Marcus Berger - Helyzetjáték - 800

Ezt is szeretném kipróbálni.

Vásári forgatagokban mindig vannak mutatványosok is. Most egy egész társulat produkálja magát egy hevenyészett színpadon a piactér szélén. Jó helyet találtam, hogy megnézzem őket. Itt a téren az akasztófa, meg a kaloda emelvénye, annak a szélére ültünk fel többen is.  Sokan úgy vélik, ez nem a legjobb ülőhely, ami jó azoknak, akik nem annyira válogatósak. Így mi elférünk itt. A társulat egészen jó műsort ad, ügyesek is, viccesek is, van is sikerük.
A porond előtt megjelenik egy fickó, és vigyori képpel integet. Először arra gondolok, hogy a társulat tagja, aki eddig még nem lépett fel, de végül nem csinál semmit, csak áll ott és vár, a műsor meg folytatódik. Lemegy még egy szám, a fickó még mindig ott áll. Újra integet. Egészen olyan, mintha közben konkrétan rám nézne. De csak biztos kancsal egy kicsit, és valaki mellettem ülőnek jelez. Oldalt is nézek, hogy visszaintett neki valaki. Nem. Újra elnézek feléje, és halvány gyanú ébred bennem, hogy esetleg mégis nekem jelezne. Ő mosolyogva bólogat. Én kicsit félrebillentem a fejem, jelezve kétségeimet, mire kétséget kizáróan rám mutat, majd kézjelekkel tudatja, hogy beszélni akar velem, és elindul egy irányba.
Ezeket a kézjeleket mintha ismerném. Legalábbis értem, mit mutatott. Ez elgondolkodtat, de még mindig nem érzek magamban olthatatlan vágyat a vele való beszélgetésre. Bár külsőre nincsen benne semmi különös, az egész lénye taszít. Komolyan elgondolkodom rajta, hogy inkább az ellenkező irányba indulok. De ennek nem lenne semmi értelme. Valahogy megtalált itt, tudta, hogy érteni fogom, amit jelez. Meg fog találni máshol is, és ráadásul tud rólam valami olyasmit, amit én jelenleg nem tudok. Tétován utána nézek. A kocsma ajtajában áll, és felém néz.
~ A fene essen beléd!
Lehuppanok a földre, és elindulok én is a kocsma felé. Mire belépek, ő már egy asztalnál ül, két kupica van előtte. Leülök hát vele szemben.
- Üdv, Johann! Igyunk a viszontlátásra!
Most mondhatnám, hogy még a nevemet se tudja, de az a helyzet, hogy én vagyok az, aki nem tudja a saját nevét. Ettől még fogok a nyakába borulni. Itt minden második fickót Johannak hívnak, majdnem biztosra ment, ha neki nem ez a neve. Persze azt sem tudom, engem tényleg Johannak hívtak e azelőtt. Az italhoz nem nyúlok.
- Idd csak meg, szükséged lesz rá! – biztat továbbra is szívélyesen.
Még mindig nem nyúlok az italhoz, és nem is szólok semmit. Van alkalmam most már közelebbről is megnézni őt. Továbbra sem szeretnék vele egy sötét sikátorban találkozni, és azt sem szeretném, ha a hátam mögé kerülne bármikor is. Bár megint vigyorog rám, valahogy a szeme alapján ez a mosoly nem igazán őszinte.
- Jól van, értem én, bizonyítanom kell. Nagyjából egy éve majdnem meghaltál, és most nem emlékszel semmire. Azt nem tudom, mi történt veled azóta, hogy megsebesültél, de elég sok mindent tudok az azt megelőző időkről. Tudom például, hogy van egy vágás itt, a mellkasoson. Felém nyúlna, hogy megmutassa, de eltolom a kezét, így a saját mellkasán mutatja, hogy mire gondol. A hely, az irány és a hossz is stimmel.
- És van egy itt is … - Mutatja az oldalamon a következőt hasonló pontossággal.
~ A jó édes nénikéd térde kalácsát! Hol láttál Te engem?
Még továbbra sem szólalok meg, de nem hagyja magát zavartatni.
- Nem kell megerősítened, anélkül is tudom, hogy igazam van. Ideje visszatérned a nyájba, testvér!
~ A nyájba … testvér …
Mire eddig jutok gondolatban, rájövök, hogy pont olyan megvetéssel ejtettem ki ezt a két szót, mint ő. Szóval szó sincs nyájról, és testvériségről.
~ Ó, hogy a ménkű csapjon beléd!
- Igen, igen, tényleg megtörténik. Egy évbe telt, hogy megtaláljunk, de végre sikerült. – bólogat nyájasan. Ez a gesztus sem őszinte. Itt úgy döntök, hogy ideje legalább ezt az egy réteget lehántani a beszélgetésről, mert zavar a mérlegelésben.
- Talán ha nem bájolognál úgy, mint egy kivénhedt szajha, nagyobb sikered lenne nálam. Nem illik ez hozzád.
Ezen felnevet, s közben hátra veti a fejét. A nevetésétől nekem a hideg kezdett el futkározni a hátamon. Ez a nevetés fagyaszt, és bénít. Ennek súlya van. Aztán újra rám néz, és a pillantása most már komor, szinte vérfagyasztó, az arca mintha most soványabb lenne, hogy nincs rajta az a széles vigyor. Több a ránca is? Eddig sem volt bizalomgerjesztő a megjelenése, s most sem javított rajta, ha rajtam múlna, ránézésre bekasztliznám egy várbörtön legalsó szintjén egy magányos cellába úgy … tíz … inkább húsz évre.
- Jól, van beszéljünk egyenesen. Két lehetőséged van: vagy csatlakozol hozzám, vagy meghalsz.
Mialőtt tiltakozhatnék, vagy elküldhetném melegebb égtájakra, megakaszt egy kézmozdulattal.
- Nem úgy értettem, hogy én megöllek. De vannak közös ellenségeink, majd ők elintézik. Egyedül nem éled túl.
- Ahhh. Értem. És kettesben túléljük?
- Kettesben, a seregünkkel igen.
- Szóval van seregünk is?
- Természetesen. Azt nem mondom, hogy élnek-halnak értünk, mert hát … se nem élnek, se nem halnak, de vannak.
- Ez ugye valami vicc?
- Szeretnéd, ha az lenne?
Jelen pillanatban semmit nem szeretnék ennél jobban. De az az érzésem, hogy egy része nagyon nem az. Vagy esetleg minden igaz? Nem, ez kizárt, hogy én egy ilyen mocsokkal bármikor bajtársi szövetségben voltam. Hogy nekem lenne egy olyasfajta seregem, na, ez meg aztán mindennek a teteje. Nem, én soha. Ebben teljesen biztos vagyok. Ki van zárva. Nem.
- Tudom, hogy nem igaz.
- Ó, nem tudsz te semmit, csak remélsz. És rettegsz, hogy egyszer majd emlékezni fogsz.
- Ez igaz. Valóban tartok tőle, hogy olyan dolgokat tettem, amit most nem szívesen vállanék fel. De EZ … biztos nem volt közötte.
Nem, nem mondjuk ki konkrétan. Bár nincs senki hallótávolban, így fényes nappal az ivó messze nincs tele, de mégsem. Ez nem tartozik a kimondható, nyíltan tárgyalható dolgok közé.
Nem cáfol meg, nem próbál semmit bizonygatni, csak néz azzal a rezzenéstelen, komor tekintettel. Pislogott egyáltalán, amióta megkomolyodott? Előtte pislogott?
- Szükségünk van egymásra az életben maradáshoz.
- Hát, ha ez kell az életben maradásomhoz, akkor inkább meghalok.
- Ez is egy variáció, hogy az oldalamon harcolj …
~ MI?! Ó, hogy rogyna rád az ég az összes bukott, és még szolgálatban lévő angyalával együtt!
Az italért nyúlok, mint aki most tört meg, és tényleg szüksége van egy kupica töményre, de a következő pillanatban a pálinka az arcában landol, pontosabban a szemében. Másik kezemmel pedig üstökön ragadom, és lerántva beleverem a fejét az asztallapba.
Páran a szomszéd asztaloknál felpattannak, és a fegyvereikért nyúlnak.
Igen, ez meggondolatlanság volt, akár szövetségesei is lehetnek itt. Most már mindegy. Kihasználva, hogy a pálinka és az első ütközés sokkolta, még párszor megismétlem a mozdulatot, amitől az arca találkozik az asztallappal. Konkrétan péppé nyomrítom az arcát, az orrcsontja remélhetőleg valahol az agyában landolt már. Nem ad életjeleket. Eleresztem a testet, és testet, és az ajtó felé robogok.
Tudom, hogy sokaknak az van a fejében, meg kellene engem állítani, de a fickó és az asztal állapota remélem, elég, hogy tétovázzanak egy pár pillanatig. El is érem az ajtót, közben kést rántok. A kocsma előtt kikötött lovak közül a legjobbnak (már idefelé jövet megnéztem őket) elvágom akantárját, felpattanok rá, és elvágtatok.

