[Azonnali] Azonnalis azonnali

Dícsértessék!


Valamelyik mesélőnek az az ötlete támadt, hogy mi lenne, ha az oldaltrollra bíznák a havi azonnali kiírását... És most itt vagyunk. A feladat könnyű: az egyik csodálatos azonnali ötletemet kéne megírni. Aki valamiért nem emlékszik ilyenre, annak itt egy best-of az én remek ötleteimből:

• bevásárlóközpontos azonnali
  
• indokolatlanul sok lekváros azonnali
  
• molylepkés azonnali
  
• villamosos azonnali
  
• nüremberges azonnali
  
• starbuckos azonnali
  
• kuponozós azonnali
  
• facebookozós azonnali
  
• lépcsőn legurulós azonnali
  
• Scooby-Doos azonnali
  
• wc-ben villanyt lekapcsolós azonnali
  
• medvét bottal bökdösős azonnali
  
• gyalogkakukkos azonnali
  
• pszichoterapeutás azonnali
  
• internetről holdkőzet rendelős azonnali
  
• NAVos azonnali
  
• óvodás azonnali
  
• ferdetoronyból különböző súlyú dolgokat kidobálós azonnali
  
• duguláselhárításos azonnali
  
• lavinás azonnali
  

A kivételes alkalom kivételes szabályokat diktál: akárhány ötletemet papírra vethetitek. Mindörökké, ámen.

Jutalom:
100 TP, 1500 váltó és egy szezonális tárgy

Határidő: 2021. 04. 22.

Ez a történet nem a megszokott vidám, vagy akár kissé durva, sötét mese. Inkább hátborzongató történetet akartam alkozni, mivel mostanság ilyen dolgokba botlottam és érdekelt egy ilyen megírása. (Ez jutott eszembe a lámpa lekapcsolós azonnaliról)

Minden iskolának, egyetemnek és akármilyen épületnek, ami nagy és viszonylag kevesen töltik meg, meg van a maga legendája, hátborzongató története, vagy éppen ténylegesen horror meséje. Nincs ez másképpen nálunk sem, éppen, hogy csak annyi különbséggel, hogy mi utána jártunk a legendának és amit találtunk nem publikálhattuk. Az életünkkel és szabadságunkkal játszva, idősen és öregen még is megtesszük ezt, mert a világnak tudnia kell róla.

A mi egyetemünk második emeleti női WC-ében, szemtanúk és áldozatok vallomása szerint a lányok nem emlékeztek arra, hogy mit is csináltak odabent. Sokak azt állították, hogy talán csak túlságosan megszokott dolgokat csinálnak odabent és ezért nem emlékeznek rá, hogy pontosan mi is történik ott. Ekkor a csoportunk néhány tagját összegyűjtöttem, hogy járjunk utána a dolgoknak. Egy fiútársam és egy lelkes lány társam csatlakozott is a dologhoz, mind a ketten megszállottjai voltak a paranormális dolgoknak.

Első lépésünk egy teszt volt. Megkértük a lányt, hogy menjen be és végezze el a dolgát és jegyzetelje le amit csinált és amit tapasztalt. Első probléma, amit meg kellett oldani, hogy a lánynak szüksége legyen arra, hogy használja a WC-t. Mivel a büfé zárva volt, a dolgunk megnehezedett. Az udvar kútvize nem volt gusztusos, de a tudományért mindenre hajlandóak voltunk. A lány üres jegyzetekkel tért vissza így az első teszt pozitív lett.

Nem szóltunk senkinek, pedig kellett volna. Reszketés fogott el bennünket akárhányszor egymásra néztünk másnap. Megbeszéltük, hogy az egyetemen nem beszélünk erről, egymás társaságát is valamennyire kerüljük. De a bizonyság, hogy a legenda igaz, még bőven nem volt nekünk elég. Azt is akartuk tudni, hogy mi okozta ezt. Természetesen telhetetlenségünk nem hagyott nyugodni, kísérletekbe kezdtünk.

A kérdés, amit feltettünk, hogy vajon mivel lehet megtörni a jelenséget? Az első gondolatunk az volt, hogy talán egy adrenalin lökettel kizökkenthetnénk őket, mondjuk, ha egy fiú megy be. Az élményt nem mondhatom fájdalmasnak, csak az utóhatást éreztem és a fájó fejemet jéggel borogattam. Ez a kísérlet eredménytelennek és fájdalmasnak ígérkezett, ezért néhány próbálkozás után feladtuk.

De volt itt egy érdekesség. Még ebben a szünidőben két biztonsági őr feljött az emeletre és levittek minket beszélgetésre, hogy többet ne csináljunk ilyen illetlen dolgokat, vagy a diáktanács előtt aláljuk magunkat rosszabb esetben a rektor előtt. Miután néhány további fenyítés és dorgálás után elengedtek, félelemmel telve a következményektől inkább ejtettük a dolgot, amíg nem találkoztunk a diáktanács akkori elnökével, akit az eset után eltávolítottak a posztjáról és el kellett hagynia az egyetemet. Minden esetre, akkor ő azt alította, hogy nem kapott erről értesítést, pedig kellett volna.

Ezek után belefogtunk a harmadik kísérletünkbe, ami már több sikerrel járt. A koncepció, hogy bármilyen hipnózis vagy drog hatása alatt állnak, a hirtelen sötétségben felébrednek az ösztönök és kijózanodnak. Ezzel csak az volt a baj, hogy a kapcsoló belül volt, a túlsó ablak pedig mindig csukva. Nem vetettük el az ötletet, de egyelőre hanyagoltuk a dolgot.

Az egyik tanóra közepénél jártunk, amikor furcsa hangokat hallottunk a pincéből. A nyikorgásokon túl, gyors léptek zaja és valami sistergő hang, amit nem is igazán tudtunk mihez társítani. Egy kattanást hallottunk, aztán csend lett. Senki nem beszélt róla, mi lehetett ez, a tanároktól sem tudtunk meg semmit, így ez máig rejtély maradt.

De kaptunk egy ötletet, babráljunk a főkapcsolóval. Nyílt titok volt azok számára, akik segédkeztek pakolásokban, hogy a főkapcsoló az alaksorban helyezkedik el, a híresztelésekkel szemben. Minden fel volt állítva. A lány a WC-be ment, társam pedig beszökött lentre, miközben eltereltem az őrök figyelmét. És láss csodát. A második emeleti WC-ben sikoltás hallatszott, majd mindenki kijött onnan. A két biztonsági gyorsan ott is termett, de nem a helyszínre érkeztek, hanem főkapcsolóhoz. Társam szerencsére éppen ki tudott menekülni onnan, de sejtették, hogy mi történt. Végül rendháborításért felfüggesztették határozatlan időre.

A következő napokban mind kettőnket megfigyelés alatt tartottak, minden diák csak megadott időkben mehetett megadott helyekre. Most már nem az, volt a kérdés, hogy mi okozza ezt a jelenséget, hanem hogy miért.

Elhatároztuk, hogy egy éjjel itt fogunk maradni, hogy kivizsgáljuk a helyzetet. Szerencsére kezdődtek egyes termek átalakításai így el tudtunk rejtőzni a kirámolt bútorok között. Amikor az épületet bezárták, fegyveres katonák foglalták el az épületet, ezért nem tudtunk kimerészkedni. Már 3 óra volt amikor végre elhagyták a katonák az őrhelyüket. Az épület csendes volt, de mindenhol égtek a lámpák. Csak a WC-ben nem. Úgy döntöttünk, hogy egyelőre csak megfigyeljük, hogy mi történik. Reggel 6 óra tájt vissza kapcsolták ott is a villanyt és a katonák végleg elhagyták az épületet.

Másik éjjel már bátrabbak voltunk. Hajnali 3 óra tájt kimerészkedtünk és besurrantunk a WC-be. Elszámítottuk magunkat, mert valaki visszakapcsolta az áramot, szerencsére egyik társam gyorsabb volt és még időben lekapcsolta a WC-ben a villanyt. Néhány perc hallgatás és lélegzet visszafolytás után elővettük a zseblámpánkat és körülnéztünk.

És itt váltak a dolgok igazán hátborzongatóvá. Mai napig nem felejtettük el mindazt, amit ott láttunk és tapasztaltunk, úgy beleégett a szemünkbe, az orrunkba és a fülünkbe.

Az egyik WC zárva volt, természetesen könnyedén ki tudtuk nyitni. Mögötte a WC csésze helyett egy nagy lyuk várt ránk. Dohos nedves levegő jött ki onnan, a lyukat valami büdös és nyálka szerű folyadék vette körbe. Rothadó bűz, hideg levegő és egy létra várt a másik oldalon. Innen még talán vissza tudtunk volna fordulni, de ki tette volna… A létra alján egy hosszú folyosó vezetett kivilágítva, rácsokkal, amit emberi kéz erről az oldalról könnyedén ki tudott nyitni. Ahogyan a folyosón haladtunk, valami furcsa zajt hallottunk erősödni. Arra gondoltunk, hogy felüliről jöhet, hiszen valamilyen fémes csattogásnak tűnt, de ahogyan közeledtünk, valamiféle hörgéssé alakult ez a dolog. Nem volt tiszta semmi. Amit láttunk, álomszerűen valótlannak hatott, pedig is meg tudtuk fogni. Ugyanaz a nyálkás dolog volt, mint amit találtunk, de sokkal intenzívebben.

