[Azonnali] Takonypócok

- Jól van?
Hogy lenne jól? Oh.. Hogy lehetne jól..? Tragikus sóhaj helyett egy horkantás. És még egy. Aztán egy rettentő...
- HÁÁÁÁ-PCÍÍÍÍ!
Túráztatja magát? Dehogy. Ez mind, mind a borzasztó valóság. Az agresszívan felreppenő szalmaszálak, az elhaló nyögés, és a fájdalmasan hangos lélegzetvétel. Levegőt! Már majdnem sír. Ez az átok. Ez. Fáj a szája, frusztráltságában darabosra rágta, az orra egy - illetve két - nagy dugulás, a füle zúg, a feje fáj, fázik, és olyan szürke és nyomott, és nehéz, és unalmas, és kedvetlen és.. Hogy lehetne jól?
Nyög egyet, visszafúrva a fejét a szalmába.
- Hoztam magának erőlevest.
Mordul egyet a sötétben.
- Még meleg. Most kell megennie.
Eh..
A forró leves.. Égetni fogja a torkát. A száján át kell levegőt vennie. Folyik az orra. Nem is folyik, csak.. folyik. Megállás nélkül. Két textildarabbal tömte be az orrlyukait, mindhiába.
Az az átkozott kakas is.. Egész éjjel..
- Itt hagyom az ajtóban. Egye meg mihamarabb.
Morogva rúgja magát beljebb a szénába. Meghalni volna jó. Mert „jőni fog, ha jőni kell, a nagyszerű halál”.. Persze. Csakhogy nem jön. Egyedül a takony.
Végighallgatja a gazdasszony létrán letrappoló lépteit. Vastag parasztcipő, nyikorgó fokok. Odakint száraz hideg, a szél bevág a nyitva hagyott padlásajtón. Tavaszi napsütés a hideg évszak derekán. Tiszta kék ég, vakító fény, a parasztudvar meleg homokjában hempergőznek a macskák. Jó lenne fetrengeni velük. A lovakkal a nyitott, zöld füves karámban, nyargalni, ahogy eddig, sütkérezni a napon..
- HÁÁÁP-CÍÍÍ!
Azt a mocskos, rohadt..
Szitkozódva vágja ülésbe magát a szalmába. Aztán oldalra vetődik. Hasra, hátra, körbe, elássa magát, aztán felül, rúgkapál, csapkod, oldalra veti a fejét, némán, de annál látványosabban, dacosan harcolva az elemekkel..! - hisztizik. Legalább két percig. Aztán persze rájön, illetve eddig is tudta, pontosan tudta.


A leves még meleg. Már nem forró. Krumpli és répa darabok úszkálnak benne. Szegényes, de finom. Meleg. Az élesen kaparó torkának éppen tökéletes.
- HÁÁÁP-CÍÍÍÍ!
Félreköp. A felkarjával törli meg a száját. Egy ideje nem használ zsebkendőt. Nincs mit kifújnia, minden csak csöpög, arra meg a kendő nem jó, de persze mindeközben be van dugulva. Erre a betegségre nem vonatkoznak a logika törvényei. Manflu. Életében nem hallott még róla. A gazdasszony szerint akkor kapta el, amikor elment lovagolni még a hét elején. Vékony ingben, szikrázó napsütésben, lobogó hajjal, a közeli dombokon vágtázva fel-alá, belenevetve a szélbe.. Persze. Kizárt. Soha nem betegedett még meg, főleg nem lovaglás miatt. Biztos valamelyik piaci kofa köpte rá, valamelyik hajnalban, mikor vásárolni ment. Azóta persze ügyel arra is, hogy megtörölje az almákat, amiket Nyálasnak ad. Az kéne még, hogy a ló is elkapja.
Kiszürcsöli a fatálacska aljáról a maradék langyos, vizes levet. Ah. Egy pillanatra kitisztul az orra, ahogy felnéz a délelőtti falu nyugalmában, de mielőtt fellélegezhetne.. Ah.
De az ügy nincs elveszve.


- HÁÁÁÁÁÁÁpp-cÍÍÍÍÍ!
Azt a rézfánfütyülő k*...
Fúúú. Az-az. Flúúú.
A csirkék felrebbennek mellőle ijedtükben, a lovak a karámból utánanyerítenek. Mh.. Mordul egyet, körbefordulva maga körül szórva tovább a tenyeréből a magot. A kakas gonosz pillantása minden mozdulatát feszült figyelemmel követi. Amióta a múltkor megkergette, azóta bezárja az ólba, akárhányszor bemegy etetni. Aljas egy dög. Majdnem mint egy kecske.
Ráölti a nyelvét a peckes madárra fordultában, sötéten elvigyorogva magát, ahogy a vörös taréj berzenkedve felemelkedik. Oh, édes a bosszú..


A felkarjával dörzsöli meg az orrát. Már arra sem veszi a fáradtságot, hogy érdekelje. Hogy mennyire éget a torka, ha köhögnie kell, kis híja, hogy nem vért köp, fájnak az izmai, remegnek a vasvilla máskor könnyed súlya alatt, fáradt, mintha egy búra lenne a fején, nem hall rendesen, és lebillen az álla, ha nem tartja meg erőnek erejével, a nyakizmai állandó, görcsös feszültségben tartásával, nem érez semmit, minden szürke, és eh..
Az istálló melegében izzad az inge fölé vett mellény alatt, de a gazdasszony szerint jót tesz, ha kiizzadja magából. A rendes náthára talán jó is lenne. De erre a kóros, nagyon komoly - talán halálos is! - förtelemre kizárt. De mindent megpróbál. Még fokhagymát is hajlandó volt elfogadni, de ami rosszabb, sokkal rosszabb, az asszonyság messze földön híres házi szilvapálinkájára is igent mondott.. Kirázza a hideg az emlékre. A kupica folyékony tűz egész éjjel marta a gyomrát. A helyzet valóban válságos. Kritikus. Katasztrofális.
És a lovak odakint nyargalásznak..
Vágyakozva néz ki utánuk a lankás, napsütéses, meleg domboldalra. Hacsak egy percre is kapna levegőt.. Kipucolná az állásokat seperc alatt, hozna ropogós friss szénát, vizet, odakint egyesével, szépen, akkurátusan lecsutakolná a patásokat, a hajába túrna közben a szél, égetné a hátát a nap a sötét felsőben, és aztán, ha kész lenne elmehetne megint lovagolni Nyálassal, a lemenő Nap utolsó sugaraiban fürdetni az arcát.. ah. Hacsak egy percre kapna levegőt..!