Fegyvercsörgés, kiáltások, zihálás, nyögés, izzadtság, vér … Csatázunk. Már megint. A feladat egyértelmű. Fel kell hentelni a kíséretet, és a ficsúrt is, akit védenek. A ficsúr a fontos. Neki kell igazából meghalnia, de amíg a testőrök élnek, addig erre amúgy sincs nagyon esély.
A koreográfia egyszerű. Én vagyok a „másik ficsúr”, aki valami légből kapott indokkal beleköt, párbajra hívja, és aztán ebből kialakul egy csetepaté. Ezen már túl vagyunk. A testőrökből kettő már halott, kettő sebesült, és látom a kölyök arcán: tudja, hogy rövidesen ő következik. Neki is kard van a kezében, volt is már ütésváltásunk, amikor egy-egy testőr megroggyant, előre tört, hogy mentesítse. Bátor, és nem is annyira rossz vívó, az akciói legalábbis egészen jók voltak. De ez igazából nem számít. Már halott. Mi még mind az öten talpon vagyunk, és ezt a két testőrt, meg őt már én magam is elintézném, vagy bárki közülünk.  A társaim levágják a kísérőket. Én egy pillanatra megállok, és tisztelgek a kardommal, mert most akkor jön a „párbaj”, amit elvileg én akartam. Akarta a fene, de az a megbízás. Ő nyel egyet, kihúzza magét, és támad. Tudja, hogy jobb vagyok nála, szerintem már csak túl akar lenni rajta becsülettel.
Az első támadásban már megsebesíthetném. Hibát vét, és felvághatnám a hasát. De az csúnya és fájdalmas halál, hát csak hárítok, és kivárok. A negyediknél van alkalmam végül szíven szúrni. Nem szenved sokat, hamar vége lesz. Körbe pillantunk, köröttünk néha csendben áll a pórnép, biztonságos távolban. Tudom, hogy nem szerették a kölyköt. Tudom, hogy balhés volt, és nehéz természetű. Mindezt megtudtam róla az eligazításkor. Kár érte akkor is.
Egyszerre mozdulunk, nekilendülünk, átvágunk a tömegen, ami szétnyílik előttünk, befordulunk egy sikátorba, másik végén kibukkanunk egy kis téren, ahol hatodik társunk lóval vár. Felpattanunk, és egy fertályóra múlva már a várost is elhagyjuk. Feladat teljesítve. Nem érzek megelégedést.
Mikor megbizonyosodunk róla, hogy már leráztuk az üldözőket is, a megbeszélt ponton felvesszük a fizetséget, és irány a „központ”. Itt megtartom a beszámolót, a pénz felét leadom a mestereknek, a többit eloszthatjuk. Szűken és beosztással elég a következő megbízásig élelemre, és a felszerelés rendbehozatalára.

Eltelik vagy három hét, amikor újra hívatnak. A mester szenvtelen hangon kezdi el ismertetni a feladatot. Ez most nem külsős megbízás, hanem a mesterek saját döntése. Van egy informátorunk, aki mostanság lázong. Megpróbál kitörni a szorításból, vonakodva válaszol a kérdésekre, és a minap megpróbálta félrevezetni a megbízóit, azaz „minket”.
Őt nem ölhetjük meg, szükségünk van még a szolgálatára. Tehát a családja a cél. A középső lányát kell megmérgeznem, mert az a kedvenc gyermeke. Ehhez egy olyan mérget kapok, ami lassan öl, és egy lázas, gyulladásos betegségnek tűnnek a tünetei, a külvilág gyanújának elterelése végett. Amíg a gyerek haldoklik, a fickónak van esélye majd meggondolnia magát, és megszerezni a kért információkat cserébe a gyermek életéért. Ennyi az utasítás. Nem mozdulok, nézek a mestere.
- Mire vársz, fiam?
- Még nem adta ide az ellenmérget.
- Nincs ellenméreg.
- De akkor mitől fog meggyógyulni a gyerek?
- Nem fog. Ennek a méregnek nincs ellenszere. Ezentúl a másik két gyerekéért fog nekünk dolgozni, meg a feleségéért.
Ekkor valami elszakad bennem. Itt betelik a pohár. A méla undor, amit eddig éreztem átvált teljes csömörbe.
- Nem vállalom.
Csend telepszik ránk. A mester vár. Arra vár, hogy meggondoljam magam, hogy „megjöjjön a józan eszem”, de ez nem fog megtörténni. Hallgatunk, és farkasszemet nézünk egymással. Végül a mester kinyitja az ajtót, és szól az őrségnek.
- Fogjátok le, és vigyétek az udvarra! Hívjatok össze mindenkit!
Nem ellenkezem. Már nagyon régóta meg szeretnék szabadulni innen, de a szökés eddig még senkinek se jött be. Mindenkit megtaláltak. Nem tudom, hogyan csinálják. Senki se tudja. De ez egy kiút. Sok évnyi korholással verték a fejünkbe, hogy értéktelenek vagyunk, hogy csak azért élünk, hogy ledolgozhassuk a pénzt, amit a felnevelésünkre költöttek. Nos, nem tartom sokra az életemet, és most jött el az a pillanat, amikor már túl nagy lenne érte az ár. Lehet, még nem dolgoztam le minden költséget, amit belém öltek. Nos, a többivel szíves örömest maradok adós.
Lekísérnek az udvarra, közben megszólal a harang, ami gyülekezőre hív mindenkit. A csoportok és a mesterek szépen felsorakoznak. Még senki nem tudja, mi fog történni, rajtam és a mesteren kívül. Azt nyilván páran sejtik a felállásból, hogy engem meg fognak büntetni. Ez nem nagy szám, pár naponta előfordul, hogy valakit az teljes nyilvánosság előtt vernek el, vagy szégyenítenek meg más módon.
Meg kell várni, amíg mindenki ideér. Én egykedvűen álldogálok a mesterrel szemben. Nem, ez így nem igaz. Inkább kihívóan. Most már mindegy, úgyhogy le nem veszem róla a szemem. Nézzük egymást rezzenéstelen tekintettel. A szemem sarkából látom, hogy egyesek fészkelődni kezdenek, itt-ott nő a feszültség. Már sejtik, hogy valami komolyabb gond van. Nem szokás szemezni a mesterekkel.
Amikor mindenki ott van, a mester csak a szemével jelez az egyik őrnek, aki a vállamat megnyomva térdre kényszerít. Nem kell nagyon erőlködnie. Amint a térdem érinti a homokot, a mester csak egy szót szól.
- Parancsmegtagadás.
A kardjáért nyúl. Én még hallom, ahogy páran felszisszennek. Ők csak most jöttek rá, mi is következik. A mester kirántja a kardját, és azzal a mozdulattal le is választja a fejemet a nyakamról.
Kiszabadultam.

