Suzanne Walford
A Veronián élők számára az év különösen nyugodtan indult, sütött a nap, a természet nyugalomban készült az új tavasz ígéretére. A fák közt ráérősen kavargott a lágy, eleinte hűvös, majd egyre langyosabb szél, és mindenki jól érezte magát. Egy ideig.
Akkoriban sokan, akik nem nagy városokban éltek, hanem vándoroltak, vagy erdőkben húzták meg magukat, sokáig nem tudtak a világ nagy problémáiról. Egész addig voltak boldogok, amíg nem fordult kora nyárira az időjárás: az erdőbe akkor ért el az első aszály. A tündék mágiája már nem védte az erdőt úgy, mint egykor, a szárazság okán az első erdőtüzek pedig elérték a fákat, pusztítottak, hamuba taszították az állatok otthonait, száműzve őket addigi élőhelyükről. Akiknek volt elég szerencséjük ahhoz, hogy a tüzeket és a szárazságot elkerüljék, azoknak a természetjárókkal kellett számolniuk, akiknek a száma látszólag indokolatlanul és nagyon hirtelen nőtt meg, hiszen sok ideje először tudtak úgy a fák közé lépni, hogy ne kelljen félniük a sötét tündéktől. Azok a hónapok az állatok számára is nagy megpróbáltatást jelentettek.
Azok az idők azonban szerencsére elmúltak mindegyikőjük számára. A hőség lassanként visszahúzódott, ennek eredményeképpen az erdőtüzek mérséklődtek, és ahogy a sárgaság megütötte az első fa leveleit, az erdő bundás és tollas lakói már tudták, hogy itt a megváltás, legalábbis részben biztosan. Megérkezik a csapadék, a nedvesség, a hűvös, lesz mit inni, biztosan lesz mit enni, és az erdőjárók is minden bizonnyal megcsappannak.
Egy fiatal leány akkoriban szintén az erdőben lakott. Sokfelé megfordult, és mindenhol szeretett lenni, de abban az időben éppen az erdőbe vágyódott, hogy az állatok közt legyen. Örömmel figyelte őket, és beszélt hozzájuk, az se zavarta, ha nem válaszolnak neki. Igazság szerint akkor ijedt volna meg legjobban, ha válaszoltak volna neki.
Azon kívül, hogy nézte őket, nagy kedvvel alkotott kis történetet a fejében a kedvenc állatairól, és mesélte el őket a fejében lakó hangnak, akivel az idők folyamán nagyon jó barátságot kötött. Egyik este, mikor lefeküdt aludni, és az utazóköpenyébe burkolózva várta az álmot, újból elkezdett alkotni.
„A róka különösen szociális kedvében volt, elindult hát beszélgetőtársakat keresni. Noha ezt nem mondta ki magának, bizonyára becserélt volna egy kis beszélgetést egy kiadós vacsorára, de nem ez volt a célja elsődlegesen. - Azért, ha egy kövér fácánt találok, nem hiszem, hogy sokat fogok róla beszélgetni a fák kérgének állapotáról a háza körül... - mormogott magában a ravasz, ahogy útjára indult olyan állatokat keresni, akik még kedvelték. Ez milyen eddig?” Kérdezte a lány. „Folytasd csak!” Érkezett a hang, ami mögött mosolyt lehetett hallani, a lány pedig folytatta.
„A farkas hasonló célokkal indult útnak, de teljesen más okból. Ugyanis, miután látott két, egymással sétáló, boldog őzet, annyira elérzékenyült, hogy elhatározta, hogy vegetáriánus lesz. Na jó, ez nem igaz, megette őket a fenébe. De aztán rosszul érezte magát miatta, ezért lett vegetáriánus. Viszont egy döntéstől még nem variálódik át egy állat emésztőrendszere sem, növényevővé nem tudott válni, ezért szüksége volt arra, hogy elterelje a figyelmét a szeme előtt keringőző, elképzelt húsdarabokról. - Hús, hús, csábító hús... - énekelték olyan madarak a fejében, amilyeneket még soha életében nem látott, de úgy érezte, hogy ők már ismerik szívének leghőbb vágyát. Pedig elég indokolatlan volt az egész, tekintve, hogy öt perce ette meg az őzeket.” Kuncogás volt a válasz, a leányzó már egészen belelendült.
„A madarak, mint mindig, csak csicseregtek. Ők mindig csak jelentéktelen dolgokról csicseregtek: hogy milyen az időjárás, hogy melyiküket kapta el egy-egy csintalan légáramlat és rontotta el a tökéletesre tervezett landolásukat. Néha az is felmerül, hogy egy ilyen szerencsétlen baleset tette feleslegessé az egész napos párzási táncukat. Ezen és azon kívül, hogy megint keserű magot vagy sovány kisegeret találtak, nem sok beszélnivalója akadt az átlagos kismadárnak. A rosszmájúbbak megjegyezték, hogy a költöző madarak milyen rosszul jártak azzal, hogy elmennek melegebb éghajlatra, hogy megéljék minden bizonnyal ugyanezeket a körülményeket éljék át, valószínűleg még rosszabb minőségben, hiszen ahova ilyenkor mentek, ott még annál is melegebb volt, mint otthon szokott lenni.”
