is, de lehet már sok lesz az arany, szóval majd meglátjuk, lehet a drágakövekre kéne fektetni a hangsúlyt.... - egészen elragadtattam magam, még így is, hogy nem az én bálom volt nem az én ruháim… Hercegnőt varázsolni egy nefilimből viszont nem volt bűn, nem az én hiúságom volt, ami miatt szégyenkeznem kellett volna. A kiváló szórakozás megmaradhatott annak, ami volt.
- Milyen egy bál? - kérdezte a kirakatot bámulva, de már húztam is tovább a következő szabóságig, ahol le sem tagadhatta volna, mennyire megbabonázták a csillogó ékszerek.
- Gloria nővér... - mondta nagyon komoly hangon, de nála talán még a legkönnyedebb játék is véresen komoly volt. - ... sokat táncoltok, énekeltek?
- Egy bál.... Nagyon sokféle lehet, de általában az emberek összegyűlnek egy helyre szép ruhákban, szól a zene, általában nagyon elegáns vonós hangszerekkel. Körbe pincérek járnak akik frissítőket szolgálnak fel, apró süteményeket, meg minden féle harapnivalót. Középen pedig hatalmas táncparkett van, ahol a nemesifjak felkérik szívük hölgyét táncolni, és minden féle zenéhez illő társas táncot járnak. Általában meghatározott koreográfiájuk van, de most nem gondolom hogy olyan lenne, hiszen minden felől jönnek majd vendégek.
Magyaráztam, nosztalgikus hangon. Magamnak is alig mertem bevallani, hogy mennyire szerettem volna ott lenni. Közben megláttam, hogy a félangyal a csillogó drágaköveket bámulja a kirakatban. Felnéztem a cégérre, és ez volt a második szabászat, amit kinéztem, noha a kiállított ruha nem győzött meg. Csipkét használtak, pedig az idei divat egyértelműen a tüll volt. Kénytelen leszek felvilágosítani őket odabent, nehogy valami tavalyi ócskaságot sózzanak rá Andromédára.
- Menjünk be.
Az ajtó fölé szerelt csengő játékos hangján jelezte, hogy a szabóságba vendégek érkeztek.
- Dícsértessék. - köszönt rögtön a félangyal a katolikus szokás szerint, ami egészen megmelengette a lelkem.
- Te is...táncoltál ifjúkkal? - kérdezte miközben a sokrétegű alsó szoknyákat nézte.
- Mindörökké ámen. - nézett kikerekedett szemekkel a varrónő, legalábbis nagyon reméltem, hogy az volt.
- Dícsértessék. - köszöntem én is a nőnek, majd körbenéztem az üzletben. Kelmék kiállítóruhák, minden volt, ami kellett még néhány cipőt is láttam, ami bíztató volt, hogy talán foglalkoztak ilyesmivel is.
- Miben állhatok a hölgyek szolgálatára? Nem vagyunk járatosak ugyan egyházi öltözékekben, de természetesen igyekszem segíteni.
Hát persze... Egy félangyal és egy apáca betér egy üzletbe, mi más kellhetne mint reverendák?
- Báli ruhát szeretnénk Androméda kisasszonynak a megnyitóra.
Mosolyogtam a félangyalra, majd kényelmesen helyet foglaltam a szalon közepén lévő kanapén, ahogy csak egy igazi kisasszony tudott. Ezt valószínűleg a varrónő is látta, ugyanis összehúzott szemekkel nézett rám, de nem mert mondani semmit.
- A hölgy hozott megával egy anyagot, aminek a ruha alapjának kéne lennie, lehetőleg a felöltője, de azt ön látja, hogy felsőszoknyának elég-e. Tudna hozni valami frissítőt? Eléggé megszomjaztunk. - folytattam tökéletesen nyugodtan, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy apáca és egy szent nefilim betér egy úri szabóságba báli ruháért. Talán komédiák kezdődnek így.
Visszagondolva úgy beszéltem, mint az anyám. Egyszerűen ösztönszerűen jött, pedig nem akartam utasítgatni senkit csak... Azt akartam, hogy úgy legyen minden, ahogy régen, és ahogyan egyébként lennie kellett a világ rendje szerint az ilyen alkalmakkor. Ráadásul a társnőmnek még nem is volt része ilyen úri mulattságban soha, így szerettem volna, ha minden tökéletes lesz. A kérdésére halványan elmosolyodtam.
- Régen, a bálokon engem is felkértek persze. Néhányan még udvaroltak is. Nálatok szokás az ilyesmi?
Androméda rábólintott és tovább sétált az alsószoknyáktól. Egyszerre két másik, vélhetően varrótanonc lány szaladt ki a hátsó helyiségből. egyiknél tálca pezsgővel s apró süteményekkel, vagy valami olyasmikkel. Nem volt a legfrissebb, de végülis megtette.
- Kisasszony. - nyújtotta a kezét az egyik lány Androméda brokátjáért, olyan tiszteletteljesen, amennyire csak tőle telt.
A varrónő is előjött a mérőszalaggal, és egy hatalmas tűpárnával, hogy meg tudja tűzni az anyagokat a megfelelő helyeken. A nefilim már-már aggódva nézett rá, pedig nem volt oka félni. Ebben a szalonban egész életükben ezt csinálták.
- Nem tudom. - válaszolt közben nekem, a szokásaikról. - Körben táncolunk... - gondolkodott el. - Milyen az ha udvarolnak neked? - kérdezte inkább hirtelen.
- A kisasszony ne mozogjon. - mondta közben a varrónő. - kérem. - tette hozzá, mint aki maga sem tudta, mit kezdjen a helyzettel. Közben a fiatalabb lányok odaértek hozzám az ellátmánnyal, és mosolyogva, de egy kicsit zavartan kínáltak meg vele.
Elégedetten vettem el egy pohár pezsgőt és egy aprósüteményt, és még elégedettebben néztem, ahogyan Adáról levették a méreteket.
- Ne félj. Rád fogják igazítani a ruhát és tökéletes lesz. Asszonyom, lehetne, hogy könyékben három réteg tüllel toldják meg az ujját, ami leér nagyjából alkarközépig? Csakhogy érvényesüljön egy esetleges kesztyű és karkötő... - kotkodácsoltam bele a szabók munkájába. A főnökasszony lesúlytó pillantást vetett rám, de az egyik lány arca egészen fellelkesült. Úgy tűnt a fiatalabb jöbban követte a trendeket. Az udvarláson elgondolkoztam kicsit.
- Nos... Mindegyik más, de azért van néhány közös pont. Elhalmoz bókokkal, apró de figyelmes ajándékokkal, és szeretné minél jobb színben feltűntetni magát, miközben csüng minden szavadon. - foglaltam össze röviden, hogy hogyan is kellett az ilyesminek kinéznie, legalábbis ameddig még távoli és ártatlan volt a dolog. Utána már gyanítottam, hogy messze nem így folyt tovább a dolog de addig már nem jutottam senkivel.
- Ti nefilimek hogy udvaroltok? A férfiak ha tetszik nekik egy nő, akit utána esetleg feleségül vennének?
- Hát... - kezdte a lány nagy bölcsen. - ha valaki tetszik valakinek... akkor felkeresi a törzs pátriárkáját és... és beszámol róla, hogy...mije van. - fejtette ki lényegre törően.
- Te férjhez akarsz menni? - kérdezte, álmatagon, ám ebbe az álmatagságba vegyült valami nem evilági, mintha a házasság szentségének gondolata kihozta volna a neiflim angyali formáját.
A válaszára felkuncogtam, és ittam még egy kicsit a pezsgőből.
- Valójában akkor a házasság nálatok is hasonlóan működik. Az embereknél is az dönt, hogy a kérőnek van-e elég vagyona, csak még ti egyszerűen és tisztán intézitek, addig nálunk már rárakódott minden féle sallang. - nevettem tovább. Persze a szegényebb családok fiainak maradt az udvarlás, vagy néhány lopott pásztoróra, ahogy mondják, de a házasság érdek, ahol az dönt, hogy ahogyan Andorméda fogalmazott, hogy kinek mije van. A kérdése azonban őszintén meglepett.
- Én apáca vagyok. Ha úgy tetszik már férjhez mentem Krisztushoz, és az Egyházához.
Hiszen pont a házasság elől menekültem a zárdába. Nem akartam férjhez menni... Vagyis ha mégis, akkor csak szerelemből, ami lehetetlen abszurdumnak látszott, egy olyan mese volt csupán amivel gyereklányok áltatták magukat. Még a parasztlányok sem szerelemből házasodtak, mi juthatott hát nekünk a szégyenen és megvetésen kívül? A szökött szerelmesek története sosem végződött olyan boldogan, mint a mesékben.
- És te? Férjhez mész a néped szokásai szerint egy napon? - kérdeztem vissza. Fogalmam sem volt, hogy az ő kultúrájukban hogyan működött az ilyesmi, de az eddigiek alapján talán mégsem különböztek annyira az emberektől, mint elsőre hittem. Szinte észre sem vettem, hogy a varrónő és segédjei csöndben füleltek a beszélgetésünkre.
- Nem lehet. - kezdte csöndesen miközben karjait félig kitárva tartotta, megadva magát a varrónők tűinek, és a rétegekben rákerülő nemes anyagoknak. Ám még így is láttam, hogy az arcát hirtelen pír öntötte el, ahogy gondolatban eljutott valameddig… Vagy valakiig. - Talán...
Félrebillentettem a fejemet a szárnyaszegett válaszra.
- Miért? - kérdeztem, miközben elvettem még egy pohár pezsgőt, és keresztbe tettem a lábam, de szinte rögtön érkezett is az a pironkodós válasz. - Óóóóó! És ahogy látom van is kiszemelt. - hajoltam közelebb bizalmasan. Mindenki a félangyalt nézte, várva, hogy megossza velünk az információt, de ő egyszerre kitört a varrónők boszorkányköréből és lehuppant mellém a kanapéra, mielőtt még figyelmeztethettem volna, hogy ez rossz ötlet. Szinte azonnal fájdalmasan pattant fel, ahogy a tűk beleálltak a fehér bőrébe. Segítettem neki felállni, miközben a segítők kiszedegették a félangyalból a beleállt tűket.
- Ő egyike a népünk hadvezéreinek. - mondta jelentőségteljesen, mintha ez önmagában mindent megmagyarázott volna. - És nekem is küldetésem van.
Elkezdtem adogatni néhány szerintem odaillő anyagot a varrónő keze ügyébe, csak hogy biztosan a megfelelőket válassza. A feleletre szomorúan bólintottam.
- Értem. De talán ha elvégezted a küldetésedet, az után lehetne. Vagy akár segíthetnétek is egymást, mint azokban a balladákban, ahol a pár minden gonosszal együtt néz szembe! Vagy... De mindegy is. - ráztam meg végül a fejem, mikor észrevettem, hogy a szavaim ellentmondtak a korábbi gondolatmenetemnek. A balladák csak mesék voltak. - A lényeg, hogy fiatal vagy még, van időd férjhez menni, és Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ha úgy érzed egymásnak szánt titeket, akkor az úgy is lesz! - jelentettem ki bíztatóan.
Ő közben a félrebillentett fejjel nézte a tükörben teljesen megváltozott önmagát. Először lassan balra, majd jobbra fordult. Nem láthattam, milyen gondolatok kavarogtak a fejében, de biztosan nyomot hagyott benne, amit mondtam. Néha engem is magával ragadott a romantika, álmodozni pedig talán csak lehetett!
- Hmm... - mondta egy nahát helyett és elmosolyodott. - Az... az szerinted illene? - kérdezte egy háromszínű fitos orrúcipőre mutatva. Előre dőltem, hogy jobban szemügyre vehessem a választását, majd egészen elsápadtam... De végül inkább diszkréten megráztam a fejem, mielőtt még megbántottam volna a reakciómmal.
