Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Temetés
A hatalmas tűz és a zombi sereg támadása után rengeteg halottat számoltunk. Az emberek és vámpírok egyaránt ugyan úgy. A torony fekete gyásszal telt meg, mintha az egész torony maga lett volna egy hatalmas kripta és nem az élők temették volna a halottakat, hanem holtak küldték volna vissza az élőket. Nem azért mert kevesen maradtunk, hanem azért, mert a gyásztól és sok sírástól még fehérebbnek tűntek Nebelturm vámpírjai.
Rengeteg asztalos és festő dolgozott a toronyban, akik életet leheltek a megkövesedett vámpír szívekbe. Néhány barátom az életét adta a békéért, sőt még egy közeli családtagom is meghalt, az ő temetésén kellett helytállnom, mivel a családnak főleg női tagjai maradtak a család ezen ágának. Ez a leghálásabb munka, mert ilyenkor elterelhettem figyelmemet a gyászról, amely lehúzta szívemet Nebelturm sárgásfehér márvány padlójára.
A kriptában kezdtem a napomat. Itt jó hűvös volt és kellemes csönd uralkodott. Ez a legjobb hely a merengésre, ide jövök, ha túlterhelem valamivel a fejemet. Éppen most volt kriptabővítés, ami kicsit megnehezítette a dolgok folyását, de már az utolsó simításokat végezték. Gyakorlatilag már csak egy kis söprögetés és gyertya felhelyezés maradt hátra. Választottam egy szép helyet, amit úgy ítéltem meg, hogy a családnak tetszene. Jól látható, de nem hivalkodó helyen, nehogy egy magasabb rangú úr belém kössön. Amikor végeztem, kisurrantam a kriptából és felmentem a toronyba oda, ahol a koporsót készítették. Viktória is végig velem volt, szeretett a kripták között lenni és igen ritkán lehetett itt, így amikor felmentünk a toronyba morcos lett a hangulata.
Minél magasabb rangú egy vámpír annál egzotikusabb fát használnak a koporsójához, de a legszegényebbek is megengedhetik a tölgyfa koporsót. A halott vagy közeli hozzátartozó kérésére, készülhet más fa fajtából is, de ez a legjellemzőbb. Éppen ezért nagy számban vesznek részt a koporsókészítők, míg festőből alig tízet bérelnek fel. A festők az elhunyt szerelmét, vagy kedvesét festik a koporsófedő belső falára, hogy a halott, emlékezzen kinek fogadott hűséget. Régi pogány szokásból eredt, de népünk így tisztelgett a házasság szentsége előtt.
Viktória elborzadva nézte azt, hogy milyen képek születtek. Csak bámulta tágra nyitott szemekkel és kicsit remegett. Rosszallva nézték ezt a művészek, ha volt rá alkalmuk össze is súgtak Viktória mögött. Megnéztem, hogy a mester hogyan alkotta meg Louis feleségének, Charlottnak a képét, a gyönyörűen megfaragott tölgyfa koporsóra, amelyen juharfa intarzia volt látható. Nagyon finom munka volt, de kétségtelenül, még Nebelturm falaihoz képest is túldíszített festmény zavarta a szememet. Általában egyszerű ruhában ábrázolják az özvegyet, de ez az alak, annyi fodrot, mintát és mi egyebet tett a ruhára, hogy azt hittem, hogy beleszeretett a fiatal hölgybe. Ezt azonnal szóvá is tettem.
- Uram, nem megsérteni akarom, de nem ábrázolhatja a hölgyet ennyire pompásan, kérem, rögvest javítsa ki hibáját. – mondtam nagyon szigorúan és hangosan, nehogy bármivel is próbálkozhasson. Összerezzent, de nyugodtan letette az ecsetet és felém fordult.
- Én ismerem a festés lényegét és értelmét, ezért kérem, ne szóljon bele a munkámba. Más művészeket is megkérdeztem és ők azt mondták, hogy ennyi belefér. – mondta teljes meg győződéssel, mintha igaza lenne.
