[Azonnali] - Hexenjagd

Hexenjagd

Egyáltalán nem így terveztem azt a napot!
Visszagondolva……, lehet, hogy hibát követtem el és elárultam az Egyházat, vagy legalábbis megszegtem a szabályait, de ……, hogy őszinte legyek nem bántam meg azt, amit tettem.
A lelkiismeretem tiszta volt és az Úr sem mutatta a jelét, hogy elítélné a cselekedetemet.
Persze azt sem terveztem, hogy bárkit – és ezzel elsősorban fogadott Atyámra gondolok, - beavatok ebbe, ez csak rám……arra a lányra…és az Úrra tartozik.
Na, de, hogy a történetre térjek……..

A nap teljesen szokványosan kezdődött. Még alig pirkadt, amikor a többi fegyvernökkel együtt túl voltunk az első imán és a szűkös (nekem mindig az) reggeli után a gyakorlótéren izzadtunk, nyeltük a saját magunk által felvert port és nyögtünk nagyokat az izmokat és erőnket próbára tevő ütések és hárítások, na meg a gyakorlást felügyelő lovag pálcájának okító csípései alatt, ha rosszul mozdultunk, vagy elvétettük a lépést.
Így aztán, bár nem tudtam, hogy jobban vagy rosszabbul alakul az események sora, mégis megkönnyebbültem, amikor a nevem harsant a hűvöset lehelő épület árnyékából.
- JOZEF!
Gyors számot vetettem az utóbbi időkben tett dolgaimmal, de nem láttam okát, hogy bármilyen fejmosásban legyen részem.
- Eridj! – biccentett a lovag, ahogy kérdőn ránéztem és én nem is haboztam, hanem felkapva a kardom tokját és hevenyészve lecsapva a homlokomról csorgó verítéket, siettem a hang irányába.
Ott Huber atya várt, aki a fegyvertárért volt felelős és elég heves természetéről volt ismert.
- Na végre itt vagy! – morrant most is. – Szükségem van egy gyors lábú legényre, mert a segédem épp a szomszéd városba ment, hogy beszerezze a megfelelő bőröket a javításhoz, ám kiderült, hogy valamelyik eszetlen – és csak kapjam a kezem közé, még azt is megkeserüli, hogy valaha is ismert, - eltörte az utolsó valamire való köszörűkövet. – dühöngött vöröslő fejjel, aztán észbe kapva gyorsan az égre emelte tekintetét. – Az Úrnak sok türelmet kell adnia hozzátok, fiam! – dünnyögte némileg visszavéve a lendületből, amire nekem felfelé mozdult a számsarka, de még időben visszafogtam magam. – Szóval kapd magad, fiam és menj be a városba Karl mesterhez és vegyél nekem egy…..nem is, két követ és siess vele vissza, mert pár lovag küldetésre megy és még nem készítettem elő a fegyvereiket kellően és persze, ha életlen karddal kell netán harcolniuk, vajon kinek a hibája lesz? Az enyém, nem annak a nyúlszívűnek, aki eltörte a követ. – villogtatta a gyakorlótér felé a szemét és nem lettem volna a bűnös helyében, aki kivételesen nem én voltam.
Persze megkérdezhettem volna, hogy miért én, miért nem megy Henrik, vagy Frederic, de örültem, hogy elszabadulok az egyre melegebb időben és kicsit lazíthatok, méghozzá engedéllyel.
Ismertem Karl mestert, tudtam hol a boltja, így, amikor megkaptam a pénzt a kövekért, csak az ingemet cseréltem le egy tisztára, a rendi köpenyemet nem vettem magamra, inkább már indultam is, mielőtt valaki még ezért megállít. Erre a rövid útra nem akartam felnyergelni Bársonyt ezért gyalog terveztem az utat és egyre melegebb lett….
Mikor beértem a városba meglepődtem, hogy bár nem volt piacnap mégis nagy volt a nyüzsgés és jó pár más rendbe, főleg az Ignisbe tartozó lovagot és inkvizítort is láttam.
Az első utam a városi kúthoz vezetett, hogy a nyakamba borítsak egy vödör vizet és igyak is mert eléggé kitikkadtam, egyúttal az ott pletykálkodóktól aztán azt is megtudtam, hogy mi a szokatlan izgatottság oka. Megszökött egy boszorkány!
