[Karácsonyi azonnali] Bad Santa (Tapló Télapó)

Lamia azt jelenti sugárzó, ragyogó, és az ékszerész vámpír mágus eleget is tett a nevének, akárhányszor mosollyal felelt az élet küzdelmes vagy épp csak lélekölően unalmas pillanataira. De a tizenéves Lami ritkán volt olyan tündöklő, mint karácsony estéken. Ma pedig karácsony este volt, és ő megengedett magának még egy pillanatot a lépcső tövében, hogy kezét a fémkorláton pihentetve elgyönyörködjön a hangulatban, amiben teljes lényével elmerülni készült.
Már átöltözött a családi vacsorához és az azt követő ajándékosztáshoz, és most ünnepélyes komolysággal tekintett szét a meghitt nappaliban. Piros-fehér, ezüstszín fonállal átszőtt kockás ruhát viselt, amit a dadus egy nagy piros masnival kötött meg a derekán. Az anyag nem volt túl előkelő, tipikus középosztálybeli viselet, de meleg volt, otthonos és szép. Hozzá vajszínű harisnyát húzott és fekete lakkozott cipőt. Haját a halántékáról hátra fogva egy fonat biztosította, hogy ne az összes hullám, csak a rakoncátlankodó szálak menjenek a szemébe, és csiklandozzák az orrát, majd ha az ajándékbontás hevében elszabadulnak. A frizurájában is masni volt - sötétzöld bársony -, és a gyermek Lami érezte, hogy mindez fontos. Hogy a vasalt, tiszta ünnepi ruha rajta és minden kis dísze ugyanazzal a hivatással van ma felruházva. Olyanok, mint valami apró, becses oszlopok, amik a ház díszeivel, a felszalagozott fenyőágakkal, karácsonyi ételekkel és gyümölcsökkel, almával és fahéjjal, a gyertyák sárga fényével az öntött gyertyatartókban, és az ünnepi abrosz nehéz, hímzett anyagával együtt tartották a hagyomány láthatatlan, mégis súlyos és jól érzékelhető palástját.
A karácsony polgári ünnep volt Magdalena von Nachtraben házában, a kisjézus pedig dekoráció. De még ők is érezték valaminek az újjászületését, mert komolyan vették a szeretet gyakorlatát ezekben a napokban. Anya és lánya, komorna és dadus, mind-mind felidézték magukban a másik iránti hálát, és őszinte örömet készültek okozni a másiknak.
Ezen a bizonyos karácsonyon pedig különösképp, egy egészen konkrét személynek, aki már nagyon régóta áhítozott egy nagyon is pontosan meghatározott ajándék eljövetelére. Bár szó mi szó, olyan régóta, hogy ma este nem is várta már, hogy elérkezik. Kellemesen elnehezülve a haltól és krumplitól, de csöppet sem lankadva - ennek érdekében egyelőre elutasította a temérdek kalácsot, cukrot, süteményt -, a kipirult Lami lelkesen mosolyogva térdepelt az ajándékozó sarok előtt.
Nekik nem volt a szobában fájuk, az egyik kerti törpefenyőt cicomázták fel és állták énekelve körbe, amit dadus erre az alkalomra ültetett ki.
De most bent a melegben, Lami csak arra várt, hogy anya végre kibontsa a neki szánt kis dobozt, és egyszerre csillanjon fel a szeme az örömtől és a büszkeségtől. Először ajándékozott nemesfém és drágaköves karkötőt neki. Természetesen még nem tudott egyedül dolgozni, de minden nap egyre önállóbbá vált az ékszerkészítő műhelyben, és Magdalénának gyengéje voltak az ékkövek. Kifinomult ízlése és értő szeme volt hozzá, és bár jó természete nem engedte volna, hogy Lami kisejtse csalódását, a kislány mégis mindig észrevette rajta, ha egy olyan ékszert nyújtott át, amit anya színlelt örömmel próbált fel, majd a nap nyugtával egy nagy sóhajjal a fiókja mélyére süllyesztett. A kis vámpír nem akart csalódást okozni a nagynak.
- Édesanya. - kezdte határozottan és előrehajolt, hogy négykézláb megtéve a pár lépésnyi távot felemelje a maga lila dobozát, és átadja azt új tulajdonosának.
- Ó, nem, nem, mi az ott? - mutogatott sürgetően Magdaléna egy meglepően formátlan csomagra.
Lami meglepve a tiltakozástól odafordult, és gyanakodva nézett hol a gyűrött papírra, hol a cinkosságát rosszul leplező dadusra az újonnan felbukkant ajándék mögött.
Mint anya, úgy lánya, Lami is tisztelettudó tartózkodás mögé rejtette fenntartásait.
- Az enyém? - fordult a szinte lámpalázasnak tűnő édesanyja felé, aki bár méltósággal ült a tengerészkék huzatú karosszékében, most kiesni látszott belőle az elfojtott izgalomtól.
- Úgy, úgy, a tiéd Lamia. - erősítette meg.
A gyermek nem várt több biztatást, felkelt és egyre növekvő kíváncsisággal közelítette meg az itt-ott lélegezni látszó, fél méter magas és meghatározhatatlan formájú csomagot. Ezen is, mint a többi ládikán, szelencén, dobozon és szütyőn, szépen megkötött masni volt. Lami érte nyúlt, ám az akkor elhúzódott előle.
- Oh – lépett közbe a dadus, lefogva a csomagot – most már bonthatod.
Lélegzet visszafojtva, csak a feladatot látva maga előtt ragadta meg a masni két végét és egy jól irányzott húzással egyszerre oldotta ki a kettőt.
A csomag papírja ekkor kókadva kettévált és láthatóvá tette tartalmát: egy vánkossal bélelt kosarat, felfelé ívelő nagy füllel – ez az ív tartotta ki a csomagolás ormótlan magasát –, és a kosárban benne egy rémségesen csúnya, rémségesen ráncos barna kiskutyát.
Ha az előbbi aktus előadás lett volna, itt következik a kitörő tapsvihar és a kalapdobálás, de Lami ereiben még a vér is megdermedt, és majdnem úgy állt ott megkövülten, mint aki nem is egy kiskutyára néz le, hanem jelenést lát.
Szinte minden gyermek álmodik egy különleges barátról, egy állatról, ami mindig a nyomában jár, és akivel száz meg száz kalandon esnek át együtt. De az ő álmaiban egy tetterős terrier, egy farkasszerű németjuhász, vagy egy okos kelpie vitték a prímet. És amíg kifejlődik kalandos természetük a maga teljességében, addig is legyenek édesek, játékosak, éber és rettenthetetlen, pici, puha szőrmókok. Ez a lény itt viszont egy százhúsz évesnek tetsző végletekig ráncos öregbe oltott, nyüsszögő szerencsétlenség-kupac volt; tipikusan az a fajta, amit még az anyukája is csak csukott szemmel szeret – legalábbis így érezte Lamia álmaiban megcsúfolt gyermekszíve. Az a szív pedig épp nagyon heves indulatokkal dagadt a tehetetlen és magát semmilyen színben nem látó lény előtt. Pedig annak csak egyetlen bűne volt: nem az volt, aminek megálmodták; s hogy is lehetett volna, ha az, amit megálmodtak, csak a képzelet rendkívül pontos, ámbár Verónián nem létező szegmense volt?
Nem, Lami nem volt felszínesebb, mint más gyerekek, csak rendkívül akkurátus.
- Hogy tetszik, kicsim? - hallotta az anyukája hangját a lelkét megfagyasztó csalódottságon és feltörni készülő könny és dühtengeren keresztül a tudatáig fúródni.
~Ezzel a csúnya kutyával kell most már játszanom. Ez lesz a társam, barátom. Ki fognak nevetni. ...El fog süllyeszteni a szégyen…. Minden kaland oda… Így már nem az igazi!~
- Hát nem nézed meg? - unszolta a dadus is kedvesen, s váltottak egy aggódó pillantást Magdalénával a leányka válla fölött.
- De… - lehelte végül, s a gonosz, valóban csúnya gondolatokat elzárva magában, letörölte arcáról az épp mártírként felfeszülni készülő Krisztus ábrázatát, miközben lehajolt a kosárba a kutyusért.
Némi megilletődöttséggel vette tudomásul a kis test puhaságát és melegét, a szőr váratlan selymességét, és hogy pont a legráncosabb, legtokásabb részeken volt a legselymesebb.
Nem tudott szóhoz jutni, túl sok érzés fojtogatta, de Magdaléna szeme dicsőségesen és boldogan ragyogott: megadta az egyszem lányának azt, amire már oly régóta áhítozott. Egy különleges kutyát.
Az öccsén keresztül vette, aki szintén vérkeverő, és fiatal Schwarzjäger felesége esküdött rá, hogy ez az állat képes a megsebzett vad vérnyomát követni még napokkal azután is, hogy a tócsa vagy a csepp felszáradt. A türelmetlen, zaklatott várakozás percei felgyorsították a szíve ütemét; saját, beteg vére piros foltokban ütközött ki arcán és nyakán a bőr alatt. Ruhája fehér gallérja még inkább kiemelte ezt a kontrasztot, láthatóvá téve a kislány előtt is, aki tudta, hogy az élet vörös nedve nem csak anyja fülében dobolt épp, de a gondolatait is elhomályosította: biztos volt győzelmében.
Lamia persze nem akart csalódást okozni neki. Magához szorította a vinnyogó kis ebet, ugrált párat vele, mint aki nagyon örül, és letette. Aztán szélsebesen eltűnt anyja kötényének ráncaiban hálálkodó szavakat motyogva bele.
Késő estig tartott a színjáték, s addigra ő is elég fáradt, nyűgös és zavarodott volt hozzá, hogy a lélek terhe biztos, malíciózus tervvé érjen. Enyhe tél volt csak, és ő nem volt egyedüli vámpírgyerek a torony környékén…. Ha csak kitenné az udvaruk elé, mondjuk egy pokrócba csavarva, talán mondhatná azt, hogy a kiskutya lógott meg vele. És ha elviszik, hát így járt… nagy kár.
Karácsony éjszakáján fáradtan dőlt az ágyba, s míg alvást színlelt, elaludt. A rákövetkező ünnepnapok sem kecsegtettek jobb kilátással. Bárhányszor „sétálni vitte volna”, leintették, hogy még kicsi hozzá a kutya, csak átfázna. Az udvaron a szolgák járták körbe és mosolyogva dicsérték a jövevényt, ami feltétlenül csodás házőrzővé és még prímább kopóvá fog felnőni - persze csak ha a kisasszonyka jól neveli. Erre Lami már meg tudott engedni egy elégedetlen, rosszmájú fintort, de ez sem segített rajta.
Anya és dadus örökké játszani akarták látni vele, karácsony ürügyén pedig el sem lehetett menni hazulról, otthon kellett élvezni az együttlét meghitt perceit, amik először életében terhesnek tűntek fel fiatal kis személye előtt.
A kutya a többi napon se tűnt sokkal formásabbnak, örökké fityegtek, liffegtek rajta a rongyos bőrredők, és nagy szemei egy kisbaba butaságát idézték elé. Nem is beszélve arról, hogy megállás nélkül takarítani kellett utána, és őrizni, hogy le ne nyelje amit nem szabad. Kezelhetetlen volt, tépte-rángatta a pórázt, nem hallgatott rá, sőt rá se nézett igazán, nem hogy a szavát követte volna, s mindezek tetejébe megátalkodottan rágcsálta a szoknyái szélét. Neki pedig ennek ellenére babusgatnia és becézgetnie kellett, amikor legszívesebben átdobta volna az ablakon.
Az álöröm kiütközött rajta, de mivel fojtásban volt, fojtott formát öltött: Lami belebetegedett. Bár ezen a ponton talán épp abba, hogy rendkívül sokat álldogált az udvarra vivő konyhaajtóban, készen arra, hogy újdonsült kiskutyáját a felújított terv szerint egy másik küszöbön tegye le – hisz nem volt igazán szívtelen, ő sem akart ártani a csúnya kis állatnak, ami úgy téblábolt a szobájában, mintha oda született volna, s édesanyja nyomására bitorolta az ágyát.
Mint minden karácsonyi mesének, ennek is az lett a vége, hogy a gyermeki dac végül csak alább hagyott. A betegeskedés unalmas, hosszú óráiban a kiskutya volt legfőbb vigasza, mert az ünnepek után még a dadusnak sem volt elég ideje, amit neki szentelhetett, anyjának kellett segítenie, így Lami magára maradt volna. S mikor magasra csapott a láz, hűvös kutyaorr és hűsítő kutyanyál biztosították róla, hogy az élet még kapaszkodik belé, és mint annyi más gyereket a környező házakban, őt ezen a télen nem fogja elragadni a halál.
Räv, avagy róka, mivel hogy ezt a nevet kapta tőle, amiért rókaként lopózott az életébe, jobb társa lett, mint amit a képzelet valaha is remélhetett volna, - és a legcsodálatosabb karácsonyi ajándék.