Valamikor a messzi-messzi (teljesen bizonytalan) jövőben…

- Hans, szólj a kocsisnak, hogy nemsokára indulok, fogja be a lovakat!
- Igen, uram!
Még egyszer ellenőrzöm az öltözékem, hogy minden megfelelő-e. A mai nap fontos. Először is, ha minden jól megy, akkor aláírjuk a Schwarzritter-Breitnau közös üzleti vállalkozás papírjait. Már vagy egy éve készítjük elő az üzletet a Schwarzritter család fejével. Másodszor ma lesz először, hogy Elzát randira vihetem. Persze csak gardedámmal, de akkor is, kijutunk a családi kastély falaki közül.
Elza szülei azok, akik szorgalmazzák ezt a frigyet, gondolom így akarják szorosabbra fűzni az üzleti kapcsolatokat, biztosítani, hogy ne akarjak kitáncolni a megállapodásunkból. De a lányka csinos is, okos is, kedves is, szóval nincs ellenemre ez az aranykalitka sem.
Leballagok a kastély lépcsőin, ki az udvarra, és beülök a címeres hintóba, mely majd a Schwarzritter birtokra visz.

A megállapodás annak rendje és módja szerint megköttetett. Sétálni indulunk Elzával, nyomunkban a gardedám. Elza a kirakodóvásárt kívánja látni. Igazi nő, szó se róla! Mindene megvan, de ez sem elég. Mikor odaérünk, egészen felélénkül, válogat a csatok és szalagok között, pedig biztos vagyok benne, hogy egy egész szekrénynyi van már belőle otthon is. Amikor látom, hogy valamelyik megtetszik neki, természetesen megveszem. Úgy örül ennek, mint egy kisgyerek.
Később aztán törökmézet kér. Azt is kap. Élvezettel eszegeti, míg tovább ballagunk az árusok között. Azonban az édesség illata odacsal pár méheskét is. Én először észre sem veszem őket, de hirtelen Elza egy nagy sikkantással a nyakamba ugrik. Az első pillanatan azt hiszem, tényleg baj van.
- Kergesd el! Kergesd el! – nyüszíti a lány sírósan, de már a gardedám intézkedik eddigre, és a méhek elszállak.
Én persze belül kajánul vigyorgok.
~ Nem rossz ötlet, drágám, egy kis legális ölelkezésre!
- Semmi baj, már elszálltak. Nem akartak semmi rosszat, csak ők is szeretik a törökmézet. – nyugtatgatom, és még nem sejtem, hogy erre valóban szükség van. De amint kimondom az utolsó szót az általam vett törökméz széles ívben messzire repül.
- Kezet akarok mosni! – jelenti ki Elza.
Nem messze van egy kút, hát oda tartunk. A kút körül galambok turbékolnak, és a kilöttyent vizet iszogatják. Elza becsörtet közéjük, és aki ettől nem repül el, afelé egy hadonászó mozdulatot tesz. Én vizet húzok neki, ő kezet mos, és az arcvonásai ettől kisimulnak. Indulnánk tovább, de ekkor előkerül Nyafi. Őt ismerem. Helybeli kóbor macska, kapott már tőlem néha egy-két falatot, azon kevesek közé tartozom, akik meg is simogathatják. Megörülök neki, bár most nincs nálam semmi, amit a őcicasága elfogyaszthatna. De nem is kerülhet rá sor, mert Nyafi olyan oldalba rúgást kap Elzától, hogy métereket repül.
- Takarodj innen rühes dög! – sziszegi kedvesem, és én nem ismerek rá.
- Khmmm… Elza, édesem … te nem szereted az állatokat? – teszem fel neki a kérdést, ami az előbbi három jelenet után kézenfekvő.
- Nem. Büdösek, koszosak, buták, veszélyesek. – jön a durcás válasz.
Ezt nem tudom cáfolni, mindegyik előfordulhat. De azért ez így nekem nem kerek.
- Apád mit szól ehhez?
A kérdés logikus, elvégre egy állattartó, abból élő famíliáról van szó. Nem mellesleg éppen most akarják a lánykát férjhez adni egy szintén állatokkal foglalkozó szépreményű férfihoz, azaz hozzám. Mit kezdek én egy olyan asszonnyal, aki utálja a lovakat?
- Hát nyilván nem örül neki.
Odaát még mindig dörög és villámlik. Vajon ezt az aprócska, ámde nem elhanyagolható tényt mikor akarták velem közölni? Esetleg van még valami más is, amit nem tudok?
- Igen, azt elhiszem.
Hát, én nem egészen ilyen lovat akartam, azt hiszem. De mielőtt ezt komolyabban átgondolhatnám, Elza megszólal. Érzi, hogy most leüt kicsit a hangulat, és próbálja oldani.
- Egyébként, Johann, igazán értékelem, hogy ennyire adsz magadra, amikor velem találkozol. – karol belém, és távolodni kezdünk a kúttól. – Remélem, ez majd így marad akkor is, ha már együtt élünk, és soha nem lesz lószagod.
~ Kicsim, azzal dolgozom, már hogy ne lenne lószagom?
- Őszintén szólva nem terveztem, hogy ebéd előtt megmosakszom, és átöltözöm, mivel utána úgyis megyek vissza dolgozni. – felelem óvatosan.
- Hát akkor nem tudom, hol fogsz enni, de biztos nem velem az ebédlőben. – pattan a riposzt igen határozottan.
- Édesem, az ÉN kastélyomban fogunk lakni. – jegyzem meg csendesen.
Erre pár pillanatnyi hallgatás a válasz, rájön, hogy esetleg most túl messzire ment.
- Na, jó. Akkor én nem fogok az ebédlőben enni. – egyezik bele nagylelkűen. – De ugye a szobám elég magasan lesz? Nem ér fel odáig a bűz? – pillant rám kedvesen, és még pislog is hozzá egy párat a megfelelő hatás kedvéért.
- A bűz? Úgy érted az istállószag?
- Igen, a lovak bűze.
- Nem, úgy vélem, az nem ér fel.
Hallom a megkönnyebbült sóhajt. De sajnos, ez a részéről eléggé korai volt.
- Viszont van egy kutyám, Vadóc, aki az ágyam végében szokott aludni.
- Phúúúúúúj!
Elza eltávolodik tőlem, mintha már most is fertőző lennék.
Nekem közben az álmaim dőlnek romba. Én azt terveztem, hogy majd együtt lovagolunk az erdőben, együtt örülünk egy új kiscsikó születésének, Vadóc következő almából neki adom azt a kölyköt, akit kiválaszt. Elza közben befejezte a levegőért kapkodást, és megkapom az ultimátumot.
- Választanod kell: vagy az a dög, vagy én.
- Egyértelműen „a dög”. Örvendtem a szerencsének.