Hogy őszinte legyek, nekem meg volt a véleményem a boszorkányságról, még úgy is, hogy fogadott atyám, Norven püspök maga is inkvizítor volt, de soha, de soha nem tudtam elfelejteni a legelső találkozásomat egy „állítólagos boszorkánnyal”, pont az ő jóvoltából.
És bár a mai napig a példaképemnek tekintem és tisztelem őt, az inkvizítori utat sosem tudtam volna igaz szívvel választani.
Sokakkal ellentétben én tisztában voltam azzal, hogy milyen könnyű egy hideg, nyirkos, büdös, pincében, egy végletekig meggyötört, megfélemlített emberből boszorkányt csinálni, ha igazak voltak a vádak, ha nem.
De hála az Úrnak én nem voltam inkvizítor és a rendünk karddal kard ellen vívta a Teremtő háborúját, ha szükség volt rá.
Elmentem hát Karl mesterhez, megvettem a köszörűkövet és egy szívesen kínált teázás után visszaindultam, nehogy Hubert atya rám is megorroljon a késés miatt.
A nap már égi útjának legtetején járt és a forróság teljesen kitikkasztott. Csak magamat tudtam szidni azért, mert nem vártam még egy kicsit a mester hűvös műhelyében, amíg enyhül valamelyest a meleg. Nem, nekem a legnagyobb hőségben kellett elindulnom, mintha én lennék a fegyvernökök mintaképe és meg kéne döntenem a leggyorsabb címet a városba való oda-visszajutásért!
Hah!!!
Az út mellett, kicsit beljebb feltűnt egy hatalmas tölgyfa, ami már akkor itt lehetett régen, amikor én még csak kósza gondolat lehettem szüleim fejében, vagy még az sem, szóval szép nagy és hűvös árnyékkal kecsegtetett, na meg egy gémeskút is meredezett nem sokkal mellette, ami a fenti gondolatok tükrében, arra biztatott, hogy akár meg is pihenhetnék és hűsíthetném is magam. Nem is hagytam ki a lehetőséget, így is hamarabb megkapja az atya azt a követ, mintha megvárná a segédjét, nem?
Húztam magamnak vizet, amiből ittam és a fejemre is borítottam belőle, majd leültem a fa árnyékába, hogy szusszanjak egyet. Talán a mindig korai kelés, a fárasztó edzés, vagy csak a meleg után a kellemes hús volt az oka, de elszundítottam.
Tapasztalt ösztöneim riasztottak, mikor megéreztem a finom motoszkálást a tarisznyám felől és nem sokat gondolkozva kaptam oda, megmarkolva egy vékony csuklót, rántottam meg lefelé, hogy a test nyekkenve esett mellém és szegeztem neki a már közben előrántott tőrömet.
- Nocsak! Nocsak! Kit fogtam, csak nem egy tol…… - akadt meg a szavam, ahogy a szemem továbbította az elmémbe a látványt.
Egy fiatal lány volt, talán tizenöt-tizenhat éves, copfba fogott, fekete haja sok helyen már kiszabadult fogságából és össze-vissza, kócosan meredezett maszatos arca körül. Sötét szeme körül a fáradtság árkai látszottak. Vékony, majdnem, hogy sovány volt, idomai még nem kezdtek gömbölyödésnek, ha nem ruha lett volna rajta, akár még suhancnak is elment volna.
Tettemre csak egy halk sikkantást adott ki, aztán rémülten meredt a neki szegezett késre, ám arckifejezése hamarosan inkább dacosra fordult.
- Engedj el! – rántotta meg a kezét, amit még mindig bilincsként szorongattam. – Nem csináltam semmit!
- Nem-e? – nevettem fel ezen a szemenszedett állításon. – Épp a zsákomban turkáltál!
- Nem vettem volna el semmit, csak……éhes vagyok! – fakadt ki megint rántva egyet a kezén és egy pillanatra még láttam, ahogy elhomályosodik a tekintete, aztán elkapta a fejét, hogy én ne lássam.
A kést eltettem, de a csuklóját nem engedtem el, mert akkor azonnal elrohant volna, csak kevésbé szorítottam.