Eljöttek a fagyos telek és a kinti népek is behúzódtak a házaikba. Advent időszaka alatt a templomok jobban megteltek mint szoktak és bár nem volt túl kellemes, de én is elkísértem édesanyámat, hogy részt vegyek az Istentiszteleten. Segítettem a parasztház kitakarításában és a hatalmas karácsonyfa felállításában. Én készítettem a karácsonyfa állványát és néhány díszt is akasztottam rá az általam megformáltak közül. Viktória is segített és elkísért minket a templomba, de néha teljesen eltűnt. Szépen lassan eljött karácsony éjszakája. Előkészítettem Viktóriának szánt ajándékomat, egy nyakláncot, amelynek a lánca lángércből készült, a dísze pedig csontból. A csont egy fát ábrázolt, aminek lombja terebélyes volt, gyökerei pedig mélyre fúródtak. Régi történeteink egy eleme, Yggdrasil a világfa. A szokásos, díszes fémdobozba tettem amit az ajándékozásra használunk. Ő is hasonlóan tett és este átadtuk egymásnak. Én egy karperecet kaptam amely a Morzsolót ábrázolja, a régi Viking módon. Az este többi részét nem részletezem, de nagyon kellemesen telt.

Nem úgy a reggel, amikor kimentem, hogy neki kezdjek a napnak, Philipp barátom várt rám a terembe, mögötte valami hatalmas volt letakarva.
- Jó reggelt, barátom! Jó voltál? Mert valami nagyon szépet hoztak az angyalkák.
- Hát őőő… Én mindig jó vagyok. - válaszoltam mosolyogva, de féltem az ajándéktól már most előre.
- Nos akkor… - lehúzta a leplet és egy hatalams számszeríj volt mögötte, amely akár egy falat is átlőtt volna. Le esett az állam. Először is nem tudtam mit mondjak, majd azt, hogy mit is kezdjek vele.
– Köszönöm! Ez igazán… szép… és nagy…
- Örülök ha örülsz! Gyönyörködj benne sokat!
- Nehéz mást csinálni... - jegyeztem meg hallkan.
- Na, nekem most dolgom, de majd jövök. Szia!
- Szia! - a böhömnagy nyílpuska akkora volt, hogy a teremből nem lehetett kitolni és a benne lévő gigantikus nyílvessző, megkarcolta a folyosó boltívét. A terem két másik kovácsával összeültünk, hogy vajon hogyan vigyük ki. Felmásztunk a gépezetre, de nem találtuk meg a módját, hogyan szedhetnénk szét. Végül is a nagyobb részeit sikerült leválasztani, úgy hogy az érzékeny szerkezet ne bomoljon szét, de amikor éppen le emeltük volna az egyik részt, Philipp megérkezett.
- Na örülsz neki? Tetszik? - kérdezte vidáman, mire csak próbáltam mosolyogni és csak annyit sikerült válaszolni:
- Nagyon. Csak, hogy fogjuk ezt innen kivinni?
- Kivinni? Sehogy. Minek? Nincs háború… - mondta – Ezt dísznek készítettem ide.
- Á értem… Jajj te! Nincs neked véletlen találkozód az egyik hölgyeddel? - Philipp elgondolkodott egy darabig, aztán a homlokára csapott és elrohant. Szerencsére, mert a kovács mér nem bírta tartani hatalmas darabot a helyén. Elengedte és darab a földre hullott hatalmas robajjal és betörte a padlót. Erre a szomszéd teremből a kőműves átrohant, hogy megnézze mi történt. Egyszeriben nem tudta eldönteni, hogy sírjon-e vagy nevessen, mert a padló betört, de a kovács feje olyan piros volt mint egy jól megérett alma, izzadt arcán pedig a fény is megcsillant. Gyorsan hozott egy emelőt, amivel meg lehet emelni a különféle darabjait a szerkezetnek, de egy újabb darab elindult és eltörte a lábát. Nem kellett sok idő, már vitték is a kórházba. A leeső darab begurult a műhelyembe, szerencsére nem lett más baj, csak jöttek a további bámészkodók, amire a vörös fejű kovács elordította magát, hogy ez nem vásár és menjen mindenki vissza dolgozni.