Ez után láttuk meg azt, ami az álmainkban ma is kísért. Olyan volt, mint egy hatalmas fej tátott szájjal, szenvedő tekintettel. Arc szerű volt, de mintha halott lett volna. Közelebb érve csápszerű végtagok nyúltak kibelőle, amik mintha vízben lennének nagyon finoman és kicsit mozogtak. Aztán minden megállt. Éreztük, hogy mennünk kell, el is indultunk, amikor valami emberalakú dolog nyelv szerűen kicsapódott belőle sikoltva. Ekkor kezdtünk el futni. A rácsok maguktól csapódtak be, sziréna nem hallatszott, csak sárga lámpák kezdtek el villogni. Hallottuk, ahogyan a katonák is jönnek. Azonnal kiszedtek minket a lyukból, nem bántottak és nem vontak minket felelősségre. Pokrócot, meleg kávét adtak nekünk, de nem próbáltak meg beszédre bírni.

Néhány óra elteltével elkezdtek velünk foglalkozni, nyugtatgatni és hasonlók. Három papírt toltak elénk, amiket titoktartással voltak kapcsolatosak. Továbbra sem mondtak semmit, csak elénk tolták tollal együtt. Amint aláírtuk elmondták, hogy mi lesz, hogyan lesz. Nem akartak megölni, tudták, hogy rendes életünk már nem lesz soha, főleg mert ilyen közel és ennyire tisztán – már ha azt tisztának lehet nevezni – még nem látta senki. Pontosan tudták, hogy minden terápia és kezelés ellenére, ugyan ott reszketünk lent és nincs más csak a fémesen csattogó hörgés és a bármikor előtörő sikoly…

Azt hiszem boldogan kijelenthetem, hogy sok dolog változott az utóbbi időkben. Dél és Észak ismét békében élt, felfedezték a szeletelt kenyeret, s emellett egy influenszer lettem. Eleinte nem értettem, hogy nagyapa mégis mit akarhatott azzal, amikor a nyáron elküldött egy táborba, ahol tiktokozni tanítottak, de idővel teljes erővel beleéltem maga a szerepbe, s lassan nem is tudtam elképzelni azt, hogy más szerepben tetszelegjek, mint a mostani. Igen, azt hiszem tényleg sok változott velem. #changeisgood #honesty


Az anyósülésen ültem éppen, felhúzott lábakkal, a cipőm pedig rajta volt az üléskárpiton (alig vártam, hogy Ozzer szóljon miatta). Meg tudtam volna szokni ezt az egészet, delejezve bámultam a telefonom, miközben a Beats by DAR fülesemen hallgattam, ahogy Lil Sil az "It's tricky"-t játszotta. A képernyőn két szöveg volt felfestve: Dél és Észak. Az emberek a zene dallamára váltakozva indultak meg egyik vagy másik irányába a képernyőnek. Avatatlan szemnek talál értelmetlen lett volna az egész, de mint egy tiktok influencer, nagyon is értettem, hogy az irányválasztás azt jelezte, hogy valójában politikailag melyiket támogatod, az pedig, hogy éppenséggel négykézláb vagy kézen állva választottál oldalt tök mindegy volt, az emberek szerettek menőzni. Emellett pedig egy rossz szót nem szólhattam a hot shiteskedésre, hiszen én is ezerrel toltam a stilót, úgy voltam öltözve, mint egy OG tokker insta arthoe: szélesített aljú szakadt és koptatott farmar volt rajtam (#cancelskinnyjeans), egy pink Nieldipie hoodie (Brofist, tesó), s egy sötétkék beanie sapesz, amibe beletűztem egy fekete GMS kitűzőt (Gott mit uns , ha nem vágnád, boomer). Egyesek talán azért hordanak ilyen sapeszt, hogy eltakarják a zsíros hipster hajukat, de nekem nem volt ilyen célom ezzel, alatta ki volt engedve a majd hátam közepéig érő rózsaszínnel és kékkel melírozott hajam. Éppen a rosegold mePhone telóm nyomkodtam, időként megcsodálva rajta a "Where's my coffee" tokot, amikor Ozzer lelökte a lábam a kárpitról.
– Hilde. A múltkor az oreot morzsáztad szét. A nagyapád kocsiját is rendszeresen összepiszkolod vagy csak engem tisztelsz meg ezzel? – nyavalygott a milleniális szája.
Poros csíkot húzva engedem le a lábam a kárpitról, a dorkó csak úgy szántja a hamvas olcsó borítást. Ez persze nem volt szándékos, így nem is terveztem ott hagyni, így már szinte most készültem lesöpörni, mielőtt Ozzer szája elkezdene sírni.
– Naa, Ozzer, ne csinálj úgy, mintha egy Rémálmot vezetnél! Ez csak egy ötéves Reformátor. – leporoltam az ülést, majd csettintettem a nyelvemmel. – Mosolyogj!
– Sosem lehet normális parkolót találni Hellenburg belvárosában. – motyogta a férfi, miközben megállt az autóval.
Hát azt gondolta, hogy ilyen gyorsan tud majd tőlem menekülni? Tévednie kellett, nem arról voltam híres, hogy olyan könnyű lett volna lerázni: ha az ember az első elutasítás eltántorította valami cool cuccostól, akkor bizony nyomesz influencer volt, s ha valamit megtanultam ADDrastea példájából, az az volt, hogy bármilyen kemény is a váza alja, az ember nem adhatja fel az áttörésig.
– Naaa, Daddy Oz, ha nem csinálunk róla fotót, akkor nem is történt meg. – meg se vártam a válaszát, ajkaim lebiggyesztettem, s balom mutatóujjával a szemem mellé mutattam szomorúan, lőve egy selfiet. Megy is azonnal Instára. #nosmiles #nonightmare #Ozzer #getting #Sternbocks #nofilter #casualfriday. Soz Ozzer, itt az én akaratom érvényesül.
– Hilde, van normális nevem – sóhajt fel, mint akinek teher, hogy egy valóságos sztárral utazhat együtt. – Na jó, induljunk inkább.
– Nekem is, de mégsem tehetem azt ki Tiktokra, így marad a HildY Sunshine. – zárom rövidre a vitát, hogy tudja, hol is a helye.

