Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:



You are not connected. Please login or register

Johann von Nebelturm élmények

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Johann von Nebelturm élmények Empty Johann von Nebelturm élmények Hétf. Aug. 05, 2019 2:14 pm

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Temetés

A hatalmas tűz és a zombi sereg támadása után rengeteg halottat számoltunk. Az emberek és vámpírok egyaránt ugyan úgy. A torony fekete gyásszal telt meg, mintha az egész torony maga lett volna egy hatalmas kripta és nem az élők temették volna a halottakat, hanem holtak küldték volna vissza az élőket. Nem azért mert kevesen maradtunk, hanem azért, mert a gyásztól és sok sírástól még fehérebbnek tűntek Nebelturm vámpírjai.

Rengeteg asztalos és festő dolgozott a toronyban, akik életet leheltek a megkövesedett vámpír szívekbe. Néhány barátom az életét adta a békéért, sőt még egy közeli családtagom is meghalt, az ő temetésén kellett helytállnom, mivel a családnak főleg női tagjai maradtak a család ezen ágának. Ez a leghálásabb munka, mert ilyenkor elterelhettem figyelmemet a gyászról, amely lehúzta szívemet Nebelturm sárgásfehér márvány padlójára.

A kriptában kezdtem a napomat. Itt jó hűvös volt és kellemes csönd uralkodott. Ez a legjobb hely a merengésre, ide jövök, ha túlterhelem valamivel a fejemet. Éppen most volt kriptabővítés, ami kicsit megnehezítette a dolgok folyását, de már az utolsó simításokat végezték. Gyakorlatilag már csak egy kis söprögetés és gyertya felhelyezés maradt hátra. Választottam egy szép helyet, amit úgy ítéltem meg, hogy a családnak tetszene. Jól látható, de nem hivalkodó helyen, nehogy egy magasabb rangú úr belém kössön. Amikor végeztem, kisurrantam a kriptából és felmentem a toronyba oda, ahol a koporsót készítették. Viktória is végig velem volt, szeretett a kripták között lenni és igen ritkán lehetett itt, így amikor felmentünk a toronyba morcos lett a hangulata.

Minél magasabb rangú egy vámpír annál egzotikusabb fát használnak a koporsójához, de a legszegényebbek is megengedhetik a tölgyfa koporsót. A halott vagy közeli hozzátartozó kérésére, készülhet más fa fajtából is, de ez a legjellemzőbb. Éppen ezért nagy számban vesznek részt a koporsókészítők, míg festőből alig tízet bérelnek fel. A festők az elhunyt szerelmét, vagy kedvesét festik a koporsófedő belső falára, hogy a halott, emlékezzen kinek fogadott hűséget. Régi pogány szokásból eredt, de népünk így tisztelgett a házasság szentsége előtt.

Viktória elborzadva nézte azt, hogy milyen képek születtek. Csak bámulta tágra nyitott szemekkel és kicsit remegett. Rosszallva nézték ezt a művészek, ha volt rá alkalmuk össze is súgtak Viktória mögött. Megnéztem, hogy a mester hogyan alkotta meg Louis feleségének, Charlottnak a képét, a gyönyörűen megfaragott tölgyfa koporsóra, amelyen juharfa intarzia volt látható. Nagyon finom munka volt, de kétségtelenül, még Nebelturm falaihoz képest is túldíszített festmény zavarta a szememet. Általában egyszerű ruhában ábrázolják az özvegyet, de ez az alak, annyi fodrot, mintát és mi egyebet tett a ruhára, hogy azt hittem, hogy beleszeretett a fiatal hölgybe. Ezt azonnal szóvá is tettem.

