Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Lamia von Nachtraben (von Finsterblut)
Faj: vámpír
Frakció: Nachtraben
Kaszt: vámpírmágus
Foglalkozás: ékszerész
Nem: nő
Kor: 25 éves
Kinézet: Sudár és karcsú a maga 173 cm magasával és arányos súlyával. Alkata nem olyan végtelenül törékeny, mint illékony Nachtraben rokonaié, így le sem tagadhatja kettős származását. Talpraesettséget sugároz anélkül, hogy ez valamiért vulgárisan hatna, vagy levetkeztetné vele nemességét. Vállai és csípője vékonyan is gömbölyűek, formás keblei édességet sejtetnek, sápadt bőre alatt a finom izmok fiatalos erőt.
Ha hajnalban találkozol vele, amint fésületlenül, az éj álmával szemében lép ki a csípős levegőjű, harmat lepte világba, ha megfigyeled, ahogy a nedvesség szépívű nyakára tapasztja bozontos, kacskaringós sötétbarna fürtjeit - egy-egy laza, hevenyészett csiga formájában őrizve csak a tarkójára igazított, pompás konty emlékét -, akkor is felismered rajta, hogy kisasszonynak nevelték. Hiába nem látod arca kedves, finom metszését, elárulja minden mozdulata. Könnyed, egyenes tartása, de az is, ahogy a csipeszekkel bíbelődik, és a félnedves kendőt egy tűnődő grimasszal végül mégis csak a karjára hajtja.
Előbb az ágról fejti le a rögtönzött szárítókötélnek használt zsineget, majd a kocsija szegletéről, s mindeközben lábujjhegyen toporog a fülledt földön, hímzett topánban, amit még a minap egyik megrendelője kúriájában viselt, s nem volt se kedve, se ideje alkalmasabb csizmára cserélni. Ahogy fázni kezd, a bőre a kendő körül lassan kipirosodik és sorban felágaskodnak rajta az apró, puha pihék. Az átkot végrehajtó, kora reggeli napsugarak még nem elég erősek, hogy felmelegítsék, épp csak narancsszínűre festik a békésen szunyókáló vérebeket és az odább szendergő, széleshátú lovat, Dúvadot. Lamia felszisszen, s hamar magába rejti madárcímeres kocsija, melynek ő maga egyedüli utasa és kocsisa is egyben.
Mikor becsukódik mögötte a kocsiajtó, még egyszerű, praktikus hálóruhát visel, olyasmit, amit a falusi embernők éjjel s nappal egyaránt hordanak, csak nap közben a felsőruha alatt. Ez melegebb, ha az utakon éjszakázik, mint a selyem és szatén ingek, melyekben egyébként álmodik. Mire újra előbukkan már dús haját feltűzve, bokáját is fedő ruhában teszi, faja középnemességének divatját követve. Egyszerű, de előkelő szabással, ami kiemeli alakját, és szabadon hagyja karjait, így nem hátráltatja az utazásban és az ékszerkészítésben. Derekán néha öv lóg és rajta szütyők, a ruhába pedig zsebet varrtak. Máskor, veszélyes területeken inkább a combjára simuló ében bőrnadrágot és az apja generációja által kedvelt fodros fehér vagy csontszínű inget részesíti előnyben – őzbarna csizmával, köpennyel, nehéz, füstösszínű mellvérttel, sötét bőrből készült lábszár- és alkarvédőkkel. Ilyenkor kardja is az oldalán függ. S ügyes kezein az elmaradhatatlan Nachtraben kesztyűk, rajtuk vékony, alig kivehető minta - egy pecsét.
De még itt van, a hajnalban motoz az erdő szélén, úton két város között, és most már azt is látod, hogy a mellcsontja fölött feketeacél medál fekszik, egy kereszt. Te nem tudod, de az apjáé volt, s míg azon tűnődsz “miért”, borostyánszín szeme hol sárgán, hol feketén néz rád, a lombok alatt változó fény-árnyékban, míg Dúvad hátán kíváncsi, sejtelmes mosollyal lassan ring feléd. A tekinteted tisztán, melegen viszonozza, bizalmat kelt a nyíltsága, de te már láttad a futó árnyékok alatt összehúzódó szembogarakat, és későn, de végre felfogod, hogy a vámpír nagyon szomjas.
