Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Latest topics

» Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz)
by Wilhelmina von Nachtraben Yesterday at 8:58 pm

» Fun facts...
by Adrastea Yesterday at 3:06 pm

» Magánküldetés: Kicsi világ idegen mindenüve
by Syele Wilder Yesterday at 1:33 pm

» Küldetés: Gott mit Uns!
by Lothar von Nebelturm Pént. Május 29, 2020 9:46 pm

» 'We borrow freedom'
by Institoris Pént. Május 29, 2020 5:49 pm

» [Magánjáték] A Vándor új kardja
by Cedrick von Nebelturm Pént. Május 29, 2020 9:12 am

» [MJ; Nor&Tea] All just to be here again
by Adrastea Szer. Május 27, 2020 5:43 pm

» Küldetés - Mi teszi a druidát? (V.I.SZ. 822. Tavasz)
by Lance Kalver Szer. Május 27, 2020 4:07 pm

» Küldetés: Vadász, vagy préda? (V.I.SZ. 821. Tél)
by Lothar von Nebelturm Hétf. Május 25, 2020 11:46 am


You are not connected. Please login or register

[Azonnali] Takonypócok

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Azonnali] Takonypócok Empty [Azonnali] Takonypócok on Szomb. Feb. 01, 2020 1:09 am

Ciel von Eisenschnittel

Ciel von Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
- Tudom miről beszél!
- Dehogy tudja...
Két veroniai

Az oldalon minden egyes játékosa tudja, hogy mégis milyen érzés egy igazi hősnek, esetleg egy szörnyűséges gonosztevőnek lenni... Ám néha sajnos elfeledkezünk arról, hogy mégis milyen az emberi lét, s annak minden kis nyűgje, szenvedése. Két mélységi felpofozása között bizony von Himmelreich is szipoghatott kissé, nem beszélve Gustavról, aki vélhetőleg az elkövetkező hónapokban bizony sok időt fog tölteni a Főváros melegétől távol, elkél majd neki is egy jó forró tea.

Ezen kis játék keretein belül arra invitállak titeket, hogy vegyétek elő a textil zsebkendőket, a tormát, a húslevesest, s szenvedjetek egy jó nagyot, lehetőleg látványosan, mert hát a manflu tünetei sajnos mérföldekről is észrevehetőek. A démonok fellélegezhetnének, de valamilyen furcsa okból ez az új járvány őket is fenyegeti... Essen hát ágynak aki eshet, s folyjék hát a takony. Ne feledjétek, nem az a hős, aki nem szenved, hanem az, aki közben mégis kiviszi a szemetet.

Opcionálisan kanon játék (kivéve a démonokat, náluk csak nem kanon lehet) 
Jutalom: 150 Tp, s hogy ismét kapsz levegőt az orrodon.
Határidő: 2020.02.11.

The author of this message was banned from the forum - See the message

3[Azonnali] Takonypócok Empty Re: [Azonnali] Takonypócok on Vas. Feb. 02, 2020 1:36 am

Johann von Nebelturm

Johann von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Amikor a férfi vágyik a nőre, hajlamos a legrosszabb pillanatokban megkörnyékezni. Nem minden hölgy elutasítóak a hölgyek, de Viktória sosem volt oda ezekért. De nem adtam fel- Tudtam, hogy kapcsolatban áll a múltjával, de azt is láttam, hogy ezeknél az eseményeknél egyre könnyedebb lett, mintha elfelejtkezett volna a múltról egy kicsit. Mindig egyetlen hajszállal.
- Most nem lehet fáj a fejem. – felelte a sündörgő tevékenységemre. De nem a szokásos, „most hagyjál” megfogalmazóval. Volt valami nehéz a mozdulataiban. Orra végéről egy csöpp hullott az elmosott tányérokra. Megtorpant.
- Minden rendben van? – kérdeztem tőle látva sápadt arcát.
- Jól vagyok csak egy kis megfázás…
- Nem ügy tűnik… - mondtam – ha gondolod pihenj le egy kicsit. – erre olyan arccal nézett rám, mintha meg akarna ölni. Hirtelen orra közelsége nem kellemes meghitt, hanem gyilkos volt. Megint megtántorodott, majd folytatta a mosogatást. Még az nap ágynak esett. Másnapra pedig én is elkaptam tőle…

Az ágy bár meleg volt, reszkettünk a takaró alatt. Testünk remegett a láztól, csúszott az izzadságtól. Minden egyes lázálommal telt perc egy egész órának tűnk az élet ez végtelenséges szakadékjában. Minden árnyék maga volt a halál és minden óra maga volt a végtelen idő, amelyen kívül estünk ez örök szenvedésben. Minden teánkat egy kevés takony, vagy köpet fűszerezte. Nem csak azt, amit éppen ittunk, az is amit a másikunk hozott. A trutyi ami a tea után maradt, tea ízű volt, és még miegymás. Azt oda is adtuk a szomszéd macskának. Akárki jött, elzavartuk. Nagy nehezen elvánszorogtam a műhelyig, ahol Philippel találkoztam. Elmagyaráztam neki a helyzetet és megértette…

Felváltva ápoltuk egymást, de a helyzet egyre rosszabb lett. Álmatagabb pillanatainkban egyszerű forró vizet vittünk egymásnak, gyógyszereink helyett, pedig a tea füvet ettük meg. Természetesen orvosok láttak minket, de alig volt ránk idejük, mert a megbetegedés terjedt. Az egész torony megfertőződött, néhány orvos is elkapta a betegséget. Voltak területek, ahol elzárták a levegőt és a lakosoknak ki kellett mennie a farkasordító hidegbe. Halálos áldozat nem lett, mert nekik külön tábort állítottak fel, de szenvedtek. A mi termünk éppen, hogy megúszta, de ez semmit nem jelentett. Szenvedtünk. Viktória nem egyszer tombolni kezdett, és majdnem el is szabadult, de szerencsére időben megfogtam. Legalább is egy ideig…

Viktóriát, talán elkapták, talán ki is végezték. Sok mindent halottam és láttam, az álmmok egybe folytak a valósággal, amiből egy igen érdekes történet kerekedett ki. Először is összeszedtem minden bátorságomat, hogy a saját életemet és az övét mentsem. Összeszedtem minden holmit, ami kell, és elbújtam a szellőzőrendszerben, ahol igen lassan tudtam csak mozogni, mert szoros volt a járat. Csak hallottam, amikor a katonák bejöttek és engem kerestek. Szerencsére rég nem ott voltam…

Egészen magasra jutottam, majdnem a Lothar nagyúr irodájáig, ahol bár a levegő tisztább volt, még is szinte fuldokoltam. Szörnyű volt. Életem legnehezebb órái voltak, amikor a taknyomon csúsztam végig, itt-ott, más nyomait is észlelve és magamra véve. De az igazi rémálom csak most következett, amikor a szellőzőrendszerben mások hangját hallottam, amin elkapják őket. A legfélelmetesebb az volt az egészben, hogy szinte hangtalan volt, ahogyan megtörtént…

Egy tanácsteremnél voltam. Alig hallottam a beszélgetést, ami zavaros volt, hol ilyen, hol olyan néha nevetgéléssel megtörve a csendet. Bevallom, talán az unalmasabb részeknél elaludtam. Mikor végre elmentek, kijöttem rejtekhelyemről és rendesen kaptam levegőt. Annyira gyenge voltam, hogy csak négykézláb másztam, amikor is megakadt a kezem egy könyvön, A könyv régi volt, bőr kötéses, kicsit foszladozó, rendesen kézzel írt könyv. „A vámpírok különleges betegségei” címmel. Megnyugodva arra gondoltam, hogy talán már dolgoznak az ügyön, amikor is a padló hőmérsékletét és kényelmét figyelve egy beszélgetésre lettem figyelmes. Nem voltam tudatában annak, hogy honnan jött, de megrémített.
- Ha elterjed, akkor még bajt is okozhat.
- Az orvosok teszik a dolgukat. Reménykedtem, hogy láthatom Laetitia kissaszont, de náluk sincs minden rendben. Lehet onnan kaptuk.
- Ki tudja? Lehet, hogy szándékos fertőzés. Valami gazdasági cucc
- Csak el ne kapjuk.
- Nem hallottad?
- Nem, mit?
- A Lothar nagyúr adott ellenszert nekünk.
- Akkor miért nem ad mindenkinek.
- Talán azt akarja, hogy kevesebben legyünk. Ki tudja.

Végre eljutottam a fő lépcsőig. Nagy álruhám alatt, senki nem ismert meg, mindenki csak köszönt. Nem hittem volna, hogy szerencsémre válik, hogy a gazdagoknak vannak csomaghordóik, akik néha emberek. Olyan könnyen jutottam le a fő lépcsőn, hogy örömvolt nézni. Szinte én is lebegtem. Szerencsére nem, mert ha megtettem volna, ott helyben levágom a lábaimat.

Viktória zokogva próbált szót érteni a parasztokkal az istállóban. A paraszt gazda szerencsére, még nem jutott el oda, hogy megüsse a lányt. Ráborultam Viktóriára, szerencsére a fejem már teljesen ki volt tisztulva. Jobban is éreztem magamat, ezért olyan szemmel néztem a kövér öregre, hogy taknyos, pirospozsgás, láztól alvó szemeim ellenére is félelmet tudtam kelteni. A keze amelyet felemelt, nem sújtott le, mert felismerte, hogy ki vagyok. Elszégyellve magát bocsánatért esedezett. Nem tudtam, hogy mi igaz abból, ami a toronyban történt és mi nem, mert még mindig beteg voltam. Abban biztos voltam, hogy a szűk szellőzőjáratokban voltam és, hogy beöltözve mentem le.

Mikor teljesen jól voltam, Viktóriát vissza vittem a toronyba és otthon ápolgattam őt. Néha arról beszélt, hogy meg akarják ölni, bosszút állni törékeny testén és táblával ki írni rá, hogy így járnak a tombolók. Szerencsére egy nagyon kedves Rotmantel foglalkozott vele, aki valamiért egy kicsit rá hasonlított.

Amikor Viktória meggyógyult, kifizettem. Folyamatosan egyre lejjebb alkudta azt az árat, amelyet ki akartam neki fizetni. Meglepett. Sokkal jobban érdekelte Viktória jóléte, mint a pénz. Amikor érdeklődtem, hogy tud-e valamit, csak azt mesélte, hogy volt egy incidens 10 évvel ez előtt. Csak sötét és zavaros részleteket mesélt, de én tudtam, hogy az a lány tíz évvel eze előttről, aki a felfordulást okozta, nem lehet más. Nem kérdeztem tőle többet és bár nem derült ki az, az orvos számára sem, hogy ki volt ő, nem mondott semmit. Végül békében váltunk el és megígérte, hogy meglátogat bennünket.

Ismét sündörgéssel környékeztem meg, kedvesemet, aki éppen mosogatott. Gyengéden átkaroltam karcsú derekát, éreztem, hogy majdnem bekattan, de éppen nem. Ekkor a fülébe súgtam:
- Szép leányok legszebbike, nincs-e kedved ölre jönni velem? Hogy itt mosogatsz, oly szép vagy, férfi szem ellen nem állhat. – röviden csak ennyit felelt.
- Na jó… de most én leszek…


_________________
Ha netán gőggel szemedben ölni vágysz, vagy szelíd szellemed biztonságra vágy, bátran keress fel műhelyembe.

4[Azonnali] Takonypócok Empty Re: [Azonnali] Takonypócok on Szomb. Feb. 08, 2020 11:55 am

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
"Szalmádnak rendületlenűl
Légy híve, oh vámpír;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
 
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.
 
Ez a föld, melyen annyiszor
patáid lépte szólt;
Ez, melyhez minden átkos nevet
Egy takony ív csatolt..."



- Jól van?
Hogy lenne jól? Oh.. Hogy lehetne jól..? Tragikus sóhaj helyett egy horkantás. És még egy. Aztán egy rettentő...
- HÁÁÁÁ-PCÍÍÍÍ!
Túráztatja magát? Dehogy. Ez mind, mind a borzasztó valóság. Az agresszívan felreppenő szalmaszálak, az elhaló nyögés, és a fájdalmasan hangos lélegzetvétel. Levegőt! Már majdnem sír. Ez az átok. Ez. Fáj a szája, frusztráltságában darabosra rágta, az orra egy - illetve két - nagy dugulás, a füle zúg, a feje fáj, fázik, és olyan szürke és nyomott, és nehéz, és unalmas, és kedvetlen és.. Hogy lehetne jól?
Nyög egyet, visszafúrva a fejét a szalmába.
- Hoztam magának erőlevest.
Mordul egyet a sötétben.
- Még meleg. Most kell megennie.
Eh..
A forró leves.. Égetni fogja a torkát. A száján át kell levegőt vennie. Folyik az orra. Nem is folyik, csak.. folyik. Megállás nélkül. Két textildarabbal tömte be az orrlyukait, mindhiába.
Az az átkozott kakas is.. Egész éjjel..
- Itt hagyom az ajtóban. Egye meg mihamarabb.
Morogva rúgja magát beljebb a szénába. Meghalni volna jó. Mert „jőni fog, ha jőni kell, a nagyszerű halál”.. Persze. Csakhogy nem jön. Egyedül a takony.
Végighallgatja a gazdasszony létrán letrappoló lépteit. Vastag parasztcipő, nyikorgó fokok. Odakint száraz hideg, a szél bevág a nyitva hagyott padlásajtón. Tavaszi napsütés a hideg évszak derekán. Tiszta kék ég, vakító fény, a parasztudvar meleg homokjában hempergőznek a macskák. Jó lenne fetrengeni velük. A lovakkal a nyitott, zöld füves karámban, nyargalni, ahogy eddig, sütkérezni a napon..
- HÁÁÁP-CÍÍÍ!
Azt a mocskos, rohadt..
Szitkozódva vágja ülésbe magát a szalmába. Aztán oldalra vetődik. Hasra, hátra, körbe, elássa magát, aztán felül, rúgkapál, csapkod, oldalra veti a fejét, némán, de annál látványosabban, dacosan harcolva az elemekkel..! - hisztizik. Legalább két percig. Aztán persze rájön, illetve eddig is tudta, pontosan tudta.


A leves még meleg. Már nem forró. Krumpli és répa darabok úszkálnak benne. Szegényes, de finom. Meleg. Az élesen kaparó torkának éppen tökéletes.
- HÁÁÁP-CÍÍÍÍ!
Félreköp. A felkarjával törli meg a száját. Egy ideje nem használ zsebkendőt. Nincs mit kifújnia, minden csak csöpög, arra meg a kendő nem jó, de persze mindeközben be van dugulva. Erre a betegségre nem vonatkoznak a logika törvényei. Manflu. Életében nem hallott még róla. A gazdasszony szerint akkor kapta el, amikor elment lovagolni még a hét elején. Vékony ingben, szikrázó napsütésben, lobogó hajjal, a közeli dombokon vágtázva fel-alá, belenevetve a szélbe.. Persze. Kizárt. Soha nem betegedett még meg, főleg nem lovaglás miatt. Biztos valamelyik piaci kofa köpte rá, valamelyik hajnalban, mikor vásárolni ment. Azóta persze ügyel arra is, hogy megtörölje az almákat, amiket Nyálasnak ad. Az kéne még, hogy a ló is elkapja.
Kiszürcsöli a fatálacska aljáról a maradék langyos, vizes levet. Ah. Egy pillanatra kitisztul az orra, ahogy felnéz a délelőtti falu nyugalmában, de mielőtt fellélegezhetne.. Ah.
De az ügy nincs elveszve.


- HÁÁÁÁÁÁÁpp-cÍÍÍÍÍ!
Azt a rézfánfütyülő k*...
Fúúú. Az-az. Flúúú.
A csirkék felrebbennek mellőle ijedtükben, a lovak a karámból utánanyerítenek. Mh.. Mordul egyet, körbefordulva maga körül szórva tovább a tenyeréből a magot. A kakas gonosz pillantása minden mozdulatát feszült figyelemmel követi. Amióta a múltkor megkergette, azóta bezárja az ólba, akárhányszor bemegy etetni. Aljas egy dög. Majdnem mint egy kecske.
Ráölti a nyelvét a peckes madárra fordultában, sötéten elvigyorogva magát, ahogy a vörös taréj berzenkedve felemelkedik. Oh, édes a bosszú..


