Parflam megállt az erdő egyik szélső fájánál, és kihajolt mellőle – majd teljességgel elámult. Ott volt, egészen közel, már nem csak a távoli horizont egy homályos darabjaként; hanem ott tornyosult előtte, büszkén és az égnek törve, teljes valójában és pompájában.
- Hellenburg…A nagyok tömegei vonultak rajta be-és ki, szinte megállás nélkül, és csak egy csoda okán nem mehettek egymásnak folyamatosan. Parflam csak az egymásba mosódó színeket tudta rendesen kivenni belőlük, de tisztába volt azzal hogy emberlények járnak és kelnek ott.
Szemeit gyorsan végigjáratta a területen, keresve egy alternatív bejutási pontot, míg végül elégedetten elmosolyodott – egy hatalmas kerekes szerkezet gurult végig a porban, követve szótlanul és hűségesen kétlábú gazdáját. Talán csak nem bánja ha a hátára felkapaszkodik, vagy sőt, a szélben lebegő ruhája alatt kissé megpihen… csak pár percre, amíg begurulnak a kunyhócsoport kőkapuján.
Gyorsan végigszáguldott az út mentére vetülő árnyékok takarásában és felkapta magát a kerekes lényre, egy pillanatra úgy tűnt mintha az megilletődött volna, de végül nyugodtan tűrte a dolgot.
- Hé, minden rendben van ott hátul? – hallott meg egy emberinek tűnő hangot, amire odapasszírozta magát a masina hátához, és keresett egy fapúpot rajta, ami mögé elbújhatott.
– Egy pillanatra megdöccent a szekér.- Biztos csak egy bukkanó, ne aggódj már annyit Apus. Itt van a város, itt már tényleg felesleges rémeket keresned.- Szekér… - suttogta maga elé, és megsimogatta finoman a fahátát a szekérnek, és hagyta hogy az tovadöcögjön, keresztül a kőkapun. Folyamatosan új és ismeretlen hangokat és szagokat tapasztalt meg, amiknek se a forrását, se a nevét nem tudta még. Annyi mindent volt itt, amivel az emberfalvak nem rendelkeztek.
- Megállj! Mit szállítasz a szekereden, öreg? – hallott meg egy új hangot, és ösztönöse érezte a hanghordozásán, hogy veszélyt jelenthet.
- Köszönöm Szekér. – simogatta meg még egyszer a hátát, majd leosont hátul, ott ahol felmászott. Azonnal bebújt a teremtmény hasa alá, és onnan kémlelte a közeltájat, hogy új búvóhelyet keressen magának, és mégis, hiába volt ott az orra előtt a vascsizmás veszély, nem tudta megállni hogy ne ámuljon el még egyszer a kőkunyhók árnyékában. Vagyis, nem kőkunyhók, hanem...
- Város…Ahogy továbbengedték Szekeret, végül úgy döntött hogy új barátjával tart együtt, alatta tovább sétálva, bízva abban hogy a nagyok-népe közül senki se hordja annyira alacsonyan a szemét hogy észrevegyék. Miután hosszú percek óta, csak lassan-lassan gördültek előre együtt, egyszer hirtelen megálltak, és egy új, az előzőnél egy még hátborzongatóbb hang szólalt fel.
- Szép jó napot, öreg. Megmutatná mit szállít a szekerén? – hidegen csengett, és olyan veszélyt sejtett, ami túlmutatott az eddig tapasztaltakon, de mégse tudta megmagyarázni, miért. Ösztönei és ép esze birokra kelt egymással, hogy maradjanak vagy fussanak-e ez elől a veszély elől, de végül utóbbira hallgatva maradt. Ha elhagyja Szekér árnyékát, mindenképp megtalálják, így még talán van egy cseppnyi kis esélye, hátha nem találják meg.
- Nem, nem mutatnám. Már átvizsgáltak a kapuvámnál, teljesen felesleges megmutatnom minden unatkozó kis…- Apus, ne hergeld fel magad. Nem ismered meg a köpenyét?- T-templomos… kérem, én nem tudtam…- Ne tessék aggódni, semmi baj nem történt. Elhiheti, ha nem lenne nyomós okom rá nem zavarnám; és most, megengedi hogy betekintsek a ponyva alá?- Templomos… ponyva… - suttogta maga elé az új szavakat. A fémcsizmák elhaladtak mellette, majd látta ahogy az fellép Szekér hátára; az hangosan felnyögött. Ha Szekér se szívleli az idegent, aki olyan nyugodtan tűrte őt a hátán akkor tényleg nincs tovább maradása.