Na az emelővel sikerült egykét darabot ki vinni a nagy lépcsőhöz, de a kapun egyik darab sem fért ki, a nagyobb darabok pedig mé mindig ott maradtak. Ekkor jött az ötlet, hogy a tető úgy is szét szedhető, vigyük fel oda. Na amikor sikerült egy kicsit kijjebb vinni az egésze, jött a hír, hogy Philipp visszafelé tart. Gyorsan összekellet rakni a szerkezetet, ami nem volt könnyű, de néhány ujjat leszámítva sikerült baleset mentesen kivitelezni a dolgot.
- Hát ti mit csináltok? - kérdezte.
- Mi? Mi csak szállítjuk, sajnos egy ici picit útban volt. De ne aggódj, olyan helyre visszük, ahol nagyon jó helye lesz. És lehet benne gyönyörködni.
- Ó szuper. Nekem most dolgom van, de majd megnézem az új helyét! - „na azt te ugyan nem fogod” morfondíroztam magamban, mert hogy arra gondoltunk, hogy ez a jobb hely a mély telep. Na miután bekötöztük az ujjakat és letöröltük a vért, neki is láttuk az egészet felcipelni, szintén darabopkra bontva. Ekkor már a torony egy harmada azt leste, hogy mit csinálunk, a másik harmada segített, a harmadik harmada pedig lefoglalta Philippet. A közepénél a bámészkodók is beszálltak segíteni. Főleg a sürgősségi betegszállításba, mert a műveletnek voltak áldozatai. Lothar nagyúr egy tárgyalásról tért haza és bizonyára nagyon mérges lett volna, ha meglátja ezért a kedves felesége elkísérte őt egy közeli meleg vizű forráshoz üdülni. Nem volt olcsó, de az egész torony bele adott egy keveset és így kijött a dolog.

Nehéz és fáradságos munka után Eljuttatuk a dolgot a tetőig, amit szépen félig ki is bontottunk. Sietnünk kellett, mert a nap már lefele ment és a tetőn nem volt sok világítás. Szépen a darabokat egyesével felpakoltuk, és a gépet összeraktuk.
- Ezután jön nekünk egy nagyon nagyon hatalmas adag méhserrel, Johann! - mondta az egyik vámpír lihegve.
- Én kérek mellé egy töltött állatot egy kád rizzsel és rengeteg borral.
- Hááát… Nem biztos, hogy van ennyi pénzem… - mondtam félve
- Akkor a barátod nadrágjából fogjuk kirázni a pénzt. - csapott hátba az egyikük egy nagy húzás után. Ez után nem mertem szólni, hiszen meg kellett volna védenem. „Mondjuk ha erre volt pénze, biztos van neki sok” gondoltam. Este volt amikor a tetőt visszaépítettük, de hatalmas számszeríjat nem volt sem erőnk, sem akaratunk le ereszteni a torony falánál, ahogyan azt az eredeti tervbe tettük. Philipp szerencsére egész nap nem jelentkezett, de este megcsodálta egész napi munkánkat. Szerencsére a szerkezetnek nem esett semmi baja és pont olyan pompázatos volt, amilyennek elkészült.
- Na legalább ha a tornyot megtámadják lesz ami megvédjen. - próbáltam palástolni valódi tervem.
- Ja egyálltalán nem biztos, hogy működik. - erre a mondatra sokunk arca elsötétült, hiszen éppen ezért szenvedtünk vele ennyit, hogy működő képes legyen. Nem szóltunk semmit. Sokan komor arcal elindultak Philipp felé, akit egy csapat lány gyorsan megmentett a zuhanás általi lincseléstől. Végül annyi sebesültünk volt, hogy nem kíséreltük meg a leeresztését. Nem is volt rá emberünk. Így otthagytuk, de legalább kipróbáltuk és működött és kipróbálhattunk a lóhúst. Gordon barátom fantasztikusan elkészítette. És Lothar nagyúrnak igen jó időszaka volt, mert nagyon sokat ment a feleségével üdülni.

Mióta az eszemet tudtam, sose tudtam dűlőre jutni a karácsonnyal. Amíg otthon éltem, sose igazán karácsonyként ünnepelték: ott mindig a téli napéjegyenlőséget éltettük, és nem ajándékoztunk, sokkal inkább volt egy táncos mulatság. Nem különbözött a többi ünnepünktől, talán csak annyiban, hogy ilyenkor volt a leghidegebb, és mindig édesanyámhoz bújtam, mert sötét is volt, ezért hamar elálmosodtam, és minél hamarabb el akartam aludni, már csak azért is, hogy hamarabb hosszabbodjanak a nappalok: sokkal jobban szerettem, amikor a nap fent van.
Aztán megtörtént a tragédia, és család nélkül találtam magam. Noha utána még a Tünde-erdőben vándoroltam, és tanultam, de az ünnepléshez akkor már egyáltalán nem volt kedvem, mert megkeseredett emlékeket hoztak elő belőlem: általában olyankor elbújtam egy kunyhó mélyére, és betakaróztam, befogtam a fülem, és megpróbáltam elterelni a gondolataimat. Kevésszer sikerült, néhányszor sírásba torkollt, de ahogy idősödtem, egyre inkább feldolgoztam az eseményt. Ennek ellenére is megpróbáltam minél inkább kerülni az ünnepeket, mert már nem nagyon tudtak örömet okozni.
Utána pedig elkezdtem dolgozni a nagyvilágban. Meglepődve tapasztaltam, hogy itt mennyire másképp megy az ünnep megélése: nem is a napéjegyenlőségnek örülnek, hanem valami istenfiának a megszületésének. Hamar eldöntöttem, hogy ez engem nem érdekel, örüljenek, aminek akarnak, én ebből is ki akarok maradni. Ha érdemes lenne örülni neki, akkor még otthon lennék. Különben se volt soha kivel megünnepelnem, sőt, egyszer valakit majdnem meg is öltem aznap, csak valami furcsa csoda akadályozott meg aznap este, hogy ártsak bárkinek is. Sokáig savanyú voltam, mert akárhova mentem, egyetlen dolog volt állandó az életemben, a magány. És fájt látni, hogy másnak jutott a boldogságból is.
Aztán egy nap minden megváltozott: bekerültem Hellenburgba. Elkezdtem olyasvalamit érezni, mint még soha: tartoztam valahova, és, noha ez az érzés sokáig furcsa volt és nem tudtam hova tenni, egész hamar megbarátkoztam a gondolattal. Ezzel együtt pedig elhatároztam, hogy ezt soha senki nem veheti majd el tőlem. Nem leszek újra magányos, abból elég volt. A magától értetődő pozitív hatások mellett viszont hozott ez az új állapot számomra olyan dolgokat is, amiket nehezen emésztettem meg: elvárásokat. Olyan dolgok jelentek meg hirtelen az életemben, amik sok ideje nem voltak jelen, a karácsonyhoz kötődően ez leginkább az ajándékozást jelentette. Ajándékokban pocsék voltam, és ezt gyorsan tudtára adtam mindenkinek, aki körülöttem volt, és esetleg ajándékot várhatott volna tőlem. Nagyjából mindenkivel könnyen le tudtam ezt rendezni, azonban akadt egy kis bökkenő is…