- Nos én pedig jól ismerem szokásainkat és én tartozom felelősséggel a halott békességéért, szóval vagy megcsinálja úgy, ahogyan én mondom, vagy saját kezűleg fogom levakarni a festést és mást keresek a munkára, de nem adok egy rakás forgácsnál többet. – Mélyen a szemébe néztem és ezt még az is ördögibbé tette, hogy Viktória a karomat markolta ezért kissé sziszegősebb lett a hangom. Erre ez a fajankó visszafordult és folytatta a munkáját. Őrségért kiáltottam aki rögvest oda is futott hozzám, mire az emberi hulladék szabadkozni kezdett:
- Jól van, jól van, megcsinálom. Jól. Ígérem. – azzal sürgősen elkezdte kijavítani hibáját, én pedig az őrhöz fordultam:
- Ha egy véletlen ecsetvonással is díszesebbre csinálja a képet, dobják ki a toronyból. – Ezért nem szerettem ha ember végzi ezt a munkát, de sajnos most nem igen volt más lehetőségem. Az őr bólintott én pedig indultam tovább a dolgomra, mert még el kellett rendezni a lovat.
A belső istálló, csak erre az egy alkalomra volt fenntartva, a lovak persze így is megőrültek és alig lehetett őket féken tartani, még úgy is, hogy a legjámborabb kancákat használták erre a célra. Nem egyszer történt baleset abból, hogy egy ló megugrott és egy lovászt felrúgott, aki ott helyben szörnyethalt. Persze ezeknek az eseteknek a száma is lecsökkent, amióta tilos a toronyban bódító italt fogyasztani a temetés alatt. Igazából, már nem is szokott előfordulni főleg amióta teljes ellenőrzést végeznek az idegeneken, nehogy az egyik véletlen egy nekromanta legyen. Természetesen a magas rangúaknak itt is a legfehérebb szürke ló járt. A ló, akit én kerestem egy piros pej paripa volt. Ezeket is le szokták foglalni a gazdagabbak, de mivel ezt az ügyet én intéztem, ezért kicsit ráköltve, de megszereztem magunknak. Ismertem a lovászt, és amikor megtudta, hogy engem bíztak meg az üggyel, rögvest szólt a lehetőségről és elintézte nekem a lovat. Amikor megláttam, nagyon megtetszett. Öregecske volt már, valamikor a húszas éveiben járhatott, de nagyon eleven volt és tetszetős. Nem volt semmi természetes jel rajta, sőt még a sütés is alig volt látható. Ahogy közel léptem hozzá, kicsit hőkölt és prüszkölt. Hátrébb léptem, mire a ló felemelte a fejét. Amikor Viktória lépett hozzá, nyugodtan és kedvesen fogatta, egyáltalán nem csinált szinte semmit. Örültem és a lovász tenyerébe csaptam,egy kis pénzt is a kezébe juttatva ezzel. A lovat Viktóriára bíztam és elindultunk végre a halott háza felé.
Bekopogtam Louis von Nebelturm ajtaján. Anyukám nyitott ajtót sűrű könnyekkel szemében, nyakamba ugrott, a gyász miatt nem tudott semmit mondani, csak szipogott és erősen magához szorított. Sírás és erős orrfújás töltötte meg a szobát, a megszokott virágok és balzsamok illata helyett. Amikor végre eleresztett, köszöntem a családnak:
- Békét a halottnak, örömöt az élőknek. – ezzel illett köszönni és én így is tettem, de a jól és szépen hangzó választ erre nem kaptam meg, mert gyász előrébb való vendég volt. Viktória kint várt a lóval, ezért nem csuktam be az ajtót. Végül még is megkaptam a halott édesanyjától.
- Virágozzanak a rétek és hízzanak az állatok.
A halott az ágyon feküdt, teste már illatozott a csodás balzsamoktól és díszelgett szép öltözékétől. Szeme le volt hunyva, szája be volt csukva, keze a mellkasán pihent. A koporsókészítő bejött az ajtón és átadta a koporsót. Rendszerint, még egyszer végig simította munkáját, bele helyezte a párnákat, majd meghajolva távozott. Sosem szóltak egy szót sem, mindig némán jöttek és hagyták el a területet, hiszen ő maguk nem vettek részt a gyászban. Egy gyermek sírt fel az egyik szobában, Louis gyermeke, alig kettő éves volt. Mindenki őt sajnálta a leginkább, de aminek meg kellett történnie az meg is történt, nem tudunk mit tenni. A nagymamája vigyázott rá, hogy ne kelljen részt vennie a gyászban, de természetesen még utoljára láthatta apját, ahogyan az ágyon fekszik. Soha nem fogja megérteni, hogy milyen érzelmek kavaroghattak benne, de így volt helyes.
