Lamia élmények

- Aaaaarrrrgh!
Piff-puff. Rúgás, rúgás, piff, rúgás, puff-puff!
Ziháló-szünet.
Göndör, barna tincsek jelentős, kusza fátyla alatt az izzadt homlok és a kipirosodott orcák gazdája jelentősen fújtatott. Apró öklei elszánt egymásutánban püfölték az előtte álló hárs kérgét, alig észrevehető nyomokat hagyva rajta. A külső szemlélő számára szinte sporttevékenységnek tűnt, tekintve a ritmust és a pontosságot. Minden rúgást, minden boxolást egyetlen területre irányított, és szinte atletikus ügyességgel tompította a visszaható erőket kis teste hozzáértő stabilizálásával. Csak egyszer maradt égnek meredve a lába, de akkor sem dőlt el. Némi egyensúlyozás után sikerült maga elé letennie a gravitációt meghazudtolni próbáló jobb alsó végtagot.
Pedig még nem múlt öt éves sem.
Orrcimpái kitágultak, ahogy egyre nagyobb erőlködéssel vette a levegőt.
- Aargh! - hergelte magát tovább és tüsszentett.
Aztán még egyet.
- Lamia, úrhölgyem, kisasszonyka!
Lamia hátrafordult és mogorva arcot vágott. Ha nem tüsszögött, hallotta volna az érkező lépteket és elszaladhatott volna. Most se kedve, se ereje nem volt nyugodt maradni és úgy viselkedni, mint az a többi gyerek az anyja szobájában. Mert, hogy voltak legalább öten.
- Üdvözlöm Dadus. - köszöntötte nyomatékkal.
A dadust máshogy nem is lehetett. Szikkadt alakja jelentéktelen volt első ránézésre, sőt a másodikra is. Örökké sápadtnak, betegnek tűnt még a vámpírok között is, az izmai sorvadtak, arca beesett, a bőr, mint fogason a szűkre szabott ruha, úgy függött rajta, épp nem túl szorosan, de azért látszott, hogy hiányzik abból, ami a rétegeket alatta kitöltse. Mégis ez a beteges, s talán beteg nő, olyan jelenléttel bírt, mint kevesek. Egyfajta szomorú derű áradt belőle, az árnyéka pedig, ami most Lamiára hullott, telve volt türelmes bölcsességgel, azzal a fajtával, ami elől nem lehet menekülni. Vaskos volt, vaskosabb, mint a test, ami vetette, és olyan megnyugtató, hogy a legnagyobb lázadást szította az apró lélekben. Mert hisz csak annak a közelében merünk igazán rosszak lenni, akik igazán szeretnek minket.
- Nem. - jelentette ki azonnal a gyermek, amint a hallgatás túl hosszúra nyúlt, belé képzelve a saját félelmeit. - Nem akarok a szobába visszamenni, Isabella.
Toppantott is hozzá, bár az inkább volt egy favágó hegyrengető rúgása. De hát nem volt az. Lamia apró volt, erős, és tisztában kis teste minden izmával, de a toppantó lábfej nem nagyobb egy méretes kávéscsészénél.
- Az anyukája szomorú lesz. - Csak úgy pattogtak a jókedv egyenletes szikrái a szemében. A dadus, avagy Isabella Eugenia von Nachtraben, aki annak idején Magdalena von Nachtraben oldalán ‘dőlt a kardjába’ ki tudja miért, tudta, hogy hasson a gyermekre, mert tudta, mi bántja. - Nem akarja boldognak látni?
~Nem.~ hangzott volna az őszinte felelet, de mivel Lami nem gondolta rossz vámpírnak magát, ezt az igazságot még maga előtt is titkolta.