- Sok szerencsét Szekér és jó utat. – suttogott búcsúzást a barátjának, megpaskolva az egyik kerekének az üllőjét, majd jobb oldalt kibújt alóla és bevetette magát a közeli sikátorba, ahol azonnal megnyugodva érezte magát, ahogy körbeölelték a mindenre ráboruló, kedves árnyékok.
¤-¤-¤-¤-¤
Parflam befordult egy sarkon, majd átlendült egy díszes korláton, és lezuhant a másik oldalán tátongó lyukba. Az utcán hangos léptek zaja zakatolt tovább, ő meg két lihegés között elmosolyodott. Szerzett egy újabb csillogó szépséget; egy bronzszín kitűzőt. Nagyon tetszett neki, és bár sok ilyet látott, néha még a rongyosabb embereken is, akik ezzel a karikával fogták oda köpenyeiket a ruháikhoz, ezzel az egyel hosszú perceket szemezett mielőtt elkönyvelte hogy az övé lesz. A maga fajtájának kész örökkévalóság.
Szíve hangosan vert, szája hangosan kapkodta a levegőt, ereiben hangosan csörgedezett a vér és sebesen, testét végigmaróan, izgatón és pezsdítőn. Az imp boldog volt; az első igazi zsákmánya, ami több volt holmi érménél vagy finom ételnél és italnál, netalántán a csinos kis erszényénél, amit magához láncolt azzal a bőrszíjjal. Ezt rendesen használni akarta valamire – de vajon mire...
Felment az előtte lévő lépcsőn, ami a mellette lévő ajtóhoz vezette le jobb esetben az embereket, és a tetején meglátta a legnagyobb kincset, ami ez idáig a szeme elé került. A szomszédos épület tetején volt, függőlegesen kétszínű mezejű lobogó, bal oldala kék és a jobb ezüst, közepén pedig egy ragadozó madár feküdt, lábai alatt sokágú csillag. A város zászlaja, Hellenburg zászlaja – s talán csak egy volt a sok közül, Parflamnak „a” zászló volt; és most hogy rávetette a tekintetét, meg is akarta kaparintani magának. Előszedett egy aprócska kis kendermadzagot, ráfűzte legújabb szerzeményét és a nyakába vette, aztán elvonult egy csöndes kis sarokba, ahol nyugodtan szövögethette a terveit. Még túl korán volt elindulni… még túl korán.
Megvárta, hogy az égi aranyérme alább ereszkedjék, és amikor az ezüstérme első sugarai megmutatták neki az utat, előkecmergett a rejtekhelyéből. A kiszemelt épület a belsőfal túlsó felén feküdt, mi több, a legelső volt, szinte közvetlenül mellette. Az alsóvárosi háztetőkről nézve is csak a legtetejét és a lobogót lehetett látni, így az imp szinte felkészületlenül ment neki a kitűzött feladatnak. Szerencséjére a falon való átjutással nem akadt gondja, hiszen senki se őrizte a kapukat ilyenkor – furcsállta is ezt, nem is kicsit, de sok ideje nem volt ezzel foglalkozni, mert a közelből egy nő sikolyát hozta a szél – és nem akarta megtudni mi is csikarta ki azt belőle. Tova is sietett, és a tövéből feltekintett a majd’ háromemeletes épületre, és egy izgatott vigyorgást követően neki is indult; kihívást jelentett, és azt ő nagyon szerette.
Az épület első harmadán könnyedén feljutott, hiszen a díszoszlopokon tökéletes mászó felületet talált magának, időnként egy-egy mélyebb kiszögeléssel még pihenésre is alkalmat adva neki. Az apró kezek és lábak előnyei. De amikor felért az oszlopa legtetejére, már a második emelettel találta szembe magát, és mivel nem tudott volna elég magasra mászni innen, kerülnie kellett a körbemenő könyökfalon. Szélein kőlények ültek, előre meredten az utcát nézve, a ház néma őreiként.
- Parflam köszöni, hogy nem állítottátok meg. – mondta a legközelebbinek, és megsimogatta a fejét.
– Régóta szolgáljátok ezt a házat, kőlények? Milyen a bent? – ült le melléje, lábát lelógatva.
- Hé, mi az ott fent? – hallotta maga alól a hangot, és hirtelen megdermedt. Ösztöni reakció volt; ha nem mozdul meg, talán azt hiszik hogy nem is volt ott.