Szeretem a vásári forgatagot, mert nekem még mindig szinte minden új. Alig tudok betelni a színek, formák, ízek, szagok kavalkádjával. Elnézem a különböző árusokat, és nem győzök csodálkozni a mesteremberek ügyességén, legyen szó cipőről, csizmáról, háziszőttesről, csuprokról, vagy bármi másról. Jó móka ez, de egyben szívfájdalom is, ha az jut eszembe róla, hogy engem nagyrészt csak rombolni tanítottak meg.
Mennyivel boldogabb lennék most, ha beülhetnék egy műhelybe mondjuk cipőket talpalni. Persze ott vannak, és ott lesznek mindig is a lovak. Majd lesznek, úgy vélem, saját lovaim egyszer….
A másik újdonság, hogy már nem vagyok teljesen csóró. Van némi pénzem, és ezt nem élelemre és szállásra kell költenem, mert az is van. Ha megtetszik valami apróság, akkor megvehetem. Vettem magamnak egy új nadrágot, és egy rendes övet, ami fenn is tartja. Lassan egészen normális lesz a megjelenésem.
De ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mennyire szerencsés vagyok, és hogy mások pedig nem. Most is, amikor idáig érek a gondolatmenetben, hirtelen felindulásból aprót szórók egy koldusasszony kezébe.
- Nem úgy van ám az, fiatalúr! – szólal meg az asszony.
- Mi nem úgy van? – torpanok meg meglepetten.
- Nem fogadhatom el ezt csak úgy! Hadd jósoljak neked, fiam!
Nem hiszek az ilyesfajta hókuszpókuszokban, de tudom, hogy egyeseknek nehéz alamizsnát elfogadni (nekem is az volt), és könnyebb úgy, ha csak jelképesen is, de adhatnak érte valamit.
- Na, akkor lássuk, mit is tartogat nekem a jövő! – nyújtom oda a jobb tenyerem.
- A balt kérem. – jelenti ki szemrehányóan, mintha nekem ezt tudnom kéne.
Megadóan kezet cserélek, de eddigre felébred bennem a kisördög.
- A múltamat is látja, nénje?
- Igen, de azt mindek mondjam, te is látod, nem? – feleli kissé zordan, miközben a kezébe fogja a kézfejemet. – Vagy nem. – jelenti ki pislogva, miután vetett rá egy pillantást.
- Ezt hogy érti? – kérdem kissé gyanakodva.
- Ezt még te kérdezed? Nem is tudom, ki kerget kit? Te a múltadat, vagy a múltad téged?
Ettől a kijelentéstől már a hideg kezd el futkosni a hátamon. Úgy döntök, hogy a lehető legnagyobb hitelesség kedvéért nem adok megerősítést, és tagadni sem fogok semmit. Így hát szótlanul, összeszorított szájjal várom, mit fog még mondani.
- Ne bánkódj a múltad miatt! – pillant rám aztán megenyhülten az asszony. – Nem baj, hogy nem emlékszel rá, nem volt az annyira szép. Az a lényeg, hogy most jó helyen vagy, és jó úton. Kár, hogy ez meg nem fog már sokáig tartani.
- Mi nem fog sokáig tartani?! – kérdezek vissza elfeledkezve az elhatározásomról.
- Sajnálom, fiam, de az életvonalad rövid. Nézd! – mutatja a vonalat a tenyeremen. – Itt … itt és itt … majdnem megszakadt. Ekkor olyan kilenc éves lehettél. Ez a másik itt ekkor talán tizenhat, és ez itt, ez nagyjából egy éve volt. Na, és itt, itt meg végleg megszakad.
- De ott megy tovább a vonal … - vetem közbe.
- Persze, hogy megy tovább, mert hajlik a tenyered! – torkoll le türelmetlenül. – Csak éppen itt közben megszakad.
Ó, hát látom én is, hogy ott nem folytonos az a kis ránc … látom, hát … De hogy az tényleg AZT jelentené ...
- Ez mégis mikorra tehető?
- Úgy nagyjából két-három hónap.
- És teljesen biztos ebben, néném?
- Teljesen biztos sosem lehetek semmiben. Vannak olyan hatalmas erők, melyek még ezeket a dolgokat is képesek felülírni. De én a helyedben elrendezném függő ügyeimet.
Megsemmisülten hallgatok, a jóslat letaglózott. Hiába mondogatom, hogy nem hiszek benne, a múltat és jelent tévedhetetlenül feltárta. Megborzongok újra, mint akit már most megérintett a halál ujja.
- Sajnálom, fiam, hogy ennyire rossz híreket kell elmondanom neked! Jósolhattam volna hosszú, boldog életet, hogy elégedetten távozz tőlem, de nem szeretek becsapni senkit.
- Néném, ha ilyen csodás tehetség lakozik magában, mért koldul?
- Ó, édes fiam, az emberek nem igazán szeretik tudni az igazságot. Ebből nem lehet megélni, legfeljebb máglyára jutni.
- És saját magának szokott jósolni, néném?
- Saját magának senki sem tud jósolni. Én, ha a két tenyeremre nézek, simának látom őket, mint a kisbaba popsija. – közben felfordítja megmutatja két mérhetetlenül ráncos tenyerét. – Az igazi jósok mind így járnak.
- Értem. Néném, megtenne nekem még valamit?
- Mi lenne az fiam?
Előveszek egy nagyobb összeget, amitől a néne már a láttán rázza a fejét.
- Nem kell, hogy megtartsa. De úgy vélem, maga tudja néne, kinek lenne rá leginkább szüksége. Nem az én pénzem, csak hozzájutottam. Ossza szét helyettem, kérem!
Az asszony mélyen a szemembe néz egy ideig, aztán elveszi a pénzt, és elrakja.

Miután elköszöntünk, beülök egy kocsmába, és rendelek egy butykos pálinkát. Nekem most gondolkodnom kell. Az anyó igen sok mindent tudott rólam. Egyedül a tizenhat éves kori sebesülésemmel vagy betegségemmel kapcsolatban nem tudok semmit, de nincs kizárva, hogy akkor is történt valami. Megnézem a tenyeremet újra. Én is látom azon a ráncon a töréseket.
Mire elfogy a butykos pálinka, sikerül eléggé elzsibbadnom ahhoz, hogy ne érdekeljen már a jóslat, és így éjszaka alszom, mint akit fejbevertek. Másnap persze erősen másnap van, de a fájdalom soha nem hagytam, hogy különösebben akadályozzon. Némi magamba tuszkolt reggeli után felkeresek egy írástudót, és egy levelet diktálok neki.

Mélyen tisztelt Wilhelmina von Nachtraben kisasszony részére!
Asszonyom, kérem, halálom vagy eltűnésem esetén minden valamire is becsülhető ingóságomat és teljes vagyonomat juttassa el Dünwald faluba, az ország déli részén található településre, ahol megmentettek és ápoltak sebesülésem után.
Köszönettel:
Marcus Berger

Nem, nem gondolom, hogy az asszonynak mindenképpen igaza van, de ettől még az életem olyan, amilyen, és nemhogy két-három hónapon belül, de akár már a következő pillanatban véget érhet. Na, és persze az is lehet, hogy fogatlan vén tataként halok meg kilencvenkilenc éves koromban. Akkor ezt a levelet feltehetőleg senki nem találja meg.
Ha lakhelyet váltok, akkor majd újraírom, az akkori állapotoknak megfelelően. Már ha lesz kiben megbíznom … Abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy ha Wilhelmina, vagy Damien találja meg a levelet, akkor a kérésem meghallgatásra talál. Ennyi most nekem elég is.
Tudom, mit éltem túl nagyjából egy éve. Amiért akkor nem haltam meg, most nem lehetek akarnok és követelőző. Ha menni kell, hát menni kel. Minden nap egy ajándék, ami még megadatik.

