Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Wilhelmina von Nachtraben
Faj: vámpír
Frakció: Nachtraben-klán büszke tagja
Kaszt: szintén
Nem: lány
Kor: 30 év
Kinézet:
Rendkívül bájos teremtés, egész lényéből az örökkévaló szépség esszenciája sugárzik. Legalábbis abban bízik, hogy más fajokra így hat... mindig ezt mondták neki...
Arcáról azt mondhatnánk, hogy rózsás, ha nem lenne szinte mindig holdsápadt, de az, az Átoknak köszönhetően. Ezzel éles kontrasztban állnak direkt elképesztően hosszúra nőni hagyott, enyhén hullámos tincsei, melyek éjfeketék, holdvilágban enyhe ezüstös-kékes árnyalatot vehetnek fel. Büszke rájuk, így szereti sokféle frizurát kipróbálni, a különböző fonatokat a kiengedett hajkoronával fűszerezve, esetleg néhány kiegészítővel feldobva azt. Kedvence a zafírcseppekkel megtűzdelt arany láncszerű fejdísz, amely egyrészt kiemeli az egyéniségét, másrsézt a családjára is emlékezteti, hiszen az ő águk speciális jellemzője ez a két szín, ennélfogva korántsem meglepő, hogy egy ilyet kapott ajándékba "felnőttkorba" való belépése megünneplésekor édesanyjától.
A világot elképesztően, már-már gyermekien hatalmas, az alkonyi felhők színében játszó szempárján keresztül nézi, egyébként meglehetősen figyelmesen. Tekintete első ránézésre keserédes szomorúságról árulkodik, ám ez csak a látszat. Kislányos cseresznyeajkai meglehetősen gyakran fordulnak huncut mosolyra és kacajra.
Fajtársaira jellemző vékony porcelánbaba.alakját - amely, mivel főleg kutatással és migiával foglalkozik, csak másodlagos fontosságú a sikerességet illetően - előszeretettel burkolja különfélébbnél különfélébb ruhadarabokba. Minden vámpír imádott tevékenysége minden, ami a kézművességgel kapcsolatos, s ez alól ők sem kivételek. Már-már presztízsnek számít, ha valaki minél többféle és elbűvölőbb ruhakölteményeket képes előállítani, s ezek bemutatására tökéletesen alkalmasak alanynak a klán fiatal hölgytagjai, így például Mina is. Kedvelt öltözékei az embereknél alkalmi ruhának számítanának, neki viszont hétköznapiak: földig érő, látszólag értelmetlen, ám annál szemet gyönyörködtetőbb motívumokkal - természetesen azokon a ruhákon kívül, amelyek nem a család jellemző szimbólumait viselik - díszített fekete, ezüst, vörös, esetleg lila ruhák, csipkés nyakkal vagy anélkül, hosszú ujjal vagy röviddel. Persze nem kikötés Mina számára, hogy a ruha a földet söpörje, van, hogy ousztán a combjáig takarja szövet, egyáltalán nem szégyenlős. Lábbeliként nem preferálja a magassarkút, de ha nagyon szükséges a kellő összhatás eléréséhez, elviseli. Kedvenc téli ruhadarabja egy szintén éjszínű kabát arany növényi mintákkal díszítva és hófehér prémgallérral. (Nem különösebben bánja a hideget, ám mivel az emberek bővebben öltöznek ebben az évszakban, néha játékból ő is megteszi. Főleg, mert szereti azt a kabátot.)
Hátára egy hollószárny van tetoválva, melyek pont beborítják a lapockáját.
Jellem:
Neveltetésének és származásának köszönhetően meglehetősen kiismerhetetlennek tűnhet. Ritkán kerül kapcsolatba a faján kívüli egyedekkel, kivéve Damient, egy sötét tündét, akivel különlegesen közeli kapcsolatot ápol. Damien szokta eladni a kézművestermékeit a piacon, mivel a férfi még mindig többet jár népszerű emberlakta helyekre, mint Mina, és magára vállalta ezt a feladatot.
Minát vörös, ám majdnem rózsaszín őzikeszeme és folyton vágyakozó, szinte kérlelő pillantása alapján ábrándozó, elveszett lánykának szokták gondolni, holott korántsem az. Fiatal még, így heves, szeleburdi és nem egyszer felelőtlen, de megtanították neki, hogy mi legyen a célja az életben: az Átok elmulasztásának titka. Persze azt már jó pár éve kifundálta, hogy ez esélyesen nem az ő élete alatt fog bekövetkezni, ha valaha is, de soha nem adná fel. Még így is, hogy tudja, csak egy fogaskerék a gépezetben, küzd a célért. Ha egyszer valamit elhatározott, azt meg is teszi, legyen szó egy szörnyen unalmaas könyv végigolvasásáról, vagy éppen az Átok megtöréséről. Legalábbis mindent megtesz, amit ő tud, s soha nem zárná le próbálkozásait azzal a megnyugtató tusattal, hogy most már úgysem lehet mit tenni. Így aztán a végletekig tartó kitartás néha átfordul irracionális törtetéssé. Nem egyszer hajtotta túl magát kisebb korában is, amikor rátalált egy könyvre vagy kutatásra, melyben a megoldás reményét látta felcsillanni. Sokáig egyáltalán nem aludt, nem evett, bezárkózott a szobájába és ki se dugta az orrát. Majd kiderült, hogy a nyom valójában nem vezetett semerre. Ám erek a kudarcok sem törik le. Mindent - sikert és annak ellentétét egyaránt - úgy vesz, mint saját fejlődésének, gazdagodásának zálogát, természetesen nem anyagi értelemben.
Azonban, amikor éppen nem a világ grandiózus és komoly dolgai kötik le, akkor pólust vált: meglehetősen könnyed és gondtalan tud lenni, de legalábbis annak tűnik. Titoktartási kötelezettsége miatt kevesekkel találkozik, így az egyetlen, akin kitöltheti gyerekes lelkesedési hullámait, az Damien - aki meglepően jól viseli ezeket.