- Várj, odavilágítok… - hallott egy másik hangot, és egy gyenge fénycsóva szállt át az égen, megkörvonalazva a tőle legtávolabbi kőlényt. Parflam fejmozgás nélkül, perifériás látásból megnézte alaposan a szomszédját, és a sötétségben bízva, csigalassú tempóban kezdte átvenni az ülőmódját; lábát fel- majd maga alá behúzta, majd a lábai közt megtámasztotta magát a tenyerein, vadállathoz méltóan leülve a fenekére. A póztól némileg előregörnyedt, és mozdulatlanul meredt maga elé – és ezzel sikerült még az előtt végeznie, hogy a fény elérte volna. Az átpásztázott rajta, majd pár hosszú pillanatra meg is állapodott rajta, Parflam pedig csak tűrte a dolgot, nem mozgott és nem pislogott, még csak levegőt sem vett. A hideg szél erősen belemart a csontjaiba és a szürke bőrébe, de képes volt elfojtani azt, hogy elkezdjen reszketni vagy vacogni.
- Hmm… semmi. Csak a gargoyleok.- Kicsit ijesztőek, nem? Nem is értem miért díszítik ezzel a házaikat a gazdagok és az egyház.- Elméletben elijesztik a gonoszt, a démonokat és másféléket – no, nem mintha nem verték le volna mindahányat a protestánsok a templomról.- Jól is tették, talán az igaziak védtek is még valamit, nem várnám meg amíg elkezdenek...- Ne hülyéskedj már. Tudhatnád, hogy élő gargoyleok sose léteztek, csak gyerekmesék.- Pedig de, léteznek. Emlékszel, múltkor mit mesélt Friedrich?- Igen. Elméletben óriást is látott múltkor, valószínűleg mindkettőt hat bor után. Gyere már, vár minket a kapu – remélem már végzett a dolgával az a fazon. Megfagyok az őrtűz nélkül. – mondta utoljára az utóbbi, aztán a hangjaikat már elnyelte az éjszaka, ha egyáltalán beszéltek ezek után.
- Gargoyle… - suttogta maga elé az új szót Parflam, és kiegyenesedett.
– Parflam köszöni gargoyleok, hogy magatok közé fogadtátok egy időre. Parflam hálás. – nyúlt oldalához, ahonnan az apró bőrerszénye lógott, benne a kincseivel. Elővett belőle egy érmét, és rárakta a legszélső gargoyle fejére.
– Parflam nehezen válik meg a kincsétől, de nélkületek Parflam elvesztette volna az összeeset. Parflam további jó munkát kíván. – köszönt el tőlük, és a hátuk mögött tovaosont a könyökfalon, az épület oldalára átmenve. Belekapaszkodott egy ablakpárkányba, és felhúzta magát – és megállt. A kíváncsisága megállította, és muszáj volt neki belesnie az üveglapon, akárcsak egy pillanatra is.
Kihalt folyosó, alvó lámpák, árnyékba ölelkező keretezett-ecsetrajzok; semmi olyan, ami megérné a kockázatot, vagy eltudná vinni magával.
Rálihegett az ablaküvegre izgalmában, amire emiatt rámászott a pára, és széltében elterült – olyan közel van, és mégis, elérhetetlen maradt. Mit rejthetnek a zárt ajtók? Miféle kincseket rejthet még az épület?
Végül megrázta a fejét, és folytatta az útját fölfele – a célra kell fókuszálnia, nem kalandozhat el ilyen egyszerűen. Az a gyönyörű szép lobogó többet ér mindennél amit bent találhat, ebben biztos volt. Felkúszott az ablakkeretre, majd onnan elrugaszkodva elkapva a tetőszélét húzta fel magát. Még szerencse hogy jó fizikumúra teremtették, és elbírta a saját testsúlyát – egyébiránt nagy bajban lett volna.
A tetőn nem volt senki se, csak a sötét cserepek meg az éjnek árnyai, így a szövetségeseivel karöltve tudta körbevenni a célpontját; az aranyos dísztorony tetején álló, gyönyörű lobogót. Ő is aludt a házzal együtt, a nappal még délceg zászló, ami büszkén fogta be a Hellenburg tetején száguldozó szeleket, most meghunyászkodva hajolt meg az imp előtt.
Innentől már meg se próbálta türtőztetni magát, pillanatok alatt felkúszott érte és egy merész mozdulattal lekapta azt a helyéről; a rúd, amihez olyan kegyetlenül hozzáfűzték hangosan koppant a tetőn. Magához ölelte a szövetdarabot, szorosan, majd beleszagolt.