- Nem. A tarka ruhákat vándormuzsikusokkal és csepűrágókkal azonosítják, de te most egy hercegnő benyomását akarod kelteni. A ruhád fehér és arany, a cipőd lehetne ezüst szaténnal bevont.
Elkezdtem nézelődni a cipők között, hátha találok ahhoz hasonlót, amit elképzeltem a fejemben. Eközben a félangyal lemaradt, minden bizonnyal ismét a csillogó ékszerek foglalták le, és mikor felegyenesedtem, egyenesen az én arcom mellé tartott egy kék ékkövet aranyláncon. Leküzdöttem a csábítást, hogy felpróbáljam, és inkább nem foglalkoztam vele.
- Volt egy barátnőm, aki tünde volt. - pillantott rám, majd vissza  a tükörbe. - Neki is ilyen csillogó szeme van.
- Miért csak volt? - kérdeztem miközben végre találtam ez ezüstszínű cipőt, aminek virágdíszt tettek az orrára. - Próbáld fel ezt. - nyújtottam felé a cipőt, majd tekintetem a drágakőre esett.
- Az tetszik? A kék ékkő jó lehet, de akkor a többi ékszernek is ilyen témájúnak kell lennie.
Androméda picit megrázta a fejét.
- Rég nem láttam, régen nem beszéltünk.
Átvette és felpróbálta a cipőt. A ruha szinte feszült, a vassárok még nem voltak egészen készen, így csak a szentlélek tartotta a lányon.
- Tetszik. - bólogatott valahonnan az ezüst tincsek takarása alól. Megpróbált benne tenni néhány lépést, de hamar elvesztette az egyensúlyát, pedig a sarok alig három centis volt csupán. - Megreszket benne a bokám. - mondta ijedten. Gyorsan megfogtam a kezét. Úgy tűnt sosem volt még rajta magasított sarok.
- Keresek olyat, ami teljesen lapos?
A lány arcára az ijedtség után a harcosok elszántsága költözött.
- Taníts meg, hogy járjak ebben. - kérte.
Elmosolyodtam. Tetszett a kitartása.
- Jól van. - mellé léptem és előre nyújtottam a kezem. - Fogd meg a csuklóm, és kicsit támaszkodj a karomra, de nagyon figyelj, hogy a derekad egyenes legyen, különben előre esel, és kicsit szorítsd össze a comb és farizmokat. - magyaráztam türelmesen. Nekem senki sem mondta el így, sok esés után tanultam meg, de itt most nem volt annyi időnk. Kénytelen voltam beavatni a kulisszatitkokba, amikor a férfiaknak még csak sejtelmük sem lehetett.
Androméda szerencsére elég ügyes volt, hamar belejött.
- Így? - kérdezte a harmadik kör után.
- Nagyon jól csinálod. Született tehetség vagy, főleg azokkal a hatalmas szárnyakkal. Nem... nem szoktak zavarni?
- Már miben? - nézett rám, miközben megpihent a karomra támaszkodva. Neki teljesen természetes volt a szárnyak viselése, de nekem elképzelhetetlen volt, hogy hogyan lehet élni két nagy és bizonyára súlyos plussz végtaggal a hátán.
- Úgy... Mindenben. Az egyensúlyozásban, a harcban... Tudsz rajtuk aludni? Hogy férsz be a fürdőkádba? - komikusnak tűnhetett, de igenis fontos kérdések voltak!
- Néha be kell húznom. - vallotta be a lány. - A fekhelyen oldalt hajtom, vagy ha széttárom, tudok a hátamon is feküdni. De a harcban tényleg segít, jobban egyensúlyozok. - bólogatott és kitárta őket, hogy megmutassa, de ettől rögtön el is kezdett oldalra dőlni. - Ha nincs rajtam egy ilyen!
Fúj egyet.
- Bevásárolni nehéz. - állapította meg, de nem voltam benne biztos, hogy a minden napi piacra járásra gondolt, vagy erre a szabóságra. Közben ismét körénk gyűltek a varrónők, a tűket védve, és igyekeztek elvégezni az utolsó simításokat a ruhán, nekem pedig kicsierélték az üres pezsgőspoharam. Két pohár pezsgő... Kicsit talán kezdett a fejembe szállni, de azért még elvettem azt a harmadikat, és jót kuncogtam, ahogyan Ada kitárt szárnyakkal betöltötte az egész helyiséget.
- Valóban, nem egyszerű, és gondolj bele, hogy a kisasszonyoknak ez kitölti a napjaik nagy részét, főleg a báli szezonban! De hidd el megéri. Gyönyörű leszel. A nefilim hadvezéred nem hivatalos a megnyitóra? Mert különben aggódnék a helyében.
- Nem tudom...nem hiszem. - mondta, miközben átölelte magát a kezeivel. - Neked van aki... ? - kezdte a kérdést, de ő is rájött hamar, hogy ezt már megbeszéltük. Nem volt senki, nem lehettt. - De nem álmodsz néha róla?
A kérdésére, vagyis inkább ahogyan feltette egészen megfagytam. Sok férfival találkoztam, sokan voltak betegeim, és különös alakokkal is összehozott a sors, kultistával, a Gedeon nevű démonnal... De egyikükre sem gondoltam férfiként, inkább érdekes trófeák voltak, különleges darabkái egy rovargyűjteménynek.
Egyben lehajtottam az egész pohár pezsgőt, és amilyen óvatosan csak tudtam, letettem az asztalra. Nem gondoltam arra a bizonyos álomra, mióta Magdolna nővérrel beszéltünk, és egészen megnyugtatott az apáca elemzése. De most a nefilim komoly tekintete, és hogy pont az álmokat hozta fel elgondolkoztatott.
- Nem is tudom... Azt hiszem, álmodok róla, mert a lelke mélyén minden lány álmodik a romantikáról arról a bizonyos férfiról, de én nem találkoztam ilyennel. Helyette az álmaimban a tudatalattim formázott meg valakit, aki nem létezik. - szomorú lehetett amit mondtam, és nem is voltam benne biztos, hogy megértette Androméda amiről beszéltem. Ez nem az volt, mint amiről a regényekben írnak, vagy amit a bárdok énekelnek. A lelkem a másik felére vágyott, ezért megteremtette az ellentétem, a fény mellé az éjszakát, a nő mellé a férfit, akik hasonlatosak voltak mégis végtelenül különbözők. - De ez így van rendjén. Hiszen ha lenne valaki megfogható, akire vágynék akkor sem lehetnék az övé.
- Azért vagy most itt, mert másról álmodtál, mint a tiéid. - mondta a félangyal komolyan. Hirtelen inkább látszott népe egy bölcs papnőjének, semmint fiatal lánynak. - Talán létezik, csak nem a forma. - nézett rá kérdőn, miközben a varrólányok elkezdték lefejteni róla a tüllrétegeket.
- Hogy érted hogy "nem a forma"? - kérdeztem, miközben segítettem levenni a lányról az alsószoknyákat.
- Milyen volt...milyen érzés volt vele lenni? Éreztél már olyat? - kérdezett vissza válasz helyett.
- Az álmom története nem engedte, hogy az érzéseimen töprengjek. - ütöttem el a témát, és ez igaz is volt. Voltak persze pillanatok, amik úgy éreztem hogy a szívem legmélyéig hatoltak, az önfeláldozása, majd a viszontlátás öröme és a megkönnyebbülés. - Ott minden véres volt, és sötét... De beszélgettem róla egy nővérrel a rendemből, és szerinte nekem hiányzik egy lelki társ. Nem feltétlenül a szerelem, vagy egy férj vagy ilyesmi... - vontam vállat végül. - Azóta kicsit jobban próbálok nyitni mások felé és... A rémálom nem tért vissza.
- Néha a valóságról szólnak az álmok. A jelenről, a múltról és a jövőről. - folytatta a lány a bölcselkedést. Úgy tűnt sokat tudott az ilyen dolgokról, vagy legalábbis foglalkoztatták a gondolatait. Talán egyszer neki is elmesélem majd a részleteket, kíváncsi lettem volna az ő interpretációjára. - De néha... a valóság vetületei. Ha létezik is, lehet, akkor sem ő maga volt az álmodban. Nem akkor, vagy nem ott.
Fejezte be, szinte egyszerre a varrónőkkel. Már csak a cipő és a nyaklánc maradtak rajta.
- Elég lesz az anyag? - kérdezte Androméda aggódva a varrónőt.
- Mivel kihagyjuk a hátát, az lesz. - felelt az tömören, én pedig nagyon elégedett voltam. Szép volt a ruha, a cipő, az ékszer. Már csak egy valami hiányzott, és ezt Androméda is érezhette, hiszen igyekezett a hajának valami ideillő formát adni.
- Talán... Magdolna nővér szerint az álmok a lélek üzenetei, amikor valamit nagyon tudatni akar velünk, de éberen süketek vagyunk rá. Nem tudom léteznek-e valódi jövőt jósoló álmok. - kanyarodtam vissza egy mondat erejéig az előző témához. Ha léteztek is, az enyém nem olyan volt, ebben biztos voltam. Inkább maradtam a lélek titkos üzeneténél, amivel képes voltam megbirkózni.
- Megengeded, hogy elegáns kontyot csináljak neked?
- Olyat is tudsz? - kapta fel a fejét. - Igen.
Mosolyogva bólintottam, miközben egy sámlihoz vezettem Andromédát.
- Tudok. Vagyis régen tudtam, remélem még nem rozsdásodtam be.
Elvettem egy nem túlságosan nagy fánkot, ami gyakorlatilag egy farkarika volt köré csavart vászonnal, de előtte szépen kifésültem a nefilim ezüsthaját. Ez után kihagytam néhány elülső tincset, ami keretbe foglalhatta az arcát, a többit pedig áthúztam a fánkon lévő lyukon, majd visszahajtottam, és elkezdtem megtűzögetni, apró köves csatokkal.
- Készülj fel, hogy sok emberférfi fog körülötted legyeskedni. Egy kis pofon belefér, de ha beléjük döföd az égi vérted nagy botránnyal járna. - kuncogtam. Biztos csak a pezsgő hatása ez már...
A Nap lassan lebukott a horizont alá, kényelmetlen félhomályba vonva a szalont. Az egyik lány lámpásokatt gyújtott, a másik pedig egy tálcán nyújtotta felém a csatokat. Nagyon koncentráltam, hogy minden ezüst tincs a helyére kerüljön, de közben a kis követ csatok is egyenletesen szikrázzanak, mint az éjszakai égbolt csillagai.
- De ha az nem elég? - nézett fel rám közben nagyon komolyan Androméda.
Könnyeden felnevettem, hisz nem véres csatáról volt szó csak… Udvarlókról. Persze a férfiak között is voltak mocskos disznók, akik nem tartották tiszteletben, ha egy hölgy visszautasította őket, így nem ártott minden eshetőségre felkészülni.
- Szerintem elég nagyot tudsz ütni, de ha nem elég és erőszakoskodik, akkor ledöfheted. De nem fognak, ha nem maradsz kettesben senkivel, hanem mindig van ott legalább még egy hölgy, vagy legyél benne biztos hogy látnak és hallanak. Nekem legalábbis ezt mondta az édesanyám az első bálom előtt.
- Segített?
- Már az anyám?
- A tanácsa.
Elmosolyodtam, noha ebbe a mosolyba bőven vegyült szomorúság is. Nem voltam ott a húgaim első bálján, nem készülődhettem velük, nem fésülhettem a hajukat… Most a félangyallal kicsit mintha ezt pótoltuk volna be. Egyszerre voltam a nővére, és a nénje aki tanácsokkal látta el az édesanyja helyett.