A halottat óvatosan átemeltem nyughelyére, segítségemre pedig apja volt. Nem láttam arcán jelét bánatnak sem gyásznak. Nem ő volt az első gyermek, akit elvesztett, sem pedig akit meg gyászolt, de ő volt az első, akit eltemetett. Nem mutatta, de valójában fájt a szíve. Mindenki egy darabka jól megmunkált fémet tett a koporsóba, jómagam egy fát ábrázoló acéldarabot. A fa a toronyra hasonlított, levelei pedig szépen csillogtak. Viktória intett, hogy a menet mindjárt ideér.
Amikor a menet végre elért hozzánk, a lóhoz kötöttük a koporsót és egy kis kocsikára tettük, majd mi is csatlakoztunk a menethez. Elől én, mint a család legfiatalabb tagja mentem, mögöttem Viktória mardosta kezem, utánunk vezette a lovat az özvegy és a koporsó után jött a többi közeli rokon. Az út szélén álltak az emberek, hogy ünnepi vaskesztyűjükkel megérinthessék a koporsót. Ők nem tehettek bele egy kis tárgyat ezért vagy az ünnepi vaskesztyűvel vettek részvétet, vagy rózsát dobtak a koporsóra. A legérdekesebb látvány, ahogyan a hölgyek feldobják a rózsákat, amik sosem hullnak le a dobozról. Aranyos kislányok is izgatottan dobálják és elmosolyodnak tehetségükön. A kisfiúk, inkább csak rosszalkodnak, és azt próbálgatják, hogy hogyan lehet a sok kicsi darabból összerakott kesztyűt szétszedni. Az idősek ezen nevetni szoktak, sőt még meg is simogatják a fejüket, amennyiben nem az ő gyermekük. Mert máskülönben nagyon szigorúak és kegyetlenül leszidják őket, amire kötelező megsértődniük.
Így jutott el a menet a kripta bejáratáig. A tornyon belülről indult el a folyosó, amely elvezet a sírhelyekig, de innen a gyászoló család egyedül ment tovább. A lovat pedig szabadon engedték, a halott egy darabjával, jelezvén, hogy az elhunyt, új utazásra indult. Most édesanyám, Louis egy ujjpercét kötötte hozzá a lóhoz és a kapuból elengedte. Ekkor már nem sír senki sem. A halott lelke eltávozott. A testét nyugovóra helyezték a kriptában és előkészültek a halottak búcsú vacsorájára.
Viktória hazament, mert nem bírta a mulatozást, de mivel én nem mehettem vele, ezért a műhelyben aludt. Ott volt az én illatom, amelyben ő a legkönnyebben elaludt. Én magam részt vettem a mulatozásban. Ez egy nagy vacsorával, vidám zenével és jó sok borral indult, hogy a nép egy kicsit mámorosabban sirathassa halottjait. Fülig érő szájak, habzó sörök és omló húsok, amik csak arra vártak, hogy valaki jó ízűen bekebelezze magába. Nagy kacagásokkal és szép hamis énekekkel búcsúztatták a halottakat. Valakik még az asztalon is táncoltak, de Philipp barátommal mi ketten csak éppen egy-egy saláta levélkét ettünk, egy vékony szeletke hússal, mellé éppen csak egy pár korty bort fogyasztva, hogy ne sértsük meg a házigazdát. Ezt csináltuk mi az elejétől a végéig. Egyszer oda szól:
- Nézd azt a némbert, hogy öleli az özvegyet. Mintha mindig is a szeretője lett volna.
- Hagyjad! – mondtam neki, amikor éppen egy bárány bordácskát emeltem el az egyik tálról. – Régi hagyomány nem tudsz ellene mit tenni. Az özvegy is ezt akarja, meg a másik is.
- Éppen ez zavar! Mi van, ha utána is ezt fogják csinálni?
- Az az ő bajuk! Inkább egyél. Nézd csak! Van valami sárga szósz is.