Ozzer kiszállt a kocsiból, majd megindult a parkolójegy automata felé. Követtem én is, de mielőtt bármi mást tettem volna, bevágtam magam mögött az ajtót, majd felszökkenve átcsúsztam az autó motorháztetőn, mintha csak az egyik Zsernyák tiktok videóban lettem volna. Gyakorolnom kell még párszor, hogy bátran tudjak videót készíteni erről, de azt hiszem nincs messze a tökéletességtől a mozgás, nagyfater járgányán majd begyakorolom. Ő Ozzerrel ellentétben legalább nem olyan savanyú emiatt, mint egy arthoe, akinek dislikeolják a selfinsert OC karakteréről készült slash rajzait (#cikiiii). Elmosolyodtam a bajszom alatt, s elővettem a telefonomon az Instát, ahol gyors indítottam egy liveot. Egy pillanat se kellett, hogy vagy jó ötvenen bent legyenek a szobában: a HildY–ArmY azonnal megindult, s már repkedtek is a szívecskék a képernyőn. Jó érzés volt nézni ezt. A telót Ozzer felé fordítottam, majd megszólaltam.
– Hova is megyünk most, Ozzer?
– Azt mondtad, a Sternbocksba – felelte, miközben kezeit zsebre téve figyelte a lámpát. Nagyon cool. – Egyébként miért nem tömegközlekedéssel jöttél?
– Bizoooooooony~ – ujjaimmal toltam egy victoryt, s úgy fordítottam a telót, hogy én is látszódjak rajta, meg Ozzer is. Ugrottam egyet örömömben, majd igazítottam egyet a satyekon, ahogy észleltem, hogy nem áll tökéletesen. – Ozzerrel eljöttünk a Sternbocksba, mert megkívántunk egy kávét. Ughhh, ma még nem is ittam egy kávét sem. Gáz, mi? – a kérdésre elvigyorodtam, s a kamerába néztem. – Egy influencer nem járhat busszal a városba, vagy igen? – kinyújtottam a nyelvem, s kacsintottam mellé. Tudom, hogy mi kell az embereknek ahhoz, hogy repkedjenek az emoticonok az iPhone képernyőjén.
– Még mindig nem Ozzer a nevem – válaszolta a férfi morcosan, majd tovább vakerált. – Influenszer. Jogos, de a sofőrt legközelebb te fizeted.
Helyes, ezek szerint legalább vágod a dolgokat, főni. Nem azt mondom, hogy a legforróbb csillag voltam az égen, de amikor beütött a primetime, akkor azért a livera be tudtam vonzani pár ezer embert, like pedig legalább tízszer ennyi jött, ha valami cukker témát sikerült elkapnom, vagy éppen bejött valami cool új trend, challange.
– Naaaa, ne légy ilyen morci! Az Oswald egyébként is egy öreg név, nem illik hozzád. – nevettem, s szememmel a magasban lévő Huldrát ábrázoló rajzot figyeltem, ami a Sternbocks logóján van. A felvetését pár pillanatra ugyan mérlegeltem, de már most tudtam, hogy javíthatatlan vagyok. Nyelvem kinyújtottam rá, szemeim a kamerára fordítva, majd kacsintottam egyet a nagyközönségnek. A szívek lassan ismét lebegni kezdtek. – Talán az kéne, de nem mindenhol találok ilyen jóképű sofőrt, mint téged. Őket nem mutathatnám meg liveolás közben, hehe.
– Hogy mi? – kérdezett vissza, de ezen a ponton már kissé tényleg késő volt visszafordulni: a kávézó fotocellái kinyíltak. – Na mindegy, inkább találd ki, mit szeretnél rendelni, míg sorra kerülünk.
Kicsit körbejártam annak a lehetőségét, hogy Ozzernek mégjobban agyára menjek, de végül arra jutottam, hogy azért mégis hálásnak kellett lennem, hogy idecihhölte a kis seggem a kocsival, nem beszélve a kávék áráról, amiket nem kétséges, hogy ő fog majd kicsengetni.
– Na, megjöttünk, puszi srácok! Nem sokára csinálunk majd egy duót Ozzerrel, szerintetek mit rendeljek majd? Komizzátok! – megint belecsücsörítettem a kamerába. – HildY Sunshine voltam, na csáhh!
Még egy csókot dobtam nekik, majd eltettem a telót a zsebembe. Emellett persze nem tudtam békén hagyni az okostelefont, végig matattam a zsebemben, mert éreznem kellett a technika selymes tapintását. Mi lettem volna én az internet nélkül?
– Láttam egy tiktok videót róla, hogy ha az ember tavasszal kér egy Groß pumpkin spice salty caramell cream frappuccinot, akkor nem csinálják meg, de helyette ajánlanak egy titkos kávét, ami nincs rajta a menün. Ezt szeretném kipróbálni. – megálltam picit, mélyen magamba szívva a kávézó aromáját. – Te?
– Egy eszpresszót kérek szerintem. Csak azok a szendvicsek vannak, amiket itt a hűtőben lehet látni?
Erős páros vagyunk bizony mi: elsőnek ő lepődik meg, másodjára pedig én ütközöm meg a hallottakon. Úristen, Ozzer. Hogy lehet ilyen büdös nagy basic választást tolni az SB-ben? Szó ne érje a ház elejét, ha valaki basic white bitch, az én vagyok, de valahogy felém basicelte magát, ami már csak a helyzetből adódóan is meglepő.
– Egy eszpresszót? Komolyan? Hogy lehetsz ennyire B O O M E R. – jól kibetűztem, hogy hallható legyen a meglepetésem. Mondjuk ezen a ponton nincs igazán min meglepődnöm, hiszen Oswald szűk farmerokat hord. Tipikus milleniál. – Legalább valami fahéjt vagy fűszergombát kérj bele, ne égesd le magad a barista előtt.
Ozzer megállt, s körbepillantott, látszólag felmérve a helyet. Megértettem teljesen a dolgot, akárhányszor is tettem be a lábam a Sternbocksba, mindig egy meglepetés volt, hogy mennyire is lehengerlő a hely vibeja. Itt éreztem igazán otthon magam, s bár ritkán tudtam eljönni, mindig nagyon élveztem a dolgot. Legalább Ozzer is érezte ezt... Vagy nem.
– Ez egy kávézó, Hilde, ahol fizetek a rendelésemért – magyarázta, szépen lassan egyre jobban mérgelődve. – A baristának nem dolga, hogy megítélje, mit kérek, pláne, hogy KÁVÉT kérek egy KÁVÉzóban, nem tejszínhabos szirszart.
– Ok, boomer. Akkor nem szerzem meg a számát neked. – zártam le a témát, s megindultam a sötételf barista felé.
– Kinek a számát? – kérdezett vissza Ozzer, azt színlelve, hogy ostoba. Hisz nyílván színlelte... SE. 
Kávé. A kávét az elfek legsötétebb erdeinek mélyén találták meg, így nem csoda, hogy a sötételfek voltak az elsők, akik mesterévé váltak a stílusnak. Azóta eltel már néhány száz éve, de vannak dolgok, amik nem változnak. És az sem, hogy a Sternbocks volt az első olyan hely, ami igazán tökéletesítette ezt a műfajt. Mi lett volna velünk vámpírlányokkal, ha nem kaphatjuk meg a napi karamellás frappucinónkat? Eljött volna a vég, nem is kétségeges. Vágod, nem?
– Szióka! – köszöntöttem a nőt. Ében bőre kissé meg is lepett, a legtöbb sötételf kissé világosabb szokott lenni, gondolom valahonnan a Köderdőből származhatott. Szemem felemeltem kissé, s csöppet bólintottam a "Dark Lives Matter" kiírásra. Támogattam a DLM mozgalmat, verettem pár tiktok videót erről, meg instán is csináltam sztorikat a self barinőkkel
– Szia! Mit adhatok? – kérdezett vissza a barista tökéletes némettel.
– Egy Groß pumpkin spice salty caramell cream frappuccinot szeretnék kérni elvitelre, s el tudnád esetleg írni a nevem Hildára, hogy később feltehessem instára, hogy rosszul írták rá a nevem? – kérdeztem mosolyogva, majd Oswaldra villantottam. Hadd rendeljen a boomer is, amit szeretne.
– Bocsi, de attól tartok, nincs ilyen menünk. Ajánlhatom a sima salted caramell frappuccinonkat vagy esetleg mocha ízesítésben? – válaszolt a nő egy kissé zavart mosollyal.
Ultraciki ez az egész szitu, és nagyon vegzál, hogy Ozzer jól láthatóan szórakozik a hallottakon. Nagy levegőt vettem. Otthon azért szeretem hallgatni a Bad Guyt Billie Eideantől, de most valahogy nem éreztem magam olyan Bad Guynak, hogy vissza merjek kérdezni, hogy nincs-e titkos menü.
– Az jó lesz mocha ízesítésben. – szóltam végül elhaló hangon.
– Szuper! – felelte a csaj mosolyogva, s elővette a poharat, amihez nekitámasztotta a filcet, gondolkodva. – Mit is mondtál, milyen nevet írhatok?
– Hildát, kérlek. – válaszoltam, majd Oswaldra néztem, hogy végül mit fog kérni azzal a nagy buci BOOMER fejével.
– Hilda. A pult végén tudod majd átvenni a rendelésedet! És neked mit adhatok?
Mély levegőt vettem, s az összes influencer energiámat arra forgattam, hogy esetleg valóban befolyásolhassam Ozzert arra, hogy valami normális cuccost rendeljen, ne pedig egy basic bitch eszpresszót. Asszem kell még pár level-uppot tolnom instragramm modellként, mert OZ dobta a fuckkot nekem, s nem érzékelte a szugerálást.
– Egy sajtos-sonkás croissant és egy eszpresszót kérnék. – nyögte ki.
– Csak egy eszpresszót? – kérdezett vissza a sötételf, legalább olyan zavartan, mint amikor én kértem a pumpkin spice frappucinot.
– Igen. – folytatta Ozzer kissé kevésbé biztosan full cringbe.
– Öhm, oké. A szendvicset melegítsem? – kérdezett ismét vissza a nő.
– Nem kell, köszönöm. – válaszolt ismét.
– Készpénz, kártya? – kérdezett vissza, tovább kínozva Ozzert.
– Kártya.
– Háromezer-százkilencven váltó lesz. – zárta le végül a beszélgetést, s láttam, ahogy Ozzer testét elhagyta a lelke.
Halkan kuncogni kezdtem a látottakon. Nesze neked kávét kérő, akit nem néznek le. Jelenleg pont úgy éreztem magam, mintha csak a Sternbocksban lennék valakivel, aki csak egy eszpresszót kért.. Várjunk... Tényleg ez történt.
– Kérd el a számát is. – súgom oda a férfinek kuncogva.
– Köszönjük. – köszönt el Ozzer a baristától.
Feljajdultam egy kissé, Ozzer volt akkora genyó, hogy oldalba bökött. Nem fájt egyáltalán, de a megalázás miatt úgy gondoltam, hogy burnölöm én is kissé a képét valami szenvedéssel. Nem jó dolog ilyeneket játszani velem, mert túlzottan sok tiktok videót láttam ahhoz, hogy ki lehessen velem cseszni kicsinyességgel.
– Tuti megszerezhetted volna a számát, ne légy ilyen simp. – kíváncsian vártam a kávémat, már nagyon kívántam a csodálatos lötyit.
– Simp? – vonta fel a szemöldökét. – Miről beszélsz? Minek kellene a száma?
– Tudod, simplord. Nem vágod? – kérdeztem csodálkozva. Ezt azért még egy boomernek is vágnia kéne, nem? – Hát a barista csaj száma, eléggé trendinek tűnt. Most nincs barinőd, pont jó lenne neked. Vagy nem jönnek be a selfek?
– Hilde, már megbeszéltük, nem érdekel az ilyesmi.
– Semmi gáz, támogatom az aszexuálisokat is. Van pár nagyon cool tiktokker a témában, követem őket. Némelyiknek mondjuk van párja amúgy. – válaszolok szemtelenül. Tudtam, hogy Ozzer nem volt aszex (csak incel), de azért szívesen másztam az idegeire, pláne az előző közjáték után.
Ozzer felkapta a tálcát, s magához vette azt. Nevetségesnek tűnt a kis tálca a kezében, ilyenkor kapcsoltam csak, hogy micsoda egy fucking meatcake volt. Ha egy kicsit jobban és többet foglalkozott volna az ilyesmikkel, akkor jobbról-balról tudta volna szakítani a csajokat a partykon. Valahogy sosem értette ezt meg, akárhányszor is mászott nagyfater a fejére emiatt. Papi szarrá szekálta, hogy ekkora incel, de az se ért semmit.
– Inkább mesélj, mi van Norberttel? Nekem úgy tűnt, elég jól kijöttök.
– Stalkol mint állat, még nem tudom, hogy megéri-e vagy sem. Nem tenne jót a hírnevemnek, ha kiderülne, hogy pasim van... De talán, ha ő is tiktokker lenne, akkor eléggé menő páros lehetnénk. – megvontam a vállam, nem akartam, hogy Ozzer érezze, hogy idegelt a téma. – De eléggé clingy a srác, talán jegelem egyelőre. Hessteg simp.. – a két kezemen lévő mutató és középső ujjakat kereszteztem, hessteget formázva vele.
– Értem. Nos, eléggé odavan érted, tény – Ozzer kinézett gyors egy helyet magának, ahonnan két csibe úgy röppent el, mintha csak közénük akartunk volna tolni egy liveot. Megvoltak az előnyei annak, ha OZ-vel utaztam. – Na és Eirik? Ő talán pont korodbeli.
– Még csak azt hiányzik, hogy az egyik kis részmunkaidős srácoddal járjak. Tuti instája sincs neki. – ismét vállat vontam. – De most amúgy is inkább szingli maradnék, néztem Matthy Zaly tokjait a témában, tökre megmutatja, hogy mennyire is fontos az, hogy az ember ne pasizzon csak úgy. Hessteg cöli. – megint verettem egy hessteget az ujjaimmal.
Kicsit jobban belegondolva ennyire azért nem volt egyszerű a téma, hiszen pont, mint bármelyik másik lány, én is vágytam rá, hogy jöjjön valami baró srác, s levegyen a lábaimról. Talán a modern kor leánya voltam, de egy hercegnő is, vágod, nem? #princess
– Bár van pár cool trend, amihez pasi kéne. Pl KatttHerr nem rég kitalálta a gyóntantófülke challenget. Nézd! – folytattam, leginkább magamnak. Tudtam, hogy Ozzert nem izgatta a téma, de azért meg szerettem volna mutatni a dolgot, hogy kicsit megbotránkoztassam. Rossz voltam? Tuti. #Iamthebadguy
Elővettem a tiktokot a telókán, s megmutattam neki azt, ahogy egy fiatal Norven Eschivával beszökik egy üres gyóntatófülkébe, s ott megcsókolják egymást, majd elszaladnak. Mögöttük egy dühös pap kiabál, de ők csak kacagnak, s ezerrel tolják a YOLO életérzést.
– Hogy mik vannak... – ráztam meg a fejét OZ, majd nyomban le is csapta a kávét, mintha csak egy feles lett volna. – És ilyeneket akarsz csinálni? Nagyapád mit szólna?
Hogy mit szólna? Nagyfater egy akkora flash csávó volt, hogy tutira kacagva nézte volna végig velem a dolgokat, miután túlteszi magát azon, hogy van egy srácom. Valszeg le is tépné a kis drazséit a páromnak, de ezt kivéve bármiben támogatott. Egy csomó videót és liveot együtt toltunk, a nézőim legalább annyira vártál őt, mint engem. Akkora cool faszi volt, de komolyan. Mármint, beíratott egy influencer táborba, vágod? Hogy lehet ilyen menő nagyfaterja valakinek, de kom?
– Még nem csináltam róla fotót... Hogy tehetted ezt? – kérdeztem, szörnyülködve azon, hogy Ozzer nem várta meg a kávéval a fotómat. Végül megvontam a vállam. – Csak egy csók. Ezen a ponton jobban meglepődne, ha te csókolnál meg valakit. Hah, buuuuurn.
Elvettem a kávét, majd megfordítottam azt úgy, hogy látszódjon a nevem. Csináltam róla egy gyors szneppit, s feltöltöm instára, hogy rosszul írták fel a nevem. #always
– Fotót? A kávémról? – pislogott, nem értve a lényeget, majd végül grimaszolt egyet. – Jaj, nagyon vicces.
– Megkóstolod az enyém is, ha már megittad a tied, mint egy vadállat? – kérdeztem tőle mosolyogva. Mindennek ellenére hálás voltam azért neki.
– Nem, köszi, idd csak nyugodtan. – utasította vissza az ajánlatom.
Végigmértem a férfit, bármennyire is boomer, simp, incel, cringe, s lúzer volt, a maga módján nagyon is szerettem őt. Ezer évig járhattam volna a földet, s nem találtam volna még egy ilyen fura faszont, pláne nem olyat, aki az állandó nyavalygásom (s nyavalygása ellenére) is elhoz engem ide. Többször kellett volna megköszönnöm neki, hogy a barátom volt ,még akkor is, mikor már bőven a saját életével kellett volna foglalkoznia. Ha kész róla a duett, bele fogom tenni, hogy #legend. Mert Ozzer egy legenda. Brofist, tesa.
– Mielőtt még meginnám, kell csinálnunk egy duettet, mert a követőim imádnak téged. – jelentettem ki vidáman, s megemeltem a magasba a mePhonet. – Most akkor annyit kéne csinálnod, hogy megfogod a szendvicset és...