Rajta kívül Mina állandó társa egy - micsoda véletlen - holló, aki egyébként már a harmadik generáció azóta, mióta a vámpírlány kitalálta, hogy szeretne egyet. Hiszen akkor még nem volt testvére, így kellett valaki, akinek szüntelenül jártathatja a száját. Ő lett Horux, aki szinte minden útjára elkísérte a leányzót, mikor amaz elhagyta a kastélyt. A jelenlegi társ a madár "unokája", Hedwig. Annak idején Mina eljátszotta, hogy a madarak lelke egymásra száll, és tulajdonképpen ugyanazon állat reinkarnációi, mert nem volt képes elviselni Horux távozását. Mára már túléli valahogy, tudja, hogy egyszer mindennek eljön az ideje... még az ő halálának is, pedig ez rendkívül beláthatatlannak és messzinek tűnik. A természetes halál, legalábbis, ami, ha így halad, esélyesen megelőzhető lesz egy szerencsétlen balesettel... de ez nem tűnik úgy, hogy zavarja.
Elszántságának köszönhetően teljes mértékben megbízható - azután, hogy sikerült megtörni a titokzatossága jegét. Hosszú időbe telik neki, míg valamit megismer, az pedig, hogy őt megismerjék, talán még hosszabb folyamat. De ha valakinek ez sikerül, egy vérig őszinte, játékos, félénk-határozatlan lelket találhat. Félénk, mert az interakciókban meglehetősen tapasztalatlan, és bár szeret kísérletezni, vissza kell fognia magát, hisz családja kutatásait nem szivárogtathatja ki csak úgy akárkinek. Ami azt illeti, senkinek se. Így beszélgetések során is ritkán kerül elő az ő élete, a témát általában valaki vagy valami másra tereli minél hamarabb.
Igazából folytonos keresésben van. Na nem csak az Átok legyőzését keresi, hanem konkrétan a saját élete értelmét. Valami egyedit szeretne alkotni, találni, ami nem a Nachtrabeneké, hanem az övé lenne. Csak az övé. Nem tudja pontosan, mi ez. Dicsőség... szabad, hedonista élet, ami valószínűleg soha nem lehet az övé... egy társ... kiderül majd.
Előtörténet:
- Feltűnt már, hogy soha nem beszélsz magadról? - kérdezte Damien. A folyóparton ücsörögtünk, ahogy mindig. - Azonkívül, hogy milyen ruhákat szeretsz és mennyire magányos vagy. Vagy éppen mennyire nem vagy magányos.
Felsóhajtottam. Persze, hogy feltűnt. De mi mást tehettem volna? - Nem egy falusi embergyerek vagyok, aki bármit kikotyoghat az életéről. Nem könnyű velem barátkozni, már ezerszer megmondtam, hogy döntsd el, akarod-e ezt. - Megborzongtam és el is pirultam volna, ha épp nem vámpír vagyok. Zavartságom viszont így is biztosan látszott. Olyan komolynak hangzott, amit mondtam, mintha tudtam volna, miről beszélek. Eldöntheti-e egyáltalán valaki, hogy akar-e egy barátságot? Az ilyesmi nem választás kérdése, vagy igen?
Damien mosolygott. Ilyenkor úgy meg tudtam volna fojtogatni. Túl kedves volt, mindig átkozottan túl kedves volt, hiába mondtam neki ezerszer, hogy ez nem illik se a fajtájához, se egy vámpírral való viselkedéséhez, nem bánta. Valószínűleg, mert nem volt senkije. Egyedül élt, a családját rég kiirtotta egy elvakult rasszista banda, aztán hosszú ideig alig volt mit ennie, egészen addig, amíg "kereskedelmi partnerek" nem lettünk. Ami azt jelenti, hogy én összerakom a nyakláncokat, fülbevalókat, karkötőket, csatokat, brossokat, bármiféle kiegészítőt, meg ruhákat, ő pedig eladja. Nem tudom, hogy viseli el a furcsálló pillantásokat, amiket azért kap, mert férfi, és mégis állandóan női kellékeket árul... na mindegy.
- Ne légy nevetséges. - Ezt olyan kedvesen tudta mondani, hogy kedvem támadt kicsit megharapdálni a nyakán lévő szép védtelen világosszürke bőrt.
- Jó. Rendben. Beszélek magamról. Aztán a végén majd felébresztelek, rendben?
- Nem vagyok álmos...
- Akkor is el fogsz aludni. - biztosítottam. - Mit lehet mondani egy vámpír életéről? Megszülettem, felneveltek, és itt vagyok. De ezzel, gondolom, nem éred be.
- Jól gondolod. Ezt eddig is tudtam.
- Pedig sokkal több minden nincs, amit elmondhatnék.
- Úgy tudom, a családod feketemágiával foglalkozik.
- Ch... Mi az, hogy feketemágia? A fekete tűzre gondolsz? Nem nagy dolog. Olyan nekünk, mint az elfeknél a természetmágia. - Persze tudtam, hogy nem erre gondol, így aztán rögtön folytattam. - Igen. De részleteket nem mondhatok. Tudom... Tudom, hogy tudsz titkot tartani. De ha elfognak, megkínoznak, és kikotyogod...
- Ne légy neve...
- Ne mondd mindig ugyanazt! A vámpírok monotóniatűrése borzasztóan alacsony. - Ha van is ilyen szabály, nem tudok róla, de ez most lényegtelen. - Az enyém legalábbis biztos. - Villantottam meg szemeimet huncutul. - Egyébként azt tesszük, amit mindenki más tenne a mi helyzetükben: a megoldást a... a nyamvadt Átok eltüntetését.
