Aaren Sagewind - élmények

Celinda nagyi lépteit hallom a szobaajtóhoz közeledni. Ez baj. Azért baj, mert szeretem a nagyit és most „össze fogjuk akasztani nem létező bajszunkat”, ahogy ő szokta mondani. Nekem most odabenn kellene ülnöm a szobában, és szorgalmasan bonyolult vonalakat húzogatni a pergamenekre. De én nem ülök ott. Idekinn hasalok az ablak alatt, és azt nézem, hogy a hangyák a tavaszi nagytakarítást végzik a boly körül. Ez sokkal, de sokkal izgalmasabb! Bár tényleg szeretem a nagyit, de most nem örülök annak, hogy jön, mert vissza kell ülnöm az asztalhoz.
- Aaren, kincsem, merre vagy? – hallom meg a hangját. – Gyere csillagom! Sütöttem neked mézes süteményt. Ha elkészültél a feladatoddal, akkor megkóstolhatod.
Nyelek egy nagyot. A hangyák érdekesek, de a mézes sütemény, az … az valami leírhatatlanul finom. Ha a nagyi csinálja, akkor meg még inkább. Anya is szokott sütni, de az nem ugyanaz. Egy sóhajjal otthagyom a hangyákat, és visszaülök az asztalhoz.
Nagyi letelepszik az ablak melletti karosszékbe, és egy hímzést vesz elő. Tristan bátyámnak készít egy inget a születésnapjára. Nagyi ebben is csodálatos. A mintái szinte életre kelnek.
Egy ideig csendben dolgozunk mindketten, de én nagyon kínlódom. Amikor visszaültem, még hátra volt a feladat nagyjából háromnegyede, most a felénél járok, ami azt jelenti, hogy körülbelül soha nem leszek kész. A süti kihűl, a hangyák nyugovóra térnek, és én még mindig itt fogom húzogatni a vonalakat.
- Nagyi, mesélj, valamit!
- Majd ha befejezted, kincsem!
- Mért nem most?
- Most figyelj a feladatodra! Nem jó, ha közben elkalandozik a figyelmed, abból baj lehet, ha rosszul rajzolsz meg egy rúnát.
- De ezek nem rúnák, csak vonalak!
- Igen, de most tanulod meg, hogy a kezed biztos legyen a figyelmed pedig lankadatlan.
- Ez … borzasztóan unalmas.
- Tudom, emlékszem rá, hogy az.
Ez elborzaszt. Nagyi már igencsak idős, és még mindig emlékszik rá, milyen volt vonalakat húzogatni gyerekkorában. Én is emlékezni fogok rá? Visszavonhatatlanul belém ég az emlék, hogy milyen szörnyen unatkoztam?
Egy örökkévalóság múlva végre elkészül a „mű”. Tristan jön, és megnézi. Az ő szeme sokkal jobb, mint nagyié, így aztán ő szokta ellenőrizni a munkámat.
- Jól van, húgi, ez tényleg szép lett. Holnaptól bonyolultabb formákat kapsz.
El sem hiszem, hogy „előléptettek”. Felpattanok, és gyorsan elpakolok mindent, mert a konyhában vár a sütemény. A hangyák már annyira nem is lényegesek.


Nyári fuvallat, madárcsicsergés, virágillattól terhes levegő … imádom! A kertünk a világ legszebb helye, eben egészen biztos vagyok! A város zajos, büdös, és tele van kővel. Néha egész utcákat átgyalogolhatsz, hogy egyvalamire való fát vagy egy virágágyást találj. Nem szeretek kimenni a városba.
