Marcus Berger - élmények - 1500

Rövid családtörténet

A Breitnau család egy kis uradalmat tudhatott magáénak már négy emberöltő óta. A birtok apai ágon a legidősebb fiúra szállt mindig. Mikor Johann Klaus (alias Marcus Berger) megszületett, nagyapja, Klaus Aldman von Breitnau volt a család feje. Az öregúr mindig is erős kézzel kormányozta a kis birtokot és rövid pórázon tartotta a családtagokat. Egyetlen fia született, Marcus Cornelius (a jó ég tudja mért adott neki két latinos hangzású nevet), akit a lehető legjobb neveltetésben részesített. A birtok utazással járó kereskedelmi ügyeit a családfő öccse, Harald intézte. Haraldnak egy fia és egy lánya született, Karl és Jutta. Marcus az egyik kereskedelmi partnerük lányát vette el feleségül, Johanna Altdorfert. Karl már szintén házasként egy apró kisfiú, Ulrich édesapja volt.

Amikor kezdett elromlani minden

Klaus nagyapa az évek folyamán egyre nehezebb természetű lett, és életének utolsó öt évében lassan elhatalmasodott rajta valamiféle üldözési mánia. Ez nem volt ez előzmények nélküli, vagy alaptalan. Sok gondjuk volt két szomszéd birtokossal, akik megpróbálták rátenni a kezüket a Breitnau birtok egy részére. Az ügyek már évtizedek óta húzódtak, és voltak benne igen aljas momentumok is, de a család szépen védte az ilyen támadásokat, összezártak, kiálltak egymásért.
A gond akkor kezdődött, amikor Klaus nagypapa paranoiája elhatalmasodott, és már a családtagjaiban sem bízott meg. Unokaöccsét, Karlt soha nem kedvelte, mert rátermettebbnek tartotta, mint a saját fiát. Ez nem volt egyértelműen eldönthető, a két fiú egyaránt éles eszű, jó felépítésű, harcban jeleskedő fiatalember volt, eltérő mértékű tehetségekkel, de kiegyensúlyozottan inkább kiegészítették egymást. A feszültség azonban egyre nőtt, ahogy Klaus nagypapa állandóan Karlt szapulta, és egyre jobban kirekesztette. Emiatt öccsével, Haralddal is rendesen megromlott a viszonya. Harald sem volt egy ma született bárány, indulatok benne is munkáltak rendesen.

Elszabadulnak a dolgok

Csak idő kérdése volt, hogy mikor kerül sor kenyértörésre. A családfő egyik dührohamában kitagadta Karlt, és száműzte a birtokról. Fiatal felesége, és kisfia kénytelen volt ismerős családoknál meghúzni magát, Karl pedig, hogy a család megélhetését biztosíthassa, zsoldosnak állt. Haraldnak megtiltották, hogy támogassa a fiát, és mivel volt még egy lánya a családban, egyenlőre nem merte megkockáztatni a nyílt szembeszegülést. Azonban Karl az első nagyobb csatában, amibe belekeveredett meghalt, és ekkor Haraldnál betelt a pohár. Keményen összeszólalkozott a bátyjával, és a vita dulakodássá fajult, amiben végül a családfő elhalálozott, a saját öccse leszúrta.
Ekkor Marcus vált volna elméletileg a család fejévé, akinek meg kellett volna torolni apja halálát. De Harald főleg emiatt magához ragadta a hatalmat. Bátyja betegségét utólagosan örökletes elmebajnak nevezte, és azzal érvelve, hogy akkor a fia is beteg, és veszélyes maga mellé állította a család egyéb tagjait. Megfordult a kocka, és Marcusnak kellett menekülnie, és Karl családja visszatérhetett a birtokra.

A száműzetés

Marcus, Johanna és Johann messzire költözött, kibéreltek egy kis házat, és földművelésbe kezdtek. Nevet is változtattak, ezentúl Lochnerként mutatkoztak be. Johann ekkor két éves volt. Marcusnak fájtak a történtek, de soha nem volt hatalomvágyó, az örökösi pozíciót inkább kötelességnek élte meg. Apja tetteivel ő sem értett egyet az utóbbi időben, és noha rettentően fájt a halála, valahol megértette nagybátyját, Haraldot is. Amúgy meg elege volt az intrikákból, és viszálykodásból, és úgy döntött elengedi a múltat, az egész uradalommal együtt, és a saját lábára áll.
Lovak tenyésztésébe fogott, és egészen sikeres volt ebben. A kis csald megélhetése biztosított volt, lassan, de biztosan gyarapodtak. A kis Johann egyszerű, de rendezett körülmények között nőtt fel, jó neveltetést kapott, szülei átadtak neki mindent, amit maguk tudtak, és a gyermek már megérett a megértésére. A múltról viszont hallgattak, és a gyerek nem emlékezett az udvarházra, ahol élete első két évét töltötte, és családtagjaira sem.
Annyit tudott, hogy a szülei elköltöztek valahonnan, ahol nem látták őket szívesen, és nem akarnak oda visszamenni. Idővel tudta, hogy a Lochner nem az igazi neve, de az eredetit nem árulták el neki.
Itt be is fejeződhetne a tragédiák sorozata, de sajnos a sors másképp fordult.