Látszólag nem leptem meg. Az Átok olyasféle dolog volt, ami megszokott természetességgel lebegett körbe mindenkit, akár egy fekete felhő, mely már vámpíröltők óta ott van.
- Sokan lemondtak róla, hogy ezt véghezvigyék - mondta ki Damien a gondolataimat. - Ti nem. - Furcsa volt... büszkének hangzott.
- Na azért ne hagyd, hogy a fejembe szálljon. Generációk óta ezt csináljuk. Én se nagyon tehetek mást. Végeznének velem, ha itthagynám a családot.
- Megtennék? A szüleid engednék? A saját lányukat...?
Elhallgattam. Damien érezte, hogy kapás van, hogy mégiscsak történt velem valami, nem volt olyan eseménytelen életem, mint ahogy állítom. Kicsit megingott a határozottsága. Talán attól félt, hogy ezek után nem szólok hozzá. Pedig tudtam, hogy egy idő után úgyis el fog jönni ez a beszélgetés...
- Ne szórakozz, távozni akartál, és megfenyegettek, hogy végeznek veled? - Hallatszott, hogy nehezére esett kimondani a szavakat, de már nem tudott visszakozni.
- Nem velem.
Ekkor levette rólam a tekintetét, és a földet kezdte bámulni. - Ó... ó.
- Ne gondolkozz, mit válaszolj. Úgyis mindegy. Inkább elmondom, hogy volt... - Nagyot sóhajtottam. Ez nem lesz könnyű falat, gondoltam. Egy olyan fejezet következett, amelyen rengeteget gondolkoztam, de soha nem tudtam elképzelni, milyen lesz, ha elmondom valakinek. Még neki sem... - Ötéveskoromban született egy húgom. Sokban hasonlított rám, ezért aztán sokszor össze is hasonlítottak minket, a későbbiekben, ami egyikünknek sem tetszett. Neki különösen nem. Nagyon engedetlen volt, nem nagyon hasonlított az én... a mi... szabálykövető szüleinkre. Mondjuk én se mindig, de ő aztán tényleg kis feketebárány volt. - Elmosolyodtam. Igen, annak idején büszke voltam a hőgom lázadására. Ez is hiba volt. - Persze sokat ellenségeskedtünk. De sosem komolyan, csak olyan... testvéri módon. Mindenben versenyeztünk. Futásban, ruhákban, néha még a kutatásban is, vagyis ő is ugyanazt tette, amit én, bújta a vastag, ősi mágiákról szóló könyveket és próbált valami nyomra bukkanni, napokon keresztül, amíg már nem bírta tovább alvás nélkül. Aztán kiakadt, hogy nem talált semmit. Mondjuk én se. - Nevetek fel. - Szóval... túlságosan is nagy lázadó volt. Ahogy nőttünk, egyre inkább kezdett kialakulni benne egyfajta ellenállás a családdal szemben. Nem bírta ezt az... elszigeteltséget. Mindenáron emberekkel akart barátkozni. Emberekkel! Még csak nem is a sötét tündérrek, emberekkel. - Damien sokatmondóan megforgatta a szemeit feltűnő kiakadásom hallatán, mire ismét kuncognom kellett. Tudtam, hogy soha nem sértődne meg semmi miatt, amit mondok. - Sokat veszekedtek apáékkal. Ekkor meg én kezdtem úgy érezni magam, mint aki... egyszerűen behódol a hagyományoknak. Majdnem ott tartottam, hogy a húgom pártját fogva szembeszegülök velük. Ekkor voltam huszonegy éves, ő meg tizenhat. Mármint... Akkor, amikor elszökött. - Ismét eltöltöttem néhány pillanatot csendben, csodálkozva, hogy a könnyek még nem érkeztek... - Előtte felosont a szobámba. Senki nem gyanakodott semmire. Közölte, hogy ő itthagyja a családot. Kérdeztem, hova megy... nem tudta... azt mondta, el. Bárhova. Szerinte az Átkot nincs esélyünk legyőzni, így bele kellene törődnünk abba, hogy mi már így maradunk, amíg világ a világ, és kihozni a legtöbbet az életből így. Hmpf... Ezt a mondatot hallva azt hihetnéd, hogy valamiféle szent célja volt az életével, igaz? Hogy az egész vámpírtársadalmat át akarta volna alakítani. Sőt, nem csak a vámpírokat, hanem mindenkit, akit az átok sújtott. Azt hittem, segíteni akar nekik, hogy elfogadják az életüket olyannak, amilyen.
- Gondolom, nem ez derült ki.
- Hát nem... A távozása után napokig vallattak engem, de nem árultam el, hová ment. Nem tudtam, de ha tudtam volna, akkor se mondom el. Na, ebben az időben színemet se látták, mint egy durcás kamaszlány, bezárkóztam a szobámba és úgy tettem, mint aki tanul és gyakorol, de közben csak azon rágtam magam, hogy mi lett volna, ha vele megyek. Talán "jobbá tehettem volna a világot". Teljesen bűntudatom volt. - Megforgattam a szemeimet, átkozva akkori naivságomat. - Mint kiderült, okkal, csak az ok egész más volt. A közeli falvakból rémisztő hírek kezdtek el érkezni, eltűntek állatok... majd emberek... gyerekek is. - Nyeltem egyet, ahogy a gyomrom enyhén forogni kezdett. De meglepően erősnek éreztem magam. Annyira viszont még nem, hogy Damien szemébe nézzek, aki minden bizonnyal szörnyülködött, ahogy a felismerés lassan elért a felfogásához. Mert jó felfogása volt, nyilván kitalálta, mi történt...