A szobámban sem szeretek lenni. Így hát kiköltöztem ide, a kerti asztalhoz, és itt dolgozom. Anya és apa nem szereti, ha itt gyakorolok, mert azt mondják, amíg nem elég biztos a kezem és a szemem, és elkalandozik a figyelmem, addig egy kósza szellő is megzavarhat. De hát nem éppen azért kellene idekinn gyakorolnom, hogy később ez már ne zavarjon? Azt mondják, erre nincs is szükség, hiszen erre valók a falak ajtók és ablakok, hogy kizárjuk a zavaró körülményeket. Esküszöm, néha annyira … emberiek. Kizárni a természetet …
Egy pillangó száll el ellőttem libbenve, lebegve, szellőtől megkergetve. Szememmel követem a röptét, amíg meg nem telepszik egy virágon nem messze. Érdekes, mintha nem lenne teljesen szabályos a mintázata … a jobb szárnyán nagyobb a folt? Felkelek, és óvatosan megközelítem, hogy jobban megnézhessem magamnak. Már szinte csak egy lépésnyire vagyok, amikor egy erősebb fuvallat meglengeti a virágot, és a pillangó tovaszáll. Amikor megfordulok, hogy visszatérjek a munkához, akkor látom, hogy nem csak a pillangó szállt tova, hanem a lap is, amire rajzoltam. Nemhogy tovaszállt, de landolt is egy kerti tócsa kellős közepében.
~ Ebből mi lesz …
Odaballagok és kiszedem a lapot, két ujjam között fogva a sarkát lógatom, és nézem, ahogy a sáros lé csorog róla. Csak egy papírt hoztam ki magammal. Ha visszamegyek a házba, máris megkérdezik, miért is mentem be, és akkor … akkor megint végighallgathatom, hogy mért nem dolgoztam inkább a szobámban. De valamit fel kellene mutatni, valamit … A szemem a levelekre téved …
~ Állítólag, akik igazán jók, nem csak papírra tudnak rúnákat írni …
Közelebb sétálok a virágágyásokhoz, szemügyre veszem a fákat is, és némi hezitálás után letépek egy kellően vastag, jó tartással bíró levelet, majd munkához látok. Az elsőt pár perc után eldobom, mert szörnyen néz ki. A másodikon már legalább felismerhető, hogy mit is akartam ábrázolni. A harmadik ábra elkészül, de nem az igazi … Mire Tristan jó pár óra múlva kijön, hogy megnézze, hová tűntem, igen sok különböző alakú és méretű levél van köröttem letépkedve, összekaristolva, de az asztalon (gondosan kővel lesúlyozva, mert még egyszer nem hagyom magam megtréfálni) ott sorakozik öt a feladatból, amit már megfelelőnek minősítettem, és készül egy hatodik.
- Nocsak, nocsak, kiből lesz a csodabogár … - emeli fel Tristan ez egyik levelet és alaposan megnézi. – Ez nem hibátlan, húgocskám, de kezdetnek megteszi.

Állítólag valaki érdeklődik irántam. Mármint úgy … feleségnek … Tristan mondta. Anya és apa még nem akartak szólni nekem róla, Tristan pedig nem akarja elárulni ki az. Igazából nem nagy a választék, hacsak nem olyasvalakiről van szó, akivel az utóbbi öt évben nem is találkoztam. Mi itt élünk a városban, a népünk nagy része pedig az erdőben. Az utazás mostanság nem igazán biztonságos, mi több, egyenesen életveszélyes.
Ennek ellenére a család készülődik. Az idény, az idény, ami most virágzik, terem, azt nem lehet két vagy három hónap múlva leszedni. Csak ketten maradunk itthon nagyival. Ő már nem bírja az utazásokat, én pedig miatta és a bolt miatt maradok itthon.
Apám lép be a szobámba az indulás előtti estén.
- Ideje, hogy továbblépj, Aaren az úton. Neked adom a Terem kulcsát. Próbáld ki magad! – azzal átnyújtja „A kulcsot”.
Ez a dolgozószoba igazából, csak mi hívjuk Teremnek. Eddig én felügyelet nélkül be se léphettem oda. Most akkor ez is a felügyeletem alá kerül.
- Van pár elkészült munka a polcon, jönni fognak érte.
Tehát nem csak engedély van, hanem feladat is. Én még nem tudok olyan magas szintű varázsokat létrehozni, amit a megrendelők kérnek, csak az előkészítésben és a vevőkkel való kapcsolattartásban segédkezhettem eddig, és így lesz ez továbbra is még egy jó ideig.
