Azonnali: Kavarodás

Rossz ötlet túl sokat inni. Vagyis annyit biztosan rossz, hogy ne tudja az illető, mi is történik vele pontosan. Látod, veled pont ez történt. Valami viszont furcsa, nagyon is. Ez pedig az, hogy - bármi is volt az este - már egy másik faj tagja vagy. Eddig tünde voltál - Hogy boldogulsz nefilimként? Vagy milyen érzés a démont vissza emberre cserélni? Erről legyenek irományok itt. (Extra nehezítés, aki szeretné: Nemet is váltottál.)

Határidő: 2017. 05. 22. éjfél

Jutalom: 1500 váltó

Sok sikert!

Vannak esték, igaz nem sűrűn, amikor igazán, kőkeményen felöntök a garatra. Nem mondom, igazán jól bírom a piát, ha többiekhez viszonyítok legalábbis. Vagy az is lehet, hogy csak ők bírják kevéssé. Nekem mindegy. Szóval nem sűrűn csinálok ilyet, nem lévén hozzá társaságom. Most valami érdekes módon mégis sikerült összehozni. Nem mondom, hogy véletlen, mert nem hiszek a véletlenekben. Nos, sajnálatos módon, ebben messzemenőkig igazam is van. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az állapot, amiben ébredtem, ezen az amúgy csodálatos reggelen. Szerintem még csak a hálószoba sem stimmel, ahová emlékeim szerint betértem aludni, de bár ez lenne a legnagyobb problémám. Még csak nem is az a legégetőbb, hogy egy meztelen nő fekszik mellettem, holott! Holott határozottan biztos vagyok benne, hogy annak ellenére, hogy lerugdostam néhányat magamról, végül mégis csak férfival háltam. Ahogy a helyzet kinéz, talán ez volt az utolsó alkalom. Most, hogy eme dolgokat szépen sorjában végigvettem, rátérhetek a lényegi pontra, aholis illenék nekem legalábbis minimum sikoltozós pánikba esnem. Tehát lássuk is.

Még az ébredezés stádiumában vagyok elhelyezkedve, még csak a szemem sem nyitottam ki, ám máris érzem, hogy valami nem jó. Oké, voltam már másnapos, de az valahogy másmilyen. Először is, öl tájékon megmagyarázhatatlan észleleteim vannak. Ugyanez a helyzet a hátamon. Nem mondom, hogy kényelmetlen, de határozottan szokatlan érzés a fekvés. S ha ez nem lenne elég, azon a tájékon is vannak érzékleteim, amiket nem tudok hova tenni. Ekkor jön emlékeim gyors számbavétele, környezetem felmérése, és ami eddig váratott magára: az ildomos pánik. Nos hát ezen érzület uralkodtában veszem szemügyre azon karmos alkalmatosságokat, melyeket eddig a kezeimnek nevezhettem, s ha már itt tartunk, végigtapogatom az arcomat, s kezeim (?) szarvakba ütköznek, ujjaim közé vörös tincsek hullnak. Most érkezett el az idő, amikor szeretnék teli torokból sikítani. S bármily furcsa is, de azt hiszem ez az első ilyen alkalom. De várjunk csak, még nincs vége. Határozottan hiányzik a mellkasomról valami, aminek ottlétét igencsak megszoktam már, s ez a hiány felettébb gyanús. Félve lesek be a takaró alá, és néma sikolyra nyílik a szám, pedig nem vagyok ám prűd leány… khm… legény? Sürgős igényt érzek arra, hogy elrúgjam magam az eszméletemtől, de még előtte még sürgetőbb hiúságom sikoltása, hogy: Tükröt ide, de iziben!

