Johann von Nebelturm Pályázatai

Név: Viktória (von Rothmantel)
Faj: Vámpír
Frakció: Nebelturm
Kaszt: Biomancia
Nem: Nő
Kor: 26

Kinézet: Alacsony, viszonylag vékony, de erős lány, nem kiemelkedő domborzattal, de annál nagyobb szívvel. Általában ruhájára felvesz egy barna lovagló köpenyt, aminek kapucnijával eltakarja arcát. A képpel ellentétben, tekintete vagy jámbor, vagy szúrós, mint egy jól megélezett tőr, amely az ember szívét célozza. Szeme és haja gesztenye barna.



Jellem: visszahúzódó és általában, könnyű felidegesíteni, vagy könnyeket csalni szemébe, de amikor biztonságban érzi magát, akkor kedves és segítőkész. Általában inkább suttog, de néha lehet hallani, ahogyan hangosan beszél. De vigyázat. Amint félelem önti el szemét, a jámbor bárányból, vérszomjas szörnyeteggé változik, aki vérre szomjas.

Előtörténet:
Az ég is készült a nagy estére, gyűjtötte nagy fellegeit és csapkodott ezer kardjával, az emberek fejére pedig nagy özönvizet zúdított, amely sárban taposásra kényszerítette őket. Hatalmas szél csörtetett el Rotmantel tornya mellett, ami kissé megrázta az épületet. Senki nem tudta, hogy a vihart, milyen ok hajtotta, de a kis faluban nem minden lámpa pihent. Egy gazdagabb paraszt, ma este szörnyű tettre készült, melyet egy ifjú hajadon, az ő nevelt lánya fiatal és ártatlan testén kívánt megcselekedni. Az ifjú lány, serdülő korában járt jócskán, hiszen eladó sorban állt már, de kérője nem akadt, mert ki megvetette rajta szemét, azt megfenyegették, hogy el is veszti azt, amitől a gaz tettre fanyalodott. A lány köré fonta védelmező karjait, hogy a lánnyal pótolja ki elveszett ifjú éveit. Bár felesége és gyermekei most a hálóban reszketve várják, hogy visszatérjen, inkább a lányt vigasztalta ezen az estén. De amint kiderül, hogy nem csupán ölelte, vagy átsimította testét, hogy az ő tudása szerint a lány szép maradjon, azonnal a két száj találkozott, hogy sikoltást ne hallasson. Ez éjszakáról több szó nem eshet, mert a lány lelke béklyóba tétetett, az öreg teste a földbe temettetett.

S a lány búsan járta a világ e kicsiny mocsaras táját, nem tudva miért lett üldözött. Mindenki vádolta szörnyű tetté ért, ami csak álomszerűen tűnt fel benne. Ment faluról falura járt-kelt, és befogadni nem fogadták be sehol sem, de kihasználni minden szembejövő férfi megpróbálta. Valamiképpen mindig vér követte. Hogy gyilkosabbá lett, vagy csak keze véresebb, nem tudhatta ő. Másik fele elrejtett minden szörnyűséget, amit látnia kellet, így tudatlanul nézte a rá vonatkozó körözési papirost.

Így vezetett az útja Nebelturm felé, hol elméje már feladni készült és újabb rémséget kreálni a megtört szívből. A falu békésen pihent és ifjú gyermekek lógtak el az iskolából, hogy megkönnyítsék a lakók terheit. Vámpír létükre igen tisztelték az emberi fajt, még ha ma már nem is nagyon teszik ezt, akkor még volt idejük segíteni. Valamivel a nagy tűz előtt jártunk akkor. A mezők frissek és üdék voltak, az emberek pedig boldogok. Jajj de támadt nagy szél és zűrzavar, nagy ijedség, hogy ifú gyermek vére folyt.