Volt a Tünde Légióban egy fiatal nő, akivel egy ideje nem tudtam dűlőre jutni. Kerülgettük egymást, beszélgettünk, nevetgéltünk, és egy idő után éreztem, hogy itt együtt nevetgélésnél többről is szó van: egyre többször futottunk össze, és bármennyire is akartam elhitetni magammal, ez nem lehetett véletlen. Elkezdtem csendesen pánikolni, mert nem tudtam, hogy mit kezdjek a helyzettel, és nem is volt kihez fordulnom vele. Láttam, hogy milyen kedves mindenkivel, így azt gondoltam, hogy ajándékozni is nagyon szeret, és nem volt szívem megosztani vele az ajándékozással kapcsolatos viszolygásomat. Viszont elkerülhetetlenül eljött a nap, amitől a szokásosnál is jobban rettegtem emiatt: karácsony napja. Akármennyire is törtem a fejemet, nem tudtam kitalálni számára semmit, éppen emiatt próbáltam bezárkózni a szobámba.
Azonban tudta, hol lakom.
Kora délután volt, mikor hallottam a kopogást. Épp az ágyon feküdtem, és a plafont nézve ábrándoztam a régi időkről, mikor ez az ünnep semmi feszültséggel nem járt, csak táncolni kellett, enni, majd tele hassal szundítani egy nagyot, a hang pedig így váratlanul ért. Nem gondolkodva, reflexből kinyitottam az ajtót… és ott állt velem szemben Ő. Hirtelen még a saját nevemet is elfelejtettem, nemhogy az övét, ahogy próbáltam kitalálni, mit mondjak.
- Sz… szia. - Maradtam végül a jól bevált szófordulatnál, ebből baj nem volt még. - Miben segíthetek? - Kérdeztem. Őt láthatóan nem lombozta le az én határozottságom.
- Szia! - Mondta vidáman, egy kis fonott kosarat lengetve. - Bejöhetek? - Tette hozzá.
- P… persze. - Igyekeztem összeszedni magam, ahogy beinvitáltam. Leült az ágyamra.
- Hoztam neked valamit. - Nézett rám komolyan, majd kivett egy papírba göngyölt csomagot a kosarából, és letette az ágyamra. - Most mennem kell, másnak is csináltam dolgokat, és még oda kell adnom nekik, de aztán vissza fogok nézni! Boldog karácsonyt! - Pattant fel, és már itt se volt. Bizonytalanul néztem a csomagra. Biztosan tudtam, hogy nem akarom megbántani, de ugyanakkor féltem, hogy mit rejthet a csomag. Óvatosan felemeltem, és kibontottam a papírból. El is szörnyedtem azonnal: nem tudtam meghatározni, mi volt a nagyjából 30 centis fadarab, valószínűleg egy embert, vagy hasonlót akart ábrázolni. Ahogy forgattam a kezemben, legalább öt szálka került a tenyerembe, amit kénytelen voltam egy tompa, de legalább rozsdamentes késsel kipiszkálni a kezemből. Tanakodtam, hogy mit tegyek ezzel a rondasággal, de ahogy gondolkodtam, a nő már vissza is jött.
- Hogy tetszik? - Kérdezte lelkesen, én pedig gondolkodtam, mit mondjak, hogy ne bántsam meg.
- Tetszik ez a… - Csúnyán belesülhettem volna a mondat második felébe, ha nem jut eszembe valami, ami nem kifogás volt, hanem nagyon is égető valóság.
- ÉN MÁRA ŐRSÉGET VÁLLALTAM! - Kinéztem az ablakon. A nap lassan leért, lehetett nagyjából 10 percem az őrváltásig. - Ne haragudj, mennem kell! - Mondtam kapkodva, ahogy előtúrtam egy pár ócska bőrkesztyűt, egyrészt a hideg ellen, másrészt azért, hogy meg tudjam fogni az ajándékot. El akartam vinni magammal, ledobni a falról, és azt mondani, hogy lefújta a szél a falról. Ekkor azonban nem várt fordulat következett be.
- Én is megyek veled! - Mondta határozottan, aminek más körülmények között nagyon is örültem volna, most viszont nem.
- Akkor kapkodd magad, sietni kell! - Mondtam, ahogy összeszedtem mindent, ami kellhet az éjszakai őrséghez. Nem láttam olyan jól, mint mások, de a legtöbben ünnepelni akartak a családjukkal, és nem voltam kifejezetten vak. Ráadásul aki ilyenkor egy egész éjszakát bevállalt, annak a következő évre hárommal több szabadnapot ígértek. Az éjjeli őrségnek általában nincs nehéz dolga, ha tiszta az ég, a hold épp elég fényt ad, hogy a nagyobb veszélyeket kiszűrjék, az egyszemélyes behatolások pedig újabban rendre inkább nappal csinálják, sokkal ügyesebben. ~ De karácsonykor még a legelvetemültebbek se akarnak behatolni a fővárosba… ugye?!?!? ~
Az őrváltás rendben lezajlott, és rövid idő alatt meggyőztem a társamat, aki a falszakaszra került mellém, hogy a plusz női haderő nem fog megártani. Külön örültem viszont, hogy ennek a katonának szokása volt hideg estéken tüzet gyújtani minden fából, ami a keze ügyébe kerül, titkon reméltem, hogy a keze ügyébe kerül az alkotás, és véletlenül elégeti. Simán nézhetné egy furcsán göcsörtös deszkának.

Sétálgattunk fel-alá a mellvéd mögött, én pedig, ahogy elidőztem egy-egy állásnál, ahonnan a legtisztább kép nyílt a környező, mocsaras vidékre, mindig kitettem a – mint megtudtam – engem ábrázoló szobrocskát a mellvédre, hátha lefújja a szél. Nem volt szerencsém. Ahogy haladt előre az idő, az estéből éjszaka lett, mi pedig beszélgettünk a lánnyal. Apróságokról csak, de beszélgettünk. Egy ponton megkérdeztem tőle, mert nem tudtam magamban tartani:
- Miért ünnepled a karácsonyt? Hiszen druida vagy. - Kérdeztem. Lesütötte a szemét, és amennyire meg tudtam ítélni ilyen fényviszonyok mellett, el is pirult.
- Én nem azt ünneplem, amit a többiek, amit az emberek… csak szeretek ajándékokat adni, és ez egy jó ürügy. - Vidult fel. Közben közel értünk a meggyújtott tűzhöz, én pedig újra ott hagytam a mellvéden a szobrot, ezúttal azzal a feltett szándékkal, hogy ott is hagyom, és hátha szemet vet rá az őrtársam. Tovább beszélgettem, ahogy messzebb haladtam a tűztől.
- Én sose voltam jó az ajándékozásban. - Vallottam be szégyenkezve, majd rögtön az ajkamba is haraptam, félve, hogy eszébe jut a szobor, amit nekem csinált, de szerencsére ilyenről szó sem volt.
- Én nagyon szeretek kitalálni különféle dolgokat! Csak sajnos se időm, se lehetőségem minden ötletemet megvalósítani! Na de majd később…. - Mélázott el, majd elkezdte ecsetelni a különféle ötleteit. Virágminták, festés… csupa kézműves ötlet, amihez nem értettem egyáltalán, és a szoborból ítélve ő se, de ő legalább lelkes volt. Egy nagyot reccsent aztán a tűz, amit a beszédén keresztül is tökéletesen hallottam, és oda se kellett fordulnom, hogy tudjam: a tervem bevált. Mi tovább beszélgettünk, és csak amikor hajnalodott, és jöttünk le az őrállásról, jutott eszébe, hogy nálam itt volt a szobor.
- Mi történt vele? - Kérdezte elszontyolodva. - Nem baj, csinálok neked másikat! Nem maradhatsz ajándék nélkül! - Mondta határozottan.
- Majd megbeszéljük… - Ásítottam. - De hosszú volt az éjszaka, álmos vagyok, megyek aludni. Jó éjt! - Mondtam bele se gondolva, és elsiettem. Ahogy hazaértem, becsuktam magam mögött az ajtót, és elterültem az ágyon. ~ Ezt megúsztam… ~ Futott át az agyamon, mielőtt mély álomba szenderültem.