- Egy ámokfutó lett - folytattam. - Nem tudom, miért csinálta. Talán az első csak egy baleset volt, majd annyira nem tudott számot vetni magával, hogy beleőrült. Amint a csalágom kiszagolta, hogy ki lehet a "rejtélyes eltűnések" mögött - ja... és néhány szerencsétlen áldozatot meg is találtak, hát persze, hogy fognyomok voltak a nyakukon, és nem éppen állati fognyomok -, nem sokon múlt, hogy velem is végeznek. Apámat soha nem láttam olyan dühösnek. Mivel bennem nem akart fizikai kárt tenni, jobb híján a berendezés bánta. Aztán... egy éjszaka, miután a nyomokat követve kiderítették, hol valószínű, hogy a húgom legközelebb felbukkan, odamentek, és levadászták. Begyűjtötték. Visszahozták a kastélyba, ahol első nap egy szót sem tudtak kicsikarni belőle, csak bámult maga elé üres szemekkel... a következőben csak sírt, végig csak sírt... szörnyű volt. - Talán ezért van az, hogy én sem szeretek sírni. Utálom a látványát. Utálom a hangját. Mert még mindig bennem él az emlék, mikor hosszú órákon keresztül hallgattam, és mindig eszembejuttatta, hogy ha vele mentem volna, talán megmenthetem... - Borzalmas érzés a bűntudat, Damien. - Harapdáltam az ajkaimat dühömben. A kezeim is ökölbeszorultak.
- Nem muszáj tovább mondanod. Nem akartam, hogy ideges légy.
Nem hát. De sejtetted, hogy ez jár együtt az igazsággal, mégse bántad. Mert a kíváncsiság legyőz mindent. Azt hittem, megfogja a kezemet, de nem tette, sejtve, hogy akkor tényleg nyakon csípem... - Jó, jó. Csak ne nyugtatgass. Én döntöttem úgy, hogy elmondom, szóval elmondom. Kész. - Nincs vita. - Egyébként már nincs sok. Gondolom, sejted is, mi történt. Nyilvánvaló volt, hogy ne élhet tovább, aki ilyen mértébken megtöri a kódunkat, veszélyezteti a kutatásunkat, bemocskolja a becsületünket... nem csak a családunkét, hanem az egész fajét. Mostantól az embereknek lenne oka félni tőlünk, mert azt hihetnék, hogy fékevesztett, vérszomjas barbárok vagyunk. Ezért aztán apám végiglátogatta az összes falut... az összes háztartást, bennük az összes személlyel, aki bármit is tudott a gyilkosságokról, és mágiával elfeledtette velük az elmúlt hét eseményeit. Ennyi volt csak, mindössze egy hét. Rá sem emlékeztek aztán, így a veszély elmúlt... viszont a húgommal még mindig számolni kellett. És mivel engem is hibásnak tartottak abban, ami történt, az én feladatom lett volna, hogy végezzek vele. Persze eszem ágában sem volt ilyet tenni. Ekkor viszont már apám dühének levezetése nem korlátozódott bútorokra... De ez fájt a legkevésbé. A legnagyobb büntetés az volt, mikor végig kellett néznem, ahogy megölik.
Sokáig csendben voltam, Damien pedig vagy nem jött rá, hogy nem fogok többet mondani, vagy pusztán udvariasan hallgatott. Ez is idegesített. Az udvarias hallgatása. Mert nem segített semmit, csak hagyta, hogy őrlődjek magamban. Ez aztán a segítő baráti tanács.
Persze tudtam, hogy nincs jogom felfuvalkodottnak lenni. Az ő helyében én is igényeltem volna egy kis időt, hogy feldolgozzam a hallottakat.
- Azt hiszem, a "nagyon sajnálom" közhelyes mondat semmit nem számít, igaz?
- Okos vagy te - válaszoltam neki. - De azért úgy veszem, mégis kimondtad, és közhelyesen megköszönöm törődésedet. - Van, amikor az összetöréstől csak a cinizmus ment meg. Ilyenkor ugyan groteszknek tűnhet, ahogy reagálok, de ez korántsem érdekel. És Damien legalább nem azzal jött, hogy nem az én hibám. Ettől valamiért megkönnyebbültem.
- De azért... khm... valljuk be, ez főként a húgod története. És nem a tiéd.
Keserűen felnevettem. - Hát ez az, látod. Pontosan ez az. Hát, remélem, az enyém még előttem áll. Ki tudja, talán egyszer én is megszököm. De... más célokért. Hogy megismerjem a világot. Hallottál már azh utolsó angyalról? Furcsa neve volt, Azazel, vagy micsoda. Elvileg a kardja még mindig itt van valahol. Csak arra várva, hogy megtalálják. Na most, erre vagy annyi az esély, mint hogy holnap feltalálják az Átok ellenszerét, vagy pedig tényleg csak sok kitartó kutatás kell hozzá... - Magamat is meglepve, a jövőbe néztem, csillogó szemekkel. Damien is mosolygott, ám ezt akkor nem láttam, csak mikor megszólalt, és visszakaptam a pillantásom szürkés képére.
- Látom benned a potenciált.
- Hogy micsoda? - Ezt azért túlzásnak éreztem, de a büszkeség megnyugtató érzése lassan kezdett szétterjedni bennem...
- Nekiindulnál egy nagy kalandnak, azok után, hogy egy rejtélyes vámpírklán tagja vagy, és amiken keresztülmentél...
- Ugyan már. Rengetegen jártak sokkal rosszabbul. Az én "történetem"... csak egy a sok közül. Már-már tömegszerű. Nézz rá egy démonra. Vagy akár egy nincstelenre. Én pompában élek itt. De azért.. az a kard... fogalmam sincs, mit tud, talán semmit, de mégis csak legendás. Legalább ismernék a nevem, ha véletlenül ráakadnék. - Még ma is meglepett, hogy ilyen értelmetlen dologért, mint az ismertség, ami nem is feltétlen, hogy olyan jó, ha benne él valaki, képes lettem volna, valóban, lelépni innen. - Na persze, nem feltétlen egyedül. - Tettem hozzá, és rákacsintottam Damienre.