- HÁÁÁÁÁPPP-CÍÍÍÍÍ..!
Az álomkép azonban épp a szemközti állás ajtaján csattan széjjel.


Ne fázz meg.
Te is.
Te se.
Türelmesen irányítja be a tolakodó mén hátsóját az állásába.
Nem, ma éjjel nem maradhatsz kint. Nem, akkor sem, ha hisztizel. Ne fázz meg.
A homlokának feszül a puha ormány.
Nem, ne ellenkezz, menj be.
A széles szügynek feszülve tolja be Nyálast az illatos szalmába.
Menj be, higgy nekem, nem akarsz megfázni.
Elégedetlen, meleg horkantás a tarkóján. Elvigyorodik rá. Hisztis fejrázás, de már nyert.
Úgy, legyél jó ló.
Leemeli a laza kötőféket a mén pofájáról, lesöpörve egy szénaszálat a fényesre fésült szőrről.
Helyes - bólint magának megerősítésképpen, ahogy végignéz az illatos lovon, az illatos állásban, az illatos többi lovak között, az illatos istállóban.. Mh. Minden tiszta. Friss. Már-már üde. Bár odakint havazik. A délelőtti, tavaszi napsütés után az estebéd-ideji havazás. Mi sem jobb ilyenkor, mint bemászni a padláson felhalmozott új szalmakupacba. Mintha tiszta ágyneműben aludna. Nem tehet róla. Imádja a friss szalma illatát. De még bemegy gyorsan a leveséért. A gazdasszony ragaszkodik hozzá.
A pálinkához is.

‒ Edgar, igazán le kéne pihenned ‒ Freya mérhetetlenül kedves hangja fájón hatolt a tudatomba.
‒ Deb értem biért bondod ezt, teljesen jól vagyok… ‒ dünnyögtem válaszul.

A kisfiú sápadtan, fekete karikákkal a szeme körül két dunyha alatt is reszketett. Máskor úgy érezte, hogy az egész teste egy merő parázs, attól tartott, lángra kap tőle a lepedő, onnan átpattognak a szikrák az asztalterítőre, majd az asztalba kapnak bele, végül a tűz beleharap a függönyökbe, végig nyal a falakon, felfalja az egész házat. De legalábbis az ő testét egész biztosan megzabálja. Amikor nem elviselhetetlen melege volt, akkor megint a hideg tört rá, szinte tűrhetetlenül, nem volt annyi ruha, takaró, olyan jól megrakott tűz, ami enyhíteni tudta volna a didergést.

‒ Teljesen jól bagyok, ne keringjetek bár itt állandóan körülötteb, bint a héják… ‒ morogtam ingerülten a húgaim felé, akik egész nap teákkal, levesekkel meg mindenfélékkel ostromoztak. A francba már, felnőtt tizenöt éves vámpír vagyok már, csak el tudom dönteni, mikor kell teáznom, levest ennem vagy lefeküdnöm.
‒ Edgar, legalább ezt a zsebkendőt fogadd el, ne az ingujjadba töröld a taknyod ‒ kérlelt a vékonyka hang.
‒ Deb is bagyok taknyos…
‒ Deb is bagyok daknyos… ‒ imitált Freya, két ujja közé csippentve az orrát.
‒ A fenébe bár veletek, nőszebélyek! ‒ mordultam fel indulatosan, de végül engedve a nyomásnak elvettem a hülye zsebkendőt, és nagyot trombitálva belefújtam az orromat. Persze semmi sem történt, ugyanúgy nem kaptam levegőt egyik orrlyukamon sem, de ezt a világért sem vallottam volna be a két felcsernek, akik úgy kerülgettek egész nap, mint a Rotmantelek, ha valami érdekes új kórt fedeznek fel.

‒ Edd meg a levesed, kisoroszlán ‒ az édesanya hangja selymes volt, ragadós, mint a méz. A kisfiú belesüppedt, félárbócra eresztett szemhéjai mögül kába tekintettel figyelte a körülötte ténykedő asszony minden mozdulatát.
‒ De deb tudob… ‒ motyogta nagyon panaszos, sírós hangon a kisfiú. A kezéből kifordult a kanál, némi erőfeszítés árán tágra nyitotta a szemeit, kérlelőn meredt az édesanyára. Az lágy mosollyal lépett felé, puhán huppant az ágya szélére. Felvette az elejtett kanalat, elemelte a tálcáról a tányért.
‒ Na gyerünk! Egy kanálkával meg kell enni azért, mert szeretlek – nyújtotta a kisfiú felé. A kanálban gőzölgő, meleg leves tetején aranyfoltocskák úsztak. Az illata még úgy is ínycsiklandó volt, hogy a kisfiú nem igazán érezte a szagokat. Bár már jobban érezte magát, mint korábban, sőt, sokkal jobban, azért nem igazán akaródzott még beismerni ezt, és lemondani a betegeknek járó kényeztetésről.

A leves, amit Hanna főzött, borzasztó volt. Vastagon megállt a tetején a zsír, túlfőttek a zöldségek benne, mindennek a tetejébe ráadásul sótlan is volt.
‒ Deb bagyok éhes… ‒ tiltakoztam lelkesen, persze tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy Hannával szemben semmi esélyem nincs.
Erősködésének hősiesen ellenálltam legalább egy fertály óráig, de végül megtörtem, leültem az asztal mellé, a szalvétát széthajtogatva az ölembe fektettem, és elégedett arckifejezéssel kanalaztam az ízetlen levest.
‒ Ettől leszel majd jobban, meglásd! ‒ mosolygott rám bíztatóan a lány. Ajkai barátságos íve felett, mint két tiszta zafír, őszinte lelkesedéssel csillogtak a szemei.
‒ Dagyod fidob ‒ bólogattam lelkesen.

‒ Beg fogok halni… ‒ panaszolta a kisfiú szomorkás, elhaló hangon. ‒ Ha beghalok, azt akarom, hogy ne sírj, anyuka ‒ nézett egészen komolyan az édesanya szemébe. Az édesanya megbocsátó mosollyal hagyta ott a mosogatást, könnyedén huppant az ágy szélére.
‒ Dehogy fogsz meghalni, Edgar. Még egy kis levest eszel, megiszod a teád… ‒ óhatatlanul elmosolyodott, ahogy meglátta a fiú arcán elterülő tiltakozó kifejezést. ‒ Tudom, hogy nem túl jó az íze, de meglásd, ma még megiszod, holnap reggel meg már sokkal jobban fogod érezni magad, de az is lehet, hogy már kutya bajod sem lesz holnapra! ‒ bíztatta a kisfiút, aki némi kétkedéssel adta fel a harcot: úgy érezte, nincs is ereje vitatkozni.