- Kérni is lehet ám. – közöltem vele. – Egy tolvajnak viszont levágják a kezét, főleg, ha már elkapták előtte is ezért.
Ám azt is tudtam, hogy az éhség milyen nagyúr és a látvány nem cáfolta az állítását, éhesnek nézett ki. ráadásul elég kétségbeesettnek kellett lennie, ha egy fiatal férfit akart kifosztani, akinél még fegyver is volt.
- Nem vagyok tolvaj! – háborodott fel, aztán szégyenkezve lesütötte a szemét és jóval halkabban folytatta. – Sosem ……csináltam még ….ilyet….azért is vesztettem rajta, mint látod. – mozdította meg a fogva tartott kezét. – Engedj el, elmegyek, nem okozok bajt.
- Elengedlek, de…… - néztem a szemébe, - ne fuss el……..Hiszek neked, tényleg nem tűnsz valami gyakorlottnak az enyveskezűség terén. – hümmentettem. – És bár nincs étel nálam, egy kis aprópénz adhatok, abból vehetsz magadnak valamit.
A Rend és Huber atya csak meg lesz pár érme nélkül, de azért majd kipótolom a zsoldomból.
- De ezért cserébe, elmondod, hogy mi történt veled és miért csatangolsz egyedül és éhezel. Hol vannak a szüleid, a rokonaid? – kérdeztem és lassan tényleg elengedtem, amikor biccentett.
Elhúzódott, és bár láttam a villanást a szemében, végül nem szaladt el.
- Hát……. – láthatóan küzdött benne a félsz és a vágy, hogy megkapja, amit ígértem, - ha te meg megígéred, hogy nem árulsz el.
Mosolyra húztam a szám és én is rábólintottam a kérésére, hiszen nem gondoltam valami nagy titokra, talán csak elszökött valamiért, vagy egy legény miatt……..
- Tudod….. - és megint könnybe lábadt a szeme, de most nem rejtette el, látszott, hogy magába fordul az emlékek hatására. – én egy füvesasszony lánya vagyok, Gerda. Édesanyámmal innen két falura lakunk…..laktunk. – akadt el a szava egy röpke pillanatra. - Apám favágó volt, két éve sújtotta halálra egy kidőlt fa…..
Aztán két hete egyszer csak katonák rontottak be hozzánk a falu papjával az élen és azt ordíbálták, hogy Anya boszorkány és biztos én is az vagyok! Hogy Hanna-t, a pék lányát az ördöggel cimborálva rávettük, megbabonáztuk a mérgeinkkel, a füveinkkel, hogy odadobja a szüzességét valami jöttment idegennek és most nem tudják tisztességgel kiházasítani! - most már hangosan zokogott én meg megbénulva ültem és az első Norven atyával töltött kínzókamrai nap pergett a fejemben, míg a lány tovább beszélt. – Hiába mondtam, hogy ez nem így van, Hanna csak azt próbálja leplezni, hogy összefeküdt a béreslegénnyel, de senki nem hallgatott meg. Anyámat agyba-főbe verték, amikor próbált megvédeni és időt szerezni nekem, hogy elmeneküljek. – már alig hallottam a hangját. – Nem….akartam ott hagyni magára, de iszonyúan megrémültem azoktól a magukból kifordult emberektől …….és még….mindig hallom anyám sikítását…….
Nem mozdultam, ő pedig lassan abbahagyta a sírást, a ruhája szélében megtörölte az arcát és egy nagyot sóhajtott.
- Hallhattad, nem vagyok tolvaj, de persze boszorkány sem, ahogy Anya……..Anya sem volt az, de……..ha nem verték agyon azok az átkozottak, akkor még rosszabb sors vár rá……és rám is, ha elfognak. Senki nem hisz nekünk! – vált keserűvé és kétségbeesetté a hangja.
A fejemben lázasan keringtek a gondolatok, mert egyszerűen nem tudtam mit tegyek. Hiszen itt van előttem a „boszorkány”, akit a városszerte keresnek, nekem meg az lenne a dolgom, hogy lefogjam és az inkvizíció kezére adjam. De……… azt is tudtam, hogy vannak olyanok, akik ártatlanul halnak meg, mert a rosszakarójuk, bevádlójuk befolyásosabb náluk és nekik hisznek.