Tükörkép:

Sietősen igyekszem eleget tenni eme felhívásnak, de újabb kellemetlen ténnyel találom szembe magam. Amilyen gyorsan talpra ugrom, olyan hamar esem pofára. Ennek több oka is van, kezdetnek számolgathatnám a karmaimon, amik ujjak helyett vannak a kezemen. Egy: az egyensúlyom nem létező fogalom, mivel a furcsa érzés a hátamon, egy egész pár szárnynak köszönhető, s ez többletsúlyt jelent. Ezeknek észrevétele nem volt nehéz, mert valamiféle ösztönös reflexnek köszönhetően kinyíltak, s most beterítik a szobát. Kettő: miután sikerült az ölésig tornáznom magam, két szép szememmel tökéletesen láthatom, hogy végtagjaim merőben hosszabbak a megszokottnál. Végül négykézláb sikerül eljutnom a tükörig, ami megint csak valamilyen rejtélyes módon van a szobában. Még rejtélyesebb, hogy hálótársam nem ébredt fel a ricsajra, amit csapok. Szóval, némi harc árán eljutok a tükörig. Amennyire vártam a találkozást, legalább annyira rettegtem is tőle. Hát jogosan. Nem a megszokott vöröslő szemek, havasra sápadt bőr, és kékesfekete fürtök köszönnek vissza a tükörben. Nem self. Határozottan démoni külsőt kaptam, ezt még egy vak sem tudná félrenézni. Az egyetlen aminek örülhetek, hogy egészen jóképű testet kaptam. Szememnek fehérje nincs, van helyette feketéje, s abban színe annak sárga, benne vadállatiasan álló szembogár. Szemeim alatt fekete keret, mint valamiféle kontúr húzódik, s fehér arcom két oldalán is valami érdekes, domború minta található. Egyedül füleim hegyessége maradt meg. Sörényem égő vörös, s szarvam is van, két pár is, különfélék. Szárnyaim denevérszárnyak. Egyedül a farkat úsztam meg, azt nem kaptam. De mivel vígan lesír rólam démonságom, nem igazán tudok beolvadni a tömegbe, ez még problémát jelenthet. Kínomban gyorsan összegyűjtöm az összes férfiruhát, s szenvedve ugyan, de magamra öltöm őket. Na most jön a feketeleves. Fel kéne állni, és meg kéne kísérelni a két lábon való távozást. Komikumba illő a szenvedésem. Ha nem én lennék a szenvedő alany, minden bizonnyal jót vidulnék magamon. Nagy igyekezettel megpróbálok halkan távozni, egészen tűrhetően sikerül. A hölgy vagy kiváló alvó, vagy halott. Remélem az előbbi. Egy kevés szerencsét tudhatok magaménak, mivel alig vannak ebben a fogadó félében, így szinte feltűnés nélkül sikerül kibotladoznom.

Minden lépés egy harc. Túl hosszúak a lábaim, a karjaimról nem is beszélve. Emiatt lassabbak is. Én pedig nem érzem őket rendesen. Ebben az állapotban olyan védtelen vagyok, mint egy csecsemő. Tud ez a test egyáltalán harcolni, vagy mágiát? Tud esetleg repülni? Nos, lehet, hogy tud, de én nem tudok, ez elég kellemetlen, de akkor feltűnés mentesen kéne közlekedni, és el kéne kerülni mindenféle bajt, ami pedig félő, hogy magától is megtalál. S felmerül a kérdés: oké, és most hogyan tovább? Mi egyáltalán a cél? Hát cél, az éppenséggel akad: VALAKI ADJA VISSZA A TESTEM! Csodás. De mégis kihez fordulhatnék? Gerard? Tartok tőle, el sem hinné, hogy igazat mondok. Arról nem beszélve, hogy nem is igazán bízok benne eléggé, hogy segítséget kérjek tőle. Éppen csak szőrmentén ismerem. Oké, ez az ötlet kuka. Rossz lesz a megközelítés. Ki az, akiben megbízom? Aki talán még hinne is nekem? Aki akkor is megpróbálna segíteni, ha nem kérem? Ilyen lény csak egyetlen létezik ezen a világon. Ösztönösen nyúlok, hogy megdörzsöljem a bal vállam közelében, a kulcscsontom alatti területet. Vajon a jelem ott van még? Vagy a testemmel az is elveszett? Hát, amint odaérek, ez ki fog derülni.