- Minden rendben lesz, apa, bízhatsz bennem.

Három nap múlva kopogtak az ajtón. A feljegyzések szerint készen vártam az ügyfelet, és valóban a megbeszélt időben jött. Még nem a végső eredményt kell átadnom, csak a terveket. Bekísérem a fogadószobába, ahol már ott vannak a neki kikészített anyagok. Mindketten leülünk az asztalhoz, ő nekiáll áttekinteni, mit is ajánlunk neki. Eddig egy árva szó sem hangzott el. Az a helyzet, hogy ő azok közé tartozik, akiknek nem tudjuk a nevét. Azt sem tudjuk, neki magának dolgozunk, vagy egy felettesének. Annyi az információ, hogy egy raktárt kell illetéktelen behatolások ellen biztosítani.
- Amint látja, itt … itt … és itt terveztük elhelyezni a csapdákat. Ahogy kérte, nem alkalmaztunk olyan hatásokat, amelyek kárt tehetnek az áruban.
Természetesen áttanulmányoztam a találkozó előtt az anyagot én is, pontosan tisztában vagyok vele, miről is van szó. Már amennyire tisztában lehetek. Az áru pontos mibenléte sem ismert előttünk.
- Megfelel. – feleli az ügyfél, és a papírokat elengedve fel is áll. – Egy hét múlva kezdhetnek.

Új megbízást kaptunk. Ez mindig kicsit felbolygatja a családot. Új ügyfél, új kihívás, új körülmények, új feltételek. Én pedig különösen izgatott vagyok, mivel ez az első alkalom, hogy részt vehetek a családi megbeszélésen. A bátyáim már évek óta ott ülnek az asztalnál ilyenkor, mivel ők már korábban megkapták rá az engedélyt apámtól.
Angus tíz, Tristan hat évvel idősebb nálam, ők már képzett mágusok. Én alig pár hete írtam le első, működő rúnámat. Ez a rúna jelenti a dolgozószoba kulcsát, a belépőjegyet a megbeszélésekre.  Most már én is mágusnak számítok, bár ez igazából nem jelent semmit. A munkában ugyanúgy nem tudok részt venni, hiszen a megbízásra készített tekercsek sokkal bonyolultabbak, még mindig meghaladják az én képességeimet.
Az, hogy itt ülhetek, azt jelenti, hogy most már megtanulhatom a tervezési folyamatokat, részt vehetek az ötletelésben. Tegnap kaptuk a megbízást, és én olyan izgatott lettem ettől a lehetőségtől, hogy este csak nem tudtam elaludni. Végül kénytelen voltam felkelni, lemenni a konyhába, és főzni magamnak egy nyugtató teát. Ezzel aztán végre elaludtam, mint akit fejbevertek. Ma reggel aztán a reggelinél újra úrrá lett rajtam az izgatottság. Az arcom kipirult, és a kezem is remegett egy kicsit. Alig bírtam lenyelni egy falatot is.
A többiek persze észrevették ezt, de tapintatosan nem tettek rá megjegyzést, még Tristan sem, pedig ő híresen jó tréfamester. Én hálás voltam ezért mindenkinek, mert magam sem értettem, mire fel ez a nagy izgalom. Nagy reggeli után megsimogatta az arcom, bátorítóan bólintott egyet, aztán kiment a kertbe. Ő már nem vesz részt ebben a munkában, a szemei nem elég jók a rúnák rajzolásához, és jobb szeret már a növényekkel foglalkozni.  
Most pedig itt vagyunk, és együtt ülünk az asztalnál. Apám az asztalfőn, anyám vele szemben a másik oldalon. A két bátyám az egyik felén, én a másikon. Az asztalon ott hevernek tekercsekben a hely tervrajzai.
Apám tegnap elment a raktárba, és körbenézett. Ezek a raktárak ilyenkor még általában üresek. Az után szokták őket feltölteni, mikor mi már végeztünk a tervezéssel. Ekkor bepakolják az árut, és apám, meg a két bátyám odamennek, és felhelyezik a csapdákat, majd a helyet lezárják, és néha évekig nem lép be senki.