A magam példájára is támaszkodhattam, ha jó pár évet visszamegyek a múltamba.
Ha valaki kilóg a sorból, könnyen prédájául eshet egy gyűlölködőnek és bűnbakot csinálnak belőle.
Ráadásul a lánynak fogalma sem volt ki is vagyok valójában, hogy kinek vallotta meg a történetét és csak azt várta, hogy ígéretemnek megfelelően ne áruljam el és adjak neki pénzt ennivalóra…….
A kötelességem vagy a becsületem? Mit mondanak vajon?
Alig figyeltem rá, amikor halkan elmotyogta.
- Megyek megmosakszom a kútnál, hozzak neked egy kis vizet?
Elgondolkozva bólintottam, nem is igazán tudva mire, nem véltem úgy, hogy most menne el, ha úgy döntök feladom, nem kéne megerőltetnem magam.
Nem igazán jutottam dűlőre, hiszen rövid ideig volt oda. Egy kiszáradt tökhéjat – biztos a kút mellett találta eldobva - tartott az orrom alá, benne vízzel.
- Tessék.
- Köszönöm. – hörpintettem fel, mert a torkom tényleg kiszáradt, de ezt nem igazán a szomjúságnak tudtam be.
- Tudod, én…. – kezdtem bele a magyarázatba, ami még magam sem tudtam hová fog vezetni.
Talán ha megtudja ki vagyok elszalad, én meg nem futok utána, vagy ………..megszédültem és furcsán éreztem magam. Megtámaszkodtam a hátam mögött és megráztam a fejem, mert olyan érzésem volt, mintha bedugaszolta volna valami a fülem.
- Jól vagy? – hallottam tompán, amire megint megráztam a fejem.
- Valami……valami nincs….rendben….. – krákogtam, aztán a karom sem tartott meg, a világ távolodott és láttam, ahogy a lány fölém hajol…..
- Nem lesz semmi baj, ne félj, nem lesz baj,……….sajnálom, de……jobb így.
A szemhéjam olyan nehéz volt, hogy nem bírtam tartani és az agyam nem igazán fogta fel a szavak értelmét sem. Aztán csak…..sötét lett.
Arra riadtam, hogy valaki belerúgott a csizmámba és hangok, lóhorkantás, lószerszámok csörgése jutott a fülembe lassan. A fejemben valaki ritmikusan ütögetett valamit egy nagy-nagy kalapáccsal.
- Ébredj fiú, a mindenedet!
A fejemre tapasztottam a két kezem és csak felhorkantam. Kezdtem kapisgálni, hogy mi történhetett……az a lány…….a boszorkány, bár most sem hittem, hogy az volt, de mégis csak egy füvesasszony lánya, aki mindent tudhat a növényekről………. Hogy én mekkora balek voltam!
- Őrmester úr, én ismerem, ez Jozef a Draconisból! – hallottam a háttérből egy hangot, mire óvatosan kinyitottam a szemem és óvatosan felültem.
- Jó mélyen aludtál….Jozef fiam! – láttam meg magam előtt egy nagybajúszú, zömök, középkorú katonát. – Na, de ez nem az én dolgom, az én dolgom az, hogy megkérdezzem, nem láttál-e errefelé egy lányt, szürke szoknya, fehér pruszlik és barna kötény van rajta, fekete hajú és szemű, nálad kicsit fiatalabb forma. Tudnod kell, hogy ez a némber egy szökött boszorkány, így nagyon veszélyes fajta. – vált fellengzőssé és okítóvá a hangja. – Ha láttad, és útba tudsz igazítani bennünket, neked is dicséretedre válik majd.
Nem szívesen adtam választ az őrmester kérdésére, de rájöttem, hogy a lány megmentett attól, hogy hazudnom kelljen miatta, nagyobb bajba már úgy sem keverhettem, így megköszörültem kicsit a torkom és mégis beszélni kezdtem.