Faj: vámpír
Frakció: Nachtraben-klán büszke tagja
Kaszt: szintén
Nem: lány
Kor: 30 év
Kinézet:
Rendkívül bájos teremtés, egész lényéből az örökkévaló szépség esszenciája sugárzik. Legalábbis abban bízik, hogy más fajokra így hat... mindig ezt mondták neki...
Arcáról azt mondhatnánk, hogy rózsás, ha nem lenne szinte mindig holdsápadt, de az, az Átoknak köszönhetően. Ezzel éles kontrasztban állnak direkt elképesztően hosszúra nőni hagyott, enyhén hullámos tincsei, melyek éjfeketék, holdvilágban enyhe ezüstös-kékes árnyalatot vehetnek fel. Büszke rájuk, így szereti sokféle frizurát kipróbálni, a különböző fonatokat a kiengedett hajkoronával fűszerezve, esetleg néhány kiegészítővel feldobva azt. Kedvence a zafírcseppekkel megtűzdelt arany láncszerű fejdísz, amely egyrészt kiemeli az egyéniségét, másrsézt a családjára is emlékezteti, hiszen az ő águk speciális jellemzője ez a két szín, ennélfogva korántsem meglepő, hogy egy ilyet kapott ajándékba "felnőttkorba" való belépése megünneplésekor édesanyjától.
A világot elképesztően, már-már gyermekien hatalmas, az alkonyi felhők színében játszó szempárján keresztül nézi, egyébként meglehetősen figyelmesen. Tekintete első ránézésre keserédes szomorúságról árulkodik, ám ez csak a látszat. Kislányos cseresznyeajkai meglehetősen gyakran fordulnak huncut mosolyra és kacajra.
Fajtársaira jellemző vékony porcelánbaba.alakját - amely, mivel főleg kutatással és migiával foglalkozik, csak másodlagos fontosságú a sikerességet illetően - előszeretettel burkolja különfélébbnél különfélébb ruhadarabokba. Minden vámpír imádott tevékenysége minden, ami a kézművességgel kapcsolatos, s ez alól ők sem kivételek. Már-már presztízsnek számít, ha valaki minél többféle és elbűvölőbb ruhakölteményeket képes előállítani, s ezek bemutatására tökéletesen alkalmasak alanynak a klán fiatal hölgytagjai, így például Mina is. Kedvelt öltözékei az embereknél alkalmi ruhának számítanának, neki viszont hétköznapiak: földig érő, látszólag értelmetlen, ám annál szemet gyönyörködtetőbb motívumokkal - természetesen azokon a ruhákon kívül, amelyek nem a család jellemző szimbólumait viselik - díszített fekete, ezüst, vörös, esetleg lila ruhák, csipkés nyakkal vagy anélkül, hosszú ujjal vagy röviddel. Persze nem kikötés Mina számára, hogy a ruha a földet söpörje, van, hogy ousztán a combjáig takarja szövet, egyáltalán nem szégyenlős. Lábbeliként nem preferálja a magassarkút, de ha nagyon szükséges a kellő összhatás eléréséhez, elviseli. Kedvenc téli ruhadarabja egy szintén éjszínű kabát arany növényi mintákkal díszítva és hófehér prémgallérral. (Nem különösebben bánja a hideget, ám mivel az emberek bővebben öltöznek ebben az évszakban, néha játékból ő is megteszi. Főleg, mert szereti azt a kabátot.)
Hátára egy hollószárny van tetoválva, melyek pont beborítják a lapockáját.
Jellem:
Neveltetésének és származásának köszönhetően meglehetősen kiismerhetetlennek tűnhet. Ritkán kerül kapcsolatba a faján kívüli egyedekkel, kivéve Damient, egy sötét tündét, akivel különlegesen közeli kapcsolatot ápol. Damien szokta eladni a kézművestermékeit a piacon, mivel a férfi még mindig többet jár népszerű emberlakta helyekre, mint Mina, és magára vállalta ezt a feladatot.
Minát vörös, ám majdnem rózsaszín őzikeszeme és folyton vágyakozó, szinte kérlelő pillantása alapján ábrándozó, elveszett lánykának szokták gondolni, holott korántsem az. Fiatal még, így heves, szeleburdi és nem egyszer felelőtlen, de megtanították neki, hogy mi legyen a célja az életben: az Átok elmulasztásának titka. Persze azt már jó pár éve kifundálta, hogy ez esélyesen nem az ő élete alatt fog bekövetkezni, ha valaha is, de soha nem adná fel. Még így is, hogy tudja, csak egy fogaskerék a gépezetben, küzd a célért. Ha egyszer valamit elhatározott, azt meg is teszi, legyen szó egy szörnyen unalmaas könyv végigolvasásáról, vagy éppen az Átok megtöréséről. Legalábbis mindent megtesz, amit ő tud, s soha nem zárná le próbálkozásait azzal a megnyugtató tusattal, hogy most már úgysem lehet mit tenni. Így aztán a végletekig tartó kitartás néha átfordul irracionális törtetéssé. Nem egyszer hajtotta túl magát kisebb korában is, amikor rátalált egy könyvre vagy kutatásra, melyben a megoldás reményét látta felcsillanni. Sokáig egyáltalán nem aludt, nem evett, bezárkózott a szobájába és ki se dugta az orrát. Majd kiderült, hogy a nyom valójában nem vezetett semerre. Ám erek a kudarcok sem törik le. Mindent - sikert és annak ellentétét egyaránt - úgy vesz, mint saját fejlődésének, gazdagodásának zálogát, természetesen nem anyagi értelemben.
Azonban, amikor éppen nem a világ grandiózus és komoly dolgai kötik le, akkor pólust vált: meglehetősen könnyed és gondtalan tud lenni, de legalábbis annak tűnik. Titoktartási kötelezettsége miatt kevesekkel találkozik, így az egyetlen, akin kitöltheti gyerekes lelkesedési hullámait, az Damien - aki meglepően jól viseli ezeket.