Kastiana fáradtan, sajgóvégtagokkal, kedvetlenül, kissé leverten sétált keresztül az utcán. A nyakát is meghúzta, amikor rosszul hajolt el egy ütés elől. Dolgos napot tudhat maga mögött, a kiképzőtisztjei nem kímélték, de elégedett magával, ahogy állta a sarat velük szemben a gyakorlópályán. Néhány újonc kadétot is rábíztak, hogy a hároméltű kiképzés alapjait átadja nekik, amiből ő már levizsgázott, mondjuk nem osztályelsőként. Ez egy viszonylag új és sajátos kiképzési eljárásnak minősül a hellenburgi hadseregben, de nem igazán megy a tudás átadása valami könnyen. A kadétok nem értik ezt a kiképzési eljárást, Tiana meg nem érti, hogy mit nem értenek és így kicsit sziszifuszi munkának érzi a dolgot. Így amikor Ciel von Eisenschnittel hívatta magához, valahol némi megkönnyebbülést érzett, ahogy hátrahagyta a barakkot. Egészen addig, amíg a kapitány irodája elé nem lépett. Rossz előérzete támadt; Vajon miért hívat, pont engem. Jaj, már megint mit csináltam?
Kastiánának voltak korábban fegyelmi kihágásai, néhány eljárás is volt ellene indítva, s dühkezelési problémái miatt többször ítélték irodai munkára aktát tologatni, és minden hónapban részt kell vennie anonim poszttraumás stressz zavarokkal küzdők gyűlésein.
Mielőtt még belépett volna, kinyújtóztatta magát, sajgó tagjait és fájós derekát, felfüggeszkedett az ajtófélfára és kiroppantotta a hátát is. Aztán lehuppant és benyitott az irodába, hátrakulcsolt kezekkel odasétált von Eisenschnittel íróasztalához, ami mögött ott ült a kapitány. Tia megállt, tisztelgett.
- Hívatott, kapitány!
Von Eisenschnittel intett, kurtán biccentett.
- Igen, pihenj! – Hangzott a kapitánytól, majd az ujjait összeérintve, az asztalon könyökölve nézett végig rajta. Tiana felvette a pihenj testtartást és kis terpeszben állva várta a továbbiakat. Talán a jelenléti ívet vagy az ellátmányi listát olvashatta, vagy valami ilyesmit. Kastiana csak a táblázatokat és a rublikákat látta az asztal túloldaláról, ahogy ott állt. A kapitány belepillantott a nagy könyvbe, lapozott egyet, majd felvette az előbbi kéztartást, ami tipikusan a főnökök gesztusa (toronysisaknak hívják). Megköszörülte a torkát, megnyalta a száját, aztán így szól:
- Hogy halad a kiképzéssel? Beosztottunk maga alá néhány kadétot. – Pillantott rá von Eisenschnittel.
- Pompásan, kapitány! – Vágta rá csípőből hazudva Kastiana.
- Remek, csak így tovább, majd ahogy a kadétok vizsgáznak, az magát is minősíteni fogja. – Bólintott fontoskodva, mintha olyan nagy rálátása lenne az ügyre.
- Pff!; Hurrá, a francba!; Gondolta elkerekedett szemekkel.
- Mondott valamit? Gond van? – Kérdezett vissza.
- Nem, dehogy kapitányt… csak elgondolkoztam. Minden a legnagyobb rendben. – Felelte Kastiana.
- Helyes, helyes. Nos, de nem is ezért hívattam. A szolgálatban eltöltött idejét és a ledolgozott munkanapokat nézve átadnám a karácsonyi prémiumát, jutalmát. – Kezdte kicsit ünnepélyesebb, öblös hangján.
- Nem fegyelmi miatt hívatott? – Szaladt ki Tia száján önkéntelenül.
Ciel von Eisenschnittel elcsodálkozva elhallgatott, csak úgy redőztek a ráncok a homlokán, olyan magasra szaladtak a szemöldökei.
- Nem. Tán kellett volna valamiért? – Mérte végig Tianát gyanakvón.
- Ja, dehogyis, csak már megszoktam, tudja, hogy megy az ilyesmi. Rossz beidegződés.
A kapitány erre nem felelt semmit, csak szemeit árnyékolta be némi komorság. Behajtotta maga előtt a könyvet, hátrébb tolta a magas háttámlás székét és kihúzta az asztalfiókját.
- Mint mondtam a karácsonyi prémiumról lenne szó. – Folytatta az előbbit von Eisenschnittel és egy díszes papírdobozt, meg egy hengeres kis fémdobozt tett elé az asztalra. Tiana egyik szemöldökét felhúzva nézett a kapitányra, hogy ezek mik.
- Egy doboz szivar és egy gyümölcskenyér. Boldog karácsonyt! Kastiana ügynök. – von Eisenschnittel maga aláhúzta a székét, vissza az íróasztalhoz és hátradőlt. – Ja, igen és kap három nap szabadnapot, ez is a prémium része. Leléphet. – Kihajtotta a jegyzéket és legyintett Tiának, hogy távozhat az irodájából. Kastiana először csak értetlenül, majd a következő után elhűlve nézett a kapitányra.
- De… – Kezdte elakadt szóval. Aztán a két csomagra nézett; Mi a szart kezdjek én ezekkel?! Nem is dohányzom, utálom a bagó füstöt; de nem tudta, hogy szóljon erről a felettesének. – De, kapitány! Én kiküldetésre mentem volna holnap! Azzal mi lesz?
Von Eisenschnittel értetlenül nézett rá.
- Ugyan, csak nem akart karácsonykor is dolgozni? Azt ráosztottuk másra.
- De… hogy mi?
- Kimutathatja örömét és nem kell hálálkodnia. Töltse a családjával a három napot. – Mondta a rublikákba strigulázva.
- Az örömöm és a hálám? A húgaim nem rég haltak meg! Emlékszik, avattak is nekik egy emléktáblát a temetőben.
- Oh igen, persze, persze, remek embereink voltak. – Jegyezte meg von Eisenschnittel fel sem pillantva a papírmunkából, érezhetően úgy, hogy fogalma sincs kikről van szó. – Nos, ez esetben annál inkább jó lesz az a három nap, hogy pihenjen. Dolgozza fel a testvérei elvesztését.
- Pihenjek?!; Ez most komoly? Oh, te félszemű, vén barom.
Kastianának sose volt erőssége az ilyesmi, ha valami lelki baja is volt, akkor mindig valamilyen munkával igyekezett lefoglalni magát és elterelni a figyelmét az ilyen dolgokról. Most is ez lett volna a terve, hogy a kiküldetés során, a kalandígérete, az ügy problémáinak megoldása, majd feleteti vele a történteket.
- Igen, sőt. – von Eisenschnittel elővett egy dossziét az oldalsó nagyobb asztalfiókból. – Most, hogy mondta, elnézve az aktáját, a fegyelmi vétségeit, a bevetéseit, a testvérei elhalálozását s annak körülményeit. Kötelezem rá!
Tiana legszívesebben a kapitányhoz vágta volna a doboz szivart és a gyümölcskenyeret is.
- Ez parancs, kapitány? – Kérdi fojtott hangon, szemeit belefúrva von Eisenschnittel egyetlen szemébe.
- Nem, de parancsba adhatom. Mint mondtam leléphet! Boldog karácsonyt! – Intett Kastiana felé többször.
Tia meg se mozdult.
- Ne uram! De… én nem akarok pihenni… nekem a küldetés…
- Két őr elkíséri a barakkba, a hálókörletébe. Őrség! – Szólt a kapitány kérlelhetetlenül és kiáltott az őrökért.
- Ezt vegyem… házi őrizetnek? – Kérdi sóhajtva Tia, nem csekély csalódottsággal a hangjában.
- Annak veszi, aminek akarja, de pihenni fog!
Ekkor belépet a közelben szolgáló két őr, egy nagydarab és egy nyurga, tisztelegve, haptákba vágva magukat várták Ciel von Eisenschnittel utasításait.
- Őrök kísérjék a barakk hálókörletébe!
- De Eisenschnittel kapitány! Én ragaszkodom hozzá…
- És ügyeljenek rá, hogy ne hagyja el a körletet három napig. – Intett a fejével a két őrnek a barakk irányába.
Kastiana elhallgatott, mintha a nyelvét harapta volna el; Hogy fordulnál fel te kivénhedt fostubus!; Elvette az íróasztalról a két csomagot, és nem szólt semmit, csak megfordult és kisétált az irodából, a két őr meg caplatott és cammogott utána. Tia az első szemetesnél megállt és beledobta a doboz szivart és a karácsonyi gyümölcskenyeret is.
- Hé, mit csinálsz? Az a kapitány ajándéka. – Szólalt meg tunyán az egyik őr.
- Szedd ki, ha kell! – Mondta Tiana, majd megfordult és a két őr között, félrelökve őket, megindult a barakk irányába. Nem futott, nem is rohant, csak a saját tempójában sétált kényelmesen, de a két nehéz páncélos őr, zörögve nehézkesen caplatott utána. Tia egyszer csak megállt, a két őr neki ütközött.
- Egy frászt megyek! – Kastiana oldatfordult kirántotta az egyik őr kardját és elvágta a nadrágja derékszíját, ami bokáig lecsúszott és fellökte a nyurga őrt, aki tehetetlenül dőlt el a földön. A nagydarab elkapta Kastiana karját. Lehajolt, hogy felsegítse a nyurga társát, de ez volt a veszte, mert Tiana ekkor térddel fejen rúgta, és a kardmarkolatával tarkón vágta, majd a következő mozdulatával a nyurga őrre sújtott le a karddal, mire az őr riadtan felordított, kettéhasítva annak a lába között feszülő lecsúszott nadrágját. Kastiana ledobta a kardot, mely csörömpölve csúszott a macskakövezeten arrébb. Szótlanul végignézett a két őrön, a nyurga a nagydarab társát pofozgatta, aki félig ráborult. Tia megigazította egy gallérrándítással magán a kabátját, mint aki teljesen jól végezte dolgát. Aztán így szólt:
- Baszogassatok mást! Menjetek, nyomjatok fel a kapitánynál!; Aztán húzzatok barkochbázni vagy, amit akartok! – És még be is mutatott nekik, karjait keresztezve, ökölbe szorított kézzel. Azzal fogta magát és az út mellett futó fakorlátra támaszkodva, átugorva átlendült és eltűnt a barakk mögött.