Jellem: Jelenléte higgadt, harmonikus, a felületes szemlélőnek, akár hűvösen is hathat, de messze áll tőle a valódi távolságtartás, inkább egyfajta csendes jelenlét jellemzi, önbizalmát pedig nem fertőzi önhittség. Minden megfontolt, pontos lépése alatt megzabolázott szenvedélye fekszik, mint egy megszelídített oroszlán. Ez ad neki erőt és tartást, nincs szüksége szolgákra és jobbágyakra, hogy ellássa magát, nincs benne igény a hatalmaskodásra. Aki mégis uralma alá kerül – legyen az szolga, szerető vagy áldozat – érezheti a tetteit átható szándékosság és megfontoltság egyenletes tüzét.
Te is, most, akinek a vére meleg patakban csorog le az alkarodon, egyfajta morbid biztonságérzet bűvöletében adod meg magad. Tudattalan tudod, hogy bármit is tegyen veled – elenged, megkínoz vagy megöl – alaposan és minden kétséget kizáróan teszi majd, nem riogat a reménnyel, nincs benne szadizmus, céltudatosan, tényszerűen cselekszik, és olyan brutálisan, ahogyan ez a világ megkívánja azt.
Két nagy család egyesüléséből született szerelemgyerek, vagy fattyú, ki hogyan nézi, s mindkét fél formálta jellemét. De az otromba ütközés helyett, amire mindenki várt, a Nachtrabenek tartózkodó finomsága és a Finsterblutok állatias vadsága mégsem egy elfajzott egzisztenciát eredményezett. Lelke meleg, együttérző vonásait anyja törékeny természete ihlette, s apja féktelen, túláradó rajongása alapozta meg.
Neveltetése révén úgy viseli magát, mint az összes vámpírmágus, mintha titkok roppant, könnyű fátyla venné körül, és sejteni sem lehet, mi az, amit nem oszt meg veled. Ám a fátyol aurája sem tudja elfedni, azt, ami csak benyomásként merül fel abban, aki nem látta kardját lengetni, vagy nem hallotta önfeledt kacagását hozzá – hogy Lamia eleven tűz. Mint a fekete vámpírláng, olajszerűen folyékony és sejtelmes, ugyanakkor fel-felcsapó, játékos lángnyelvekként akaratos és kalandvágyó. Nem olyan vértelen természet, mint a család, aminek elismerését olyannyira vágyja.
És te?
Veled még nem végzett.
Előtörténet: Az elveszett emlékeket senki nem hozza vissza.
Kár értük. Életeink legjelentősebb percei azok, amikről megfeledkezünk. Anyánk mosolya a pólya fölött, apánk, ahogy a levegőbe emel és madárként röptet... A hiányuk.
Első lépéseink, az esések, valaki felemel… valakit sosem emelnek fel.
Téged igen?
- Lami!
A kislány hangos kacagással felelt az Ámokfutó felkiáltására, ahogy felemelve tartotta a gyermeket, mintegy röptetve. Az Ámokfutó nehéz, fekete cserzett bőr ruhákat hordott, fekete páncélt, reszelt fogú volt, eszeveszett tekintetű, a pörölyével nyitotta szét a fejedet és a két kezével tépett szét, de az Ámokfutó volt Lami apukája.
- Lami, nézd! - nevetett reszelős hangon és megdobálta a kislányt a levegőben.
Lamia nem tudta mit kéne néznie, de nevetett, mert úgy pattogtatták, mint ahogy a verebek ugrándoznak a földön, mint ahogy a kavicsok kezdtek táncolni most a tisztáson, amin ők játszottak.
Lódobogás.
~Papa, hallod?~
És Papa hallotta, mert a szája nyitva maradt, és az arcára fagyott a mosoly.
- Gyorsan. - lihegte és felmordult, de már csak a kislányt tudta feldobni az éjfekete ménre s a pörölyéért kapni, amikor a bokrok és fák közül egyszerre hangzott fel megannyi sejtelmes hang, s színes villanásokkal az Ámokfutóba talált mindegyik. Calebros kiröhögte volna őket, volt elég medálja, köve, vésete mindenféle mágia ellen. De a vihogása nyöszörgésbe fúlt és térdre rogyott.