- Uram, nem megsérteni akarom, de nem ábrázolhatja a hölgyet ennyire pompásan, kérem, rögvest javítsa ki hibáját.
– mondtam nagyon szigorúan és hangosan, nehogy bármivel is próbálkozhasson. Összerezzent, de nyugodtan letette az ecsetet és felém fordult.
- Én ismerem a festés lényegét és értelmét, ezért kérem, ne szóljon bele a munkámba. Más művészeket is megkérdeztem és ők azt mondták, hogy ennyi belefér. – mondta teljes meg győződéssel, mintha igaza lenne.
- Nos én pedig jól ismerem szokásainkat és én tartozom felelősséggel a halott békességéért, szóval vagy megcsinálja úgy, ahogyan én mondom, vagy saját kezűleg fogom levakarni a festést és mást keresek a munkára, de nem adok egy rakás forgácsnál többet. – Mélyen a szemébe néztem és ezt még az is ördögibbé tette, hogy Viktória a karomat markolta ezért kissé sziszegősebb lett a hangom. Erre ez a fajankó visszafordult és folytatta a munkáját. Őrségért kiáltottam aki rögvest oda is futott hozzám, mire az emberi hulladék szabadkozni kezdett:
- Jól van, jól van, megcsinálom. Jól. Ígérem. – azzal sürgősen elkezdte kijavítani hibáját, én pedig az őrhöz fordultam:
- Ha egy véletlen ecsetvonással is díszesebbre csinálja a képet, dobják ki a toronyból. – Ezért nem szerettem ha ember végzi ezt a munkát, de sajnos most nem igen volt más lehetőségem. Az őr bólintott én pedig indultam tovább a dolgomra, mert még el kellett rendezni a lovat.

A belső istálló, csak erre az egy alkalomra volt fenntartva, a lovak persze így is megőrültek és alig lehetett őket féken tartani, még úgy is, hogy a legjámborabb kancákat használták erre a célra. Nem egyszer történt baleset abból, hogy egy ló megugrott és egy lovászt felrúgott, aki ott helyben szörnyethalt. Persze ezeknek az eseteknek a száma is lecsökkent, amióta tilos a toronyban bódító italt fogyasztani a temetés alatt. Igazából, már nem is szokott előfordulni főleg amióta teljes ellenőrzést végeznek az idegeneken, nehogy az egyik véletlen egy nekromanta legyen. Természetesen a magas rangúaknak itt is a legfehérebb szürke ló járt. A ló, akit én kerestem egy piros pej paripa volt. Ezeket is le szokták foglalni a gazdagabbak, de mivel ezt az ügyet én intéztem, ezért kicsit ráköltve, de megszereztem magunknak. Ismertem a lovászt, és amikor megtudta, hogy engem bíztak meg az üggyel, rögvest szólt a lehetőségről és elintézte nekem a lovat.  Amikor megláttam, nagyon megtetszett. Öregecske volt már, valamikor a húszas éveiben járhatott, de nagyon eleven volt és tetszetős. Nem volt semmi természetes jel rajta, sőt még a sütés is alig volt látható. Ahogy közel léptem hozzá, kicsit hőkölt és prüszkölt. Hátrébb léptem, mire a ló felemelte a fejét. Amikor Viktória lépett hozzá, nyugodtan és kedvesen fogatta, egyáltalán nem csinált szinte semmit. Örültem és a lovász tenyerébe csaptam,egy kis pénzt is a kezébe juttatva ezzel.  A lovat Viktóriára bíztam és elindultunk végre a halott háza felé.
Bekopogtam Louis von Nebelturm ajtaján. Anyukám nyitott ajtót sűrű könnyekkel szemében, nyakamba ugrott, a gyász miatt nem tudott semmit mondani, csak szipogott és erősen magához szorított. Sírás és erős orrfújás töltötte meg a szobát, a megszokott virágok és balzsamok illata helyett. Amikor végre eleresztett, köszöntem a családnak:

- Békét a halottnak, örömöt az élőknek. – ezzel illett köszönni és én így is tettem, de a jól és szépen hangzó választ erre nem kaptam meg, mert gyász előrébb való vendég volt. Viktória kint várt a lóval, ezért nem csuktam be az ajtót. Végül még is megkaptam a halott édesanyjától.

- Virágozzanak a rétek és hízzanak az állatok.