- Téged nem zavarna, ha Viktóriával csinálnák ugyan ezt? – a számban megállt az étel és meredő szemekkel ránéztem.
- Az sose fordulna elő. – mondtam, majd szabadkozni kezdett
- Igaz igaz. Én csak feltettem. Na, mindegy is. Ha nem hát nem. – szomorúan a táncoló hölgyek felé pillantott, ezért megszántam.
- Nézd csak azt a piros ruhácskát. Milyen szép kis lányka, biztosan nincs még kérője, szerintem szívesen táncolna egy daliás páncélkováccsal. – mosolyogtam miközben legyűrtem az a kis paradicsomos, sajtos, jégsalátát, ami elnyomta a hús sósságát.
- Talán igazad van. – hörpintette ki poharát és elindult, hogy felkérje a lányt. Én persze tudtam, hogy az a lány az én kérdésemre vár, de mivel én nem adhattam meg neki, Philippre bíztam a dolgot.
Philipp mindig páncélt viselt, ezen az ünnepségen is. Csetlett-botlott benne, de ma estére megtalálta élete szerelmét, akit az éjszaka leple alatt, talán meg is próbált az ágyába hurcolni, de persze mint mindig kapott egy kis hideg vizet a nyakába és elment a kocsmába verekedni. Az ünnepség végén, minden megmaradt étellel együtt egy nagy máglyán elégették az özvegyek ruháit, akik ekkor élhették ki utoljára testi vágyaikat, akár egy szeretővel egy kis szobába, vagy hússal a bendőjükbe, mert a ruha elégetése után feketébe öltöztek és hátralévő életüket a tudás megszerzésének és átadásának szentelték. Még az is, aki nem volt házas, csak nem titkolt szerelmét veszítette el. A máglyát még néhányszor körbe táncolták amíg égett, aztán mindenki hazament.
Viktóriát már alva találtam, pedig jó magam vágytam ölelésére. Mellé heveredtem és úgy pihentem ki, ennek a nehéz napnak a kellemesen az elmémre telepedő fáradalmait.
A hatalmas tűz és a zombi sereg támadása után rengeteg halottat számoltunk. Az emberek és vámpírok egyaránt ugyan úgy. A torony fekete gyásszal telt meg, mintha az egész torony maga lett volna egy hatalmas kripta és nem az élők temették volna a halottakat, hanem holtak küldték volna vissza az élőket. Nem azért mert kevesen maradtunk, hanem azért, mert a gyásztól és sok sírástól még fehérebbnek tűntek Nebelturm vámpírjai.
Rengeteg asztalos és festő dolgozott a toronyban, akik életet leheltek a megkövesedett vámpír szívekbe. Néhány barátom az életét adta a békéért, sőt még egy közeli családtagom is meghalt, az ő temetésén kellett helytállnom, mivel a családnak főleg női tagjai maradtak a család ezen ágának. Ez a leghálásabb munka, mert ilyenkor elterelhettem figyelmemet a gyászról, amely lehúzta szívemet Nebelturm sárgásfehér márvány padlójára.
A kriptában kezdtem a napomat. Itt jó hűvös volt és kellemes csönd uralkodott. Ez a legjobb hely a merengésre, ide jövök, ha túlterhelem valamivel a fejemet. Éppen most volt kriptabővítés, ami kicsit megnehezítette a dolgok folyását, de már az utolsó simításokat végezték. Gyakorlatilag már csak egy kis söprögetés és gyertya felhelyezés maradt hátra. Választottam egy szép helyet, amit úgy ítéltem meg, hogy a családnak tetszene. Jól látható, de nem hivalkodó helyen, nehogy egy magasabb rangú úr belém kössön. Amikor végeztem, kisurrantam a kriptából és felmentem a toronyba oda, ahol a koporsót készítették. Viktória is végig velem volt, szeretett a kripták között lenni és igen ritkán lehetett itt, így amikor felmentünk a toronyba morcos lett a hangulata.
Minél magasabb rangú egy vámpír annál egzotikusabb fát használnak a koporsójához, de a legszegényebbek is megengedhetik a tölgyfa koporsót. A halott vagy közeli hozzátartozó kérésére, készülhet más fa fajtából is, de ez a legjellemzőbb. Éppen ezért nagy számban vesznek részt a koporsókészítők, míg festőből alig tízet bérelnek fel. A festők az elhunyt szerelmét, vagy kedvesét festik a koporsófedő belső falára, hogy a halott, emlékezzen kinek fogadott hűséget. Régi pogány szokásból eredt, de népünk így tisztelgett a házasság szentsége előtt.