Nomen est omen

Hogy egészen pontos legyek, nem a nevekkel van baj, hanem azzal, hogy ki mit vizionál, azt be is vonzza magának. Azt nem tudni, Marcus és Johannn örökölte-e Klaus nagypapa elmebaját, de az öccse hamarosan ugyanazokat a tüneteket kezdte produkálni, mint az elhunyt családfő. Ő azonban nem érezte magát annyira biztosan a pozíciójában, hogy ezt nyíltan művelje. Lelkiismeret furdalásból, vagy egyéb okból meggyőződése lett, hogy Marcus bosszúra szomjazva az életére tör. Ezért aztán bérgyilkosokat fogadott, hogy keressék meg, és öljék le az egész családot.
A végzet nem otthon csapott le a száműzöttekre, hanem éppen akkor, amikor egy nagyvárosba látogattak kicsit felüdülni, kikapcsolódni. Marcus és Johanna meghalt a támadásban, a kis Johannt azonban apja egy hídról a folyóba lökte. A bérgyilkosoknak nem volt kedvük megkeresni a holttestet, azt jelentették a megbízónak, mindenki meghalt.
Azonban Johann édesapja azért lökte a gyerekét a folyóba, mert tudta, hogy a fiú remek úszó. A kölyök ázottan, megtörten és rettegve partra is vergődött. Még csak nyolc éves volt. Szülei semmit nem mondtak el neki a család eredetéről, pontosabban annyit tudott csak, hogy valaki elől rejtőznek, és egy ígéretet bírt, hogy ha nagyobb lesz, megtud majd mindent. Erre most már nem kerülhetett sor. Így a fiú Johann Lochnerként nőtt fel a továbbiakban, árván, támasz nélkül.

Kiképzés

Az utcán éldegélő, de eddig jó nevelésben részesült fiút felszívja egy szervezet. Ők kifejezetten árva gyerekekre szakosodnak, akiknek harci és egyéb kiképzést adnak, és aztán kiközvetítenek mindenféle munkákra. A megbízásokért kapott díj felét (néha többet is) pedig lenyúlják. A delikvensnek kötelező minden feladatot elvállalni, amit szereznek neki, legyen az bármilyen veszélyes, vagy mocskos.
Johann tehát itt nőtt fel, ebben a miliőben, sok vér és könny közepette, és nekik is dolgozott jó pár évig. Innen a sok sebesülés a bőrén. Gyűlölte, hogy néha korábbi becsületes neveltetésének ellentmondó cselekedeteket kellett végrehajtania, de nem nagyon lehetett szabadulni a szervezet szorító öleléséből.
Aztán a véletlen úgy hozta, hogy egyik küldetés során olyan komoly sérüléseket szenvedett, hogy a társai halottnak hitték, és sorsára hagyták. Ő azonban ezt is túlélte, csak éppen az emlékeit vesztette el. Azok látták el a sebeit, akik ellen bevetették, azzal a reménnyel, hogy aztán majd kivallatják. Mikor magához tért, de nem emlékezett semmire, azt hitték színlel. Itt egy pár igen nehéz nap következett, még több heggel, és vérrel. Ebből Klaus csak annyit fogott fel, hogy fájdalmat okoznak neki, és akarnak tőle valamit, de ekkor még a szavakat sem értette. Mikor varázslattal megbizonyosodtak róla, hogy valóban nem emlékszik semmire, és elment az esze, egyszerűen az utcára lökték, gondolva, úgyis meghal. És ő ezt is túlélte, megint. Heteket bolyongott szinte teljesen öntudatlanul, míg a vadász rátalált.

Kedves Marcus! Nagyon jó volt látni olyan részleteket, amik az előtörténetből kimaradtak. Szépen végigvezetted, hogy mégis milyen események kövezték ki az utat, ami jelen helyzetedhez vitt téged. Az előtrténet elfogadásánál nem mondtam, hát megemlítem itt, hogy igazán letisztultan írsz, minden felesleges sallang nélkül, mégis tökéletesen szépen és érthetően. Nagyon könnyű követni és olvasni is a posztjaidat.

Lássuk a jutalmakat!
Először is jár egy tárgy az első élményért:

Név: Örökség
Lerás: Egy nyaklánc kis medállal. Ha erősen koncentrálsz tudhatod, hogy édesanyád családi rksége, amit nem sokkal az elveszés előtt kaptál. A kimerülés szélén ha megérinted a medált naponta egyszer erőt tudsz belőle meríteni belőle. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha úgy kimerült Marcus, hogy már nem tudna használni egy képességet sem, vagy annyira megésrült, hogy már nem tudnak mozogni, egyetlen utolsó kétségbeesett támadásra/képességhasználatra lesz még lehetősége.

Ezen kívül a két élményért összesen még jár 200 tp és 3000 váltó

Már eléggé késő este van, és amikor belépek a szobám ajtaján, meg kell állapítanom, hogy túl jó dolgom van itt. A vacsora fenséges volt, és Mina pitéi tették fel rá a koronát.
~ Nem kéne ennyit ennem.
De hát hiába, no, üres időmben (ami összesen két ló indőnkénti ellátása mellett akad elég) elkezdtem edzeni. Egyenlőre  a hosszas lábadozás alatt némileg elsatnyult izomzatot próbálom formába hozni. Az első napok gyötrelmei után most már kifejezetten élvezem ezeket az alkalmakat, és most érzem utólag, mennyire hiányzott a mozgás. Viszont ilyenkor farkasétvágyam van utána, és hát … igen, a piték … De későre jár, és holnap is nap lesz, szóval ideje eltenni magamat holnapra. Talán előbb alszom el, minthogy a fejem leérne a párnára.