A halott az ágyon feküdt, teste már illatozott a csodás balzsamoktól és díszelgett szép öltözékétől. Szeme le volt hunyva, szája be volt csukva, keze a mellkasán pihent. A koporsókészítő bejött az ajtón és átadta a koporsót. Rendszerint, még egyszer végig simította munkáját, bele helyezte a párnákat, majd meghajolva távozott. Sosem szóltak egy szót sem, mindig némán jöttek és hagyták el a területet, hiszen ő maguk nem vettek részt a gyászban. Egy gyermek sírt fel az egyik szobában, Louis gyermeke, alig kettő éves volt. Mindenki őt sajnálta a leginkább, de aminek meg kellett történnie az meg is történt, nem tudunk mit tenni. A nagymamája vigyázott rá, hogy ne kelljen részt vennie a gyászban, de természetesen még utoljára láthatta apját, ahogyan az ágyon fekszik. Soha nem fogja megérteni, hogy milyen érzelmek kavaroghattak benne, de így volt helyes.

A halottat óvatosan átemeltem nyughelyére, segítségemre pedig apja volt. Nem láttam arcán jelét bánatnak sem gyásznak. Nem ő volt az első gyermek, akit elvesztett, sem pedig akit meg gyászolt, de ő volt az első, akit eltemetett. Nem mutatta, de valójában fájt a szíve. Mindenki egy darabka jól megmunkált fémet tett a koporsóba, jómagam egy fát ábrázoló acéldarabot. A fa a toronyra hasonlított, levelei pedig szépen csillogtak. Viktória intett, hogy a menet mindjárt ideér.

Amikor a menet végre elért hozzánk, a lóhoz kötöttük a koporsót és egy kis kocsikára tettük, majd mi is csatlakoztunk a menethez. Elől én, mint a család legfiatalabb tagja mentem, mögöttem Viktória mardosta kezem, utánunk vezette a lovat az özvegy és a koporsó után jött a többi közeli rokon. Az út szélén álltak az emberek, hogy ünnepi vaskesztyűjükkel megérinthessék a koporsót. Ők nem tehettek bele egy kis tárgyat ezért vagy az ünnepi vaskesztyűvel vettek részvétet, vagy rózsát dobtak a koporsóra. A legérdekesebb látvány, ahogyan a hölgyek feldobják a rózsákat, amik sosem hullnak le a dobozról. Aranyos kislányok is izgatottan dobálják és elmosolyodnak tehetségükön. A kisfiúk, inkább csak rosszalkodnak, és azt próbálgatják, hogy hogyan lehet a sok kicsi darabból összerakott kesztyűt szétszedni. Az idősek ezen nevetni szoktak, sőt még meg is simogatják a fejüket, amennyiben nem az ő gyermekük. Mert máskülönben nagyon szigorúak és kegyetlenül leszidják őket, amire kötelező megsértődniük.

Így jutott el a menet a kripta bejáratáig. A tornyon belülről indult el a folyosó, amely elvezet a sírhelyekig, de innen a gyászoló család egyedül ment tovább. A lovat pedig szabadon engedték, a halott egy darabjával, jelezvén, hogy az elhunyt, új utazásra indult. Most édesanyám, Louis egy ujjpercét kötötte hozzá a lóhoz és a kapuból elengedte. Ekkor már nem sír senki sem. A halott lelke eltávozott. A testét nyugovóra helyezték a kriptában és előkészültek a halottak búcsú vacsorájára.