- Szabad vagy, zászlócska. – mondta, valószerűtlen szeretettel a hangjában, majd elindult vele, lefele a ház oldalán. Sietett izgalmában, többször is felesleges zajt csapott, de cserébe vagy háromszor hamarabb ért le, mint ahogy felmászott. Hirtelen már az utca közepén találta magát.
- Állj! – hallott maga mögül egy hangot, és amikor megfordult, egy fémruhás… nem, páncélos embert talált. Veszélyt árasztott magából.
– Találtam valamit. – szólt fennhangon, amire megjelent a hasonszőrű társai is, egy hosszú botra erősített fémpengével; élesnek tűnt.
– És, mi ez?
- Parflam imp. Mit akar a két nagy?- Egy imp? Méghozzá egy tolvaj imp. Mondd csak, impecske – mondta a szépítő szócskát fenyegetően. Nem kedvelte emiatt az idegent
– hol van a gazdád?- Gazda? Parflamnak nincs gazda.- Ó, még hazudsz is. Nem baj, majd valahogy kiderítjük.- Parflam sose hazudik. – lépett egyet hátra, felkészülve arra hogy egyszerűen elfut, ahogy szokott, de közben körbevette a csöndesebbik páncélos.
- És még hülyének is néz minket. Ejnye.- De hát ha páncélos-ember az, akkor Parflam mit tehet?- Ezért most kapni… - kezdett bele egy mondatba, de közbevágott egy sikoly, ami a saját torkából szakadt ki. Mellette, a sötétben megcsillant egy világoskék-fénnyel izzó szempár, majd amilyen hirtelen elkezdődött, ugyanolyan hirtelen állt be egy néma, holt csend.
A páncélos-őrszem eldőlt, és testének tompa puffanását kísérő fémcsörrenés volt az, ami végül ezt megtörte. A botos-penge a földön. Halk csámcsogás.
- Üdvözletem, uraim… - szólalt meg az idegen; bár fenyegetőnek hangzott, Parflam inkább megnyugodott tőle.
- Herr Symeon…- Köszönöm, hogy szíveskedtek nem figyelni egy darabig, nagyra értékelem. És most, ha megbocsájt… a kapott fizetségét szeretném visszatéríttetni. – közeledett lassú léptekkel, s a lábánál megcsillant valami. Egy másik botos-penge, feltehetőleg a sajátja; csak egy inkább volt hegyes mint éles, és teljesen fekete volt.
- D-démon! – mondta pánikszerűen, lekapva a hátáról egy körforma fémlapot és egy görbepengéjű fegyvert, hasonlatosat mint ami a társánál volt, csak nem volt olyan hosszú boton rajta.
- Mind ezt mondják… - mondta egy sóhajtás mellett. Parflam hátrébb vonult, és lenyűgözve nézte a rövid párviadalt, ahol fém csapódott fémnek, majd az őrszem-emberen átfutott a fegyver, teljességgel felnyársalva azt. Az imp még azt is látta, hogy a fémvért mellett ment át amaz, nem rajta keresztül.
Győzelme után a démonnak nevezett egyén lehajolt, és elkezdte átkutatni a holtestet.
- Szép győzelem volt. Parflam hálás.- Hm? – kapta fel az a fejét, kissé meglepődöttnek látszódva.
- Óh, semmiség… mi is vagy te?- Imp. Parflam imp. Te meg démon, ugye? – kérdezte a másiktól, aki közben a testet kutatta át, láthatólag.
- Imp, mi? – kérdezte csodálkozva, alaposan megnézve magának Parflamot
– Érdekes… és jól látod, az vagyok. – állt fel, majd átsétált a másikhoz is
– Hol a gazdád? – tudakolódzott tovább.
- Parflamnak nincsen gazda. Miért kérdezi mindenki ezt?- Az impek általában nagy hatalmú démonok familiárisai szoktak lenni. – jelentette ki az egyértelműnek tűnőt
- Teljesen egyedül jutottál be a városba?- Familiáris…- Társat, szövetségest jelent. – válaszolt idegen
- Felelj a kérdésre, imp.A hangja türelmetlennek hangzott, de nem rosszindulatúnak. Furcsa egy személy volt Parflam szemében.
- Igen, Parflam teljesen egyedül jutott be.- Lenyűgöző. – mondta, a kezében egy dagadó erszénnyel. Parflam közben hangosat felszisszent, és elkezdte a karjait dörzsölgetni – jeges szél fútt át az utcákon.