Egy hatalmas teremben vagyok, mely szinte teljesen üres, fa padlója itt-ott erősen megkopott, fényes. A terem szélénél körbe megemelt dobogó. Most nem ül ott senki, de ez egy nézőtér. Lassan beballagok a tér közepére, és körbe fordulok. Mi ez, és hogy kerültem ide? Az előbb még … nem itt voltam? Halványan rémlik, hogy ez egy álom. De halványan az is rémlik, hogy álltam már itt.
Mi ez a hely? Lassan rajzolódnak ki a falak köröttem, ahogy körbe fordulok. Mintha eddig nem láttam volna őket, bár tudtam, hogy egy zárt térben vagyok. Szinte látni, ahogy előtűnnek egy tejfehér ködből. Mindegyik falon egy zászló lóg le hosszában. Egy zöld, egy kék, egy sárga és egy piros. Én kék vagyok. Azt is tudom. Milyen kék? Letekintek magamra. A felsőtestemen nincsen semmi. A nadrágom fekete, és egy kék szövet övvel van körbe tekerve a derekam. Tehát így vagyok kék …
- Életed egyik legfontosabb párharcát vívtad itt. – szólal meg egy hang. – Elvesztetted. – válaszol azonnal az első, még ki sem mondott kérdésemre.
Mért ez volt az első kérdésem? Mért nem az, hogy „ki vagy”? Most gyorsan perdülök körbe, de nem látok senkit. Halk nevetés hallatszik azonban.
- Ez egy álom. Nem kell láthatónak lennem, hogy beszélhessek hozzád.
- Igazából akkor én beszélek saját magamhoz, nem? – akarom mondani, de nem mozdul a szám. A hang azonban így is „hallja”.
- Ez nem ennyire egyszerű. Én létezem valóban. Csak rá kell jönnöd ki vagyok. Egyébként álmában az ember nem nagyon tud beszélni, ne is erőlködj. Így is jó lesz.
Kezdek lassanként beleszokni a helyzetbe.
- Te vagy az, aki ellen vesztettem.
- Igen.
Érzem rajta, hogy élvezi. Hogy még most is örömet okoz neki az emlék, hogy nyert. Halványan sejlik a legyőzöttség érzése.
- Meg foglak találni. – szólal meg újra. – Bárhol is bujkálsz, meg foglak találni.
- Miből gondolod, hogy bujkálok?
- Abból, hogy nem vagy itt.
- Ha tudnám, hol az az itt, lehet, ott lennék.
- Nem, nem lennél. Nem akarsz itt lenni. Megváltoztál. De igazából soha nem is tartoztál közénk. De ezt a mesterek nem látták, ezt csak mi ketten tudtuk.
Szóval ez az a hely, illetve annak a része, ahol felnőttem. Volt négy csoport. Én a kékben voltam. Néha (vagy mindig?) harcoltunk egymással.
- Meg foglak találni.
- Ezt már mondtad. De mivel ez egy álom, igazából azt sem tudod, hogy életben vagyok.
- Ebben ne legyél olyan biztos!
- Nem kéne vitatkoznom egy álomképpel.
- Mégis ezt teszed.
- Igen.
Szúró fájdalmat érzek a jobb karomban. Odapillantok, és látom, ahogy a felkaromon egy pontban megsérült a bőr, és vérpatak indul. A vágás lassan, módszeresen növekszik, halad lefelé. Valaki egy tőrrel éppen felsérti a bőrömet, de sem a tőrt, sem a „valakit” nem látom. Az érdekes módon eszembe se jut, hogy védekezzem, vagy elhúzzam a karom. Illetve eszembe jut, hiszen épp most gondolok rá, de mégsem teszem. Ő az, aki megsebez. Legyőzött. Jobb nálam. A vágás vagy öt centi hosszú, mikor abbamarad. A vér lecsordul a karomon, de aztán eltűnik, nem hull a padlóra.
Most megszerezte a vérem?
- Igen.
- Ezt nem is akartam kimondani.
- Az nem számít.
- Ehhh!
Kezdek dühös lenni. Nem látom, nem tudom ki az, nem tudom hol van, nem tudom megütni, vagy bárhogy megtámadni. Ez annyira aljas így. Nem fair.
- Az életben semmi sem az.
- Mit akarsz igazából?
- Áruló vagy, meg foglak ölni. De nem sietem el. Lassú halálod lesz.
- Ez a történtek után már nem tud megijeszteni.
- Tudom. Nem is volt szándékomban.
Ez az én álmom és ő kezdeményez? Nem jó ez így! Megfeszítem az akaratomat, és arra összpontosítok, hogy meglássam legalább. Halvány vibrálás kezdődik a jobb oldalamon. Feltűnik egy vékony, magas alak. Nem néznéd ki belőle, de tudom, hogy halálosan veszélyes. Mind azok voltunk. Egykedvűen álldogál, és engem néz. Amint megszűnik a vibrálás, és a kép állandósul, azonnal támadok. Az első ütésem célba talál, és ettől hátra tántorodik, de a rúgásom már nem éri el, szertefoszlik.
- Nocsak, nocsak! Ez szép teljesítmény volt! Jó meccs lesz majd, ha valóban találkozunk. A képességeid tekintetében csak árnyéka vagy régi önmagadnak, de akaratban megerősödtél.
- Gyenge volt az akaratom?
- Nem volt gyenge, csak nem elég erős. Ezért vesztettél.
- De ha emiatt vesztettem, és most megerősödtem, akkor akár nyerhetek is.
- Elfeledkezel a képességeidről.
- Azok visszaszerezhetők.
- Nyilván. Ha, van rá időd.
Tehát időt kéne nyernem … Közben meg legszívesebben most azonnal megküzdenék vele. De ekkor megérzem őt. Nem, továbbra sem tudom, most éppen hol áll (nyilván igazából sehol sem, ez egy álom), de érzem a … lényét. Gonosz. Vérszomjas. Számító. Sunyi. És igen, ezt akarja elérni, hogy felfedjem magam. Ha most rákérdeznék, megmondaná, hol találom. És éppen ezt akarja, hogy rákérdezzek, és a vesztembe rohanjak.
Marhaság, ez egy álom, és én nem álmodhatom meg, hogy ő most éppen hol van, és mi csinál.
Megint hallom a halk nevetést.
- Majd ha felébredtél, nézd meg a karod!