Viktória hazament, mert nem bírta a mulatozást, de mivel én nem mehettem vele, ezért a műhelyben aludt. Ott volt az én illatom, amelyben ő a legkönnyebben elaludt. Én magam részt vettem a mulatozásban. Ez egy nagy vacsorával, vidám zenével és jó sok borral indult, hogy a nép egy kicsit mámorosabban sirathassa halottjait. Fülig érő szájak, habzó sörök és omló húsok, amik csak arra vártak, hogy valaki jó ízűen bekebelezze magába. Nagy kacagásokkal és szép hamis énekekkel búcsúztatták a halottakat. Valakik még az asztalon is táncoltak, de Philipp barátommal mi ketten csak éppen egy-egy saláta levélkét ettünk, egy vékony szeletke hússal, mellé éppen csak egy pár korty bort fogyasztva, hogy ne sértsük meg a házigazdát. Ezt csináltuk mi az elejétől a végéig. Egyszer oda szól:
- Nézd azt a némbert, hogy öleli az özvegyet. Mintha mindig is a szeretője lett volna.
- Hagyjad! – mondtam neki, amikor éppen egy bárány bordácskát emeltem el az egyik tálról. – Régi hagyomány nem tudsz ellene mit tenni. Az özvegy is ezt akarja, meg a másik is.
- Éppen ez zavar! Mi van, ha utána is ezt fogják csinálni?
- Az az ő bajuk! Inkább egyél. Nézd csak! Van valami sárga szósz is.
- Téged nem zavarna, ha Viktóriával csinálnák ugyan ezt? – a számban megállt az étel és meredő szemekkel ránéztem.
- Az sose fordulna elő. – mondtam, majd szabadkozni kezdett
- Igaz igaz. Én csak feltettem. Na, mindegy is. Ha nem hát nem. – szomorúan a táncoló hölgyek felé pillantott, ezért megszántam.
- Nézd csak azt a piros ruhácskát. Milyen szép kis lányka, biztosan nincs még kérője, szerintem szívesen táncolna egy daliás páncélkováccsal. – mosolyogtam miközben legyűrtem az a kis paradicsomos, sajtos, jégsalátát, ami elnyomta a hús sósságát.
- Talán igazad van. – hörpintette ki poharát és elindult, hogy felkérje a lányt. Én persze tudtam, hogy az a lány az én kérdésemre vár, de mivel én nem adhattam meg neki, Philippre bíztam a dolgot.

Philipp mindig páncélt viselt, ezen az ünnepségen is. Csetlett-botlott benne, de ma estére megtalálta élete szerelmét, akit az éjszaka leple alatt, talán meg is próbált az ágyába hurcolni, de persze mint mindig kapott egy kis hideg vizet a nyakába és elment a kocsmába verekedni. Az ünnepség végén, minden megmaradt étellel együtt egy nagy máglyán elégették az özvegyek ruháit, akik ekkor élhették ki utoljára testi vágyaikat, akár egy szeretővel egy kis szobába, vagy hússal a bendőjükbe, mert a ruha elégetése után feketébe öltöztek és hátralévő életüket a tudás megszerzésének és átadásának szentelték. Még az is, aki nem volt házas, csak nem titkolt szerelmét veszítette el. A máglyát még néhányszor körbe táncolták amíg égett, aztán mindenki hazament.

Viktóriát már alva találtam, pedig jó magam vágytam ölelésére. Mellé heveredtem és úgy pihentem ki, ennek a nehéz napnak a kellemesen az elmémre telepedő fáradalmait.

https://questforazrael.hungarianforum.net/t1667-johann-von-nebelturm?nid=1#17132https://questforazrael.hungarianforum.net/t1667-johann-von-nebelturm?nid=1#17132 https://questforazrael.hungarianforum.net/t1668-johann-von-nebelturm

2Johann von Nebelturm élmények Empty Re: Johann von Nebelturm élmények Hétf. Aug. 12, 2019 6:42 pm

Serene Nightbough

Serene Nightbough
Mesélő
Mesélő
Kedves Johann! Előszr is le a kalappal. Gyönyörűen és meglepő részletességgel dolgoztad ki a vámpírok temetkezési szokásait, néhány speciálisan Nebelturm szokással egybekötve. Az ugyan nem derült ki, hogy Louis és Johann milyen kapcsolatban álltak pontosan egymással (bár úgy sejtem rokonok lehettek), így is érződött, hogy a karakter mennyire jelen volt, és mennyire kivette a részét az egész folyamatban. Összességében meg vagyok vele elégedve, néhány nyelvtani apróságot találtam az elején (1-2 szóismétlés vagy furcsán szerkesztett mondat, illetve, hogy a passzív szerkezet magyarban nem szép, bár az angolból már erősen átszivárgott).