A felkarjával dörzsöli meg az orrát. Már arra sem veszi a fáradtságot, hogy érdekelje. Hogy mennyire éget a torka, ha köhögnie kell, kis híja, hogy nem vért köp, fájnak az izmai, remegnek a vasvilla máskor könnyed súlya alatt, fáradt, mintha egy búra lenne a fején, nem hall rendesen, és lebillen az álla, ha nem tartja meg erőnek erejével, a nyakizmai állandó, görcsös feszültségben tartásával, nem érez semmit, minden szürke, és eh..
Az istálló melegében izzad az inge fölé vett mellény alatt, de a gazdasszony szerint jót tesz, ha kiizzadja magából. A rendes náthára talán jó is lenne. De erre a kóros, nagyon komoly - talán halálos is! - förtelemre kizárt. De mindent megpróbál. Még fokhagymát is hajlandó volt elfogadni, de ami rosszabb, sokkal rosszabb, az asszonyság messze földön híres házi szilvapálinkájára is igent mondott.. Kirázza a hideg az emlékre. A kupica folyékony tűz egész éjjel marta a gyomrát. A helyzet valóban válságos. Kritikus. Katasztrofális.
És a lovak odakint nyargalásznak..
Vágyakozva néz ki utánuk a lankás, napsütéses, meleg domboldalra. Hacsak egy percre is kapna levegőt.. Kipucolná az állásokat seperc alatt, hozna ropogós friss szénát, vizet, odakint egyesével, szépen, akkurátusan lecsutakolná a patásokat, a hajába túrna közben a szél, égetné a hátát a nap a sötét felsőben, és aztán, ha kész lenne elmehetne megint lovagolni Nyálassal, a lemenő Nap utolsó sugaraiban fürdetni az arcát.. ah. Hacsak egy percre kapna levegőt..!
- HÁÁÁÁÁPPP-CÍÍÍÍÍ..!
Az álomkép azonban épp a szemközti állás ajtaján csattan széjjel.


Ne fázz meg.
Te is.
Te se.
Türelmesen irányítja be a tolakodó mén hátsóját az állásába.
Nem, ma éjjel nem maradhatsz kint. Nem, akkor sem, ha hisztizel. Ne fázz meg.
A homlokának feszül a puha ormány.
Nem, ne ellenkezz, menj be.
A széles szügynek feszülve tolja be Nyálast az illatos szalmába.
Menj be, higgy nekem, nem akarsz megfázni.
Elégedetlen, meleg horkantás a tarkóján. Elvigyorodik rá. Hisztis fejrázás, de már nyert.
Úgy, legyél jó ló.
Leemeli a laza kötőféket a mén pofájáról, lesöpörve egy szénaszálat a fényesre fésült szőrről.
Helyes - bólint magának megerősítésképpen, ahogy végignéz az illatos lovon, az illatos állásban, az illatos többi lovak között, az illatos istállóban.. Mh. Minden tiszta. Friss. Már-már üde. Bár odakint havazik. A délelőtti, tavaszi napsütés után az estebéd-ideji havazás. Mi sem jobb ilyenkor, mint bemászni a padláson felhalmozott új szalmakupacba. Mintha tiszta ágyneműben aludna. Nem tehet róla. Imádja a friss szalma illatát. De még bemegy gyorsan a leveséért. A gazdasszony ragaszkodik hozzá.
A pálinkához is.


_________________
’Would you tell me, please, which way I ought to go from here?’
‘That depends a good deal on where you want to get to,’ said the Cat.
‘I don’t much care where--’ said Alice.
‘Then it doesn’t matter which way you go,’ said the Cat.

5[Azonnali] Takonypócok Empty Re: [Azonnali] Takonypócok on Vas. Feb. 09, 2020 6:35 pm

Iudex

Iudex
Klerikus
Klerikus
Matheus taknyos volt, köhögött, arca fal fehér volt és karikások voltak a szemei. Pár nappal ezelőtt kaphatta el Karolusburgból a Katedrálisba menet. Nem lett volna szabad megállnia beszélni azzal a sarlatánnal... A nap nagy részét egy asztalra dőlve szuszogva töltötte, a maradékot pedig Robin ugráltatásával, míg valami suhanc orvul Hagen irodájába rendelte, ahová idegesen el is menetelt.
- Boszorkánygyanús eset. Ki kell vizsgálni. Testhezálló lesz. – Mondta gyorsan hadarva a püspök, miközben egy térképre mutatott. Egy messzi pontjára. Volt ott egyáltalán valami? Olybá tűnt, mintha se település, de még út se lett volna arra.
Matheus kinyitotta a száját, hogy válaszoljon. Egyre nagyobbra és nagyobbra nyitotta, majd hatalmasat tüsszentett, szétszórva a szóbában mindenféle spórákat, baktériumokat, és egyéb esszenciákat. Ezután ruhaujjába törölte az orrát.
- Hag- Tertullius püspök, - kezdte miközben felszívott egy nagy adag taknyot - sürgős?
- Ehhez egyedül is elég lennék. – Bizonygatta Robin.
- Sajnos az. És veszélyes. Nem küldhetem oda egyedül Robin, még baja esnék. Sokáig tartana míg az esetleges erősítés odaér. Együtt mennek. – Bólogatott Hagen.
Matheus sóhajtott. Hangosan. Majd köhögött. Hangosan.
- Robin. Forralj egy kis vizet az útra. - Szólt bölcsen, majd minden további nélkül elkezdett kitámolyogni a szobából.
- Ha veszélyes akkor kettőnket küldeni sem jó ötlet! – Próbálta menteni a menthetőt a tanítvány.
- Bölcs meglátás. Küldök még néhány lovagot. – Mondta, majd az Úr végtelen áldásával elbocsájtotta őket. Küldött is lovagokat. Ötöt. Mind beteg volt.
Matheus öt réteg ruhát vett, de még így is reszketett, mint a nyárfalevél, miközben várta Robin megérkezését a szekérhez. Az lassan meg is érkezett, látszólag nem volt túl sietős a dolga.
- Áh, Robin! Ideje - nyílt nagyra a szája és képen tüsszentette a leányzót - volt.
- Itt katasztrófa lesz. – Válaszolta, miközben a szekérre felszállni nem tudó szerencsétlenkedő lovagokat nézte.
- Hová is megyünk pontosan? - Szipogott, mint aki nem hallotta az iménti kijelentést.
- Friedrichwaldba. – Elemezte továbbra is a katonákat.
- Áh... - Pislogott, mint aki készül elájulni. - Hogy oda.
- Támaszkodjon a szekérnek!
- Persze. - Kezdettel el dőlni az ellenkező irányba.
Robin gyorsan a másik irányba lökte, és Matheus elkapta a szekeret. A lovagok nagy nehezen felkászálódtak. Az egyikük prüszkölt.
- Ugye hoztad a vizet, amit kértem? - Kérdezte, miközben megpróbált felszállni.
- Hoztam. – Köhögött.
Matheus bólintott, és felült a szekér végére, miközben egy hatalmasat ásított és oldalra dőlt. Majd hangosan horkolni kezdett.

A szekér hatalmas szélvihar közepette begurult a faluba. Késő délután volt, de az utcák teljesen üresek voltak. Matheus az ujjába fújta az orrát és morcosan körbenézett a semmin. A még mindig alvó tanítványán állapodott meg a tekintete. Meglökdöste.
- Robin. - Ásított, és visszadőlt a szekér oldalára. - Keríts nekünk egy fogadót... - Mondta elhaló hangon.
Matheus egy darabig várt, majd gyanúsan nem érezte, hogy a szekér elindulna.
- Robin.
Amaz nehézkesen felült.
- Miben állhatok szolgálatára?
- Fogadó. - Ásított. - Menj keríts egyet. - Matatott a zsebébe, és egy zsák váltót rakott Robin kezébe. - De rögvest. - Szívott fel egy adag taknyot.
A tanítvány lekecmergett a szekérről, és konkrétan a mellettük lévő házba ment be. Nem volt olyan nagyon messze az a hely. Matheus és az öt influenzás lovag bedőltek utána az ajtón. Mindenki szipogott, köhögött, tüsszögött. A lovagok eltűntek a szobák felé, Matyi pedig dideregve a sarokban lévő kályhához közelített.
- Mondja, fogadós. Van boszorkány a faluban? - Tüsszentette képen a férfit.
Amaz morogva odaadott neki egy zsebkendőt.
- Volt. - Szólt. - Fél éve írtunk levelet az egyháznak, hogy hozzon ítéletet. Kicsit megkéstek.
- Volt? - Pislogott meglepetten Matheus.
- Igen. Két hete elvitte egy betegség.
Matheus hatalmasat nyögve egy asztalra borult.
- Hagen kívülről egy nemes - hörögte -, belülről pedig egy paraszt.
Matheus kifeküdt az asztalra, és csak fél szeméből látta, hogy Robin szerencsétlenkedve próbál felállni, majd nem bírta tovább.
Lázálmában körtáncot járó Veronieleket, Esronieleket és Gusztávokat látott. Mire felébredt már egy ágyban feküdt, valószínűleg a fogadó egyik szobájában. Morcosan feltápászkodott, majd összeszedte magát, kivonult a fogadóshoz, akit ismételten képen tüsszentett. Amaz káromkodott sokáig hangosan, majd morcos pofával odaajándékozta neki a zsebkendőjét biztonsági okokból.
Matheus megkérte, hogy csináljon sok húslevest, majd visszamenetelt a szobájába, ahol elpihengetett, míg meg nem érkezett egy tál a kért élelemből, mely meglehetősen nyersnek bizonyult. Dühösen felkerekedett és elindult kifelé panaszkodni a fogadósnak. Eme művelet valószínűleg sok embert vert fel fogadó- és faluszerte.
Robin szobájába Matheus lépett be, nyomában a fogadóssal, kezében egy tál forró raguval (és még véletlenül sem húslevessel). A férfi lehelyezte az éjjeliszekrényre, majd kihátrált a szobából, miközben az inkvizítor nagyon agresszíven nézte.
- Ne kérj tőlük húslevest. - Lapította a szemét a még bent tevékenykedő cselédlányra, ak nagyon gyorsan kiiszkolt a fogadós után.
Robin felnevetett.
- Örülök, hogy jobban van.
Matheus válaszul beletüsszentett a fogadóstól kapott frissen mosott zsebkendőbe.
- Egy hétig itt maradunk "boszorkányra vadászni." - Gesztikulált a kezével.
- Bölcs döntés, Atyám.
- Természetesen. Elvégre én találtam ki. A másik két lovag is egyetértett, garantálom, hogy mikor felkelnek a másik három is fog. – Közölte Matheus, mire Robin bólogatott. - Gyógyulj fel gyorsan. Miharabb ki kell derítenünk, hogy van-e cukrászda a faluban. - Csillogtak a szemei.
- Mindenképpen.
Matheus bólintott, és az ajtó felé fordult.
- Jó éjszakát. - Közölte tömören, ahogy kiment a folyosóra, és ahonnan fél perc múlva a hatalmas tüsszentését és utána a fogadós káromkodását lehetett hallani. Több zsebkendőre lesz szükség.
Matheus nem jól aludt. Mindenféle hülyeségeket álmodott, kezdve egy fejjel-lefele álló térképen boszorkányokat mutogató Hagentől, egészen valami szobabitorlásról magyarázó cselédlányon át. Másnap reggel sokáig húzta ennek ellenére a lóbőrt, mert továbbra is rettenetesen fáradt maradt. Őt az ágyából ugyan semmi vészhelyzet ki nem robbanthatja, de nem ám... Ámde ajtó kinyílt, és a tanítvány lépett be rajta. Hiába viszont minden, az inkvizítor neki sem fog csak úgy kiugrani az ágyából, még akkor se, ha épp nekromanták ostromolják a falut.
- Majd később, biztos nem sürgős. – Matheus intett a kezével, és elfordult a másik irányba.
- Pedig a fogadós süteményt készített.
Matheus hatalmasat sóhajtva felállt, és kivonult a szobából. Nagyon ajánlotta magában Robinnak, hogy az a süti tényleg létezzen. Elképzelhetetlenül veszélyes dolgok történhetnek, ha talán nem volna süti…


_________________
"Nem volt még probléma, amit egy kis tűz ne oldott volna meg."
- Matheus Zalasch, a Veroniai Kegyelmes Isten Egyházának nagyon kegyelmes inkvizítora

"De Matheus, te öreg vagy, és sütivel vesztegethető."
- Lance Kalver, a discord mumusa és szabadidős pápája

A Matheus Folyamatábra:
[Azonnali] Takonypócok Math_f10

6[Azonnali] Takonypócok Empty Re: [Azonnali] Takonypócok on Csüt. Feb. 13, 2020 8:47 pm

Lamia von Nachtraben

Lamia von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
- CSÚÚÚ!… haaaaaa...

Lamiát váratlanul rázta meg a “csú”, de azt annál mélyebb és rökönyödöttebb belégzés követte, mintha a légutai így próbálták volna a prüszkölés elejéről lefelejtett felvezetést pótolni.
A lány mindezt egy csodálatos fényű arany porfelhőben tehette meg, s borzadva próbálta elkerülni, hogy a szemcsék a tüdejében végezzék. Akkor aztán kívül-belül egyforma permet borította volna, tekintve, hogy a púder, amivel épp dolgozott, belepte a haját, ujjatlan ingét, fedetlen arcát, a vállát fedő nagykendőt, és lassan szállingózott az ölében tartott jelentős mennyiségű rongyra és zsebkendőre.
Bär egy kelletlen mordulással felelt, míg Räv fel se rezzent, aztán őt is éktelen tüsszentés rázta meg – minekutána fejét az enyészetbe beletörődöttek nyugalmával ejtette vissza jelentős méretű mancsai közé. Mind a két véreb szeme a szokottnál is eresebb volt, orrukból egyenletes áramban folyt a váladék és minden bőrredő ernyedten lógott kutya vázukon. Mint két színig itatott óriás felmosórongy, úgy feküdtek gazdájuk körül, aki még nem volt képes beletörődni az elkerülhetetlenbe.

A betegség már egy hete kivette az erőt a lábaikból, de ő megállás nélkül úgy tett, mint akinek van esélye eljutni Einburgig. Ott már várta a fogadó, ebeit az udvar, lovát az istálló, s hónapra pontosan három megrendelő, ám a tervet fél úton fel kellett számolni. A parasztok, akik kinyitották házuk kapuját nem bánták volna, ha némi váltó ellenében kihasználja az elhunyt dédmama jól fűtött szobáját, de neki megrendelése volt, s az nem készül el magától. A hosszúra nyúló kocsiutak pedig  folyamatos rendezkedést igényelnek, még ha nem is ő ejti el és főzi meg a vacsoráját, akkor is akad mivel bíbelődni, elővenni, elrakosgatni. Ha nem tudná mindennek a helyét és nem nyúlna törődő szeretettel az eszközei utána, lett légyen az tányér vagy fogó, képtelen volna foglalkozni velük, s még így is egyre kedvetlenebbül, egyre türelmetlenebbül és karjának egyre nehezedő súlyával küszködve, de ellátta magát és az állatait, s dolgozott töretlenül.
Múlt éjszaka ugyan megadóan átkúszott a ház mindig meleg konyhájábaba, s éjféltájt öntudatlan álomban a kemencére ejtett fejjel és az orrából lógó takonycsíkkal, nemes kisasszonyhoz teljesen méltatlan módon, elnyomta a nyugalmat nem hagyó lázzal magas álom. De a reggel már újra önmításon kapta, amikor ha lehet még nehezebb léptekkel a késő őszi hidegben a könnyű pokróc alatt visszatért a kocsijába, és nekiállt annak a brilliánssal ékített karperecnek a megmunkálásához, amit épp az előbb nem sikerült arannyal bevonnia…

Ha korábban volt is benne lélekjelenlét dacolni a belső elemekkel, melyek a férfiakat szégyenteljes tétlenségbe döntik, ez az utolsó eset feltette az i-re a pontot.
Két vékony csík az arcán jelezte elkeseredését, amit szomorú bugyborékolás követett a kihűlt teából – azt szerencsére elborították a zsebkendők, így nem volt félő, hogy némi arannyal ötvözi a nyelőcsövét, vagy egyéb utakon távozik majd belőle a nemesfémmel hintett salak.
Ez ügyben amúgy se volt minek, már napok óta képtelen volt égő torkán bármit is leküldeni, egyedül a tormaleves és a citrommal és mézzel elegyített italok tudták legyűrni étvágytalanságát.
Pedig kipróbált ő mindent, amit házi patikája engedett – ennyire nem voltak kedvesek vele, hogy további gyóymódokkal traktálják. De volt nála csipkebogyó, szárított kakukkfű és hősiesen nyelte a fokhagyma csípős gerezdjeit is.
Minden hiába volt.
Szervezete és a nyavalya harcának kereszttüzéből nem volt könnyű kiút, gyorsan ható csodaszer, sőt a szöveteit átható mágiában sem volt válasz arra, amit egyszerűen és elkerülhetetlenül ki kellett feküdni.
Lamia von Nachtraben belátván ezt, összébb húzta magán a kendőt, felnyalábolta a pokrócát és mint egy arannyal borított kísértet, átvonszolta magát a fekhelyére. Igazán leiágzottnak érezte magát. Kint süvített a szél és a hideg hullámait hozta magával, ami az egyébként jól szigetelt kocsi egy-egy pontján lassú áramban hűtötte a szoba kellemetlen, állott hőjét. Mert hogy fázni nem fáztak, ez is biztos volt. A két kutya amúgy is úgy működött, mint két hőmag, de a betegségtől szinte csillagként árasztották magukból a meleget. Lamiát sem a hideg rázta, hanem a magas láz, ami mintha csak jelre várt volna egy homályosabb sarkában a helyiségnek, hogy a fájdalom és a fáradtság megtörjék a lányt. Most előrontott, hogy vadul és diadalmasan tomboljon rajta.