Rajta kívül Mina állandó társa egy - micsoda véletlen - holló, aki egyébként már a harmadik generáció azóta, mióta a vámpírlány kitalálta, hogy szeretne egyet. Hiszen akkor még nem volt testvére, így kellett valaki, akinek szüntelenül jártathatja a száját. Ő lett Horux, aki szinte minden útjára elkísérte a leányzót, mikor amaz elhagyta a kastélyt. A jelenlegi társ a madár "unokája", Hedwig. Annak idején Mina eljátszotta, hogy a madarak lelke egymásra száll, és tulajdonképpen ugyanazon állat reinkarnációi, mert nem volt képes elviselni Horux távozását. Mára már túléli valahogy, tudja, hogy egyszer mindennek eljön az ideje... még az ő halálának is, pedig ez rendkívül beláthatatlannak és messzinek tűnik. A természetes halál, legalábbis, ami, ha így halad, esélyesen megelőzhető lesz egy szerencsétlen balesettel... de ez nem tűnik úgy, hogy zavarja.
Elszántságának köszönhetően teljes mértékben megbízható - azután, hogy sikerült megtörni a titokzatossága jegét. Hosszú időbe telik neki, míg valamit megismer, az pedig, hogy őt megismerjék, talán még hosszabb folyamat. De ha valakinek ez sikerül, egy vérig őszinte, játékos, félénk-határozatlan lelket találhat. Félénk, mert az interakciókban meglehetősen tapasztalatlan, és bár szeret kísérletezni, vissza kell fognia magát, hisz családja kutatásait nem szivárogtathatja ki csak úgy akárkinek. Ami azt illeti, senkinek se. Így beszélgetések során is ritkán kerül elő az ő élete, a témát általában valaki vagy valami másra tereli minél hamarabb.
Igazából folytonos keresésben van. Na nem csak az Átok legyőzését keresi, hanem konkrétan a saját élete értelmét. Valami egyedit szeretne alkotni, találni, ami nem a Nachtrabeneké, hanem az övé lenne. Csak az övé. Nem tudja pontosan, mi ez. Dicsőség... szabad, hedonista élet, ami valószínűleg soha nem lehet az övé... egy társ... kiderül majd.
Előtörténet:
- Feltűnt már, hogy soha nem beszélsz magadról? - kérdezte Damien. A folyóparton ücsörögtünk, ahogy mindig. - Azonkívül, hogy milyen ruhákat szeretsz és mennyire magányos vagy. Vagy éppen mennyire nem vagy magányos.
Felsóhajtottam. Persze, hogy feltűnt. De mi mást tehettem volna? - Nem egy falusi embergyerek vagyok, aki bármit kikotyoghat az életéről. Nem könnyű velem barátkozni, már ezerszer megmondtam, hogy döntsd el, akarod-e ezt. - Megborzongtam és el is pirultam volna, ha épp nem vámpír vagyok. Zavartságom viszont így is biztosan látszott. Olyan komolynak hangzott, amit mondtam, mintha tudtam volna, miről beszélek. Eldöntheti-e egyáltalán valaki, hogy akar-e egy barátságot? Az ilyesmi nem választás kérdése, vagy igen?
Damien mosolygott. Ilyenkor úgy meg tudtam volna fojtogatni. Túl kedves volt, mindig átkozottan túl kedves volt, hiába mondtam neki ezerszer, hogy ez nem illik se a fajtájához, se egy vámpírral való viselkedéséhez, nem bánta. Valószínűleg, mert nem volt senkije. Egyedül élt, a családját rég kiirtotta egy elvakult rasszista banda, aztán hosszú ideig alig volt mit ennie, egészen addig, amíg "kereskedelmi partnerek" nem lettünk. Ami azt jelenti, hogy én összerakom a nyakláncokat, fülbevalókat, karkötőket, csatokat, brossokat, bármiféle kiegészítőt, meg ruhákat, ő pedig eladja. Nem tudom, hogy viseli el a furcsálló pillantásokat, amiket azért kap, mert férfi, és mégis állandóan női kellékeket árul... na mindegy.
- Ne légy nevetséges. - Ezt olyan kedvesen tudta mondani, hogy kedvem támadt kicsit megharapdálni a nyakán lévő szép védtelen világosszürke bőrt.
- Jó. Rendben. Beszélek magamról. Aztán a végén majd felébresztelek, rendben?
- Nem vagyok álmos...
- Akkor is el fogsz aludni. - biztosítottam. - Mit lehet mondani egy vámpír életéről? Megszülettem, felneveltek, és itt vagyok. De ezzel, gondolom, nem éred be.
- Jól gondolod. Ezt eddig is tudtam.
- Pedig sokkal több minden nincs, amit elmondhatnék.
- Úgy tudom, a családod feketemágiával foglalkozik.
- Ch... Mi az, hogy feketemágia? A fekete tűzre gondolsz? Nem nagy dolog. Olyan nekünk, mint az elfeknél a természetmágia. - Persze tudtam, hogy nem erre gondol, így aztán rögtön folytattam. - Igen. De részleteket nem mondhatok. Tudom... Tudom, hogy tudsz titkot tartani. De ha elfognak, megkínoznak, és kikotyogod...
- Ne légy neve...
- Ne mondd mindig ugyanazt! A vámpírok monotóniatűrése borzasztóan alacsony. - Ha van is ilyen szabály, nem tudok róla, de ez most lényegtelen. - Az enyém legalábbis biztos. - Villantottam meg szemeimet huncutul. - Egyébként azt tesszük, amit mindenki más tenne a mi helyzetükben: a megoldást a... a nyamvadt Átok eltüntetését.