Utam úttalan utakon, és erdőkön visz keresztül. Igyekszem minden teremtett lelket elkerülni. Ami nem nehéz, mert a csörtetés amit csinálok, még egy medvét is elijesztene. Nem hogy olyan puhán és csöndesen nem tudok járni, de gyakorlatilag újra meg kell tanulnom járni. Ebben nincs segítségemre a megszokhatatlan szárnyak véletlenszerű mozgása. A súlyáról nem is beszélve. Mondjuk amíg csukva vannak, egészen elviselhető. Olyan, mintha egy különösen nehéz és nagy málhát kéne cipelnem a hátamon, de nem halálos, ahhoz egész hamar hozzá tudtam szokni. Na de amikor kinyílnak, főleg hátra, akkor vége a mesének, én pedig hanyatt vágódom. Az sem segít a járásban, hogy most másképp, és más szögből látom a dolgokat. Nem veszek észre dolgokat, amiket máskor meglátnék. Úgy bukdácsolok, mint egy gyermek, aki csak az imént heverte ki a karon ülő kort. Bukdácsolok, és botladozom, már nekem van elegem belőle. A vadászatot nekiindulásból el is felejthetem, bár furcsa módon nem igazán érzem magam éhesnek, inkább csak a megszokás sugallja, hogy ennem kéne. Aztán a folytonos lefelé figyelés hatására, állandóan mindenféle balesetnek teszem ki magam. Mert például elhiszem én, hogy ebből a magasságból jobban lehet látni, de hogy mindenbe beverem a fejem, a kisebb ágakba beleakadnak az agancsszerű szarvaim, és nem mellesleg az összes létező pók szeret a fejmagasságomban hálót szőni. Így utam során rendszeresnek mondhatóak az esések, botlások, kalimpálások, és olyankor rendszerint a szárnyaim is mozdulnak. A végeredmény: nem csak koszos, de szakadt, és összevert állapotokat is mutatok. Fájnak a szárnyaim, a karjaim, a fejem, meg úgy mindenem. Nem hiszem, hogy van még olyan részem, amit nem vertem le. S ez az ügyetlenség sokkal jobban idegesít, minthogy bármilyen másik érzelmet váltson ki belőlem. Arról nem beszélve, hogy úgy érzem, legalább kétszer annyi időmbe telt az út, mint normálisan. Pedig most elvileg nagyobbakat tudok lépni.

Amikor végre valahára Eichenschield közelébe érek, belelkesedem, majd ez gyorsan el is múlik. Megtorpanok, és kínlódva nézem a városkaput. Nem sok jóra számíthatok, hogyha ide most így fényes nappal beteszem a lábamat. Sokan nem szeretik a démonokat, a végén még minden ok nélkül nekem esnek. Mivoltom le sem tagadhatom, fölösleges is lenne próbálkozni. Egyetlen választásom marad, megvárni a sötétedést, és akkor belopózni, amikor már senki nem kap frászt tőlem. Remélhetőleg. Így teszek hát, s elindulok a városon kívül, hogy minél rövidebb utat kelljen megtennem Yrsil házáig. A városba beérve, már érzem is az enyhe bizsergést, amitől menten meg is nyugszom.