- Talán láttam egy hasonló leányt, mint aki itt leírt, de azt is tudja, hogy ilyet több tucatnyi is talál a környéken. Mindketten a kútból frissítettük fel magunkat, megpihentünk itt és én………valószínűleg elszundítottam. – minden szavam igaz volt, még ha nem is a teljes igazság. – Valamikor elmehetett közben, de nem segíthetek, hogy merre, mert nem láttam. – Isten lássa lelkem, ez is igaz volt. – De ha az Úr is azt akarja, biztos megtalálják. – intettem körbe a széles választékra a vidéken.
- Bah! Te aztán sokat segítettél! – morogta mérgesen az őrmester. – De mit is várjon az ember egy …….magadfajtától. – hagyott faképnél és szállt lóra, hogy a tucatnyi katonával elvágtasson tovább, nyugatnak.
- Szívesen! – kiáltottam utánuk gúnyosan, amit azért bántam meg, mert a fejem alaposan belefájdult.
Megnéztem a batyumat és mindenem megvolt, csak pár rézpénz hiányzott.
~ Gerda, Gerda! Most mégis mit gondoljak rólad? Boszorkány lennél? Nem, nem hiszem, szerintem csak egy szerencsétlen, de okos lány vagy, aki remélem életben marad és nem kerül az inkvizíció kezére. ~
Összeszedtem magam és nekilódultam, hogy az atya megkapja a köveit, bízva benne, hogy nem szedi le rólam még a keresztvizet is a késlekedésért.

KLINK-KLINK-KLINK!
Fémek összeütközésének éles zaja riasztja fel őt nehezen megszerzett álmából, melytől úgy kap botjának feltételezett irányába, mintha az életére törtek volna. Hűséges fegyverét nagy meglepetésére azonban nem találja maga mellett a nyirkos kövek hidegén, mire második megoldásként könyvéért nyúl, de az sem nehezedik oldalán, hirtelen teljesen védtelenné és kiszolgáltatottá válva.
A pillanatok alatt kialakult pániktól egyre hangosabb zúgásba kezd füle és szinte már fájón élesedik látása a kiút ösztönös keresése végett, igazán pedig csak akkor realizálja reménytelenségét egyre csak fokozó hollétét, mikor egy több helyen is behorpadt fémtálat csúsztatnak be a rácsok között. Olyan lendülettel érkezik, hogy kilötykölődik belőle a mindenféle maradékból összekotyvasztott étel. Az elmúlt időszak emlékei végre bekúsznak tudatába, és így már könnyű felidézni, hogy már a harmadik napja lökik elé a legalja fogadók még aljább étkét, amihez sok esetben hozzá sem nyúl, olyannyira étvágytalan. Talán jobb is azonban, ugyanis nem lenne meglepve, ha a börtönőr bele is köpött volna a kosztba, kifejezve mélységes tiszteletét a fajtája iránt.
Boszorkány.
A Sátán szolgája.
A tiltott tanok követője.
Nekromanta.
Az őr egy pár másodperc erejéig megáll szemlélni őt, a ketrecbe zárt bűnöst, és mintha valami szórakoztató jutott volna eszébe gebesége és gyengesége láttán, elvigyorodik még élesen villanó pillantása ellenére is, majd kuncogva továbblép. Lehet, tisztában van a ténnyel, mi vár rá - az itt egymást váltó beosztottak között aligha maradt ez titokban -, és ez mulattatja őt annyira, viszont egy kifejezetten kivételes nap, hiszen idáig az elítélő és ellenséges szempárok áldozatává vált.
A férfi csizmájának koppanó léptei egyre távolodnak, időközönként megáll, hogy megismételje az étel becsúsztatását minden belakott cellánál, és amint ezzel végzett, visszamegy a folyosó elejére, hogy egy hangos, sikoltó nyikorgással feltárja az egyetlen ajtót, mely kivezet ebből a kilátástalanságból. Semmi fenyegető ígéret nem érkezik, semmi megjegyzés, miszerint már javában készítik a neki szánt máglyát, ami megkönnyebbülést jelentene, ha nem lenne eldugva a világ elől. A fölötte ítélkezők biztos nem engedték el az ellene szóló vádakat, főleg a tiszta bizonyítékkal a kezükben, legfeljebb elnapolták a döntést halálának módjáról, ami előbb vagy utóbb úgyis utoléri.