Nagyjából hat hét múlva …

Nem mondom, hogy soha nem jutott eszembe az öregasszony és a jóslata, de nem is foglalkoztam vele különösebben. A levél az éjjeliszekrényem fiókjában pihen. A tenyerem ugyanúgy néz ki. Még életben vagyok. Ezek azok a tények, amiket az esettel kapcsolatban elmondhatok.
Legalábbis ennyi volt tegnapig. Tegnap viszont meglegyintett a halál szele. Egy szekéren utaztam éppen hazafelé a birokra, amikor két gyerek rohant ki lélekszakadva az útra előttünk. Nem láttuk először, hogy bármi is üldözné őket. Aztán ahogy közelebb értek, megláttuk az apró kis pontokat. Valahogy magukra haragítottak egy méhrajt. A gyerekek elrohantak a lovak mellett, és behasaltak az út menti árokban lévő pocsolyába, mire a méhek megtalálták a lovakat, a kocsist, meg engem.
A kocsis ösztönösen elengedte a hajtószárt, hogy elhessegesse a méheket, a lovak pedig a csípések és a kontroll hiánya miatt megvadultak, és vágtába kezdtek. A kocsis ezek után hősiesen leugrott, és szintén bemenekült az árokba. Nekem kellet a tengelyek közé hullott hajtószárakat megszereznem, és megfékeznem a lovakat. Szerencsére a méhek nagy része a vágta közben lemaradt, így mire a kezemben voltak a szíjak, érdemes és lehetséges is volt a fékezés. A kaland végére mindenki igen szépen nézett ki, de még én is megúsztam a veszélyes manővert egy-két apróbb karcolással.
Tegnap este bizony felmerült bennem a gondolat, hogy ezt az incidenst látta az asszonyt, és az életvonalam valahogy mégis folytatódik, csak olyan vékonyan, hogy nem is látni. Ez azért valahol megnyugtató.
Ma persze nehezen megy a munka, sajog minden csontom, és fáradékony is vagyok, néha izzadok, vagy ráz a hideg. Persze van bennem vagy hat csípés. Kivettem a fullánkokat, beborogattam ugyan őket ecetes vízzel, és szépen le is lohadtak, de mindegyik fenemód viszket. A horzsolások meg sajognak, és vöröslenek, de legalább egyik sem vérzik. Nem csodálom, ha nem vagyok jól. Nem baj, álmos is vagyok, korán lefekszem, aztán holnapra biztos minden jobb lesz. Csak ne fáznék ennyire … a fejem is fáj …