Így telt el két nap és két éjszaka. Lamia pedig hol fázósan kuporgott, hol reszketegen forgolódott, de volt, hogy csak a fájdalom vette elő, vagy egyszerűen a letörtség. Olyankor a plafonra meredt, és önmaga bálvánnyá aranyozott másaként azon elmélkedett, mikor volt utoljára, hogy efféle kórság legyűrte őt. Nem tudott visszaemlékezni, a tető pedig üresen pislogott vissza rá. Homályos képei sem voltak, de valahogy nem volt neki idegen sem a leküzdhetetlen bágyadtság, sem a halállal riogató érzés, amikor mintha egy láthatatlan kéz borítaná be az arcát és az orrát. Ahol nincs az a nyálkafolyó, ami újra utat törhetne a levegőnek az orra számára, vagy az a fűzfakéreg, ami enyhítené a hasogató fájdalmat a homloka mögött. S mindez valós volt, érezhető, átélhető és elszenvedhető, de nem megfogható. Valakinek, aki formát adott a szépségnek, máskor tetszetős alakba foglalta a kövek hatalmát, vagy megint máskor karddal tört utat, és a világ láthatatlan szálaiból szőtt anyagi testet a szándéknak, ez mérhetetlen csapásnak tűnt.
Kutyái vinnyogtak, vonítottak vagy ziháltak, de mintha a füleit vattával tömték volna be, izmait pedig ólomba mártogatták, nem talált magában erőt, még azon sem, hogy rajtuk segítsen…
Avagy mégis.
Lamiában a harmadik nap annyi asszonyi harag gerjedt a haldoklás e méltatlan módja ellen, mely nincs tekintettel még a hozzá tartozó életekre sem, hogy feltolta magát az ágyán. Kacskaringós tincsei izzadtan tapadtak a homlokához, a szemei még mindig csillogtak és piros karikákat festett köréjük a szenvedés, de túlélt. Nő létére túlélte a leghalálosabb betegséget, ami férfit érhet, s bár ebben emiatt kevesebb volt a dicsőség, annál több a remény, hogy a jövőben még annyira sem inog meg.

Hajnal volt, a vámpírmágus felemelkedett halottaiból sápadtabban, soványabban és erőtlenebbül, mint valaha, hogy vizet merítsen a tanya kútjáról a két hím eb számára. Dúvad persze szintén elkapta a kórt, de Dúvad nőstény volt, csendben dolgozott, hogy egyenletes mértékben borítsa be takonnyal a szűkös karám falait, s csak akkor fújatott bánatosan – egyenletes permetet biztosítva – amikor gazdája vagy a tanya fia a gondozására felkeltek.
- Ha – csú! - üdvözölték egymást, aztán a lány lecsutakolta és maga is lemosakodott. Tiszta ruhában tért vissza a kocsiba, a teste könnyűnek érzett, csak a válla sajgott még. Elmorzsolt egy csöpp nedvet az orra alatt míg a szoknya élét behajtotta a térde alá, ahogy óvatosan és kissé erőtlenül leereszkedett mosóronggyá szétolvadt ebeihez, hogy életre simogassa őket.


_________________
“Coming back to where you started is not the same as never leaving.”

Név: Mély levegő...
Típus: Személyes passzív
Erősség: I.
Felhasználás: Mágiamentes
Leírás: Lamia az évek során megtanulta, hogyan fojtsa magába az indulatait, amikor szükséges. Ennek hála néhéz kihozni a sodrából, részben tűrőképességének, részben elővigyázatosságának köszönhetően. Utóbbinak hála már-már ösztönösen megérzi, ha valakinek ellenséges szándékai vannak az irányába, hogy időben fel tudjon rá készülni..


Előtörténet | Adatlap

7[Azonnali] Takonypócok Empty Re: [Azonnali] Takonypócok on Pént. Feb. 14, 2020 1:56 am