Viktória elborzadva nézte azt, hogy milyen képek születtek. Csak bámulta tágra nyitott szemekkel és kicsit remegett. Rosszallva nézték ezt a művészek, ha volt rá alkalmuk össze is súgtak Viktória mögött. Megnéztem, hogy a mester hogyan alkotta meg Louis feleségének, Charlottnak a képét, a gyönyörűen megfaragott tölgyfa koporsóra, amelyen juharfa intarzia volt látható. Nagyon finom munka volt, de kétségtelenül, még Nebelturm falaihoz képest is túldíszített festmény zavarta a szememet. Általában egyszerű ruhában ábrázolják az özvegyet, de ez az alak, annyi fodrot, mintát és mi egyebet tett a ruhára, hogy azt hittem, hogy beleszeretett a fiatal hölgybe. Ezt azonnal szóvá is tettem.
- Uram, nem megsérteni akarom, de nem ábrázolhatja a hölgyet ennyire pompásan, kérem, rögvest javítsa ki hibáját. – mondtam nagyon szigorúan és hangosan, nehogy bármivel is próbálkozhasson. Összerezzent, de nyugodtan letette az ecsetet és felém fordult.
- Én ismerem a festés lényegét és értelmét, ezért kérem, ne szóljon bele a munkámba. Más művészeket is megkérdeztem és ők azt mondták, hogy ennyi belefér. – mondta teljes meg győződéssel, mintha igaza lenne.
- Nos én pedig jól ismerem szokásainkat és én tartozom felelősséggel a halott békességéért, szóval vagy megcsinálja úgy, ahogyan én mondom, vagy saját kezűleg fogom levakarni a festést és mást keresek a munkára, de nem adok egy rakás forgácsnál többet. – Mélyen a szemébe néztem és ezt még az is ördögibbé tette, hogy Viktória a karomat markolta ezért kissé sziszegősebb lett a hangom. Erre ez a fajankó visszafordult és folytatta a munkáját. Őrségért kiáltottam aki rögvest oda is futott hozzám, mire az emberi hulladék szabadkozni kezdett:
- Jól van, jól van, megcsinálom. Jól. Ígérem. – azzal sürgősen elkezdte kijavítani hibáját, én pedig az őrhöz fordultam:
- Ha egy véletlen ecsetvonással is díszesebbre csinálja a képet, dobják ki a toronyból. – Ezért nem szerettem ha ember végzi ezt a munkát, de sajnos most nem igen volt más lehetőségem. Az őr bólintott én pedig indultam tovább a dolgomra, mert még el kellett rendezni a lovat.
A belső istálló, csak erre az egy alkalomra volt fenntartva, a lovak persze így is megőrültek és alig lehetett őket féken tartani, még úgy is, hogy a legjámborabb kancákat használták erre a célra. Nem egyszer történt baleset abból, hogy egy ló megugrott és egy lovászt felrúgott, aki ott helyben szörnyethalt. Persze ezeknek az eseteknek a száma is lecsökkent, amióta tilos a toronyban bódító italt fogyasztani a temetés alatt. Igazából, már nem is szokott előfordulni főleg amióta teljes ellenőrzést végeznek az idegeneken, nehogy az egyik véletlen egy nekromanta legyen. Természetesen a magas rangúaknak itt is a legfehérebb szürke ló járt. A ló, akit én kerestem egy piros pej paripa volt. Ezeket is le szokták foglalni a gazdagabbak, de mivel ezt az ügyet én intéztem, ezért kicsit ráköltve, de megszereztem magunknak. Ismertem a lovászt, és amikor megtudta, hogy engem bíztak meg az üggyel, rögvest szólt a lehetőségről és elintézte nekem a lovat. Amikor megláttam, nagyon megtetszett. Öregecske volt már, valamikor a húszas éveiben járhatott, de nagyon eleven volt és tetszetős. Nem volt semmi természetes jel rajta, sőt még a sütés is alig volt látható. Ahogy közel léptem hozzá, kicsit hőkölt és prüszkölt. Hátrébb léptem, mire a ló felemelte a fejét. Amikor Viktória lépett hozzá, nyugodtan és kedvesen fogatta, egyáltalán nem csinált szinte semmit. Örültem és a lovász tenyerébe csaptam,egy kis pénzt is a kezébe juttatva ezzel. A lovat Viktóriára bíztam és elindultunk végre a halott háza felé.