Zihálva riadok fel, ahogy szinte kitépem magam az álomból. A párnám, és minden, ami köröttem van, csatakos az izzadtságtól. Egy ideig csak ülök, és lihegek, mint aki eddig helyben futott.
~ Nem kellett volna ennyit enni … idióta rémálmok!
Nekiállok kicsit elrendezni az ágyat, megfordítani a párnát, hogy a száraz fele legyen felül, de közben azt érzem, hogy fáj a jobb karom. Biztos meghúztam edzés közben, és ezért álmodtam bele az álomba azt a sebesülést. De most már izgat a dolog, és gyertyát gyújtok, hogy megnézzem.
Nem kellett volna. Vagy legalábbis nem így éjjel … egy friss forradás van az álombeli seb helyén.
Most másodszor is lever a víz.
De mégis? Kik ezek? Vagy kik voltunk mi? Kik ők, és ki voltam én? Ezt most magamnak okoztam, vagy tényleg összekapcsolódtam valakivel az álmok útján?
Nem hagyhatom, hogy a félelem vegye át az irányítást! Elvégre azt tanultam, hogy bármi, ami történik, azt próbáljam a magam javára fordítani. A kesergés, félelem és aggódás nem segít.
Ezt tanultam? Tőlük?

Megmakacsolom magam, és kiszállok az ágyból, leülök a földre törökülésben, és meditálni kezdek. Magam elé idézem a termet, és a zászlókat a falon. Lássuk, mit tudok kihámozni ebből az emlékfoszlányból!
Arra számítok, hogy a párharc fog megelevenedni, de nem. A terem hamarosan megtelik toporgó, kuporgó, sírdogáló vagy éppen rémülten körbe tekingető gyerekekkel. Hamarosan azt is tudom, hogy én is egy vagyok közülük. Ott ülök a körbefutó emelvény szélén. Olyan gyenge vagyok, hogy nem nagyon tudnék felállni sem. Az utóbbi napokban alig ettem, és egy nagyon hosszú és kényelmetlen lovaglóút van mögöttem, melyet nem nyeregben tettem meg, hanem a nyereg elé vetve keresztben. A kezem és a lábam meg volt kötözve közben és a számat is betömték. Így érkeztem ide.
Felnőttek jelennek meg a terem bejáratánál, és pár idősebb fiú. A mesterek halk utasításokat adnak a fiúknak, akik megragadják a hozzájuk legközelebb eső gyereket, és elkezdik vetkőztetni. A kölyök egy kis tarisznyát szorongat, azt is elveszik tőle.  Mikor már semmi nincs nála, és tejesen meztelen, akkor lépnek a következőhöz. A holmik egy halomba kerülnek, a gyerekek egy másik „kupacba”. Egyértelmű, hogy nemsokára én is sorra kerülök. A felnőtt férfiak közül egy beszélni kezd.
- Mostantól senkik vagytok. Nincs nevetek. Nincs anyátok, nincs apátok. Nincs semmi tulajdonotok. Még az étel sem a tiétek, amit megesztek, és a ruha sem, amit majd viselni fogtok. Akit azon kapunk, hogy megnevezi magát, vagy felemlegeti bármi volt rokonát, szigorúan megbüntetjük.
- Haza akarok menni! – nyöszörgi az egyik gyerek a terem közepén.
A férfi int, és őt veszik előre. Levetkőztetik, majd nem a „kupacba kerül”, hanem a férfi elé, aki lehajol hozzá.
- Neked már többet nincs otthonod. – mondja neki kimérten, aztán felegyenesedik, int egyet.  
A kölyköt megfordítják, lefogják, és az egyik felnőtt öt ütést mér a hátára egy szíjjal. A gyerek persze üvölt.
- Szeretne még valaki visszatérni nemlétező otthonába? – hangzik el a kérdés. Nem hallatszik egy pisszenés sem.
Én ott ülök tovább az emelvény szélén, és szó szerint rettegek. Hogy erőt merítsek, anyám nyakláncát szorítom meg a nyakamban. Ekkor hasít belém, hogy ezt is el fogják venni. Egy pillanatig majdnem elájulok az ijedtségtől. Aztán körbe sandítok, és amikor senki nem figyel, gyorsan leveszem a nyakamból, és a markomba szorítom. Várok egy kicsit, de senki nem figyelt fel rám. Körbenézek, és nem messze a fapadló illesztései között észreveszek egy rést. Úgy tűnik, befér a medál. Óvatosan odébb csusszanok, hogy elérjem, szinte ráülök a résre, és aztán a tenyeremből a medált a nyílásba csúsztatom.
Nemsokára értem jönnek és engem is vetkőztetni kezdenek. Remegek a félelemtől, és mert fázom is. Az egyik felnőtt közelebb sétál, és jól megnéz magának. Attól tartok, hogy meglátta, mit műveltem. Halkan, vinnyogás-szerűen sírni kezdek.
- Hát ezt meg honnan hoztátok? Hát olyan vékony, hogy hálni jár belé a lélek!
- Igen, de ennek ellenére a fél városon átkergettük, mire elkaptuk. Majd erőre kap.
A fickó, aki odajött hozzám, lehajol, és a szemebe néz.
- Hogy hívnak, fiam?
- Johann Lechner.
- Rossz válasz.
Először nem értem, mért rossz a válasz, hiszen ez a nevem, de már visznek is, és hamarosan ott csattog a hátamon a szíj. Üvöltök. De közben megkönnyebbülést érzek, hogy anyám lánca biztonságban van. Megverhetnek, de nem fognak legyőzni. Ők is hibáznak.

Kilépek a meditációból, kezem a nyakláncért nyúl.
~ Hogy maradt ez meg nekem ennyi poklon keresztül?

Ahogy eltelt pár nap a furcsa álmom óta, egyre inkább kikristályosodott pár dolog. Először is, a nevem, szinte biztos, hogy valódi. Illetve nem biztos, hogy az, lehet, nem ezen a néven születtem, de ismerős, tehát ezen a néven nőttem fel. De akkor mi a nyeregtáskán a MBC? És mért nagyobb a B, mint a másik két betű körülötte? Az M az Marcus? Azért választottam magamnak a Marcus nevet, mert ismerősen hangzott? Apám neve volt esetleg?
Ezen a nyomon nem tudtam továbblépni, de úgy éreztem, hogy a nyaklánc fontosabb. Anyámé volt, ezt mindig is tudtam. Ha megfogom, érzem a jelenlétét, mintha itt lenne velem. Erőt meríthetek belőle. De hogy maradt ez meg nekem? Azon a szörnyű napon, amikor megérkeztem a kiképzőtáborba nem tudták elvenni. Eddig rendben van. Később eldughattam máshová. De hogy tudtam éveken át rejtegetni? Hogy nem lett soha baja annyi csata során?