Nézzük a jutalmakat!
Első élményért jár 100 tp, 1000 váltó és egy tárgy:

Név: Örökség
Típus: Kiegészítő
Leírás: A halottak minden hozzájuk közel álló élőre szoktak hagyni valamit, kisebb-nagyobb apróságokat, emlékezetes tárgyakat. A barátod rád is hagyott valamit: egy különleges, meglepően apró kalapácsot, ami annál nagyobb mágiát rejt magában. Amennyiben Johann ezt a kalapácsot valamilyen fémhez érinti és képes 3 másodpercig (1 kör) rajta tartani (úgy, hogy közben Johann is fogja és koncentrál) utána az adott fém engedelmeskedni fog Johannak, és úgy képes formálni azt a Nebelturm, a puszta akaratával mintha agyag lenne, 5 teljes percig (kb. 6 kör). Vonatkozik megmunkált fémekre, ötvözetekre, de nyers ércekre nem. Használat után 1 napig pihentetni kell a tárgyat.

3Johann von Nebelturm élmények Empty Re: Johann von Nebelturm élmények Szer. Feb. 10, 2021 1:47 pm

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Nem mindig könnyű régi barátokkal találkozni, merthogy sokszor annyi minden történik a személyekkel akár rövid idő alatt is, hogy képesek nagyon megváltozni...

Nagyot sóhajtottam, hogy megint ide kint találok vámpírokat csak úgy lófrálni. Mintha bármi keresni valójuk lenne itt. Reméltem, hogy visszatértem észrevétlen marad, de ennek már szinte úgy is lőttek, hacsak valami csoda folytán el nem felejti kedves szomszédom, hogy bele botlottam. Régóta nem jártam itt. Egyik kezemben fácán a másikkal próbáltam utat csinálni magamnak. Végig az utcán, balra, jobbra át a mindenen is, a főtéren a, piacon, szinte mindenből vittem magammal mire végre elértem a célomat: a templomot. Olyan gyorsan átértem, hogy még a kis szoba csöndjében is a piac ricsaját hallottam. Felsóhajtottam, ittam egy pohár vizet és végre neki álltam a dolgomnak. A vásárolt és véletlenül gyűjtött ételek hadát átadtam a szakácsoknak és átöltöztem az esküvői ruhámba. Ahogy elhúztam az ajtót a résztvevők beszélgetése és a gyermek üvöltés ismét elöntötte a fejemet. A lelkész intett, hogy minden készen áll és elkezdhetjük.

- Készen állsz?

- Készen! – feleltem Maxnak. Alig két éve ismerem, de ő segített át ezen a két éven. Vele szinte bejártuk a Déli világot. Sok kalandon voltunk túl és az ő segítsége nélkül – bár még teljesen nem lett megoldva – menyasszonyom sem tudná elfolytani azt aki még benne él. Nehéz volt ez a két év, főleg a gyermek megszületésével. De most megnyugodtam, hogy végre megkeresztelhetem. Az sem volt egy könnyű ügy, de édesanyámnak aki ekkor mellém lépett, igen erős meggyőző képességei vannak.

- Itt az idő. – átfogta a karomat, büszkén kihúzva magát, mosolyogva és eltelve a pillanat örömétől végig vezetett a templom hajóján az oltárhoz. Éreztem, hogy karja feszült a szentség fájdalmától, de már annyira megszokta, hogy szinte ő sem veszi észre. Én sem tudtam teljesen elengedett lenni, de jobban izgultam az esküvő miatt.