Suzanne Walford

Suzanne Walford
Kultista
Kultista
Sokat utazott a napokban ahhoz képest is, hogy életformája volt a falvak között vándorolni.
Először talán pont ezért ennek tudta be, hogy fáradt, és nehezére esik rávenni magát, hogy tovább induljon.
De egy-két napig rávette magát. Az idő lassan hűlt már, úgyhogy az sem igazán tűnt fel neki, hogy egyre inkább dideregni kezdett úgy is, hogy rajta a volt a már láthatóan elnyűtt kabátja, ami korábban elég hatékonyan védte meg a hideg ellen.
Az tűnt fel neki végül, amikor már, hol máshol, ha nem egy erdei ösvényen sétálva, elfogyott az a kevés ereje, amivel vonszolta magát. A lábai többet nem engedelmeskedtek neki, és összegörnyedve köhögni is kezdett. Eddig is tette, de nem tűnt fel neki.
Fájdalmasan hideg volt, ő pedig reménytelenül elálmosodott, és erőtlennek érezte magát.
- Halló? - szólította meg váratlanul egy ismeretlen hang.
Erre bágyadtan megemelte a fejét, és lassan nehézkesen felült, de szinte azonnal érezte hogy szédül. Azért láztól csillogó szemeivel vetett egy kérő pillantást a vörös hajú nőre, aki szerencsére nem tűnt se démonnak, se élőholtnak vagy szellemnek, de még vámpírnak sem.
A nő előbb körülnézett, aztán lehajolt hozzá
- Te most velem jössz. - közölte.
Rémülten próbált elhúzódni, ahogy a nő megfogta, hogy felemelje, de sem kiáltani, sem ellenkezni nem volt ereje. Szinte azonnal vissza is huppant a földre, ahogy kihúzódótt volna a nő karjai közül. Végül csak az ölében kötött ki, és az első riadalma után kifejezetten biztonságosnak, és melegnek tűnt ez a menedék. Egyre nehezebben nyitotta fel egy-egy pislogáskor újra a szemét, és mire megérkeztek egy télre elhagyott pásztorlakáshoz, már egyáltalán nem is pislogott: lehunyt szemmel pihent az ébrenlét és az álom között valahol.
Ahogy az ágy puhaságát megérezte maga körül, végleg elaludt. Kipirosodott arccal, apró izzadságcseppekkel a homlokán, de nyugodtan. Nem is igazán álmodott, legalábbis nem tudta volna megmondani, látott-e bármilyen álomképet.
Ahogy azt sem, mennyi idő telhetett el, mielőtt köhögve, kissé fájó torokkal, de valamivel több erővel felébredt. Nem tudta hol lehet. Semmi nem volt ismerős, ahogy körbenézett, legkevésbé a vörös hajú nő. Kérdőn nézett rá, és megkísérelte, hátha sikerül érthetően beszélnie.
- Ki vagy? - kérdezte erőtlen, halk, darabos hangján. Nem is volt biztos benne, hogy a nő is hallotta.
- A nevem Eide. - jelentette ki az hétköznapian Suzi mellett.   - Mi a tied? - kérdezte, ahogy leült mellé az ágyra, és elkezdte kicsomagolni a kabátjából.
- Suzi - válaszolta gyorsan, elsőre megint elhúzódva Eidétől. Miért akarja elvenni az egyetlen kabátját?
- Suzi. Szép név. - mondta kissé ellágyultan. - Ne menekülj annyit, hasztalan. Egyébként is, annyira biztonságban vagy amennyire lehetsz. - fűzte hozzá megnyugtatásul, folytatva amit elkezdett.
Nem győzte meg Eide próbálkozása, de valóban, se helye, sem ereje nem volt még, hogy igazán ellenkezzen, így a kabát végül lekerült róla, könnyes szemmel nézte, pontosan hova.
Az első nagy lavorig jutott, ami egyelőre üresen várt arra, hogy a kandalló tüze felé kikészített vödör víz felmelegedjen
- Hogy érzed magad? - kérdezte visszafordulva Eide.
Suzi lassú mozdulattal megtörölte a szemét, és túl nehéznek találva a beszédet a fejét ingatva mutatott a torkára és a homlokára. Furcsán zsibbadt a feje, és fájt a torka. És fáradtnak is érezte magát, bár ezt nem tudta hogy jelezni.
- Takarózz be melegen. Ha fáznál, van még egy. Azonnal jövök. - mondta Eide válaszul, majd a konyhából kihozott egy edényt, amivel belemerített a meleg vízbe. Hamarosan már a konyha asztalnál szorgoskodott.  
- Mindjárt lesz számodra valamim. Nem a legjobb, ami csinálható, és borzalmas lesz az íze, de legalább egyben tart. - mondta közben Suzi kíváncsi tekintetétől kísérve.
Nagyokat pislogott, kicsit felélénkülve. Nem értette. Eide nem akarja bántani? És még ad is neki valamit? Ő egy angyal lenne? Hiszen amilyen angyalt látott, az nem ilyen volt... Vagy Armaros küldte, hogy vigyázzon rá? ~ Így van, Suzi. Pontosan így van. De ezt ő nem tudja ~ hagyta rá elégedetten a mélységi, azért biztosítva, hogy a kislány meghatottságában nehogy fecsegni kezdjen.
- Tessék. Ezt idd meg. - adta oda a még gőzölgő italt Eide. Egy enyhés zöldes, tea-jellegű valaminek tűnt, aminek a felszínén még különböző füvek úszkáltak. - Ha szerencséd van, nem lesz sok íze. Ha peched... nos, akkor egy kicsit bunyózni fogunk, bár kétlem hogy sokat tudnál görcsölni jelenlegi állapotodban. - füzte az italhoz, nem túl bíztatóan.
Suzi kérdőn pislogott párat, de végül - Meggyőződve róla, hogy Eide Armaros megbízásából vigyáz rá - belekortyolt az italba, és lassan, néha elfintorodva megitta. Nem teljesen fogta fel, hogy az ital hatására, de nemsokára az eddiginél is nehezebbnek érezte a szempilláit, és a tagjait, így előbb csak visszafeküdt az ágyon, aztán hamar újra álomba merült.
Nem hallotta sem azt, hogy Eide kiment, sem azt, hogy visszaérkezett. Álmodott. Egy biztonságosabb, szeretetteljesebb világról, ahol Armarost követi mindenki, és így végre mindenki jól élhet, gondok nélkül.
Lassanként azért kezdett a valóság is beszivárogni az álomvilágba, de még kapaszkodott abba a gyönyörű képbe. Sokkal valóságosabbnak tűnt neki, mint a háborúktól sújtott, szomorú világ.
A készülő étel illata vonta vissza végleg a valóságba. Lassan kinyitotta a szemét, és az első, riadt tanácstalanság után annál boldogabban konstatálta, hogy még mindig az Armaros küldte védelmezővel van, és hogy jobban is érzi magát. Legalábbis többé kevésbé. Észre sem vette a vért, ahogy mosolyogva, vidáman felült.
A mozgásra Eide  hátratekint
- Jól aludtál Suzi, éhes vagy? -   tette fel a kérdéseket, kezében egy viharlátott fakanállal.
Suzi udvariasan nemet intett volna a fejével, de a gyomra úgy tűnik nem szerette volna, ha megfosztják az erőt adó tápláléktól, mert mielőtt megtehette volna megkordult. Suzi pedig beletörődve, megadóan bólintott, hogy igen... kellene ennie. Majd később megkérdezi, mit adhatna cserébe.
- Jól van, egy kicsit még várni kell vele hogy kész legyen. - válaszolts Eide, ellépve a tűzhelytől, majd folytatta. - Addig is, elmondanád mit kerestél az út szélén ilyen állapotban? -
Megértőn bólintott. Azt megtanulta, hogy az ételre sokszor várni kell, most sem fog ez gondot okozni. - Én... - kezdte bizonytalanul a választ - U-taztam vol-na a leg-kö-zelebbi falu-ba - pislogott kissé értetlenül. Nem tudta, mi mást kereshetett volna még az úton..
Eide vett egy nagy, aggodalommal teli levegőt a válasza előtt.
- És mi volt fontos annyira ebben az utazásban hogy muszáj legyen megbetegedni közben? -
Suzi most méginkább pislogott... Aztán rájött, hogy ha Eide azt nem tudja, hogy Armaros küldte, akkor bizonyára azt sem tudja, hogy ő kicsoda, és hogyan él.
- Én min-dig u-ta-zom - válaszolta végül. Arról neki semmiféle elképzelése nem volt, hogy betegedett meg...
- Egyedül? Ilyen kicsiként? - kérdezett tovább a vöröshajú nő.
- Így le-het so-kat tanul-ni - gesztikulált Suzi a kezével is, mostmár teljesen biztosan benne, hogy Eide tényleg észre sem vette, hogy Armaros küldte vigyázni rá.
- Mondcsak, mióta vagy egyedül? - kérdezte Eide kedvesen, visszalépve az ételhez, és megszagolva a gőzét.
- Régó-ta - válaszolta kissé zavartan a kérdéstől, mert hirtelen nem tudta felidézni, mikor indult el Armaros kérésére... Neki úgy tetszett, mindig is úton volt.
- Régóta, huh... - motyogta magának Eide , majd elkezdte az ételt kiszedni egy tálba. - Elkészült~, remélem ízleni fog. - mondta, odavéve az ételt az ágyába. A tányér átadásával együtt pedig Suzi homlokát is ellenőrizte, ami a kislányt már nem zavarta egyáltalán.
- Kellemetlenül érzed még magad? - kérdezte.
Az étel illataSuzinak így a tálban újra megcsapta az orrát, és összefutott a nyál a szájában. Általában nem ehet ilyen ínycsiklandót!
- Köszö-nöm! - mondta hálásan, mielőtt lassan, apránként enni kezdett. Nagyon ízlett neki a pörkölt, és mosmár úgy érezte semmi baja (Ami azért nem teljesen volt még igaz, de sok lelki erőt adott neki ez a gondoskodás) Elégedett mosollyal megrázta a fejét Eide kérdésére. Csak egy kicsit kapart még a torka, és ködös volt a feje, de az már nem zavaró.
- Annak örülök. Lassan rendben kell jönnöd. - jelentette ki, majd kicsit eltávolodott Suzitól - És most mihez kezdjek veled? - tette fel hangosan a költői kérdést, majd lassú sétába fogott.
Suzi válaszként kérdőn pislogott... Kell vele valamihez kezdeni?
Eide nem vette észre a tekintetét, és tovább járkált fel-alá.
- Mi legyen, mi legyen... Innentől már boldogulnia kéne, nincs szükség továbbiakban rám... de mégse hagyhatok egy kislányt csak magára. - gondolkodott a nő hangosan, mire Suzi félrebillentette a fejét kissé kezdve megijedni... Armarossal beszél a Eide? De hiszen Armaros Ő is hallaná… Akkor meg kivel beszél?
Eide végül hangosan felsóhajtott.
- Valakinek felkell téged nevelnie. -
Ez már sok volt Suzinak. Felnevelni? Őt? Miért? Kicsit felpaprikázva válaszolt
- Fel-nőtt vagyok! -
- Tessék? - kérdezett vissza Eide
Suzi durcás, kissé felfújt arccal bámult rá. Jól hallotta. Ő már felnőtt. Őt egyáltalán nem kell felnevelni. Tud magára vigyázni, és azt is tudja mit szabad, és  mit nem.
- Én... Óh. Persze. - mondta Eide kaján vigyorral, majd lehajolt hozzá, összehorzolva Suzi haját. - Te már nagylány vagy, ugye? -
Suzi erre kissé megenyhülve bólintott, ami egy kisebb köhögésbe torkollt. A láza viszont már lejebb ment, jó úton haladt, hogy összeszedje magàt.
- De most még pihenned kell, ne hagyd hogy felhergeljelek. - mondta békítően Eide, majd nekilátott annak a ruhamosásnak. Suzi kíváncsian figyelte, mit csinál. Csak azért nem ment oda segíteni, mert a vőröshajú nő pihenésre kérte... Pedig már fel tudott volna kelni… Nem volt már olyan rosszul
- Hogy élsz túl, így faluról falura utazva? - kérdezte a nő mosás közben.
Suzi nem egészen értette a kérdést, de azért próbált válaszolni.
- Dol-gozom, se-gítek... - sorolta, hogyan jut ételhez… Hiszen az kell a tőléléshez, erre gondolt Eide, ugye?
- És ebből szerzel annyit hogy elélj? - kérdezte a serénykedő nő tovább.
Suzi mostmár csak bólint. Nem könnyen, de mindig jutott pont annyi, hogy ne legyen baja az éhezésből.
- És boldog vagy így? - kérdezte Eide, jobban nekiveselkedve a munkának.
Ezen a kérdésen már el kellett gondolkodnia Suzinak. Voltak pillanatok, amikkel úgy volt, hogy nagyon jó lenne mindig így élni… De sok olyan is volt, amikor inkább lett volna valahol, valahogy máshogy.
- Nem rossz így... - mondta végül kicsit bizonytalanul - So-kat tanulok a vi-lágról! - magyarázta, hogy kicsit megerősítse az állítást. Közben nézte, hogy vajon eddig is ilyen fehér volt-e a bőre Eidének...
- Lehet másképp is sokat tanulni. Kevésbé kényelmetlenül. Kevesebb dolgot föladva. -
kérdőn pislog, kissé félrebillentve a fejét. Hiszen ő semmit nem adott fel… A semminél lehet kevesebbet feladni?
- Hogy? -
- Akár egyhelyben is, vannak bölcs emberek akik rengeteget láttak, és rengeteget tudnak tanítani. De utazhatsz is, kevésbé kitéve a világ veszélyének. Kevésbé... magányosan. - magyarázta Eide
- Nem vagyok magányos - jegyezte meg Suzi nagyokat pislogva... Mindig voltak körülötte emberek... Sose volt egyedül… Armaros miatt meg pláne nem.
- Jól vagy? - kérdezte Eidét, mert nem hagyta nyugodni, mennyire fehér.
- Teljesen... Jól... - válaszolta a nő határozottan.
Elhitte... Legalábbis szerette volna elhinni... De nem tudta elképzelni, miért csillog is mostmár a homloka...
- Miért kérded? - kérdezett Eide vissza, miközben abbahagyta amit csinált hogy a földre üljön, háttal a falnak. Suzi hirtelen nem is tudta hogy magyarázza el...
- O-lyan... pi-ros lett az ar-cod... És fé-nyes... - igyekezett leírni amit látott - Meg fe-hér is! -
- Ahonnan én jöttem ott mindenki... ilyen. - mondta erőtlenül Eide, hasonlóan mint ahogy Suzi szokott beszélni.
Félre billent fejjel nézett Eidére. Gyengének tűnt...De ha az mondja, jól van…
- Kezd késő lenni. Aludnunk kéne. - jelentette ki Eide hirtelen
Suzi körbenézett a szobában, aztán mivel nem látott más fekhelyet, kicsit arrább húzodott, hogy Eide is elférjen az ágyon.
- Én még nem vagy-ok annyira ál-mos - pislogott azért. Nem csoda, majdnem egész nap aludt… Energikusnak ugyan nem érezte magát, de álmosnak sem.
- Nem baj... pihenned kell... - mondta Eide, miközben nemet intett a fejével. - Nem túrlak ki a helyedről. Egyébként is... - próbált meg felállni, nekitámaszkodva a falnak. - Valakinek figyelnie kell... az ajtót. Őrt állni... kell. -
- Én is tu-dok őrt áll-ni! - jelentettek ki felvidulva tőle, hogy valami hasznosat tehet kettejük érdekében. Ha csak annyit is, hogy figyel Eide helyett, és felébreszti, ha baj történik.
- Nem-nem, te beteg vagy. Neked... pihenned. Kell. - makacskodott Eide, egyre fehérebben.
- Már job-ban va-gyok - felelte Suzi kissé felhúzott orral   - És ha baj van szó-lok ne-ked! - tette hozzá, mert azt ő sem hitte hogy ha komoly gond adódik, egyedül meg tudja oldani.
- Hmm... - mormogta Eide. - Jól van, legyen. Nem örülök neki, de... legyen. Ha egy kicsit is fáradtnak érzed magad, akkor... akkor felkeltesz és átveszem. Nem merítheted ki magad. - egyezett bele végül az alkuba. Suzi boldogan bólintott, és hogy megmutassa, hogy vigyáz magára, nagyon óvatosan mászott ki az ágyból. Először csak felállt mellé, és boldogan konstatálta, hogy nem szédül. Kicsit gyenge ugyan a lába, de nem kellett attól félnie, hogy nem fog tudni járni, ha kicsit lassacskán is.
- Nem mondtam hogy... kellj ki az ágyból. - korholta Eide, nem mozdulva a fal mellől
- De... fek-ve nem le-het őrköd-ni - tiltakozott pislogva Suzi őszinte csodálkozással - És ál-va sem alud-ni - tette hozzá látva, hogy a nő nem igazán készül a lefekvéshez.
- Nem láttál még elég... - mondta Eide, miközben egy kissé megrogyott, majd megkapaszkodott felemásan a falban. - ... fáradt embert.
Mostmár sokkal kevésbé óvatosan, és kicsit meg is inogva Suzi szinte oda ugrott, mert úgy látszott, Eide el fog esni. Segíteni akart.
- De, te is na-gyon fáradt vagy... - állapította meg a nyilvánvalót, az ijedtség - sietség után kis levegőhöz jutva, mostmár biztosan állva a lábán.
- Nem vehetem el a helyedet... ha elfáradnál kell lennie neked egy helynek... majd a földön… -
- De hát meg-be-széltük, hogy ha elfá-radok fel-keltelek... Ad-dig lefe-küd-hetsz az ágy-ba - közölte Suzi, egyre kevésbé értve mit szeretne Eide… Nem rossz az az ágy, egyáltalán… Akkor miért nem szeretne lefeküdni?
- Jó, legyen... - adta fel a nő, majd elindult az ágy irányába hogy egyszerűen csak beledőljön.
Suzi pedig nagy komolyan a kisszékkel leült a tűzhely mellé, az ajtóval szembe úgy, hogy azért Eidét is láthassa. Így közelebbről tényleg nagyon fehérnek tűnt a vöröshajú nő...
Egy idő után unalmasnak tűnt az ücsörgés. De kitartott. Még csak hosszabbakat sem kezdett pislogni... annyira.
Ráadásul teljesen kiűzte a fáradtságot a tagjaiból, amikor Eide egyszercsak nagy lendülettel átvetette magát a másik oldalára... Aztán vissza. Kicsit megijedve, hogy rosszat álmodik, odasétált, hogy megébressze, és megnyugodjon, de alig ért hozzá kicsit az arcához elkapta a kezét. Forrónak tűnt... nagyon...
Némi gondolkodás utána a már kihűlt vízbe mártott egy otthagyott rongyot, hogy Eide homlokára tegye... Ezt szokták csinálni, ha valaki lázas, ugye?
A nő átfordult a másik oldalára, így lecsúszott a fejéről a rongy. Suzi ezért ott maradt az ágy mellett, és visszatette a rongyot Eide homlokára, ahányszor csak leesik... Közben pörgött tovább az agya, hogyan tudna még segíteni Eidének... Sajnos nem ért a növényekhez annyira, hogy tudja mi segít a lázon…
Ahogy a nő felébred, reflexszerűen leakarja rúgni magáról a takarót és felállni.
Suzi nem megy el mellőle, bár a hirtelen mozdulattól egy kicsit megijed - bár végül meglepően kevés benne az erő.
- Ma-radj... Lá-zas vagy, pi-henned kell! - kérte Eidét, igyekezve visszatakarni szépen. - És... És se-gítened is mert nem tu-dom mag-amtól mit kell i-lyenkor csinálni - vallotta be bűnbánó, szomorú arccal, hogy kénytelen lesz szegény beteg megmondani mit csináljon...
- J-jól vagyok, te csak őrködj. Majd csinálok... valamit... - próbált meg  Eide felkelni ismét.
- De nem sza-bad felkel-ned amíg ilyen for-ró vagy... - kérlelte Suzi tovább a beteget.
- Nem vagyok... forró... Csak... meleg van… - makacsolta meg magát Eide.
- Jaj - szaladt ki Suzi száján, mert ahogy Eide ezt kimondta, észrevette, hogy ő viszont kicsit fázik, és a tűzre nézve rájött, hogy már rég kellett volna tenni rá. Oda is szaladt a kikészített fahasábokhoz, felnyalábolt három nagyobbacska darabot, és rádobta óvatosan a tűzre, ami még lángolt, de épphogy
Elégedetten fordult vissza a tűztől Eidéhez, hogy megint megkérdezze, mit kellene csinálnia, hogy gyorsabban meggyógyuljon. Elkapta a szemében csillogó könnyeket és oda szaladt.
- Mi a baj? Ne sírj! Min-dent megcsi-nálok amit mon-dasz, hogy hama-rabb meggyó-gyulj - igyekezett vígasztalni, mert félreértette a sírást.
- Nem sírok... - mondta könnyezve Eide, talán a leggyermekibb dolgot amit felnőtt mondhat. Magától visszadőlt a fekhelyére, keresve a helyét a takaró alatt.
- Kérek vizet. Szomjas vagyok. - kérte, kissé szárazan és érzelemmentesen. Suzi kicsit megnyugodva bólintott, és elszaladt. Percekbe telt, mire megtalált valami bögrét is, és egy adag vizet, ami nem mosáshoz volt használva. Boldog mosollyal adta oda Eidének az innivalót, várva, hogy visszavehesse a poharat.
- Köszi. - mondta Eide, majd elkezdett inni kis kortyokban.
- Lázas vagyok, melegnek kell lennem hogy meggyógyuljak. Emiatt izzadom, így vizet vesztek, ami nem jó. Sokat kell majd innom. -  kezdte el tanítani Suzit. Aki értő tekintettel bólogatott. Logikus... Akkor sok víz fog kelleni. hátrafordult, hogy megnézze, van-e "sok" víz, és kissé riadtan tapasztalta, hogy annyira nem...
- Van itt kút? Reg-gel hozok még vi-zet... - kérdezte bátortalanul. Szerette volna minél jobban viszonozni Eidének a gondoskodást.
- Nem tudom. Kell lennie. Amit én használtam az a esőgyűjtőből volt. - válaszolt Eide, majd hozzá tette - Ne felejts el őrködni, jó? Miattam... ne aggódj... -
- Vigyá-zok rád! - mondta Suzi, kicsit olyan hangon és arckifejezéssel, mintha a élete legszebb ajándékáról beszélne.
- Köszi, Suz. Drága vagy. -  köszönte meg Eide a gondoskodását. Suzi válaszul ragyogó mosolyt küldött Eide felé, aztán közelebb húzta a kis széket az ágyhoz, és leült. De csak azért, hogy 3-4 perccel később felpattanjon, és megtöltse a poharat vízzel. Aztán 5 percenként kérdezgesse Eidét, nem-e kér inni.
- Ilyen gyorsan nem tudok inni, de köszönöm. - válaszolta mosolyogva Eide. Aztán nemsokára el is aludt.
Suzi ezután felváltva kezdte figyelni az ajtót, és az ágyat, néha hosszabban leragadó szempillákkal, de nem felejtve el, hogy őrködjön.
Reggelre azért teljesen elfogyott az ereje, így mikor Eide felébredt a kissé félrecsúszott ronggyal a homlokán, Suzi az ágy szélére dőlve aludt.
- Hé, kiskatona. Ébresztő, lejárt a szolgálati idő. - ébresztette melegen a nő a kislány. Suzi álmosan megdörzsölte a szemét. Látszott rajta, hogy nem olyan régen aludt el, és ahogy felfogta a szobát és Eidét maga körül, a szék mellől gyorsan felvette az odakészített poharat, és Eidének nyújtotta. Biztos szomjas már...
- Köszi. - hálálkodott Eide, majd gyorsan megitta a vizet. Már kicsivel jobban nézett ki, de még mindig sápadt volt.
- Ennünk kéne valamit. - vetette fel, amire Suzi kicsit még lassan reagálva bólintott. Emlékezett, hogy a tegnapi étel nem fogyott el teljesen, úgyhogy kicsit kipirult arccal érte ment, és mindkettőjüknek elég adagot vitt a tányérban, amit először Eidének adott oda.
- Köszi. - mondta a nő, elfogadva az ételt. - Hogyan érzed magad? Jobban vagy már? - kérdezte. Suzi, szinte a kérdésre válaszként, ásított egyet. Aztán bólintott. Nem volt rosszul... csak álmos. Azt, hogy az őrködés terhelésétől picit felment a láza, nem vette észre. nem volt veszélyes.
Amikor az étel elfogyott, Eide megpróbált felkelni az ágyból.
Suzi kissé aggódva követte a mozdulatait, annál inkább örülve, amikor a nő sikerült felkeljen. Először ugyan visszaesett, de másodszorra sikerült, és nyújtózkodni kezdett.
- És, most... mi lesz? - kérdezte.
- Jól vagy - mondta Suzi, félig kijelentő, félig felkiáltó, félig kérdő hangsúllyal.
- Azt hiszem. Jobban mint tegnap este. - válaszolt a nő, mire Suzi boldogan mosolygott,
- Én - ásított nagyot  - elfá-radtam - mondta, mert Eide kijelentésével az ápolás szükségessége adta erő is elszállt belőle, ahogy megnyugodott.
- Meghiszem azt, apróság. Pihenj le, tiéd az ágy. - [/color] lépett félre az útból a nő. Suzi boldogan megölelte, majd bebújt az ágyba. Még érezte, hogy melegen átölelik, de pár perc múlva más tündérországban járt,
ahol Ő, a nagy és varázslatos lány legyőzte az Eidét támadó betegséget.


_________________
I will bring light to the world. I want to show everyone, that He is gentle, and kind. He can make the world better, and end all the suffering.

Személyes passzív: Ártatlanság
Típus: Passzív
Erősség: III.
Felhasználás: Mágiamentes
Leírás: Suzanne arca és kisugárzása annyira kedves és ártatlan, hogy senki sem gyanakodna arra, hogy egy mélységit szolgál, ameddig ennek nem adja egyértelmű jelét. A körülötte lévők nem támadják meg, és ha bajba kerülne akkor az emberek ösztönösen a védelmükbe veszik. Természetesen amint Suzy használja a képességeit, vagy elmondja, hogy kultista, a hatás megszűnik. Ez a passzív hatás elnyom minden más passzív képességet, mely Suzy-t megzavarná benne.