Szeretném azt hinni, hogy surranok, amikor leszáll az este, de tudom, hogy csekély sikerem csupán annyi, hogy többé-kevésbé képes vagyok két lábon haladni. Halkan... vagy reményeim szerint halkan megyek be a már ismerős ajtón. Az ember azt gondolná, hogy ennyi idő alatt valamennyire hozzászoktam már a kiálló részeimhez, de nem. Ahogy csukom be az ajtót, rögtön leverek mindent, ami leverhető. Ez persze zajjal jár, én meg suttogva szitkozódom. Kis híján felkötöm magam a térelválasztó függönyre, de végül csak kiszabadulok, és ezzel a lendülettel pofára is esem. Tökéletes kilátás nyílik rám a szobából, ahol egy kanapén ül Mika, és... egy Nefilim?! Valamiféle sikoltásszerű, rémült nyekkenés hagyja el a torkom a látványra. Na most aztán tutira meghalok! Tessék, hiába vergődtem el idáig, most végem lesz mindjárt. Kevés híján az eszméletem is eldobom magamtól, mert ez már sok az idegeimnek. S persze ennyi nem elég a jóból, mostanra azt is sikerül felfognom hogy rosszul vagyok, bár ennek perpillanat elég sok magyarázata lehet. Az egyik, az előttem lévő szörnyeteg!
- Apa valami izé van a szobában!
- Hogy mi? – fordul hirtelen felém az isteni lény, s kinyújtott szárnyaival ő is lever mindent, amit csak lehet. S holott ennek legalább gyanúsnak kellene lennie, de mivel én Halál őméltóságával barátkozom, ez nem tűnik fel. - Ki a fene vagy te!? – Kiált rám, miközben én vergődöm, mint egy partra vetett hal. A félelmetes lény egy borosüveget fog rám. Ez valamiért olyan nosztalgikus érzés, bár nem tudok ebben elmélyedni a félelem miatt. A fészkes fene vinné el ezt a lehetetlen méretű testet, még megvédeni sem tudom magam. Egy kevés kínlódás után sikerül térdre kínlódnom magam, hogy utána a meg nem szokott többletsúlytól seggre is üljek.
- Nem vagyok én senki sem, főleg olyan nem, akit te bántani akarnál! - hadarom, miközben sűrűn csúszom vissza az előszoba irányába, természetesen hátazva. Ugyan a kulcscsontom alatt elhelyezkedő jel bizsereg, mint a rosseb, de az már nem jut eszembe, hogy fénylik is. Szárnyaimmal ösztönösen próbálom takarni magam, mint amikor a kezét emeli maga elé az ember. Elég hülyén nézhetek ki, azt meg kell hagyni.
- Mika, hozd a serpenyőmet. – na ennek a mondatnak szintén gyanúsnak kellene lennie, de nem, én csak megijedek tőle. Hozzáteszem elég ijesztő egy nefilim, amikor szárnyait kiterjesztve egymaga sorfalat áll, s hiába van elég messze, fölém tornyosul.
- Hozom apa...anya. – itt már azért kezdem kapisgálni, de nem, ennyire nem működik még az agyam.
- Betörtél a házamba. Leszakítottad a függönyömet. – Azért ez már tényleg gyanús. Mindehhez társul egy szigor, védelmező és kérlelhetetlen nézés - Vagy elmondod ki vagy, és mit akarsz, vagy eltakarodsz, mielőtt hívom a városőröket.
Ezen nincs mit szépíteni, beszartam a szárnyas női lénytől. Miközben kétségbeesetten próbáltam menekülni, szöget ütöttek a fejemben az elhangzott szavak. Pont annyira, hogy kilessek a méretes bőrlebernyegek mögül, amiket én húztam magam elé. Most mégis, mint valami idióta, manuálisan húztam őket lejjebb, hogy kilássak mögülük. Ekkor tűnik fel a lény támadó kezén virító szimbólum. Megkönnyebbülök, fel is sóhajtok az érzéstől. Akkor mégsem fogok meghalni. Talán. Támadóm ugyanis elég dühösnek tűnik, és az ő szemszögéből elég jogosan. Ekkor fény gyúlik agyamban, s még mielőtt lecsapna, megint elbújok a szárnyaim mögött, és kétségbeesetten felkiáltok, hátha van értelme.