Most azonban egy már működő raktárban kell védelmet kiépítenünk, és az épület később sem lesz lezárva. Apám kiteríti a tegnap kapott tervrajzokat.
- A feladat jellege merőben más, mint amit megszoktunk. A raktárnak egyébként van állandó őrsége is, a mi feladatunk csak pár nehezen ellenőrizhető terület védelme. A helyzet az, hogy újabban több furfangos lopás történt. A tolvaj, aki feltehetően nem magának dolgozott igen kistermetű, lehet, hogy gyerek. A szellőzőnyílásokon jut be, melynek a rácsát kibontja neki valaki.
Apám közben a térképen mutatja a szellőzőnyílások helyét. Én magam is látom, hogy ez egy elég nagy épület, és nem könnyű bejárni, és minden pontját állandóan szemmel tartani.
- Hosszan beszéltem a tulajdonossal, és őszintén megmondom, még nem tudom, hogyan oldjuk meg a helyzetet. Először is, az épületen kívülre, nem rakhatunk csapdát, hiszen akkor olyan is megsebesülhet, aki véletlenül arra jár. A rácsra sem rakhatunk, hiszen azt egy állat is megérintheti akár. A rács kibontását tehát nem tudjuk megakadályozni. Ha viszont az épületen belül helyezünk el csapdát, azzal csak a gyereket sebezzük meg, aki nem tehet semmiről, és szereznek helyette egy új szerencsétlent. A tulajdonos a bandát akarja lefülelni.
Egészen belefacsarodik a szívem, ahogy elképzelem, hogy egy szegény gyermeket ilyen módon használnak, és veszélybe sodornak. Az emberek olyan kegyetlenek! A háborúk, melyek  végig söpörtek a világunkon, ezerszám hagyták maguk után csonka családokat és árvákat. Gyerekek kóborolnak az utcákon, éhesek, rongyosak, fáznak. A családom rendszeresen támogat egy árvaházat. Gyakran járunk oda betegeket ápolni is. Volt már olyan, hogy egy súlyos betegségben legyengült gyermek egy ideig nálunk lábadozott. Anyám és nagyanyám szíve hatalmas. Apám valamivel másabban látja a helyzetet. Azt mondja, ez olyan, mintha egy több helyen lyukas vödröt próbálnánk teletölteni.
Míg én elkalandozik egy kicsit a feladattól, a családtagok elkezdik a részleteket megbeszélni, én pedig csak csendben hallgatok. De ez nem azt jelenti, hogy nem gondolkodnék a lehetséges megoldáson.
Egyszerűen elképzelem, milyen lenne az, amikor a bandát elkapják. Mert el akarom kapni őket, hogy ne sodorhassanak többet bajba senkit. Még egy merésnyi víz a lyukas vödörbe, mert ha őket elkapjuk lesz helyettük más, de ez sem érdekel.
Tehát ők kinn vannak az utcán, leszedik a rácsot, a gyereket beeresztik, ő kiadja nekik, amit kérnek, és aztán eltűnnek a helyszínről. Ha el akarjuk kapni őket, akkor kell lépnünk, amikor a gyerek már az épületen belül van, de még nem adta ki, amit kérnek. És olyan csapda kell, ami nem okoz sebesülést, de figyelmezteti az őröket. Ilyen nekünk még nincs.
- Egy újfajta rúna kell. – szólalok meg.
A hangom túl halk volt, csak anyám hallotta meg mellettem. Ő az, aki csendre inti a többieket.
- Beszélj, Aaren, hallgatunk. – fordul felém apám.
- Egy olyan csapda kell … - kezdek neki felbátorodva – ami nem sebez. Ilyen nekünk nincs, csinálni kell. Ki kell találni. Az lenne a jó, ha … ha a gyerek egyszerűen csak elaludna, és közben … - próbálom megfogni a hatást, amit el akarok érni - … megszólalna egy vészcsengő … de olyan csengő, amit csak az őrök hallanak, az épületen kívül viszont senki.