8[Azonnali] Takonypócok Empty Re: [Azonnali] Takonypócok on Pént. Feb. 14, 2020 11:21 am

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
A sápadt téli nap betegesen sandított be a maszatos ablak vaskos, egyenetlen üvegén. Az ágy mélyén több réteg takaró alatt egy beteg, haldokló test hevert, amiben alig pislákolt az élet pár szikrája... Legalábbis ezt érezte, baja igazából nem nagyon volt, de itt segíteni már csak a vércsapolás tudott volna, ahhoz pedig származásából adódóan nem nagyon fűlött a foga. Nagy levegőt vett, mindezt persze a száján, ugyanis aligha jutott be bármi is az orrába. Jelenleg leginkább csak egy irányba működött a dolog, fújni meg már nem igen volt kedve, mert elfogyott az erre használatos szövet, arról nem beszélve, hogy a durva gyolcs egyébként is kikezdte már az orrát cudar módon, így aligha élvezte azt, hogy a bőrét tovább karistolta a textil. Elégedetlenül mordult egyet fojtottan, s egy nagyot köpött az ágy mellett álló cserépedénybe, aminek csúfságos tartalmát még az Ördögnek se nagyon mutatta volna meg. A torokfájásnak hála elment a kedve attól, hogy tovább nyelje a mandulája mellett gyülekező sárgás mannát, ami viszont ettől függetlenül megállás nélkül termelődött, mintha csak hiányában lett volna. Lassan harmadik napja tartott az állapot, s már igen azt érezte, hogy minden türelme oda volt. Tovább hergelte, hogy mindez könnyedén elkerülhető lett volna, ám pár nappal ezelőtt kissé szerencsétlenül sikerült egy járőrözés, amikor is valami féleszű háza előtt elsétálva véletlen (remélte, legalábbis) reálocsoltak egy nagy veder szennyes vizet, ami a tél derekán nem volt a legszerencsésebb öltözék. Mindezt persze megkoronázta fafejűsége, ugyanis nem kívánta csak ezért félbeszakítani a feladatait, s végül csontig fagyva fejezte be a körutat. Mindez persze nem lett volna nagy probléma magában, de a városban keringő kórság könnyeden megkörnyékezte, s végül. szégyen, nem szégyen, ágynak esett. Ismét erőlködött egy kissé, majd felemelkedett a fekhelyről, ledobva a dunyhákat, melyeket átitatott az izzadtsága. Úgy hallotta, hogy a verejtékezés kiűzi az ember testéből a hasonló nyavalyákat, véletlen sem akarta hát félvállról venni a dolgot. Egyik kuzinját is majdnem elvitte a torokgyík... Amit most érzett, ez akár az is lehetett volna. Nem az volt, persze.
– Dagyaba... Mongy balamit. – borzadályos szédülés lett úrrá zilált feje felett, majdnem vissza is dőlt a párnáira, ám megkapaszkodott a falban, s nagyot nyögött. – Bajd szétszakad a fejem...
– Mit mondjak? – az öreg hangja unott volt, vélhetőleg őt is megviselte az, hogy pár napja itt kellett maradnia. Sosem szerettem a fogságot, most pedig sajnálatos módon a szoba rabja volt. – Ki fogod izzadni, a takonykórba elég kevesen halnak bele, azok is főleg férfiak, hogy sajnáltathassák magukat... Én leginkább erőt vettem magamon, s a műhelybe izzadtam a melegtől, s a vas verésétől. Annál jobb gyógyszer aligha van.
Az öreg kacagott egy kissé. Nem volt hangos véletlenül se, de úgy hatott számára, mintha valaki egy nagy merőkanállal verte volna egy öblös kondér belét, amibe valami ocsmány szennyet forraltak korábban. Minden szó egy borzalmas tortúra volt, arról nem beszélve, hogy a szokásosnál is haszontalanabbnak tartotta az öreg tanácsát. Úgy érezte, hogy a jelenlegi állapotában a fejét alig bírta felemelni, a kalapácsról nem beszélve. Rémlett ám neki, hogy miféle csúfondáros csinnadrattákat tudott rendezni az öreg, mikor bárminemű baja volt... Aligha volt ilyen nagy hős, leginkább a szája járt csak. Sóhajtva (amitől torka kerepelve hördült fel) megkapaszkodott az ágy szélében, s felemelkedett... Valahogy. Minden porcikája sajgott, teljes szelleme meg volt győződve róla, hogy puszta léte megvetette az állapotát, porcai, izmai nem arra születtek, hogy efféle tortúrának legyenek kitéve. Hosszú, túlméretes ing volt rajta, mely akár éppenséggel hálóing is lehetett volna, ám nem az volt. Fogalma sem volt már, hogy mégis honnét szerezte, de alváshoz igen kedvelte, mert az anyag egyébként egész szellős volt, s bár izzadtsága már sárgára ette a hónalját, valamikor szebb napokon egész szemrevaló darabnak hathatott, ha illőnek nem is, persze. Csizmájára pillantott, majd kezdetét vette a kínlódás, amit a lábára való húzásuk jelentett. Ilyen kihívással még a holtmezei csata közepette se találkozott... De végül sikerült neki, s büszkén lépdelt előre, olyan hatást keltve, mintha egy álmos paraszt lett volna, aki kiszaladt a tornácra, hogy elzavarja a szomszédban bagzó kibaszott macskákat.
– Buszáj valami beleget innom... – orra sípolt egyet, majd szépen lassan ismét folyni kezdett taknya. Nagyot szipogott, amii rögtön köhögésbe, s fuldoklásba fordult. Ez nem az ő napja volt, közel sem. – Kamilla, vagy valami... Könyörgöm... Csipkebogyó. 
Az ajtóhoz botorkált, majd kitárta azt. A keringőből hűvös, de friss levegő szivárgott be a szobába, ami mindenképpen meglepte. Most ismerte csak fel, hogy lényegében mennyire is áporodott szaga volt. Hirtelen úgy érezte magát, mint egy lábas lázas, nyálkás hagymaleves. Ami mindjárt kifut. Ismét köhögésbe kezdett, majd megkapaszkodott az ajtófélfában, s bágyadtan leste a keringő közepén lévő kertet, amit fehérbe borított az Úr. Ott éppen egy fiatal lelkész ügyködött egy nagy lapáttal, gigászi harcot vívva a szüntelen hulló hóval. Figyelte egy keveset, majd hamar köhögnie kellett. A zajra megfordult a férfiú, s meglepetten mérte végig. A lapátot letéve közelébe lépett, időnként szemtelenül tekintve ruhája aljára, ami bizony csak combja aljáig lógott, nem a térdéig. Szőrös lába mondjuk nem lehetett túl érdekes látvány, de ez látszólag Gerfriedet nem zavarta. 
– Áldás, békesség, von Nebelturm. – a férfiú arcát kicsípte már kissé a hó, ugyanis valamiért igen vörösnek hatott. – Mit keres idekint ilyen lengén öltözve?
Méregette egy kicsit a férfit, nem is foglalkozva azzal, hogy mennyire illetlenül volt öltözve a társalgáshoz. Ilyesmi öltözék még egy ablakon való kitekintéshez is alkalmatlan lett volna, nem beszélve egy parókián való megjelenésről. Az éppenséggel más kérdés volt, hogy itt lakott.
– Kissé begfáztam, balami meleg teát kívántam volna. - egy pillanatra megtorpant, majd elmosolyodott egy szipogás után. – Már mondtam, Gerfried, hogy degezz.
A fiatal lelkésztanonc megvakarta kissé az orrát, majd kelletlenül összefonta karjait, s a folyosó végére pillantott. Nem nagyon járt kint senki most, a parókia üresnek hatott, vélhetőleg a tanoncok elcsendesedve koncentráltak tanulmányaikra a szobáikban.
– Igenis, Hilde. Ha kedved tartja, szívesen hozok neked egy bádogedényt, s egy kis kamillát. A tűzhelyre akasztva megfő a szobában is. Esetleg egy kis fokhagy... – a férfi elhallgatott, majd folytatta. – Sajnos oly drága mostanság a méz, aligha akadna bárhol is, pedig biztos jót tenne a torkodnak. Eléggé galuskás a hangod.
Végigmérte egy kissé a fiatal teremtést, majd nevetni támadt kedve, amit meg is tett. Torka ugatva ontotta a kacagó hangot, mely sajnos hamar fulladásba is kanyarodott. Nem volt különösebben jó ötlet kacagásba kitörni. Végül ismét nagy levegőt vett, majd kurtán bólintott.
– Dem vagyok egyébként sem édesszájú, de igen begköszönném, a teát. Fokhagymát is hozhatsz. – mosolyodott el rosszallóan. – Hihetetlennek dalálom, hogy bég bindig elhiszitek, hogy dem kedveljük.
A fiatal lelkész zavartan bólintott, majd sebesen megindult a konyha felé, kevés híján akkorát bucskázva a padlón, mint a déli alföld.. Ő maga ellépett az ajtótól, s visszament a szobába, majd az ágya mellett fekvő lándzsára pillantott. Hirtelen vakarózhatnékja támadt. 
– Hmmmm... – pillantott a lándzsára, majd egy kis habozás után megszólalt. – Hogy kell teát csinálni?

9[Azonnali] Takonypócok Empty Re: [Azonnali] Takonypócok on Pént. Feb. 14, 2020 9:13 pm

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Remek élmény az ez egyre fehérebb (valamelyik nap konkrétan elgondolkodtam, él-e még elgondolkodtam, él-e még igazából), morc inkvizitorok ápolása. Olyankor nem tud az ember elég gyors, elég precíz és elég gondolatolvasó lenni...
Különösen akkor élmény ez, amikor ez a néhány napnyi sürgés-forgás a beteg körül elég, hogy nekem is fájni kezdjen kissé a fejem és a torkom, és a tűz mellett is fázzak. Azt pedig nem tehettem meg, hogy pihenek, mert a mentorom alig, hogy kilépek mellőle a szobából egy kérését teljesítve, már követeli, hogy ezt meg az, meg mindent IS de azonnal intézzek neki. Amikor meg végre nyugtom lett volna, akkor Tertulius püspök kéretett magához, Isten tudja minek... fantasztikus lesz, bármit is akar...
De legalább a formalitások után egyből a tárgyra tér.
- Boszorkánygyanús eset. Ki kell vizsgálni. Testhezálló lesz. - magyarázza Mattheusnak, hátradőlve a székében. Miért van ettől az egésztől rossz érzésem?
Matheus nyitja a száját hogy válaszoljon. Egyre nagyobbra és nagyobbra nyitja, majd hatalmasat tüsszent, és mint aki jól végezte dolgát, ruhaujjába töröli az orrát.
- Hag- Tertullius püspök, - próbál a formalitásoknak megfelelően szólni, miközben felszív egy nagy adag taknyot - sürgős? -
-Ehhez egyedül is elég lennék - vetem közbe, mielőtt a püspök válaszolna, csak amolyan mellékesen. Tökéletes lett volna. Kipihenem magam út közben, gyorsan megoldom a dolgot a határon, aztán visszafele az erőmet is összeszedem. Közben pedig Matheus zaklatásától is megszabadulok… Ez így már elég, hogy lelkesedjek is a feladatért.
Terulius elfordítva a fejét a tüsszentéssel járó nyáltenger elől, csóválni kezdi a fejét.
- Sajnos az. És veszélyes. Nem küldhetem oda egyedül Robin, még baja esnék. Sokáig tartana míg az esetleges erősítés odaér. Együtt mennek. - bólint megerősítve saját magát. Miért? Miért nem hiszi el, hogy jobb, ha egyedül megyek? Miért nem akar ennyi nyugtot megadni nekem?
Matheus sóhajt, majd köhög. Mindezt olyan hangerővel, hogy talán még a szomszéd épületszárnyban is hallották.
- Robin. Forralj egy kis vizet az útra. - mondja, majd minden további nélkül elkezd kitámolyogni a szobából. Én viszont még nem adtam fel. Túlságosan is szükslégem van a pihenésre.
- Ha veszélyes akkor kettőnket küldeni sem jó ötlet - jegyezem meg, mert ahhoz aztán végképp nincs kedvem, hogy az utazás nyűgjeitől megviselt Matheust istápoljam betegen - amit az utazás biztosan csak rontani fog.
- Bölcs meglátás. Küldök még néhány lovagot. - közli Tertulius nagylelkűen… Szórakozik velem. Egész biztos, hogy szórakozik velem, és direkt érti félre amit mondani szeretnék. Ezt nem hiszem el…  Viszont ennél többet nem tudok kihozni úgy fest a dologból. Csak azt remélem egyszer visszakapja az Úrtól ezt, mert hogy nem elsiklott felette, hogy mindketten fehérebbek voltunk az irodája falánál, az biztos.
Nem sietem el a készülést. Fáradt vagyok, és nem segítenek a tennivalók. Mire odaérek a várakozó, didergő Matheushoz, már örülök, hogy megállni megtudok a lábamon.
- Áh, Robin! Ideje - nyílik nagyra a szája és csak így az arcomba tüsszentene - volt. -
A lovagok közben - akik nem mondanám hogy meglepő módon mind az öten betegek voltak - nem túl komoly sikerrel igyekeztek szekérre szállni.
A tüsszentés ellen az arcom elé emelem a köpenyemet, de ez a mozdulat is elég, hogy megszédüljek kicsit. Szerencsére egy apró lépéssel sikerül megoldanom a dolgot, de tartok tőle hogy nem lesz ilyen szerencsém legközelebb… Mit gondolt Tertulius?
- Itt katasztrófa lesz - sóhajtok, felmérve, hogy a velünk tartó katonáknak az is gondot okoz, hogy a szekérre felszálljanak.
- Hová is megyünk pontosan? - szipog Matheus, mint aki nem hallotta az iménti kijelentést.
- Friedrichwaldba - világosítom fel, szuggerálva a katonákat, hogy végre én is felmászhassak a szekérre. Talán erőre kapok az első megállásig..
- Áh... - pislog Matheus sápatagon - Hogy oda. - helyesel.
Az a pislogás nem tetszik, úgyhogy igyekszem támogatólag fellépni, amennyire erőmből telik..
- Támaszkodjon a szekérnek -  javasolom, mert borítékolható, hogy ha elájul nekem, nem fogom tudni megtartani
- Persze. - közli a mentorom egyetértőn, majd a másik irányba kezd dőlni…Az ördögbe…
Óvatos mozdulattal mellé lépek, és próbálom a szekér felé tolni, hogy az megtartsa a súlyát. Esélyünk nincs bármi komolyat csinálni ebben az állapotban… elindulni is kár. ÉS EZT TERTULIUS IS TUDJA.
- Ugye hoztad a vizet amit kértem? - kérdezi Math, mostmár megtámaszkodva valamelyest.
- Hoztam - válaszolom, mostmár tapodtat sem mozdulva. Már csak azért sem, mert a további mondandóm is köhögésbe fullad. Elmebeteg a püspök, hogy ezt kitalálta.
Matheus bólogat, felmászik a szekérre, és a szélére borulva szeritnem rögtön el is alszik. Legalábbis a horkolásból ítélve.
Én is, amint sikerült leküzdenem a köhögést, a szekérhez lépek, de úgy megszédülök ettől a mozgástól, hogy szinte beesem a szekérbe…
Az egyik lovag észrevette, mi történik, és bár maga is le van gyengülve, felsegít a szekérre, ami így indulhat. Csak azt tudnám mi az Istencsapásának….
Egész biztos, hogy valami gyógyítót kerítenünk kell, de ezen sincs erőm gondolkozni. Ahogy a szekér megindul, az oldalának dőlve szinte azonnal nyugtalan álomba merülök. De legalább álomba…

A szekér Istentudja mennyivel később, hatalmas szélvihar közepette begurul a faluba. Késő délután van, de az utcák teljesen üresek. Hallom a jelzést, hogy itt vagyunk, és érzékelem, hogy nem annyira zajong a falu körülöttünk, mint az megszokott, de nincs erőm felkelni, hogy körülnézzek.-
- Robin. - bök meg Matheus. - Keríts nekünk egy fogadót... - Mondja elhaló hangon.
Nem mozdultam. Nem úgy hangzott, mintha meghalni készülne, nekem viszont biztosan pihenni kell még.
Nem sokáig hagy viszont békén kedves mentorom.
- Robin. - morog, és rá kell jönnöm, hogy nem fogok tudni úgysem pihenni… Az ördög vinne a pokolba….
Egy pillanatig azért elgondolkodom, hogy Matheus miért szólítgatja a testvéremet. Ez elég, hogy a szemem kinyissam. Közben viszont - mielőtt bármit mondanék volna - eszembe jut, hogy rám utal Robinként... Nehézkesen felülök, és kissé erőtlenül reagálok.
- Miben állhatok szolgálatára - kérdezem, megállva, hogy ne úgy fogalmazzak: Mi van már?
- Fogadó. - ásít Matheus. - Menj keríts egyet. - nyúl a zsebébe, és egy zsák váltót ad a kezembe. - De rögvest. - Szív fel egy adag taknyot.
Nem tudom elleplezni a pillantásomat, ami ha létezne ilyesmi, lehet keresztüldöfné a mentoromat, de bólintok, és összekaparva a tagjaimban maradt erőt, lekecmeregek a szekérről. Úgy se hagy nyugtot, amíg el nem intézem a fogadót…
Szerencsém van. Majdhogynem az az épület hasonlît leginkább fogadóra, ami mellett megálltunk.
Még tartva magamat bemegyek. Szerencsére elég kicsi a hely, hogy ne kelljen sokat lépkedni, míg a fogadóst megtalálom.
- Néhány katonának, és két Egyházi embernek kérnénk szállást - mondom a fogadósnak, a végére elhomályosult látással - Kérem, segítsen nekik, nekem … le kell ülnöm - kérem a férfit, akinek úgy tűnt elég meggyőző a sápadtságom.
Matheus és az öt influenzás lovag  nemsokára bedőlnek az ajtón. Nem kell sok hercehurca, hogy a lovagok el is vonuljanak a szobáikba, míg a mentorom a fogadóssal kezd tárgyalni.
- Mondja, fogadós. Van boszorkány a faluban? - tüsszenti képen a férfit.
Amaz morogva odaad neki egy zsebkendőt. Meg tudom érteni, én se akarnám hogy egy idegen alak az arcomba tüsszentsen.
- Volt. - válaszol közömbösen. - Fél éve írtunk levelet az egyháznak, hogy hozzon ítéletet. Kicsit megkéstek. - magyarázza
- Volt? - pislog a betegségtől is belassulva, meglepetten Matheus.
- Igen. Két hete elvitte egy betegség. - árulja el
Matheus erre hatalmasat nyögve egy asztalra borul.
- Hagen kívülről egy nemes - hörgi -, belülről pedig egy paraszt. -
A falnak dőlve hallgatom végig a beszélgetést, és egyrészt örülök hogy ilyen állapotban nem kell dolgozni, másrészt nővérhez nem méltó gondolataim tamadnak Tertulius püspökkel kapcsolatosan.  Menne a fenébe…
Mindenesetre szép csendben megpróbálnék elosonni én is a szobámba, de ez annyira jól sikerül, hogy már a székről felállva megszédülök. Aztán nem is emlékszem mi történt