Az üzletre áldomást érdemes inni. Így van ez most is, hogy eladtam életem első, saját tenyésztésű és nevelésű lovát. Az új tulajdonos arra fogja használni, hogy bejárja vele a birtokot, és időnként vadásszon. Úgy vélem, Csillag teljes mértékben meg fog felelni az elvárásoknak. Kikötjük a lovat a kocsma előtt, és betérünk hát, hogy egy pohár borral pecsételjük meg az egyességet. Miután ez megtörtént, éppen távoznánk mindketten, de egy kis csetepaté feltart minket a bejárat közelében.
Egy fickó penderül elénk egy igen méretes pofon hatására, amit egy tűzrőlpattant fiatal lány oszt ki neki.
- Meg ne próbálj még egyszer így hozzám érni te akasztófavirág! El vagyok jegyezve!
- Eljegyezve… eljegyezve… azt a vőlegényt senki nem látta már vagy két éve! – replikázik a pofonvágott fickó az arcát dörzsölve. – Akárhol lehet!
A lányka durcás grimaszt vág, és félig hátat fordít a sértettnek, mitől is szembekerülünk egymással. Az arca először meglepődést mutat, majd hirtelen fülig ér a szája.
- Igen, akárhol lehet, de ő itt van! – mutat rám. – Tessék, eljött, hogy feleségül vegyen! – vágja ki diadalmasan, és aztán csuklik egyet, és a végét még megtoldja egy emberes böffentéssel is.
- Néééémááááá! – rikkantja el magát valaki a tömegből -  Ez tényleg Gréte kedvese!
- Udooooo, édesem, hát visszajöttél hozzám? – olvad a lány, név szerint úgy tűnik Gréte, a karjaimba.
- Mármint én? – kérdezem eléggé bizonytalanul, pedig a helyzet sajnos eléggé egyértelmű.
- Mért, hát hány Udo van itt rajtad kívül? – csap hátba valaki.
Ezt őszintén szólva nem tudom, de az az érzésem, eggyel kevesebb, mint a jelenlévők tudni vélik. Legalábbis az Udo, mint név, eddig még velem kapcsolatban nem merült föl.
- Azt hiszem, én nem zavarom tovább a boldog viszontlátást …. Udo… - vereget hátba ügyfelem, aki egyébként Marcusnak ismer, és távozik.
Nagyjából tizen-tizenketten figyelik az eseményeket így is árgus szemekkel. Gréte kicsit ingadozva, de nagy elvárásokkal áll előttem. Valahogy úgy érzem, ezt a lányt itt kedvelik. Ha én most elkezdek tagadni, istenuccse meglincselnek. Azon kívül lehet, hogy megtudhatok valamit a múltamról is.
- Meglepetés! – tárom szét a karjaimat egy vigyorral, és Gréte boldogan ugrik a nyakamba. Felkapom, megperdítem, és ezzel egyben ki is „táncolok” vele a körből.
Mielőtt megkérdezhetném bármiről, Gréte először is megpróbál megfojtani egy hosszú forró csókkal. A leheletéből ítélve elég sok mindent ihatott már a mai nap folyamán … De ezzel még nincs vége, mert amikor végre levegőhöz jutok, én is kapok melléje egy csattanós pofont is.
- Hol voltál teljes két évig? – csattan fel Gréta hangja.
- Hijjj, mi lesz itt! – rezzen meg egy vendég mellettünk, és átül egy távolabbi asztalhoz.
Ez így továbbra is lincsveszélyes helyzet, így aztán kézen fogom a lánykát, és elindulok vele az emeletre, ahol amúgy is van szobám. Gréta kicsit húzatja magát, de az ivó közönsége tapssal jutalmazza az elhatározást, így aztán hagyja magát „elrabolni”.
Amint zárt ajtók mögött vagyunk, azonban újra elszabadul, és bokán rúg.
- Mégis mit gondolsz? Annyira ki vagyok rád éhezve, hogy mindjárt ágyba is vihetsz?
- Egyáltalán nem gondoltam erre, de négyszemközt kell veled beszélnem.
- Meg ne próbálj elhagyni most, mert sikítok!
- Gréte, szeretném neked elmondani, mi történt velem, de kérlek, ígért meg, hogy nem adod tovább, amit hallasz!
- Mi van veled, Udo? Olyan furcsán viselkedsz! … Jól van, jól van, megígérem.
- Gréte, én nagyon komolyan megsebesültem, azért nem jöttem vissza hozzád. Majdnem meghaltam. Nézd!
Hátat fordítok neki, és széthúzom a hajam a fejseb körül. Elcsendesedik, aztán érzem, ahogy megérinti a heget.
- Ó, én hősöm! Ne is mondj többet, megbocsátok!
Most hátulról dől nekem, és szorosan átölel. Igazán megható a ragaszkodása, bár lehet, hogy egy része az alkoholnak tudható be. Gyengéden lefejtem a karjait magamról és leülök az asztalhoz, majd az ölembe vonom. Ez a legjobb módja, hogy egyrészt igazán csendesen beszélgethessünk, másrészt meg bármikor lefoghassam, ha megint megvadulna.
- De bizony, még többet is kell mondanom, és szeretném, ha most nagyon figyelnél!
Tudom, hogy részeg, de meglepően pontos pofonokat és rúgásokat osztogat, szóval úgy vélem, lehet vele beszélni.
- Ez a fejseb sajnos nem az egyetlen probléma. Annyira bevertem a fejem, hogy szinte semmire nem emlékszem a múltamból.
- Ó, Udo, még kész szerencse, hogy engem megismertél!
- Nem, Gréte, nem ismertelek meg, de mivel Ti engem igen, elhiszem, hogy jártam itt, és hogy feleségül kértelek.
- Nem… nem emlékszel … rám sem emlékszel? – a szeme megtelik könnyel.
- Nem Rád sem, és nagyon sajnálom, mert amit eddig most láttam belőled, az alapján egy nagyszerű lány vagy.
Elerednek a könnyei, kicsit szipog, de most nem szólal meg. Szinte már tényleg sajnálom. Nem, nem szinte. Tényleg sajnálom. De ha itt is voltam valamikor, ha feleségül is kértem, akkor is … álnevet használtam. Nem annak adtam ki magam, aki valóban vagyok. De egy genny alak lehettem!
- És akkor most nem is akarsz feleségül venni? – kérdi végül szipogva. – Én neked tartogatom magam immáron két éve! Senkivel se mentem el szobára, úgy ám!
- Ez roppant hízelgő rám nézve, azt hiszem, meg sem érdemellek.
- Ezzel az olcsó szöveggel nem hátrálsz ki, Udo Jürgens! – tér vissza a harciassága egy része. – Azt már két éve is tudtam, hogy nem érdemelsz meg engem, mégis igent mondtam neked!
- El sem tudom képzelni mivel érdemelhettem ezt ki akkor! – felelem bűnbánóan.
- Nos … khmmm … - Grétében dolgozik az alkohol, szóval eddig sem volt sápadt éppen, de most már egy főtt rák igencsak elbújhatna mögötte. – Vannak egész kivételes … - nem bírja tovább mondani, de tekintve, hogy hová téved a tekintete, nem is kell.
~ Szegény kicsi Gréte … ha nem voltál mással honnan tudod, hogy kivételes vagyok?
De akkor semmi más nem kötött össze minket ezek szerint, csak a … gyarló, testi örömök? Ebben az esetben lehet, hogy van esély rá, hogy Gréte magától hátráljon ki ebből a helyzetből.
Most én vagyok az, aki elkezd kínosan fészkelődni, és némileg még elvörösödnöm is sikerül, mintha számomra kínos témát feszegetnénk.
- Nos, az a helyzet, …  hogy … sajnos … - kezdem hebegve - … ezen a téren már … nem vagyok a régi.
- Ezt hogy érted? – döbben meg és kicsit még el is távolodik tőlem, ami sejteti, hogy tudja, hogy értem, csak még nem akarja elhinni.
- Nos, mostanában … amióta felépültem … illetve még nem épültem fel teljesen … illetve lehet, hogy ez végleg így marad …
- Nem áll fel?! – kérdez rá eléggé lényegre törően.
- Igen, így is mondhatjuk.
Újabb pofont kever le, ami most egészen váratlanul ér, mert nem tudom, mi rosszat tettem megint.
- Szóval megpróbáltál megcsalni?
- Kicsim, hát nem is tudtam, hogy vőlegény vagyok!
- Igaz, igaz! Bocsánat! Bocsánat! – és gyorsan össze-vissza csókolja a pofon helyét, majd az apró csókocskák elmélyülnek, és megtalálja a számat is, bár most a fojtogatás kísérlet elmarad. Viszont a keze elindul a derekamról lefelé …
- Mi lenne, ha megpróbálnánk? Hátha velem mégis … - suttogja, és érzem, hogy valószínűleg valóban két év elfojtott vágyai törnek most felszínre benne.
Hát ez baj. Mondhatni katasztrófa. Mert ha csak pár pillanatig is hagyom ténykedni, akkor itt nagyon hamar meg fog történni a csodás gyógyulás! Ezzel a lehetőséggel nem kalkuláltam. Így aztán a keze után nyúlok, és a számhoz emelve egy csókkal illetem azt.
- Mielőtt sort kerítenénk erre a kísérletre, még valamit számba kell venned, édesem. Senki nem sebesül meg ilyen komolyan ok nélkül. Sikerült pár igen ádáz ellenségre szert tennem. Ők bármikor újra megtalálhatnak, és lecsaphatnak rám. Ha pedig Te hozzám tartozol majd, akkor Téged is bánthatnak. Tudom, hogy nagyon bátor, és talpraesett lány vagy, de engem már most elrémít a gondolat, hogy miattam valami bajod eshet.
A légzése rendezetlen, lassan csillapodik, amíg beszélek, de látom, hogy a szeme lassan kinyílik újra, és mire elhallgatok, egészen józanul pillant rám.
- Az a helyzet, hogy mindig is sejtettem, hogy valami vaj van a füled mögött, Udo Jürgens! Mindig hirtelen jöttél, hirtelen mentél, és alig mondtál magadról valamit. Néha úgy éreztem, csak átmeneti menedék vagyok neked. Egyáltalán ez a valódi neved?
- Attól tartok nem. – vallom be töredelmesen. – És … nos … lehet, hogy tényleg csak kihasználtalak.
Várom az újabb pofont, ezúttal teljesen megérdemelten, de most nem kapok. Gréte nagyon komolyan néz rám.
- Fontos vagy nekem, ugye tudod?
- Abból ahány pofont kaptam eddig, el tudom képzelni, hogy igen. – felelem, hogy megpróbáljam oldani a hangulatot kicsit. – Nem is értem, most mért nem csattant még egy …
- Mert nem vagyok teljesen szédült csirke. Tudom, mi a dörgés. Ha összekötjük az életünket, akkor nem bujkálhatsz úgy, mint eddig, vagy ha Te meg is teheted, én nem, főleg, ha esetleg gyerek … - megakad - … ha mégis lehetne gyerek, akkor végképp nem. És ha engem, vagy minket elkapnak, az neked a halálos ítélet lenne. Tudom, volt erre példa a faluban. Az egyik harmad unokatestvérem így lett félárva. El kell, hogy engedjelek.
- Gréte, ha én eltűnök a képből, van, aki elvegyen?
- Ó, emiatt ne aggódj, lenne kérőm több is.
- Sejtettem, hogy így van. Egy ilyen kincset bárki szívesen magáénak tudna.
- Nem kell hízelegni!
- Mért hízelegnék, hiszen nem akarok tőled semmit.
- Ebbe most ne menjünk bele, hogy ki mit akar! Adj egy búcsúcsókot!
Nem kér engedélyt, már rám is borul, és következik az újabb hosszú borgőzös, oxigénhiányos állapot. Ezzel az a gond, hogy én sem vagyok fából, és bizony a csoda lassanként testet ölt.
- Te hazug disznó! – morogja, amint megérzi, mi is történt, de nem érzek haragot a hangjában.
- Csodát tettél! – súgom vissza.
Kicsit fészkelődik az ölemben, hogy a „csoda” még kézzelfoghatóbb legyen, és én már egészen benne lennék, hogy az ágyban fojtassuk a búcsúzkodást, de ekkor hirtelen otthagy, és az ajtóhoz penderül.
- Szeretnéd, igaz?
- Hát igen, most már eléggé …
- Ne is álmodj róla! Most már másnak tartogatom magam!
- Ez … be kell ismernem teljesen jogos. – sóhajtok fel.
Kinyitja az ajtót, és a folyosóra mutat.
- Kifelé!
- Gréte, ez az én szobám …
Pislog párat, aztán felveti a fejét, és távozik, de búcsúzóul még úgy becsapja az ajtót, hogy a kereszt leesik a falról.