‒ Hát jól van, de ha bégis dekem lesz igazam, akkor szeretném, ha deb sírnál.
‒ Jól van, fiam, megígérem, hogy nem fogok sírni ‒ biccentett az édesanya, miközben szívére fektette a bal tenyerét.

Másnap végül ágynak estem. Úgy éreztem, lángol a bőröm, attól tartottam, felgyúl az ágy alattam, a lángok pedig talán nemcsak a testem emésztik fel, hanem az egész vámpírtornyot.
‒ Látod, mondtam, hogy beteg vagy. Ha már tegnap hajlandó lettél volna pihenni, ma nem lennél rosszabbul… ‒ állapította meg Freya. Hanna egyetértően bólogatott mögötte, majd kisietett a konyhába, hogy hozzon egy újabb adag levest.
‒ Kérlek, csak a levest de. Ha nem visz el ez a halálos kór, abba fogok belehaldi… ‒ néztem könyörgően Freyára.
‒ Jó, akkor gyógyteát kapsz.
‒ Ah, inkább csak öljetek meg. A dagyszobában megtalálod a számszeríjam.
‒ Nem hiszem, hogy ilyen drasztikus lépésekre szükség lesz. Megyek, főzök egy kis teát.
‒ Jaj, csak a teát de… Inkább a számszeríjat. Még fel is húzom nektek…
‒ Jóóóó, akkor megyünk az ispotályba.
‒ Jaj, csak az ispotályba deee… Inkább megeszem a levest.
‒ És a teából is iszol vagy hívjak felcsert?
‒ A sírásót és a koporsókészítőt hívjátok, hogy vegye le a méreteket. A vasalt fehér idgemet adjátok rám, és a bőrnadrágom. Ha deb tart valabelyikőtök igényt rá, a számszeríjam temessétek velem.
‒ Azért igyál egy kis teát, mielőtt hősi halált halsz a hálóingemben…
‒ De olyan kényelmes...

A kisfiú már sokkal jobban nézett ki, szinte egyáltalán nem is tűnt betegnek. A láz sem kínozta már, a saját fojtogató köhögése sem ébresztette fel éjszakánként.
‒ A játéklovam legyen a tied. A fakardot add Jakobnak, mindig is irigykedett, mert az enyém szebben volt faragva, mint az övé ‒ magyarázott az édesanyának, aki főzéssel volt elfoglalva.
‒ És a cipőd? ‒ érdeklődött a válla felett hátrapillantva a nő.
‒ A cipőm… A cipőm nagy Jakobnak, de majd belenő, add csak oda neki.
‒ Jól van a cipőd odaadom Jakobnak. A ruháiddal mi legyen? ‒ a fakanállal a kezében fordult szembe a kisfiúval.
‒ Azt is add neki oda.
‒ De lehet, megtartok mindent, és akkor majd nem kell a következő kisfiamnak újakat varrnom.
‒ A következő kisfiad?
‒ Hát, persze. Csak nem gondoltad, hogy nem lesz majd egy másik fiam…
‒ Ööö… Dehogy.
Néhány percnyi csend.
‒ Anyuka, azt hiszem jobban vagyok. Mi lesz az ebéd?
‒ Nyúlpaprikás.
‒ Ó, az a kedvencem!

Az évszakok gyönyörűek. A rozsdaszínbe öltözött fakoronás elmúlás-ősz, a nyugodt és fagyhideg tél-halál, az ébredő és újraéledő, virág-tavasz, és az élet-nyár... hol az örömtánc és a napölelés az úr.
Tudjátok mit talált Eide borzalmasan utálatosnak? Amikor ezek keveredtek, amikor nem tudták költői feladatukat ellátni, amikor nem hallgattak a természet parancsszavára. Mint azt a taknyos, fertőtől terhes levegőt hordozó évszak aspiránst, amelyikben megragadtunk a haldoklás és a halál közötti félúton, bezárva egy örök szenvedésbe, megtagadva mindkettő gyönyörűségét és szentségét. Ebben a tragikus időben járva az utakat futott bele egy apró teremtménybe egy erdőfolt ösvényén. Közelebb érve vette csak észre, mikor az útra vetődött rongyos kabátot megnézte megtalálta benne annak tulajdonosát is. Nem nézett ki túl jól.
- Halló? - szólította meg a kupacot, ami erre az bágyadtan megemelte a fejét, és lassan, nehézkesen felült. Az arcocskája teljesen ki volt pirulva, szemei nem emberhez valóan fakó fénnyel csillogtak, és minden levegővételnél jól hallhatóan félresípolt, mint egy lyukas bőrduda. Az apróság kétségtelenül rosszul festett.
Eide gyorsan körülnézett, hátha banditák csapdájába merészkedett bele, de a fák nyugodtak álltak továbbra is, szellő se szlalomozott a szálfák szélein. Nem mozdult a világ.
Lehajolt hozzá.
- Te most velem jössz. - jelentette ki, majd felemelte a földről. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal hogy egyszerűen csak a vállára csapja, hiszen szinte súlytalannak tűnt a kezei közt, de végül az ölébe kapva indult meg - aggódott, hogy még valami baja eshet útközben. A csöppség először még rémülten próbált elhúzódni az érintése elől, de aztán percek alatt megnyugodott, sőt, mintha egy pont után már bújni is bújt volna hozzá. Már ilyenkor. a rongyok közt vergődve és a kosz alatt megbújva is felderengett valami a bájosságából.
Egy mérfölddel visszább sétálva az ösvényen futott bele egy pásztorlakásba, ami épp lakatlanul állt - talán a téli szállásukon lévő jóemberek megbocsátják ha a tavaszit rövid időre kölcsön veszik. A pásztorlakás pont olyan volt mint bármelyik másik; egyszobás, de az minden kényelmet kiszolgált. Az egyik falnál az ágy, a másiknál a konyha, a harmadiknál a kandalló, negyediken az ajtó állt.
Rendben van, talán nem az összes kényelmet, de a nyirkos hideget kint tartotta, és tetőt rakott az ember feje fölé. A prémszőnyegről nem is beszélve, amit ki tudja milyen indokból nem vittek el magukkal költözéskor.