A kis falvat a katonák megtöltötték a lányt keresve, aki rátámadt az ifjú vámpír testre, feldúlnak mindent, hogy megkeressék, padlást, istállót, de a lány hűlt helyét találják. A vámpír kinek orra vérzett is bőszen kereste „Ha katonák kezére jut kivégzés lesz a veszte, de ha én találom meg kegyelem lesz velem, s neki azt adok.” E gondolattal szaporán kereste, egy kis szénakazalban meg is lelte. Lefogta és megkötözte, hogy kárt többet ne tegyen senkiben. Tétovázott, a gyönyörű test láttán, vágy és ifjúi vad gondolat kerítitette hatalmába, de nem engedett azoknak. Megvárta, amíg minden elcsendesül, a lány addigra elszenderült és aludt. Mikor felkeltette, ijedve kérdezte:
- Hol vagyok és te kivagy? Megmentőm, vagy becstelen gazemberem vagy te nékem?
- Nem vagyok se gaz sem ember, hogy megmentőd-e, tán eldől de ezzel későbbre. Hanem kérlek mond meg hogy kivagy és miért tetted azt amit?
- Kérlek oldozz el. Nem tudom mit tettem, amire emlékszem, hogy egy kisfiú elvette tőlem élelmem. Kérlek ne bánts. Nem tudom vagyok, vagy azt, hogy mit tettem, de kérlek higgy nekem.
- Hiszek neked. Nebelturm tornyának egyik falva ez, hol vagyunk egy kedves paraszt istállójában. Ne félj. A katonák veszted kívánják, azért amit tettél, de én tudom ártatlanságodat.
- Jajj ne mit tettem? Idmét gyilkosságba estem? Vagy kínoztam azt a gyermeket?
- Csupán orrom vérét indítottad meg, felforgatva e kis falut. De egyet se félj. Nálam biztonságban leszel.
- Nem, nem, nem megyek. Téged is csak bántanálak és véredben fürdenék meg. Nem akarom ezt.
- Egyet se félj, jó helyed lesz neked mellettem. Az éj leple alatt indulunk. gyere.

Így történt, hogy e két gerle találkozott. A toronyba térve a problémák hada csak sorakozott a faluba pedig nem tértek többé, mert gondjuk oly nagy volt. E sötét időben, a sötét toronyban, vér és fém szaga keveredett, de a lányt, mint fantom kísértetet nem találták. Ebben a kutyaszorítóban a sötét falak között a szörny megszelídült, a lány végre egyszerű életet tudott élni. Lelkének árnya viszont mindig ott lebegett és várt a sötétben. Egy nap, viszont hosszú útra indult a lány kedvese, Johann von Nebelturm a kovács, aki túl kívánja szárnyalni a mélységi, Azrael kardjának erejét.

De a lány otthon kellett, hogy várja kedvesét. Nem mutathatja arcát a toronyban, csupán egyetlen valakinek, aki jó barátja, de ő is csak ritkán látogatta meg. Ebben a magányos sötétségben várta kedvesét. Arcát a kíváncsi szemek elől eltakarva járta a torony környékét, félve a megszólításoktól. Mimóza volta miatt végül a műhely zugába pihent és várta kedvesét. Szívében láng gyúlt, düh és szerelem keveredett, mikor ismerős szag érkezett a toronyba. Szép lassan a műhelyhez ért és átölelte. A fejét vette volna, de most lelke és teste megnyugodott. Magához szorította, még ha illetéktelen szag birtokolt egy helyet a ruhán, még úgy is. Könnyezett is a szeme, amikor a férfi fájlalta a karját egy pillanatra. Mit gondolt ő, hogy vádolja vagy fejét kívánja, ha csak e kis seb miatt is így elolvadt szíve. Ígérete a férfi szívébe hatolt, hogy bizony mostantól vele tart. Mivel ő rajta így segített, életével és erejével kívánja segíteni kedvesét hálával és szerelemmel telve. Eldöntötte, hogy küzdeni fog és nem hagyja, hogy kedvesének bármi baja essen, vagy ha még is ott legyen és segítsen.

Könyveket bújt és felkeresett néhány Rothmantelt, hogy hátha tanítaná. Többen furcsán néztek rá, többen ismerősnek vélték szépséges arcát. Volt aki meg is próbálta kihasználni a helyzetét, de a lány szerelme közbelépett, hogy nagyobb baj ne lehessen mint, egy arc összekarmolása. Végül persze lett egy mestere, aki taníthatja az orvoslásban és még messzire sem kellett mennie.