Jóleső melegségben és puhaságban eszmélek. Amikor pár pillanat alatt összeállt a kép, felpattannék, hogy megkeressem a katonákat és Matheust, de a szobában épp tüsténkedő lány odalép és megállít
- Pihenjen! - kér meg. Válaszul érdeklődnék (nyugton maradva), hogy hol vannak a társaim, ha nem hallanám meg valahonnan a szomszéd szobából Matheus óbégatását a nyers húslevesről.
- Azt hiszem nem kell aggódnom miatta... - jegyezem meg magamnak, mire a lányka mosolyogva bólint
- Holnapra kutya baja sem lesz. Maga viszont pihenjen. - kéri, és kimegy a szobából.
A hangok lassan kintről elhalnak. Helyettük léptek hallatszanak, mire Matheus lép be, nyomában a fogadóssal. A férfi egy tál ragut tesz az ágyam mellé, majd nagyon gyorsan iszkol az inkvizitor agresszív tekintete elől.
- Ne kérj tőlük húslevest. - néz összepréselt szemmel a lányra, aki ekkor tud nagyon gyorsan kiiszkolni a fogadós után, én pedig elnevetem magam Matheust látva.
- Örülök hogy jobban van - mondom kicsit rekedten.
Matheus válaszul beletüsszent a fogadóstól kapott frissen mosott zsebkendőbe.
- Egy hétig itt maradunk "boszorkányra vadászni." - gesztikulál a kezével.
- Bölcs döntés, Atyám - helyeselek, sokkal jobban örülve, mint látszik. Mindenképpen ki kellett pihennem magam, és ha Matheus jobban van, erre lehetőségem is lesz egy hét alatt.
- Természetesen. Elvégre én találtam ki. A másik két lovag is egyetértett, garantálom, hogy mikor felkelnek a másik három is fog. - magyarázza a mentorom, és mepig megnyugszom, hogy a lovagoknak legalább belátóképessége van.
Hevesen bólogatok, azért kicsit reménykedve, hogy nem a nyakamon fog lógni egy hétig, lehetetlenné téve, hogy felgyógyuljak
- Gyógyulj fel gyorsan. Miharabb ki kell derítenünk, hogy van-e cukrászda a faluban. - jelenti ki csillogó szemmel.
- Mindenképpen - bólintok. Kéltem, hogy cukrászda van, de hogy süteményt tudunk szeretni, abban majdnem biztos vagyok. Úgy tűnik ennyit akart hallani a mentorom, met rövid bólintás után jóéjszakát kíván, és távozik a szobámból. A tüsszentése és a fogadós káromkodása jelzi, merre jár.
Ez a hét vagy nagyon szórakoztató lesz, vagy pokoli rémálom... Mindenesetre minél inkább kipihenem magam, annál nagyobb az esély az előbbire, úgyhogy a takarót magamra húzva az oldalamra fordulok, és próbálok aludni.

A lányka ébreszt fel kétségbe esett arccal nem tudom mennyi idővel később.
- Kisasszony, kérem... A társa... Hiába szóltunk neki, hogy eltévesztette az ajtót... Nem hajlandó a saját szobájába visszamenni, és az ott lakó hölgy teljesen fel van háborodva - panaszolja. Már kicsit jobban vagyok, úgyhogy miközben azért óvatosan felülök, megnyugtatóan rámosolyogok.
- Bízd csak rám - mondom bíztatóan - Mutasd, hova tévedt be - kérem, és nemsokára benyitotok a szobába, ahol Matheus bitorolja egy fiatalasszony ágyat.
- Majd később, biztos nem sürgős. - int kezével Matheus anélkül, hogy felnézne és elfordul a másik irányba.
- Pedig a fogadós süteményt készített - jegyezem meg, remélve, hogy kicsábítom ezzel az ágyból. Nem hiszem, hogy el fogom neki mondani, hogy eltévedt egy viszonylag kis fogadóban.
Bejött a dolog: Matheus hatalmasat sóhajtva feláll, és kivonul a szobából.
A lány némán köszönömöt mond, mire legyintek. Igazán semmiség.
Már csak tényleg süteményt kell szerezni, mert abból nagy felfordulás lesz, ha mégsem találok valahol...


_________________

10[Azonnali] Takonypócok Empty Re: [Azonnali] Takonypócok on Vas. Feb. 16, 2020 3:23 pm

Edgar von Schwarzjäger

Edgar von Schwarzjäger
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
‒ Edgar, igazán le kéne pihenned ‒ Freya mérhetetlenül kedves hangja fájón hatolt a tudatomba.
‒ Deb értem biért bondod ezt, teljesen jól vagyok… ‒ dünnyögtem válaszul.

A kisfiú sápadtan, fekete karikákkal a szeme körül két dunyha alatt is reszketett. Máskor úgy érezte, hogy az egész teste egy merő parázs, attól tartott, lángra kap tőle a lepedő, onnan átpattognak a szikrák az asztalterítőre, majd az asztalba kapnak bele, végül a tűz beleharap a függönyökbe, végig nyal a falakon, felfalja az egész házat. De legalábbis az ő testét egész biztosan megzabálja. Amikor nem elviselhetetlen melege volt, akkor megint a hideg tört rá, szinte tűrhetetlenül, nem volt annyi ruha, takaró, olyan jól megrakott tűz, ami enyhíteni tudta volna a didergést.

‒ Teljesen jól bagyok, ne keringjetek bár itt állandóan körülötteb, bint a héják… ‒ morogtam ingerülten a húgaim felé, akik egész nap teákkal, levesekkel meg mindenfélékkel ostromoztak. A francba már, felnőtt tizenöt éves vámpír vagyok már, csak el tudom dönteni, mikor kell teáznom, levest ennem vagy lefeküdnöm.
‒ Edgar, legalább ezt a zsebkendőt fogadd el, ne az ingujjadba töröld a taknyod ‒ kérlelt a vékonyka hang.
‒ Deb is bagyok taknyos…
‒ Deb is bagyok daknyos… ‒ imitált Freya, két ujja közé csippentve az orrát.
‒ A fenébe bár veletek, nőszebélyek! ‒ mordultam fel indulatosan, de végül engedve a nyomásnak elvettem a hülye zsebkendőt, és nagyot trombitálva belefújtam az orromat. Persze semmi sem történt, ugyanúgy nem kaptam levegőt egyik orrlyukamon sem, de ezt a világért sem vallottam volna be a két felcsernek, akik úgy kerülgettek egész nap, mint a Rotmantelek, ha valami érdekes új kórt fedeznek fel.

‒ Edd meg a levesed, kisoroszlán ‒ az édesanya hangja selymes volt, ragadós, mint a méz. A kisfiú belesüppedt, félárbócra eresztett szemhéjai mögül kába tekintettel figyelte a körülötte ténykedő asszony minden mozdulatát.
‒ De deb tudob… ‒ motyogta nagyon panaszos, sírós hangon a kisfiú. A kezéből kifordult a kanál, némi erőfeszítés árán tágra nyitotta a szemeit, kérlelőn meredt az édesanyára. Az lágy mosollyal lépett felé, puhán huppant az ágya szélére. Felvette az elejtett kanalat, elemelte a tálcáról a tányért.
‒ Na gyerünk! Egy kanálkával meg kell enni azért, mert szeretlek – nyújtotta a kisfiú felé. A kanálban gőzölgő, meleg leves tetején aranyfoltocskák úsztak. Az illata még úgy is ínycsiklandó volt, hogy a kisfiú nem igazán érezte a szagokat. Bár már jobban érezte magát, mint korábban, sőt, sokkal jobban, azért nem igazán akaródzott még beismerni ezt, és lemondani a betegeknek járó kényeztetésről.


A leves, amit Hanna főzött, borzasztó volt. Vastagon megállt a tetején a zsír, túlfőttek a zöldségek benne, mindennek a tetejébe ráadásul sótlan is volt.
‒ Deb bagyok éhes… ‒ tiltakoztam lelkesen, persze tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy Hannával szemben semmi esélyem nincs.
Erősködésének hősiesen ellenálltam legalább egy fertály óráig, de végül megtörtem, leültem az asztal mellé, a szalvétát széthajtogatva az ölembe fektettem, és elégedett arckifejezéssel kanalaztam az ízetlen levest.
‒ Ettől leszel majd jobban, meglásd! ‒ mosolygott rám bíztatóan a lány. Ajkai barátságos íve felett, mint két tiszta zafír, őszinte lelkesedéssel csillogtak a szemei.
‒ Dagyod fidob ‒ bólogattam lelkesen.

‒ Beg fogok halni… ‒ panaszolta a kisfiú szomorkás, elhaló hangon. ‒ Ha beghalok, azt akarom, hogy ne sírj, anyuka ‒ nézett egészen komolyan az édesanya szemébe. Az édesanya megbocsátó mosollyal hagyta ott a mosogatást, könnyedén huppant az ágy szélére.
‒ Dehogy fogsz meghalni, Edgar. Még egy kis levest eszel, megiszod a teád… ‒ óhatatlanul elmosolyodott, ahogy meglátta a fiú arcán elterülő tiltakozó kifejezést. ‒ Tudom, hogy nem túl jó az íze, de meglásd, ma még megiszod, holnap reggel meg már sokkal jobban fogod érezni magad, de az is lehet, hogy már kutya bajod sem lesz holnapra! ‒ bíztatta a kisfiút, aki némi kétkedéssel adta fel a harcot: úgy érezte, nincs is ereje vitatkozni.
‒ Hát jól van, de ha bégis dekem lesz igazam, akkor szeretném, ha deb sírnál.
‒ Jól van, fiam, megígérem, hogy nem fogok sírni ‒ biccentett az édesanya, miközben szívére fektette a bal tenyerét.


Másnap végül ágynak estem. Úgy éreztem, lángol a bőröm, attól tartottam, felgyúl az ágy alattam, a lángok pedig talán nemcsak a testem emésztik fel, hanem az egész vámpírtornyot.
‒ Látod, mondtam, hogy beteg vagy. Ha már tegnap hajlandó lettél volna pihenni, ma nem lennél rosszabbul… ‒ állapította meg Freya. Hanna egyetértően bólogatott mögötte, majd kisietett a konyhába, hogy hozzon egy újabb adag levest.
‒ Kérlek, csak a levest de. Ha nem visz el ez a halálos kór, abba fogok belehaldi… ‒ néztem könyörgően Freyára.
‒ Jó, akkor gyógyteát kapsz.
‒ Ah, inkább csak öljetek meg. A dagyszobában megtalálod a számszeríjam.
‒ Nem hiszem, hogy ilyen drasztikus lépésekre szükség lesz. Megyek, főzök egy kis teát.
‒ Jaj, csak a teát de… Inkább a számszeríjat. Még fel is húzom nektek…
‒ Jóóóó, akkor megyünk az ispotályba.
‒ Jaj, csak az ispotályba deee… Inkább megeszem a levest.
‒ És a teából is iszol vagy hívjak felcsert?
‒ A sírásót és a koporsókészítőt hívjátok, hogy vegye le a méreteket. A vasalt fehér idgemet adjátok rám, és a bőrnadrágom. Ha deb tart valabelyikőtök igényt rá, a számszeríjam temessétek velem.
‒ Azért igyál egy kis teát, mielőtt hősi halált halsz a hálóingemben…
‒ De olyan kényelmes...

A kisfiú már sokkal jobban nézett ki, szinte egyáltalán nem is tűnt betegnek. A láz sem kínozta már, a saját fojtogató köhögése sem ébresztette fel éjszakánként.
‒ A játéklovam legyen a tied. A fakardot add Jakobnak, mindig is irigykedett, mert az enyém szebben volt faragva, mint az övé ‒ magyarázott az édesanyának, aki főzéssel volt elfoglalva.
‒ És a cipőd? ‒ érdeklődött a válla felett hátrapillantva a nő.
‒ A cipőm… A cipőm nagy Jakobnak, de majd belenő, add csak oda neki.
‒ Jól van a cipőd odaadom Jakobnak. A ruháiddal mi legyen? ‒ a fakanállal a kezében fordult szembe a kisfiúval.
‒ Azt is add neki oda.
‒ De lehet, megtartok mindent, és akkor majd nem kell a következő kisfiamnak újakat varrnom.
‒ A következő kisfiad?
‒ Hát, persze. Csak nem gondoltad, hogy nem lesz majd egy másik fiam…
‒ Ööö… Dehogy.
Néhány percnyi csend.
‒ Anyuka, azt hiszem jobban vagyok. Mi lesz az ebéd?
‒ Nyúlpaprikás.
‒ Ó, az a kedvencem!


_________________

11[Azonnali] Takonypócok Empty Re: [Azonnali] Takonypócok on Hétf. Feb. 17, 2020 6:31 pm

Ciel von Eisenschnittel

Ciel von Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Nagyon ügyesek voltatok, csodás kis alkotások születtek, pont kellő mennyiségű szenvedéssel Smile Az is tetszett, hogy volt, aki inkább a gyógyító, s volt, aki a "haldokló"szerepében tetszelgett. Szerencsére jó sok humor volt az írásokban, de helyenként (például Edgar, illetve Eide és Su) egészen megható dolgok is születtek, amin őszintén meglepődtem. Nagyszerű alkotások voltak mind, büszkék lehettek rájuk. 

Természetesen mindenkinek jár a jutalom, ami ugye az előre megbeszélt 150 TP. 


Jelzem továbbá, hogy egyedi engedélynek hála Eide is megírhatja a posztot, nem kell sietnie vele. Addig nem archiválom még a topikot. 

12[Azonnali] Takonypócok Empty Re: [Azonnali] Takonypócok on Szomb. Ápr. 11, 2020 7:20 pm