A csöppséget lefektette az ágyra, majd elkezdte megrakni a kandallóban a tüzet. Miközben az első pattintott szikrák felfűtötték a száraz fán a hangulatot, elgondolkozott hogy mit is akart tenni. Persze, elsősorban visszakellett hoznia a kis hideg testet az életbe, de ehhez friss ruhát kellett adnia rá, ami engedi átmelegedni, aztán megkellett töltenie valami ehetővel, igen... nem mintha magára merné hagyni akár egy pillanatig is, pedig vadejtés nélkül nem lesz vacsora. Néhány edényen - és a kötelező bútorokon kívül - üres volt a konyharész.
Jó tizenperce, vagy régebb óta, morfondírozott azon hogy mit is tegyen, minek a végére, végre valahára felötlött benne talán az egyik leglényegesebb kérdés; miért? Semmi se indokolta hogy csak ezért a rongykupacért napokkal visszavesse az utazását; időben oda akart érni a következő városba, nehogy elkerülje megint az északi határezredet. De mielőtt még válaszokat kaphatott volna a saját kérdéseire, a kupac megszólalt. Valószínűleg meg se hallotta volna a gyenge kis hangját ha épp nem mellette állt volna meg.
- Ki vagy? - kérdezte erőtlenül, halkan, darabosan. Meglepően magas volt a hangszíne, olyan mint egy gyermek-teremtményé.
- A nevem Eide. - jelentette ki némileg hétköznapian, miközben leült mellé az ágy szélére.
- Mi a tied? - kérdezte, miközben elkezdte kicsomagolni a kabátjából. Úgy ítélte a házban már elég meleg volt, hogy kibírja néhány fertályóráig, amíg rendbe teszi - talán ki is mossa a ruháját, de mindenek előtt, le kellett vennie.
- Suzi. - válaszolta röviden és rémülten, próbálva elhúzódni előle.
- Suzi. Szép név. - mondta kissé ellágyultan. Szokatlanul ellágyultan, meg is lepődött magán. De legalább megbizonyosodott arról hogy egy kishölgyről van szó, annak ellenére hogy eddig minden erre utalt, biztos nem volt benne.
- Ne menekülj annyit, hasztalan. Egyébként is, annyira biztonságban vagy amennyire lehetsz. - fűzte hozzá megnyugtatásul, folytatva amit elkezdett. A csöppség nem igen ellenkezett, bár nem tűnt úgy mintha megnyugodott volna - még egy könnycseppet is felfedezett a szeme sarkában. Nem tudta hova tenni. A kabátot felmarkolva felkelt, majd azt letette a kandallótól nem messze álló lavor szélére - gyakorlatilag a fürdőszobába. Ami abból, egy vízzel teli vödörből a kandalló tüze előtt, meg egy kissé öreg, kissé száraz szappanból állt.
- Hogy érzed magad? - kérdezte hátrafordulásból, úgy ítélve a víz még kicsit melegedhet. Még nem éretze a fölötte fodrosodó levegőn a hőt - belenyúlni meg majd csak a hülye fog.
A lány megtörölte a szemét, majd egyet bólintott - minden mozdulata kissé sutának hatott, mint akinek nehezére esik mozognia.
Miután mellé telepedett, tenyerét a homlokára helyezte hogy megállapíthassa; forróbb mint az Eispitz kürtője. Nem egy apróságnak való hőmérséklet. A torkán csak minimális volt a meleg, de annak nem kellett volna egyáltalán ott lennie, így gyorsan összerakta a dolgokat.
- Takarózz be melegen. Ha fáznál, van még egy. Azonnal jövök. - mondta, majd a konyhából kihozott egy edényt, amivel belemerített a meleg vízbe. Hamarosan már a konyha asztalnál szorgoskodott azzal a kevéssel amivel dolgozni képes volt.
- Mindjárt lesz számodra valamim. Nem a legjobb, ami csinálható, és borzalmas lesz az íze, de legalább egyben tart. - kommentálta, miközben szorgoskodott. Csak egykét percet kellett hozzá. - Tessék. Ezt idd meg. - adta oda a még gőzölgő italt a lánynak. Egy enyhén zöldes, tea-jellegű valaminek tűnt, aminek a felszínén még különböző füvek úszkáltak.
- Ha szerencséd van, nem lesz sok íze. Ha peched... nos, akkor egy kicsit bunyózni fogunk, bár kétlem hogy sokat tudnál görcsölni jelenlegi állapotodban.
Néhány különböző, bevált fűről volt szó, semmi olyasmi amiknek együtt működnie kéne, és némelyiknek voltak ismert kellemetlen mellékhatásai is egyeseknél, de azonnal akart cselekedni. Nem tudta hogy egy ilyen kis apróság mennyire, és meddig, képes megbirkózni bármi fajta fertővel. Így, vagy úgy, de álomba kellett ringatódnia az álomgyökértől - a kérdés az volt, hogy csak elaltatja, vagy páncélkesztyűvel üti ki. A lázcsökkentő és a mindenrejófű meg remélhetőleg segít összerakni, de akkor is leginkább attól függ az eredmény hogy a kis teste mire képes.
Néhányat értetlenül pislogott, de hallatlan bizalomról adva tanúbizonyságot lassan nekikezdett belekortyolgatni a meleg italba. Látványos volt, ahogy szépen lassan leragadtak a szemhéjai, majd lassan párnák közé szállt.
Eide igencsak imádnivalónak találta ezt is. A lány nem volt több egy nagy kupac bájnál.
Miután elaludt, alaposan betakargatta, majd kiment az íjával az erdőbe. Muszáj volt, és ennél jobb alkalmat nem tudott volna találni hogy ne ijesszen rá; így hogy nem tudott magáról, csak Eidének kellett aggódnia, vagy félnie. Egy ismeretlen helyen, erőtlenül, egyedül... nem kívánja senkinek.
Már a kilépéskor is érezte hogy lehűlt az idő... a nap is kezdett lassan lemenni. Nem volt közel se megfelelő alkalom a vadászatra. A sötétben alulmarad a vadak látásával szemben.
Ha egyedül lett volna kihúzott volna egy napot evés nélkül, akár kettőt is, de... a beteg kislányt nem hagyhatta így itt. Suzit. Igen, Suzit...
Folyamatosan ő járt a fejében, a kis gyenge, hideg teste az ágyon, és az ártatlan szépség amit magából árasztott... és a neve, igen, Suzi... visszhangzott a fejében. Nem volt pazarolni való ideje.
Mikor visszatért a Nap már az utolsókat rúgta a horizont peremén, szerencsésen belefutott egy ivó vadnyúlba. Szerencsétlen rosszul reagált, rossz irányba próbált menekülni, és rosszul is ugrott. Gyorsan elhadart egy hála imát a nyúltetem fölött, sajnálatnak hangot adva hogy nem tud cserébe mit visszaadni, majd hazasietett.