Természetesen gondjával is igyekeztek törődni. Láncra verve hívták az árnyat, ki az elméjén ült, de az csak vonaglott és zokogott, bele elméjének sötétjébe, vagy vadul támadt rá arra kit látott, majd a földre borulva szótlan elaludt és elment. Alkalomról alkalomra egyre-egyre inkább elérték az árny elméjét, de a valóságot nem hallhatták ő tőle. Mintha csak egy vergődő lélek lenne, ami szenved a benne kavargó a düh, a bánat és csalódástól, akinek az élet csupán egy sötét hely, amely kihasználja és bele vágja késit, éppen ezért az egyetlen út a halál, hogy a szenvedései ne lehessenek.

De most ő is kilépni készül és kedvesét támogatni, hogy a nap arcát süsse neki is, a nap amely átsüt rajta.

Kedves Johann és mostmár kedves Victoria!

Nagyon tetszett a pályázat, főleg az írói stílus amiben megalkottad. A történet bár néhol homályosnak tűnt, mégis minden egyértelmű volt, hogy tulajdonképpen mi is történt Victoriával, miért lett olyan amilyen, és teljesen indokoltnak érzem, hogy a karakter állandó szövetségesként jelen legyen Johann életében.
A pályázatot ezennel ELFOGADOM

Victoria 0. szinten kezd, tehát kezdőképessége nincs ellenben választhatsz neki egy kezdő fegyvert és páncélt, vagy egy kiegészítőt, és kapsz egy személyes passzívot is:

Név:Vérszomj
Típus:Passzív
Leírás: Amikor Victoria retteg képes őt eluralni az őrület. Amikor ez bekövetkezik, ereje és sebessége kétszeresére nő 5 perc (10 kör) erejéig, ekkor azonban Johannon kívül az aktuláis társaira is rátámad, ha azok az útjába kerülnek. Ez után fél óráig katatóniába süllyed. Naponta egyszer használható, addig túlságosan kimerült lenne egy újabb tomboláshoz.

Ezzel pályáznám meg Viktóriának az elsősegély nyújtást, egyben ez a történet folytatása (Utoljára otthon)




Ahogy kezemben tartottam a levelet és olvasgattam, nem értettem tisztán a szándékot. Eleinte mind a ketten örömmel és lelkesedéssel fogadtuk, de amikor újra és újra elolvastuk a dolog kezdett furcsává válni. Viktória hitetlenkedni kezdett, valami furcsát érzett benne, ami később nekem is feltűnt. Minden esetre úgy döntöttünk, hogy utána nézünk a dolognak.

Kedves Viktória!

Örömmel értesültem házasságod híréről és arról, hogy jól vagy. Sajnálom, hogy csak most tudok levelet írni neked, de remélem nem késő még és időben el tudsz érni engem. Természetesen nem akarok rád erőltetni semmit, szabad akarod van és azt teszel, amit szeretnél. Van itt valami, amit szeretnék rád bízni. Családi titok és egyben örökség így ebben a levélben többet nem beszélhetek erről, de a szüleid keze munkája. Halálos beteg vagyok, vagy csak az öregség nem tudom, de napjaim vannak hátra. Könnyedén megkereshetsz, a Rothmantel torony melletti falu legszélén lakom, a Nebelturm torony felé eső részen. A házat könnyű megismerni: nárciszok virítanak az ablakban, teteje szalmával foltozott, az oldalában pedig nagy szőnyegek pihennek. Az ajtó egyszerű tölgyfa ajtó amibe bele van faragva egy ló. Itt töltöm most a legtöbb időt, a toronyba már szinte be sem megyek. Várlak szeretettel.