Helyette a füvet bámulta a cipői orránál és koszos kis ökleit, amik akaratlanul is beletüremkedtek a képbe, és újabb emlékeztetői voltak annak, hogy nem úgy viselkedik, ahogy azt tőle ebben a házban elvárnák. Amitől anya boldog lenne…
- Aaargh… - jött egy egészen halovány kis morgás, ami hamar durcás könnyek cseppjeibe folyt, és ha ökölbe is szorult a kis kéz egy újabb kör püfölésre, azon nyomban el is ernyedt.
- Lamia. - térdelt le hozzá Isabella és a zömök vállacskára helyezte vékony, csontos kezét. - Mi bántja?
- Nem aka...rok visszamenni... - hüppögte a kislány és letörölte a könnyeit. - ...a szo..szobába.
- A gyerekek miatt? - tette fel a perdöntő kérdést Isabella.
Kapcsolatuk mélységét és bizalmas voltát fémjelezte, hogy Lami nem próbálta eltitkolni előtte féltékenységtől szított dühét és bánatát. Durcás hallgatás és haragos csapkodás helyett megadóan rábólintotta kócos hajcsigák keretezte kis fejét.
A dadus elgondolkodva nézte egy darabig, de nem az lett volna, aki, ha ezen a ponton megsajnálja a pöttöm lányt.
- Miért haragszik rájuk, Lamia úrhölgyem?
A kis hölgy hallgatott.
- Csak a hálájukat akarják kifejezni az édesanyjának…
- De őnekik...
- … születésnapja alkalmából.
- … nem az ő édesanyájuk! - toppantott megint Lamia.
A dadus bólintott. Kint volt a szög a zsákból.
Ha csak a fele is.
- Nekik bizony nem. De nekik nincs is ott az anyukájuk egész nap, hogy foglalkozzon velük. - mutatott rá a dadus és tartott pár lélegzetvételnyi szünetet, hogy a leány megeméssze, amit úgy is tudott, csak nehezen fogadott el. Kinek nem okozott volna nehézséget öt évesen átengedni a szülőjét más gyermekek szórakoztatására, tanítgatására, biztatására, dícsérgetésére? Amit Magdaléna nyújtott a rabszolgák gyermekeinek, azt kevés vámpír értette, de se a dadus, se a kislány tiszte nem volt megítélni a döntését, és Isabella tudta ezt.
- Az irigység csúf jellemvonás, Lami kisasszony, ne engedje, hogy eleméssze. - a dadus megszorította a kis vállat, ami az érzelmek újabb patakját bontották ki a lányban.
- Figyeljen ide, kisasszony, nézzen rám. - emelte meg a gyermek állát és megvárta, amíg a szemét is felemeli hozzá. Csak ilyen közelről látszott a maszat Lami arcán, amit vélhetőleg akkor kent magára, amikor a könnyeit törölte le, s mindeközben olyan komoly volt, mintha országügyek elől menekült volna ki a kertkapu mögé. Isabellának minden komoly nevelői szándékára szüksége volt, hogy most ne nevesse el magát. - Maga nem fél kiszökni a kertből, nem fél egyedül lenni az erdőszélén, és nem fél a hársfa kemény kérgétől sem, hogy így hadakszik vele. Hogy félne hát attól, hogy a többi gyerek átveszi a helyét? Jöjjön hát, ne butáskodjék, köszöntse fel az édesanyját velem, ne várassuk.
Azzal felállt, kézen fogta védencét és lenézett a gyerekre. Lami tudta, mit jelent ez: eddig tartott a beszéd ideje. Hevesen szipogott, hogy menésre kész állapotba hozza magát, nagy levegőket vett, és tovább kente a maszatot az arcán, de csak egyetlen lépésig jutott.
- Nem készültem semmivel... nem tudtam rájönni hogy. - vallotta be letaglózottan.
Abban a nem egész egy évben, amit otthon töltött, igyekeztek felzárkóztatni írásból, olvasásból, rajzolásból és egyéb foglalatosságokból, amikhez nem is érthetett. Rövidke élete majd felét lovon élte le, erdőben, vér és vas között. Mire a tünde ikrek olyan szépen festettek, mint majdnem maga Magdaléna, Lami örült, ha a pacáiba a képzelet alakot tévedett.
