Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Johann von Nebelturm
Faj: Vámpír
Frakció: Nebelturm
Kaszt: Nebelturm
Nem: Férfi
Kor: 26
Kinézet: Barna szem; nyakig érő illetve majdnem a szemébe lógó dús nagyon sötét barna kócos haj; kb. 184 cm magas; vörös, rongyszerű ruhába burkolja testét, amely dagad az izmoktól, de azért picikét látható rajta az étel szeretete
Jellem: Nem sorolható a legbarátságosabb emberek közé. Igyekszik nagyon udvarias és megfontolt lenni, de ha elborul az agya akkor csak a kard állíthatja meg. Szereti a jól elvégzett munka után pipáját szívogatni. Szereti zsákmányát beleépyteni abba amit készít. Nem szereti azt, ha valaki hozzá ér. Nem szereti ha valaki túlságosan magaslóról beszél, de ha elég dallamosan és költőiesen teszi, azt meg tudja bocsájtani. Szereti a költészetet és a zenét, éppen ezért jobb napjain lehet hallani, ahogyan énekel kovácsolás közben.
Előtörténet: A kalapács hangja. Én nem is felsírtam én kalapácshangon ordítottam, amikor anyám nagy nehezen kituszkolt magából. Apám mindig kovácsolt a műhelyben ami nem messze volt a házunktól. Annyira belém ivódott, hogy az első szavam a kalapács volt és csodák csodájára egy kis túlzással kalapács hangon adtam is ki. Sőt, azzal játszottam, mi több, azzal kellett játszanom, tekintve, hogy apám kovácsnak akart nevelni, holott én kardozásról és nagy szörnyek legyőzéséről álmodoztam. Anyám ezt nem támogatta. Apám halála után, amikor már felnőtt voltam és azt kellett eldöntenem, hogy mi legyek akkor anyám elé álltam.
Édes jó anyám az asztalhoz ült, nagy gond volt szemében, amit én okoztam neki konokságommal. Tekintete nehéz és szigorú volt, benne pedig aggodalom fájdalma kavargott. Teste már nem idézte kovács mivoltát, de szeme még mindig kovácstűzként villogott. Miután leültem, megszólalt:
- Fiam! Mond miért nem mész inkább világot látni, mintsem itt megrohadnál e toronyban és úgy végeznéd mint apád. Miért nem inkább túrod fel a földet, ahogy az egyszerű ember teszi? Fájó és gyászoló keblemnek, miért hozol ekkora terhet, hogy füstöt szívva halj meg mint apád e nép bűneinek birtokán?
- Elküldenél az ég alól, hol először vettem levegőt, vagy a földről, hol először hulltak könnyeim? Ki lehetne jobb barát, mint az, ki most mellettem áll? És mind e mellett mely munka állna jobban kezemre, melyben apámnak vére folyik, mint övé volt?
- Az én méhemből jöttél e világra, s oda vissza többé nem mehetsz. E földhöz miért ragaszkodsz jobban? Itt csupán toronyőr és kovács lehetsz. A világban akárki.
- Járnám én a világot szívesen, de jobb látom helyemet e bűnös nép között, mely igazságra és rendre szomjas. És ki más ha nem én és társaim akik őket segíthetik?
- Akkor miért az üllő mellett készíted a gyilkos eszközöket, s miért nem egy templomban prédikálod a békét?
- Jobban illik hozzám a kard nyelve, mint a szavak. És apámnak akaratát én örököltem. Helyet és erőt, s ezekkel kovácsolok közösséget.
- Mi közösség az mely erősebb akar lenni mindenkinél?
- Ez csupán az én célom, ezt az utat magam választottam, mert dicsőbb halál a harc, vagy kemencének füstje, mint egy ágyban elfonnyadni hallván társaim halálhírét. S ha hazámért halok meg, úgy én magam dicsőbb leszek.
- Ó fiam! Mond mi balgaság vezet minden embert a halál útjára, hogy magad gőgében s véredben a föld porába hullj? Mi bölcselet az mely halálra visz, akár ha jónak akratjáért is? Halld hát szavam, anyád mindig igazat beszél és nem hagyja el gondolatlan szó ajkait. Hanem most meghasonulok e mondattal, mert egy dologban nem szóltam helyesen. Apád nem nyomorában és betegségében halt meg, hanem elvakította a harc heve és nagy hatalmas vadakra támada és azok ölék meg őt, s ott kardnak már nem vette hasznát. Nem hiszek a vasban, sem a győzelemben, hanem egyetlen dologban, hogy ha elküldelek, biztonságba leszel. Találsz egy szép helyet, farmot építesz és békeségben éled életed.