Bácsikád, Philipp von Rothmantel

Az út zötyögősen telt. Szerencsére nem kellett nagy tömegeken átvágni, de még így sem volt könnyű a ház megtalálásának kísérlete. Habár voltak szemek, amik megakadtak rajtunk, de ők inkább elbújtak. Ablakok záródtak be és szülők súgták gyermekiknek, hogy meg ne közelítsenek minket. Viktórián érezhető volt a feszültség. Ha be kellett menni egy-egy utcába, át kellett vennem a gyermeket, nehogy összeroppantsa. Az úton végig mesélt. Miket csinált, hol milyen csínytetteket hajtottak végre és még hasonlók. Útközben néhány ismerős arccal összetalálkoztunk, akik vagy lenézően vagy szívéjesen fogadtak attól függően, hogy miként fogadták el annak a szörnyű estének az igazságát. Volt egy lány, egy egészen kis csinos, aki nagyon örült, hogy viszont láthatja Viktóriát. Természetesen meg nem állt a nyelvük, mire elértük a házat. Viktória ragaszkodott hozzá, hogy egyedül intézze el a dolgot, ezért nem avatkoztam bele, inkább csak jártam egyet a faluba, megnéztem a kovácsok hogyan dolgoznak.

Az ajtó nehezen nyílt és még recsegett is. A ház szívéből köhögés hallatszott, majd gyors, de könnyű léptek. Lehetetlen, hogy az öregember legyen az, ezért Viktória kicsit visszalépett. Egy fiatal fiúcska jelent meg a szemközti ajtókeretben. Kissé meg volt szeppenve, de nem félt egy cseppet sem az idegentől, udvariasan és illendően üdvözölte, mintha tudná ki ő:

- Üdvözlöm szerény hajlékunkban. A mesterem már várja. – azzal megfordult, hogy a mesterhez vezesse Viktóriát, amitől nem látszott a legördülő izzadság csepp arcán. Viktória feszülten követte. Más szobákban látott sebesülteket, betegeket, akik gyógyulásukra, vagy ellátásukra várnak. Ezek a szobák tiszták és megfelelően felszereltek voltak a többi, életre használt házrészhez képest. Az öreg amint meglátta Viktóriát felkeltámaszkodott az ágyban, becsukta a könyvét és valamelyest rendbe szedte magát.

- Uram, megérkezett Viktória von Rothmantel. – mondta a fiú, azzal lelépett.

- Átkozott kölyök! Lelépett mielőtt leszidhattam volna, hogy nem is biztos benne, hogy ki az. Ma már azt az ember nem tudhassa. Mindenféle kóbor népek járnak erre. Hadd lássam a levelet. – Viktria készségesen átadta. – Hadd lássalak. Nem láttalak mióta… mióta…

- Mióta meghaltak a szüleim, igaz? – kérdezte Viktória, kissé szemrehányóan.

- Igen… azóta… Hibát követtem el amikor nem fogadtalak magamhoz… szörnyű nagy hibát, amit most jóvá szeretnék tenni. – kitakarózott, belelépett a csizmájába, óvatosan felált és kiegyenesedett. Csontjai ropogtak, de láthatóan ez hidegen hagyta. Miközben felvette kabátját magyarázni kezdett – Mielőtt átadom mind azt ami van és tudnod kell, előtte meg kell, hogy tanítsalak elsősegély nyújtásra. Nem kell most rögtön, szólj, ha készen állsz. – Viktória egy kicsit elgondolkodott. „Nem járna neki az örökség? Nem kellene felajánlani a lehetőségét annak, hogy érdekli-e egyálltalán? Mi lesz, ha megőrül a vér láttán?” félelmeit maga mögé rejtve, kihúzta magát.

- Készen állok. Most rögtön. Kezdjük is.

- Jól van. Szállást tudok adni nektek, illetve valamennyi élelmet is. Ott tudtok majd aludni! – mutatott a szomszéd szobába. Raktár helység volt, tele matraccal és orvosi eszközökkel. Hirtelen elfordította a fejét és kiálltot egyet – Johann! Hozd a disznót! – annyira meghökkentő volt a kiálltás, hogy Viktóriában megfagyott a vér. Az előbb az ágyon haldokló nagy beteg öregember mintha egy jó ötven évet fiatalodott volna.

- Johann? – kérdezett vissza Viktória meglepetten.