Tristan arca felragyog, a szeme csillogni kezd.
- Ez mennyire jó ötlet, húgi!
- Ötletnek jó, csak megvalósíthatatlan. – húzza el a száját Angus.
Mindig ez a felállás. Tristan lelkesedik, lobog, és néha elhamarkodja a dolgokat. Angus sokkal megfontoltabb, de ugyanakkor fantáziátlan, és nagyon nehezen hagyja el a már bejárt utat. Apám közöttük a mérleg nyelve.
- Ezt nem mondanám, hogy lehetetlen. – szólal meg anyám. – Az altatás, úgy vélem megoldható.
- A jelzésre meg nekem van megoldásom. – jelenti ki Tristan magabiztosan – Vagyis lesz. – javítja ki magát.
Apám végignéz a családján, én szinte remegve várom a véleményét, hogy ő mit szól az ötletemhez.
- Akkor lássunk neki! Aaren, kinek szeretnél segédkezni? Anyádnak, vagy Trsitannak?
~ Elfogadta!
Most már az én arcom is ragyog, és lelkesen pillantok egyik családtagról a másikra. Mindenki engem néz, és várja a döntésemet. Részt vejetek valami újnak a kitalálásában! Ez sokkal több, mint reméltem! Kinek segítsek? Engem mindig is a békésebb megoldások érdekeltek. Ha kifejlesztünk egy olyan csapdát, ami nem sebzi meg azt, aki rálép, csak elaltatja, az sokkal jobb, mint bármi, amit eddig csináltam.
- Anyának.
- Akkor Tristan, én fogok neked segédkezni. – bólint apám. – Angus, tiéd a bolt.
Apám nem szidja meg Angust, csak finoman érzékelteti vele, hogy az kapja az érdekesebb feladatokat, akin látszik is, hogy részt akar venni benne. Nem tudom, Angus bánja-e ezt egyáltalán. Ő tényleg nem egy kísérletező típus.
A megbeszélés véget ért, mindenki megy a dolgára.

Szívmelengető egy sötét világban normálisnak mondható családokat látni. Tetszik ez a rúnamágus-dinasztia koncepció is, hogy Aaren nem magányos farkas, nem valami sosem látott mester tanítványa és nem is igazán lázadó, hanem felelősségteljesen viszi tovább a családi örökséget, és mégis képes újdonságot hozzáadni a kreativitásával. Nagyon tetszik a karakter és a háttere is. (Marcus is jó volt, de talán Aaren így hogy látom a teljes képet még jobb.) A stílusod még mindig könnyen olvasható, és teljesen letisztult, pillanatok alatt sikerült elolvasnom a két élményt.
Jár neked érte összesen 200 tp, 3000 váltó és egy tárgy:

Név: A Nagyi titka
Leírás: Elsőre egy egyszerű gyűrűnek tűnik, nem túl esztétéikus szüre kő ezüstfoglalatban, ám ha kzelebbről megnézed parányi rúnákat vehetsz észre rajta. Hogy hogyan vésték bele őket a kő belsejébe, arról senkinek nincs fogalma. Ha aktiválod a varázslatot, akkor egy tíz méter hosszú inda csap ki belőle, amit szint*2 másodpercig képes vagy mozgatni az akaratoddal. Öt percig marad meg, utána az inda elszárad, törékennyé válik és végül elporlad.

Kapcsok 1.

Ma úgy ébredtem, mintha csak átbillentettek volna egy kapcsolót odabenn. Felpattant a szemem, és a következő pillanatban már ki is ugrottam az ágyból. Máskor még visszafordulok a fal felé, a fejemre húzom a takarót, és a család nagy része már rég megreggelizett, mire én leballagok a konyhába. Ma viszont hamar megmosakodtam, felöltöztem, és mire nagyi kivette a frissen sült kalácsot a sütőből már ott ültem az asztalnál.
- De korán kelt ma valaki! - nézett rám Celinda nagyi mosolyogva.
- Már el is készültem mindennel, nagyi, felőlem azonnal indulhatunk!