Csak a kislány ült a nyeregben korához képest természetellenesen egyenes háttal, nyugodtan. Félelem nélkül nézett szembe a dámával, aki most előlépett a lombok takarásából és állának intésével utasította a vámpízsoldost maga mellett.
Nem volt tétovázás, nem volt nagy beszéd. Calebros feje két kard biztos szelése alatt elvált megdermesztett teste többi részétől, és utat engedett a nyaki erek szökőkútjának.
A kislány látszólag rendületlenül vált tanújává, ahogy annyi más halálnak, vérnek, húsnak és elpattanó ínnak, de ez már csak a sokk volt és a tagadás.
Egy négyéves gyermek szemében az apja halhatatlan.
- Furcsa kis szerzet vagy, Finsterblut fattyú. - lépett oda hozzá a Nachtrabenek nagyasszonya, a családfő Johannes von Nachtraben anyja, és farkasszemet nézett a kislánnyal. - “A vér fiai között vérrel vívsz békét.” - idézte fel kelletlenül méltányolva az iróniát.
Azután közelebb hajolt, egészen a kacskaringós tincsek között a pihés, apró fülhöz, súgásra nyitva vékony, máskor feszesen összezárva tartott ajkait.
És Lamia soha többé nem emlékezett se arra, hogy halt meg az apja, se arra hogy valaha máshol élt, mint az anyja toronyszéli házában, se arra, hogy mit mondtak neki, mielőtt a nagyasszony elvette annak a vámpírnak a képét, akivel olyan ártatlan elragadtatással szerették egymást.
Tizennégy évvel később, amikor Lamia von Nachtraben betöltötte a tizennyolcadik életévét, olyasmivel foglalkozott a lugasban, amivel csak ritkán: sírt.
Egész fiatal életét a mágiának szentelte és szolgájuk révén az ékszerkészítésnek, de már gyermekként sem volt méltó a Nachtraben nagyasszonynak, aki tizenhárom éves Nachtraben vámpírokat vett a szárnyai alá, különösen tehetséges kislányokat. Ezek a gyermekek aztán a nagy titkok forrása mellett nőttek fel a nagyasszony őrzőivé és udvarhölgyeivé.
Lamia gyermekként tehetetlenül nézte végig, ahogy a belsőbb körben élő kislányt választják helyette, azt, aki vérrel és verítékkel összeizzadt kis éjgömbjét alig bírta fenntartani, míg ő ugyanannak a kislánynak az elméjéből olvasva le a bűbájt, könnyedén megidézett egyet és némi erőlködéssel a másik kezében is formát kezdett ölteni a láng. Dühét és fájdalmát akkor még nem tudta olyan jól megfékezni, az igazságtalanságtól ordítania kellett, csak hogy az ő ordításától megremegtek az ablakok. Már pólyásként reszketett a tej az üvegben, ha felsírt, ami megszokott lehetett egy Finsterblut bölcsőben, de nem a hollócímeres torony árnyékában. Meglepettséget váltott ki, megvetést és idegenkedést a körülállókban, akik nem voltak hozzászokva a belső indulatok szabadjára eresztésének. Egyfajta billog volt, emlékeztető a másságára, a nem tiszta vérére. Kudarc volt, hogy amit már rég kikopottnak hitt magában, aznap újra előtört belőle.
“Ne emeld fel a leplet!”
A nagyasszony reá sem nézett, hátat fordított és a hintó visszavitte oda, ahol a gyermeki képzelet a legnagyobb csodákat sejtette: a Nachtraben toronyba.
S most ugyanaz ismétlődött meg, ahogy belépett a felnőttkorba. Ezt a második kört, ahol bizonyíthatta volna magát, már a palotákban tartották, s csak kivételes esetekben, ha a nagyasszony mágikus körében üresedés történt és nem volt tehetséges fiatal lányka, hogy betöltse.
Nem lett volna oka a sírásra, ha nem képes bizonyítani magát, Lamia ennél büszkébb és belátóbb teremtés volt. Ámde esélyt sem adtak neki.