Eideann ní Alasdair

Eideann ní Alasdair
Északi Ügynök
Északi Ügynök
Az évszakok gyönyörűek. A rozsdaszínbe öltözött fakoronás elmúlás-ősz, a nyugodt és fagyhideg tél-halál, az ébredő és újraéledő, virág-tavasz, és az élet-nyár... hol az örömtánc és a napölelés az úr.
Tudjátok mit talált Eide borzalmasan utálatosnak? Amikor ezek keveredtek, amikor nem tudták költői feladatukat ellátni, amikor nem hallgattak a természet parancsszavára. Mint azt a taknyos, fertőtől terhes levegőt hordozó évszak aspiránst, amelyikben megragadtunk a haldoklás és a halál közötti félúton, bezárva egy örök szenvedésbe, megtagadva mindkettő gyönyörűségét és szentségét. Ebben a tragikus időben járva az utakat futott bele egy apró teremtménybe egy erdőfolt ösvényén. Közelebb érve vette csak észre, mikor az útra vetődött rongyos kabátot megnézte megtalálta benne annak tulajdonosát is. Nem nézett ki túl jól.
- Halló? - szólította meg a kupacot, ami erre az bágyadtan megemelte a fejét, és lassan, nehézkesen felült. Az arcocskája teljesen ki volt pirulva, szemei nem emberhez valóan fakó fénnyel csillogtak, és minden levegővételnél jól hallhatóan félresípolt, mint egy lyukas bőrduda. Az apróság kétségtelenül rosszul festett.
Eide gyorsan körülnézett, hátha banditák csapdájába merészkedett bele, de a fák nyugodtak álltak továbbra is, szellő se szlalomozott a szálfák szélein. Nem mozdult a világ.
Lehajolt hozzá.
- Te most velem jössz. - jelentette ki, majd felemelte a földről. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal hogy egyszerűen csak a vállára csapja, hiszen szinte súlytalannak tűnt a kezei közt, de végül az ölébe kapva indult meg - aggódott, hogy még valami baja eshet útközben. A csöppség először még rémülten próbált elhúzódni az érintése elől, de aztán percek alatt megnyugodott, sőt, mintha egy pont után már bújni is bújt volna hozzá. Már ilyenkor. a rongyok közt vergődve és a kosz alatt megbújva is felderengett valami a bájosságából.
Egy mérfölddel visszább sétálva az ösvényen futott bele egy pásztorlakásba, ami épp lakatlanul állt - talán a téli szállásukon lévő jóemberek megbocsátják ha a tavaszit rövid időre kölcsön veszik. A pásztorlakás pont olyan volt mint bármelyik másik; egyszobás, de az minden kényelmet kiszolgált. Az egyik falnál az ágy, a másiknál a konyha, a harmadiknál a kandalló, negyediken az ajtó állt.
Rendben van, talán nem az összes kényelmet, de a nyirkos hideget kint tartotta, és tetőt rakott az ember feje fölé. A prémszőnyegről nem is beszélve, amit ki tudja milyen indokból nem vittek el magukkal költözéskor.
A csöppséget lefektette az ágyra, majd elkezdte megrakni a kandallóban a tüzet. Miközben az első pattintott szikrák felfűtötték a száraz fán a hangulatot, elgondolkozott hogy mit is akart tenni. Persze, elsősorban visszakellett hoznia a kis hideg testet az életbe, de ehhez friss ruhát kellett adnia rá, ami engedi átmelegedni, aztán megkellett töltenie valami ehetővel, igen... nem mintha magára merné hagyni akár egy pillanatig is, pedig vadejtés nélkül nem lesz vacsora. Néhány edényen - és a kötelező bútorokon kívül - üres volt a konyharész.
Jó tizenperce, vagy régebb óta, morfondírozott azon hogy mit is tegyen, minek a végére, végre valahára felötlött benne talán az egyik leglényegesebb kérdés; miért? Semmi se indokolta hogy csak ezért a rongykupacért napokkal visszavesse az utazását; időben oda akart érni a következő városba, nehogy elkerülje megint az északi határezredet. De mielőtt még válaszokat kaphatott volna a saját kérdéseire, a kupac megszólalt. Valószínűleg meg se hallotta volna a gyenge kis hangját ha épp nem mellette állt volna meg.
- Ki vagy? - kérdezte erőtlenül, halkan, darabosan. Meglepően magas volt a hangszíne, olyan mint egy gyermek-teremtményé.
- A nevem Eide. - jelentette ki némileg hétköznapian, miközben leült mellé az ágy szélére.
- Mi a tied? - kérdezte, miközben elkezdte kicsomagolni a kabátjából. Úgy ítélte a házban már elég meleg volt, hogy kibírja néhány fertályóráig, amíg rendbe teszi - talán ki is mossa a ruháját, de mindenek előtt, le kellett vennie.
- Suzi. - válaszolta röviden és rémülten, próbálva elhúzódni előle.
- Suzi. Szép név. - mondta kissé ellágyultan. Szokatlanul ellágyultan, meg is lepődött magán. De legalább megbizonyosodott arról hogy egy kishölgyről van szó, annak ellenére hogy eddig minden erre utalt, biztos nem volt benne.
- Ne menekülj annyit, hasztalan. Egyébként is, annyira biztonságban vagy amennyire lehetsz. - fűzte hozzá megnyugtatásul, folytatva amit elkezdett. A csöppség nem igen ellenkezett, bár nem tűnt úgy mintha megnyugodott volna - még egy könnycseppet is felfedezett a szeme sarkában. Nem tudta hova tenni. A kabátot felmarkolva felkelt, majd azt letette a kandallótól nem messze álló lavor szélére - gyakorlatilag a fürdőszobába. Ami abból, egy vízzel teli vödörből a kandalló tüze előtt, meg egy kissé öreg, kissé száraz szappanból állt.
- Hogy érzed magad? - kérdezte hátrafordulásból, úgy ítélve a víz még kicsit melegedhet. Még nem éretze a fölötte fodrosodó levegőn a hőt - belenyúlni meg majd csak a hülye fog.
A lány megtörölte a szemét, majd egyet bólintott - minden mozdulata kissé sutának hatott, mint akinek nehezére esik mozognia.
Miután mellé telepedett, tenyerét a homlokára helyezte hogy megállapíthassa; forróbb mint az Eispitz kürtője. Nem egy apróságnak való hőmérséklet. A torkán csak minimális volt a meleg, de annak nem kellett volna egyáltalán ott lennie, így gyorsan összerakta a dolgokat.
- Takarózz be melegen. Ha fáznál, van még egy. Azonnal jövök. - mondta, majd a konyhából kihozott egy edényt, amivel belemerített a meleg vízbe. Hamarosan már a konyha asztalnál szorgoskodott azzal a kevéssel amivel dolgozni képes volt.
- Mindjárt lesz számodra valamim. Nem a legjobb, ami csinálható, és borzalmas lesz az íze, de legalább egyben tart. - kommentálta, miközben szorgoskodott. Csak egykét percet kellett hozzá. - Tessék. Ezt idd meg. - adta oda a még gőzölgő italt a lánynak. Egy enyhén zöldes, tea-jellegű valaminek tűnt, aminek a felszínén még különböző füvek úszkáltak.
- Ha szerencséd van, nem lesz sok íze. Ha peched... nos, akkor egy kicsit bunyózni fogunk, bár kétlem hogy sokat tudnál görcsölni jelenlegi állapotodban.
Néhány különböző, bevált fűről volt szó, semmi olyasmi amiknek együtt működnie kéne, és némelyiknek voltak ismert kellemetlen mellékhatásai is egyeseknél, de azonnal akart cselekedni. Nem tudta hogy egy ilyen kis apróság mennyire, és meddig, képes megbirkózni bármi fajta fertővel. Így, vagy úgy, de álomba kellett ringatódnia az álomgyökértől - a kérdés az volt, hogy csak elaltatja, vagy páncélkesztyűvel üti ki. A lázcsökkentő és a mindenrejófű meg remélhetőleg segít összerakni, de akkor is leginkább attól függ az eredmény hogy a kis teste mire képes.
Néhányat értetlenül pislogott, de hallatlan bizalomról adva tanúbizonyságot lassan nekikezdett belekortyolgatni a meleg italba. Látványos volt, ahogy szépen lassan leragadtak a szemhéjai, majd lassan párnák közé szállt.
Eide igencsak imádnivalónak találta ezt is. A lány nem volt több egy nagy kupac bájnál.
Miután elaludt, alaposan betakargatta, majd kiment az íjával az erdőbe. Muszáj volt, és ennél jobb alkalmat nem tudott volna találni hogy ne ijesszen rá; így hogy nem tudott magáról, csak Eidének kellett aggódnia, vagy félnie. Egy ismeretlen helyen, erőtlenül, egyedül... nem kívánja senkinek.
Már a kilépéskor is érezte hogy lehűlt az idő... a nap is kezdett lassan lemenni. Nem volt közel se megfelelő alkalom a vadászatra. A sötétben alulmarad a vadak látásával szemben.
Ha egyedül lett volna kihúzott volna egy napot evés nélkül, akár kettőt is, de... a beteg kislányt nem hagyhatta így itt. Suzit. Igen, Suzit...
Folyamatosan ő járt a fejében, a kis gyenge, hideg teste az ágyon, és az ártatlan szépség amit magából árasztott... és a neve, igen, Suzi... visszhangzott a fejében. Nem volt pazarolni való ideje.
Mikor visszatért a Nap már az utolsókat rúgta a horizont peremén, szerencsésen belefutott egy ivó vadnyúlba. Szerencsétlen rosszul reagált, rossz irányba próbált menekülni, és rosszul is ugrott. Gyorsan elhadart egy hála imát a nyúltetem fölött, sajnálatnak hangot adva hogy nem tud cserébe mit visszaadni, majd hazasietett.
A víz közben meg majdnem teljesen kihűlt - nem is merte megrakni újra a tüzet amíg nem volt otthon, és az a kevés láthatóan teljesen hamuba roskadt. Hamarosan fát is kell majd hasogatnia. Mennyi munka hirtelen...
Rátekintett a lányra, aki épp a másik oldalára fordult, némileg szerencsétlenül - majdnem lepottyant az ágyról.
Finoman elmosolyodott a látványra, majd folytatta útját hogy minden rendben legyen. A mosóvizet újraminősítette főzővíznek, majd nekilátott vacsorát csinálni - pörköltet. Azt ugye mindenki szereti, nem?
Előtte azért megkellett nyúznia az állatot, ami bár a régi klánmódszerrel egészen könnyűen megoldható, attól még igencsak véres volt és nem szép a szemnek. Általában azonnal a vadejtés helyszínén megejtette volna a dolgot, kibelezve a belsőségeket, azzal megjutalmazva a vadásztársát, de egyrészt azonnal hazaakart érni hogy láthassa a lányt, másrészt pedig... már hosszú ideje nem volt vadásztársa. Se eb, se sólyom... lánykora óra, ha minden igaz.
Gyorsan úgy fordult hogy a hátával kitakarja a műveletet, és gyorsan nekikezdett, mielőtt még mielőtt szembesülnie kell a lánykának a vértömeggel.
Az étel lassan készülgetett, de előre tudta hogy nem lesz a legjobb a világon. Néhány fűszernövényt bár hordott magánál, jóval üresebb lesz mint amire egyébként képes lenne. A bőr még később jól jöhetett, és az undorító részeket kivitte a ház elé, maga a vér maradt - a takarítás csak egy későbbi lépésnél lesz opció.
A mozgást hall, így hátratekint, ahol örömmel konstatálja hogy az apróság mosolyog. Ennél jobb visszajelzést nem is kaphatott volna.
- Jól aludtál Suzi, éhes vagy? - tette fel a kérdéseket, kezében egy vihar látott fakanállal. Az ételnek már abban az állapotban kellett lennie amikor kezdett összefőni, és csak várni kellett szinte hogy jó legyen.
Válaszként hangosan felkordult a gyomra, majd egy hivatalosabbal bólintott is.
- Jól van, egy kicsit még várni kell vele hogy kész legyen. - mondta, ellépve a tűzhelytől, majd folytatta. - Addig is, elmondanád mit kerestél az út szélén ilyen állapotban?
- Én... - kezdte bizonytalanul a választ, de hamar megtalálta a hangját. - U-taztam vol-na a leg-kö-zelebbi falu-ba. - - válaszolta kissé nehézkesen. Vajon a torkára jobban rákúszott a láz?
Vett egy nagy, aggodalommal teli levegőt a válasza előtt.
- És mi volt fontos annyira ebben az utazásban hogy muszáj legyen megbetegedni közben?
Nagyokat pislogott a válasz előtt... nem szokhatott hozzá hogy kérdéseket tegyenek fel neki. - Én min-dig u-ta-zom. - válaszolta végül.
- Egyedül? Ilyen kicsiként?
- Így le-het so-kat tanul-ni. -
Persze. Ismerte a dolgot. Hirtelen borzalmasan hálás lett hogy amikor nem maradt senkije volt valaki aki vigyázzon rá és felnevelje.
- Mondcsak, mióta vagy egyedül? - kérdezte, visszalépve az ételhez, megszagolva a gőzét. Kezdett jó lenni.
- Régó-ta - - válaszolta zavartan. Nem emlékezett rá, vagy... szégyellte elárulni?
- Régóta, huh... - motyogta magának, majd úgy döntött, kész a vacsora. Elkezdett szedni egy tálba. - Elkészült, remélem ízleni fog. - mondta, odavéve az ételt az ágyába. Ahogy odanyújtotta neki az ételt, azonnal nézte is a homlokát - lejjebb ment, bár még mindig forró volt.
- Kellemetlenül érzed még magad?
Azt tanították neki, hogy csak akkor kell bármit is gyógyítani, hogyha fájdalmat vagy kellemetlenséget okoz. Minden más csak megerősít, és ehhez tartotta is magát. A kicsi lányba minden plusz erő elfért.
Talán szegényke még egy íjat se tudta kifeszíteni.
- Köszö-nöm! - mondta hálásan, mielőtt lassan, apránként enni kezdett. Hatalmas önuralma lehetett, bárki más mohón esett volna neki, ha forró, ha nem. Válasz gyanánt csak a fejét rázta, de közben továbbra is mosolygott. Csupa derű.
- Annak örülök. Lassan rendbe kell jönnöd. - jelentette ki, majd kicsit eltávolodott a lánytól.  - És most mihez kezdjek veled? - tette fel hangosan a költői kérdést, majd lassú sétába fogott, fel-alá azon a néhány négyzetméteren.
Fel alá járt a kis lakásban, időről időre verbalizálva a gondolatait. Minden észérév ellenére összekaparta és rendbe hozta, de sose jutott dűlőre annak kapcsán innentől hogy legyen. Ő a felnőtt, neki kellett gondoskodnia róla, de legalábbis döntenie a sorsáról. Küldje csak el miután lábra áll? Ideig utazzon vele? Vagy akár...
Szépen lassan felidegesítette magát így.
- Mi legyen, mi legyen... Innentől már boldogulnia kéne, nincs szükség továbbiakban rám... de mégse hagyhatok egy kislányt csak magára.
Nehéz döntés volt. Mind a klán, mind a személyes meggyőződése az volt, hogy itt kell hagynia. Nem kell belenyúlni dolgokba, ami működik az működik, és erős embereket a nehéz idők szülnek. Minden egyszerűen egybevágott, nem beszélve arról hogy ezek a tanok nem hagyták eddig cserben.
De nagyon jól emlékszik arra, milyen volt szinte egyedül felnőni. És valami megmagyarázhatatlan érzés nem akarta elmenni hagyni... de ezt egyelőre eltudta hessegetni.
Hangosan felsóhajtott.
- Valakinek felkell téged nevelnie.
Meglepően felpaprikázva válaszolt.
- Fel-nőtt vagyok!
- Tessék? - válaszolt Eide értetlenül és meglepve. Teljesen kizökkentette a válasz a gondolatmenetéből.
A kis kivörösödött arcával, nem beszélve a felfújt, gyermekien pufók arcáról, határozott tekintetével és aprócska dühével borzalmasan édes volt. Nem tudott már a szíve hova puhulni.
- Én... Óh. Persze. - mondta kaján vigyorral, majd lehajolt hozzá, összeborzolva Suzi haját. - Te már nagylány vagy, ugye?
Önelégedetten bólintott, majd köhintett egyet. Szinte csak emlékeztetve hogy a lány mindig beteg.
- De most még pihenned kell, ne hagyd hogy felhergeljelek. - mondta békítően, majd nekilátott annak a ruhamosásnak ami egy ideje már várt rá. Újratöltötte a vödröt, és tűzre rakta. Egy pár percig várt, közben mosolyogva nézve a lányt, majd nekilátott.
A kabát a meleg vízbe mártódott, majd szappannal és mosóráccsal elkezdte óvatosan dörzsölni a szövetet. Öregnek tetszett, így ügyelt rá hogy nehogy darabokban kössön ki. Meglepően fáradtnak érezte magát ehhez, de próbált nem törődni vele. Nem kellene ilyen gyorsan elfáradnia.
- Hogy élsz túl, így faluról falura utazva? - kérdezte közben, látva hogy ébren van. Igazi kis bajnok volt a lány.
- Dol-gozom, se-gítek... - mondta, értetlenkedve.
- És ebből szerzel annyit hogy elélj?
Csak bólintott.
Zavarták ezek a válaszok. Nem ezekre számított. Egyrészt különös, hogy egy utazó napszámosra nem gyanakodva nézek a többször is megszenvedett népek, és hogy van pénzük alkalmazni, másrészt pedig...