- Az nagyszerű, mert akkor segíthetsz pakolni anyádnak. - szólalt meg a hátam mögött apám, aki akkor lépett be a konyhába.
- Máris!
Pattantam is volna fel az asztaltól, hogy elszaladjak fel az embereltre. Anya még nincs kész? Azért nem indulhatunk még? Semmi gond, akkor én úgy bepakolok, de úgy ... Apám elkapott és visszaültet az asztalhoz.
- Miután megreggeliztél.
Nagyi tette is elém gyorsan a bögre kakaót és a szelet vajas-mézes kalácsot. Annyira izgatott voltam, hogy egyszer még félre is nyeltem evés közben, mire nagyi tényleg megszidott. Aztán rohantam pakolni, és végre, végre, nekivághattunk az útnak. Újra láthatom az erdőt és a rokonaimat. Jártam már ott, de kicsi voltam, nem annyira emlékszem. Akkor még azért vitt el anya, hogy ne szakadjak el tőle. Aztán nagyobb lettem, és a család elment, én pedig otthon maradtam nagyival. Azokat az időket is nagyon szerettem, de most már végre elég nagy vagyok, tíz éves, hogy ne csak anya szoknyája körül sertepertéljek, hanem tényleg megnézzem az erdőt.
Állítólag vár rám ott egy fiú, Brian, aki már otthonosan mozog a fák között, és minden megmutat majd nekem. Brian két évvel idősebb nálam, és harcos lesz belőle majd, ha felnő. Már most is erős, és ügyes, és az én lovagom lesz ebben a két hétben. Ezt anya mesélte így pár napja.
Az út közben sokat untam magam, lassan haladtunk, néha kitérőket tettünk, vagy csak álldogáltunk az út mentén a bokrok sűrűjében. Nem értettem, miről szól ez, de apa és anya eléggé rosszkedvű volt, és nekem csendben kellett maradnom.
De végül minden út véget ért, és a távolban megláttuk a fák sávját, egyenlőre egy sötét csíkként a látóhatáron, aztán ez a csík egyre vastagodott. Nemsokára már azt is lehetett látni, hogy ezek fák, és ekkor egy lovas vágtatott szembe velünk az úton. Ahogy a közelünkbe ért, megállítja a lovát. Igen fess, délceg tünde fiú ült a nyeregben.
- Szép napot, Brian! Kedves tőled, hogy elénk jöttél.
A szívem nagyot dobbant, hát ő Brian. Gyorsan visszahúzódtam a kocsi ponyvája alá, előkotortam a fésűmet, és rendbe szedtem magam aztán előbújtam, és bemutattak mindek egymásnak.
Brian ekkortól a kocsi mellett lovagolt egészen a szülei birtokáig, ahol is elköszönt, és megígérte, hogy másnap értem jön. Az út alatt nagyon csendes volt, és mértéktartó. Én is próbáltam illedelmesen és visszafogottan viselkedni, de túl izgatott voltam hozzá. Túl sokat beszéltem, és még ezen belül is mérhetetlenül sokat kérdeztem.
Másnap reggel Brian megjelent a szállásunknál, és együtt indultunk sétálni. Megint nagyon udvariasan köszönt, roppant lovagiasan viselkedett amíg a szüleim a látótávolságban voltak. Onnantól azonban az arca megváltozott, morcos lett, és szótlan. Én megint egy csomót kérdeztem a különböző növényekről, melyeket felfedeztem az út mentén, de ő csak félszavakkal válaszolgatott. Lassanként elbátortalanodtam, és mély csend telepedett ránk. Ebédre visszakísért, udvariasan elköszönt, és már ott sem volt. Kicsit szárnyaszegett lett a hangulatom, anyám arra vélte, hogy elfárasztott a friss levegő, és ebéd után elküldött pihenni.
Másnap megismétlődött az előző napi fiaskó, Brian csak addig törődött velem igazán, amíg látótávolságban voltunk, aztán már alig.
A harmadik napon nem bírtam tovább, megszaporáztam a lépteimet, és eléje álltam.
- Brian, mi bajod van velem?