A pompás kis teremben, ahol brokáttal borított székeken és a mennyezetig selyemmel bevont falak között várt a ragyogó, mesterien megmunkált sokágú csillár alatt, egyszerre egyedül maradt. Megrészegülten a fény roppant káprázatától, amit a mindenütt jelen lévő bíbor és fakó rózsaszín mohón nyelt magába.
~Lami, hallod?~
Közelgő léptek.
Ökölbe szorította ujjait; valami, amit gyakran tett, ha elfogta a lámpaláz. Buggyos ujjú, fodrozott mellrésszel sallangított inas lépett a terembe, utat engedve a főteremből bevágó sötétség háromszögének. Fejét körbe forgatta, de Lamiát mintegy nem látta.
- Itt vagyok. - ugrott fel a lány elakadó hanggal, pedig akkor már tudta, hogy szándékosan siklanak el fölötte. - Én…
- Te nem vagy egyszerű eset, Lamia. Azóta se tudják azok ott lenyelni, hogy apád Erich von Finsterblut öccse. - A dajka csontos vállának döntötte a könnyektől áztatott leányarcot, és megszorította a reszkető kezeket. Ez volt az ő pillanata. Maga is fattyú volt, tehát szövetséges, és ott a lugasban elérkezettnek látta az időt, hogy elárulja a lánynak, azt, amire nem emlékezhetett. - Anyád nem csak férfit választott, de családot is. - kezdte.
- De én…
- De te! Hallgass már, te lány! - intette le, s miután Lamia megbékélőn hüppögött párat, folytatta. - Tudod, hogy anyád is a belső körhöz tartozott, míg hozzá nem ment Calebroshoz. A nagyasszony egyik unokahúga a sok közül. Azt is tudod, hogy apád fékezhetetlen harcos volt.
Megállt, sóhajtott, hogy megremegtek vékony nyakán a felszíni erek.
- De azt nem tudod, hogy nem csatában esett el. Vámpír ritkán öl vámpírt…szinte soha, de a te Finsterblut apádat a Nachtrabenek a családjával együtt vadászták le. Megérdemelte azért, amiket tett. Az Ámokfutónak hívták, nem csak megállíthatatlan volt, de irányíthatatlan is. Sok vámpír odaveszett azokban az eszeveszett csatákba, amikbe a csapatát vezette.
A dajka elhallgatott és időt hagyott a lánynak, hogy megeméssze a hallottakat.
- Miért? - lehelte Lamia, mikor újra képes volt szólni.
- Senki sem tudja miért, és így jó ez. A múlt az a múlt Lamia. Csak az számít, mit kezdesz a jövőddel. Ülhetsz itt a szomorúfűz alatt és sírhatod a könnyeidet, vagy itt hagyod ezt a helyet, ami nem nyújt számodra jövőt. Te is örökké kirekesztett maradsz, szégyenfolt, teher.
“Ne mutasd meg az ajtót!”
A dadus megmutatta. Lamia egy hétre rá otthagyta a tornyot.
Majdnem egy évtizeddel ezután a beszélgetés után Lamia nem sír már igazságtalanságok miatt. Megtanulta, hogy fordítsa a Sors köveit a talpai alá, ékszerkészítő lett, üzletasszony, kardforgató és vámpírmágus. Első boltját felégette a Sárkányangyal ébredése, így most robusztus lova húzta kocsijával járja Dél és Észak városait, nappal váltóért és a véredért árulja portékáit, éjjel a mágia titkait kutatja, s keresi, amit mindenki keres: a kardot. Amíg ő és a Nachtraben nagyasszony élnek, bizonyítani fogja magát neki, és annak a belső körnek, ami száműzte anyját a határterületekre.
S amikor majd ott áll előtte, a fülébe suttoghatja a legnagyobb titkot, amit a Toronyban hiába keresnek.
De miért kísérti álmaiban egy reszelős férfihang? A nagyasszony a füléhez hajol ezekben az éjjeli tudattalan képekben, és egy ismerős, a szívének kedves, mégis gazdátlan hangon szól hozzá: “Ne oszd meg az álmot!”