Lefekszem a szobámban a padlóra, kényelmesen elhelyezkedem, és egyik kezemmel megfogom a nyakláncot, így merülök alá újra az eltemetett emlékeim közé. Egy ideig nem történik semmi, már éppen feladnám, de akkor hirtelen bevillan valami. Egy helyzet, amikor örültem, hogy nincs rajtam a nyaklánc. Egyenlőre nincs más belőle, csak maga az érzés, a megkönnyebbülés, hogy most biztosan elszakadt volna. De mikor?
Lassan merül fel a kép. Éppen … fuldoklom? Igen. Nem kapok levegőt. Valaki a hátam mögött áll, és egy ujjnyi vastag kötéllel próbál megfojtani. Hozzányom a falnak, a könyökei a hátamban támaszkodnak, és feszíti a kötelet. Már színes karikák táncolnak a szemem körül, de engem akkor is a nyaklánc érdekel, hogy annak most így nem lehet baja. Hát normális voltam én?
Aztán pár pillant múlva hirtelen megélénkülök, és minden erőmmel ellököm magam a faltól.  A lendület úgy sikerül, hogy ledöntöm a lábáról azt, aki a hátam mögött áll.
~ Ki lehet ez? Miért akar megölni? Nyilván akkor tudtam …
Magával ránt, és hanyatt esünk. Ez fáj, a nyakam megrándul, de a leérkezés pillanatában levegőhöz jutok, hiszen most nem tud könyökkel ellenfeszíteni a kötélnek. Ráadásul jól megüti magát, és még rá is esem. Amint levegőt vettem a következő  cselekedetem, hogy hátra fejelek. Nem hallom, hogy reccsenne az orra, valószínűleg elég rutinos volt, hogy oldalt forduljon. Számított rá, hogy lefejelem? A hátralökésre nem számított, tehát abban a pár pillanatban kalkulált, amíg zuhant.
A kötél lazulása elég, hogy a nyakam odalán alácsúsztassam a kezeimet, és előre vigyem.  Most nem fenyeget a fulladás (annyira), de mindkét kezem foglalt. Ekkor belerúgok a sípcsontájba. Az eredmény frenetikus, mert már amúgy is sérült volt.
~ Sérült volt? Akkor azért esett hanyatt.
A férfi felordít a fájdalomtól, és a kezei egy pillanatra elernyednek, nem szorítja eléggé a kötelet, én pedig meghúzom azt. Azonnal visszafog rá, de elkésett, mert így már ki tudom bujtani a fejem. Azonnal elengedi a kötelet, amint nem látja hasznát és ahogy lefordulok róla, már rajtam is van. Olyat kapok könyökkel a tarkómra, hogy ezer csillag kezd el táncolni a szemem előtt, gyors váltásban lecserélve a színes karikákat. A padló adja a másikat a homlokomra.
Még akkor, ebben a félig vesztett helyzetben, benyúlok a ruhámba elöl, és a kezembe akad egy rövid igen vékony, szinte tüskeszerű tőr. Belül volt a ruhám hajtókájába tűzve, eddig aligha sejtette az ellenfél, hogy ott van. Most sem fogja látni, még ha figyelne is, mert nem lóg ki az öklömből. Összegörnyedek, és a kis tőrt teljes erőből tövig nyomom a combjába, méghozzá a sebesült lábán. Erről az oldalról így már egyáltalán nem tud ellentartani annak, hogy oldalra döntsem.
Most ő kerül hanyatt a földre, és én szemből kerülök föléje. Rögtön kapok egy öklöt az arcomba, de ezzel nem tud megállítani. Halványan rémlik, hogy én is ezer helyen „fájok”, de az emlék szerint ez nem akadályoz a mozgásban. Nem hagyom, hogy akadályozzon. Nyilván, ha eltörik a csont, vagy elszakad az izom, befolyásol, de egy „sima fájdalom” nem állít meg. Az amúgy is mindennapos társam.  
~ Ezt az előző emlék után valahol sejtettem.
Az emlék közben halad tovább a maga útján. Kemény közelharc következik ott a földön, ütésváltások, rúgások, és neki fogy az ereje. Egyre gyengébbeket üt, és egyre ritkábban. Nem tud lelökni. Vesztésre áll, de ez viszont nem látszik rajta. Markáns arc, tiszta tekintet, határozott, félelem nélküli. Egy újabb ütéstől a pillantása elhomályosul, a feje kicsit oldalra bukik, a kezei elernyednek. Arra számítok, hogy akkor most még egy határozott ütéssel elkábítom, de akkori énem gondolkodás nélkül kitöri a nyakát.
Ez megráz. Erre nem számítottam. Legszívesebben kilépnék, visszatérnék a jelenbe, de akkor semmit nem tudok meg a nyakláncról, így hagyom tovább haladni az emléket, ha lehetséges.
Akkori önmagam liheg egy keveset a holttest mellett, majd feltápászkodik, és elhagyja az épületet. Kicsit sántít, fogja az oldalát, de alapvetően nem zavartatja magát a sebesülései miatt. Visszanéz az épület felé, hogy követi-e valaki. Az utca csendes.
Nem tudom meg, hol voltam, és kit öltem meg, de az épület sziluettje beég az emlékeim közé. Volt mögötte egy torony is, amin fáklyák égtek. Éjszaka volt.
Az ifjabb Marcus az utcákon ballag, és hamarosan belép egy romos házba valahol a város szélén. A hátsó traktusba megy, és ott felemel egy ócska, szúrágta mosóteknőt. Alatta üreg, benne felszerelés. Átöltözik, és aztán igen! Előveszi egy kis erszényből a nyakláncomat, és a nyakába akasztja.
Felkel a földről, a teknőt visszateszi a helyére és elhagyja a várost végleg. Elindul az országúton, és elhalad egy magányos fa mellett.
Hirtelen ülök fel a szobámban.
~ Én ezt a fát már láttam!