Mélyet sóhajtva csúszik kicsit feljebb, hátát továbbra is a falnak támasztva igazít egyet egyszerű, több helyen is lukas lenvászon öltözetén, ami az itt lakókat illeti. Szeretne enni, érzi az éhséget, amit az itteni koszt éppen csak ki tud elégíteni, azonban nincs meggyőződve arról, hogy elkerülhetetlen halála előtt még az étel ízetlenségén akar zsörtölődni. Még az is megfordult a fejében, hogy kiéhezteti magát, viszont minden bizonnyal nem is áll annyi idő a rendelkezésére, hogy az éhségbe vagy szomjúságba előbb pusztuljon bele, minthogy a máglyára kísérjék őt. Mindenképp a lángok martalékává fog válni talán még ma este, aminek lelki szemei előtt egyre élénkebben derengő képétől felhúzza lábait, térdeire hajtja fejét, és a lehető legkisebb gombóccá kuporodik össze.
Fél. Rettenetesen fél ettől a végtől, a fájdalmas és hosszú haláltól, mert hiába készítette fel magát évekkel ezelőtt, hogy bármelyik napja lehet az utolsó, az egyre csak nyúló várakozásban és semmittevésben önkéntelenül is gondolkodik és emlékezik. Nem erre a fajta halálra készítette fel magát; mindig is abban a hitben volt, hogy az övé, ha nem is fájdalommentes, de gyors lesz. Abba nem ringatta magát, hogy egy ütközetben fosztják meg megmaradt éveitől, de úgy gondolta, ha kiderítik, miféle szerzet is ő, azonnal végeznek vele, erre fel most... Mintha tudták volna, ezzel megnyújthatják szenvedését.
Csontos ujjaival kétoldalt a hajába markol, tenyereivel szorítva koponyáját, mintha abban reménykedne, képessé válhat összeroppantani.
Nem akar már itt lenni, nem akar már tovább merengeni azon, mi vár rá vagy mi várhatott volna rá, ha nem rontja el. Nem akar azon gondolkodni, vajon mi járna a családja fejében, ha megtudnák, mi történt, nem akarja újra és újra a saját eszébe juttatni, hogy mindaz, amit tett, teljesen felesleges volt, ugyanis nemhogy nem tudta visszahozni nővérét az élők sorába, de még a túlvilágon se adatik meg a lehetőség, hogy együtt legyenek. Talán hálát kéne adnia, hogy még életben van, és hogy még van lehetősége megbánni a bűneit és a hibáit, hátha az emberek által olyannyira félt, mégis csodált Isten mégis a szeretteihez engedi a túlvilágon, ám hit nélkül ez fabatkát sem. Tisztában van azzal, hogy nincs mit felmutasson, ami vétkeinek súlyát egy kicsit is ellensúlyozhatná, és éppen ezért nincs az a pap, aki imádságával enyhíthetne a Mindenható bírálatán. Nincs semmi és nincs senki, ami vagy aki segíthetne rajta, olyannyira romlottá vált az évek során, s mindezek kicsikarnak belőle egy keserű és halk kuncogst.
Pedig már azt hitte, képes lesz változtatni és egy másik irányba indulni, ami már nem mások eltaposásáról szól a saját céljai elérése érdekében, hanem a felejtésről és beletörődésről, válaszok és önmaga kereséséről - és talán egy kis jóról, amit másokkal tehet. Úgy tűnik azonban, hogy nem érte meg a békés életet célját választania... Talán, ha a bosszú angyalává vált volna az emberek szemében, ha élőholt seregeket hajtott volna az uralma alá, hogy pusztítson, jobb sora lett volna?
Gyorsabban jött volna érte a biztos halál?
Nevet tovább csendesen, rekedtesen - és végtelenül elkeseredetten, ahogy a realitás talaja lassan, de annál biztosabban kicsúszik lábai alól ebben a könyörtelen várakozásban.


Úgy tűnik, ismét elnyomta őt az álom, felmentve őt a kínzó gondolatok áramlatától, lelassítva ezzel elméjének bomlását. Elsőként helyezkedni próbál, kényelmetlennek ítélve a pozíciót, amiben elaludt, mire gerincébe elképesztő fájdalom nyilall. Ösztönösen préseli össze az ajkait, bosszúsan morranva válaszul, majd fáradtan néz körbe annak reményében, hogy meg tudja állapítani pihenésének idejét, ám ebben az eseménytelenségben és változatlanságban képtelenség meghatározni az időt és annak múlását. Nem segít ezen, hogy az itt töltött ideje alatt meglehetősen kaotikussá vált az alvási ciklusa, köszönhetően nyugtalanságának és a helyszín nyomott hangulatának.