A ceremónia könnyedén ment, szeretett kislányomat megkereszteltem, bár kis nehézség volt, hogy kedvenc kalapácsát nem volt hajlandó elengedni, de a lelkész rugalmas és tapasztalt volt ezért meg tudta oldani. Természetesen a fénypont még is csak a házasság kötés volt, hogy elvehettem az én kedvesemet. Vigadtunk és mulattunk, ahogyan egy esküvő és egy keresztelő után szokás. A lakodalom alatt sok ismerős arcot láttam, régi barátok és kuncsaftok, ismerősök, ellenségek, akik valójában az ingyen étel miatt jöttek, de társaságuk még is kellemes volt. Senki nem először látta Viktóriát, bár ezt kevesen tudták. Önfeledten táncolt, gyönyörű volt, káprázatosan gyönyörű, mint egy fehér virág teljes pompájában. Még mindig bennem volt a félelem, hogy esetleg nem bírja, de semmi baj nem történt. Szerettem volna egy kicsit több bort inni, egy kicsit elengedni magam. A zaj a tömeg most olyan békésnek hatott, de nem engedtem le a védelmem, már csak gyermekem miatt sem, akit szintén körül álltak és ünnepeltek.

- Viktója!

- De aranyos… - csapták össze a kezüket a kezüket a vendégek.

- És apukád nevét is el tudod mondani? – szigorúan a tömegre nézett és kissé magába fordulva megpróbálkozott a szóval:

- Gyohan! – mire természetesen a közönség teljesen elájult. Voltak, akiket nagyon hiányoltunk a vendégek sorai közül, de sajnos maga az esküvő is sebtében lett tervezve. Barátok, akiket nem láttunk régóta. Tudtam, hogy ha lehetséges lesz, szívesen meglátogatnám Wilhelmina von Nachtrabent kastélyában, de volt olyan akinek a nevére is már csak homályosan emlékszem...

Önfeledten, habár nem mértéktelenül fogyasztottunk, táncoltunk, nevettünk. Szép lassan az éj leszállt és az emberek haza szállingóztak. Én magam is szívesen elmentem volna aludni, Max és édes anyám mindenre oda figyelt, Viktóriát még mindig körbe ölelték az emberek. Fáradhatatlan mosolya felejthetetlenné tette az estét.

- Johann, öreg barátom!- szólalt meg egy hang mögülem.

- Philipp, hát eljöttél?

- Ki nem hagynám az esküvődet. – nem veszített semmit kezének erejéből, én talán egy kicsit ellustultam az utóbbi időkben. – Hogy vagy te vén ló kötő?

- Köszönöm szépen, éldegélek. Lett egy kislányom, bejártam sok elhagyatott kis falucskát, találkoztam érdekes emberekkel. Nem sok mindent találtam, ami érdekelt volna, de újabb barátságokra tettem szert. És veled mi a helyzet?

- Hát nézd meg én meg itt ragadtam. Munka van bőven, lehet a műhelyt építgetni, a tudásomat csiszolgatni.

- Még mindig kergeted a lányokat? – kérdésemre arca elkomorodott és lassan megrázta a fejét.

- Amióta elmentetek, azóta… nem is tudom… nem találom magamat. Sötétek az álmaim és megkövült a nyelvem. Az alkohol nem boldogít, de jó és csalárdságos társaságot ad.

- Na de csak vannak olyanok, akikkel tudsz beszélgetni, mulatni…

- Néha egy két barátom meglátogat, de ezen kívül nem nagyon beszélek senkivel… Johann. Láttam sok mindent mostanság, ami nem tetszik itt. Fekete üzletek, sötét alakok, értelmetlenül fecsegő fiatalok… Fájnak a végtagjaim. Néha napján alig bírom megemelni a kalapácsot. Valahányszor felébredek álmomból alig bírok felkelni és vissza szeretnék menni. Úgy érzem, hogy annyi minden van amit szeretnék, de ez mind elérhetetlen. Nem igazán kedvelek senkit, semmit, nem vonz igazán semmi. Csak a munka van…

- De azért valakivel beszélsz… nap mint nap… nem?

- Nem… - egy ideig csendben ültünk. Nem tudtam mit mondjak. Végül én törtem meg a csendet.

- Gyere Hellenburgba.