- Az inasom. Ő is éppen elsősegélyt tanul. Szegény nem túl tehetséges, de most talán egy kicsit összeszedi magát…

A disznó ott feküdt kábultan az asztalon amikor beléptek a szobába. Kendővel takarták el az arcukat és valamiféle bőrkesztyűt is felvettek. Az állaton több varrat is volt található, némelyik egészen friss. Furcsa elváltozások voltak rajta, egy-egy törött végtagja is lehetett. Viktória ilyen és ehhez hasonló állatokat nézett ahogy felszakítják a sebet, hogy lássa hogyan kell ellátni. Ilyen és ehhez hasonló gyakorlatait esténként a gyógymódok és a betegségek magolása követte. Amikor esténként hazaértem lelkesen mesélte az aznapi tananyagot. Láttam már cifra dolgokat, de Viktória beszámolói néha engem is felzaklattak. Amikor kívülről fújt mindent, akkor kezdhetett el ő is dolgozni. Eleinte remegett a keze, szinte alig tudta elvégezni a feladatot. Volt, hogy arra értem vissza, hogy véres volt a plafon, ő, meg a betegek is arrébb húzódtak egy kicsit véres arcukat törölgetve. Természetesen az állatoknak semmi baja sem esett. Az ezutáni rutin is megváltozott, már nem csak bújta a könyveket, hanem előkészített gyógyszereket, sőt valamelyiket elő is tudta állítani. Szépen lassan telt az idő és kitanulta az emberek ellátását. Sajnos ez még csak a kezdet, hogy orvos legyen, de talán egyszer odáig is eljut. Nekem sem volt tétlen ez a pár hónap, a falubeli kovácsok szívesen fogadtak, megmutattam nekik néhány technikát, na persze semmi családi titkot. Természetesen én is tanultam tőlük sok mindent. Érdekes technikákat, megmunkálást, vagy akár ablakok és ajtók felszerelését. Nem mind volt bonyolult, de voltak érdekesek.

Az utolsó napon Philipp magához hívatott minket. Már alig bírt az ágyból kikelni, szinte életveszélyes is volt neki. Ásót ragadtatott velünk és elindultunk. Hiába kérdeztük, hogy hová megyünk, vagy mit csinálunk, csak ugyan azt hajtogatta „az örökséghez”. A mocsár legkevésbé sem barátságos helyére vezetett minket, valamivel feljebb, mint voltunk. A talaj egészen kemény volt. Itt kellett elkezdeni ásni. Könnyen ment az ásás, de a talaj többször is kifordult alólunk, vagy beomlott a gödörbe. Mindenkiről csorgott a víz amikor végre elértük a ládát. Egyszerű láda volt semmi cifrával, az egyetlen ami rajta volt egy jel. Halvány emlékek jelentek meg előttem. Talán Viktória egyik régi ruháján láttam ezt a jelet. Sajnos az a ruha már régóta nincs meg, de egyre bizonyosabb voltam benne, hogy az volt az, ahogy felemeltem a ládát és leporoltam róla. Az öreg aki eddig a földön ült, majdnem hogy eszméletlenül, össze szedte magát, hogy beszéljen.

- Ez az örökséged. A szüleid kutatásai. Most végre megtudhatod, hogyan is haltak meg. Betegségekkel kísérleteztek. Két kísérletük volt: Hogyan tudják még erősebbé, illetve még pusztítóbbá tenni őket. A másik a betegségek tárolása volt. Állatokba adták őket, olyan állatokba, amelyekre nem veszélyes az adott betegség. Természetesen mind ez titokban zajlott, mivel a háborúba kellett az élelem illetve nekik is harcolniuk kellett volna. Természetesen a fronton elláták a katonákat és eközben végezték a kísérleteket. Hogy hogyan azt nem tudom, de megoldották. Persze amikor fegyverszünetet kötött a két fél, a kísérleteket nem tudták folytatni. – néha nagyokat köhögött, volt, hogy vér is feljött vele együtt – Pontosabban nem olyan nagyságban, mint az előtt… És ez lett a vesztük is. Aki a tűzzel játszik, megégeti magát. – Viktória a földre rogyott. Alig akarta elhinni, amit hall. Megfogtam a vállát, de így sem tudtam vissza folytani a félelmét. Teljesen fehér lett. – Most figyel lányom! Ezek az ő feljegyzéseik. Minden, amit erről kutattak. Minden olyan dolog, ami ehhez hozzá kapcsolódik. Noteszek, levelek és hasonlók. Én ezeket nem használtam, mert figyelték a házat. Azt nem tudom, hogy kik, de figyelték… De most te újjá élesztheted a családi hagyományt.