- Szerencsére nem tudom, hogy történt-e volna bármi, ha nem tartom be ezeket az apróságokat. Így sosem volt problémám, szóval azt hiszem igen, segített.
- Ezek fontos szabályok. - jelentette ki a lány, mintha csak egy új igét nyilatkoztattam volna ki, ez után viszont hirtelen elhallgatott. Már majdnem elkészültem, mikor a tükörben megláttam a nefilim arcát. Könnyek? Nem hittem volna, hogy valaha sírni látom Isten szent harcosát, és nem is értettem mi olyat mondhattam, ami megríkatta. Túl szoros lett volna a konty? Ellenőriztem, de úgy tűnt, hogyha ennél is lazább, akkor szétesett volna.
- Valami... baj van?
Androméda lehajtotta és megrázta a fejét.
- Csak... örülök, hogy veled harcolhatok, meg Kristin Angelikával, meg... mindenkivel. - bukott ki belőle. Elmosolyodtam. Talán ő is magányos volt, még ha nem is látványosan. Az Úr útját járni, a csatáit megvívni kegyetlen kötelesség, ami közben könnyű elfelejteni az élet apró örömeit, az egyszerű, világi kapcsolatokat, amik pedig éppoly fontosak tudnak lenni a léleknek. Mindenkinek kell egy otthon, ahova a szív hazatérhet, legyen az egy hely, vagy egy személy, egy férj vagy akár a barátok, vagy egy apácarend… De senki sem érdemelte meg a magány átkát, Androméda pedig végképp nem.
- Én is örülök, hogy itt vagy. Mindenkinek kellenek barátok. - betűztem az utolsó csatokat.
- Tessék. Kész is vagy. Olyan leszel a bálon mint a ragyogó aranynap.
- Azt hiszem... - a lány arca egészen megváltozott. Eddig elveszett kislánynak tűnt, de mostmár kész hölgy volt, sugárzóan szép és egzotikus, ugyanakkor nemesség és fennköltség áradt belőle, mint az angyalokból a festményeken. Elégedett voltam és boldog a végeredménytől, annyira, hogy szinte meg sem tudtam szólalni sem én, sem pedig a többiek a szalonban.
- Köszönöm. - fordult vissza Androméda arcán ragyogó mosollyal, amitől maga lett a Nap az éjjeli égbolton.
A ruhán még elvégeztek néhány apró simítást, rögzítették a varrásokat, mielőtt ismét ráadták volna a félangyalra. Szerencsére innen nem volt messze az arborétum. A zene már messziről hallatszott, a lámpások fénye pedig a környező utcákat is beragyogta. A varrónők még megkérdezték, hogy ki fogja kifizetni a ruhát, de megnyugtattam őket, hogy ha elküldik a számlát a katedrálisba, és ráírják Androméda nevét, meg hogy reprezentációs költség, akkor biztos ki fogják fizetni. Hiszen mindez azért volt, hogy ők ne maradjanak szégyenben!
A kapuban elbúcsúztam a félangyaltól, de még sokági néztem, ahogyan elvegyük a forgatagban. Igyekeztem elnyomni a szívemben a sóvárgást, hogy én is ott legyek, együtt táncoljak velük, de öt évvel ezelőtt más utat választottam. Egy mosollyal az arcomon fordultam el a báltól, hogy keressek egy szekeret, ami talán még hazavisz a rendházamba.

Volt már, hogy úgy érezted a végtelen ég űrjében jársz? Itt-ott egy-egy bolygó vagy hold, és mindenfelé hunyorgó, fénylő csillagok, amik felé kinyúlhatsz, de körötted a nagy-nagy üres tér. Egyszerre minden és semmi. Így érezte magát a félangyal egy báli meghívás csodát és rettenetet ígérő árnyékában. Ada kilépett a nefilim házak közül és minden egyes lépéssel elmaradtak a bolygók a talpai alól, ahogy a Főváros irányában elindult. Tudta merre menjen, a Nap, a cél, ott fénylett előle, csak a táj volt ismeretlen, és nem volt a Katedrásliban senki sem, aki megmutathatta volna melyik csillagösvényen haladjon, hogy ne vesszen el.
Legjobb  tudása szerint felszerelkezve vágott neki az eseménynek, amire meghívták, és ahol nem csak lennie kellet, de a szöveg cikornyái szerint szépnek is kellett lennie, mert mindneki más is az lesz. Ő pedig, mint nem csak népe és az Egyház, de szárnyai miatt egy egész mennyország földi reprezentációja, igazán nem feszíthetett a napi tógájában, nem vallhatott szégyent. Ha idősebb lett volna és tapasztaltabb, talán legyintett volna rá, de fiatal volt és elszánt. Vállán átvetve egyetlen brokát ingét, lábai először Kristin Angelika rendháza felé vitték, a lovagnőben bizonyossága volt. Lelki szemei előtt látta, ahogy a másik csodáló szemmel néz fel rá... Aztán úgy jobban belegondolva, talán mégsem volna jó ötlet előtte illegetnie magát, talán maga sem ért a dologhoz és csak zavarba jönne. Azzal kifordult a lovagrend előtt elnyúló utcáról.
Kerülőútja a gyógynövényes kert mellett vitte el, ahol egy szürke kupac csuhás ügyködött éppen több másikkal. A nővérek mélyen munkájukba hajoltan dolgoztak a földdel. Adának fel sem tűnt volna ezekben a pillanatokban, ha az emlékei közt ki nem bukkan Glória nővér alakja. A semmitmondó csuha mellé a tündeszép arc. Elnézve a reverendát, ő biztos nem tudna segíteni neki, jobb ha gyorsan letudja ezt az egészet. De kár volt, hogy Loreena tünde ruhái odavesztek a tűzben! Meg se próbált lassítani, sőt, a felelősség teljes súlya alatt egyre sebesebb léptekkel robogott tovább, míg nem Gloria nővér csengő hangja gátat nem szabott a futásnak.
- Androméda! –integetett felé az ágyasok közt mellé szegődve.
Valahogy furcsálkodva nézett rá, de ha tudta volna a félangyal, hogy miféle becsmérlő gondolatok rejlenek a vidám, invitáló mosoly mögött, valószínűleg még inkább megütközött volna. Adát a divat mint olyan sosem érdekelte, a szép ruhák már annál inkább, és bízott a saját érzékében e téren. Így valószínűleg egy olyasfajta érzés kerítette volna hatalmába, ami félúton van a tíz parancsolat megszegését kísérő jogos düh és a nordenburgi karamelljét porba ejtő kislány haragja között. Furcsa lett volna, új, és mély.
- Merre tartasz? – kérdezte a nővér.
- Én...  – hebegte Ada, kezeit óvón a brokáting fölött tartva. Maga sem tudta honnan ez a szégyen és a pír. - ...engem meghívtak erre az ünnepre. - magyarázta. - Az első kert a nagy tűz óta. - bólintott rá.
A nővér is bólintott, miközben lopva újra végigpillantott rajta.  
- Hallottam az ünnepélyről. Örülök, hogy jól haladnak a helyreállítások, és azt mondják elég nívós esemény lesz. – fűzte tovább némileg ábrándossá váló hangon a gyógyító.
- Mondd csak... Most rögtön odamész? Mármint... Így?
Ada találkozott már ezzel a méricskélő nézéssel, akár egyháziaktól is, még ha lopott is volt, meglepte Adát, és a hiányosság érzésével párosult benne. Az utolsó szóra pedig egyenesen elbizonytalanodott. Most már ő is végig nézett magán, nem is titokban, hanem egészen látványos módon lefelé tekintett. Meleg volt a csizmához, így sarut viselt. Új volt, hiszen a nefilimek hoztak készletet magukkal, de még így is mindennapinak bizonyult. A tóga igaz aranyszegélyű volt, egyszerű és szép, de hol volt az egy NÍVÓS eseményhez képest?! Ott báliruhák lesznek, meg mindenféle kelmék! Káprázat. Nefilimként nem aggódott a díszek miatt, a táncestjeik hangosak voltak és színesek, de az emberek közt furcsának érezte magát.
Végre felfogta mire céloz a  gyógyító.
- Ó ez... ebből akarok ruhát szabatni! - szinte védekezett. - A Fővárosban lennie kell egy szabónak... - mondta bizonytalankodva. Gloria bejáratosnak tűnt, de aztán Adába belé hasított, hogy a másik egy szürke zsákruhában áll előtte. Valahogy a fellépése és az öltözete nem volt egymáshoz való, ezt még a messziről jött félangyal is felfogta. Furcsálkodva nézte.
- Te értesz ezekhez? - kérdezte megfontoltan.
A nővér megtörölte szoknyájában a kezét, és óvatosan a kelme felé nyúlt. Ada látta már Gloria nővért gyógyítani, látta már pajzsokat felvonni, és látta már csodálatos levest főzni. De sosem látta még anyagot az ujjai közt megforgatni. Talán ez is a nővérek egyik erőssége, a ruhák? Amennyire passzolt a különös adakozó és önmagától megvonó egyházi filozófiába, melyet az emberek alkottak, ugyanannyira furcsának és abszurdnak tűnt, de közben ott állt előtte a másik, és olyan magabiztosan beszélt, mintha a föld forgatása után mást sem csinálna csak szabóhoz járna.
- Valaha bejáratos voltam ilyen eseményekre, úgyhogy mondhatjuk, hogy igen.
- Megmosom az arcom és a kezem, és elkísérlek. – folytatta némi tűnődés után. - Tudok három elegáns szabászatot Carolusburgban, ami talán jó lehet. - jelentette ki, majd az ajkába harapott. - Már ha nem bánod.
Kellett pár másodperc, hogy felocsúdjon, de a maga részéről azonnal kész volt menni. Él hát ezúttal sem hagyja elveszni!
- Nem bánom.  - biztosította, s apróra megrázta a fejét.
- Gloria nővér, hogy tudsz erről ennyit? - futott ki belőle azért.
- A szüleim az emberek nemesei közé tartoznak. Bálok szép ruhák, minden olyasmi, amivel a gazdagságot mutatni lehet. – magyarázta az apáca.
Ada nem ismerte ezt, a nefilimek féltették a gazdagságukat. A gazdagság ellen harcolni, vagy nagy ünnepeken azt mértékkel nem megosztani, egyet jelentett a lassú, de biztos kirekesztéssel - és tekintve hogy bár törzsekből álltak össze, egyetlen nép voltak, s egymástól függtek, így ez volt a legrosszabb ami történhetett.
A nővér megmosta a kezét és az arcát egy vödör vízben, majd megigazította a haját, és kicsit leporolta a ruháját.
- De bízz bennem, gyönyörű kisasszonyt fogunk belőled varázsolni, aki még egy hercegnőt is túlragyog a megnyitón! – bátorította tettre készen, a nefilim pedig különös csiklandást érzett. Egyszerre érzett rá egy bévül lappangó vágyra és közben olyasféle szégyen kerítette hatalmába, ami csak a vétke óta.
De azért rábólíntott és megállított egy szekeret, hogy az elvigye őket a Fővárosba.




Gyalogosan közelítették meg a nemesnegyedet, és azon belül is a legközelebb eső szabóságot. Adának volt ideje gondolkodni: nem akart szégyent vallani az estélyen, ezt eldöntötte, s megállapította, hogy azt sem igazán bánja, ha túlragyog mindenkit, így ez a két kérdés nem tépázta tovább. Annál inkább a nővér rejtélye, és úgy általában az embereké.