A víz közben meg majdnem teljesen kihűlt - nem is merte megrakni újra a tüzet amíg nem volt otthon, és az a kevés láthatóan teljesen hamuba roskadt. Hamarosan fát is kell majd hasogatnia. Mennyi munka hirtelen...
Rátekintett a lányra, aki épp a másik oldalára fordult, némileg szerencsétlenül - majdnem lepottyant az ágyról.
Finoman elmosolyodott a látványra, majd folytatta útját hogy minden rendben legyen. A mosóvizet újraminősítette főzővíznek, majd nekilátott vacsorát csinálni - pörköltet. Azt ugye mindenki szereti, nem?
Előtte azért megkellett nyúznia az állatot, ami bár a régi klánmódszerrel egészen könnyűen megoldható, attól még igencsak véres volt és nem szép a szemnek. Általában azonnal a vadejtés helyszínén megejtette volna a dolgot, kibelezve a belsőségeket, azzal megjutalmazva a vadásztársát, de egyrészt azonnal hazaakart érni hogy láthassa a lányt, másrészt pedig... már hosszú ideje nem volt vadásztársa. Se eb, se sólyom... lánykora óra, ha minden igaz.
Gyorsan úgy fordult hogy a hátával kitakarja a műveletet, és gyorsan nekikezdett, mielőtt még mielőtt szembesülnie kell a lánykának a vértömeggel.
Az étel lassan készülgetett, de előre tudta hogy nem lesz a legjobb a világon. Néhány fűszernövényt bár hordott magánál, jóval üresebb lesz mint amire egyébként képes lenne. A bőr még később jól jöhetett, és az undorító részeket kivitte a ház elé, maga a vér maradt - a takarítás csak egy későbbi lépésnél lesz opció.
A mozgást hall, így hátratekint, ahol örömmel konstatálja hogy az apróság mosolyog. Ennél jobb visszajelzést nem is kaphatott volna.
- Jól aludtál Suzi, éhes vagy? - tette fel a kérdéseket, kezében egy vihar látott fakanállal. Az ételnek már abban az állapotban kellett lennie amikor kezdett összefőni, és csak várni kellett szinte hogy jó legyen.
Válaszként hangosan felkordult a gyomra, majd egy hivatalosabbal bólintott is.
- Jól van, egy kicsit még várni kell vele hogy kész legyen. - mondta, ellépve a tűzhelytől, majd folytatta. - Addig is, elmondanád mit kerestél az út szélén ilyen állapotban?
- Én... - kezdte bizonytalanul a választ, de hamar megtalálta a hangját. - U-taztam vol-na a leg-kö-zelebbi falu-ba. - - válaszolta kissé nehézkesen. Vajon a torkára jobban rákúszott a láz?
Vett egy nagy, aggodalommal teli levegőt a válasza előtt.
- És mi volt fontos annyira ebben az utazásban hogy muszáj legyen megbetegedni közben?
Nagyokat pislogott a válasz előtt... nem szokhatott hozzá hogy kérdéseket tegyenek fel neki. - Én min-dig u-ta-zom. - válaszolta végül.
- Egyedül? Ilyen kicsiként?
- Így le-het so-kat tanul-ni. -
Persze. Ismerte a dolgot. Hirtelen borzalmasan hálás lett hogy amikor nem maradt senkije volt valaki aki vigyázzon rá és felnevelje.
- Mondcsak, mióta vagy egyedül? - kérdezte, visszalépve az ételhez, megszagolva a gőzét. Kezdett jó lenni.
- Régó-ta - - válaszolta zavartan. Nem emlékezett rá, vagy... szégyellte elárulni?
- Régóta, huh... - motyogta magának, majd úgy döntött, kész a vacsora. Elkezdett szedni egy tálba. - Elkészült, remélem ízleni fog. - mondta, odavéve az ételt az ágyába. Ahogy odanyújtotta neki az ételt, azonnal nézte is a homlokát - lejjebb ment, bár még mindig forró volt.
- Kellemetlenül érzed még magad?
Azt tanították neki, hogy csak akkor kell bármit is gyógyítani, hogyha fájdalmat vagy kellemetlenséget okoz. Minden más csak megerősít, és ehhez tartotta is magát. A kicsi lányba minden plusz erő elfért.
Talán szegényke még egy íjat se tudta kifeszíteni.
- Köszö-nöm! - mondta hálásan, mielőtt lassan, apránként enni kezdett. Hatalmas önuralma lehetett, bárki más mohón esett volna neki, ha forró, ha nem. Válasz gyanánt csak a fejét rázta, de közben továbbra is mosolygott. Csupa derű.
- Annak örülök. Lassan rendbe kell jönnöd. - jelentette ki, majd kicsit eltávolodott a lánytól.  - És most mihez kezdjek veled? - tette fel hangosan a költői kérdést, majd lassú sétába fogott, fel-alá azon a néhány négyzetméteren.
Fel alá járt a kis lakásban, időről időre verbalizálva a gondolatait. Minden észérév ellenére összekaparta és rendbe hozta, de sose jutott dűlőre annak kapcsán innentől hogy legyen. Ő a felnőtt, neki kellett gondoskodnia róla, de legalábbis döntenie a sorsáról. Küldje csak el miután lábra áll? Ideig utazzon vele? Vagy akár...
Szépen lassan felidegesítette magát így.
- Mi legyen, mi legyen... Innentől már boldogulnia kéne, nincs szükség továbbiakban rám... de mégse hagyhatok egy kislányt csak magára.
Nehéz döntés volt. Mind a klán, mind a személyes meggyőződése az volt, hogy itt kell hagynia. Nem kell belenyúlni dolgokba, ami működik az működik, és erős embereket a nehéz idők szülnek. Minden egyszerűen egybevágott, nem beszélve arról hogy ezek a tanok nem hagyták eddig cserben.
De nagyon jól emlékszik arra, milyen volt szinte egyedül felnőni. És valami megmagyarázhatatlan érzés nem akarta elmenni hagyni... de ezt egyelőre eltudta hessegetni.
Hangosan felsóhajtott.
- Valakinek felkell téged nevelnie.
Meglepően felpaprikázva válaszolt.
- Fel-nőtt vagyok!
- Tessék? - válaszolt Eide értetlenül és meglepve. Teljesen kizökkentette a válasz a gondolatmenetéből.
A kis kivörösödött arcával, nem beszélve a felfújt, gyermekien pufók arcáról, határozott tekintetével és aprócska dühével borzalmasan édes volt. Nem tudott már a szíve hova puhulni.