Faj: vámpír
Frakció: Nachtraben
Kaszt: vámpírmágus
Foglalkozás: ékszerész
Nem: nő
Kor: 25 éves
Kinézet: Sudár és karcsú a maga 173 cm magasával és arányos súlyával. Alkata nem olyan végtelenül törékeny, mint illékony Nachtraben rokonaié, így le sem tagadhatja kettős származását. Talpraesettséget sugároz anélkül, hogy ez valamiért vulgárisan hatna, vagy levetkeztetné vele nemességét. Vállai és csípője vékonyan is gömbölyűek, formás keblei édességet sejtetnek, sápadt bőre alatt a finom izmok fiatalos erőt.
Ha hajnalban találkozol vele, amint fésületlenül, az éj álmával szemében lép ki a csípős levegőjű, harmat lepte világba, ha megfigyeled, ahogy a nedvesség szépívű nyakára tapasztja bozontos, kacskaringós sötétbarna fürtjeit - egy-egy laza, hevenyészett csiga formájában őrizve csak a tarkójára igazított, pompás konty emlékét -, akkor is felismered rajta, hogy kisasszonynak nevelték. Hiába nem látod arca kedves, finom metszését, elárulja minden mozdulata. Könnyed, egyenes tartása, de az is, ahogy a csipeszekkel bíbelődik, és a félnedves kendőt egy tűnődő grimasszal végül mégis csak a karjára hajtja.
Előbb az ágról fejti le a rögtönzött szárítókötélnek használt zsineget, majd a kocsija szegletéről, s mindeközben lábujjhegyen toporog a fülledt földön, hímzett topánban, amit még a minap egyik megrendelője kúriájában viselt, s nem volt se kedve, se ideje alkalmasabb csizmára cserélni. Ahogy fázni kezd, a bőre a kendő körül lassan kipirosodik és sorban felágaskodnak rajta az apró, puha pihék. Az átkot végrehajtó, kora reggeli napsugarak még nem elég erősek, hogy felmelegítsék, épp csak narancsszínűre festik a békésen szunyókáló vérebeket és az odább szendergő, széleshátú lovat, Dúvadot. Lamia felszisszen, s hamar magába rejti madárcímeres kocsija, melynek ő maga egyedüli utasa és kocsisa is egyben.
Mikor becsukódik mögötte a kocsiajtó, még egyszerű, praktikus hálóruhát visel, olyasmit, amit a falusi embernők éjjel s nappal egyaránt hordanak, csak nap közben a felsőruha alatt. Ez melegebb, ha az utakon éjszakázik, mint a selyem és szatén ingek, melyekben egyébként álmodik. Mire újra előbukkan már dús haját feltűzve, bokáját is fedő ruhában teszi, faja középnemességének divatját követve. Egyszerű, de előkelő szabással, ami kiemeli alakját, és szabadon hagyja karjait, így nem hátráltatja az utazásban és az ékszerkészítésben. Derekán néha öv lóg és rajta szütyők, a ruhába pedig zsebet varrtak. Máskor, veszélyes területeken inkább a combjára simuló ében bőrnadrágot és az apja generációja által kedvelt fodros fehér vagy csontszínű inget részesíti előnyben – őzbarna csizmával, köpennyel, nehéz, füstösszínű mellvérttel, sötét bőrből készült lábszár- és alkarvédőkkel. Ilyenkor kardja is az oldalán függ. S ügyes kezein az elmaradhatatlan Nachtraben kesztyűk, rajtuk vékony, alig kivehető minta - egy pecsét.
De még itt van, a hajnalban motoz az erdő szélén, úton két város között, és most már azt is látod, hogy a mellcsontja fölött feketeacél medál fekszik, egy kereszt. Te nem tudod, de az apjáé volt, s míg azon tűnődsz “miért”, borostyánszín szeme hol sárgán, hol feketén néz rád, a lombok alatt változó fény-árnyékban, míg Dúvad hátán kíváncsi, sejtelmes mosollyal lassan ring feléd. A tekinteted tisztán, melegen viszonozza, bizalmat kelt a nyíltsága, de te már láttad a futó árnyékok alatt összehúzódó szembogarakat, és későn, de végre felfogod, hogy a vámpír nagyon szomjas.