- Milyen egy bál? - kérdezte az első kirakatot bámulva, ami előtt megállapodtak. Ám ekkor a gyógyító belékarolt és egy egyszerű, de megsemmisítő erejű kiejelentéssel húzta is tovább.
- Nem árulnak cipőt. Szükségünk lesz a ruhán kívül még cipőre... Mondjuk valami arany szandálra kicsit emelt sarokkal, de csak picit hogy tudj benne magabiztosan járni... És kelleni fognak ékszerek is, de lehet már sok lesz az arany, szóval majd meglátjuk, lehet a drágakövekre kéne fektetni a hangsúlyt....
Cipő, cipő, sarok, ékszerek? Ada szinte szédült. Drágakövek?! Addig voltak aggályai, amíg meg nem látta őket. Akkor aztán a fényük viszont ragyott az aranyszín íriszekben.
- Gloria nővér... - mondta nagyon hangsúlyosan, még mindig a nagy kék kő bűvöletében. - ... sokat táncoltok, énekeltek?
- Egy bál.... – fogott bele a nővér, és annak rendje szerint az elején kezdte. - Nagyon sokféle lehet, de általában az emberek összegyűlnek egy helyre szép ruhákban, szól a zene, általában nagyon elegáns vonós hangszerekkel. Körbe pincérek járnak akik frissítőket szolgálnak fel, apró süteményeket, meg minden féle harapnivalót. Középen pedig hatalmas táncparkett van, ahol a nemesifjak felkérik szívük hölgyét táncolni, és minden féle zenéhez illő társas táncot járnak. Általában meghatározott koreográfiájuk van, de most nem gondolom hogy olyan lenne, hiszen minden felől jönnek majd vendégek. – magyarázta nosztalgikus hangon.
Ada lelki szemei előtt megelevenedett a báli forgatag. Bár a vonósokról fogalma sem volt, mit gondoljon, képzelete betöltötte a zenészek helyét népe pengetőseivel. A legtarkább álom vetekedett a nefilim elemekkel tarkított északi díszítéssel, a szabóság kövei és kelméi alkotta káprázattal, ami most a félangyal lelki szemei előtt felvonult. Aztán szó esett egy apróságról, valamiről, ami mostanság elrabolta az álmot az egyébként is bagoly-lelkű nefilim angyalvér színezte szemeiből.
A brokátban nefilim körtáncot járó helyi nemesség alakjai között egyszerre megjelent egy napbarnította, szőke alak, arany díszei meg-megcsörrennek, mosolya már messziről túlragyogta a Napot. Aztán felkérte táncolni, de az érintés, egy másik ifjú érintése volt, s ez felébresztette.
Közben Glória nővérnek módja volt felmérni a cégért és megvizsgálni a kirakatot.
- Menjünk be. – indítványozta, s azzal benyitott a pompás szalonba.
Ada általában megpróbált alkalmazkodni a környezetéhez, amennyire szoborszerű fellépése engedte, megfigyelte a körülötte állókat és ha okot adtak rá, követte őket. Egy dícsértessék-kel köszöntek, s a varrónő enyhe lenzésébe futottak azonnal, de nem ez volt a legérdekesebb az egészben. Gloria nővér egész lénye megváltozott a küszöb átlépésével, hogy Ada először nem tudta hova tenni. Olyan természetes volt minden, az ahogy a kanapére lefáradt, a rendelése, hogy a félangyal nem egy csuhás nővért látott maga előtt, hanem egy álruhás nemeskisasszonyt. S érteni kezdte, miért vette fel a csuhát.
Még mindig nem látott benne elítélni valót, de megértette, hogy az emberek gazdasága más, mint a nefilimeké. Egyszerre volt hivalkodóbb és hivalkodásában pompázatosabb. Nekik elég volt ha arany szál volt szőve a szép szövetbe, s eldőlt a rang, de az emberek adtak a formára, s úgy viselték, mint a csillagok a leplüket, ragyogva, fennkölten. Talán ez valóban el tudta vonni a figyelmet Él tiszteletétől. Talán csak ő volt naiv.
- Báli ruhát szeretnénk Androméda kisasszonynak a megnyitóra. A hölgy hozott megával egy anyagot, - rendelkezett a csuhába oltott úrinő. - aminek a ruha alapjának kéne lennie, lehetőleg a felöltője, de azt ön látja, hogy felsőszoknyának elég-e. Tudna hozni valami frissítőt?
A féalngyal csak rábólintott, amikor Gloria helyre igazította a varrónőt és tovább sétált az anyagok között. Már amennyire az a két lépés sétának vehető.
A nővér rendelése nyomán egyszerre két másik, vélhetően varrótanonc lány szaladt ki a hátsó szobából, egyiknél tálca pezsgővel s apró süteménynek csúfolt falatkákkal, másik hozzá lépett nagy tisztelettel.
- Kisasszony. - nyújtotta a kezét a brokát ingért, Ada pedig átadta neki.
Aztán maga a varrónő is előjött mérőszalaggal, szúrós tekintetével, és egy hatalmas tűpárnával. Ada aggódva nézett rá.
- Te is...táncoltál ifjúkkal? – szólalt meg a saját gondolatfonalán haladva, mintegy mellékesen, miközben intenzíven megbámult egy habos alsószoknyát. Glória halványan elmosolyodott.
- Régen, a bálokon engem is felkértek persze. Néhányan még udvaroltak is. Nálatok szokás az ilyesmi?
- Nem tudom. - vallotta be őszintén. Sosem jutott el oda, hogy egy nefilim férfi udvaroljon neki. - Körben táncolunk... - gondolkodott el. - Milyen az ha udvarolnak neked? - kérdezte meg inkább, hogy el tudja dönteni, volt-e már olyan.
- A kisasszony ne mozogjon. - mondta nyomatékosan a varrónő. - kérem. - tette hozzá félig afektáltan félig kényszeredve, a fejében valahol ’az apáca ne parancsolgasson nekem’ és a ’nagyméltóságú Egyháztól jöttek’ között beszorulva. Gloriát közben a pezsgővel és a süteménnyel kínálták, nem is sejtvén, hogy a sütemény már nem divat, helyette a vajas kenyér dívik job körökben.
- Ne félj. – biztatta Adát a nővér, látván az elveszettségét bál és tűk között. - Rád fogják igazítani a ruhát és tökéletes lesz. Asszonyom, lehetne, hogy könyékben három réteg tüllel toldják meg az ujját, ami leér nagyjából alkarközépig? Csakhogy érvényesüljön egy esetleges kesztyű és karkötő...
Gloria nem zavartatta magát holmi szúrós szemektől. Ada pedig kezdett egészen belejönni, karokat emelgetett meg szárnyakat, miközben a varrónő fújtatva dolgozott, mért és szurkált rajta, mert hát szólni nem szólhatott a kedves vásárlók előtt. Ha tudta volna, hogy egy kanyijuk sincs... A gyógyító karkötőkről beszélt és ahogy a nefilim körül keringtek a pontos és készséges varrónők, egyszerre érezni kezdte és látni a tükörben, amiről a nővér eddig beszélt. Az aranyszín anyaghoz szétbomló tüllöket, a nyakán és karjain a díszeket. Aztán csak hallgatta, mint gyermek a mesét, Gloria szavait
- Nos... Mindegyik más, de azért van néhány közös pont. – tért vissza az udvarláshoz. - Elhalmoz bókokkal, apró de figyelmes ajándékokkal, és szeretné minél jobb színben feltűntetni magát, miközben csüng minden szavadon. Ti nefilimek hogy udvaroltok? A férfiak ha tetszik nekik egy nő, akit utána esetleg feleségül vennének?
Ada hosszan hallgatott eleinte, mert maga sem tudta, aztán mert újra rátört a bizonytalanság:
- Hát... - kezdte nagy bölcsen. - ha valaki tetszik valakinek... akkor felkeresi a törzs pátriárkáját és... és beszámol róla, hogy...mije van. - zárta rövidre a tényt, hogy nem lehengerlő ajándékokról, hanem kecskenyájak és sátrak méretéről volt szó ezekben az esetekben. A szárnyai egyszerre lekonyultak: ő már ezt sem tapasztalja meg.
- Valójában akkor a házasság nálatok is hasonlóan működik. Az embereknél is az dönt, hogy a kérőnek van-e elég vagyona, csak még ti egyszerűen és tisztán intézitek, addig nálunk már rárakódott minden féle sallang. - kuncogott a válaszon és ivott még egy kicsit a pezsgőből.
- Te férjhez akarsz menni? - kérdezte Ada hirtelen nagyon szilárd, nagyon éteri, nagyon távoli hangon, mint egy jelenés. Azaz a bizonytalansága elérte a másik végletet: kinyilatkoztatás álcája mögé bújt.
- Én apáca vagyok. – felelte őszinte meglepettséggel. - Ha úgy tetszik már férjhez mentem Krisztushoz, és az Egyházához.
- És te? Férjhez mész a néped szokásai szerint egy napon? - kérdezett vissza.
A szabólányok, hogy hallgatóztak, nem volt meglepő tény, de most már a mesternő is kevéssé fújtatott. Egyszerre csend maradt Gloria nővér csengő kacagása után. A két lányra a szerelem gyereklányokra szabott álomképe borított fátylat. Ada nem akarta megbántani, hirtelen megfeledkezett a nővérek kötéséről, pedig beszéltek róla neki. Ahogy azzal is tisztában volt, hogy sokan szegték meg, de amennyire tudta, s nem tudott a nővérről sokat, kettejük közül ő volt az, aki vétkezett.
- Nem lehet. - ismerte be csöndesen miközben karjait félig kitárva tartotta hogy az anyagdarabokat különféle módokon rászurkálják. Kicsit olyan volt, mint egy kókadt virág, pedig nem a férj hiányzott neki, hanem a közösség, s volt idő, hogy a szerelem magával ragadta.
Glória félre billentette a fejét.
- Miért? - kérdezte, miközben elvett még egy pohár pezsgőt, és elegánsan keresztbe tette a lábát.
Egy éjszaka olyan volt, mint egy  egész élet. S Ada szíve ha meg is dobbant azóta, vagy vadul verdesett, nem találtaz első szerelem óta olyan ágat, ahol két röpülés között biztonságban megpihenhetett volna. Aztán arra gondolt, hogy nem csak ő él kirekesztve, hogy a Lovasokat sem fogadja el maradéktalanul a népe... s nagy hirtelen elpirult.
- Talán... – ismerte be.
- Óóóóó! És ahogy látom van is kiszemelt. - hajolt közelebb bizalmasan a nővér.
Adára egyszerre meresztett szemeket egy csuhába bújt nemeskisasszony és három varrónő, ami máris nyolc szem. Legutoljára Erborosh nézett rá ennyire és az se sült el túl jól. Számára a szerelem ösztön volt, ami megindította, s amennyire azt hitte jó ötlet beszélni róla, most magát szorította sarokba. Egyszerre kitört a varrónők boszorkányköréből és lehuppant Gloria mellé a kanapéra, csak hogy egy fájdalmas kiáltással ugorjon fel megint. Meg kell hagyni, hogy a ráaggatott elegáns anyagokkal elég drámaira sikerült ez az ugrás, akár egy meglőtt galamb. Miközben Gloria felsegítette, szemében a tűk okozta könnyekkel csak megrázta a fejét.
- Ő egyike a népünk hadvezéreinek. - mondta jelentőségteljesen, miután kiszedték a hátából a ruhát. Látta maga előtt Lavant, kápráztató lován, délcegen szőkén és daliásan, de valamiért lelki szemei előtt a Lovas páncélt viselt. - És nekem is küldetésem van. - vázolta fel a problémát.
- Értem. – nyugtázta a nővér egy szomorú bólintással, és elkezdett a varrónő kezébe adogatni néhány odaillőnek tűnő anyagot, csak a biztonság kedvéért.