Hétfő, reggeli


Alig pár hete kerültem a Veroniai Óvodába, mikor Heimsrothba költöztünk. Muszáj volt, mert az előző óvodámban nem néztek rám jó szemmel, miután nyolc ördögfiókával bántam el egymagam. De én nem szeretek itt lenni, inkább lennék valahol, ahol én dirigálhatok másoknak. Meg jobban is tetszett a régi óvodámban, hogy egy kard volt a jelem. Most valami buzogány szerű csillag.
Az óvónéni nagyon igazságtalanul bán velem, amióta levertem a múlt héten a kedvenc szamovárját a sarokban meghúzódó ronda pultról, amire mindig kérte, hogy ne másszak fel. De akkor én akkor is felmászok. Szörnyű ez az óvónéni. Kevesebb tejecskét öntött ki nekem, mint a többieknek. Ráadásul annak a bugyuta F. Rémusznak többet adott, mert ő a kis kedvence. Buta fiú! Olyan idétlen, ahogy fogja a bögréjét.

Hétfő, játékidő

Már nem fog semmit, mert eltörtem a kezét. Elvette tőlem a kedvenc Békességes akciófigurámat játék közben. Meg is jegyezte, hogy olyan fiú, mint én nem érdemel ilyen akciófigurát, mint az enyém. Viszont én egyáltalán nem sajnálom, így mások játékait sem tudja elvenni.
De így most nem volt játszópajtásom, mert sírva szaladt el az óvónéninek beárulni. Sajnos az ikertestvéremmel, Kevinnel sem tudtam elütni az időt, mert ő Skadival volt, aki valamiért mindig focizni akart lány létére.
Unalmamban inkább elcsentem a konyhából egy kenőkést, és elkezdtem félbevágogatni Rémusz kedvenc játékbabáit. A legjobban akkor szórakoztam, miközben a Predestinacio akciófiguráját nyisszantottam nagy élvezettel ketté. De sajnos ezzel nem tudtam magam sokáig lekötni, túl effektív voltam, 10 perc alatt nem maradt baba, ami egészben lett volna.
Úgy döntöttem, hogy lopok poharakat a konyhából – most úgy se használja őket senki – míg az óvónéni a törött kezű Rémusszal van elfoglalva, és nieládé standot állítok az udvar közepén lévő padnál. A poharakat homokkal töltöttem fel. Ez először Skadit vonzotta oda (szinte rögtön), majd egy lány bukkant fel, aki mindig velem akart ülni ebédnél, valami Sigrun. Azt mondta nagyon vágyik egy kis nieládéra, hát adtam neki. Később megjelentek más gyerekek is, akik arról faggattak, hogy valóban eltörtem-e Rémusz kezét.

Hétfő, ebédidő

Kutyák! Egy csapat kutyát láttam elvonulni az ablak előtt ebéd közben, nagyon aranyosak voltak. Kedvenc fajtám különben a tacskó, mert ha kettévágod, akkor még mindig van két kutyányid belőle.
Nagyon élveztem az étkezést – rizs volt hurkával, de nekem persze az óvónéni keveset szedett. De örömöm csak addig tartott, míg el nem mondta az óvónéni, hogy Rémuszt elvitték a mentők. Már akkor tudtam, hogy ebből baj lesz, láttam is, hogy két barátja jöttek felém, meg akartak verni! Mi másért jöttek volna felém? Az egyiket alaposan orrba vertem, a másik meg úgy gondolta, jobb lesz nem belém kötni.
Az ebéd után aludni tessékelt minket az óvónéni, de nem igazán jött a közelembe. Biztos, mert bűntudata van a tej miatt. Remélem rájött, hogy vétkezett velem szemben, hisz nem szándékosan vertem le a kedvenc szamovárját a ronda polcról. Most már szándékosan tenném persze.
A barátaimtól a szoba másik oldalán lévő ágynál helyezett el, tudja, hogy együtt legyőzhetetlenek lennénk, ezért próbál elkülöníteni tőlük. Kicsit féltem, hogy hány szövetségese van Rémusznak még erre felé, de szerencsére vannak szimpatizánsaim is a közelben.
Nyugodtan alszom, mert tudom, hogy az óvóbácsi is az én ügyemet támogatja majd.