Bekopogtam Louis von Nebelturm ajtaján. Anyukám nyitott ajtót sűrű könnyekkel szemében, nyakamba ugrott, a gyász miatt nem tudott semmit mondani, csak szipogott és erősen magához szorított. Sírás és erős orrfújás töltötte meg a szobát, a megszokott virágok és balzsamok illata helyett. Amikor végre eleresztett, köszöntem a családnak:
- Békét a halottnak, örömöt az élőknek. – ezzel illett köszönni és én így is tettem, de a jól és szépen hangzó választ erre nem kaptam meg, mert gyász előrébb való vendég volt. Viktória kint várt a lóval, ezért nem csuktam be az ajtót. Végül még is megkaptam a halott édesanyjától.
- Virágozzanak a rétek és hízzanak az állatok.
A halott az ágyon feküdt, teste már illatozott a csodás balzsamoktól és díszelgett szép öltözékétől. Szeme le volt hunyva, szája be volt csukva, keze a mellkasán pihent. A koporsókészítő bejött az ajtón és átadta a koporsót. Rendszerint, még egyszer végig simította munkáját, bele helyezte a párnákat, majd meghajolva távozott. Sosem szóltak egy szót sem, mindig némán jöttek és hagyták el a területet, hiszen ő maguk nem vettek részt a gyászban. Egy gyermek sírt fel az egyik szobában, Louis gyermeke, alig kettő éves volt. Mindenki őt sajnálta a leginkább, de aminek meg kellett történnie az meg is történt, nem tudunk mit tenni. A nagymamája vigyázott rá, hogy ne kelljen részt vennie a gyászban, de természetesen még utoljára láthatta apját, ahogyan az ágyon fekszik. Soha nem fogja megérteni, hogy milyen érzelmek kavaroghattak benne, de így volt helyes.
A halottat óvatosan átemeltem nyughelyére, segítségemre pedig apja volt. Nem láttam arcán jelét bánatnak sem gyásznak. Nem ő volt az első gyermek, akit elvesztett, sem pedig akit meg gyászolt, de ő volt az első, akit eltemetett. Nem mutatta, de valójában fájt a szíve. Mindenki egy darabka jól megmunkált fémet tett a koporsóba, jómagam egy fát ábrázoló acéldarabot. A fa a toronyra hasonlított, levelei pedig szépen csillogtak. Viktória intett, hogy a menet mindjárt ideér.
Amikor a menet végre elért hozzánk, a lóhoz kötöttük a koporsót és egy kis kocsikára tettük, majd mi is csatlakoztunk a menethez. Elől én, mint a család legfiatalabb tagja mentem, mögöttem Viktória mardosta kezem, utánunk vezette a lovat az özvegy és a koporsó után jött a többi közeli rokon. Az út szélén álltak az emberek, hogy ünnepi vaskesztyűjükkel megérinthessék a koporsót. Ők nem tehettek bele egy kis tárgyat ezért vagy az ünnepi vaskesztyűvel vettek részvétet, vagy rózsát dobtak a koporsóra. A legérdekesebb látvány, ahogyan a hölgyek feldobják a rózsákat, amik sosem hullnak le a dobozról. Aranyos kislányok is izgatottan dobálják és elmosolyodnak tehetségükön. A kisfiúk, inkább csak rosszalkodnak, és azt próbálgatják, hogy hogyan lehet a sok kicsi darabból összerakott kesztyűt szétszedni. Az idősek ezen nevetni szoktak, sőt még meg is simogatják a fejüket, amennyiben nem az ő gyermekük. Mert máskülönben nagyon szigorúak és kegyetlenül leszidják őket, amire kötelező megsértődniük.