A tálat, aminek tartalmához végül hozzá sem nyúlt, elvitték azonban, így egy órát biztosan álomtalan alvással töltött, amihez rögtön visszakívánkozik - ott legalább nem üldözi őt az önvád, a rengeteg megválaszolatlan kérdés és az elméjébe vésődött rémképek. Most viszont, hogy felébredt, ezek is egyre hangosabbá válnak fejében.
Még mielőtt maguk alá temetnék őt az újabb gondolatok, hangos ajtónyikorgás kényszerít mindenkit figyelemre, amit szokatlan módon nem az ajtó becsukásának kellemetlen hangja követ, hanem egy ember lépteinek zaja. Rögtön görcsbe rándul a gyomra a feltételezéstől, miszerint őérte jönnek és megvannak az előkészületek a nyilvános elégetéséhez, mely példája lesz ezen város népének is, hogyan jár nem csupán egy boszorkány, de az is, aki a holtak nyugalmát zargatja.
Önkéntelenül is húzódik cellája mélyébe, ahogy mellkasát szorítja a rettegés, érezve torkában a tiltakozó kiáltást, tagjaiban az erőt, mellyel tévképzetei szerint kiszakíthatja magát a szorító karok közül. Lélegzete szaporábbá válik, ugyanis az érkező még mindig nem állt meg - egyenesen a folyosó végefelé igyekszik olyan keményen lépve, hogy meggyőződése, tulajdonosa tiszta és határozott szándékkal érkezett. Csak ne őhozzá, csak ne őt akarják kirángatni, még nem akar...
Emlékezteti magát, hogy rajta kívül mások is halálsorukra várhatnak itt, ám ez a felismerés nem okoz túl nagy megnyugvást. Aztán, amikor a folyosó elejéről zavarodott morajlás hallatszódik olyan kérdésekkel, "ki ez?" és "láttad már őt?", összevonja a szemöldökét.
Valami nem stimmel; mindez nem egyezik meg az itteni rutinnal, mi több, mintha a cipő hangja is más lenne, mint a helyi katonák egyenruhájának csizmája. Netalán külsős érkezett ide? Vagy netalán...
Nem, nem ringathatja magát semmiféle hitbe - eldugták és bezárták őt ide, és nincs az a szerencse vagy varázslat, ami több hétnyi utazást le tudna faragni néhány napra. Nincs itt reménye; fel kell fogja és el kell fogadja, hogy ezúttal nincs lehetőség a menekülésre olyannyira, hogy még gondolkodni is felesleges.
A léptek nem állnak meg; túlmennek több cellán is, és egyre fájdalmasabban feszülnek izmai az egyre tapinthatóbb félelemtől, amikor az ő rácsai környékére érve lelassítanak, majd...
- Bár egy boszorkány kevés esetben érdemel feloldozást, még megtérhetsz, hátha az Úr megbocsát - szólal meg egy nő, kinek hangja különösen ismerős még a csöpögő szarkazmuson keresztül is, és mikor bekerül látóterébe, elkerekednek a szemei a vörös haj és vad tekintet láttán. - Még szarabbul nézel ki, mint mikor legutoljára láttalak, Alicia - üdvözli őt Anna, néhai rúnamágiamestere, bedobva neki elkobzott ruháiba csomagolt könyvét és botját. - Igyekezz, mert nemsokára még több katona jöhet.

Mind a ketten remek alkotásokat küldtetek be, s egy igazi élmény volt olvasni őket.
Jozef: Roppant elgondolkodtató volt találkozásod Gerdával, s biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy láttátok egymást.
Alicia: Roppant keserű és fájdalmas volt betekintést nyerni a kétségbeesés és önbírálat ezen bugyraiba, folytatását várom majd élmények formájában.

Jutalmul felírhatjátok magatoknak a 150 tapasztalati pontot.
Köszönöm a remekműveket.