Hétfő, délután

A buszon ülök hazafelé menet. Anyukám nagyon morcosan néz rám a mellettem lévő ülésről, de nem értem, hogy miért. Elvégre én vagyok a legszebb és legokosabb gyerek kerek e világban.
Minden akkor kezdődött, mikor véget ért az ebéd utáni alvás, és az óvónéni azt mondta, hogy fel kell mennem a pszichológushoz. El is indultunk, és félúton átadott egy másik óvónéninek. Beszélgettünk. Elmondtam neki, hogy még milyét és hogyan fogom eltörni Rémusznak, ha újra meglátom. És tetszett neki. Megígérte, hogy támogat.
A pszichológus nem tudott rögtön fogadni, ezért a másik óvónéni leültetett az irodája elé és elment. A kanapé mellett, amin ültem volt egy faxgép, szóval rögtön kaptam is az alkalmon, és az óvoda egész éves költségvetését elfaxoltam. Ez után a fiókban megbújó tintapatronokat pedig zsebre tettem. Hamarosan a nagyon szakállas gyerek jött az irodából, valami Szix Túsznak hívták, és behívott végre a pszichológus és bemutatkozott – valami fura neve volt, talán Ica –, és neki is elmeséltem hogyan fogom eltörni Rémusz minden csontját. Neki is nagyon tetszett, mondta, hogy ezt a szüleimmel is megkéne beszélni. Örülök, hogy mindenki hallgat a józan eszemre az utóbbi időben.
Visszakísért a terembe, ahol néhányan a csoportomból már haza mentek. Én is vártam a szüleimet a pszichológussal. Nem unatkoztam, a füzetembe rajzolgattam gyerekeket félbevágós képeket. Minden is rendben ment volna, de Rémusz klikkjének a vezetője közeledett felém, gondoltam, hogy megbeszélje velem az ügyet. De láttam, hogy épp kezet emelni készült rám, ezért eltörtem az ő kezét is. Ekkor kitört a bunyó. A barátaim és Rémusz barátai között olyan csata dúlt, hogy az óvónéni és a pszichológus közösen sem tudták megállítani. Nehéz volt eldönteni, hogy ki kivel van, ámde ekkor eltört az ingzsebembe tett patronok egyike, és csupa kék lett a ruhám. Ettől a gondolattól vezérelve összetintáztam a barátaimat, hogy így megtudjuk egymást különböztetni.
Mikor valaki belerúgott a térdembe az nagyon fájt – először a balba, majd a jobba; el is gondolkodtam, hogy honnét tudja, hogy két térdem van –, ezért inkább kiosontam a teremből, és éppen láttam anyukám bejönni az óvoda bejáratán, és oda szaladtam hozzá. Nem tudta mire vélni, hogy miért vagyok csupa tinta, de elindultunk haza felé Kevinnel és Skadival egyetemben.
Az utcában a villamosra akartunk szállni, és láttam, hogy a megállóban áll a kedvenc sofőröm, bizonyos Kátyús Norvén, aki valamit arról pánikolt, hogy a protestánsok ellopták a legjobb villamosát. Oda is szaladtam hozzá, hogy kezet fogjak vele – ahogy azt apukám tanította –, és mivel nem figyelt rám, sikerült is megragadnom a kezét. Mikor meglátta, hogy én fogom a kezét, akkor sikítva elmenekült. Ezzel okoztam neki a következő napéjegyenlőségig tartó traumát.
Anyukám úgy döntött, hogy inkább busszal megyünk haza, és nagyon megszidott. Arról magyarázott, hogy nem akar megint elkötözni, apa úgy is nehezen talál mindig munkát.
Bízom a holnapban. Az összetintázott csoporttársaim között egyre gyakrabban hallom a "törd el a kezét" felkiáltást. Ez reménnyel tölt el.
Brechen Sie seine Hand!

Kedves barátaim és mama!


Mivel lassan közeledik a következő április ezért talán épp ideje volna ezt az azonnalit lezárni. Nagyon jókat írt mindenki, nagyon egyediek voltak az értelmezések! Mindenki hát írjon jóvá magának 100 TP, 1500 váltó jutalmat.

Mint ígértem egy szezonális tárgy is jár:

Név: Dzsóker Pakli (52)
Típus: Kiegészítő
Leírás: Első ránézésre egy átlagos kártya pakli, de minden lapján dzsókert ábrázol. Ha egy lapot elszakítanak, akkor az lebegni kezd és egy fény gömbbé változik, ami három körön keresztül fenyegetően egyre nagyobbá, fényesebbá és hangosabbá válik, ezzel keltve érzetét annak, hogy egy szörnyű offenzív varázslat van készülőben. A hármadik kör végén már másfél méter a gömb átmérője, és ilyesztő sistergő, dörmögő, szikrázó hangokat ad magából, majd kipukkad és eltűnik.