Hangulatzene:

Szentestére bőven véget ért a hófúvás. A hidegnek hála összefüggő, fehér takaró fedte a földeket. A kemény tél bőséges nyarat ígért, mely tartotta a lelket egy hidegebb éjszakán az emberekben. S ahogy a hagyomány tartotta, mint minden évben, idén is megajándékozták egymást az emberek Szentestekor. Aleena ragaszkodott hozzá, hogy ezt a hagyományt megtartsák. Klaus még úgy ahogy támogatta, s noha rossz szájízt kapott volna tőle, nem reklamált volna, ha elmarad. A néhai apáca viszont hajthatatlan volt.
- Ezen a napon ünnepeljük az Úr fiának születését. – magyarázta Sagának nagy hévvel.
A többiek már egy ideje észrevették, de amióta Saga velük tartott, Aleena különösen lelkes volt. Valahányszor a két lánynak nem volt más dolga, Aleena megállás nélkül mesélt neki. A világról, az országról, a vallásról...legfőképpen a vallásról. Aleena le volt nyűgözve. Egy olyan ember állt vele szemben, akinek úgy tudott a kereszténységről mesélni, hogy nem volt hatással a dogma, vagy éppen az egyházak propagandája. Soha vissza nem térő lehetőségnek látta, hogy megtudja, vajon milyennek is látja egy kívülálló a hitét.
Az ünnepek alatt pedig úgy szólt a hagyomány, mindenki képességei szerint ajándékozza meg a másikat. Lehetett az ember gazdag, szegény, vagy akár nincstelen, nem számított. Csak anyni kellett, hogy valami szívből jövő adjon a másiknak, s többet fog érni bármely szikrázó gyémántnál...nagy bajban is voltak. Mindenki kitalálta már titokban, mit fognak közösen adni a többieknek. Még Liának is sikerült találni valamit, pedig teste sincs. Egyedül Gerard volt az, akinél megakadtak.
- Észrevettétek, hogy bárhogy erőltetjük meg magunkat, Gerard sosem elégedett semmivel.
- Minden évben – helyeselt Leo – Emlékszel, amikor tavalyelőtt egy csáklyát adtunk neki, hogy meg tudjon kapaszkodni, ha leesik a fedélzetről.
- Így utólag belegondolva tényleg nem volt neki sok értelme... – mondta Klaus – Elég volt csak neki átváltozni egy hallá és megoldotta a problémát.
Aleena idegesen csattant fel.
- Ezért olyan nehéz neki jó ajándékot találni. Nincs szüksége semmire.
Saga alaposan elgondolkozott. Mióta itt volt, sokat tanult Veroináról, az itt lakókról és a mágiáról is.
- Nekem volna egy ötletem. Azt meséltétek, Gerardnak mindig meggyűlt a baja a fura, varázserejű tárgyakkal. Mesélte, hogy léteznek ezüstös hímzések, amik oltalmat nyújtanak ezekkel szemben. – mondta lelkesen.
A többiek összenéztek.
- Gondoljátok hogy tudunk szerezni egy ilyet? – kérdezte Leo.
- Hát, karácsonyig még van két hónap. – mondta derűsen Maria – Azt mondom csináljuk!

Karácsony estéjén nagy volt a vígadalom a kis toronyban. Mindenüvé gyertyákat pakoltak, s már tegnap készen volt az ünnepi lakoma, melyet a pince mélyén rejtettek el, mielőtt Leo rátalált volna. A tündének némi ellenérzése volt ezzel szemben, mert a nagy részét ő készítette, de mindenki tudta, hogy nem tudta volna megállni, hogy megdézsmálja.
Hatalmas pohárköszöntő után már-már egy kisebb esküvőre emlékeztető hangulat alakult ki. Klausról kiderült, bizony nagyon magos kedve van, ha eleget iszik, s nem kellett sokat várni, míg vidám füttyszóval táncra perdült. Nem sok kellett, hogy mindenki más is csatlakozzon hozzá. Mikor már kifáradtak, akkor jött el az ajándékozás ideje.
Gerard volt az első, akinek a kezébe nyomták, amit találtak. Nem volt kis munka, meg kellett érte nem is egy követ mozgatniuk, de sikerült. Találtak egy szabót, aki ezüst hímzést is tett a ruhákba. Onnan vették, hozták ide, majd rejtették el. Mindezt Gerard tudta nélkül sikerült elérniük. Noha biztosak voltak benne, hogy Lia megsejtett valamit, de ügyesen titkolta, Gerard elől pedig elrejtette ezt az emlékét.
- Le fog esni az állad, azt garantálom. – helyeselt Maria.
A démon mit sem sejtve bontotta ki a csomagot. Egy kék köpeny feküdt benne. Díszes, elegáns, hasonló mintázatokkal, mint amiket Gerard pecsétjei szoktak hagyni a régi ruháin. Leo régóta járt már vele, így pontosan emlékezett rá, hogyan néztek ki. Mindig azon gondolkozott, hogy egyszer talán megtanulja a jelentésüket is, hogy aztán ő is tudjon varázsolni. Valamiért nem érezte magát alkalmasnak rá, de a szándék az megvolt.
- Jó ég...már az idejét sem tudom, mikor hordtam hasonlót utoljára... – lepődött meg Gerard, ahogy végigmérte a palástot.
Való igaz volt, amióta az erdőben tanult, lecserélte régi bő, ide-oda libegő köpenyét egy sokkal merevebbre, melyet az erdő ágai nem tudtak olyan könnyen cafatokra tépni. Gyorsan magára is dobta, hogy megnézze milyen.
- Már el is felejtettem, milyen kényelmesek ezek a köpenyek. – mondta Gerard, ahogy egyik lábát előre csúsztatta, kicsit behajlította a térdét, az egyik kezével hátrahajolt, majd rátámasztotta a combjára, úgy pózolt a többiek előtt – És mozogni is könnyű benne.
Ekkor Lia illúziója se szó se beszéd eltűnt. Gerard hirtelen megborzongott, ahogy a koncentrációja megszűnt, s nem volt képes a víziót tovább fenntartani. A köpeny a régi önmagára emlékeztette. A hataloméhes, elvakult, fanatikus démonra, aki már nem is látta, hova vezetett a rengeteg csata, mi célja van, miért is akart olyan hatalmas lenni. Akkor nem tudta, nem is érdekelte, csak pusztítani akart, és felülkerekedni mindenkin, akit látott. Érezte, ahogy lassan megy el az étvágya minden pillanattal, ahogy ezt a köpenyt viselte.
- Igazán bájos... – nyelt egy nagyot, mosolyt erőltetve az arcára – Köszönöm szépen.
Gerard módszeresen viszketett aznap este. Mintha a köpeny fojtogatni próbálta őt. Örült, amikor végre kibújhatott belőle.
- Nehéz helyzetben vagy ám. – mondta Lia kárörvendően vigyorogva – Tudod, mennyi idejükbe telt az megszerezni.
- Nekem mondod...legszívesebben cafatokra tépném...áh, de nem akarom összetörni a szívüket.
- Igen...de mi volna, ha egy baleset történne a kis köpennyel? – dörzsölte ravaszul össze a tenyerét a démon.
- Várjunk csak, ha ennyi munkátok van benne, hogy-hogy segíteni akarsz tőle megszabadulni?
- Nem tetszik a színe...és amúgy sem látok tőle semmit, mert eltakarja az ékszert, amikor pózolgatsz. – morogta a csaj.
Pár nappal később a kis csapat vadászni ment. Vadkant próbáltak ejteni, enyhítve a téli hónapok szűkösségét. Ott történt, hogy Gerard a csata hevében tűzzel kezdte el a csapda felé hajtani az állatot. Az éjláng, melyet megidézett, noha sikeresen elhajtotta maga mellől az állatot, a démon sietségében „véletlenül” a köpenyét is lángra gyújtotta.
- Gerard, a ruhád! – mondta Klaus sietve.
Nem kellett sok, hogy Gerard a hóba vesse a palástot. Ahogy atűz sisteregve aludt ki, látszott, hogy csak cafatok maradtak meg belőle.
- Aj, de kár...
- Eszerint mégsem védett a mágiától... – mondta szomorúan Saga.
Aleena vigyorogva integetett az ujjával.
- Megbütyköljük! Következő karácsonya szebb lesz, mint új korában. – mondta, Gerard hatalmas belső, fájdalmas sóhajtására.