Körbejárom a falvakat az uradalomban, hogy felmérjem, ki mindenki ért errefelé lovakhoz, vagy lóval kapcsolatos dolgokhoz (gyógyítás, patkolás, lószerszám és nyeregkészítés). Ahogy beérek az egyik faluba, hangos, eléggé kétségbeesett nyihogás ér el a fülemhez. Arra veszem hát az irányt, és hamarosan meglátok egy lovat, mely nagyon nincs virágos kedvében. Egy férfi csimpaszkodik bele, és megpróbálja megfékezni, igen kevés sikerrel. Mielőtt még odaérnék, egy kislányt meg is rúg a ló.  
A baj tehát már megtörtént, ezt nem tudtam megelőzni. Viszont ettől kicsit tágult a tömeg, és így jelenleg nem áll fenn az a veszély, hogy valaki más is megsebesül. Van időm jobban szemügyre venni a szituációt. A ló pont úgy néz ki, mint akit éppen vernek, de láthatólag ez nem igaz. A ló fél. Nem tudni mitől. Az emberek démonra panaszkodnak, de ezt talán nem hinném el elsőre.
Bár ez nem könnyű, a tömegen belülre furakszom, és ott járom körbe a lovat, persze tisztes távolból. Páran már megismernek, hogy én vagyok az uradalom új lovásza, szóval most már presztízskérdés, hogy mit művelek itt. A lovon nem látszik sérülés. Ettől még lehet, hogy fáj valamije. Szokott lenni olyan gond, ami elsőre nem látszik, de mégis nagyon kellemetlen. Ilyen az, amikor például belelép valamibe. De akkor, ha az egyik lábát fájdítaná, akkor nem egészen így viselkedne. Nem látszik rajta, hogy valamelyik lábát ne akarná a talajra rakni. Viszont a rúgások emlékeztetnek arra, mint amikor valakit le akar vetni a hátáról. De nem ül a hátán senki! Na, igen, van, akinél itt megáll a tudomány, és ilyenkor jönnek a mindenféle kísértet- és démon-sztorik.
Viszont ott van még a nyereg. Az alá ugye nem látunk most be.
- Bátyám, mikor vadult meg az állat? Megpróbált rá valaki felülni? – kérdem a férfit, aki a kantár végén lóg, és persze közben segítek neki tartani a lovat, amennyire lehet.
- Nem csak megpróbáltam, hanem fel is ültem, de pár pillanat múlva megvadult, és levetett.
- Előtte nem volt nyugtalan?
- Csak egy kicsit.
- Le fogom vágni róla a nyerget. – jelentem ki, és előveszem a késemet.
Nincs tiltakozás, egy szíj ide vagy oda nem sok anyagi kár, ha esetleg meg lehet menteni egy értékes állatot. De persze ezt könnyebb volt kijelenteni, mint kivitelezni. A ló nem ismer, és igencsak vad formáját mutatja, tehát nem akar közel engedni magához. Állandóan eltáncol előlem, és nem lehet nagyon megfogni, vagy másoknak a közelébe férkőzni. Hogyan tudom elérni, hogy egy helyben maradjon? Hogy nem nagyon mozgásképes egy ló? Két lábon. Őrült ötlet, de bejöhet.
Fogást váltok a késen, és óvatosan helyezkedni kezdek, majd szólok a gazdának, hogy lépjen hátra, és hirtelen engedje meg a kantárt, és lendítse fel a kezét. A hátralépéstől biztonságos távolságban lesz, de a fellendített kéz miatt a ló őt fogja most támadónak tekinteni, és előrefelé fog védekezni. Így is történik, és míg a ló a két lábán áll, nem tud előlem eloldalazni. Gyorsan ugrom be oldalról a hasa alá, és persze máris zuhan vissza, de még sikerül elmetszenem a szíjat, és kivetődnöm a másik irányba.
A ló megérzi a szíj lazulását, és hatalmasat rúg hátrafelé, amitől a nyereg egy elegáns ívben lerepül róla előre. Ezek után újabb őrült fickándozás kezdődik, de ez már egészen másfajta. Már nem látok benne kétségbeesést.
- Tartsa még bátyám! – szólok oda a tulajdonosnak, aztán odamegyek, hogy megvizsgáljam a nyerget.
A nyereg szélében meg is találom, amit keresek. Egy hegyes tüskét. Ha valami bogáncs lenne, vagy ágtövis, még rendben is lenne a dolog, mert hát véletlenül beleakadt valahogy a nyereg. De ez a tüske fémből van. Kihúzom, és felpillantok a tömegre. A legtöbben nem sejtenek semmit, és még mindig a lovat figyelik, vagy gyereket ápolják, alig páran tekintenek felém. A legtöbben nem is sejtik, hogy a probléma megoldódott, mivel a ló még mindig igen mozgékony. Páran engem néznek, de a szemükben nem látom, hogy értenék a helyzetet, egyvalakit kivéve, aki, amikor találkozik a pillantásunk, gyorsan elkapja az övét. Én sem időzök rakta sokáig, nem adom jelét, hogy feltűnt a viselkedése. Ideje újra a lóval foglakozni.
Odalépek a gazdájához.
- Most átveszem egy kicsit. – és elkérem a kantárt.
A ló intelligens állat. Sok mindent megért, de sajnos bizonyos dolgokat nem tud. Neki most a gazdája az, aki fájdalmat okozott. Nem tudja, hogy nem a gazda tette oda azt a tüskét, ő csak azt tudja, hogy azóta fáj az oldala, amióta a „főnök” felült a hátára. Addig a tüske csak kicsit bökte az oldalát, de az ember súlya volt az, ami belenyomta mélyen a bőrébe a fémet. Tehát a gazda most ellenség, akitől félni kell, és nem fogja tudni megnyugtatni.
Én viszont megkönnyebbülést hoztam. Ha nálam van a kantár, az nem jelent veszélyt jelen pillanatban. Lassan, lassan, igen komoly munkával elérem, hogy lenyugodjon. Óvatosan megnézem az oldalát, de nem érek hozzá. A seb nem komoly, mindenféle különösebb pátyolgatás nélkül is be fog gyógyulni. A tömeg is kezd megnyugodni a lóval együtt. Itt az ideje az elkövetővel meg az elkövetés módjával foglalkozni.
- A lóval nincsen semmi baj, bátyám. Viszont valakinek baja van magával. Ez volt a nyeregbe szúrva. – adom a gazda kezébe a kis tüskét.
- Hej, hogy a ragya verje ki, aki ezt tette! – rikkantja el magát a fickó.
A csoportosulásból páran hallják a szavainkat, páran most látják éppen a tüskét, és végre megértik, mi a helyzet. Sugdolózás támad, mormogás. Most látom elérkezettnek az időt arra, hogy újfent a feltételezett elkövető felé nézzek. Amint találkozik a pillantásunk, és az enyém megállapodik rajta, azonnal sarkon fordul és futni kezd.
- Ó, Jürgen, hogy szakadnál meg! Tudhattam volna, hogy Te voltál! – üvölti el magát a gazda mellettem, olyan hangerővel, hogy még én is összerezzenek.
- Majd mindjárt visszahozom. – felelem mosolyogva, és miután átjutok a tömegen, a menekülő nyomába eredek.
Van némi előnye, de nem jó futó. Így aztán hamar beérem, és felzárkózom melléje.
- Hova, hova ily sietős, Jürgen?
Zihálva próbál gyorsítani a tempón.
- Én a helyedben inkább megállnék, mert ha én állítalak meg, az nagyon fog fájni.
Még pár lépés után a fickó végül lassul, és csüggedten megáll.
- Hidd el, ez volt a jó döntés. – veregetem vállon, és aztán megpenderítem, és visszakísérem.
Páran igen gyilkos szemeket meresztenek rá, és egy-két ököl is emelkedik, de egy intéssel meg tudom állítani őket. Azt hiszem én most egy intéssel elég sok mindent el tudnék intézni ebben a faluban. A rend kedvéért elkérem a tüskét, és az orra alá tartom.
- Te tetted ezt a nyereg alá?
Nem mer vagy bír megszólalni, csak lehajtott fejjel toporog, és egy nagyon kicsit bólint. A falusiak felhördülnek, de nem esik neki senki még egyenlőre. Aztán előkerül a kislány anyja, és szembeáll a férfival.
- Te alávaló gazember! – és szembeköpi.
Ezt speciel nem akarom megakadályozni.
- Mi a szokás ilyenkor? Van valami faluszék, vagy a földesúr ítél? – kérdezek körbe.
- Hát … van faluszék, de ha nem tudunk megegyezni, akkor marad a földesúr.
- Ha itt hagyom nektek, épségben marad a tárgyalásig?
Erre nem érkezik egyenes válasz, páran a földet kezdik el nézni, másik elfelé tekingetnek.
- Szóval nem.
Jürgen elég rendesen elkezd citerázni az oldalamon.
- Nos, akkor én most inkább elviszem őt magammal. Jó nagy az a kastély, biztos találunk benne egy hűvös és ablaktalan helyet, ahol lesz ideje gondolkodni azon, mit is művelt.
Nem érkezik ellenvetés, így karon fogom a bűnöst, és magammal viszem vissza a kastélyba. Egy idő után, ahogy eltávolodunk a falutól, csökken a reszketése, és hamarosan elkezd erre-arra tekingetni.
- Csak hogy tisztában legyél a helyzettel … - kezdem visszafelé úton – először is mélységesen megvetlek, amiért ilyen aljas módon próbáltál ártani valakinek. Ráadásul el is szúrtad, és valaki más sebesült meg. Ennek tetejébe állatot is bántottál, sőt, lovat bántottál. Mindent egybevetve, Jürgen, én roppant mód szeretném, ha most megpróbálnál megszökni, mert akkor jól összeverhetnélek. De ha esetleg mégsem tennéd, akkor kénytelen lennék téged épségben elkísérni a kastélyig, mert egy ilyen mocsok nem éri meg, hogy megszegjem az ígéretem.
Az út hátralévő része már mindne különösebb invidens nélkül telik el.