Jellem: Jelenléte higgadt, harmonikus, a felületes szemlélőnek, akár hűvösen is hathat, de messze áll tőle a valódi távolságtartás, inkább egyfajta csendes jelenlét jellemzi, önbizalmát pedig nem fertőzi önhittség. Minden megfontolt, pontos lépése alatt megzabolázott szenvedélye fekszik, mint egy megszelídített oroszlán. Ez ad neki erőt és tartást, nincs szüksége szolgákra és jobbágyakra, hogy ellássa magát, nincs benne igény a hatalmaskodásra. Aki mégis uralma alá kerül – legyen az szolga, szerető vagy áldozat – érezheti a tetteit átható szándékosság és megfontoltság egyenletes tüzét.
Te is, most, akinek a vére meleg patakban csorog le az alkarodon, egyfajta morbid biztonságérzet bűvöletében adod meg magad. Tudattalan tudod, hogy bármit is tegyen veled – elenged, megkínoz vagy megöl – alaposan és minden kétséget kizáróan teszi majd, nem riogat a reménnyel, nincs benne szadizmus, céltudatosan, tényszerűen cselekszik, és olyan brutálisan, ahogyan ez a világ megkívánja azt.
Két nagy család egyesüléséből született szerelemgyerek, vagy fattyú, ki hogyan nézi, s mindkét fél formálta jellemét. De az otromba ütközés helyett, amire mindenki várt, a Nachtrabenek tartózkodó finomsága és a Finsterblutok állatias vadsága mégsem egy elfajzott egzisztenciát eredményezett. Lelke meleg, együttérző vonásait anyja törékeny természete ihlette, s apja féktelen, túláradó rajongása alapozta meg.
Neveltetése révén úgy viseli magát, mint az összes vámpírmágus, mintha titkok roppant, könnyű fátyla venné körül, és sejteni sem lehet, mi az, amit nem oszt meg veled. Ám a fátyol aurája sem tudja elfedni, azt, ami csak benyomásként merül fel abban, aki nem látta kardját lengetni, vagy nem hallotta önfeledt kacagását hozzá – hogy Lamia eleven tűz. Mint a fekete vámpírláng, olajszerűen folyékony és sejtelmes, ugyanakkor fel-felcsapó, játékos lángnyelvekként akaratos és kalandvágyó. Nem olyan vértelen természet, mint a család, aminek elismerését olyannyira vágyja.
És te?
Veled még nem végzett.
Előtörténet: Az elveszett emlékeket senki nem hozza vissza.
Kár értük. Életeink legjelentősebb percei azok, amikről megfeledkezünk. Anyánk mosolya a pólya fölött, apánk, ahogy a levegőbe emel és madárként röptet... A hiányuk.
Első lépéseink, az esések, valaki felemel… valakit sosem emelnek fel.
Téged igen?
- Lami!
A kislány hangos kacagással felelt az Ámokfutó felkiáltására, ahogy felemelve tartotta a gyermeket, mintegy röptetve. Az Ámokfutó nehéz, fekete cserzett bőr ruhákat hordott, fekete páncélt, reszelt fogú volt, eszeveszett tekintetű, a pörölyével nyitotta szét a fejedet és a két kezével tépett szét, de az Ámokfutó volt Lami apukája.
- Lami, nézd! - nevetett reszelős hangon és megdobálta a kislányt a levegőben.
Lamia nem tudta mit kéne néznie, de nevetett, mert úgy pattogtatták, mint ahogy a verebek ugrándoznak a földön, mint ahogy a kavicsok kezdtek táncolni most a tisztáson, amin ők játszottak.
Lódobogás.
~Papa, hallod?~
És Papa hallotta, mert a szája nyitva maradt, és az arcára fagyott a mosoly.
- Gyorsan. - lihegte és felmordult, de már csak a kislányt tudta feldobni az éjfekete ménre s a pörölyéért kapni, amikor a bokrok és fák közül egyszerre hangzott fel megannyi sejtelmes hang, s színes villanásokkal az Ámokfutóba talált mindegyik. Calebros kiröhögte volna őket, volt elég medálja, köve, vésete mindenféle mágia ellen. De a vihogása nyöszörgésbe fúlt és térdre rogyott.