Nem is tudom minek utaztam erre vagy arra, csak mentem amerre éppen az Úr és Mammon ösztöne vitte a lábaim, várostól városig, ahogy a bal jön a jobb után s a kettő között értetlen űr, akár az álom, terül szét. Éheztem kissé, nem is az élelem tényleges hiányától, hanem az úton meg nem lelt ajándéktól, aminek a létében bizonyos voltam, akár az ég kékében vagy a magam bírvágyában, de csak nem találtam rá. Esne rá egy nagy tehén!

Pár hét céltalan keringés után egy kis déli faluba értem, valami mocsárvidéki helyre, amit rövid életem alatt sosem láttam még, de most már tudtam, hogy ilyen is létezik. A pozíciójához képest egész takaros kis falucska volt és furcsa berendezésű, fura építményekkel, egy ennyire elhagyatottnak képzelt területtől erre nem számítottam, ez azt jelentette, hogy volt itt kincs bőven, hiszen mi másért telne nekik mindenfélére?! Isten csak azért is megtartott és Mammon megjutalmazta a céltudatos céltalanságot.
- Jó napot, drágám. Talán eltévedtél? Édesanyád merre van? - szólított meg teljesen feleslegesen egy idősebb asszony, hiszen nem tévedtem el, az eltévedéshez bizonyosan cél is kellett! Ezt nyilvánvalóan nem mondhattam meg az öregasszonynak, az egyetlen ember, akit az anyámnak tekintettem, pedig a Wilhelminának nevezett volt, de őt bizonyosan nem ismerheti, elvégre mit keresne errefelé Anya.
- Nem tudom, néni! Pár hete vesztettük el egymást egy erdőben, azóta nem is láttam… - erre a nő sajnálkozó pillantásokat vetett rám - Nem tetszett látni errefelé? Egy gyönyörű, nagy hatalmú és nagyon kedves hölgy… - a nő csak érdeklődőn meredt rám, látszólag nem volt túl pontos a személyleírásom, így törni kezdtem a fejem. Fekete lángok, mágia és mindenféle furcsaság ugrott be róla, köztük a selymes ruhája, aztán eszembe jutott egy foszlány… mikor megszólították… Wilhelmina - Wilhelminának hívják! - ekkor felcsillant a szeme, látszott, hogy ilyen név alatt ismert valakit.
- Áh! Szóval az úrnőt keresed! Őt abban a kastélyban találod meg, drágám. Bizonyosan kerestet és nagyon fog örülni, hogy megérkezel. - Mi az istentelen istenverés?
A vár mindenbizonnyal hatalmas volt, hiszen pár napi járásra volt és minden nappal egyre nagyobbnak tűnt. Mégis ki volt Wilhelmina?