- Én... Óh. Persze. - mondta kaján vigyorral, majd lehajolt hozzá, összeborzolva Suzi haját. - Te már nagylány vagy, ugye?
Önelégedetten bólintott, majd köhintett egyet. Szinte csak emlékeztetve hogy a lány mindig beteg.
- De most még pihenned kell, ne hagyd hogy felhergeljelek. - mondta békítően, majd nekilátott annak a ruhamosásnak ami egy ideje már várt rá. Újratöltötte a vödröt, és tűzre rakta. Egy pár percig várt, közben mosolyogva nézve a lányt, majd nekilátott.
A kabát a meleg vízbe mártódott, majd szappannal és mosóráccsal elkezdte óvatosan dörzsölni a szövetet. Öregnek tetszett, így ügyelt rá hogy nehogy darabokban kössön ki. Meglepően fáradtnak érezte magát ehhez, de próbált nem törődni vele. Nem kellene ilyen gyorsan elfáradnia.
- Hogy élsz túl, így faluról falura utazva? - kérdezte közben, látva hogy ébren van. Igazi kis bajnok volt a lány.
- Dol-gozom, se-gítek... - mondta, értetlenkedve.
- És ebből szerzel annyit hogy elélj?
Csak bólintott.
Zavarták ezek a válaszok. Nem ezekre számított. Egyrészt különös, hogy egy utazó napszámosra nem gyanakodva nézek a többször is megszenvedett népek, és hogy van pénzük alkalmazni, másrészt pedig...
- És boldog vagy így? - kérdezte, jobban nekiveselkedve a munkának. Szinte már lihegett két mozdulat között, és közben kiderült, hogy túlpakolta a tüzet - nem kéne ennyire melegnek lennie...
- Nem rossz így... - mondta kicsit bizonytalanul - So-kat tanulok a vi-lágról! - győzködte a vadászt. Már megint ez... mást nem is ismert, mit is felelhetett volna... Szegényke...
- Lehet másképp is sokat tanulni... Kevésbé kényelmetlenül... Kevesebb dolgot föladva... - mondta, lassan. Lassabban forogtak már az agykerekei is.
Kérdően pislogott, kissé félrebillentve a fejét.
- Hogy?
Elszomorodott. Valószínűleg elképzelni se tudja.
- Akár egy helyben is, vannak bölcs emberek akik rengeteget láttak, és rengeteget tudnak tanítani. De utazhatsz is, kevésbé kitéve a világ veszélyének. Kevésbé... magányosan.
- Nem vagyok magányos. - jelentette ki, meglepetten összeszedetten, majd azonnal megkérdezte: - Jól vagy?
- Teljesen... Jól... - mondta, egyre nagyobb elszántsággal. Olyan buta az egész helyzet... olyan... buta...
Miért érzi magát egyre gyengébbnek? Miért érzi magát... olyan... lassúnak...
Hosszú nap volt... igen, kimerítő. Egy betegre ügyelni nem kis munka, főleg úgy hogy mindent az utolsó pillanatban és kapkodva tett meg érte. Nem kell drámakirálynőzni. Talán egy kicsit megszédült, de semmi több. Megtörölte a homlokát.
- Miért kérded? - válaszolta, miközben abbahagyta amit csinált hogy leüljön a földre, háttal a falnak. Azonnal elfog múlni a szédülés, csak pihennie kell. Egészen biztosan.
- O-lyan... pi-ros lett az ar-cod... És fé-nyes... Meg fe-hér is!
- Ahonnan én jöttem ott mindenki... ilyen. - mondta erőtlenül, feltűnően nagy szóközi hézagokkal. Mi lelhette hirtelen? Ennyire fáradt csak nem lehet.
Őszintén belegondolva, talán csak a jellegzetesen sápadt bőr volt népének a sajátja, de a többit valahogy nem vette fel. Csak nagyokat lélegzett. Szinte lerohanta a kimerültség...
Egyre inkább eluralkodott rajta a fáradság. Képes lett volna ott ültében elaludni. A feje is néha előre hanyatlott, küzdve az álomvilág hívogatásával.
- Kezd késő lenni. Aludnunk kéne. - ajánlotta, mire a kislány némi fáziskéséssel, kicsit arrébb húzódott hogy helyen csináljon a vadásznőnek.
- Én még nem vagy-ok annyira ál-mos. - tette hozzá, mellékesen. Talán kicsit bizonytalanul.
- Nem baj... pihenned kell... - mondta, miközben nemet intett a fejével. - Nem túrlak ki a helyedről. Egyébként is... - próbált meg felállni, nekitámaszkodva a falnak. - Valakinek figyelnie kell... az ajtót. Őrt állni... kell.
Nem pihenhet. A vadonban valakinek mindig figyelnie kell, nincs mese, nincs teljesen biztonságos menedék. Vigyáznia kell az apróságra.
- Én is tu-dok őrt áll-ni! - jelentette ki, meglepő vidámsággal. Csupa báj és lelkesedés.
- Nem-nem, te beteg vagy. Neked... pihenned. Kell.
- Már job-ban va-gyok. - felelte kissé felhúzott orral - És ha baj van szó-lok ne-ked!
Ez a lány tényleg elhitte hogy már egészen felnőtt. Olyan... nagylányos. Olyan... elragadó...
- Hmm... - mormogta. Érezte, hogy nincs abban az állapotban hogy rendesen őrt álljon. Nem lett volna sok értelme ha elalszik közben, az mindenkit veszélybe sodorna. Talán...
- Jól van, legyen. Nem örülök neki, de... legyen. Ha egy kicsit is fáradtnak érzed magad, akkor... akkor felkeltesz és átveszem. Nem merítheted ki magad. - mondta, miközben érezte hogy a fáradság tompasága végigterjed rajta. Boldogan felpattant az ágyból.
Mármint, láthatóan nagyon ügyelt arra hogy óvatosan másszon ki, de mégis kimászott, így felelőltenül viselkedett.
- Nem mondtam hogy... kellj ki az ágyból. - mondta, kissé bizonytalanul állva a fal mellett. Nem mert arrébb menni egyelőre.
- De... fek-ve nem le-het őrköd-ni. - pislogott őszinte csodálkozással Eidére. - És ál-va sem alud-ni. - tette hozzá látva, hogy a nő nem igazán készül a lefekvéshez.
- Nem láttál még elég... - mondta, miközben egy kissé megrogyott, mint egy részeg aki elveszti állóhelyében az egyensúlyát, majd megkapaszkodott felemásan a falban. - ... fáradt embert.