Jó, persze hogy láttam. Akkor. De azóta is. Én emellett elmentem nemrég. Tudom, emlékszem rá. Arra nem, hogy hol, de rá fogok jönni. És akkor meglesz a város, és a ház, és a … hulla.
- A fene egye meg!
Nem tudok elfojtani egy apróbb kifakadást. Az emlékben jóval korábbi, vagy négy évvel fiatalabb voltam, vagy még többel. És … és úgy gyilkoltam, mintha mindig ezt csináltam volna. Nem az a fickó volt az első, és nem is a második. Ezt éreztem én mindig is, tudtam, hogy valami baj van velem.
Egy képzett harcos volt, akivel megküzdöttem, már nem fiatal, sok tapasztalattal. Ki lehetett? Mért öltem meg? Nem éreztem gyűlöletet. Nem volt abban a dulakodásban semmi személyes. Dolgoztam. Valaki másnak volt útjában, nem nekem. Odamentem, álruhában, feltehetőleg megleptem, vagy csak belékötöttem, és megöltem. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, távoztam a házból, átöltöztem, és leléptem a városból is. Vissza se néztem.
Mi történt velem abban a táborban? Előtte nem ilyen voltam. Ott átformáltak. Persze senki sem születik hidegvérű gyilkosnak, valami történik vele, amiért az lesz. Velem az a tábor történt.
Egész idő alatt, amit ez a kis emlékszilánk jelent nekem, semmi más iránt nem éreztem érzelmet, csak anyám nyaklánca miatt. Nem zavart, hogy kis híján megfojtanak, hogy mindenem fáj, hogy ölnöm kell … semmi, csak a nyaklánc. Nem érdekelt volna az sem, ha a küzdelem másképp zárul, és én halok meg. És az a férfi meg is ölt volna. Nem, egyértelműen nem törekedett arra, hogy elfogjon. Pontosan tudta ő is, mire megy ki a játék: vagy én, vagy ő. Ő tudott rólam valamit. Tudta, hogy miért akarom megölni. Én … én azt hiszem nem tudtam. Ő is csak azt tudta, hogy valaki majd jön, aki meg akarja ölni. Csak a véletlen játéka, hogy én voltam az, nem kapcsolódtunk össze előtte sehogyan sem. Neki én nem voltam más, csak a gyilkos, akit érte küldtek.
Sóhajtok egyet. Innentől ez már csak önostorozás. Nem mintha nem érdemelném meg, de céltalan. Viszont el kell mennem oda. Muszáj. S ha ott találok valamit, akkor tovább? Na és mi lesz a munkámmal? Nem léphetek le csak úgy.
Viszont mielőtt bejelenteném, hogy nekiindulok a múltamat vadászni, kéne valami konkrétum, hogy hová is akarok elindulni. A fa. Rá kell jönnöm, hol láttam azt a fát. Mért jegyeztem meg? Jellegzetes volt, igen, de azért elég sok fát láttam az azalatt a pár hét alatt, amíg ide eljutottam a déli határvidékről. Mi történt ott? Táboroztam alatta? Nem hiszem, mert közel volt a város, mért aludtam volna szabad ég alatt? Halványan rémlik a fa éjszakai, pontosabban hajnali sziluettje. Akkor mégis kinn aludtam volna? Nem, aznap éjjel egyáltalán nem aludtam, már emlékszem.
Ez a fa annak a városnak a határában van, ahol kerítőnek álltam. Halkan felnevetek a gondolatra. Az jó móka volt. Tehát megvan a város, és a kép alapján, amit megláttam, meglesz a ház is. Ettől aztán megint elkomorulok, mert a ház után jön „a hulla”. Az is meglesz, nyilván, mármint nem maga a test, hanem a személyazonosság. Szembe kell majd néznem vele, hogy kit öltem meg. Ettől megborzongok.
De nem fogok megfutamodni. Attól tartok, ha nem én fejtem vissza a múltamat így apránként, akkor egyszer csak szembejön és letaglóz. Az nem apránként lesz, hanem „egy darabban”, és az… az biztos nagyot ütne.
Tehát tudom hová készülök. Akkor a következő lépés Wilhelmina. El kell mondanom neki, hogy elmegyek, és nyilván nem fog megelégedni a puszta kijelentéssel. Ő az, aki jelenleg támogat, tehát meg is érdemli, hogy elmondjam, mi a helyzet. De … ez talán még nehezebb lesz, mint most átélni ez a darabkát a múltamból. Már nem féltem őt abból a szempontból, hogy ő is sok mindenen átment, látott már ezt-azt. De roppant mód nyomaszt, hogy olyannak fog látni, amilyennek most én láttam magamat.

Határeset, de most már valóban elfogadható az élmény. 100 tp és 1000 váltó, ahogy szokott lenni.