- Eda vagyok Yrsil, ne bánts!
- Persze, ezt a bort meg Jézus töltötte nekem Kánaánban - válaszol a nefilim, egy cseppet sem hiszékenyen, bár a dolog kissé elgondolkodtatóba ejtetné. Közben Mika futott ki a konyhából, és átnyújtotta a serpenyőt a nefilim szárnya felett. Elcseréli a borospalackra, majd némileg magabiztosabban lép előre. - Mutasd a vállad. Ha netán valamit is tettél Edával, a jóságos Atyára esküszöm, azt fogod kívánni, hogy bár meg se születtél volna!
Most fogok agyvérzést kapni! De most komolyan. Egy majd két méteres nefilim nő testében, az én drága rókám elképzelhetetlennek tartja, hogy én is hasonlóképpen jártam. Hát ez a gondolat felbőszített annyira, hogy felelőtlenül hirtelen mozdulatokat tegyek, így - magam sem tudom hogyan - hátracsaptam a szárnyaim, és hirtelen felálltam. Ennek következményei voltak. Az egyik, hogy majdnem hanyatt estem, de csak majdnem. A másik, hogy legnagyobb meglepetésemre szinte teljesen egy magasságba került a szemem Yrsilével. Persze ebben a helyzetben eléggé jól láthatóvá vált a szívemnek kedves tetoválás, de nem ezzel a részlettel voltam elfoglalva.
- Most komolyan azt mered állítani, hogy nem hiszel nekem?! Ebben a testben?! - mutatok rá, teljesen kiakadva, számon kérőn.
- Hé hé, fogalmam sem volt hogy mások is járhattak így. - emeli fel a kezét a nefilim, megpördítve az ujjai között a serpenyőt.  - A fenébe is, majdnem szívrohamot kaptam tőled.
- Te kaptál szívrohamot? Mit szóljak én? Ebben a bárgyú testben még csak megvédeni sem tudom magam. - mondom elkeseredetten. - Még mozogni sem tudok vele rendesen - huppanok vissza a földre, mert onnan már nem eshetek nagyot.
- Eda, ez tényleg te vagy? - kérdezi Mika, miközben áthajol anyja szárnyai alatt, előrelépve megközelíti a démont - Mi történt veled?
- Hát látod drágám, azt én is nagyon szeretném tudni. - sóhajtok fel Mika kérdésére. - A tegnap estéről inkább ne beszéljünk, de abban biztos vagyok, hogy a saját testemben feküdtem le, aztán reggel ebben ébredtem. - próbálgatom a szárnyaim mozgását. Hát elég darabos. - Mit gondoltok, ez a fizimiska hogy bírja az italt? Azt hiszem szükségem lenne egy pohárkával.
A nefilim csupán ledől a kanapéra és letörli homlokát. A mellkasánál az ujjával megemelte a ruháját, és megszemlélte a két dinnyéjét. Úgy tűnt számára, hogy Isten angyalai mind full extrás testet kapnak.
- Bár az engem is meglep, hogy nem csak én vagyok ilyen szerencsétlen. - huncut módon nézek rá - Te mit ittál az este?
- Apa...izé, anya is ezt mondta. - válaszolta Mika - De miért isztok ennyit?
- Kincsem, mondtam hogy csak egy baráti sör volt. - mentegetőzött a nefilim és széttárta a szárnyát - Egy...egynéhány sör.
- Persze, ismerem a társaságodat. Egy sör nem sör... - fintorgott Mika a nefilimre, majd kezet nyújtott Edának. - Gyere, segítek.
- Innentől mihez akarsz kezdeni, drágaság? - szegezte neki a kérdést Sil.
Elfogadom a segítő kezet és felállok.