- Hazudnék, ha azt mondanám, nem haragszom, de gyűlölni sem tudlak hazugságodért. De ne félts te engemet. Fegyvert készítek mely dicsőbb és erősebb mindeniknél, hogy e vád mit munkám ellen hoztál engem ne érhessen. És jobbat díszesebbet készítek, hogy királyok hordozzák őket. Sőt megkeresem a legendás kardot, amelyet mindenki úgy keres, hogy még annál is merészebbet álmodjak meg. Nem segítesz-é inkább minthogy lerombolt azt amit még meg sem építettem? – Lesütötte szemeit, fejéhez emelte meggyötört kezét, beteg hátát kezével támasztva felállt.
- Mit ér a szó? Mi fegyver lészen benne én mostmár nem használhatom. Úgy kövüljöm meg nyelvem, s szám hiába ne beszéljen. – gyolcsba kötött kezével, hogy jól lássam mennyire tönkretett leszek elő vett egy kulcsot a zsebéből és látványosan át nyújtotta nekem, - Legyen mint akarod, s ha készen állsz vedd át apádnak műhelyét és keresd fel testvéremet, hogy tanítson. De tőlem dicső szavakat ne várj. Ne merj nekem hízelegni, vagy megmutatni milyen jól élsz. S kívánom, hogy erős és délceg legyél és megérd, hogy tested elráncosodik. És vigyázz arra a lányra nagyon, mert bár elméje megháborodott, de szíve tiszta, elméje pedig ragyog mint a drágakő.
- Honnan tudsz te ő róla?
- Még is csak szülőd és felnevelőd voltam én, egy anya ismeri legjobban gyermekét. S hogy szívedben helye van neki, tudom. Mert még a saját életednél is nagyobbra tartod őt. – mosolygott és láttam, hogy tényleg a szívembe lát. Végre feloldódott kicsit, de vissza is borult gyászába, - van egy aranyos tanya a torony mellett, ahol eléldegélhetek néhány barátommal. Ha majd úgy gondolod, hogy nem fáj a szívem gyere és látogass meg.
Így hát elköszöntem és azóta nem is láttam őt. Kint Viktoria várt teljes pompájában, Nyugott volt szelleme, kedves a mosolya, de leginkább a szeme volt az ami nekem megtetszett. Mellette állt Philip barátom, a páncél kovács fia. Oda lépett hozzám, vidáman megkérdezte:
- Hogyan fogadá anyád a híreket? Meghasadt elméje a gyásztól, vagy örvendezett?
- Mindkettő és egyik sem. Elfogadta, mit kívánok tőle s magamtól, de szívébe még nem láttam gyökerét a gondolatnak, hogy így elfogadjon.
- És most mit kívánsz tenni? Elmész szerencsét próbálni, vagy esetleg valami mást tervezel?
- Felkeresem nagybátyámat, hogy kitanítson. Azt hallottam, hogy nem sokára haza tér e földre. Már gyermekkorom óta jól ismerem, sokat vigyázott rám, mikor a szüleim messze földön vándoroltak. Érted aggódom inkább. Mihez fogsz kezdeni?
- Hát ha te azt keresed, hogy fegyvered, hogyan lehet erősb és legyőzhetetlenebb, én azt kutatom fel, hogy mi fog majd megvédeni ellened. – vállon vert és nevettünk.
Leöblítettük az eseményeket egy korsó jó hideg mézsörrel. Én magam egyszerű vörös ruhámba mentem, Philipp barátom mint mindig páncélját viselte. Viktoria barna lovagló köpenyét ponpázott, arcát jól eltakarva az emberek elől. Bár ilyenkor volt a kocsma a legnyugodtabb, nem tudhatjuk ki térbe és milyen szándékkal.
- Arcod könyvéből gondot olvasok. Mi gond nyomasztja szívedet, mely pihenni nem hagy?
- Mikor anyám halálomat említé, megrémített a gondolat, hogy te lelked is elveszne vele együtt. Én s csak én tudlak megvédeni, s ha én nem leszek senki más sem fog. Ahogyan az én testem elfoszlik, úgy fog a te lelked szenvedni míg nem egy napon téged is megtalál a halál és ki tudja ki leszel te addigra. Talán ő, talán magad.
- Kedvesem, minden megoldás előttünk fekszik és még ha széna kazalba vettetett is megtaláljuk. – gyöngéden átfogta a karomat és békésen a vállamra heveredett.