Látszólag nem leptem meg. Az Átok olyasféle dolog volt, ami megszokott természetességgel lebegett körbe mindenkit, akár egy fekete felhő, mely már vámpíröltők óta ott van.
- Sokan lemondtak róla, hogy ezt véghezvigyék - mondta ki Damien a gondolataimat. - Ti nem. - Furcsa volt... büszkének hangzott.
- Na azért ne hagyd, hogy a fejembe szálljon. Generációk óta ezt csináljuk. Én se nagyon tehetek mást. Végeznének velem, ha itthagynám a családot.
- Megtennék? A szüleid engednék? A saját lányukat...?
Elhallgattam. Damien érezte, hogy kapás van, hogy mégiscsak történt velem valami, nem volt olyan eseménytelen életem, mint ahogy állítom. Kicsit megingott a határozottsága. Talán attól félt, hogy ezek után nem szólok hozzá. Pedig tudtam, hogy egy idő után úgyis el fog jönni ez a beszélgetés...
- Ne szórakozz, távozni akartál, és megfenyegettek, hogy végeznek veled? - Hallatszott, hogy nehezére esett kimondani a szavakat, de már nem tudott visszakozni.
- Nem velem.
Ekkor levette rólam a tekintetét, és a földet kezdte bámulni. - Ó... ó.
- Ne gondolkozz, mit válaszolj. Úgyis mindegy. Inkább elmondom, hogy volt... - Nagyot sóhajtottam. Ez nem lesz könnyű falat, gondoltam. Egy olyan fejezet következett, amelyen rengeteget gondolkoztam, de soha nem tudtam elképzelni, milyen lesz, ha elmondom valakinek. Még neki sem... - Ötéveskoromban született egy húgom. Sokban hasonlított rám, ezért aztán sokszor össze is hasonlítottak minket, a későbbiekben, ami egyikünknek sem tetszett. Neki különösen nem. Nagyon engedetlen volt, nem nagyon hasonlított az én... a mi... szabálykövető szüleinkre. Mondjuk én se mindig, de ő aztán tényleg kis feketebárány volt. - Elmosolyodtam. Igen, annak idején büszke voltam a hőgom lázadására. Ez is hiba volt. - Persze sokat ellenségeskedtünk. De sosem komolyan, csak olyan... testvéri módon. Mindenben versenyeztünk. Futásban, ruhákban, néha még a kutatásban is, vagyis ő is ugyanazt tette, amit én, bújta a vastag, ősi mágiákról szóló könyveket és próbált valami nyomra bukkanni, napokon keresztül, amíg már nem bírta tovább alvás nélkül. Aztán kiakadt, hogy nem talált semmit. Mondjuk én se. - Nevetek fel. - Szóval... túlságosan is nagy lázadó volt. Ahogy nőttünk, egyre inkább kezdett kialakulni benne egyfajta ellenállás a családdal szemben. Nem bírta ezt az... elszigeteltséget. Mindenáron emberekkel akart barátkozni. Emberekkel! Még csak nem is a sötét tündérrek, emberekkel. - Damien sokatmondóan megforgatta a szemeit feltűnő kiakadásom hallatán, mire ismét kuncognom kellett. Tudtam, hogy soha nem sértődne meg semmi miatt, amit mondok. - Sokat veszekedtek apáékkal. Ekkor meg én kezdtem úgy érezni magam, mint aki... egyszerűen behódol a hagyományoknak. Majdnem ott tartottam, hogy a húgom pártját fogva szembeszegülök velük. Ekkor voltam huszonegy éves, ő meg tizenhat. Mármint... Akkor, amikor elszökött. - Ismét eltöltöttem néhány pillanatot csendben, csodálkozva, hogy a könnyek még nem érkeztek... - Előtte felosont a szobámba. Senki nem gyanakodott semmire. Közölte, hogy ő itthagyja a családot. Kérdeztem, hova megy... nem tudta... azt mondta, el. Bárhova. Szerinte az Átkot nincs esélyünk legyőzni, így bele kellene törődnünk abba, hogy mi már így maradunk, amíg világ a világ, és kihozni a legtöbbet az életből így. Hmpf... Ezt a mondatot hallva azt hihetnéd, hogy valamiféle szent célja volt az életével, igaz? Hogy az egész vámpírtársadalmat át akarta volna alakítani. Sőt, nem csak a vámpírokat, hanem mindenkit, akit az átok sújtott. Azt hittem, segíteni akar nekik, hogy elfogadják az életüket olyannak, amilyen.
- Gondolom, nem ez derült ki.
- Hát nem... A távozása után napokig vallattak engem, de nem árultam el, hová ment. Nem tudtam, de ha tudtam volna, akkor se mondom el. Na, ebben az időben színemet se látták, mint egy durcás kamaszlány, bezárkóztam a szobámba és úgy tettem, mint aki tanul és gyakorol, de közben csak azon rágtam magam, hogy mi lett volna, ha vele megyek. Talán "jobbá tehettem volna a világot". Teljesen bűntudatom volt. - Megforgattam a szemeimet, átkozva akkori naivságomat. - Mint kiderült, okkal, csak az ok egész más volt. A közeli falvakból rémisztő hírek kezdtek el érkezni, eltűntek állatok... majd emberek... gyerekek is. - Nyeltem egyet, ahogy a gyomrom enyhén forogni kezdett. De meglepően erősnek éreztem magam. Annyira viszont még nem, hogy Damien szemébe nézzek, aki minden bizonnyal szörnyülködött, ahogy a felismerés lassan elért a felfogásához. Mert jó felfogása volt, nyilván kitalálta, mi történt...