- De talán ha elvégezted a küldetésedet, az után lehetne. Vagy akár segíthetnétek is egymást, mint azokban a balladákban, ahol a pár minden gonosszal együtt néz szembe! Vagy... De mindegy is. - rázta meg végül a fejét. - A lényeg hogy fiatal vagy még, van időd férjhez menni, és Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ha úgy érzed egymásnak szánt titeket, akkor az úgy is lesz!
Ada most már óvatosabban tartotta oda a kezét a tűk alá. Ha eddig volt is a szívében valami érzés, a Gloria által felvázolt képek nyomán a képzelete és a reményei sárkányszárnyon zúgtak a fellegek felé, hogy szinte beleszédült. Neki is volt ám hajlama a romantikára, bár az inkább kalandregényekben csúcsosodott ki. Annak is meg volt a maga hangulata és meseszerűsége, s számára megfoghatóbb is volt egy bandák közti leszámolás cseleit nyomon követni, mint a szív folyóit kifürkészni. Ő csak evezni tudott, tervezni nem.
Cynewulf pedig magával ragadta, de magára is hagyta azonnal, s az sem segített, hogy később, mikor a sorsuk újra egymáshoz vitte őket, közös jövőről beszélt. De nem tette feleséggé, nem követte, s nem hívta. A hiánya akkor fájdalmas volt, de ugyanolyan észrevétlen kopott ki a szívéből, mint amilyen hevesen belé költözött. Az első szerelem vad volt és ellángolt hamar. Az égésnyomot pedig csak száz élőholt vére mosta le. Ada megütközve ismerte fel magában, hogy ugyanolyan meggondolatlan még mindig, mint akkor volt. De azok a képek... Él útjai... az a csodálatos mosoly...
A fejét szégyenében lehorgasztotta volna ebben a pillanatban, ha nem dönti oldalra. A tükörben előtte épülni kezdett a ruha formája, és csodálatosan kihozta az alakját egy egészen új, egészen meglepő módon. A teste szinte magától mozdult, amikor először enyhén balra, majd jobbra fordította, hogy több szögből is láthassa azt. Ő volt az még mindig, de egy olyan ő, amit még sosem látott.
- Hmm... - mondta egy nahát helyett és örömtelien elmosolyodott.
- Az... az szerinted illene? - kérdezte megelevenedve egy háromszínű fitos orrúcipőre mutatva, mert ők kedvelték a tarkabarka dolgokat. Nagy bizalommal a szakértelme iránt és hálával nézett Gloria nővérre. Ezen a ponton, amikor megoszthatta vele a szíve titkát és egy démont se kellett lekaszabolnia bele, ez olyasfajta női közösséget teremtett, amit csak nők érthetnek meg.
- Nem. – jött a határozott felelet. - A tarka ruhákat vándormuzsikusokkal és csepűrágókkal azonosítják, de te most egy hercegnő benyomását akarod kelteni. A ruhád fehér és arany, a cipőd lehetne ezüst szaténnal bevont. – azzal neki is állt, mint egy kopó, hogy megtalálja a megfelelőt.
A félangyal újdonsült öntudatának fényében követte a szemben lévő falhoz, ahol a legjobb topánok álltak sorban kirakva. Csak hogy az út ékkövekkel volt kikövezve. Ada megtorpant, az egyik egy apró, de annál szebb formájú kő előtt. Hosszú aranyláncon függött és pont olyan színű volt, mint a gyógyító szeme. Leemelte, és ahogy oda lépett mellé, a mindenhol jelen lévő tükrök egyikében feltartotta az arca oldalán.
- Volt egy barátnőm, aki tünde volt. - most fogta csak fel, miért emlékeztette a másik annyira Loreenára.  Felpillantott rá, aztán vissza  a tükörbe. - Neki is ilyen csillogó szeme van. - bólintott rá. Kedvelte a tündék csodálatos népét, mert természetesen éltek, szabadon és mégis szeretettel.
- Miért csak volt? – kérdezte Glória. - Próbáld fel ezt. – nyújtott felé egy ezüstszínű cipőt, aminek virágdíszt tettek az orrára, majd tekintete a drágakőre esett.
- Az tetszik? A kék ékkő jó lehet, de akkor a többi ékszernek is ilyen témájúnak kell lennie.
Ada nem akarta megbántani, vagy megütköztetni, mint a férjhez menetellel. Így aztán nem próbálta ráerőltetni, maga vette fel a láncot.
- Rég nem láttam, régen nem beszéltünk. - így is volt. Őt az Egyház küldte el, Loreenát talán a gyermekei foglalták le, de ha hívta, a tál üres volt, nem mutatta meg az arcképét. Talán ideje volna újra elmenni hozzá, megnézni mi lett a tünde erdőből azóta, hogy ott járt, hogy Abaddón arra repült...
Átvette és felpróbálta a cipőt is, miközben a varrónők a szemük nézésével próbálták egyben tartani rajta azt, amit már feltűzdeltek rá.
- Tetszik. - bólogatott valahonnan az ezüst tincsek takarása alól, mert hogy épp a virágot pásztázta a lábán, aztán tett pár lépést és jóformán megint elhasalt. - Megreszket benne a bokám. – mondta első ijedtségében.
- Keresek olyat, ami teljesen lapos? – kapta el a nővér.
Ada erre már komolyabb fejrázást tanúsított, de most volt valami más is a szemében mint merengő ködök és tartózkodó elveszettség. Elszántnak tűnt, mint egy-egy döfés előtt, mint amikor a kardot forgatni akarta tudni...
- Taníts meg, hogy járjak ebben. - kérte.
A cipő egyszerűen túl szép volt.
- Jól van. – mosolyodott el Glória, mellé lépett és előre nyújtotta a kezét. - Fogd meg a csuklóm, és kicsit támaszkodj a karomra, de nagyon figyelj, hogy a derekad egyenes legyen, különben előre esel, és kicsit szorítsd össze a comb és farizmokat. - magyarázta türelmesen, Ada pedig meglepődött, de hallgatott rá.
Az északi úrinők mind úgy jártak, mint akik magassarkúba születtek, és ez igazán gyalázatos szemfényvesztésnek bizonyult. Pár támogatott lépés után rájött, hogy a könnyed járás mögött valóban a comb és farizmok művészire hangolt összjátéka bújt meg. Egyszerre volt ijesztő és elképesztő a dolog. De szerencsére Gloria jól mentorált. A félangyal időnként előre-hátra, volt hogy oldalra is kidőlt volna, de lassacskán sikerült a kilengések körét redukálniuk. Egyébként már csak azért is nehezebb volt neki, mivel szárnyai voltak, így az egyensúly-eloszlás másképp történt meg. Ha csak egy picivel magasabb is lett volna az a sarok, akkor mint egy műlesikló, előre bedőlve kellett volna, hogy járjon, kitolt hátsó féllel, hogy ne bukjon orra.
- Így? - kérdezte a harmadik kör után.
- Nagyon jól csinálod. - biztosította az apáca. - Született tehetség vagy, főleg azokkal a hatalmas szárnyakkal. Nem... nem szoktak zavarni?
Ha ő született sarokhordó volt, Gloria született nevelőnő. A dicséret jól esett neki, bár okozott pár elbizakodottabb lépést.
- Már miben? - nézett rá, miközben épp a karjára nehezedve pihent meg.
- Úgy... Mindenben. Az egyensúlyozásban, a harcban... Tudsz rajtuk aludni? Hogy férsz be a fürdőkádba?
Lélekben el kellett ismernie, hogy azért volt már szoros helyzetben, különösen erősen élt benne a lebegő vámpírtorony folyosója, ahol szányak nélkül is nehéz lehetett átpasszírozódni, s a kádak kérdése is jogos volt.
- Néha be kell húznom. - vallotta be. - A fekhelyen oldalt hajtom, vagy ha széttárom, tudok a hátamon is feküdni. De a harcban tényleg segít, jobban egyensúlyozok. - bólogatott és demonstratíve kitárta őket. Azonnal meg is bánta, mert ezzel egyidejűleg oldalra kezdett dőlni, mint egy darab fa. - Ha nincs rajtam egy ilyen!
Fújt egyet ő is a varrónő modorában.
- Bevásárolni nehéz. - állapította meg, miközben körbe rajzotta a bolti személyzet, hogy védjék a tűjük pozícióját még így ingatagságában is. Arra is volt gondjuk, hogy kivegyék az üres pohár pezsgőt Gloria kezéből, és hogy egy másikat tegyenek bele. Talán azt hitték le tudják itatni a gőgösnek irigyelt nővért.
- Valóban, nem egyszerű, és gondolj bele, hogy a kisasszonyoknak ez kitölti a napjaik nagy részét, főleg a báli szezonban! De hidd el megéri. Gyönyörű leszel. A nefilim hadvezéred nem hivatalos a megnyitóra? Mert különben aggódnék a helyében.
- Nem tudom...nem hiszem. - mondta, miközben öntudatlanul dajkálni kezdte magát, és még csak az italra se foghatta, mert ő csak egyet kóstolt.
Furcsa volt gyönyörűnek lenni a szépségért. Ha úgy tetszik, Ada vak volt erre, ahogy a kisaszonyok szezonjait a bálok, úgy az ő gondolatait képek, szimbólumok, küldetések és a fölötte döntő hatalmak nevében végre hajtott ítélet töltötte ki. Először életében volt rá alkalma, hogy igazán behatóan foglalkozzon a saját földi szépségével, és bár nem tulajdonított neki különös jelentőséget, de valamiért nagyon jól esett és valamiért nagyon sok pironkodással járt.
- Neked van aki... ? - próbálta elvonni magáról a figyelmet, de aztán rájött, hogy ezt a kérdést már megválaszolták. Krisztus...Adonai. Az emberek különösek voltak. - De nem álmodsz néha róla? - nézett rá hirtelen nagy komolyan. Ő talán mindenkinél jobban ismerte az álmokat, azokat, amik belőle eredtek, amiket Él küldött, és amelyeket egy hatalmas földalatti démon óvatlan pöccintése okozott. De az biztos volt, hogy az álmok világokat kötöttek össze, és a láthatón túlról hoztak hírt.
Glória egyben hajtotta le az egész pohár pezsgőt, és amilyen óvatosan csak tudta, letette az asztalra.
- Nem is tudom... – felelte. - Azt hiszem, álmodok róla, mert a lelke mélyén minden lány álmodik a romantikáról arról a bizonyos férfiról, de én nem találkoztam ilyennel. Helyette az álmaimban a tudatalattim formázott meg valakit, aki nem létezik. De ez így van rendjén. Hiszen ha lenne valaki megfogható, akire vágynék akkor sem lehetnék az övé.
Valahol szomorú volt, az, amit mondott. Ada pedig értette is meg nem is. Fiatalságában nem kereste a szerelmet, és most már nem is állta az útját semmi, hogy azé legyen, akire a szíve vágyik, ha elkötelezi magát, csak saját maga. Gyökértelen volt, de szabad. Ennek a szabadságnak azonban ára volt, s a harc érte tapasztalat.
- Azért vagy most itt, mert másról álmodtál, mint a tiéid. - mondta még mindig nagyon komolyan, és öregebbnek tűnt, mint ami volt. Ada hitt benne, hogy az álmok nem érnek véget. És amíg valaki álmodni tudott, addig utazni fog, s törvény, hogy ott megtalálja azt, amit neki szánt az ég, bármi is legyen az.
- Talán létezik, csak nem a forma. - nézett rá kérdőn, miközben a varrólányok ezúttal vetkőztetésbe mentek át.
- Hogy érted hogy "nem a forma"? – kérdezte Glória, miközben segített levenni róla az alsószoknyákat.