Csak a kislány ült a nyeregben korához képest természetellenesen egyenes háttal, nyugodtan. Félelem nélkül nézett szembe a dámával, aki most előlépett a lombok takarásából és állának intésével utasította a vámpízsoldost maga mellett.
Nem volt tétovázás, nem volt nagy beszéd. Calebros feje két kard biztos szelése alatt elvált megdermesztett teste többi részétől, és utat engedett a nyaki erek szökőkútjának.
A kislány látszólag rendületlenül vált tanújává, ahogy annyi más halálnak, vérnek, húsnak és elpattanó ínnak, de ez már csak a sokk volt és a tagadás.
Egy négyéves gyermek szemében az apja halhatatlan.
- Furcsa kis szerzet vagy, Finsterblut fattyú. - lépett oda hozzá a Nachtrabenek nagyasszonya, a családfő Johannes von Nachtraben anyja, és farkasszemet nézett a kislánnyal. - “A vér fiai között vérrel vívsz békét.” - idézte fel kelletlenül méltányolva az iróniát.
Azután közelebb hajolt, egészen a kacskaringós tincsek között a pihés, apró fülhöz, súgásra nyitva vékony, máskor feszesen összezárva tartott ajkait.
És Lamia soha többé nem emlékezett se arra, hogy halt meg az apja, se arra hogy valaha máshol élt, mint az anyja toronyszéli házában, se arra, hogy mit mondtak neki, mielőtt a nagyasszony elvette annak a vámpírnak a képét, akivel olyan ártatlan elragadtatással szerették egymást.
Tizennégy évvel később, amikor Lamia von Nachtraben betöltötte a tizennyolcadik életévét, olyasmivel foglalkozott a lugasban, amivel csak ritkán: sírt.
Egész fiatal életét a mágiának szentelte és szolgájuk révén az ékszerkészítésnek, de már gyermekként sem volt méltó a Nachtraben nagyasszonynak, aki tizenhárom éves Nachtraben vámpírokat vett a szárnyai alá, különösen tehetséges kislányokat. Ezek a gyermekek aztán a nagy titkok forrása mellett nőttek fel a nagyasszony őrzőivé és udvarhölgyeivé.
Lamia gyermekként tehetetlenül nézte végig, ahogy a belsőbb körben élő kislányt választják helyette, azt, aki vérrel és verítékkel összeizzadt kis éjgömbjét alig bírta fenntartani, míg ő ugyanannak a kislánynak az elméjéből olvasva le a bűbájt, könnyedén megidézett egyet és némi erőlködéssel a másik kezében is formát kezdett ölteni a láng. Dühét és fájdalmát akkor még nem tudta olyan jól megfékezni, az igazságtalanságtól ordítania kellett, csak hogy az ő ordításától megremegtek az ablakok. Már pólyásként reszketett a tej az üvegben, ha felsírt, ami megszokott lehetett egy Finsterblut bölcsőben, de nem a hollócímeres torony árnyékában. Meglepettséget váltott ki, megvetést és idegenkedést a körülállókban, akik nem voltak hozzászokva a belső indulatok szabadjára eresztésének. Egyfajta billog volt, emlékeztető a másságára, a nem tiszta vérére. Kudarc volt, hogy amit már rég kikopottnak hitt magában, aznap újra előtört belőle.
“Ne emeld fel a leplet!”
A nagyasszony reá sem nézett, hátat fordított és a hintó visszavitte oda, ahol a gyermeki képzelet a legnagyobb csodákat sejtette: a Nachtraben toronyba.
S most ugyanaz ismétlődött meg, ahogy belépett a felnőttkorba. Ezt a második kört, ahol bizonyíthatta volna magát, már a palotákban tartották, s csak kivételes esetekben, ha a nagyasszony mágikus körében üresedés történt és nem volt tehetséges fiatal lányka, hogy betöltse.
Nem lett volna oka a sírásra, ha nem képes bizonyítani magát, Lamia ennél büszkébb és belátóbb teremtés volt. Ámde esélyt sem adtak neki.