#STERNBOCKS
– avagy a Starbucksos azonnali


Lefékezek a piros lámpánál. Valahogy ma egész nap folyamatosan pirosat kapok, ez a második utam ma kocsival, de úgy döntök, az utolsó is: a boltba inkább gyalog megyek. A jó hír, hogy már nem vagyunk messze, innen már csak egy balkanyar a gps szerint. Már látszik a zöldes logó, eltéveszthetetlenül. A szomszédos ülésre pillantok.
Lejjebb veszem a hangerőt.
– És miért is akartál ide jönni pontosan?
Pillantásom azon az idegesítően piros lámpán, s magamban újból konstatálom, milyen is úgy általában az én szerencsém. Fejemet a támlának döntöm, ujjam a kormányon dobol a rádióból szűrődő szám ütemére. Fogalmam sincs, hogy micsoda, a közlekedési hírekért kapcsoltam be egyáltalán – még így is, és a forgalom zaja mellett is hallom Hilde fülhallgatójából a zene ütemét.
Minthogy választ nem kapok, felé pillantok a szemem sarkából. Ekkor látom csak, hogy természetesen a cipője talpa az ülésen. A múltkor is alig tudtam kiszedni belőle, amikor azt a vörös földet kente bele, miután arról a kirándulásról elhoztam.
– Hilde – szólok rá, ahogy odanyúlok és egy egyszerű gyors mozdulattal letolom a bokáját az ülésről. A cipője talpa vastag csíkot hagy maga után. Nagy levegőt veszek.
– A múltkor az oreot morzsáztad szét. A nagyapád kocsiját is rendszeresen összepiszkolod vagy csak engem tisztelsz meg ezzel?
Sárga, s a zölddel indulunk is tovább.
– Naa, Ozzer, ne csinálj úgy, mintha egy Rémálmot vezetnél! Ez csak egy ötéves Reformátor – Nagyot sóhajtok, miközben próbálom figyelmen kívül hagyni a megjegyzését és még érzékelem, hogy leporolja azért az ülést. Helyes – Mosolyogj!
Szomorúan konstatálom, hogy sehol nincs hely, ahol szabályosan meg lehetne állni, csak olyan, ahol parkolóóra is mosolyog ránk. Ha nem kell annyit várni, hogy elkészüljön, még ideértünk volna, még mielőtt bedarál a csúcsforgalom.
– Sosem lehet normális parkolót találni Hellenburg belvárosában – dünnyögöm az orrom alá, ahogy behajtok egy fizetős parkolóba. Behúzom a kéziféket, majd a pénztárcámból némi aprópénzt kotorászok elő.
– Naaa, Daddy Oz, ha nem csinálunk róla fotót, akkor nem is történt meg. – Még hallom amit mond, de nem figyeltem annyira, hogy kontextusba tudjam helyezni, egyébként is számolom, van-e elég készpénz nálam, amit megetethetek a parkolóórával.
– Hilde, van normális nevem – Csak ennyi megjegyzést engedek meg magamnak sóhajtva.
– Nekem is, de mégsem tehetem azt ki Tiktokra, így marad a HildY Sunshine.
Mire felpillantok, hogy lássam, egyáltalán miről is beszélhet, miután kiszámoltam a váltókat, már csak azt láttam, hogy egy újabb szelfi szerencsétlen áldozatává váltam, s azzal újra a telefonjába temetkezik, így feleslegesnek látom, hogy ágálljak.
– Na jó, induljunk tovább.
Azzal én magam kiszállok, beledobálom az aprót az automatába és zsebre gyűröm a parkolójegyet. A kocsifelé fordulok. Hilde is kiszáll a kocsiból, bevágva maga mögött az ajtót, s majd szörnyethalok és érzem, hogy az infarktus kerülget, ahogy átcsúszik a motorháztetőn és lassan elszámolok magamban tízig.
– Ez egy új trend, – magyarázza – majd megkérem nagyapát, hogy vegye fel, ha hazaértünk. Már elég jól megy.
Lezárom a kocsit és a Sternbocks logó irányába pillantok.
– Hova is megyünk most, Ozzer?
A zebránál állva ránézek a telefonomra: 13:52. Gondolom, gyorsan megrendeli, amit szeretne, megissza és mehetünk. Továbbra sem avatott be, miért akart mindenáron a belvárosba jönni.
– Azt mondtad, a Sternbocksba – felelem zsebre tett kézzel, miközben tekintetem a jelzőlámpát szuggerálja, hogy mielőbb átváltson zöldre.
– Bizoooooooony – Hallom Hilde hangját magam mellett. Ugye nem élő adásban van már megint? – Ozzerrel eljöttünk a Sternbocksba, mert megkívántunk egy kávét. Ughhh, ma még nem is ittam egy kávét sem.
– Még mindig nem Ozzer a nevem – mormogok a homlokom ráncolva, s a zöld jelzésnél elindulok. Igazából egy kávé nem hangzik rosszul, hogy őszinte legyek. Talán nem is olyan nagy baj, hogy ennyi felhajtás után itt vagyunk. Mindig is fontosnak éreztem, hogy időnként együtt töltsünk egy kis időt, mert ezek azok a pillanatok, amik valójában számítanak, s az embert furdalja a lelkiismerete, ha elszalasztja őket.
– Naaaa, ne légy ilyen morci! Az Oswald egyébként is egy öreg név, nem illik hozzád.
Érdekes, általában inkább azt hangsúlyozza, mennyire öregnek tart, szóval azt hiszem, ezt most bóknak veszem. Tulajdonképpen Hilde mindig is olyan volt nekem, mintha a húgom lett volna. Minden csípkelődésével együtt.
– Egyébként miért nem tömegközlekedéssel jöttél?
– Egy influencer nem járhat busszal a városba, vagy igen?
– Influenszer – Ízlelgetem a kifejezést – Jogos, de a sofőrt legközelebb te fizeted.
Kinyújtja a nyelvét egy pillanatra.
– Talán az kéne, de nem mindenhol találok ilyen jóképű sofőrt, mint téged. Őket nem mutathatnám meg liveolás közben, hehe.
– Hogy mi? – Kapom fel a fejem rosszat sejtve, nem tudtam, hogy engem kameráz. De késő, nem vehetem ki a kezéből a telefont: a bejárat nyílik és itt már nem volna jó jelenetet rendezni, így egy kellemetlenkedő arckifejezéssel megpróbálom elengedni a dolgot
– Na mindegy, inkább találd ki, mit szeretnél rendelni, míg sorra kerülünk.
Amíg várakozunk, előveszem én is a telefonom, mert éreztem, hogy rezeg, de csak a munkahelyi chatet mémelik éppen. Valaki csinált egy vicces fotót Alaricról. Jellemző. Ő persze bizonyára nem látja. Ő a groupchatnek az a tagja volt, aki időnként olvassa és látja az üzeneteket, esetleg küld rá valami reakciót, de írni nem szokott. Vele inkább privátban lehet beszélgetni. Egy rövid félmosoly kíséretében nyomok rá én is egy nevetős reactot.
– Na, megjöttünk, puszi srácok! – Hallom még Hilde elköszönését – Nem sokára csinálunk majd egy duót Ozzerrel, szerintetek mit rendeljek majd? Komizzátok! HildY Sunshine voltam, na csáhh!
Elteszi a telefonját, s én is követem a példáját. Az enyémen úgysem történik semmi. Reggel ugyan láttam, hogy Heidi feltöltött egy képet a reggelijéről, de túl kétségbeesettnek vehette volna, ha azonnal reagálok rá, ezért az volt a tervem, hogy csak majd este lájkolom. Egyelőre úgysem aktuális a dolog, emaileket is csak otthon fogok majd nézni.
– Láttam egy tiktok videót róla, hogy ha az ember tavasszal kér egy Groß pumpkin spice salty caramell cream frappuccinot, akkor nem csinálják meg, de helyette ajánlanak egy titkos kávét, ami nincs rajta a menün. Ezt szeretném kipróbálni – Magyarázza Hilde a tervét, s minden figyelmemmel adózok neki annak ellenére, hogy a felét sem értem annak, amit mond – Te?
– Egy espressot kérek szerintem – válaszolom rövid megrökönyödés után – Csak azok a szendvicsek vannak, amiket itt a hűtőben lehet látni?
Bagel meg croissant megtömve pár zöldséggel meg valami felvágottal és 1300 váltó?? Ennek semmi értelme. Pusztán mert a logón van egy Huldra? Ilyet otthon harmadennyiből is elkészítek, pedig nem vagyok egy nagy konyhatündér. Azért a pofátlanságnak is van határa.
Hilde szemei is kikerekednek. Olvas a gondolataimban?
– Egy espressot? Komolyan? Hogy lehetsz ennyire B O O M E R. – Hangsúlyozza ki, hogy a sorban álló többi ember is hallhassa meglepettségét – Legalább valami fahéjt vagy fűszergombát kérj bele, ne égesd le magad a barista előtt.
Egy pillanatra körülnézek, mennyire kelthetünk feltűnést, de leginkább csak időt nyerek ezzel, hogy feldolgozzam a hallottakat. Nem tudom, mit jelent az, hogy boomer, de a szövegkörnyezetből ítélve nem valami jót és ezen a ponton jobbnak látom, ha nem kérdezem meg.
– Ez egy kávézó, Hilde, ahol fizetek a rendelésemért – magyarázom – A baristának nem dolga, hogy megítélje, mit kérek, pláne, hogy KÁVÉT kérek egy KÁVÉzóban, – rövid szünetet tartok a hatás kedvéért – nem tejszínhabos szirszart.
Azzal ahogy az előttünk álló a pult végére sétál, állammal a sötételf barista felé bökök, hogy észrevegye magát a lány és ne húzzuk az időt.
– Ok, boomer. Akkor nem szerzem meg a számát neked. - Zárja rövidre a témát.
– Kinek a számát? – csattanok fel erre, de már nem kapok magyarázatot, nézegetem inkább a falon a Dark Lives Matter plakátot, amíg várom, hogy Hilde végre leadja a rendelését.
– Szióka! – Köszönti Hilde.
– Szia! Mit adhatok? – Hallom a pult irányából.
– Egy Groß pumpkin spice salty caramell cream frappuccinot szeretnék kérni elvitelre, s el tudnád esetleg írni a nevem Hildára, hogy később feltehessem instára, hogy rosszul írták rá a nevem? – Azzal felém pillant, bizonyára, hogy rendeljek én is, de már látom a barista némiképp zavart mosolyából, hogy Hilde nem úszta meg ilyen könnyen.
– Bocsi, de attól tartok, nincs ilyen menünk. Ajánlhatom a sima salted caramel frappuccinonkat vagy esetleg ugyanezt mocha ízesítésben?
Alig hallhatóan visszafojtom a röhögést
– Az jó lesz mocha ízesítésben – Feleli a lány megsemmisülten.
– Szuper! – feleli a sötételf felszabadultan, azzal papírpoharat és filctollat ragad – Mit is mondtál, milyen nevet írhatok?
– Hildát, kérlek.  
– Hilda. A pult végén tudod majd átvenni a rendelésedet! – Azzal felém fordul – És neked mit adhatok?
– Egy sajtos-sonkás croissant és egy espressot kérnék.
A nő arcán tisztán látszik a megütközés
– Csak egy espressot?
Kezdek elbizonytalanodni.
– Igen.
– Öhm, oké. A szendvicset melegítsem?
– Nem kell, köszönöm.
– Készpénz, kártya?
– Kártya.
– Háromezer-százkilencven váltó lesz.
Az anyja keservit...
– Kérd el a számát is. – Súgja oda Hilde, válaszul finoman oldalba lököm, amire színpadiasan feljajdul, persze, közben kifizetem a rendelésünket – csak tudnám, mi kerül egy aprócska szendvicsért meg két kávéért ennyibe –, majd elteszem a tárcámba a kártyámat.
– Köszönjük – Azzal indulok is a pult végére az utasításnak megfelelően, akár jön, akár nem. A barista már csinálja is Hildének... bármit is rendelt.
– Tuti megszerezhetted volna a számát, ne légy ilyen simp.
– Simp? – Vonom fel a szemöldököm – Miről beszélsz? Minek kellene a száma?
– Tudod, simplord. Nem vágod? – Kérdi őszinte csodálkozással – Hát a barista csaj száma, eléggé trendinek tűnt. Most nincs barinőd, pont jó lenne neked. Vagy nem jönnek be a selfek?
Még mindig nem értem, mi az, amiről beszél, valami most felkapott kifejezés lehet, de csak forgatom a szemem
– Hilde, már megbeszéltük, nem érdekel az ilyesmi.
Elkészül a rendelésünk, felveszem a tálcát és tekintetem üres hely után kutat a laptopok mögé búj diákok, cseverésző vállalkozók és instalányok forgatagában.
– Semmi gáz, támogatom az aszexuálisokat is. Van pár nagyon cool tiktoker a témában, követem őket. Némelyiknek mondjuk van párja amúgy.
Olyan kifejezéseket ismer, amikről én soha nem hallottam.
Elvigyorodom egy pillanatra, a téma tökéletes, hogy ne csak ő piszkáljon engem.
– Inkább mesélj, mi van Norberttel? Nekem úgy tűnt, elég jól kijöttök.
A földszinten egy üres asztal sincs, megpróbálkozunk az emelettel.
– Stalkol mint állat, még nem tudom, hogy megéri-e vagy sem. Nem tenne jót a hírnevemnek, ha kiderülne, hogy pasim van... De talán, ha ő is tiktokker lenne, akkor eléggé menő páros lehetnénk. – Vállat von – De eléggé clingy a srác, talán jegelem egyelőre. Hessteg  simp… – Két-két ujját keresztezi. Én magam erre a választra úgy bámulok rá értetlenül, hogy a számat becsukni is elfelejtem, aztán csak némán hagyom, hogy a homlokom közepéig szaladjon a szemöldököm. Vállat vonok.
– Értem. Nos, eléggé odavan érted, tény – Az egyik asztaltól épp távozik két tinilány, amint elég távol vannak, leteszem a tálcát és leülünk. – Na és Eirik? Ő talán pont korodbeli.
– Még csak azt hiányzik, hogy az egyik kis részmunkaidős srácoddal járjak. Tuti instája sincs neki.
Így belegondolva, nem nagyon látom Eiriket telefonozni, lehet, nincs instagramja.
– De most amúgy is inkább szingli maradnék, néztem Matthy Zaly tokjait a témában, tökre megmutatja, hogy mennyire is fontos az, hogy az ember ne pasizzon csak úgy. Hessteg cöli.
Kicsit megáll, tekintete a kávéinkba réved egy pillanatra.
– Bár van pár cool trend, amihez pasi kéne. Pl KatttHerr nem rég kitalálta a gyógyantófülke challenget, nézd.
Telefonja abban a pillanatban a kezében terem, megnyitja a tiktokot és meg is mutatja, miről beszél. Érdeklődve figyelem, ahogy a fiatal Institoris egy hölgy társaságában, aki bizonyára akkori párja lehetett, beszökik egy üres gyóntatófülkébe. A kamera előtt megcsókolják egymsát, azzal sietve távoznak, nehogy valaki rajtakapja őket.
– Hogy mik vannak... – Csóválom a fejem, miközben nézem a videót, aztán egy mozdulattal felhajtom az espressom – És ilyeneket akarsz csinálni? Nagyapád mit szólna?
Ahogy a vámpírlányra pillantok, csak elborzadt tekintetével találkozom.
– Még nem csináltam róla fotót... Hogy tehetted ezt?
– Fotót? A kávémról?  – Pislogok. Aztán azért láthatóan mégis megnyugszik és a kérdésemre vállat von.
– Csak egy csók. Ezen a ponton jobban meglepődne, ha te csókolnál meg valakit. Hah, buuuuurn.
Grimaszolok egyet.
– Jaj, nagyon vicces
Bár szükségtelennek és értelmetlennek tartom, ha le akarja fényképezni a kávéját, hát tegye. Éppenséggel még a szendvicsem is rákerülhet, ha akarja, de aztán megeszem. Majd otthon eszem valami értelmeset. Figyelem, ahogyan gondosan elrendezi a kávét és a szendvicset, az üres csészémet arrébb pakolva.
– Megkóstolod az enyém is, ha már megittad a tied, mint egy vadállat?
– Nem, köszi, idd csak nyugodtan.
Az asztalon felvillan a mobilom kijelzője: von Witten írt csak egy köremailt, hogy mindenki küldje időben a teljesítésigazolást. Majd este rálesek. Hosszú ez a nap.
Hilde lelkes hangja ránt vissza a virtuálisból az igazi valóságba.
– Mielőtt még meginnám, kell csinálnunk egy duettet, mert a követőim imádnak téged. – Már ismerem annyira a hanghordozását, hogy tudjam, nem tűr ellentmondást – Most akkor annyit kéne csinálnod, hogy megfogod a szendvicset és...[/color]