- Milyen volt...milyen érzés volt vele lenni? Éreztél már olyat? – próbálta megvizsgálni Ada, míg egyre több volt rajta a tógából és egyre kevesebb a tüllből.
- Az álmom története nem engedte, hogy az érzéseimen töprengjek. - ütötte el a témát a nővér. - Ott minden véres volt, és sötét... De beszélgettem róla egy nővérrel a rendemből, és szerinte nekem hiányzik egy lelki társ. Nem feltétlenül a szerelem, vagy egy férj vagy ilyesmi... – vonta meg a vállat végül. - Azóta kicsit jobban próbálok nyitni mások felé és... A rémálom nem tért vissza.
A nefilim figyelmesen hallgatta, mint mondott a nővér és egy apró tiszteletteljes biccentéssel nyugtázta. Voltak emberek, akinek a lelke ketté volt hasadva, és legbensőbb álmaikban önmagukat találták meg - egy másik formában, egy olyan formában, ami belőlük hiányzott. S ki tudja, talán Gloria is ilyen lélek volt.
Adának fel kellett kötnie a német alsószoknyáját az elkövetkezőkhöz:
- Néha a valóságról szólnak az álmok. A jelenről, a múltról és a jövőről. - tette egymás mellé az idő három fonalát. - De néha... a valóság vetületei. Ha létezik is, lehet, akkor sem ő maga volt az álmodban. Nem akkor, vagy nem ott.
Fejezte be kellőképp ködösen, s a csatákra gondolt, helyekre és képekre, melyekről később kiderült, hogy a Hold alatt tévútra vezették. Egy csata ami nem történt meg egy létező helyen. Egy áldás, ami megtörtént, de az a falu, ahol Muzania emlékeiben a hírnök állt, sosem létezett...
Mire felocsúdott, már csak a cipő és a nyaklánc maradtak rajta.
- Elég lesz az anyag? - kérdezte aggódva a varrónőt.
- Mivel kihagyjuk a hátát, az lesz. - felelt tömören amaz.
Ada hátul kettéválasztotta a haját és úgy ahogy lógott, előre hajtotta a vállaira, még le is simogatta, ahogy egyszer a téren egy fiatal nemeslánytól látta, és ahogy neki is lekenték a fellépéskor Angelikával. Nem volt túl biztató, de ha itt ez a divat... Visszaképzelte magára az anyagot és elégedetten rábólintott.
- Talán... - mondta még elgondolkodóban Glória. - Magdolna nővér szerint az álmok a lélek üzenetei, amikor valamit nagyon tudatni akar velünk, de éberen süketek vagyunk rá. Nem tudom léteznek-e valódi jövőt jósoló álmok. – zárta le a témát a gyógyító is, és értő szemmel megvizsgálta a helyzetet.
- Megengeded, hogy elegáns kontyot csináljak neked? – ajánlkozott finoman.
Ada ráébredt, hogy túl sokat mondott. Az Egyházban az ilyesféle beszéd könnyen bajba juttathatta. De Gloria nem volt inkvizítor, nem ítélt olyan könnyen, mint a legtöbb pap, akivel találkozott, s talán, ha őszinte akart lenni, mint ők maguk.
- Olyat is tudsz? - kapta fel a fejét. - Igen. - helyeselt, és zavartan körbe nézett, hogy hova üljön hozzá.
Glória csak elmosolyodott és egy sámlihoz vezette a lányt.
- Tudok. Vagyis régen tudtam, remélem még nem rozsdásodtam be. – mondta, azzal egyik kezével a félangyal haját emelte meg, a másikkal fésülni kezdte.
Lassan a Nap utolsó fénypászmái is eltűntek az ég egyre mélyülő kékje alatt, és ebben a nappal és éj közti különös békében a varrónők is beletörődtek a sorsukba. Az egyik lányt különösen érdekelte a gyógyító munkája, ő volt az is, aki nem hezitált a tüllöknél. Egy tálcát vett elő, csatokat hozott és ráhagyta a csuhát viselő tündenővérre, hogy ő válassza meg, melyiket tűzi majd az alakuló hajkompozícióba.
Ada eleinte attól tartott, a dolog fájdalommal jár majd, egyik-másik konty olyan szorosnak tűnik! De Glória biztos kézzel dolgozott, gyöngéden válogatta a tincseit, kedvesen, hogy a félangyal hamar ellazult, és átadta magát a törődésnek.
- Készülj fel, hogy sok emberférfi fog körülötted legyeskedni. – figyelmeztette. - Egy kis pofon belefér, de ha beléjük döföd az égi vérted nagy botránnyal járna. – kuncogott a nővér.
- De ha az nem elég? - nézett fel rá komolyan. Aggasztó volt, hogy még a bálon is felmerülhetett a harc, de még aggasztóbb, hogy ezek szerint nem használhatta a lándzsáját.
- Szerintem elég nagyot tudsz ütni, de ha nem elég és erőszakoskodik, akkor ledöfheted. – nevetett Glória. - De nem fognak, ha nem maradsz kettesben senkivel, hanem mindig van ott legalább még egy hölgy, vagy legyél benne biztos hogy látnak és hallanak. Nekem legalábbis ezt mondta az édesanyám az első bálom előtt.
Ada rábólintott, ledöfheti.
- Segített? - tudakolózott tovább.
- Már az anyám?
- A tanácsa.
Glória elmosolyodott erre.
- Szerencsére nem tudom, hogy történt-e volna bármi, ha nem tartom be ezeket az apróságokat. Így sosem volt problémám, szóval azt hiszem igen, segített.
- Ezek fontos szabályok. - nyugtázta magában, mint ahogy azt is, hogy már nem fájt a szíve, ha a népére gondolt és a családjára. Az ő édesanyja talán sosem fogja a haját igazítani, de ha el is jön a nap, büszke lehet majd rá, mert nagy harcos lesz. Él pedig addig sem hagyja magára, még sosem hagyta igazán magára.
Ezt tartotta magában a büsze harcos, de így sem tudta legyőzni azt, ami néha legbévül a szívét emésztette. Meg lehet róla feledkezni, el lehet rejteni, de a kedvesség olyan erő, ami mélyebben érinteti a szívet, mint amire egy gonosz szó, vagy egy hideg tőr pengéje képes. A meghitt pillanat körülölelte és törékennyé tette a nefilimet, a szeretet pedig felébresztette és begyógyította a magányát.
A szeme egyszerre elfátyolosodott, akkurátusan letörölte a könnyeket, de nem szólt, nem szipogott. Csak csendben örült, és hagyta, hogy a nővér dolgozzon.
- Valami... baj van? – kérdezte aggódva, amikor a tükör mégis csak elárulta, hogy a nefilim sírva fakadt.
Ada lehajtotta és megrázta a fejét, de tekintve, hogy minden haja fel volt tűzve, egyetlen tincs sem volt kéznél, ami elrejthette volna az arcát, ez most nem működött, kénytelen volt megadni magát.
- Csak... örülök, hogy veled harcolhatok, meg Kristin Angelikával, meg... mindenkivel. - esett ki belőle maga sem tudta honnan.
- Én is örülök, hogy itt vagy. Mindenkinek kellenek barátok. – mondta Glória mosolyogva, és betűzte az utolsó csatokat.
- Tessék. Kész is vagy. Olyan leszel a bálon mint a ragyogó aranynap.
Ada vett egy nagy levegőt, amit majdnem sóhajnak is lehetne mondani és kihúzta magát, mielőtt felállt volna a még mindig nem eléggé lapos cipőire. Kíváncsian a tükör elé kormányozódott, és akkor elakadt a lélegzete. Saját maga egy olyan verziójával találta szemben magát, amit még nem látott. Igaz, a kelmék lekerültek róla, de a nyaklánc még mindig a nyakában lógott, és a haja ezüstös szőkéje valami leírhatatlanul szép és harmonikus, lágyan csigás formákban, csillogó ékkövekkel megtűzdelve állt a fején. Ösztönösen az arcához nyúlt, az egészen más volt így, ebben az új keretben, a szeme pedig szinte maga is ékszer.
Ada most már tudta, hogy a nővér nem túlzott, amikor arról beszélt, hogy el kell majd pofoznia a legyeskedőket. De ehhez kevés lett volna a saját szépsége, mert amit a ruhával tettek és most a hajával, az már művészetnek számított.
- Azt hiszem... - próbált valamit érdemben mondani, de nem talált szavakat, ahogy a szobában senki más sem. Mind lélegzet visszafojtva nézték a tükröt, s benne a végeredményt.
Később sem tudja majd eldönteni, hogy beleesett-e a hiúság vétkébe vagy sem, mert nehéz volt nem megcsodálni az összhatást.
- Köszönöm. - fordult Glóriához ragyogó mosollyal, amit már nem tudott tovább palástolni. El volt ragadtatva mindentől: ettől az új formától, a nővér tehetségétől, a kövektől, a kelméktől, a pezsgőtől...
Egészen másképp jár a félangyal, amikor a testét alsószoknyák és brokátok fedik, amikor a haja feltűzve koronává válik, és a bőrén kövek pihennek. S egészen másképp jár egy bálokban járatlan lány, akit megfelelő tanítással és hasznos tanácsokkal láttak el. De semmi sem szebb annál, mint amikor valaki magabiztos, s Adának most már nem kell vállára vetett brokát inggel, feszült szárnyakkal lépkednie az emberek mulatságán.
Glória nővér beváltotta az ígéretét: egy hercegnőt kísért a Főváros legújabb kertjéig.

Ráérősen lézengtem az ivóban. Valamikor korábban meglengették, hogy estefelé lesz egy nő nélküli esemény ott, durvább megfogalmazásban hogyan-rúgjunk-be-anélkül-hogy-idióta-lepcsesszájú-libák-rontsák-el-az-estét címzetű est, „csak pasik, no ribik” címmel. Az ajtóhoz azonban közel lépett egy hosszú hajú valaki, és a félhomályban nőnek hittem, így rávágtam a seggére. Szerencsére nem igazán reagált rá, csak bement, aminek örültem, mert a tapintásából rájöttem, hogy ez bizony nem nő, mondjuk simán lehetett volna az, a szófosását elnézve biztosan. Lehet, hogy egy szerencsétlen ütközet során levágták a mellét, csak nem tudtam eldönteni, hogy végtére is akkor miért nem halott. Már csak az ilyen jellegű ömlengés miatt is elgondolkoztam rajta, hogy talán mégis jobb lenne, ha a föld alatt lenne, és csöndben maradna. Vagy ott már felőlem beszélhet, csak én ne halljam, kevésszer hallottam nőt így belelendülni a beszédbe, de nem akartam még egyszer végighallgatni egy ilyen stílusú beszédet. Pláne nem akkor, amikor pont azért gyűltünk össze, hogy egyáltalán ne zavarjanak minket ilyen locsifecsi nőszemélyek. Mármint azt gondoltam, hogy ez csak nőszemélyekre vonatkozik, de rá kellett most jönnöm, hogy ez bizony a férfiakra is ugyanúgy vonatkozik. Végighallgattam csöndben a beszédét, majd tömören válaszoltam.
- Ja. Iszunk.
Figyeltem közben a befele masírozó férfit még utoljára, aki a teret pásztázva keresett magának helyet. Úgy tűnt, jól választott, mert még elég üresnek tűnt, eldöntöttem, hogy én is oda fogok leülni. Ekkor az egyik asztal alól egy kalapos, jól láthatóan még talán ki se józanodott sötét tünde borította le az asztalról magára az üres italos üvegeket, és megszólalt, ahogy próbálta kivakarni magát a halom alól.
-Pia? Iszunk. Igyunk!