Egy háztetőn kuksolok egy kémény mellett. Az utóbbi hetekben – sok más között – ez az egyik törzshelyem. Az én feladatom az akció előtti felderítés, és ennek fényében a haditerv megalkotása is. Ha ezzel megvagyok, akkor kell hívnom a többieket, akik majd segédkeznek a terv végrehajtásában az én parancsnokságom alatt.
Milyen sokra vittem, bár nem vágytam rá. Én csak tettem a dolgom, hogy túléljek, és … ez lett belőle. Immáron teljes akciókat bíznak rám, én döntök közben szinte mindenben. Élet és halál ura vagyok. Csak a saját életem nem az enyém.
Az ilyen felderítős mókáknak az a hátránya, hogy információkat szerez az ember. Egyébként nem sokat tudunk arról kit és miért kell éppen megölni. De az, aki előkészíti az akciót, kap eligazítást, és a felderítés közben is szerez még hozzá morzsákat. Ennek köszönhetően most pontosan tisztában vagyok vele, hogy a rossz oldalon állunk. Ez amúgy is gyakran sejtehető, de most látom a teljes képet.
Egy elhúzódó birtokper végére kíván így pontot tenni az egyik fél. A birtok a másik félé, akinek a következő tárgyalási napon kell bemutatnia az ezt igazoló papírokat. A mi feladatunk lesz, hogy ezek a papírok azon a napon ne jussanak el a bíróság épületéig. Egy teljes családot készülünk éppen tönkre tenni, elveszíthetik a földjüket, a házukat, minden vagyonukat. Az ellenségük könyörtelen, bár el kell ismernem ők maguk se szentek. Én pedig úgy döntöttem, hogy elszabotálom ezt az akciót. Már kész is rá a terv, mely méltó lezárás egy méltatlan ifjúkor után.

A terv kulcsfigurája Wilhelm, a családi testőrség feje. Remek harcos, nyugodt, megbízható, körültekintő, hűséges. Ő fogja azt a csapatot vezetni, amely az iratot elviszi a bíróságra. Ezért hát most éppen őt követem, amint hazafelé tart a kastélyba. Hirtelen kellett távoznia onnan, a húgánál volt, aki megbetegedett. Ezt én intéztem el, hogy a lány ágynak essen. Holnapra kutya baja se lesz, de Wilhelm a nekem megfelelő időben a nekem megfelelő pályán mozog most. Csak ennyi számít. Egy alkalmas helyen megtámadom a kapitányt. Jó harcos, de nem elég jó. Rövid dulakodás után a tőröm a nyakának szegezhetem. A penge nem sérti fel a bőrt, csak megáll ott, nem hagyva lehetőséget a további ellenállásra.
Wilhelm nem őrült, eldobja a fegyverét, és vár, hátha így megússza élve a kalandot. Terveim szerint meg is fogja.
- A holnapi bírósági tárgyalásról akarok veled beszélni.
- Nem szedsz ki belőlem semmit.
Látom rajta felszívja magát, kínzásra, halálra készül. Nem retten meg, eltökélt. Jó lesz ez így …
- Nem szükséges. Már mindent tudok.
Nyugodtan elsorolom neki, mikor terveznek indulni, mi az útvonal, és kiket választott ki a feladatra maga mellé, kinél lesz a levél, és minden egyéb adatot. Leereszt. Egy pisszenés nélkül, de igen nyúzott arccal hallgat. Szinte már sajnálom.
- Ne aggódj, azért vagyok itt, hogy holnap eljussatok a bíróságig.
- Hogy érted ezt?
- Holnap, amikor elhagyjátok a piactérrel párhuzamos utcát, akkor kapjátok majd a támadást.
- Honnan tudod?
- Én fogom vezetni.
- Mi?! – a fegyveréhez kapna, ami persze már nincs nála.
- Most figyelj nagyon! Egy lehetőséged lesz, hogy megmentsd magad, az embereidet és a gazdáid birtokát. A negyedik támadásom után rés fog nyílni a védelmemen. Akkor leszúrhatsz. Ne hibázd el!
- De… de mért?
- Mert én csak így szállhatok ki ebből. Ne változtass a terven, mert akkor elbuktok! Nincs még egy esély!
- Értem.
- Van még egy kérésem! – egy nyakláncot csúsztatok a kezébe. – Ezzel temessetek el!
Azzal otthagyom. Én megtettem, elmondtam mindent, nem bizonygatok, nem kap biztosítékot. Ha nem hisz nekem meghal, és én maradok életben. Ki fogom bírni.

Másnap összegyűlünk hát a terv szerint, én és a csapatom. Mindenki megkapja a feladatát, és elrejtőzünk. Nem tudják, hogy kudarcra vannak ítélve. Én és Wilhelm annyival jobb harcosok vagyunk az embereinknél, hogy ha valamelyikünk elhull, a másik fél automatikusan győz. Ha minden jól megy rajtam kívül senki nem fog meghalni, mivel a társaim vissza fognak vonulni. Az akció kudarcáért a felelősség mindig a vezetőé, így ők nem fognak büntetést kapni, nincs érdekükben otthagyni a fogukat. Minden összevág.
Most érik be igazán a másfél évtizednyi tréning. Nem csak mások halálára vagyok képes érzelemmentesen tekinteni, hanem a sajátomra is. Hoztam egy döntést, ami kijelölt egy irányt, és elém tett egy csomó feladatot. Én pedig nekiálltam, és szépen módszeresen végrehajtottam mindent. Most pedig beérik a gyümölcs … Nem érzek semmit, csak megelégedettséget, és egy csipetnyitürelmetlen várakozást.
Feltűnik Wilhelm csapata a terv szerint, tehát nem változtatott semmit, és rövidesen kezdetét veszi a harc. Már nincs sok hátra… ahogy jeleztem a negyedik támadásom után megnyitom a rést, és ellenfelem pengéje megindul. Amikor eléri a ruhámat, már tudom, hogy baj van. Ez a seb nem lesz halálos, csak harcképtelenné tesz. A penge belém hatol, és én megtántorodom. Érzem, ahogy zuhanok hátra, és … elnyel a sötétség.