- Egy sör nem sör mi? - nevetek - ezt én is megkaptam tegnap. Hát, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. Azért jöttem ide, hogy te hátha tudsz valakit, aki visszacsinálna. Ha reménytelen, akkor megtanulok ebben a testben élni. - vonogatom a vállamat. Az incubus vonzereje sokkal elviselhetőbb volt, mint ez az átkos émelygés. Mostantól mindig ezt fogom érezni a közelében? Ez elég nagy pech.
- Amúgy nem rossz test ez, egész tetszetős. Egy háborúdémonhoz képest. És szerencsémre, még a nemi szervei is megvannak, úgyhogy nem jártam olyan rosszul. A feje sem rusnya. Oké, a szarvakat, meg ezt a vörös sörényt is meg kell szokni, meg főleg a szárnyakat. De talán el tudnám viselni. És te? Mit tervezel ezzel a testtel? Vannak még csábítási ingereid? - mosolygok rá, miközben egy érdekes ötlet fut át a fejemen.
- Mika kap egy testvért. - sóhajt megadóan a nefilim, Mika csillogó szemeibe nézve. - A másodikat meggondolom, - néz a lányára - a szülés rohadt fájdalmas dolog lehet.
- Így-így ! - ujjong fel Mika, láthatóan a legnagyobb örömhírként fogadva Sil beleegyezését. Otthagyja Edát, és anyja mellé telepszik a kanapéra.
- Egyébként most hogy végre visszakaptam a szárnyaimat, és nem számítok világi szinten körözött lénynek, azt hiszem szembenézek önnön halandóságommal. - próbált filozofálni a nő, de a lánya csak kinevette. - Azt hiszem anyuka leszek...elég nemes életcél, nem ?
A válasza először megdöbbent, de hamar rájövök, hogy ő gyakorlatilag megkapta az általa áhított megváltást ezzel a testtel. Amivel engem pedig még az eddiginél is jobban elátkoztak.  Nem hittem, hogy ez lehetséges, de az ég bebizonyította, hogy tévedtem. Örülök az örömének, mégis sokként élem meg. Megfordulok, és csodálatos módon, bárminemű baki nélkül jutok ki az előszobába, hogy onnan kiléphessek az ajtón. Az én kedves rókámmal csoda történt, nem ronthatom el az idilljét, a magam nyomorával. Most még nem tudok őszintén örülni, így inkább kiviszem magammal a nyomasztó légkört, és megpróbálok lélekben felkészülni, hogy rabja leszek a testemnek.
- Hé, te meg hova mész? – csattant fel a nefilim hangja, majd szinte pillanatok alatt ott termett mögöttem. Megragadta a másik vállam és érdeklődően kacér arckifejezéssel, egy kis előredőléssel figyelt. - Talán elfeledkeztél erről? - emelte a kézfejét maga elé, amelyen ott fénylett a rókajel. Mögötte megjelent Mika is, aki szintén maga elé emelte a kézfejét, megmutatva a saját jelét.
- Ha már egyszer bekerültél ebbe a bolond családba, nincs kiút. - mondta a lány. - Most pedig gyere, rakodjunk elő a kajához, amíg anya megfőz...
- Dehogy feledkeztem. Csak szerettem volna egy kicsit kiszellőztetni a fejemet. - Azt hiszem, ezután a nap után még ahhoz is fáradt vagyok, hogy meglepődjek. Fölösleges is lenne. Úgy tűnik Yrsilnek sokkal kevesebb szokatlan dologgal kell megbirkóznia az új testében, mint nekem. - Biztos vagy benne? Jelenleg olyan vagyok, mint elefánt a porcelánboltban - felelem komolyan Mikának.
- Ott a kert, kincsesvirágom. - felelte a nefilim, majd hátralépett, és megindult a konyha felé. - Te jóságos ég, ezekkel a szárnyakkal, hogy fogok elférni a konyhában?
- Fatányérjaink vannak, emlékszel? - veregette meg a vállát Mika, majd megragadta a karjánál fogva és húzni kezdte befelé. - Gyere, nem léphetsz le csak úgy...