Majd a másik, hosszú hajú sötét tündeférfinő is megszólalt.
- Piát ide, ha mondom, rontom-bontom! Rontom ezen kocsma megítélését és bontom a következő üveget! Nosza, ivásra fel!
Ezt már a legutóbb bejött férfi se hagyhatta szó nélkül, elindult az asztal felé, majd, miután felkapott egy, a keze ügyébe akadó nem üres üveget, megszólalt.
- Igyunk hát.
Őket elnézve a csaposra pillantottam.
- A legolcsóbbat, mindenkinek egy kört, aki ennél az asztalnál ül. - Mondtam, majd letelepedtem a többiek mellé.
-Pálinkás jóreggelt. Nekem a szokásos kezdést! - Mondta az épp most ébredt egyed -Mi borpárlat hozott titeket?
- Óh...én csak random ide tévedtem, mert csúnyán másnapos vagyok már két hete... és végre találtam egy helyet, ahol igazán jó férfias témákat lehet úgy kitárgyalni, hogy közben nem kell az asszonyoktól félni, és attól hogy nem jutunk szóhoz tőlük. Már mint, most komolyan, el tudjátok képzelni, hogy milyen lehet egy olyan személlyel együtt élni aki folyamatosan csak beszél és beszél és - ~ Bakker, megint kezdi… Igen, ha éppen tudni akarod, pontosan el tudom képzelni. Ami azt illeti, ha mégse lennék képes, ez után az este után biztosan nem kellene erőlködnöm. De tényleg, ne dumálj már ennyit!~ Morogtam magamban, de azért egy szóra mégis felkaptam a fejem. - melleire és Hold Apa szőrös golyóira, már évezredek óta várok egy király kis beszélgetésre! - Mondta. Hát legalább a melleket szóba hozta, ha már nőket akar az ember - vagy tünde - ilyenkor említeni, az az a részük, ami még megbocsátható.
- Ja...rosszabbak mint a papok. Pedig azok is vannak ám majdnem olyan rosszak, mint a nők. Még jó hogy nem nőből nem lehet pap...brr. - Borzongott meg az utoljára érkezett férfi, húzott egyet a poharából, majd folytatta.  - Meg egyébként is, túl sokat takarna rajtuk az öltözék. Akkor meg mit érnének, ha egyetlen hasznukat is elvennék?  - Tett fel egy költői kérdést, majd belenézett az arcunkba.
- Apácának még beállhatnak - Emeltem szelíd mosollyal a nőket említő csávó felé.
- Egyébként kit hogy hívnak? Én Lance vagyok. - Kérdeztem kurtán, ez nem olyan estének ígérkezett, ahol hátrány, ha tudjuk egymás nevét legalább.
-Hmm... - Morfondírozott közben magával elfoglalva a kalapos sötét elf, majd körbenézett, miközben belekortyolt a sörbe.
-Ezek tényleg összehoztak egy felnőtlen bulit? Pedig nem gondoltam komolyan...
Mondta még mindig maga elé, majd felemelte a poharát.
- Akkor igyunk az alkoholra! Amúgy nem vagyok olyan biztos abban a női pap dologban, lehet, van mélységi papnő, az pedig tuti nem rétegesen öltözködik... Btw, szólítsatok csak Livingstone-nak. - Felelt végül.
- Na de figyelj kedves ember uram... uh baszki, az alkoholtól toleráns leszek... ki gondolta volna, hogy ezt értik "alkohol tolerancia" néven? No mindegy... szóval öhm... a nevem most szerintem amúgy annyira nem fontos. Ha akartok, szólítsatok Cyne-nak... aztán ezzel letudtuk a dolgot. Na de vissza a fontos kérdésre! - Kalandozott el szemlátomást egyre-másra a hosszú hajú férfi, de legalább a nevét elárulta. Cyne, jelzésértékű, az ne mondjam.
- Gondolj bele, hogy a születésnapodat ünnepled. A szüleid hoznak neked ajándékot, amit becsomagolnak valamibe...hát nem jó az, amikor bontogatnod kell az ajándékot és nem tudod rögtön, hogy mi az? Meg van a maga varázsa és csodája. Na már most...bemész a legközelebbi katedrálisba, ahol van egy parázna kis apáca...ha tök laza és sokat mutató ruhában mászkálna, persze, hogy rögtön felkeltené az érdeklődésedet, de túl hamar ott találnád magad, hogy már mezítelen is a kis aranyoska. De hogy ha rajta van az a vaskos ruha, amit sokáig kell lefejteni róla...hmm...már rögtön szexibbé teszi a dolgokat. - Folytatta. Sose fog csöndben maradni?
- Hans. - Fogta rövidre a bemutatkozást az ember, aztán visszafordult Cyne felé. - Értem én, és jogos is. De meg kell találni azt a szintet, ahol még érdekes a kicsomagolás, és nem unsz bele félúton. És tapasztalatból mondom... néhány apácán annyi réteg van, hogy abba háromévnyi ajándékot is bele lehetne csomagolni. - Érvelt, és kapott is reakciót. -Hm... Mondjuk Hans barátom, jogos az érvelésed. Kellően hosszúra nyúlhat egy igazi sztriptíz az apáca felállásnál.
Tette hozzá Livingstone, majd előhalászott a ruhájából egy laposüveget, minthogy elfogyott a söre. Nem hogy felállna, és hozna magának, áh, azt soha…
- Hans Régenkúrt....hehe, ez ilyen tipikus emberi név, nem? - Rötyögött, majd komolyabb ábrázatot vett fel.
- Hmm... akkor megegyezhetünk abban, hogy az ízléses csomagolás a fontos, nem? Már mint az, ami még hagy sejtetni valamit, de egyben eléggé feltűnő is hivalkodó ahhoz, hogy egyáltalán fontolóra vedd az esetet. Határozottan nem jók a "hagyma nők", akiket bontogatva már sírni támad kedved.
- De ezt honnan tudod? - Kérdeztem Hanstól, komoly arcot magamra erőltetve, hogy a viccen ne nevessem el magam. - Egyébként én jobban szeretem, ha az ajándékok csak egy szalaggal vannak átkötve - Mondtam Cynenak, majd ledöntöttem a söröm maradékát.
-A szalagos megoldás előnye, hogy lesz, amivel az ágyhoz kötözöd a választottadat... de minél több ruha, annál több kötél alapanyag... hmm.... - Gondolkodott el, majd fel is eszmélt, ahogy újból kivágódott az ajtó.
- Szép estét az uraknak! - Érkezett meg ekkor egy olyan bűnronda teremtmény, amilyet én még sose láttam. Mintha elevenen megnyúzták volna, csak elfelejtett volna belehalni, és, mintha mi sem történt volna, járkált volna tovább, mindennek tetejébe iszonyúan büdös volt. Ahogy megláttam a jövevényt, de inkább elfordítottam a fejem róla. Láttam én már csúnya dolgokat, de ez azért na. Elmentem a következő körért, közben hallottam, illetve fél szemmel láttam is, hogy ügyet se vetve arra, hogy senki nem kínálta hellyel, lehuppant egy éppen üresnek tűnő székre, és odavetette:
- Mi is a téma? - Kérdezte, ahogy a szemével feltérképezte a helyet.
- Grrr...Te meg ki a rákos fene vagy? - Illette az érkezőt kevésbé kedves szavakkal, majd hirtelen barátságos lett.
- A téma az, hogy melyik a jobb? Egy alul öltözött nő, aki szinte már teljesen meztelen... vagy egy nő, akin van bőven ruha, hogy legyen miből kivetkőztetned őt? Rajtad a kanos férfivilág szeme kedves ismeretlen: dönts! De döntsél okosan! Leginkább sört...azt döncsé' magadba! - Na ez a férfi se tiszta már fejben teljesen. Amikor visszatértem, megerősítettem álláspontomat.
- Az én voksom továbbra is az alulöltözött nőé.
- Az ivással hidd el, nem lesz baj, ha kell, még bele is szállok az árba, és ha már félmeztelen nőkről van szó... sokkal nagyobb az izgalom, ha a démon, a tündefajzat vagy ember önmaga szabadíthatja meg a ruháitól a másikat. Könnyű vadászatnak nincs izgalma. - Mondta, majd belekortyolt az italába. Akárhogy próbáltam hozzászokni a látványához, csöppet se lett szimpatikusabb, sőt.
-Hú basszus... egy pillanatra azt hittem, hogy összecseréltem valamivel a piámat. Hé! Ez az asztal híján van egy tepálinkának! Méghozzá egy Kör-tepálinkának! - Kiáltott fel Livingstone, ahogy lehajította az üres üvegeket az asztalról.
- Öhm...oké, oké. Szóval akkor a jövevény a felöltözött nők mellett döntött, akár csak én és a Élőköves társam itt. Szóval ezzel eldöntöttük az évezredes kérdést. Na de vannak itt más, igen csak fontos kérdések, csak hogy minél gyorsabban lezavarjuk a női kérdéskört és áttérhessünk komolyabb témákra. Maradjunk még a nőknél és annál, hogy tudatosan és tudat alatt nem veszem figyelembe a beszélgetés néhány aspektusát. így tuti, hogy nem válaszolok és reagálok pár megjegyzésre... szóval ha már nő, akkor mell-esleg legyen jó, vagy inkább legyen mindig a segg-ítségedre? - Összegezte Cyne a szavazást, majd újat indított útjára.
- Én a mellre szavazok. Egyrészt feneke lehet egy férfinek is, még veszély is van arra, hogy összetéveszd. No de mell... olyan igazi, formás. Az csak egy nőnek lehet. - Foglalt Hans azonnal állást.
- Miért, neked a férfiseggek is formásak és vonzóak? Puhát lehet fogdosni ennyi erővel akkor is, ha valakinek sörhasa van. Fenék, az én részemről. - Fejtettem ki a véleményem, és igyekeztem intenzíven elfelejteni a pár perccel korábbi esetet. Sötét volt, na… Közben Livingstone levette a kalapját, elővett belőle néhány kisebb üvegcsét, amiben látszólag mindben alkohol volt, majd visszavette a fejfedőt, és megszólalt.
-Ne szívjátok mell-re, de én forma párti vagyok. Earth without art is just Eh. Nemigaz?
Ivott meg egyet rögtön. Azt mondjuk nem igazán értettem, hogy hogy jön ide a művészet, de ráhagytam.
- Fenék. Egyértelmű. - Jelentette ki a rondaság határozottan. Legalább egy dologban egyetértettünk végre.
- Hát szó mi szó, feneke lehet egy férfinek is...
Suttogta maga elé Cyne, én pedig megborzongtam. Az biztos, és hogy nem akarok többel érintkezni, az is tuti. Még ha így emelgeti valaki, mint most ő, akkor se.
- Hmm... az én részemről nem is tudom... már mint, egy formás hátsó után azért megfordul bárki az utcán, de én inkább a mellekre tenném le a voksomat... és a kezemet. Na de belőlem ennyi elég. Inkább valaki vessen fel egy komoly témát, amit most megvitathatunk, hogy nincsenek itt nők. Vagy folytassuk tovább a mell-hátsó vitakört?
Jobb híján az új körért is elmentem, és egyből kettőt kértem mindenkinek, úgyis elfogy, na. Nagy némaságra értem oda, és az első eszembe ötlő dolgot kimondtam, hogy megszakítsam a csendet.
- Ti mit csináltok, amikor nagyon kellemetlen helyzetekben kezd el viszketni ott lent? Mondjuk amikor tárgyaltok valakivel?
- Főnök! Egy kör Körtúrát!
Szólalt meg rám ügyet se vetve Livingstone.
- Nos, részemről igyekszem rövidre zárni a tárgyalást, és nem tőrrel megvakarni.