„Aztán az idő egyre hűvösebb lett, a sárguló levelek lassanként lehullottak, majd rozsdabarnába váltottak. Az állatok is elkezdték érezni, hogy lassan közeledik a tél, és elkezdték elvégezni a szükséges előkészületeket. A rókák és a farkasok (azon kívül persze, aki vegetáriánus lett) elkezdték kiszagolni, hogy hol számíthatnak prédára, az őzek és a vaddisznók elkezdtek maguknak fészket kialakítani, a kisebb testű emlősök pedig felváltva gyűjtöttek élelmet és ásták az üregeiket, ahol át fogják vészelni a zord időjárási viszonyokat.”
„A medvék meg zabáltak.” Erre a hang öblösen felnevetett. A lány is mosolygott, aztán elszenderült, de a történet az álmában folytatódott.
A sok ásás és evés közepette pedig egy kis medvebocs és egy fiatal nyúl – akinek magát álmodta a lány - összebarátkozott, és amíg a szüleik keményen dolgoztak, ők kerülték a munkát, és inkább egymással igyekeztek időt tölteni. Egy éjszaka aztán, amikor különösen hideg volt, olyan csábító volt az éjjeli természet, a ragyogó hold és a csillagok, hogy kiterveltek valamit: elszöknek otthonról, és átbeszélgetik az éjszakát. Majd nappal alszanak.
Fel is ültek egy magas ágra, és elkezdtek beszélgetni az élet nagy dolgairól.
- Én nem szeretem a telet. Te szereted? – Kezdte a nyúl elmélázva.
- Én nem tudom. De sokat kell enni, úgyhogy annyira biztos nem rossz. – Vélekedett a medvebocs.
- De hát hideg van!
- Az nem számít. A szüleink majd melegen tartanak minket. Azért vannak.
- Mindegy. Te is láttad, hogy egyre több fa tűnik el az erdő széléről?
- Igen, furcsálltam is. Ráadásul az összes szúrós.
- Azt beszélik otthon, hogy természetjárók viszik el őket.
- De miért? Az összes szúrós. Miért lenne szüksége a természetjáróknak szúrós fára? Hiszen… szúrósak. – Elmélkedett a nyúl. A bocs egyetértett.
- Furcsa bizony. De hát ők tudják, legalább mi nem fogjuk megszúrni magunkat. – A kismedve megint felnézett az égre, és elmerengett a csillagok szépségén. A nyúl viszont beszédes kedvében volt.
- És te szereted ezt az estét?
- Mindent összevetve annyira ne… - eddig jutott el a medvebocs, ekkor viszont valami varázslatos történt. A látszólag kristálytiszta égből egyszer csak furcsa, hideg szemcsék kezdtek esni. A kölykök egy ideig ámulva nézték a fehér pelyheket, és próbálták elkapni őket. A nagy kapálózásban a kisnyúl majdnem leesett a faágról, a bocs fogta meg, mielőtt ledőlt volna.
- K… köszönöm… - mondta a nyúl eleinte ijedten, de aztán meglátott egy, a medve orrára tapadt hópelyhet, és elfogta a kuncogás.
- Mi olyan vicces? – Morgott a bocs, de ekkor meglátott ő is egy fehér kis pontocskát, ami komikusan lógott le a nyúl füléről, és már mindketten kuncogtak. Nem tudták megmagyarázni, de úgy érezték, mintha valami különleges lett volna a levegőben. Lepillantottak az ágról, és meglátták, hogy egy róka egy fácán köré tekeredett, hogy megvédje a hidegtől, egy farkas pedig egy őzcsaládhoz bújt, hogy melegítsék egymást. Ez a béke pillanata volt.
Abban a pillanatban pedig a távolban megszólalt egy harang. Elkezdődött az éjféli mise, eljött a Karácsony, és minden áldását ráborította a világra. Az állatok ezt persze nem tudták: ők csak annyit érzékeltek az egészből, hogy egy éjszakára minden gyűlölködés, harag és vérszomj eltűnt, a helyét pedig betöltötte a nyugalom és a szeretet. Valami, amiből az állatoknak jutott, az emberek világának pedig egyre kevesebb.
- A kitalált tárgy:
Név: Mackó testvér
Leírás: Egy kis medvebocsot ábrázoló függő. Amíg ezt szorítja a használó, addig a nem természetfeletti eredetű félelmektől mentesül játékonként max 10 körig.