Egyik reggel jókedvűen ballagok keresztül az erdőn, és már messziről intek Wilhelm gazdának, aki szembejön velem az ösvényen. Ő viszont nm int vissza, sőt, egy kicsit meglepetten tekint a háta mögé, amikor meglát. Meg is áll, és megvakarja a fejét.
- Mi a baj bátyám? Tán csak nem otthon felejtett valamit? – kérdem, amikor odaérek hozzá.
- Ne bolondozz velem Marcus! Hogy kerülsz ide?
- Hogyhogy hogy kerülök ide?
- Ne nézz rám furcsán, de egészen úgy tűnt, mintha téged láttalak volna ülni a patakparton a nagy fűzfa alatt.
- Mikor?
- Mikormikor? Hát most, amikor eljöttem mellette.
- Az biztos nem én voltam, hiszem én itt vagyok.
- Nos, valóban. A ruhád is más volt. – bizonytalanodik el az öreg – Mármint neki más volt a ruhája. Ej, már a szemeim nem olyanok, mint húsz éves koromban!
- Na, úgyis arra megyek, majd kiderítem kit látott, aztán ha legközelebb találkozunk, elmesélem.
- Jól van. Legyen szép a napod!
- Neked is, bátyám!
Elindulok az ösvényen a patakpart felé, és közben azon gondolkodom, szeretnék-e én így megöregedni. Rossz szemek, rossz hallás, mindig fáj valahol …
Ahogy a fűzfa látótávolba ér, látom, valóban ül alatta valaki. Ahogy feltűnök az úton, még integet is nekem. Ahogy közelebb érek, megértem, hogy Wilhelm gazda mért tévesztette össze velem. A fickónak hasonló az alkata, és a haja színe is. Ahogy közeledem, feáll, és … vár … rám vár? Meglassúdnak a lépteim, elbizonytalanodom. Nem tetszik ez nekem. Az idegen erre hívogató mozdulatokat tesz. Nos, csak nem fogok elfutni valaki elől csak mert hasonlít rám! Megindulok újra, és minél közelebb érek, annál inkább furcsállom, hogy tényleg mennyire hasonlítunk. Neki kicsit élesebbek az arcvonásai, talán vékonyabb is, és másképp öltözik. De különben akár a testvérem is lehetne. Sőt, akár az ikertestvérem is…
- Üdvözlöm. Mi járatban erre?
- Rád várok.
- Rám? Ismerjük egymást?
- Talán mutatkozunk be! Marcus Berger vagyok. – nyújtja nekem a kezét.
Ez nekem kezd egy kicsit sok lenni, és nem fogadom el a felém nyújtott kezet.
- Vagy mondjam inkább, hogy Johann Lechner? – folytatja, és még mindig kínálja a tenyerét.
- Mit akarsz?
- Ó, nagyszerű, most már összetegeződtünk. Ilyen gyors haladást nem is vártam! Már egyszer megmondtam, hogy mit akarok. Meg foglak ölni.
A hang ismerős, igen, az álmomból a hang. Akivel a teremben találkoztam. Megtalált, ahogy ígérte. De akkor ő … én vagyok? Mért nem örülök annak, hogy magamra találtam? Ja, igen, tudom miért. Mert meg akar ölni! Azaz meg akarom ölni saját magamat? Mégis mi ez?
- Nem egészen értem a szituációt.
- Pedig egyszerű. Áruló lettél, dezertőr. Meg kell halnod.
- Pontosan mit is árultam el?
- Az, hogy nem emlékszel nem mentség.
- Ettől még elmondhatnád.
- Minek? Egyrészt nem akarsz visszajönni, tehát felesleges. Másrészt meg le akarsz miket leplezni, tehát veszélyes. Harmadrészt meg úgyis meghalsz nemsokára, minek neked bármi információ?
- Ha úgyis meghalok, akkor nyilván nem veszélyes nekem elmondani mi a helyzet.
- Ne erőlködj!
A hangja megvető, kioktató. Milyen egy ellenszenves alak! Ez is én volnék? És mégis ki ez a fickó? Egy mágus? Hogy talált meg?
- Az ember sok mindenki elől elfuthat, vagy elrejtőzhet, de saját maga elől soha.
Úgy van, ahogy az álomban is: a gondolataimat is megválaszolja.
Nem vagyok egy ijedős fajta, de most konkrétan félek. Úgy érzem, mintha valaki ülne a mellkasomon, és ezért nem kapok rendesen levegőt. A végtagjaim kihűltek, lemerevedtek. Tudom, ha most hirtelen támadás érne, nehezen védekeznék, mert lassú vagyok, és esetlen.
Az idegen (másik énem? ) arcára gonosz vigyor ül ki, és megindul felém.
- Úgy. Látom, most már érted. Vesztettél. Még össze se csaptunk, de már vesztettél.
Ahogy ütéstávolba ér, azonnal támadok, ő nem védekezik, de az öklöm az üres levegőt csépeli, amikor az állán kellene, hogy csattanjon. Vésztjósló hangon felnevet. Hátrálni kezdek, de ő csak jön utánam, és a vigyora roppant gonosz, undorító. Egyszer csak váratlanul meglódul, és én arra számítok, hogy egymásnak csapódva a földre kerülünk, de ő egyszerűen átsuhan rajtam. Az „érintése”, ahogy a „teste” áthalad rajtam, egyszerre fagyos és égető. Még a szívverésem is kihagy tán pár ütemet.
Megfordulok, de szédülök, és így a gyors és elegáns perdülés helyett csak valami szerencsétlen tántorgás lesz ebből. Noha két kezem védekező tartásban felemelem, ez csak egy reflex, hiszen neki nincs is igazából teste, nem tudok semmit feltartani.
Újból megindul felém, de most lassan. Valamiért képtelen vagyok hátrálni. Megáll előttem, majd felém nyúl. A keze akadálytalanul áthatol az én két kezemen, és behatol a mellkasomba. Aztán ökölbe szorítja a kezét a szívem körül. Az érintése most is fagyaszt és éget egyszerre. Nem kapok levegőt. Végem!

Zihálva, verejtékben úszva riadok fel újra. Még soha nem féltem ennyire. Soha életemben, ebben biztos vagyok.
- Egek Ura! Mi volt ez?
Még egy ideig ülök az ágyon, és magam elé meredek. A szívem majd kiugrik a helyéből. A végtagjaim hidegek, viszont izzadok, és ezért fázom is, bár a mellkasom forró.
Első valamennyire értelme gondolatom, hogy a fejsérülésem miatt vannak ilyen álmaim, és ha ez így megy tovább, én ebbe bele fogok őrülni. Aztán az jut eszembe, hogy mi van, ha ez is a kiképzésem része? Mi van, ha valahogy úgy intézték, hogy aki kilép a rendszerből, az erre a sorsra jusson? Beleőrüljön a rémálmaiba, vagy azok hatására végezzen magával … ez lehetett a terv? Hogy tudhatom meg, mi volt az igazság?