- Hmm...szóval a kérdés az, hogy ha viszket oda lenn és éppen társaságban vagy, hogyan oldod meg a dolgokat? -  Merengett el Cyne, úgy tűnt, csak őt érdekli annyira a téma, hogy komolyan elgondolkozzon.
- Kultúra előre. Beszéd közben nincs vakarás. Úriember nem tesz olyat. - Mondta a csúnyaság is, mire a hosszú hajú sötét tünde elkezdett prüszkölve röhögni, éppcsak nem köpött ki semmit, de volt egy olyan érzésem, hogy ha van valami a szájában, az balesetet jelent.
- Szerintem azt itt előre megállapíthatjuk, hogy egyikünk se úriember. De mondjuk a csajok előtt már csak azért se tesszük, mert az elriasztja őket és nem éppen egy szexi dolog. Én amondó vagyok, hogy menet közben zsebre vágod a kezedet és igyekszel valahogy úgy fordulni, hogy takarásban legyél és így rejtve vakargatod meg azt, amit meg kell vakargatni. A jobb álcázás kedvéért kezdj el jó hangosan beszélni, hogy minden figyelem az arcodra irányuljon. - Összegezte.
- Köszi a tippeket… Mármint úgy értem, érdekes dolgok, amiket mondtatok. - Mondtam gyorsan, mielőtt a korsó mögé bújtam. Lebuktam, hogy én nem tudok mit csinálni vele… francba. Közben megérkezett Livingstone rendelése, mindenki elé egy-egy hatalmas edény, már-már vödörnek hívható. Én kicsit megijedtem tőle, de ő igazán belelkesült, és elkiáltotta magát:
- Tudjátok, hány óra? HÚZÓRA!
- Egészség! - Tette hozzá a nyúzottnak kinéző egyén. Én beleszagoltam a köcsögbe, és bizonytalanul körülnéztem. Bele akarok ebbe inni? Végül úgy határoztam, hogy igen, végülis mit veszthetek.
- Nos, uraim, akkor ki lenne benne, hogy kihívjuk a kocsma népét egy ivóversenyre? Bemelegítésnek ennyi bőven megteszi. Ha már görbe este van, legyen belőle karika! - Kérdezte Livingstone. Két korty után akartam igen lelkesen jelentkezni, hogy én benne lennék, de az eddigi megivott mennyiség megtette a hatását, így inkább passzoltam. Az előttem lévő kisebb vödröt azonban nem akartam ott hagyni, így megint beleittam, és megint. Olyan tíz után már kételkedtem benne, hogy képes lennék egyáltalán felnézni a többiekre. Ekkor eszembe jutott valami.
~ A…azt mondják, hogyhha vvvvvalkki nnem tudmmááá’ feáni a piáttó’, akkó innyi kee még eggyet, aztttánn otttthonnn ébbredddükk ~ Gondolkoztam, és felemeltem még egyszer a bödönt, utoljára, mielőtt minden elfeketedett.[/color]

Gerard fáradtan hajtotta le a fejét egy asztalra. Úgy volt, hogy már egy szekéren ülnek, egyenesen a torony felé haza. De akármennyire is figyelmen kívül akarták haszni, ők is emberek voltak. Nem bírták alvás, evés, pihenés nélkül a hosszú utat. Meg kellett állniuk aznap estére pihenni.
- Megjöttem! – lépett oda az asztalhoz Leo – Kicsit tömeg volt a pultnál.
Négyen ültek vele együtt az asztalnál. Bár az egyikük nem látszott, Lia is velük tartott. Ő, Leo és Klaus vállalták, hogy elutaznak messze a hellenburgi vidékre, hogy utána járjanak pár apróságnak. Hajdani legendás démonok nyughelyeit kutatták, pár apró nyomot remélve, amit maguk mögött hagytak, mielőtt visszatértek volna a pokolba.
Leo egy-egy kupa sört hozott mindenkinek. Túl sok mindent nem lehetett kérni ebben a világvégi kis putriban. Négy dolog szerepelt az árlistán: sör, pörkölt, zsíroskenyér, meg valami messzi földről hozott tünde erdei gyümölcsbor. Klaus eléggé otthon is érezte magát emiatt. Elmondása szerint odahaza Calorusburgban minden hely így nézett ki...leszámítva a bort. Náluk mindenki megelégedett ennyivel.
- Aki ezzel a felhozatallal nem képes beérni, az nem igazi férfi! – csapott az asztalra drámaian – Ennél több egy kocsmába nem kell.
A másik kettő sok mindent nem tudott hozzáfűzni. Leo ilyenkor mindig csendben szokott maradni. A Tünde erdőben a legtöbb fogadó és ivó nagyon takarosan volt berendezve, és remek borokat szolgáltak fel mindenfelé. Az erdőnek köszönhetően sok alapanyag volt, könnyen elérhető és feldolgozható. A tündék régi szokása volt minden erdőszéli bokor gyümölcsét megerjeszteni. Gerard még kevesebbet tudott volna ehhez hozzáfűzni. Világ életében hidegen hagyták az ilyen italok. Kedvenc frissítőjének a vizet nevezi meg, valahányszor rákérdeznek.
- Nem jártál te még a nagy erdőben. – szólalt meg végül mégis Leo – Addig nem éltél, míg meg nem kóstoltak az ottani ribizliborokat.
- Miért nem utazunk el mindjárt oda. – mondta Gerard ironikusan.
A többiek pedig sikeresen félreértették.
- Legyen úgy! Ráérünk, nem?
- Meggyőztél, barátom. Meglátjuk mire képesek a drága kis szörpjeid.
- Szörp? – nevette el magát a démon.
Klaus ismét kihúzta magát.
- Apám mondja mindig így: „Fiam, az igazi úriember csak száraz bort és keserű sört iszik, mert a végén azt hiszik róla, hogy ferde hajlamai vannak”.
Gerard felvonta a szemöldökét.
- Ki hinné azt?
- Jaj tudod...mindenki azt szokta mondani, a gyümölcsbor az olyan női dolog.
Leo megvakarta az állát. Valami már egy ideje zavarta őt.
- Lia talán hallott valami róla.
- Ó, Lia most alszik. – mondta Gerard, miután fél percig senki sem szólalt meg – Neki is szüksége van rá.
- Pont most?
- Igen. Általában a nap eltérő részeiben szoktunk aludni, hogy egyikünk mindig hallja, ha beszélnek hozzá.
- Hozzád álmodba szoktak beszélni...? – nézett rá Leo értetlenül. Gerard tudásdémonként újabban állandóan azon kapta magát, hogy fél attól, hogy valamiről lemarad, miközben alszik.
A három jóbarát kis ideig gondolkodott. Aztán a pult felé néztek. Aztán még egy kis ideig gondolkodtam. Nehéz helyzet volt ez. Olyan, amit nem szabadott elhamarkodottan megoldani. Körbenéztek a teremben. A többi itt tartózkodó vendég is mind férfi volt. Még a kocsmárosné is hátul sütögetett.
- Oké, rendeljünk bort! – mondta Gerard, mire a másik kettő határozott, eltökélt fejjel bólintott.
Kisvártatva már ott itták a tünde erdőből importált nedűt. Mert minthogy a kocsmáros eldicsekedett vele, egyenesen onnan hozatta. Egy jóhírű tünde vadász saját szüretelése és saját pincéjében érlelt bora. Mondjuk elég érdekes, hogy többen úgy hallottak, hogy az állítólagos mezője helyén, ahonnan a gyümölcsöt szerzi egy elég ismert pincészet található.
- Biztos csak rossz pletyka. – mondta Klaus, mire a többiek szúrós szemmel néztek rá. Jól tudták, mit jelent nála a titoktartás.
A bor édes volt. És meglepően zamatos. Az első pár korty után szinte képtelenség volt vele leállni.
- Na megmondtam! Elsőrangú! – harsogta Leo.
- Meglepődtem... – mosolygott Gerard, miközben arra gondolt, hogy éppen nőknek készült itallal oltják a szomjukat.
És kisvártatva kiderült, hogy mégse. Az embereknél talán így vélekedtek az erdei borokról, de maguk a tündék egyáltalán nem gondoltak ilyesmire, amikor ezt kitalálták.
- Igazából ez volt az egyetlen dolog, amik akkoriban találtunk és meg lehetett erjeszteni. Nálunk az erdőben a nők is gyakrabban állnak be katonáskodni. Nem igazán hangzanak el ilyen megkülönböztető kijelentések.
- Lüke tündék... – nevetett halkan Klaus, miközben kortyolt egyet. Kénytelen volt elismerni, hogy ez a bor igenis finom.
- Nálunk is van egy-két dolog, amit nem értünk az emberekben. Nálunk például nincs kakasviadal.
- Ja tényleg, a druidák miatt.
- Erről jut eszembe, ott voltam a múltheti falubajnokságon.
- Tényleg? És végül ki nyert? – kérdezte Leo, aki aznap véletlenül, mit sem tudva a neves eseményről elment vadászni.
- A vén Magos. Tudod, Helga néni paprikás kakasa.
- Ó, az a lüke tyúk, amelyik egyszer megcsípte Aleenát, mert meg akarta simogatni?
Erre aztán mindhárman elkezdtek nevetni. Szép emlék volt. Utána egy darabig a fejére is olvasták ezt a szerencsétlen inkvizítornak.
- Én rá fogadtam. Nyertem is ötven váltót.
- Ne is mond. Az utolsó versenyen csúnyán elúszott a pénzem.
Gerard ravaszul elmosolyodott. Kicsit nagyon kezdte magát bátornak érezni a sok bor után. Ekkor már vagy a negyedik korsót döntötték magukba.
- Nem akarod visszanyerni?
- Mire gondolsz?
Gerard a pult felé mutatott.
- Látod az a túlsúlyos fickót. Mibe hogy eltalálom a fején a kopasz részt.
- Te, biztos hogy ez jó ötlet? – mondta Klaus a létező legtöbb iróniával, mert már ő is alig várta, hogy mi sül ki ebből. Most nem volt itt Maria vagy Aleena, hogy fejbe vágjon valakit, amikor hülyeségre gondol.
És Leo eldobott egy pogácsát...de olyan bénán, hogy vagy egy méterrel mellé dobta és a pogácsa az egyik vendég kupájába pottyant. Az mit sem sejtve megitta, és félrenyelte tőle a bort. Úgy köhögött, hogy majd megfulladt. Végül sikerült felköhögnie a cuccot, egyenesen a mellette ülő ingjére. A kocsmában ekkor mindenki feszültek ült fel a helyéről...

Lia majd két óra múlva ébredt fel álmából. Illúziója halvány fénnyel jelent meg, ahogy nagyot nyújtózkodott, s nézett körbe, hová is jutottak. Nem látott semmit, csak romos bútorokat, meg a három jómadarat félájultan feküdni az asztalok közt. Körülöttük még vagy húsz ernyedten fekvő , néha meg-megmozduló ember teste terült el. Mindenki tiszta zúzódás meg seb volt, nagyokat lihegett, úgy próbálták meg magukban tartani a lelket.
- Jó reggel Lia. – nyögött nagyot Gerard, miközben köhögött egy véreset - Szépet álmodtál?
Lia meredten nézett.
- Azt hiszem viszsafekszem...

Remélem mindenki jól mulatott a kis bulin, én biztosan, bár a fiúknál csodálkoztam, hogy nem került elő a sport vagy a horgászat... (Gerinél a kakasviadalon jót nevettem mondjuk az tényleg nagyon fiús volt ) , de ebből is látszik, hogy az életetek még akkor is körülöttünk, nők körül forog, amikor nem is vagyunk ott!
Mindenkinek jár az 1500 váltó