Faj: Vámpír
Frakció: Nebelturm
Kaszt: Nebelturm
Nem: Férfi
Kor: 26
Kinézet: Barna szem; nyakig érő illetve majdnem a szemébe lógó dús nagyon sötét barna kócos haj; kb. 184 cm magas; vörös, rongyszerű ruhába burkolja testét, amely dagad az izmoktól, de azért picikét látható rajta az étel szeretete
Jellem: Nem sorolható a legbarátságosabb emberek közé. Igyekszik nagyon udvarias és megfontolt lenni, de ha elborul az agya akkor csak a kard állíthatja meg. Szereti a jól elvégzett munka után pipáját szívogatni. Szereti zsákmányát beleépyteni abba amit készít. Nem szereti azt, ha valaki hozzá ér. Nem szereti ha valaki túlságosan magaslóról beszél, de ha elég dallamosan és költőiesen teszi, azt meg tudja bocsájtani. Szereti a költészetet és a zenét, éppen ezért jobb napjain lehet hallani, ahogyan énekel kovácsolás közben.
Előtörténet: A kalapács hangja. Én nem is felsírtam én kalapácshangon ordítottam, amikor anyám nagy nehezen kituszkolt magából. Apám mindig kovácsolt a műhelyben ami nem messze volt a házunktól. Annyira belém ivódott, hogy az első szavam a kalapács volt és csodák csodájára egy kis túlzással kalapács hangon adtam is ki. Sőt, azzal játszottam, mi több, azzal kellett játszanom, tekintve, hogy apám kovácsnak akart nevelni, holott én kardozásról és nagy szörnyek legyőzéséről álmodoztam. Anyám ezt nem támogatta. Apám halála után, amikor már felnőtt voltam és azt kellett eldöntenem, hogy mi legyek akkor anyám elé álltam.
Édes jó anyám az asztalhoz ült, nagy gond volt szemében, amit én okoztam neki konokságommal. Tekintete nehéz és szigorú volt, benne pedig aggodalom fájdalma kavargott. Teste már nem idézte kovács mivoltát, de szeme még mindig kovácstűzként villogott. Miután leültem, megszólalt:
- Fiam! Mond miért nem mész inkább világot látni, mintsem itt megrohadnál e toronyban és úgy végeznéd mint apád. Miért nem inkább túrod fel a földet, ahogy az egyszerű ember teszi? Fájó és gyászoló keblemnek, miért hozol ekkora terhet, hogy füstöt szívva halj meg mint apád e nép bűneinek birtokán?
- Elküldenél az ég alól, hol először vettem levegőt, vagy a földről, hol először hulltak könnyeim? Ki lehetne jobb barát, mint az, ki most mellettem áll? És mind e mellett mely munka állna jobban kezemre, melyben apámnak vére folyik, mint övé volt?
- Az én méhemből jöttél e világra, s oda vissza többé nem mehetsz. E földhöz miért ragaszkodsz jobban? Itt csupán toronyőr és kovács lehetsz. A világban akárki.
- Járnám én a világot szívesen, de jobb látom helyemet e bűnös nép között, mely igazságra és rendre szomjas. És ki más ha nem én és társaim akik őket segíthetik?
- Akkor miért az üllő mellett készíted a gyilkos eszközöket, s miért nem egy templomban prédikálod a békét?
- Jobban illik hozzám a kard nyelve, mint a szavak. És apámnak akaratát én örököltem. Helyet és erőt, s ezekkel kovácsolok közösséget.
- Mi közösség az mely erősebb akar lenni mindenkinél?
- Ez csupán az én célom, ezt az utat magam választottam, mert dicsőbb halál a harc, vagy kemencének füstje, mint egy ágyban elfonnyadni hallván társaim halálhírét. S ha hazámért halok meg, úgy én magam dicsőbb leszek.
- Ó fiam! Mond mi balgaság vezet minden embert a halál útjára, hogy magad gőgében s véredben a föld porába hullj? Mi bölcselet az mely halálra visz, akár ha jónak akratjáért is? Halld hát szavam, anyád mindig igazat beszél és nem hagyja el gondolatlan szó ajkait. Hanem most meghasonulok e mondattal, mert egy dologban nem szóltam helyesen. Apád nem nyomorában és betegségében halt meg, hanem elvakította a harc heve és nagy hatalmas vadakra támada és azok ölék meg őt, s ott kardnak már nem vette hasznát. Nem hiszek a vasban, sem a győzelemben, hanem egyetlen dologban, hogy ha elküldelek, biztonságba leszel. Találsz egy szép helyet, farmot építesz és békeségben éled életed.