- Nem tehetem. Még vannak megrendelések és adósságba is keveredtem…

- Segíte…

- Nem! – vágta rá erősen – Nem szeretnék senkinek sem tartozni majd megoldom. Simán. Kicsit összeszedem magamat és elintézem.

- De mi mindig segítettünk egymásnak. Emlékezz amikor a kiképzésen bajba keveredtünk. Kiborítottam a fegyveres hordót dühömben. Mind elszenvedtük a verést, pedig te tudtad, hogy én voltam. Vagy amikor úgy összegubancolódtak a lányokkal a dolgok, hogy felkeltek ellened, én kiálltam melletted. Vagy amikor megszöktünk, hogy meglessük a lányokat. Te is beismerted, hogy nem ért még olyan kellemes élmény. Még az is megérte, hogy utána nem csak elvertek, de még zárdában is voltunk. Emlékszem, hogy utána milyen büszkén viselted a páncélodat, annak ellenére, hogy szörnyű fájdalom volt. Én most is szeretnék kiállni melletted és segíteni.

- Sajnálom, de én már nem érzek így.

- Mitől vagy ennyire keserű?

- Nos szóval… Volt egy lány… Egy igazán szép, erős, magas, akit még a Valkűrök is a soraik között akarnának tudni. Okos volt, kedves. Eljött a műhelyembe és egy nagyon nehéz feladatot kért tőlem, hát hiszen régi ismerősöm. Azt mondtam megteszem, amit tudok. Amikor a fizetségre terelődött a szó sok pénzt ajánlott és nem akartam annyit elfogadni. Hosszú idő volt amíg elkészült a páncél és hát nem is volt könnyű, de végig ott volt, bár nem engedtem, hogy segítsen. Persze beszélgettünk, egy idő után italozgattunk és a végén azt vettem észre, hogy kialakul közöttünk valami. De akkor hirtelen minden furcsa lett… Ő is furcsábban kezdett viselkedni, nem jó hírű helyekről kijönni… Próbáltam kérdezni, hogy mi a baj, vagy ilyesmi, de elterelte a szót ezért hagytam. Eltelt egy hónap talán kettő és azt vettem észre, hogy nem ugyan az az ember…

- Várj, ha jól értem… arról a lányról van szó…

- Igen. Akivel talán te is találkoztál egyszer egyszer.

- Igen igen… Nekem ő mindig is furcsa volt… de hiába mondtam, hogy hagyd… Na mindegy…

- Lényeg a lényeg, hogy amikor elkészült a darab, fizetett, de nem akart távozni. Persze akkor már nem is igazán tűnt ismerősnek. Már a személye, a kedvessége… Legyeskedett egy kicsit körülöttem, de elhessegettem… azóta senkivel nem tudok elég közel kerülni. Elüldöztem őket inkább. Bizalmatlanság került belém és azóta minden csak rosszabb lett. Most egy kinti szajha vidítja fel napjaimat, de nem tudom meddig. Történnek ilyen helyeken gyilkosságok, vagy kivásárolja valaki őt aztán… - Megveregettem a vállát.

- Ezért mondom, hogy gyere velem. Hidd el, hogy jót tenne. Segítek.

- Kedves tőled, de ne… Jobb ez nekem így. Nem akarom a régi életemet… igaz a mostanit sem… Talán elmegyek északra. Fellázítom az embereket, megmutatom, hogy másképpen is lehet. – nevetett rekettesen.

- Ez nem egy teljesen teljesíthető ötlet. Szinte öngyilkosság.

- Jobb mint a mostani életem.

- Gondold meg. Én adhatok neked munkát, pénzt, koszt és kvártélyt. Nem kell nőzni, nincs is nagyon kísértés, mert a Hellenburgiak komolyan veszik. De ugyan akkor lehet kimozdulni is. Vigyázhatnál néha a gyerekre és mi is ottlennénk mindig. Jobb közösség ilyesmi…

- Átgondolom… - végre mosolygott, talán, hogy eltakarja az igazságot – igyunk rátok! Igyunk, hogy minden rendben legyen! – kiáltotta, majd tölteni kezdett…


- Örül a szívem! – mondta édes anyám miközben átadta a mosatlant a konyhára – kicsit féltem, hogy sosem érem meg a fiam házasságát. Örültem, amikor megtudtam, hogy van valakije és majd kiugrott a szívem, hogy össze is házasodtok. – a kezeit összecsapta, mintha fiatala lányok csacsogására készülne.

