Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Lamia von Nachtraben (von Finsterblut)
Faj: vámpír
Frakció: Nachtraben
Kaszt: vámpírmágus
Foglalkozás: ékszerész
Nem: nő
Kor: 25 éves
Kinézet: Sudár és karcsú a maga 173 cm magasával és arányos súlyával. Alkata nem olyan végtelenül törékeny, mint illékony Nachtraben rokonaié, így le sem tagadhatja kettős származását. Talpraesettséget sugároz anélkül, hogy ez valamiért vulgárisan hatna, vagy levetkeztetné vele nemességét. Vállai és csípője vékonyan is gömbölyűek, formás keblei édességet sejtetnek, sápadt bőre alatt a finom izmok fiatalos erőt.
Ha hajnalban találkozol vele, amint fésületlenül, az éj álmával szemében lép ki a csípős levegőjű, harmat lepte világba, ha megfigyeled, ahogy a nedvesség szépívű nyakára tapasztja bozontos, kacskaringós sötétbarna fürtjeit - egy-egy laza, hevenyészett csiga formájában őrizve csak a tarkójára igazított, pompás konty emlékét -, akkor is felismered rajta, hogy kisasszonynak nevelték. Hiába nem látod arca kedves, finom metszését, elárulja minden mozdulata. Könnyed, egyenes tartása, de az is, ahogy a csipeszekkel bíbelődik, és a félnedves kendőt egy tűnődő grimasszal végül mégis csak a karjára hajtja.
Előbb az ágról fejti le a rögtönzött szárítókötélnek használt zsineget, majd a kocsija szegletéről, s mindeközben lábujjhegyen toporog a fülledt földön, hímzett topánban, amit még a minap egyik megrendelője kúriájában viselt, s nem volt se kedve, se ideje alkalmasabb csizmára cserélni. Ahogy fázni kezd, a bőre a kendő körül lassan kipirosodik és sorban felágaskodnak rajta az apró, puha pihék. Az átkot végrehajtó, kora reggeli napsugarak még nem elég erősek, hogy felmelegítsék, épp csak narancsszínűre festik a békésen szunyókáló vérebeket és az odább szendergő, széleshátú lovat, Dúvadot. Lamia felszisszen, s hamar magába rejti madárcímeres kocsija, melynek ő maga egyedüli utasa és kocsisa is egyben.
Mikor becsukódik mögötte a kocsiajtó, még egyszerű, praktikus hálóruhát visel, olyasmit, amit a falusi embernők éjjel s nappal egyaránt hordanak, csak nap közben a felsőruha alatt. Ez melegebb, ha az utakon éjszakázik, mint a selyem és szatén ingek, melyekben egyébként álmodik. Mire újra előbukkan már dús haját feltűzve, bokáját is fedő ruhában teszi, faja középnemességének divatját követve. Egyszerű, de előkelő szabással, ami kiemeli alakját, és szabadon hagyja karjait, így nem hátráltatja az utazásban és az ékszerkészítésben. Derekán néha öv lóg és rajta szütyők, a ruhába pedig zsebet varrtak. Máskor, veszélyes területeken inkább a combjára simuló ében bőrnadrágot és az apja generációja által kedvelt fodros fehér vagy csontszínű inget részesíti előnyben – őzbarna csizmával, köpennyel, nehéz, füstösszínű mellvérttel, sötét bőrből készült lábszár- és alkarvédőkkel. Ilyenkor kardja is az oldalán függ. S ügyes kezein az elmaradhatatlan Nachtraben kesztyűk, rajtuk vékony, alig kivehető minta - egy pecsét.
De még itt van, a hajnalban motoz az erdő szélén, úton két város között, és most már azt is látod, hogy a mellcsontja fölött feketeacél medál fekszik, egy kereszt. Te nem tudod, de az apjáé volt, s míg azon tűnődsz “miért”, borostyánszín szeme hol sárgán, hol feketén néz rád, a lombok alatt változó fény-árnyékban, míg Dúvad hátán kíváncsi, sejtelmes mosollyal lassan ring feléd. A tekinteted tisztán, melegen viszonozza, bizalmat kelt a nyíltsága, de te már láttad a futó árnyékok alatt összehúzódó szembogarakat, és későn, de végre felfogod, hogy a vámpír nagyon szomjas.
Jellem: Jelenléte higgadt, harmonikus, a felületes szemlélőnek, akár hűvösen is hathat, de messze áll tőle a valódi távolságtartás, inkább egyfajta csendes jelenlét jellemzi, önbizalmát pedig nem fertőzi önhittség. Minden megfontolt, pontos lépése alatt megzabolázott szenvedélye fekszik, mint egy megszelídített oroszlán. Ez ad neki erőt és tartást, nincs szüksége szolgákra és jobbágyakra, hogy ellássa magát, nincs benne igény a hatalmaskodásra. Aki mégis uralma alá kerül – legyen az szolga, szerető vagy áldozat – érezheti a tetteit átható szándékosság és megfontoltság egyenletes tüzét.
Te is, most, akinek a vére meleg patakban csorog le az alkarodon, egyfajta morbid biztonságérzet bűvöletében adod meg magad. Tudattalan tudod, hogy bármit is tegyen veled – elenged, megkínoz vagy megöl – alaposan és minden kétséget kizáróan teszi majd, nem riogat a reménnyel, nincs benne szadizmus, céltudatosan, tényszerűen cselekszik, és olyan brutálisan, ahogyan ez a világ megkívánja azt.
Két nagy család egyesüléséből született szerelemgyerek, vagy fattyú, ki hogyan nézi, s mindkét fél formálta jellemét. De az otromba ütközés helyett, amire mindenki várt, a Nachtrabenek tartózkodó finomsága és a Finsterblutok állatias vadsága mégsem egy elfajzott egzisztenciát eredményezett. Lelke meleg, együttérző vonásait anyja törékeny természete ihlette, s apja féktelen, túláradó rajongása alapozta meg.
Neveltetése révén úgy viseli magát, mint az összes vámpírmágus, mintha titkok roppant, könnyű fátyla venné körül, és sejteni sem lehet, mi az, amit nem oszt meg veled. Ám a fátyol aurája sem tudja elfedni, azt, ami csak benyomásként merül fel abban, aki nem látta kardját lengetni, vagy nem hallotta önfeledt kacagását hozzá – hogy Lamia eleven tűz. Mint a fekete vámpírláng, olajszerűen folyékony és sejtelmes, ugyanakkor fel-felcsapó, játékos lángnyelvekként akaratos és kalandvágyó. Nem olyan vértelen természet, mint a család, aminek elismerését olyannyira vágyja.
És te?
Veled még nem végzett.