A pompás kis teremben, ahol brokáttal borított székeken és a mennyezetig selyemmel bevont falak között várt a ragyogó, mesterien megmunkált sokágú csillár alatt, egyszerre egyedül maradt. Megrészegülten a fény roppant káprázatától, amit a mindenütt jelen lévő bíbor és fakó rózsaszín mohón nyelt magába.
~Lami, hallod?~
Közelgő léptek.
Ökölbe szorította ujjait; valami, amit gyakran tett, ha elfogta a lámpaláz. Buggyos ujjú, fodrozott mellrésszel sallangított inas lépett a terembe, utat engedve a főteremből bevágó sötétség háromszögének. Fejét körbe forgatta, de Lamiát mintegy nem látta.
- Itt vagyok. - ugrott fel a lány elakadó hanggal, pedig akkor már tudta, hogy szándékosan siklanak el fölötte. - Én…
- Te nem vagy egyszerű eset, Lamia. Azóta se tudják azok ott lenyelni, hogy apád Erich von Finsterblut öccse. - A dajka csontos vállának döntötte a könnyektől áztatott leányarcot, és megszorította a reszkető kezeket. Ez volt az ő pillanata. Maga is fattyú volt, tehát szövetséges, és ott a lugasban elérkezettnek látta az időt, hogy elárulja a lánynak, azt, amire nem emlékezhetett. - Anyád nem csak férfit választott, de családot is. - kezdte.
- De én…
- De te! Hallgass már, te lány! - intette le, s miután Lamia megbékélőn hüppögött párat, folytatta. - Tudod, hogy anyád is a belső körhöz tartozott, míg hozzá nem ment Calebroshoz. A nagyasszony egyik unokahúga a sok közül. Azt is tudod, hogy apád fékezhetetlen harcos volt.
Megállt, sóhajtott, hogy megremegtek vékony nyakán a felszíni erek.
- De azt nem tudod, hogy nem csatában esett el. Vámpír ritkán öl vámpírt…szinte soha, de a te Finsterblut apádat a Nachtrabenek a családjával együtt vadászták le. Megérdemelte azért, amiket tett. Az Ámokfutónak hívták, nem csak megállíthatatlan volt, de irányíthatatlan is. Sok vámpír odaveszett azokban az eszeveszett csatákba, amikbe a csapatát vezette.
A dajka elhallgatott és időt hagyott a lánynak, hogy megeméssze a hallottakat.
- Miért? - lehelte Lamia, mikor újra képes volt szólni.
- Senki sem tudja miért, és így jó ez. A múlt az a múlt Lamia. Csak az számít, mit kezdesz a jövőddel. Ülhetsz itt a szomorúfűz alatt és sírhatod a könnyeidet, vagy itt hagyod ezt a helyet, ami nem nyújt számodra jövőt. Te is örökké kirekesztett maradsz, szégyenfolt, teher.
“Ne mutasd meg az ajtót!”
A dadus megmutatta. Lamia egy hétre rá otthagyta a tornyot.
Majdnem egy évtizeddel ezután a beszélgetés után Lamia nem sír már igazságtalanságok miatt. Megtanulta, hogy fordítsa a Sors köveit a talpai alá, ékszerkészítő lett, üzletasszony, kardforgató és vámpírmágus. Első boltját felégette a Sárkányangyal ébredése, így most robusztus lova húzta kocsijával járja Dél és Észak városait, nappal váltóért és a véredért árulja portékáit, éjjel a mágia titkait kutatja, s keresi, amit mindenki keres: a kardot. Amíg ő és a Nachtraben nagyasszony élnek, bizonyítani fogja magát neki, és annak a belső körnek, ami száműzte anyját a határterületekre.
S amikor majd ott áll előtte, a fülébe suttoghatja a legnagyobb titkot, amit a Toronyban hiába keresnek.
De miért kísérti álmaiban egy reszelős férfihang? A nagyasszony a füléhez hajol ezekben az éjjeli tudattalan képekben, és egy ismerős, a szívének kedves, mégis gazdátlan hangon szól hozzá: “Ne oszd meg az álmot!”
A hozzászólást Lamia von Nachtraben összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Dec. 02, 2019 3:29 pm-kor.