Brian egy ideig küzdött az érzéseivel és a belé nevelt jómodorral, aztán az arcomba vágta dacosan és indulattal telve.
- Hogy mi? Hát ezer jobb dolgom is lenne, mint egy nyiszlet városi csitri hímzett szoknyácskáját vigyázni, hogy bele ne akadjon a csipkebokorba!
Erre a kitörő indulat hullámra nem is tudtam hirtelen mit gondolni. Egy pár pillanatig csak dermedten álltam, és vészesen törtem a fejem egy megoldáson, ami megfelelő lehet imádott lovagom elbűvölésére.
- Ha holnap nadrágban jövök az jó?
Brian elkerekedett szemekkel nézett rám, és aztán morrant egyet és hátat fordít.
- Brian, ne légy ilyen velem! Nekem azt mondták, hogy te leszel az, aki engem megtanít mindenre! Ha nem jó az öltözékem, a te hibád, neked kellett volna szólni! – tör ki belőlem az elmúlt két nap feszültsége és csalódása.
Brian ettől egészen meglepő módon meghunyászkodott, behúzta a nyakát, és féloldalt fordulva felém sandítva végigmért. Ezt én közeledésnek vettem, és rátettem még egy apáttal.
- Olyan nadrágot veszek fel, amin még hímzés sincsen!
- Na, jó. Kezdetnek megteszi. De fond copfba a hajadat is!
Másnaptól Brian megváltozott. Másféle útvonalon indult el velem, nem a kiépített gyalogúton. Sűrű bozótosokon vágtunk keresztül, és sziklás domboldalakon kapaszkodtunk felfelé. Ha elakadtam segített, bár nem annyira szívesen. Viszont mesélt az állatokról. A növényekről szóló kérdéseket továbbra is hárította, mivel mint mondja, azok nem tartoznak egy harcos érdeklődési körébe. De legalább beszélgettünk.
Minden este eléggé koszosan és holtfáradtan értem haza. Sokat ettem és az arcom kipirult. Jó kedvem volt, és csak úgy ömlött belőlem a szó, ha megkérdezték, mi mindent láttam.
Öt nap múlva úgy éreztem, Brian egészen befogadott. Aznap felmásztunk a közeli Mohos-tető nevű helyre, és onnan néztünk szét a vidéken. Brian mutogatta a fontosabb tájékozódási pontokat.
- De Brian, ezek csak innen látszanak. Ha odalenn vagyunk eltakarják őket a fák.
- Igen, ezért kell felmászni egy fára, ha véletlenül eltévedsz.
- Brian, én  nem tudok fára mászni.
- Mi az, hogy nem tudsz fára mászni?! És mit csinálsz, ha el akarsz menekülni egy medve elől?
- Ezek szerint olyankor fára kell mászni?
- Igen, és jó magasra, mert a medvék is tudnak fára mászni, csak ők nehezebbek, és a vékony ágak nem bírják el őket.
- Vannak medvék ebben az erőben?
- Persze, hogy vannak.
- És mi lesz, ha találkozunk eggyel?
- Majd felsegítelek, de jobb lenne, ha megtanulnál fára mászni.
- Brian…
- Tudom, tudom, erre is nekem kell téged megtanítani.
A nap további része fára mászással telt. Aztán a következő is.  Harmadik nap délben, rengeteg horzsolás és kék folt beszerzése után Brian végre megjegyezte, hogy lehet, hogy most már nem lenne belőlem medvevacsora nélküle sem. Életemben nem kaptam még ekkora dicséretet.
Aztán két nappal a hazaindulás előtt megint minden elromlott. Úgy véltem, nem mehetek el anélkül, hogy ne tanítanék én is valamit Briannak. Egy jó kis mondókát választottam, amit odahaza sokan ismernek, és szeretnek. Járt hozzá egy-két tánclépés szerű elem, ritmikus tapsolások a megfelelő helyeken, és egészen mókás volt a szövege is. Brian is jó mulatott, amikor először meghallotta, és hajlandó volt megtanulni.