- Egy ámokfutó lett - folytattam. - Nem tudom, miért csinálta. Talán az első csak egy baleset volt, majd annyira nem tudott számot vetni magával, hogy beleőrült. Amint a csalágom kiszagolta, hogy ki lehet a "rejtélyes eltűnések" mögött - ja... és néhány szerencsétlen áldozatot meg is találtak, hát persze, hogy fognyomok voltak a nyakukon, és nem éppen állati fognyomok -, nem sokon múlt, hogy velem is végeznek. Apámat soha nem láttam olyan dühösnek. Mivel bennem nem akart fizikai kárt tenni, jobb híján a berendezés bánta. Aztán... egy éjszaka, miután a nyomokat követve kiderítették, hol valószínű, hogy a húgom legközelebb felbukkan, odamentek, és levadászták. Begyűjtötték. Visszahozták a kastélyba, ahol első nap egy szót sem tudtak kicsikarni belőle, csak bámult maga elé üres szemekkel... a következőben csak sírt, végig csak sírt... szörnyű volt. - Talán ezért van az, hogy én sem szeretek sírni. Utálom a látványát. Utálom a hangját. Mert még mindig bennem él az emlék, mikor hosszú órákon keresztül hallgattam, és mindig eszembejuttatta, hogy ha vele mentem volna, talán megmenthetem... - Borzalmas érzés a bűntudat, Damien. - Harapdáltam az ajkaimat dühömben. A kezeim is ökölbeszorultak.
- Nem muszáj tovább mondanod. Nem akartam, hogy ideges légy.
Nem hát. De sejtetted, hogy ez jár együtt az igazsággal, mégse bántad. Mert a kíváncsiság legyőz mindent. Azt hittem, megfogja a kezemet, de nem tette, sejtve, hogy akkor tényleg nyakon csípem... - Jó, jó. Csak ne nyugtatgass. Én döntöttem úgy, hogy elmondom, szóval elmondom. Kész. - Nincs vita. - Egyébként már nincs sok. Gondolom, sejted is, mi történt. Nyilvánvaló volt, hogy ne élhet tovább, aki ilyen mértébken megtöri a kódunkat, veszélyezteti a kutatásunkat, bemocskolja a becsületünket... nem csak a családunkét, hanem az egész fajét. Mostantól az embereknek lenne oka félni tőlünk, mert azt hihetnék, hogy fékevesztett, vérszomjas barbárok vagyunk. Ezért aztán apám végiglátogatta az összes falut... az összes háztartást, bennük az összes személlyel, aki bármit is tudott a gyilkosságokról, és mágiával elfeledtette velük az elmúlt hét eseményeit. Ennyi volt csak, mindössze egy hét. Rá sem emlékeztek aztán, így a veszély elmúlt... viszont a húgommal még mindig számolni kellett. És mivel engem is hibásnak tartottak abban, ami történt, az én feladatom lett volna, hogy végezzek vele. Persze eszem ágában sem volt ilyet tenni. Ekkor viszont már apám dühének levezetése nem korlátozódott bútorokra... De ez fájt a legkevésbé. A legnagyobb büntetés az volt, mikor végig kellett néznem, ahogy megölik.
Sokáig csendben voltam, Damien pedig vagy nem jött rá, hogy nem fogok többet mondani, vagy pusztán udvariasan hallgatott. Ez is idegesített. Az udvarias hallgatása. Mert nem segített semmit, csak hagyta, hogy őrlődjek magamban. Ez aztán a segítő baráti tanács.
Persze tudtam, hogy nincs jogom felfuvalkodottnak lenni. Az ő helyében én is igényeltem volna egy kis időt, hogy feldolgozzam a hallottakat.
- Azt hiszem, a "nagyon sajnálom" közhelyes mondat semmit nem számít, igaz?
- Okos vagy te - válaszoltam neki. - De azért úgy veszem, mégis kimondtad, és közhelyesen megköszönöm törődésedet. - Van, amikor az összetöréstől csak a cinizmus ment meg. Ilyenkor ugyan groteszknek tűnhet, ahogy reagálok, de ez korántsem érdekel. És Damien legalább nem azzal jött, hogy nem az én hibám. Ettől valamiért megkönnyebbültem.
- De azért... khm... valljuk be, ez főként a húgod története. És nem a tiéd.
Keserűen felnevettem. - Hát ez az, látod. Pontosan ez az. Hát, remélem, az enyém még előttem áll. Ki tudja, talán egyszer én is megszököm. De... más célokért. Hogy megismerjem a világot. Hallottál már azh utolsó angyalról? Furcsa neve volt, Azazel, vagy micsoda. Elvileg a kardja még mindig itt van valahol. Csak arra várva, hogy megtalálják. Na most, erre vagy annyi az esély, mint hogy holnap feltalálják az Átok ellenszerét, vagy pedig tényleg csak sok kitartó kutatás kell hozzá... - Magamat is meglepve, a jövőbe néztem, csillogó szemekkel. Damien is mosolygott, ám ezt akkor nem láttam, csak mikor megszólalt, és visszakaptam a pillantásom szürkés képére.
- Látom benned a potenciált.
- Hogy micsoda? - Ezt azért túlzásnak éreztem, de a büszkeség megnyugtató érzése lassan kezdett szétterjedni bennem...
- Nekiindulnál egy nagy kalandnak, azok után, hogy egy rejtélyes vámpírklán tagja vagy, és amiken keresztülmentél...
- Ugyan már. Rengetegen jártak sokkal rosszabbul. Az én "történetem"... csak egy a sok közül. Már-már tömegszerű. Nézz rá egy démonra. Vagy akár egy nincstelenre. Én pompában élek itt. De azért.. az a kard... fogalmam sincs, mit tud, talán semmit, de mégis csak legendás. Legalább ismernék a nevem, ha véletlenül ráakadnék. - Még ma is meglepett, hogy ilyen értelmetlen dologért, mint az ismertség, ami nem is feltétlen, hogy olyan jó, ha benne él valaki, képes lettem volna, valóban, lelépni innen. - Na persze, nem feltétlen egyedül. - Tettem hozzá, és rákacsintottam Damienre.