Így jutott el a menet a kripta bejáratáig. A tornyon belülről indult el a folyosó, amely elvezet a sírhelyekig, de innen a gyászoló család egyedül ment tovább. A lovat pedig szabadon engedték, a halott egy darabjával, jelezvén, hogy az elhunyt, új utazásra indult. Most édesanyám, Louis egy ujjpercét kötötte hozzá a lóhoz és a kapuból elengedte. Ekkor már nem sír senki sem. A halott lelke eltávozott. A testét nyugovóra helyezték a kriptában és előkészültek a halottak búcsú vacsorájára.
Viktória hazament, mert nem bírta a mulatozást, de mivel én nem mehettem vele, ezért a műhelyben aludt. Ott volt az én illatom, amelyben ő a legkönnyebben elaludt. Én magam részt vettem a mulatozásban. Ez egy nagy vacsorával, vidám zenével és jó sok borral indult, hogy a nép egy kicsit mámorosabban sirathassa halottjait. Fülig érő szájak, habzó sörök és omló húsok, amik csak arra vártak, hogy valaki jó ízűen bekebelezze magába. Nagy kacagásokkal és szép hamis énekekkel búcsúztatták a halottakat. Valakik még az asztalon is táncoltak, de Philipp barátommal mi ketten csak éppen egy-egy saláta levélkét ettünk, egy vékony szeletke hússal, mellé éppen csak egy pár korty bort fogyasztva, hogy ne sértsük meg a házigazdát. Ezt csináltuk mi az elejétől a végéig. Egyszer oda szól:
- Nézd azt a némbert, hogy öleli az özvegyet. Mintha mindig is a szeretője lett volna.
- Hagyjad! – mondtam neki, amikor éppen egy bárány bordácskát emeltem el az egyik tálról. – Régi hagyomány nem tudsz ellene mit tenni. Az özvegy is ezt akarja, meg a másik is.
- Éppen ez zavar! Mi van, ha utána is ezt fogják csinálni?
- Az az ő bajuk! Inkább egyél. Nézd csak! Van valami sárga szósz is.
- Téged nem zavarna, ha Viktóriával csinálnák ugyan ezt? – a számban megállt az étel és meredő szemekkel ránéztem.
- Az sose fordulna elő. – mondtam, majd szabadkozni kezdett
- Igaz igaz. Én csak feltettem. Na, mindegy is. Ha nem hát nem. – szomorúan a táncoló hölgyek felé pillantott, ezért megszántam.
- Nézd csak azt a piros ruhácskát. Milyen szép kis lányka, biztosan nincs még kérője, szerintem szívesen táncolna egy daliás páncélkováccsal. – mosolyogtam miközben legyűrtem az a kis paradicsomos, sajtos, jégsalátát, ami elnyomta a hús sósságát.
- Talán igazad van. – hörpintette ki poharát és elindult, hogy felkérje a lányt. Én persze tudtam, hogy az a lány az én kérdésemre vár, de mivel én nem adhattam meg neki, Philippre bíztam a dolgot.
Philipp mindig páncélt viselt, ezen az ünnepségen is. Csetlett-botlott benne, de ma estére megtalálta élete szerelmét, akit az éjszaka leple alatt, talán meg is próbált az ágyába hurcolni, de persze mint mindig kapott egy kis hideg vizet a nyakába és elment a kocsmába verekedni. Az ünnepség végén, minden megmaradt étellel együtt egy nagy máglyán elégették az özvegyek ruháit, akik ekkor élhették ki utoljára testi vágyaikat, akár egy szeretővel egy kis szobába, vagy hússal a bendőjükbe, mert a ruha elégetése után feketébe öltöztek és hátralévő életüket a tudás megszerzésének és átadásának szentelték. Még az is, aki nem volt házas, csak nem titkolt szerelmét veszítette el. A máglyát még néhányszor körbe táncolták amíg égett, aztán mindenki hazament.
Viktóriát már alva találtam, pedig jó magam vágytam ölelésére. Mellé heveredtem és úgy pihentem ki, ennek a nehéz napnak a kellemesen az elmémre telepedő fáradalmait.
Lényeg a lényeg, egy nagyon erős nosztalgiaszagot érzek a reagból, tényleg úgy hat, mintha csak hazatértél volna. Nem csak Johann, hanem te is. Végre elkapott az íróka, s elengedted magad, kiírtál mindent. 