("A kivételes alkalom kivételes szabályokat diktál: akárhány ötletemet papírra vethetitek."
        - Math főinkvizítor úr
Eleget tettem a feljebbvalóm szavának, és kiválasztottam az összes ötletet. A főinkvizítor úr kezdőposztja szerinti sorrendben vannak.
Mindörökké, ámen!)

- Hogy egy mélységi kerüljön az utadba! - káromkodom hangosan, mikor rátolom a bevásárlókocsit a saját lábamra. Néhányan furcsán néznek rám, de nem foglalkozom velük: kisebb dolgom is nagyobb annál, mintsem egyszerű járókelők érzéseivel foglalkozzam. Máskor talán adnám a mosolygós, megszokott formám, ha már született színész vagyok, de a mostani sietség miatt egyszerűen figyelmen kívül hagyom azt, hogy bizony más is van a szupermarketben rajtam kívül. Sőt, mi több, rohadt sokan vannak: miért is most kellett jönnöm? Miért nem ért rá estig ez a szar?
Elfojtok egy újabb szitkot, és nagyot lökök a bevásárlókocsin.
...azt már később veszem észre, hogy valami gyökér pont elém tette le a kosarát. Az Úr kegyelmére, ez olyan idióta, hogy a déliek megirigyelhetnék! De hiába minden, nem tudom megakadályozni, hogy a kosarat ne lökjem neki a szemközti polcnak.
Hangos csattanás, aztán a masszívnak tűnő fémszerkezet megindul. Egyenesen előre. Színültig töltve lekváros üvegekkel.
Ez így nagyon nem lesz jó.
Tehetetlenül nézem, ahogy az első üvegek széttörnek a földön. Aztán még néhány, aztán még tíz, még száz... földöntúli mennyiségű lekvár ér szomorú véget, miközben az üvegszilánkok az édes masszával együtt gránátrepeszekként szállnak mindenfelé. Ha nem ugrottam volna be a mellettem lévő polc mögé, most én is tiszta ragacs lennék, de szerencsére...
A mögöttem lévő raktárajtó vészesen megreccsen.
Rosszat sejtve nézek hátra, és épp időben: a kijárat megadja magát, betörik, és tonnaszámra zúdul be az üzletbe a lekvár. Úgy hömpölyög, mintha lávafolyam lenne, s már az első pillanattól fogva nyilvánvalóvá válik: ha ez elkap, nem látom újra a neoncsövek fényét.
Ráadásul furcsa zúgást hallok. Úgy tűnik, mások is észrevették a gyümölcsös illatot: először füstfelhőnek nézem a közeledő valamit, de aztán meglátom, hogy sok-sok apró molylepke közeledik. Mindegyik kicsi, repül, az egyik kezében tömjénes láncot lóbál, a másikban pedig egy apró, égő öngyújtót cipel magával. Nem sűrűn látok máglyahasználó molylepkéket, de hát Urunk kegyelméből és varázserejéből ez sem lehetetlen. (érted, mágiahasználó lol)
Mindent feledve rohanni kezdek a bejárat felé. Nem érdekel, kit lökök fel, kin kell átgázolnom a menekülés érdekében, csak minél távolabb akarok kerülni a gyilkos áradattól. Meg se várom a fotocellás ajtót, vállal nekirontok az üvegnek, s mintha egy alacsony költségvetésű James Bond-filmben lennék, kizuhanok a szabadba.
Aztán felpattanok, és futás. Most már biztos, hogy megmenekültem, mégis minél hamarabb magam mögött akarom hagyni ezt a képtelen helyzetet.
Csodával határos módon egy-két karcolással megúszom az incidenst - állapítom meg, ahogy szemügyre veszem magam, hisz van időm, míg a villamosra várok. Mikor ideér, pont a vezetőhöz közeli oldalon szállok fel, s azonnal észreveszem az alakot, aki vezeti. Morcos öregember, díszes palástban, nyakán kereszttel, s úgy néz maga elé, mint aki menten kínpadra húzná a járókelőket (is).
- Institoris püspök úr! - hajlok meg előtte, bár nem tudom, észrevesz-e. Nem is különösebben foglalkozom vele: már megszoktam, hogy az inkvizítoroktól jobb távol tartani magam.
Ha nem vigyázok vele, olyan beismerő vallomást csikar ki belőlem, hogy ahhoz a tárgyaláshoz képest a nürnbergi per barátságos teadélután lesz.
Szerencsére már az első megállónál leszállok. Pontosan tudom, hová megyek: egy ilyen eszeveszett nap után mi is lehetne jobb, mint egy jó kávé? A zöld logó szinte azonnal a szemem elé kerül:

STERNBOCKS

Megkönnyebbülten elmosolyodom, mikor belépek. Megállok a pultnál, s miután lopva megnézem magamnak a közelben lévő, magas, kigyúrt, páncélos alakot a hatalmas fegyverrel... hmm, milyen vastag és hosszú az a pallos...
Szóval odafordulok a pultoshoz.
- Békesség! - köszönök rá, majd a pénztárcába nyúlok. - Egy white choc mochát és egy presszót kérek, s ha lehet, akkor ezt is beváltom - nyújtom át a kissé gyűrött kupont. Tíz százalék kedvezmény, jobb, mint a semmi.
- Ez már lejárt - fúj buborékot a rágójából unottan a csaj. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy idehívom Norvent egy kis fusimunkára... csak rá tudja fogni, hogy démon vagy valami hasonló! Egy biztos: a hölgy értelmi szintjét megtippelve kizárhatjuk a tudásdémont.
Aztán elvetem az ötletet.
- Bocsánat, mea culpa - hajtom le a fejem, miközben bal kézzel észrevétlenül a másik zsebembe nyúlok, megragadva a kis könyvecskét. Persze, hogy nálam van ez a zsoltároskötet! Hogyne lenne, hisz őrült jó lehetőségek rejlenek benne, még akkor is, ha naponta csak egyszer tudom használni. - Azaz "én bűnöm", latinul - magyarázom mosolyogva. Ha kimondom ezeket a szavakat, bármit el tudok hitetni az előttem állóval, ami nem túl nagy marhaság. S bár ez talán egyébként is menne, most nincs kedvem fáradni a hazudozással. Inkább piszkos trükkökhöz nyúlok.
- Hisz rosszat adtam. - veszem vissza a kupont, teszem vissza a tárcámba, majd kiveszem ugyanazt, és odaadom neki. - Itt a jelenleg érvényes kupon, parancsolj.
- Aha... - annyi értelem sugárzik belőle, mint egy falánkságdémonból.
- És mivel rá van írva, hogy tíz százalék, ezért csak tíz százalékot kell fizetnem.
- Ja... - nem ellenkezik sokat, bamba arccal elveszi a pénzt, amit elérakok, aztán kisvártatva előttem is van a két kávé. A presszót egy mozdulattal felhajtom, a mochát pedig megfogom, és elindulok az emeletre, hogy kiválasszak egy szabad asztalt.
Természetesen az emeleten minden foglalt. Ennyit erről.
Ahogy bosszúsan lépkedek lefelé a lépcsőn, előveszem a mobilt, hogy ránézzek a facebookom idővonalára, valaki megosztott-e valami érdekeset. De nincs rá időm: csak annyit érzek, hogy valaki meglök hátulról. Erősen.
Semmit nem tudok tenni ellene, elejtem a fontos (és sok pénzért szerzett) kávét, és az utolsó tizenöt-húsz lépcsőfokot már gurulva teszem meg.
- Basszon meg a zsinatelnök! - kiáltom dühösen, mikor elegánsan földet érek. De... senki nincs a lépcsőn.
Mi?
Feltápászkodom, és értetlenül nézek felfelé, mikor is...
Megint fellöknek.
Mielőtt ismét elesnék, csak annyit látok, hogy egy zöld felsős srác gázol át rajtam, egy megtermett dán doggal a nyomában.
- Gyere, Scooby, el kell kapnunk a szellemet! - mindössze ennyit hallok. Ez már veszett ügy; nagy sóhajjal veszem tudomásul, hogy a kávém elveszett, és inkább elmegyek vécére. A nagy izgalom megterhelte a hólyagomat, így jobbnak látom könnyíteni magamon. Nem is teketóriázom sokat, s mivel az összes piszoár foglalt, elfoglalom az egyik wc-kagylót, és becsukom az ajtót magam mögött.
Épp végzek, mikor koromsötét lesz.
- Ki szórakozik odakinn? - szólok ki ingerülten, de semmi válasz. Mivel azért sötétben is el tudom pakolni, amit el kell, gyorsan befejezem a dolgom, és kilépek az előtérbe. Ha megtalálom, aki kapcsolgatja a lámpát, megbánja...
Fenyegető morgás szakítja félbe gondolataim. Egy megtermett barnamedvével nézek farkasszemet.
- Te basztatod a kapcsolót? - kérdezem ingerülten, mire érthető okokból nem válaszol, csupán lassan közelít felém. Valahogy sejtem, hogy nem táncolni akar, így felkapom a falnak támasztott felmosót, és a maci felé döfök vele.
- Rossz medve! Sicc! - mondom szemrehányón, mire szomorúan megfordul, és kicaplat a csukott ajtón, el a mosdókagylótól és tőlem (azaz itthagy csapot-papot). Én is átlépem a törmeléket, és kíváncsian körbenézek: valamiért mindenki rezzenéstelenül teszi tovább a dolgát, mintha mi se történt volna, pedig nem volt mise.
Na jó, nekem ebből elegem van. Inkább hazamegyek, ha már kávézni se hagynak nyugodtan...
Kilépek a Sternbocksból, és a legközelebbi MOL Bubi biciklitárolója felé veszem az utam. Gyorsan megnyitom a mobilomon az appot, amivel be tudok csekkolni, és le is veszem a láncot az egyik Kengyelfutó Gyalogkakukkról, aki türelmesen ott várakozik a többivel együtt. Nem gondolkodom el, ez miféle gyökér újítás a kerékpár helyett, inkább felszállok a hátára, és végre elindulok az egyetlen helyre, ahol talán nyugtom lesz.
Talán.

- De hát tényleg így volt, doktornő! - bizonygatom.
- Lássuk csak... szóval bement a kávézóba, ahol rátámadt egy medve, és hazament egy madár hátán. Ezt akarja velem elhitetni?
Nagyot sóhajtok. Már másnap van, én pedig itt ülök egy pszichológusnál. Nem mintha különösebb értelmét látnám: azért jöttem el, mert a püspököm épp nem ér rá, s úgy éreztem, tanácsot kérek valakitől, hogy varázsolhatnék magamnak nyugodtabb életet. Bár lehet, egy rúnamágussal jobban jártam volna, mert ez az orvos itt előttem olyan irritáló, hogy mindjárt rávágok egy Dies Irae-t.
- Pontosan ez történt.
- Ééértem... - dehogy érti, legalábbis nem ezt látom az aggódó tekintetén. - Várjon itt, kérem! - aztán fürge léptekkel kimegy a rendelőből.
Most meg mi baja van?
Mindegy, nem az én dolgom, unatkozni biztos nem fogok. Azt mondta, várjak, hát várok: kíváncsian leülök a céges gépe elé, megnyitom a böngészőt, és irány a böngészési előzmények. Ezzel többet meg lehet tudni akárkiről, mint a legjobb gyóntatószékből, hát természetes, hogy ez érdekel a legjobban.
Amazon.com? Úgy tűnik, szeret Finsterwaldból rendelni - az árak ugyan alacsonyak, de egyáltalán nem biztos, hogy épségben ideér a csomag, pláne most, hogy a határon túl nyüzsögnek az élőholtak. Pár kattintás után elém tárul a legutóbbi rendelések listája: mit látnak szemeim, a drágalátos doktornő telerendelte magát holdkőzettel. Mit akar azzal a kacattal? Mindenki tudja, hogy a holdraszállás kamu, Neil Armstrong csak egy színész volt, és az egészet stúdióban vették fel. Nagyobb hazugság, mint az, hogy Hellenburg ökonómiailag fejlettebb Carolusburgnál.
Hangos üvöltés riaszt fel a kíváncsiskodásomból.
- NAV, OPEN UP! - rúgják rám az ajtót a kommandósok, én pedig teketóriázás nélkül az ablakhoz rohanok, és kiugrom rajta. Az utolsó pillanatban jut eszembe, hogy talán mégsem kellene, hisz a második emeleten vagyunk... de csodával határos módon mégsem esik nagy bajom, mert puhára esek.
Értetlenül nézek körbe, de a gyerekek még értetlenebbül néznek vissza rám. Lassan felfogom, hogy egy homokozóba pottyantam.
- Óvó néni! Óvó néni! Eljött a Mikulás! Az égből pottyant ide! - találja meg a hangját az egyikük.
Valahogy nincs kedvem kiélvezni az újdonsült népszerűségem, hisz sejtem, hogy a NAV még mindig a nyomomban van. Kimászom a homokból, sietősen távozom a még sietősebben érkező óvónő színe elől, átugrom az alacsony kerítést, és futni kezdek. Ha szerencsém van, nem követnek a navosok, de a biztonság kedvéért pontosan tudom, merre tartok.
A Ferde Toronyhoz. Nemrég épült a város szívében, és olyan jól sikerült, hogy azt hallottam, az olaszok megpróbálták lemásolni. Nem hiszem, hogy jól sikerült volna nekik, hisz ők csak déliek, miért lennének képesek rá? A miénk sokkal magasztosabb, átadja Észak valódi, dicső tekintélyét. De legyen akármilyen csodás is, most csak az érdekel, hogy elbújjak a tetején. Ott biztos nem keresnek, hisz ki lenne az a hülye, aki a Ferde Torony tetején bújna el?
Elég magas, de szerencsére a mágusok valami varázslatos módszerrel felvonót is pakoltak bele, így hamar feljutok. Mikor kilépek a magasba, két alakot látok meg: mindkettő egyházi ruhába öltözve áll a tető legszélén, ahol még én is megszédülnék a mélységtől. Mit csinálnak ezek?
Elindulok feléjük, és az egyiket már távolról megismerem: őszentsége Sixtus pápa személyesen. A mellette álló, barna hajú, szakállas alakról viszont fogalmam sincs, ki lehet.
- Látod, Iudex, nem számít, a tárgyaknak milyen súlya van - hallom meg a pápa szavait. - Ha leejted őket, a gravitáció miatt ugyanolyan gyorsan esnek le.
Kíváncsian közelebb lépek, de ügyet se vetnek rám.
- És ezt mindjárt be is bizonyítom neked. Nézd: az egyik kezemben fogom a protestánsok bűneinek súlyát, a másikban pedig ezt a kardot... valami Azraelé volt, nem hiszem, hogy sokat érne. Te meg fogd meg ezt a wc-pumpát, s dobd le velem együtt, mintha a gyufát dobnád egy boszorkány máglyájára. Készen állsz, ifjú Iudex? Akkor gyerünk!
Meg se várva a másik alak szavait, leejti a mélybe a két tárgyat, és ez az Iudex is vele együtt mozdul. Nincs azonban a kísérlet eredményét vizsgálni, hisz hatalmas égzengés szakítja szét a békés jelenetet, a napot pedig egy hatalmas alak takarja el. Egy sárkány tárul szemünk elé, s hangja mélyen, tekintélyt parancsolóan zeng.
- Én vagyok Abaddón, Isten arkangyala! - szájtátva nézek fel rá. - Ti pedig mi a szart csináltok? Nem volt elég egy világvége? Francba a nyolcvan nappal, fulladjatok bele a fagyba most!
Szavai nyomán elképesztő erejű szél támad, és az egész várost, valószínűleg az egész világot a semmiből hihetetlen mennyiségű hó árasztja el. Úgy söpör át mindenen, mintha a masszív épületek csak kártyavárak lennének, és kisvártatva elér hozzám is. Nem tudok ellene mit tenni.
Hideg...

...kipattan a szemem, felülök az ágyban, és riadtan nézek körbe. Semmi furcsát nem látok: se hó, se sárkány, csak a szobám békés éjszakai látványa tárul a szemem elé. A széken ott van az ingem, az asztalon a Bibliám, a falnak támasztva a buzogányom, nekem pedig eltelik pár másodperc, míg felfogom, hol is vagyok.
Tudtam, hogy nem kellene betolni azt a zsíros sültet lefekvés előtt...