– Mi a baj?- Parflam reszket…- Ó. – vette tudomásul a dolgot, majd lehajolt és letépett az őr nyakából egy feketeszín-textíliát, talán… igen, sálnak hívták.
– Tessék, vedd ezt fel.Az imp elfogadta, szabad kezével megfogva azt, majd szomorúan ránézett
- Le fog esni…- Jaj, ne bénázz nekem. – térdelt le elé a kedves idegen, levéve Parflam nyakába tűzött kincset, amit jóhiszeműen hagyott is neki - majd annak a segítségével az imp teste köré rögzítette a ruhadarabot.
– Egy profinak nem kéne ezzel szerencsétlenkednie. - mondta, kissé megfedve.
- Na, és most ha megengeded, én mennék a dolgomra tovább. Sok szerencsét, öhm, Par. – próbálkozott a nevével.
Az imp maga elé meredt egy pillanatig, és melegséget érzett. Nem csak a teste körül, hanem belül is – ő megvédte a támadóktól, és ruhát is adott neki, önzetlenül és ajándékba. Az ő irigy szemeiben ez olyan felfoghatatlan dolog volt, ami felülmúlt mindent.
- Várj! – szólt és lépett utána, az utcakő vissza is verte a visszhangot a talpa alól. Kemény volt a lába neki.
- Igen?- Parflam szeretne veled menni.- Minek? Az elmondásod szerint jól boldogulsz egyedül is. – fordult meg, szembenézve az imppel. Nem hagyhatta elmenni.
- Parflam nagyobb biztonságban érzi magát melletted mint egymaga.- Nézd, nem tudom… nincs szükségem egy koloncra mellettem, megvan a saját bajom is. – mondta kelletlen hangon. Az imp nem hagyta magát.
- Parflam hasznos! Parflam apró, gyors és halk, bejut mindenhova. Parflam még zárt ajtókat is tud nyitni, bizony!- Hmm… és Par tud harcolni? – kérdezte kissé gúnyos hangon, de az impet nem érdekelte.
- Nem, de… - lépett ki oldalra, felkapva a közelebbi őr egykezes fegyverét, ami az imp kezében inkább tűnt legalább másfél-, de inkább kétkezesnek
- … de Parflam megtanul! Hasznos lesz, ígéri! - mondta, a fegyvert igencsak bénán tartva és félig rátekerve a zászlaját; nem volt elég keze hogy mindkettőt tartsa rendesen.
- Nézd, nagyon csábító az ajánlat, de… - kezdett bele valamibe, majd hirtelen elhalkult, és tekintetét az égre emelte. Parflam megfordult, de csak a távoli hegyek árnyékos kontúrját látta.
- Van neked másik imp?- Hm? – mondta, mint akit kiszakítottak a gondolatmenetéből
– Nem, nincs miért?- Mert akkor kellhet neked fami… fami… társnak Parflam. Nagyhatalmú démonnak kell olyan, igaz?- Nos… - hallgatott el megint, de most csak egy pillanatra
– Jó, legyen. Legyél te az első démon… jellegű társam, aki velem tart az utamon. De akkor fel kell esküdnöd, ahogy azt illik, ha a familiárisom akarsz lenni.- Parflam megteszi! - tört ki boldogan, ugorva is egyet egyhelyben.
- Jól van, jól van. Akkor, ismételd utánam az esküszövegét. „Én, Parflam…”- Én, Parflam…- „Életemet és akaratomat a gazdám, Pruinos kezeibe helyezem; gondolkodás nélkül követem a parancsait és bármikor készen állok az életemet áldozni érte. Ha szavamat szegném, Apánk lássa a lelkemet és kárhoztassa azt a legnagyobb kínra, amit kitalálni képes.”Parflam gondolkodás nélkül visszamondta a szavakat, majd elhangzottak azok a mondatok, amiket Parflam nem mondhat csak úgy vissza, mert az alkukötés imp-és démon között nagyon bensőséges dolog, csak okkal lehet azt felhozni.
- Parflam nagyon boldog hogy szolgálhatja gazdát!- Kérlek, hívj inkább Pruinosnak.- Rendben, gazdácska.- Ah… - sóhajtott fel a gazda
- Legalább ne "gazdácska" legyen, jó?- Rendben gazda. - mondta az szélesen mosolyogva, magához szorítva köpenyét, majd ketten elhagyták a Művésznegyedet.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