Jól haladtunk vele, sokat nevettünk, és persze csináltunk közben sok minden mást is: málnát szedtünk és megettük, fogócskáztunk, fára másztunk, pillangót kergettünk (ezt inkább csak én) és lementünk a patakhoz inni, és lábat lógatni.
Itt talált ránk másik két tünde fiú. Épp újra a mondókát gyakoroltuk a patakparton. Brian láthatóan zavarba jött, amikor megjelentek.
- Szóval ez az a fruska, aki miatt hanyagolsz minket, Brian. – szólalt meg egyikük. – Táncikálni tanulsz?
- Aaren vagyok. Téged hogy hívnak? – mutatkoztam be gyorsan, de ő nem nézett rám.
- Tegnap választottunk csapatot. Téged kénytelenek voltunk kihagyni. – jegyzi meg a másik, amitől  Brian láéthatóan elsápad.
- Milyen csapat? – érdeklődtem félrehajtott fejjel. – Mit játszotok?
- Neked semmi közöd hozzá! – csatan fel az egyik fiú.
- Megyünk is, kezdődik a tanácskozás. – szólalt meg a másik, és már indulnak is.
- Mért nincs közöm hozzá? – tettem fel a kérdést immáron csak Briannek.
- Mert nincs! – morran fel, és egyszerűen otthagy, elindul felfelé a patakparton, és meg sem áll egy igen nehezen megmászható fáig, amin addig mászott felfelé, hogy én már attól is szédültem, hogy lentről néztem.
Nem is jött le estig, amikor haza kell mennünk, bármivel is próbálkoztam. Otthon aztán másnapra kimentette magát, és elindulásig már nem is láttam. Sejtettem, hogy ezzel a csapat dologgal lehet valami baj, de nem tudtam meg róla semmi többet.
Az indulás napján roppant feszült voltam, és egyben csüggedt is. Csodás napok voltak ezek itt az erdőben, de rosszul ért véget. Amikor már mindent összepakoltunk, megérkeztek Brian szülei, és velük az én morcos lovagom is. Egy ideig a szüleink egymással beszélgettek, mi pedig álldogáltunk zavartam mellettük. Aztán Brian édesapja felém fordult.
- Brian szeretne elnézést kérni tőlem, amiért udvariatlanul viselkedett az utolsó napokban.
Meglepődtem ezen a mondaton, mert nem számítottam ilyesmire, és ráadásul Brian sem úgy nézett ki, mint aki ég a vágytól, hogy bocsánatot kérhessen. Ellenkezőleg. Édesapja szavaira elvörösödött, és a ruhája szélét kezdte el tépdesni.
- Ó, Leafblade bácsi, erre igazán nincs semmi szükség, én remekül éreztem magam itt, és nagyon sok mindent tanultam Briantől. – feleltem gyorsan.
Brian felkapta a fejét, és igen furcsatekintettel pillantott rám. Mint aki most lát először, vagy nem hisz a saját szemének.
- Köszönöm szépen, Brian! – fordultam feléje, és búcsúzóul egy puszit adtam az arcára.
A szülők ettől mind megnyugodtak, és kezdetét vette a valódi búcsúzkodás, az üdvözletek átadása távoli rokonoknak, és ismerősöknek, az égretek újabb találkozókra, és minden ilyenkor szokásos formaság. Mi pedig csak álltunk ott egymással szemben, és nem szóltunk egy szót sem. Brian lehajtott fejjel a földet rugdosta, én némileg diadalittasan néztem ezt. Kimentettem szorult helyzetéből, és a megvetett városi fruska. Az én kegyelmemből nem szidták meg még jobban. Talán ez jó lecke lesz neki a jövőre nézve. Nekem is jó lecke, hogy nem mindenki lovag, akit úgy mutatnak be.

Aranyos kis gyerekkori élmény volt. Meglepett a tanulság a végén, nem számítottam rá, de nagyon tetszett, hogy volt valami konklúziója a történetnek. És mint látjuk Aarenből sem lett medvevacsora. Sok tapasztalattal gazdagodtál, így ezt fel is írhatod magadnak, jár a 100 tp és az 1000 váltó