- Mi járatban erre, lányom? - állt elém a kapuőr és a társa, ahogy az őrködésüknek tárgya elé értem. Fegyveresek mindenhol, Anya tényleg jómódú volt, nem tévedtem.
- Anyukámat jöttem meglátogatni! Otthagyott a nyomorult erdőben egyedül! - mondtam dühösen, szinte sértetten. Elkerekedik a szemük, majd összenéznek.
- Attól tartok, eltévedtél, kislány. Ez itt Wilhelmina von Nachtraben grófnő és Damien Nightwind gróf lakhelye. -
- Igen! Wilhellmira az Anyukám! Ha nem hiszik el, kérdezzék csak meg őt! Meg is ölelt és a kislányának nevezett abban a túlméretezett, templontalan temetőben! Damien Nightwish pedig az Apukám! Nagyon rossz apa! Még csak hozzám sem ért! Pedig az a katona alak többször megsimogatott! - mindkettő szörnyülködött a monológomon, majd elnevették magukat, mint akik megláttak egy sárban fetrengő, felállni nem tudó idős némbert.
- Nem hinném, hogy a grófnőnek ilyenekre volna ideje. Jó vicc volt, de ha ezt azért csináltad, hogy megnyerj egy fogadást, menj csak vissza a barátaidhoz és keressetek más módot a pénzszerzésre... Sok dolgot kinézek a grófasszonyból, de azért ez ver mindent. -
- De Anya nagyon dühös lesz, ha nem jövök haza. Lehet hogy karóba huzatja önöket, vagy kettévágja, vagy élve megnyúzatja és sót szórat magukra. Igazat beszélek! Anya a hulláknak is elverte a seggét! Pedig ők még maguknál is jobban néztek ki! - erősködöm, csak azért is.
- Na idefigyelj, kölyök, takarodj innét, vagy különben… -
- Eugen... hagyd már, ez csak egy gyerek! - állítja meg a szőke - Ide figyelj, nincsen semmiféle gyerek itt és soha nem is volt, de ha szállásra van szükséged, a grófnő talán tud tenni valamit. -
- Te normális vagy?! -
-Most mit szólnának, ha azt mondom, hogy elküldtünk egy árvát csak úgy? -
- Miért veszekednek? Idefele is minden részeg hülye veszekedett. Miért nem láthatom Anyát? - pityergem a földet nézve. Ennyire azért nem volt rossz.
- Eugen, szólnál a gróféknak? - amaz hitetlenkedve regál a társára, de végül megteszi, amit kért és eltakarodván együtt maradtam a szőke herceggel, aki csak félszegen várakozott, láthatóan érdekelte mi volt velem.
Pár perc szótlan álldogálás után
- Oh. Szia, Iboket. -
- Te jó ég, történt valami? Hát mit keresel te itt? - Hiányoztam, igaz, Anya?
- Fáztam, föllopakodtam valami szekérre, ami tele volt részeg emberekkel és egy heti járásra innen azt mondták, hogy itt van Anya, aztán egy másik faluban is, szóval idejöttem mert hiányoztál. - mondtam őszintén.
- MÉGIS MIÉRT HAGYTÁL OTT A TÚLMÉRETEZETT TEMETŐBEN, ANYA?! Féltem és hiányoztál, Anya. - mentem lassan közelebb hozzá és ezzel át is öleltem.
- Na de... Iboket.. Miféle temető... te... Ezt már megbeszéltük. - Megbeszéltük? Kézen fogtam és nevetve kezdtem el szaladni körülötte, végül is most már láttam legalább.
- Asszonyom, csak szóljon, ha.... segítsünk valamit. -
- Nem... köszönöm.. Azt hiszem, megoldom. Iboket, nyugodj meg, gyere, sétáljunk egyet. - ezzel kézen fogott és elvezetett egy szépen fölszabdalt virágos mezőre.
- Jó! - nem volt okom ellenkezni.
- Na, most már elmondhatod, mi a gond. Hogy találtál ide, te jó ég? Messziről jöhettél, mi történt? - Miről beszélsz, Anya? Nincs semmi gond! Túlságosan örültem neki.
- Mondtam, felültem egy szekérre, miután elmentem hajóval arról a havas helyről, amin hemzsegtek az élőholtak. Ja, igen! Nézd mit szereztem! - húzom szét a köpenyem, megmutatva ezzel az alatta lévő forradásokat vagy félig gyógyult sebeket.
- Sok pénzt szereztem ezekért az istenverésekért! Büszke vagy rám, Anya?
- Iboket, elárulnád, mi a szentségverte átokért jelensz meg ezzel az ostoba mesével az otthonunkban, és teszel nevetségessé az egész kastély előtt? -
- Megsérült. - állapítja meg Anya okosan.
- Ahhoz, hogy ellátást kapj, nincs szükség hazugságokra. Elég csak azt mondani, hogy ellátásra van szükséged. -
- De nem kell ellátni! Már nem fájnak és csak néhányszor véreztek újra eddig az elmúlt hétben! - mondtam nagy büszkén, hiszen nagyobb és ügyesebb lettem és kibírom az ilyen kis semmiségeket, de picit azért mégis csak fájtak, így elővettem a lopott boros flaskát és húztam belőle félkortyot, majd vártam, hogy az alkohol hasson.
- Ez undorító. Bleh… - állapítottam meg, mintha az nem lenne egyértelmű.
- Akkor mégis miért vagy itt? -
- Látni akartam, Anyát! -
- Ő neked grófnő lenne, és ha az nem, akkor is legfeljebb Wilhelmina, és ha az sem, akkor is esetleg Mina. -
- Éhes vagy, Iboket? Adhatunk vacsorát. -
- Igen, kérek! - Ki utasítana el ilyen szíves vendéglátást? Ekkor eszembe jut a táska, volt benne valami, aminek Anya nagyobb hasznát vette volna, mint én. Kölcsönösen jól jártunk volna, ha megkapja. Levettem a köpenyem és a táskát.
- Légy óvatosabb. Elég baj, hogyha azt hiszik, hogy egy... bomlott elméjű kislány keres minket, hát még, ha egy démon. -
Nem a könyv kerül elő először, hanem a kenyérkém, így azzal szórakoztam először, akármennyire is száraz volt, lakoma lesz, nemde?
Megfeszítettem és amaz hangos roppanással kettétört, az egyik felét Anyának nyújtottam várván, hogy mikor tudom megviccelni, de csak furcsálló pillantást kaptam tőle, láthatóan nem értett mire fel akartam adakozni. Anya nagyon okos volt!
- Ne szórakozz. Ha szeretnél valamit, mondd… -
Így unalmas volt, ledobtam az ő darabját és porrá tapostam, majd megettem a magamét. Éreztem, ahogy kiszáradt tőle a szám.
Ismét a táskába nyúltam, a könyvön már nem volt semmi más, de érezhető volt, hogy mennyire viseletes és mocskos volt az egész, akár a hordozott tudás, legalábbis azt mondták.
- Ezt egy északi nekromantától szereztem mielőtt az ottani katonák lerohanták volna a bázisukat és elintézték volna, hogy ne tudjanak többé lábra állni, természetesen véletlenül találtak rá a bázisaik bejárataira és egyáltalán nem én árultam el őket. Azt mondta, hogy ez értékesebb mindenüknél, de odaadta mert a következő héten nem rohanták le őket a katonák, csak három héttel utána. - mesélem nevetgélve, ahogy elözönlenek az emlékek.
- Értem... és... mit szeretnél, mit csináljak vele? -
- Nem tudok olvasni, de tudom, hogy Anya tud. Anya tud vele mit kezdeni, én viszont nem és amúgy is csak a helyet foglalja! Örülj, hogy nem használtam a tábortüzeimhez! -
- Vagy úgy. Hát, öhm... Köszönöm. Azt hiszem. -
- Add csak ide azt, Iboket. - odanyújtottam, azzal elment vele. Ketten maradtunk.
- Örülsz neki, Anya? - törlöm a hajamba a könyvtől mocskos kezeim.
- Hát... a tudás mindig fontos, ez igaz. De nem mindig szabad azt elvennünk másoktól. És nem minden tudást kell használni. A nekromancia mocskos dolog. Ami egyszer meghalt, nem lesz ugyanolyan soha többé, hisz láthattad. Azok a szellemek is csak próbáltak kapaszkodni ehhez a világhoz, de ehhez másokat kellett megölniük… -
- De én nem tudok sokat... Emanuel mester egyik tanítványa mutogatott zárakat nekem, és naplementére rájöttem, hogy bezárta a szobát és nem hagyott ételt a szobában. De még mindig rengeteg dolgot nem értek. Például az Úr miért hozott vissza? Azt mondták, hogy Isten adott nekem életet és, hogy életemben is tolvaj lehettem, pedig még most is élek! Mammonra! Nem értem az egészet! - kócolok bele a hajamba ismét.
- Bárcsak tudnám... Ez engem is mindig érdekelt. Elvileg azért hoz titeket vissza... hogy.... ha legyőzitek azt, ami váltig hajt bennetek, megváltást nyertek. De ez kegyetlenség. Ez nehezebb, mint amit egy átlagos személynek át kell élnie. Minket is csábít a bűn. Mindenkit. Sok bűn. De nem egyféle, és nem érezzük folyton azt, hogy annak kell élnünk. Ti pedig... még csak nem is tudjátok, ki volt... ki volt az, aki miatt szenvedtek. Hisz azokat a bűnöket nem is ti követtétek el. Hogyan lehet azért büntetni valakit, amit nem is ő tett? - aztán eszembe jut amiről pillanatokkal ezelőtt beszéltünk - Mi lesz vacsorára, Anya? -
- Ja, hogy vacsorára. Báránysült lesz és almáspite. -
- De tudod, Anya! Észak időnként nagyon ijesztő hely! A táborban volt egyszer egy holtelven goblin, amit levadásztam, aztán estem egy nagyot a hóba és meglepődtem, mert nagyon fájt, de mégsem szóltam egy szót sem! És kaptam érte aranyat! Szerinted lehetek egyszer olyan nagy és szép és erős, mint te, Anya? -
- Iboket, épp ez a lényeg... Amíg vágysz az aranyra, addig nem megy. Tudnod kell, hogy a pénz, a tulajdon nem jelent mindent. Az előző életedben ezt hajszoltad, ez volt a bűnös. Most meg kell értened és erőnek erejével szembemenni az árral. Ez nagyon nehéz és csak keveseknek sikerül, de ez a legtöbb, amit elérhetsz. Ez lehet a legnagyobb sikere az életednek. -
Anya ekkor egy rózsabokorról leszed egy szálat, majd felém nyújtja, furcsán égett szaga volt, de elvettem.
- Fogadd el tőlem ezt a virágot. El fog hervadni, ezzel is emlékeztetve arra, hogy mulandó, ám addig szép lesz és az emléke ott maradhat benned. Az emlékek azok, amiket csak nagy ritkán vehetnek el tőled. Gondolj erre. Pénzen nem vehetsz emlékeket, vagy ha mégis, nem lesznek igaziak. Törj ki a kötelességeid közül. Nem vagyok én olyan nagy és erős, mint azt hiheted, bár igyekszem az lenni... Megnőni nem hiszem, hogy fogsz, mert a démonok alakja ugyanaz marad. De a lelkedet hatalmassá teheted. -
- De hogyan ne lopjak mikor a kezeim önálló életet élnek és a pénznél és a mindenféle dolgoknál csak Anyát szeretem jobban, de téged nem látlak mindig? - előveszem a tőrömet és a csuklómhoz nyomom, de nem húzom el, nem volt szándékomban tényleg megvágni magam. - Vágjam le a kezeim? sírdogálom Anyának.
- Nem! Dehogy... Te jó ég... vedd azt el onnan. - mondta Anya ijedten és lefogott, majd átölelt. Tényleg érdekelte?
- Sajnálom. Tényleg. De az elméddel kell legyőznöd. Ha eldöntöd magadban, onnantól könnyebb lesz. Bár segíthetnék neked, tényleg. - Mégis miről beszélt?
Felkacagtam és eltettem a kést, majd szeretettel visszaöleltem Anyát.
- Bedőltél! Hahahahaha! Jól megvicceltük egymást, ugye? Menjünk vacsorázni! - eltettem a rózsát és elindultunk vacsorázni. Életemben nem ettem ilyen jó dolgokat, nagyon tetszett, finom volt. Még többet akartam, de a gyomrom egy idő után nem tudott többet befogadni.
Az estére a vendégszobának nevezett helyen kaptam szállást, ami jobb volt, mint bármely fogadó, amiben addig voltam, de még mindig megmaradt a tanítás. Az ajtó mögött aludtam, ahogy az óvatosság intett, a rózsa értéktelen vacak volt és kidobtam az ablakon, majd korán kilopakodtam a kastélyból. Ennyivel többet tudtam Anyáról. Vissza kellett mennem Hellenburgba vagy valami.