Szinte kipattant, mint a rugó, hogy megpróbálja Eidét elkapni. Nem volt rá szükség, de az aggodalma borzalmasan édes volt.
- De, te is na-gyon fáradt vagy... - állapította meg a nyilvánvalót. Nem tudta átverni, minden igyekezet ellenére.
Gondolkodott. Valahogy megkellett győznie hogy ne vegye el az ágyát. Igen, fáradt volt, érezte magán, de majd alszik a földön, a hideg padló majd úgyis jót tesz, amilyen melege van, de... megkellett győzni... erről...
- Nem vehetem el a helyedet... ha elfáradnál kell lennie neked egy helynek... majd a földön...
- De hát meg-be-széltük, hogy ha elfá-radok fel-keltelek... Ad-dig lefe-küd-hetsz az ágy-ba! - hárította mesterien a felvetést. Fenébe. Makacs volt, de kifogyott az érvekből miért ne feküdjön le. Nagyszerű.
Megint érezhette magát gyengének és magatehetetlennek. Fáradt volt, és egyre rosszabb lett a kedve. Veszekedhetnékje volt, de erőtlen volt hozzá. Egyszerűen csak feladta.
- Jó, legyen... - mondta, majd elindult az ágy irányába hogy egyszerűen csak beledőljön. Gyűlőlte ezt az érzést.
Közben a lány nagyon komolyan véve a feladatát a kandalló elé húzta a kis széket, hogy érje a meleg és rálásson az ajtóra. Mint egy apró, kis katona, egy igazi őrszem.
Közben a vadásznő sikeresen elnyújt az ágyon - egyenesen előre, ruhástul, fejjel a párnának, dőlt mint a kivágott fa.
Hamar elaludt. Kelletlenül, és rosszat álmodott; egy lángoló falun kergették végig valakik, kiknek egyenruháját lobogó, tűzvörös palástjuk takarta el, mint ha ők maguk is a tűzrengeteg egy megvadult lángjai lettek volna, akik csak érte akartak kinyúlni. Lovaik patája hangosan tocsogott a sárban, az ő kis lába szintén, amíg... el nem csúszott hirtelen, és homlokkal előre bele nem zuhant egy sárpocsolyába. Hideg, nyirkos mocsok ragadt rá, de egy mozdulattal lesodorta magáról, és futott tovább. Rettegett. Rohant. Hideg verejték ült ki a homlokára. Ők pedig csak jöttek, palástjuk lobog a szélben, mint a tűz, ők maguk a tűz, a sötét paripák a szeme, a sörénye lángból állt, az orruk tüzet löveltek mint a legendák sárkányai, és csak jöttek.
Már majdnem elkapják, már érzi hogy a láng a nyakát nyaldossa, amikor... hirtelen felébred, és izzadságban úszva az ágyon találja magát. Pont ott, ahol lefeküdt aludni. Minden félelme ellenére, nem ugrik fel az ágyban, csak fáradtan nyitja ki a szemhéjait.
Szúrja a szemét a fény, a feje is fáj. Megpróbál azért felkelni, ahogy mindig is szokott ébredéskor - nem pazarolja idejét az ágyban.
- Ma-radj... Lá-zas vagy, pi-henned kell! - kérte egy hang, aki finom érintéssel próbálta még marasztalni. A lány... persze, Suzi az. Suzi...
- És... És se-gítened is mert nem tu-dom mag-amtól mit kell i-lyenkor csinálni... - vallotta be bűnbánó, szomorú arccal.
Dühös volt. Nagyon. Dühös volt a tényre hogy beteg lett - fel se merült benne hogy ez nem lenne igaz, érezte magán bőven ezen a ponton, kár is lett volna tovább tagadnia -, dühös lett hogy ágyhoz lett kötve, mégha időlegesen is, dühös volt magára mert hagyta hogy elkapja a fertőt és gyógyszerre szorult.
A kislányra nem volt dühös, pedig ő volt az egyetlen, akin mégis kiereszhette volna a haragját.
Így, csak kényszer-frusztrált volt és igyekezett emberien viselkedni és úgy tenni mintha semmi baja nem lenne.
- J-jól vagyok, te csak őrködj. Majd csinálok... valamit... - próbált meg felkelni ismét.
- De nem sza-bad felkel-ned amíg ilyen for-ró vagy... - kérlelte tovább.
- Nem vagyok... forró...
Lángolt.
- Csak... meleg van...
- Jaj! - szaladt ki a száján, majd oda is szaladt a kikészített fahasábokhoz, és megrakta a közben ismét haldokló tüzet. Nem értette a dolgot, hiszen izzasztóan meleg volt, de ráhagyta.
Miközben a lányt elment, megpróbált kikászálódni az ágyból, de hamar rájött, hogy nincs meg rá az ereje. Mármint, gyakorlatilag képes lett volna rá, de a próbálkozás közbeni gyengeségérzet egyszerűen kissé fejen kólintotta.
Elkezdett könnyezni.
- Mi a baj? Ne sírj! Min-dent megcsi-nálok amit mon-dasz, hogy hama-rabb meggyó-gyulj! - sietett a lány vissza, szinte pánikba esve. Megfordult a fejégben a gondolat hogy letörli a könnyeit, de ezzel már úgy is elkésett.
Erősen tombolt benne a büszkesége, de mostmár érzelmileg is gyenge volt. Nem volt kedve ellenállni a dolgoknak, csak egy kicsit sírni akart. Végre elengedni a dolgokat, ezt a belül forrón lüktető, mindent emésztő dühöt, amit a gyengesége miatt érez. Minden rossz eddig azért történt vele mert nem volt elég erős ahhoz hogy azokat megváltoztassa, és most képes egy kis megfázás miatt teljesen erőtlen és kiszolgáltatott lenni? Nem tudta elviselni. Egyszerűen csak borult volna nyakába a fájdalom lovának nyakába, hátha elviszi valami olyan helyre ahol az már nem jelent semmit, vagy oda, ahol még nem járt és nem ismerik. Csak egy kicsit sírni...
De nem mintha megengedte volna magának. Ezen a ponton már csak a büszkeségét érezte az egyetlennek, ami némi erőt kölcsönzött neki.
- Nem sírok... - mondta, talán a leggyermekibb dolgot amit egy felnőtt mondhat. Magától visszadőlt a fekhelyére, keresve a helyét a takaró alatt.
Nem találta.