- Én is örülök, hogy végre megismerhettem a közeli családtagokat. Johann… sokat mesélt róluk. Meg aztán jó, hogy őket is megismerehetem.

- Nem bizony… de azért az érdekel, hogy hogyan ismerkedtetek meg? – Viktória nagy levegőt vett és mesélni kezdett. Elejitől a végéig elmesélt mindent. Azt is elmesélte, amikor házat akartam építeni. Én még mindig azon az állásponton vagyok, hogy a fa minősége miatt repedt szét a tető, de ez nem hatotta meg őket, amikor az eső a fejükön kopogott. Igen, akkor már ismertem Max-et. Viktória és anyám nevettek együtt, sokat szörnyülködtek is, de végtére is jól elvoltak.

- Azt hiszem jól döntöttetek. És már egy gyermek is született. Mit tervezel csinálni? Besegítesz a kovács üzletbe?

- Nem… igazság szerint szeretném kitanulni az orvos szakmát. Talán a Rothmantelekhez is elmegyek…

- Ez érdekes… - mondta édes anyám sejtelmesen és egy levelet vett elő – nemrég érkezett, Johann házához. Amikor megláttam, nem voltam biztos benne, hogy neked jött, de most megerősödött a gyanúm. – Viktória egy kicsit megijedt.

- Tudott rólam?

- Ó kedvesem, egy anyának tudnia kell azt amit a fia elmond és amit eltitkol. Vagy nem segíthettelek volna elrejteni. De ezt most hagyjuk… Itt a levél. – Viktória félve átvette. Semmi cifrája nem volt, egyszerű levél egy töretlen pecséttel. A címzett jól olvasható volt rajta: Viktória von Rothmantel. Kétségek fogták el, de amikor kibontotta és elolvasta a levelet, minden kétsége eloszlott. Szemei tágra nyíltak, felpattant és sietve hozzám jött.

- Olvasd! – mondta. Amikor elolvastam, elmosolyodtam…


_________________
Ha netán gőggel szemedben ölni vágysz, vagy szelíd szellemed biztonságra vágy, bátran keress fel műhelyembe.

https://questforazrael.hungarianforum.net/t1667-johann-von-nebelturm?nid=1#17132https://questforazrael.hungarianforum.net/t1667-johann-von-nebelturm?nid=1#17132 https://questforazrael.hungarianforum.net/t1668-johann-von-nebelturm

4Johann von Nebelturm élmények Empty Re: Johann von Nebelturm élmények Vas. Feb. 21, 2021 11:21 pm

Ciel von Eisenschnittel

Ciel von Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Privátben megbeszéltünk mindent, amit meg kellett Very Happy Lényeg a lényeg, egy nagyon erős nosztalgiaszagot érzek a reagból, tényleg úgy hat, mintha csak hazatértél volna. Nem csak Johann, hanem te is. Végre elkapott az íróka, s elengedted magad, kiírtál mindent. 

Emellett elengedtél egy nagyon fontos infót is, mégpedig Maxot, akivel nagyon érdekes kis élményeket lehetne írni, hogy mégis merre kalandoztatok, mit tettetek, hogy Victoriának segítségetek, hasonlók. 

Egyébként mindent összevetve a kis hibák ellenére látszik, hogy jól átgondolt történet ez, s hogy beleadtál apait és anyait. Öröm látni végre egy-egy élményt, így különösen örülök az alkotásnak. Írj még pár hasonlót Smile 

Jutalom: 100 TP és 1000 Váltó ÉS 1000 Váltó a második élményért a promóció keretein belül

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.