Isabella persze tudta ezt, és szerencsére nem olyan fából faragták, hogy bárkit is áltasson. A problémára ugyan felvonta a szemöldökét, de itt nem állhattak meg.
- Jöjjön velem, kisasszony, na jöjjön.
Azzal határozottan vezetni kezdte Lamit, aki csörtetve igyekezett lépést tartani vele. S minden lépéssel a dadus mellett egyre magabiztosabban, egyre nagyobb bizalommal és könnyedséggel, ahogy az évek alatt végül is igazi hölggyé nőtte ki magát az öntudatos kis vasgyúróból.
Isabella elvezette a házuk előtt, fel az utcán, be a sarkon, jobbra, egyre el, egészen a tünde ékszerész műhelyéig. Az egyetlen nem vámpír műhelyig, amely csak azért könyvelhetett el sikert egy vámpírtorony árnyékában, mert nem csak a nemesfémeket, de népeik motívumait is olyképp ötvözte, hogy az különeges és kívánatos volt vámpír vásárlói számára.
- Ezeket én akartam foglalatba tétetni Magdaléna számára, de jöjjön, válasszon mintát maga, rendezze el őket kedve szerint. S higgye el, az úrnőnek mindennél kedvesebb, hogy maga válogatta.
Laminak nem volt ideje tiltakozni, helyeselni, avagy egyáltalán megfontolni, mit akar és mit tehet, avagy mind ez az egész mit jelenthet. Előtte hímzett fehér zsebkendőn csillogó köveket tartott tenyerén a dadus – zöldet, pirosakat, fehéret, feketét és rózsaszínűt -, s a következő pillanatban már bent is voltak a műhelyben.

Az ikrek apja, a műhely mestere, ült ott különös fémes illatokba burkoltan a finom porral borított helyiség szembeeső falánál. Jobbjában vékony fogó, s a fogásban benne halovány kék kő, melyeket három lencse nagyított fel, hogy szinte almaméretű volt az ékszerkészítő szeme alatt. Lami egész életében emlékezett arra az első alkalomra, amikor megérezte azt a semmivel sem összetéveszthető illatot. Az illatot, ami otthonává lett, hiába rombolta le a háború a boltját, hiába vált egy kocsi egyetlen szobájává, akárhol is élt, az ékszerész műhely illata elkísérte és biztonságot, megélhetést nyújtott ott is, ahol a mágia, második otthona, nem számított fizetőképesnek.
A dadus köszöntötte a mestert, Lami pukedlizett, s a felnőttek helyeslő bólogatások közepette nyugtázták megegyezésüket. A tünde ékszerkészítő annak fejében, hogy legkisebb gyermekeik terhét a Nachtraben úrhölgy levette a vállukról, míg iskoláskorúakká nem válnak, s azután is alkalomadtán vigyáz rájuk, hajlandó a munkát ingyen elvégezni, ha nyújtanak hozzá nyersanyagot. A kövek a zsebkendőn már előkerültek, s hogy honnan lesz a foglalat? A dadus érméket adott át, Lami előtt ismeretleneket. A tünde mester homlokát ráncolva pillantott fel rá, de nem szólt erről semmit.
- Ebből gyűrűre vagy karkötőre is futja. - mondta helyette. - Van elképzelése?
- Van elképezlésünk, Lamia? - mosolygott le a kislányra Isabella, aki erre borzasztó zavarba jött. A füle hegyéig elpirosodott és egész rémülten nézett fel rájuk a váratlan, és számára nem egészen érthető elvárás alatt.
- Talán, ha volna minta, amiből válogathatnánk, az támogatná a döntésünket. Kisegítene minket, mester? - segítette ki mindannyiukat a dadus.