- Kérek vizet. Szomjas vagyok. - mondta, kissé szárazan és érzelemmentesen. Másképp mondva, legyőzve. Nem terhelheti le ezzel a szerencsétlen csöppséget. Hasznos akar lenni? Akkor kap valami feladatot. Talán addig se az ő állapotával törődik.
Kicsit megnyugodva bólintott, majd elszaladt. Pár percbe beletelt amíg visszatért - közben ő csak a plafont tudta bámulni. Megpróbálta magát összeszedni, de nem ment ilyen könnyen.
- Köszi. - mondta, majd elkezdett inni kis kortyokban. Megpróbálta magát türtőztetni, így az ivásban is, hátha képes lesz megint maga fölött tudnia a kontrollt. Gyenge volt, és csak ez a gondolat foglalkoztatta. Visszaadta a poharat, miután kiürítette.
- Lázas vagyok, melegnek kell lennem hogy meggyógyuljak. Emiatt izzadom, így vizet vesztek, ami nem jó. Sokat kell majd innom. - kezdte el tanítani, talán kissé túlzottan is leegyszerűsítve a dolgot, de nem tudta igazából hogyan magyarázza is el.
Ő tudta hogy így van, mert megtanulta, de továbbadni a tudást, ezt szavakba önteni, érthetőre formálni... nem feltétlenül egyszerű.
- Van itt kút? Reg-gel hozok még vi-zet... - kérdezte bátortalanul, miután megfordult. Valószínűleg a vizet kereste, bár... jelenleg abban sem volt biztos hogy egyáltalán ébren van-e.
- Nem tudom. Kell lennie. Amit én használtam az a esőgyűjtőből volt. - mondta. Nem igazán volt már dühös.
Csak szomorú.
- Ne felejts el őrködni, jó? Miattam... ne aggódj... - mondta, elveszítve kissé a hangszínét. Erősnek kell maradni a gyengeségben is, erősnek kell maradni a gyengeségben is, erősnek kell maradni a gyengeségben is és minden rendben lesz. Igen...
- Vigyá-zok rád! - mondta Suzi, miközben valamifajta ártatlan fény vetült ki az arcára - persze csak átvitt értelemben.
- Köszi, Suz. Drága vagy. - mondta, ténylegesen megmelengetve a szívét hogy milyen kis lelkes a lány. Eltudta volna viselni a mosolyát még jó ideig. Vagy talán örökké.
Khm. Bárkiét, őszintén. Túl sokat volt úton egyedül.
Ragyogó mosolyt küldött Eide felé, aztán közelebb húzta a kis széket az ágyhoz, és leült. Nagyon lelkes volt, megállás nélkül a pohártöltés, az őrködés és az aggódás között sodródott mint egy apró kavics a folyóvíz tetején.
- Ilyen gyorsan nem tudok inni, de köszönöm. - mondta, egy kicsit hamis mosollyal. Hirtelen eszébe jutott hogy a gyerekek gyakran idegesítőek, de nem akart hálátlannak tűnni. Miközben idegesítő is bájos.
Oké, ezt abbakellet hagynia. Már a saját gondolatai is idegesítették ezen a ponton.
Előbb utóbb elnyomta az álom; Cér biztos megsajnálta, mert a semmin lebegett, semmivel nem terhelte utazó lelkét a fényvilágban. Reggelre sokkal kipihentebb volt, szinte már semmi baja. Az ágy szélére dőlve, elaludva talált rá Suzira - a kis édes. Megpróbált végig virrasztani.
Eide még csak egy kicsit sem volt dühös, pedig ez lett volna a megszokott. Valahogy nem tudott haragudni erre az apróságra.
- Hé, kiskatona. Ébresztő, lejárt a szolgálati idő. - mondta, kedvesen, szinte anyai melegséggel.
Álmosan megdörzsölte a szemét. Egy kis ébredési tompaság után azonnal a pohár után veti magát és átnyújtja.
Nem, Eide ezúttal nem kommentálta hogy milyennek találta a kislányt. Minden kétséget kizáróan, határozottan nem.
- Köszi. - mondta, majd gyorsan megitta. Határozottan jobban érezte magát valamivel, de nem annyival hogy azonnal csak úgy lerázza magáról. Szerencsére más tünetek nem nagyon jelentkeztek.
- Ennünk kéne valamit.
A lányka bólintott, majd mindkettejüknek hozott a tegnapi maradékból. Persze, elsőnek a “betegnek” adott. Nem olvadt el újra a szíve. NEM.
- Köszi. - mondta, ismét, elfogadva, még hogyha hideg is. De legalább volt mit enniük.
- Hogyan érzed magad? Jobban vagy már? - kérdezte az, aki még épp ágyhoz volt kötve.
Válaszként csak ásított, majd megkésve bólintott egyet. Valószínűleg egész éjjel ébren volt. Olyan imádnivaló ez a csöppség. Eide lassan kezdte azt kívánni bárcsak megtarthatná. Belerakhatná a táskájába és vihetné magával mindenhova.
Gyorsan befalta az ételt - igencsak éhes volt -, majd minek után nem érezte borzalmasan magát, megkísérelt kikászálódni az ágyból. Csak egy éjszakát volt benne, de már nagyon unta.
Mikor biztos volt magában felállt, megszédült, visszaesett az ágyra, majd újra felállt és elkezdett kissé óvatosan nyújtózkodni. Nem túlzottan, szinte észrevehetetlenül.
- És, most... mi lesz? - tette fel a kérdést ami eddig is eléggé foglalkoztatta.
- Jól vagy. - mondta félig kijelentő, félig felkiáltó, félig kérdő hangsúllyal.
- Azt hiszem. Jobban mint tegnap este.
Boldogan mosolygott.
- Én - ásított nagyot - elfá-radtam. - felelte.
- Meghiszem azt, apróság. Pihenj le, tiéd az ágy. - mondta, majd felkelt hogy átadja a helyét.
Mielőtt még képes lett volna végiggondolni hogy hogyan tovább, és végtére is nekikezdeni a készülésnek, arra lett figyelmes hogy átöltelték. Szorosan, és szeretetteljesen. Ez teljesen készületlenül érte - mégha nem is volt maga a gesztus sejthetetlen. A lányka gyorsan belemászott a lepedők közé, és pillanatokon belül már aludt is. Eide kissé még mindig megszeppenve, egészen idegen melegséget érzett - ami kétségkívül nem a láz volt.
Kicsit bizonytalanul állva, hogy mit is kezdjen most az érzéssel és magával, óvatosan Suzi mellé bújt, átölelev és hagyva, hogy kissé még visszaszunnyadjon. Kivételesen. Miközben valami olyasmiról álmodozott, amit még magának se vallott volna be.