- És boldog vagy így? - kérdezte, jobban nekiveselkedve a munkának. Szinte már lihegett két mozdulat között, és közben kiderült, hogy túlpakolta a tüzet - nem kéne ennyire melegnek lennie...
- Nem rossz így... - mondta kicsit bizonytalanul - So-kat tanulok a vi-lágról! - győzködte a vadászt. Már megint ez... mást nem is ismert, mit is felelhetett volna... Szegényke...
- Lehet másképp is sokat tanulni... Kevésbé kényelmetlenül... Kevesebb dolgot föladva... - mondta, lassan. Lassabban forogtak már az agykerekei is.
Kérdően pislogott, kissé félrebillentve a fejét.
- Hogy?
Elszomorodott. Valószínűleg elképzelni se tudja.
- Akár egy helyben is, vannak bölcs emberek akik rengeteget láttak, és rengeteget tudnak tanítani. De utazhatsz is, kevésbé kitéve a világ veszélyének. Kevésbé... magányosan.
- Nem vagyok magányos. - jelentette ki, meglepetten összeszedetten, majd azonnal megkérdezte: - Jól vagy?
- Teljesen... Jól... - mondta, egyre nagyobb elszántsággal. Olyan buta az egész helyzet... olyan... buta...
Miért érzi magát egyre gyengébbnek? Miért érzi magát... olyan... lassúnak...
Hosszú nap volt... igen, kimerítő. Egy betegre ügyelni nem kis munka, főleg úgy hogy mindent az utolsó pillanatban és kapkodva tett meg érte. Nem kell drámakirálynőzni. Talán egy kicsit megszédült, de semmi több. Megtörölte a homlokát.
- Miért kérded? - válaszolta, miközben abbahagyta amit csinált hogy leüljön a földre, háttal a falnak. Azonnal elfog múlni a szédülés, csak pihennie kell. Egészen biztosan.
- O-lyan... pi-ros lett az ar-cod... És fé-nyes... Meg fe-hér is!
- Ahonnan én jöttem ott mindenki... ilyen. - mondta erőtlenül, feltűnően nagy szóközi hézagokkal. Mi lelhette hirtelen? Ennyire fáradt csak nem lehet.
Őszintén belegondolva, talán csak a jellegzetesen sápadt bőr volt népének a sajátja, de a többit valahogy nem vette fel. Csak nagyokat lélegzett. Szinte lerohanta a kimerültség...
Egyre inkább eluralkodott rajta a fáradság. Képes lett volna ott ültében elaludni. A feje is néha előre hanyatlott, küzdve az álomvilág hívogatásával.
- Kezd késő lenni. Aludnunk kéne. - ajánlotta, mire a kislány némi fáziskéséssel, kicsit arrébb húzódott hogy helyen csináljon a vadásznőnek.
- Én még nem vagy-ok annyira ál-mos. - tette hozzá, mellékesen. Talán kicsit bizonytalanul.
- Nem baj... pihenned kell... - mondta, miközben nemet intett a fejével. - Nem túrlak ki a helyedről. Egyébként is... - próbált meg felállni, nekitámaszkodva a falnak. - Valakinek figyelnie kell... az ajtót. Őrt állni... kell.
Nem pihenhet. A vadonban valakinek mindig figyelnie kell, nincs mese, nincs teljesen biztonságos menedék. Vigyáznia kell az apróságra.
- Én is tu-dok őrt áll-ni! - jelentette ki, meglepő vidámsággal. Csupa báj és lelkesedés.
- Nem-nem, te beteg vagy. Neked... pihenned. Kell.
- Már job-ban va-gyok. - felelte kissé felhúzott orral - És ha baj van szó-lok ne-ked!
Ez a lány tényleg elhitte hogy már egészen felnőtt. Olyan... nagylányos. Olyan... elragadó...
- Hmm... - mormogta. Érezte, hogy nincs abban az állapotban hogy rendesen őrt álljon. Nem lett volna sok értelme ha elalszik közben, az mindenkit veszélybe sodorna. Talán...
- Jól van, legyen. Nem örülök neki, de... legyen. Ha egy kicsit is fáradtnak érzed magad, akkor... akkor felkeltesz és átveszem. Nem merítheted ki magad. - mondta, miközben érezte hogy a fáradság tompasága végigterjed rajta. Boldogan felpattant az ágyból.
Mármint, láthatóan nagyon ügyelt arra hogy óvatosan másszon ki, de mégis kimászott, így felelőltenül viselkedett.
- Nem mondtam hogy... kellj ki az ágyból. - mondta, kissé bizonytalanul állva a fal mellett. Nem mert arrébb menni egyelőre.
- De... fek-ve nem le-het őrköd-ni. - pislogott őszinte csodálkozással Eidére. - És ál-va sem alud-ni. - tette hozzá látva, hogy a nő nem igazán készül a lefekvéshez.
- Nem láttál még elég... - mondta, miközben egy kissé megrogyott, mint egy részeg aki elveszti állóhelyében az egyensúlyát, majd megkapaszkodott felemásan a falban. - ... fáradt embert.
Szinte kipattant, mint a rugó, hogy megpróbálja Eidét elkapni. Nem volt rá szükség, de az aggodalma borzalmasan édes volt.
- De, te is na-gyon fáradt vagy... - állapította meg a nyilvánvalót. Nem tudta átverni, minden igyekezet ellenére.
Gondolkodott. Valahogy megkellett győznie hogy ne vegye el az ágyát. Igen, fáradt volt, érezte magán, de majd alszik a földön, a hideg padló majd úgyis jót tesz, amilyen melege van, de... megkellett győzni... erről...
- Nem vehetem el a helyedet... ha elfáradnál kell lennie neked egy helynek... majd a földön...
- De hát meg-be-széltük, hogy ha elfá-radok fel-keltelek... Ad-dig lefe-küd-hetsz az ágy-ba! - hárította mesterien a felvetést. Fenébe. Makacs volt, de kifogyott az érvekből miért ne feküdjön le. Nagyszerű.
Megint érezhette magát gyengének és magatehetetlennek. Fáradt volt, és egyre rosszabb lett a kedve. Veszekedhetnékje volt, de erőtlen volt hozzá. Egyszerűen csak feladta.
- Jó, legyen... - mondta, majd elindult az ágy irányába hogy egyszerűen csak beledőljön. Gyűlőlte ezt az érzést.
Közben a lány nagyon komolyan véve a feladatát a kandalló elé húzta a kis széket, hogy érje a meleg és rálásson az ajtóra. Mint egy apró, kis katona, egy igazi őrszem.
Közben a vadásznő sikeresen elnyújt az ágyon - egyenesen előre, ruhástul, fejjel a párnának, dőlt mint a kivágott fa.
Hamar elaludt. Kelletlenül, és rosszat álmodott; egy lángoló falun kergették végig valakik, kiknek egyenruháját lobogó, tűzvörös palástjuk takarta el, mint ha ők maguk is a tűzrengeteg egy megvadult lángjai lettek volna, akik csak érte akartak kinyúlni. Lovaik patája hangosan tocsogott a sárban, az ő kis lába szintén, amíg... el nem csúszott hirtelen, és homlokkal előre bele nem zuhant egy sárpocsolyába. Hideg, nyirkos mocsok ragadt rá, de egy mozdulattal lesodorta magáról, és futott tovább. Rettegett. Rohant. Hideg verejték ült ki a homlokára. Ők pedig csak jöttek, palástjuk lobog a szélben, mint a tűz, ők maguk a tűz, a sötét paripák a szeme, a sörénye lángból állt, az orruk tüzet löveltek mint a legendák sárkányai, és csak jöttek.
Már majdnem elkapják, már érzi hogy a láng a nyakát nyaldossa, amikor... hirtelen felébred, és izzadságban úszva az ágyon találja magát. Pont ott, ahol lefeküdt aludni. Minden félelme ellenére, nem ugrik fel az ágyban, csak fáradtan nyitja ki a szemhéjait.
Szúrja a szemét a fény, a feje is fáj. Megpróbál azért felkelni, ahogy mindig is szokott ébredéskor - nem pazarolja idejét az ágyban.
- Ma-radj... Lá-zas vagy, pi-henned kell! - kérte egy hang, aki finom érintéssel próbálta még marasztalni. A lány... persze, Suzi az. Suzi...
- És... És se-gítened is mert nem tu-dom mag-amtól mit kell i-lyenkor csinálni... - vallotta be bűnbánó, szomorú arccal.
Dühös volt. Nagyon. Dühös volt a tényre hogy beteg lett - fel se merült benne hogy ez nem lenne igaz, érezte magán bőven ezen a ponton, kár is lett volna tovább tagadnia -, dühös lett hogy ágyhoz lett kötve, mégha időlegesen is, dühös volt magára mert hagyta hogy elkapja a fertőt és gyógyszerre szorult.
A kislányra nem volt dühös, pedig ő volt az egyetlen, akin mégis kiereszhette volna a haragját.
Így, csak kényszer-frusztrált volt és igyekezett emberien viselkedni és úgy tenni mintha semmi baja nem lenne.
- J-jól vagyok, te csak őrködj. Majd csinálok... valamit... - próbált meg felkelni ismét.
- De nem sza-bad felkel-ned amíg ilyen for-ró vagy... - kérlelte tovább.
- Nem vagyok... forró...
Lángolt.
- Csak... meleg van...
- Jaj! - szaladt ki a száján, majd oda is szaladt a kikészített fahasábokhoz, és megrakta a közben ismét haldokló tüzet. Nem értette a dolgot, hiszen izzasztóan meleg volt, de ráhagyta.
Miközben a lányt elment, megpróbált kikászálódni az ágyból, de hamar rájött, hogy nincs meg rá az ereje. Mármint, gyakorlatilag képes lett volna rá, de a próbálkozás közbeni gyengeségérzet egyszerűen kissé fejen kólintotta.
Elkezdett könnyezni.
- Mi a baj? Ne sírj! Min-dent megcsi-nálok amit mon-dasz, hogy hama-rabb meggyó-gyulj! - sietett a lány vissza, szinte pánikba esve. Megfordult a fejégben a gondolat hogy letörli a könnyeit, de ezzel már úgy is elkésett.
Erősen tombolt benne a büszkesége, de mostmár érzelmileg is gyenge volt. Nem volt kedve ellenállni a dolgoknak, csak egy kicsit sírni akart. Végre elengedni a dolgokat, ezt a belül forrón lüktető, mindent emésztő dühöt, amit a gyengesége miatt érez. Minden rossz eddig azért történt vele mert nem volt elég erős ahhoz hogy azokat megváltoztassa, és most képes egy kis megfázás miatt teljesen erőtlen és kiszolgáltatott lenni? Nem tudta elviselni. Egyszerűen csak borult volna nyakába a fájdalom lovának nyakába, hátha elviszi valami olyan helyre ahol az már nem jelent semmit, vagy oda, ahol még nem járt és nem ismerik. Csak egy kicsit sírni...
De nem mintha megengedte volna magának. Ezen a ponton már csak a büszkeségét érezte az egyetlennek, ami némi erőt kölcsönzött neki.
- Nem sírok... - mondta, talán a leggyermekibb dolgot amit egy felnőtt mondhat. Magától visszadőlt a fekhelyére, keresve a helyét a takaró alatt.
Nem találta.
- Kérek vizet. Szomjas vagyok. - mondta, kissé szárazan és érzelemmentesen. Másképp mondva, legyőzve. Nem terhelheti le ezzel a szerencsétlen csöppséget. Hasznos akar lenni? Akkor kap valami feladatot. Talán addig se az ő állapotával törődik.
Kicsit megnyugodva bólintott, majd elszaladt. Pár percbe beletelt amíg visszatért - közben ő csak a plafont tudta bámulni. Megpróbálta magát összeszedni, de nem ment ilyen könnyen.
- Köszi. - mondta, majd elkezdett inni kis kortyokban. Megpróbálta magát türtőztetni, így az ivásban is, hátha képes lesz megint maga fölött tudnia a kontrollt. Gyenge volt, és csak ez a gondolat foglalkoztatta. Visszaadta a poharat, miután kiürítette.
- Lázas vagyok, melegnek kell lennem hogy meggyógyuljak. Emiatt izzadom, így vizet vesztek, ami nem jó. Sokat kell majd innom. - kezdte el tanítani, talán kissé túlzottan is leegyszerűsítve a dolgot, de nem tudta igazából hogyan magyarázza is el.
Ő tudta hogy így van, mert megtanulta, de továbbadni a tudást, ezt szavakba önteni, érthetőre formálni... nem feltétlenül egyszerű.
- Van itt kút? Reg-gel hozok még vi-zet... - kérdezte bátortalanul, miután megfordult. Valószínűleg a vizet kereste, bár... jelenleg abban sem volt biztos hogy egyáltalán ébren van-e.
- Nem tudom. Kell lennie. Amit én használtam az a esőgyűjtőből volt. - mondta. Nem igazán volt már dühös.
Csak szomorú.
- Ne felejts el őrködni, jó? Miattam... ne aggódj... - mondta, elveszítve kissé a hangszínét. Erősnek kell maradni a gyengeségben is, erősnek kell maradni a gyengeségben is, erősnek kell maradni a gyengeségben is és minden rendben lesz. Igen...
- Vigyá-zok rád! - mondta Suzi, miközben valamifajta ártatlan fény vetült ki az arcára - persze csak átvitt értelemben.
- Köszi, Suz. Drága vagy. - mondta, ténylegesen megmelengetve a szívét hogy milyen kis lelkes a lány. Eltudta volna viselni a mosolyát még jó ideig. Vagy talán örökké.
Khm. Bárkiét, őszintén. Túl sokat volt úton egyedül.
Ragyogó mosolyt küldött Eide felé, aztán közelebb húzta a kis széket az ágyhoz, és leült. Nagyon lelkes volt, megállás nélkül a pohártöltés, az őrködés és az aggódás között sodródott mint egy apró kavics a folyóvíz tetején.
- Ilyen gyorsan nem tudok inni, de köszönöm. - mondta, egy kicsit hamis mosollyal. Hirtelen eszébe jutott hogy a gyerekek gyakran idegesítőek, de nem akart hálátlannak tűnni. Miközben idegesítő is bájos.
Oké, ezt abbakellet hagynia. Már a saját gondolatai is idegesítették ezen a ponton.
Előbb utóbb elnyomta az álom; Cér biztos megsajnálta, mert a semmin lebegett, semmivel nem terhelte utazó lelkét a fényvilágban. Reggelre sokkal kipihentebb volt, szinte már semmi baja. Az ágy szélére dőlve, elaludva talált rá Suzira - a kis édes. Megpróbált végig virrasztani.
Eide még csak egy kicsit sem volt dühös, pedig ez lett volna a megszokott. Valahogy nem tudott haragudni erre az apróságra.
- Hé, kiskatona. Ébresztő, lejárt a szolgálati idő. - mondta, kedvesen, szinte anyai melegséggel.
Álmosan megdörzsölte a szemét. Egy kis ébredési tompaság után azonnal a pohár után veti magát és átnyújtja.
Nem, Eide ezúttal nem kommentálta hogy milyennek találta a kislányt. Minden kétséget kizáróan, határozottan nem.
- Köszi. - mondta, majd gyorsan megitta. Határozottan jobban érezte magát valamivel, de nem annyival hogy azonnal csak úgy lerázza magáról. Szerencsére más tünetek nem nagyon jelentkeztek.
- Ennünk kéne valamit.
A lányka bólintott, majd mindkettejüknek hozott a tegnapi maradékból. Persze, elsőnek a “betegnek” adott. Nem olvadt el újra a szíve. NEM.
- Köszi. - mondta, ismét, elfogadva, még hogyha hideg is. De legalább volt mit enniük.
- Hogyan érzed magad? Jobban vagy már? - kérdezte az, aki még épp ágyhoz volt kötve.
Válaszként csak ásított, majd megkésve bólintott egyet. Valószínűleg egész éjjel ébren volt. Olyan imádnivaló ez a csöppség. Eide lassan kezdte azt kívánni bárcsak megtarthatná. Belerakhatná a táskájába és vihetné magával mindenhova.
Gyorsan befalta az ételt - igencsak éhes volt -, majd minek után nem érezte borzalmasan magát, megkísérelt kikászálódni az ágyból. Csak egy éjszakát volt benne, de már nagyon unta.
Mikor biztos volt magában felállt, megszédült, visszaesett az ágyra, majd újra felállt és elkezdett kissé óvatosan nyújtózkodni. Nem túlzottan, szinte észrevehetetlenül.
- És, most... mi lesz? - tette fel a kérdést ami eddig is eléggé foglalkoztatta.
- Jól vagy. - mondta félig kijelentő, félig felkiáltó, félig kérdő hangsúllyal.
- Azt hiszem. Jobban mint tegnap este.
Boldogan mosolygott.
- Én - ásított nagyot - elfá-radtam. - felelte.
- Meghiszem azt, apróság. Pihenj le, tiéd az ágy. - mondta, majd felkelt hogy átadja a helyét.
Mielőtt még képes lett volna végiggondolni hogy hogyan tovább, és végtére is nekikezdeni a készülésnek, arra lett figyelmes hogy átöltelték. Szorosan, és szeretetteljesen. Ez teljesen készületlenül érte - mégha nem is volt maga a gesztus sejthetetlen. A lányka gyorsan belemászott a lepedők közé, és pillanatokon belül már aludt is. Eide kissé még mindig megszeppenve, egészen idegen melegséget érzett - ami kétségkívül nem a láz volt.
Kicsit bizonytalanul állva, hogy mit is kezdjen most az érzéssel és magával, óvatosan Suzi mellé bújt, átölelev és hagyva, hogy kissé még visszaszunnyadjon. Kivételesen. Miközben valami olyasmiról álmodozott, amit még magának se vallott volna be.

13[Azonnali] Takonypócok Empty Re: [Azonnali] Takonypócok on Pént. Ápr. 17, 2020 12:20 am

Ciel von Eisenschnittel

Ciel von Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Neked is lezárva, megérte megvárni, de legközelebb gyorsabb pótlás lenne az ideális. Természetesen írd fel te is a jutalmat Smile

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.