- Hazudnék, ha azt mondanám, nem haragszom, de gyűlölni sem tudlak hazugságodért. De ne félts te engemet. Fegyvert készítek mely dicsőbb és erősebb mindeniknél, hogy e vád mit munkám ellen hoztál engem ne érhessen. És jobbat díszesebbet készítek, hogy királyok hordozzák őket. Sőt megkeresem a legendás kardot, amelyet mindenki úgy keres, hogy még annál is merészebbet álmodjak meg. Nem segítesz-é inkább minthogy lerombolt azt amit még meg sem építettem? – Lesütötte szemeit, fejéhez emelte meggyötört kezét, beteg hátát kezével támasztva felállt.
- Mit ér a szó? Mi fegyver lészen benne én mostmár nem használhatom. Úgy kövüljöm meg nyelvem, s szám hiába ne beszéljen. – gyolcsba kötött kezével, hogy jól lássam mennyire tönkretett leszek elő vett egy kulcsot a zsebéből és látványosan át nyújtotta nekem, - Legyen mint akarod, s ha készen állsz vedd át apádnak műhelyét és keresd fel testvéremet, hogy tanítson. De tőlem dicső szavakat ne várj. Ne merj nekem hízelegni, vagy megmutatni milyen jól élsz. S kívánom, hogy erős és délceg legyél és megérd, hogy tested elráncosodik. És vigyázz arra a lányra nagyon, mert bár elméje megháborodott, de szíve tiszta, elméje pedig ragyog mint a drágakő.
- Honnan tudsz te ő róla?
- Még is csak szülőd és felnevelőd voltam én, egy anya ismeri legjobban gyermekét. S hogy szívedben helye van neki, tudom. Mert még a saját életednél is nagyobbra tartod őt. – mosolygott és láttam, hogy tényleg a szívembe lát. Végre feloldódott kicsit, de vissza is borult gyászába, - van egy aranyos tanya a torony mellett, ahol eléldegélhetek néhány barátommal. Ha majd úgy gondolod, hogy nem fáj a szívem gyere és látogass meg.
Így hát elköszöntem és azóta nem is láttam őt. Kint Viktoria várt teljes pompájában, Nyugott volt szelleme, kedves a mosolya, de leginkább a szeme volt az ami nekem megtetszett. Mellette állt Philip barátom, a páncél kovács fia. Oda lépett hozzám, vidáman megkérdezte:
- Hogyan fogadá anyád a híreket? Meghasadt elméje a gyásztól, vagy örvendezett?
- Mindkettő és egyik sem. Elfogadta, mit kívánok tőle s magamtól, de szívébe még nem láttam gyökerét a gondolatnak, hogy így elfogadjon.
- És most mit kívánsz tenni? Elmész szerencsét próbálni, vagy esetleg valami mást tervezel?
- Felkeresem nagybátyámat, hogy kitanítson. Azt hallottam, hogy nem sokára haza tér e földre. Már gyermekkorom óta jól ismerem, sokat vigyázott rám, mikor a szüleim messze földön vándoroltak. Érted aggódom inkább. Mihez fogsz kezdeni?
- Hát ha te azt keresed, hogy fegyvered, hogyan lehet erősb és legyőzhetetlenebb, én azt kutatom fel, hogy mi fog majd megvédeni ellened. – vállon vert és nevettünk.
Leöblítettük az eseményeket egy korsó jó hideg mézsörrel. Én magam egyszerű vörös ruhámba mentem, Philipp barátom mint mindig páncélját viselte. Viktoria barna lovagló köpenyét ponpázott, arcát jól eltakarva az emberek elől. Bár ilyenkor volt a kocsma a legnyugodtabb, nem tudhatjuk ki térbe és milyen szándékkal.
- Arcod könyvéből gondot olvasok. Mi gond nyomasztja szívedet, mely pihenni nem hagy?
- Mikor anyám halálomat említé, megrémített a gondolat, hogy te lelked is elveszne vele együtt. Én s csak én tudlak megvédeni, s ha én nem leszek senki más sem fog. Ahogyan az én testem elfoszlik, úgy fog a te lelked szenvedni míg nem egy napon téged is megtalál a halál és ki tudja ki leszel te addigra. Talán ő, talán magad.
- Kedvesem, minden megoldás előttünk fekszik és még ha széna kazalba vettetett is megtaláljuk. – gyöngéden átfogta a karomat és békésen a vállamra heveredett.
A hozzászólást Johann von Nebelturm összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Júl. 22, 2019 2:06 am-kor.