- Nem… - suttogta Viktória. Hangjában viszont alig ő maga volt benne.

- Ez a feladatod. Az életünket adtuk érte és most te jössz. Aztán a te fattyad!
- Nem! - üvöltötte Viktória.
- Akkor mi lesz azokkal, akik ott várják, hogy megmentsd őket? Ők is kaptak. Ott van az az áldott jó Lili. – a név hallatára Viktória elvesztette az eszméletét. A legközelebbi követ megragadva szétloccsantotta az öreg fejét, miközben üvöltött, hogy „Neeeeeee…!!!”. Nem tudtam visszafogni, kitépte magát és teljes dührohamba tört ki. Ő jött elő.

Johann jelent meg az ordításra, szerencsére pont el tudott ugrani a kő elől, de Viktória megragadta és a földhöz verte. Legalább háromszor. A fiú levegőért kapkodott, miközben vérző fejét próbálta fogni. Megpróbáltam Viktóriát lenyugtatni, de alig tudtam a közelébe kerülni. Bár itt lett volna Max… Viktória belevágta a körmét a menekülő hátába, aki erre feljajdult miközben két húsdarab repült a levegőbe. Megfogtam Viktória kezét, aki ezért majdnem nekem támadott, de ki tudtam védeni. Éreztem, hogy gyengül, de még mindig elég erős volt, hogy szembe szálljon velem. Talán tényleg elpuhultam. Johann felpattant és Viktóriára akart támadni egy kővel, de én elhúztam. Ő viszont nem volt rest kihasználni a helyzetét. Engem elengedett, és megragadta megint a fiút, akinek a torkának ugrott. Meghúztam a fiú hátát, aki így a földre esett és elájult. Viktória inni kezdett. Élvezettel kortyolta fel a gyerek vérét. Én csak erre vártam. A kábulattól már könnyebben el tudtam altatni Viktóriát.
Egy ideig nem mozdult semmi, csak én. Nem volt nálunk semmi folyadék, ezért kénytelen voltam kiszívni Viktória szájából a vért. Csak az után mertem felébreszten. Amikor Viktória ráeszmélt a történtekre, próbáltam elhitetni vele, hogy nem ő tette. Gyorsan ellátta a fiú sebeit, bár igen kritikusak voltak. Rögtön utána felkaptam és elvittem egy orvoshoz. Viktória az iratokkal együtt elindult, hogy segítsen az áldozatokon.

Nem telt bele sok idő és a betegek meggyógyultak. Nem mindenki volt utána is jól, többen mesterek segítségére szorultak, akiknek Viktória nem adta át az iratokat. Szerencsére nem volt komolyabb a betegség egy vérhasnál, vagy hasonlónál, bár a tüdőbaj sem volt kizárható egyesesetekben. Néhány hét után végre elhagyhattuk a vidéket. A legrosszabb, hogy hazudnunk kellett az öregről és az egészet egy balesetnek beállítani. Szerencsére Johann a segítségünkre volt, amikor elmagyaráztuk neki a helyzetet. Nehéz volt meggyőzni, hogy tanúskodjon a mi oldalunkon, de sikerült rábeszélni. A gyermek szerencsére épségben volt és egészséges, semmi baja nem esett. Viktória meg sem akart állni Hellenburgig. Az úton elkísért minket Lili. Sajnos az ő édes anyja időközben meghalt öregségben. Így négyen mentünk végül haza…


Életem útját eddig írtam meg. Sok idő telt még el ez után kalandokkal és érdekes élményekkel, mint mikor Hellenburgban találkoztam egy érdekes hölgyel. De az már másik történet... Talán leírom idővel, mi történt még, de öregségem lassan elveszi az erőm és az emlékeimet. Több időt kell töltenem a családommal. Viktória mindig leszid...

Rászleteket megbeszéltük, elfogadtam a pályázatot.

Ahogy beszéltük, hivatalosan ötös szinten tudod majd felvenni a képzettséget.