A tünde elmosolyodott és egy értő ‘azonnal’-t követően elővett egy méretes, vaskos könyvet, melynek mind borítóját, mind a lap széleit apró növényi minták szegélyezték. S magukon a lapokon kézzel rajzolt-festett képek, tervek, formák, ornamentumok variációi.
S ahogy a mester lapozott benne, majd maga Lami is, egyre nyilvánvalóbbá vált mesterségének története. A könyv elei indás, virágos formákat egyéb modern, s a kis vámpír számára otthonosabb és ismertebb alakzatok és díszítőelemek követték, s fokozatosan vált eggyé a kettő, míg végül alig maradt valami a tünde mester népét idéző képekből. S a tervek mégis idegenek maradtak, s ezáltal újak és érdekesek az itt élők számára. A kislány számára pedig mind külön kincs, mint a mágikus rúnák, csak nem varázs, hanam a föld idéződött elő belőle színes, ragyogó formákban.
- Ez olyan, mint a jég. - mutatott rá az egyik oldalra Lami, s az ékszerkészítő szeme felragyogott.
- Igen, ezt a jégcsapokról mintáztam, van szeme hozzá. A magas hegyek barlangjainak bejáratai fölött lógnak, szinte rendezetlenül, de nézze csak, meg van a maguk belső rendje. Azért látja szépnek.
- Tetszik. - bólintott a dícsérettől visszafogott büszkeséggel a kislány. - Ilyenre szeretném. - tette hozzá cseppet sem elfogultan.
- Jöjjön, rendezzük el rajta a díszeket. - nyugtázta a tünde jókedvű, atyai mosollyal.
Isabella átnyújtotta a drágaköveket és még sokáig rakosgatták őket, mert Lami eleinte sorba rendezte, aztán körbe aztán négyszögbe... A mester nyugodtan magyarázta neki, hogy szétszórtan jobban mutatnak majd, de hogy a véletlenszerűség sem egészen véletlenszerű – sok függ a színtől, a szögtől…
Egészen belemelegedtek, mire mester és gyermek dűlőre jutottak, egy ponton Lami toppantott is, ami nem volt kisasszonyhoz méltó, s a felnőttek bölcsen szó nélkül hagyták.
Közel öt órát töltöttek ott, s Isabella fejcsóválva hagyta magára a párost a művelet felében, hogy élelmet szerezzen az egyre korgó gyermekgyomornak. Maga sem hitte, hogy az ötlete ekkora siker lesz, s így beletalál, mi fogja meg a kislányt. Ám ha csak ideig-óráig is tart majd a lelkesedés, a dadus ma akkor is nevelt és győzött. Olyan elvekre vezetvén a gyermeket, melyeken majd felnőtt élete biztosan nyugodhat.
Lami közben, bár nem tudott még rajzolni és az olvasásban is, ha hosszú volt a német szó, megakadt, de addigi életmódja rászoktatta a koplalásra, s ha a cél tiszta volt, a figyelme lankadatlan. Végignézte, ahogy az arany érmék masszává oldódtak, ahogy a hűlő fémet a mester megformázta, ahogy előkészítette a foglalatot és csiszolt, reszelt, kalapált, polírozott... szállt a finom por. Míg végül minden alapanyag a keze alatt fel nem vette a tervrajz alakját.
A gyermek nem tudta letenni a kész gyűrűt, szinte hozzá tapadt apró ujjai begyéhez az öröm, csodálat és lelkes büszkeség bódító elegye alatt. A képből, elgondolásból csillogó, megfogható tárgy lett, olyasmi, aminek a megalkotásában ő is részt vett. Nem is lett volnap vámpír, ha a szívét nem nyűgözi le a mestermunka.
- Nézzen be máskor is, kisasszony, ha kedve tartja. Megmutatom, még amire kíváncsi. - búcsúzott tőlük a tünde.
Lami így vált állandó vendégévé, s később tanítványává.