Wilhelm gondterhelt arccal halad a folyosón. Már több, mint egy hete, hogy lezajlott az ütközet, és a birtokpapírokat sikerült bemutatni a bíróságon. Azóta a lelkiismerete egyáltalán nem tiszta. A család hősként tekint rá, jelentős összegű jutalmat kapott. Akinek azonban ezt és az életét köszönheti, ott rohad a pincében, és egyáltalán nincs jó állapotban. Már többször járt nála gyógyító, sokkal többször, mint azt az eredetileg szerzett két sebe szükségessé tette volna. Naponta tépnek rajta új sebeket és gyógyítják be, hogy szóra bírják valahogy, de nem beszél. Néha nevet, néha sír, néha, ha nagyon fáj valami, akkor nyüszít, de még egyetlen értelmes szó nem hagyta el a száját. A doktorok azt mondják, a szerzett fejsérülés (amikor összerogyott a szúrás után nagyon szerencsétlenül verte be a fejét) miatt, lehet, hogy soha nem tér teljesen magához, s lehet, hogy már másnapra ép lesz az elméje újra. Nem tudják ők sem.
A birtok urai most döntöttke úgy, hogy elengedik ezt a szálat, és véget vetnek a rab szenvedéseinek. Ő kapta meg a feladatot. Úgy érzi, képtelen lenne rá. Az idegenben még valami pislákol. Néha, mintha megismerné őt. Néha, mintha látna valami végtelen szomorúságot és néma vádat a tekintetében. Most hát leballag a pincébe, és megáll a cellaajtó előtt. A fickó fejszik. Segítséggel általában felülni sem tud, vagy legalábbis nem jut szemébe, hogy megtegye. Ha talpra állítják, és löködik, akkor botorkál. Ha ételt tesznek a szájába, megrágja és lenyeli. De magától nem tesz semmit. Wilhelm kinyitja a cella ajtaját, és talpra rántja a másikat, majd elindulnak kifelé.
- Elviszem az erdőbe, ott végzek vele. – szól oda az őrségnek, és szekérre tuszkolja a foglyot.
Az erdőben aztán hosszan kocsikáznak, jóval hosszabban, mint azt egy ilyen ügy alapjában véve indokolná. Egyszer állnak meg közben, amikor Wilhelm visszaakasztja az idegenre a nyakláncát. Aztán gyerünk, tovább! El is érnek egy kis erdei házikóig, amiből egy idős házaspár lép elő a kerékzörgésre. Wilhelm leállítja a szekeret és leugrik. Mindkét öreget megöleli.
- Ilse néni! Anselm bácsi!
- Rég láttunk, Will.
- Járhatnál felénk gyakrabban is!
- Sajnálom, sok a munka, nagy a felelősség.
- Ki az ott a szekéren?
- Nos, miatta jöttem. Csúnyán megsérült, és ennek következtében elmentek neki otthonról.
- Mennyire?
- Nagyon. Szeretném a gondotokra bízni egy időre.
- Szegény pára! Majd egy kicsit felhizlalom, olyan nyeszletnek tűnik …
- Ha magához térne, és menni akarna, ne próbáljátok visszatartani! Ne kérdezzetek tőle semmit!
- Veszélyes?
- Szerintem nem.
Anselm bácsi odalép a szekérhez, és letámogatja az idegent, aki kicsit szerencsétlenül álldogál a szakér végében aztán, és körbe tekinget.
- Jól van, Wilhelm, úgy lesz, ahogy szeretnéd.
- Bárcsak úgy lenne… De én megyek is! Időben vissza kell érnem.
- Vigyázz magadra!
- Maguk is!

Ilse néni kiveszi az almáspitét a sütőből, és lerakja a nagy tölgyfa asztalra hűlni. Anselm mindjárt visszatér a tüzelővel. Jakob (így nevezték el az idegent) a ház fala mellett álldogál a napon. Amikor odakinn mér süt a nap, de még nincs rekkenő hőség, Anselm ki szokta támogatni az idegent a napra, és ő ott álldogál egy ideig, néha kicsit topog ide-oda, aztán Ilse visszakíséri, ha túl meleg lenne.
Nincs a férfival semmi különösebb gond. Békés, sőt egyenesen passzív. Ilse azért sokat beszél hozzá, bár nem tudja, mennyi jut el a tudatáig. A testét borzalmas sebek borítják, frissek és régiek. Gyerekkorában sokszor elverhették pálcával, és korbáccsal is. Vannak szúrt és vágott sebei, és égési sérülései is. Ilse mindig sírdogál egy kicsit, amikor lemosdatja.
Anselm néha próbálja tanítgatni. Int neki, kézzel hívja, székre mutat, hogy üljön le. Vannak olyan viszonylag tiszta pillanatok, amikor ez működik is. Máskor mintha egy szoborral próbálkozna. Anselm úgy véli ha lassan is, de a tiszta pillanatok növekednek.
Ilse is úgy látja, hogy Jakob már gyorsabban eszik, kevesebb esik vissza a szájából az asztalra. A kanalat még nem fogta meg, de néha már az előtt kitátja a száját hogy az evőeszköz hozzá érne. Mintha felfogna valamit abból, hogy öltöztetik, néha megfelelően mozdul, hogy segítsen.
Ansem lép be az ajtón, és körbepillant.
- Azt hittem, már bekísérted, Jakobot, nem áll kinn a helyén.
- Nem, még nem… Hol lehet?
Mindketten elhagyják a kis házikót, és körbe néznek a tisztáson, tesznek egy kört az erdőben is, de az idegen nincs sehol.
- Most hol keressük? – tördeli a kezét Ilse néni.
- Sehol.
- Hogyhogy sehol?
- Emlékszel, mit mondott Wilhelm? Ha menni akar, ne tartsuk fel.
- De hát így csak a halálba mehet.
- Lehet, Ilse, hogy oda is akar.

Hali ismét!

Végre megtudhattuk, egész pontosan miért is felejtettél el mindent. \o/ A narrációt még mindig nagyon jól kezeled, hogy érzékeltesd a kilátástalanságát. Az élmény eleje számomra meglepően gyakorlatias és gyors volt, de érthető, hisz ez volt Marcus (akit akkor nem így hívtak) munkája. Wilhelm nagyon rendes volt, hogy leadott az öreg házaspárnál.
Várjuk a továbbiakat. Addig is tégy zsebre 100 tp-t és 1000 váltót.