Minden azzal kezdődött, hogy felébredt és furcsán érezte magát. Felült, felállt és elvágódott.
~Mi ez?~
Nem volt szárnya. Sietősen a tükréhez rohant – volna, ha nem esik el újra. Az egyértlemű, hogy nem volt szárnya, de egyensúlya sem. A két tollas orgánum hiánya folytán egészen máshová került a súlypontja. Azért csak elvergődött valahogy a szekrényhez.
Nem tudta eldönteni, hogy mi történt a rajta levő tükörrel. Valaki megbűvölte? Van ilyen? Egy férfi nézett vissza rá, egy megtermett, izmos férfiember szárnyak nélkül mézbarna szemekkel, szőke üstökkel, szakállal.
~Úgy kigyúrtam magam, mint Ezékiel próféta.~
A gondolat gyorsan suhogott át a fején, de rá pár ezrelékmásdpercre jött a következő: miszerint Ő maga az a bizonyos Ezékiel próféta, akire gyermekkorából emlékszik. Hisz szakasztott ugyanúgy néz ki! És semmi kétség, hogy magát látja, nincsenek bűvös tükrök...
Ada széles mellizmain feszült az éjjeli tóga. A combjai között pedig valami ruganyos, mégis ellánálló dolog fityegett, ami miatt félterpeszben kellett állnia. Nem tudta mi tévő legyen. A pánik felkúszott a torkán és életében először sikíthatnékja volt.
Pár perccel később még mindig szédült, a földön ülve talált magára, de nem sikított hála égnek. És nem, nem próbálta meg megidézni az Égi Vértet. Bár nála ez reflex, mégsem tette, egyszerűen érezte, hogy más ez a test. A Vértet mindig magában tudta, a lénye volt, a saját belső kivetülése. Ebben a combos, vállas, családi ékszeres kiszerelésében nem érezte a saját lényét – nem úgy, mint ahogy azt egy nefilim prófta érzi. Most mégis megpróbálkozott vele és természetesen kudarcot vallott.
A próba mégis kijózanító hatással volt rá. Az Égi Vért helyett valami más vonódott fel izgatottságában, és ez bár pánikot keltő volt, mégis tolerálni tudta – már a lehetőségekhez mérten. A fegyver harc, és bármi is történt vele, harcolnia kell.
Vetett még egy utolsó pillantást a gubancos szakállra és a borostára a fentebbi részeken a tükörben, majd nekiállt kihámozni magát a nevetségesen feszülő tógából. Pár ügyetlen mozdulatot követően a tóga keresztben elszakadt. Szóval jóval erősebb volt, mint gondolta.
De most már mezítlenül állt – csak egy gyors, fürkész pillantást küldött lefelé, amiből mostanra hiányzott a tőle megszokott tárgyilagosság -, majd a ruháihoz ment, de már előre tudta, hogy hiába. Ha a leglazább tógája nevetségesen megfeszült rajta, a Loreenától kapott gyönyörű, hátul a szárnyainak mélyen kivágott tünde ünneplő duplán nem jön majd rá. Hiba volt rögtön kiszakadni abból, ami rajta volt. Végül fogott egy tiszta lepedőt a szekrényből és magára kanyarította.
Maga sem tudta, hová indult, amikor kilépett az ajtón. Későn jött rá, hogy az ablakot kellett volna választania. Zsombor atya arra tartott és bár élénk tekintete elárulta, úgy tett, mintha nem látta volna, hogy egy meztelen, lepedőbe csavart emberférfi lépett ki a félangyal ajtaján.
Andromeda kétségbeesettenen kereste a szavakat, de mit mondhatott volna? Annyira nem jó a kitalációkban! Mondta volna talán, hogy: ’A Nagytiszteletű Nefilim Andromeda volt olyan kedves és meggyógyított.’ Ki vesz be ilyen gyönge mesét?
Aztán amikor már majdnem késő volt, és a pap majdnem befordult a sarkon, hirtelen ihlettől vezérelve mégis csak utána szólt:
- Atya, merre találom a Nagytiszteletű Nefilim Andromedát? A szobájában nincs... – brummogta.
- Ó, valóban? Hogyhogy?
Ez jó volt, határozottan jó. A pap bekopogott, jelentőségteljesen és mégis valahogy megsemmisítő jelleggel végignézett a leplezetten is meztelen férfi-Adán – talán túl hosszan is - és bement. Egy darabig attól tartott, hogy talán mégis ott leli a saját testét, de a pap úgy jött, ki hogy valóban nincs ott a leány alakja, nem volt a szobában senki.
- És... adnál valamilyen öltözetet?
Kérdezte reménykedve, de a pap egy majdnem gonosz mosollyal és felháborodva kijelentette, hogy nem fogja felöltöztetni addig, amíg magyarázattal nem szolgált a történtekre.
Ada paff maradt. Még senki nem vont meg tőle ruhát, ha kért.
- Mi a neved? – kérdezte a pap.
- Nem tudom... – mormogta rendkívül mély hangján. - Andro... Andros.
- Gyere velem. – intette magával egy furcsálkodó pillantás kíséretében. – Ezt ki kell vizsgálni.
De Adának eszében sem volt megvárni, amíg meggyanúsítják valamivel. Kétszer akkora volt, mint ez a vézna egyházfi, oldalt lökte és már futott is kifelé a parókia belső udvarából, befelé a templomba. Ott aztán térdre vágódott az oltár előtt, és úgy, ahogy volt, leplestül, héber imákat hadar – egyiket a másik után. De hiába könyörgött, a katolikus aranycirádák továbbra is egy emberférfi alakját verték vissza. S közeledtek a paplak lakói is, immáron kisebb csapatba verődve a nagy és erős lepedőbajnok felé – lépteik visszhangot vertek a belső udvar boltíve alatt.

Pár utcával, egy másik városrésszel és megannyi felháborodott pillantást követően, egy mellékutcában kötött ki. Az ajtón épp egy részeget vágtak ki, benne pedig felrémlett, hogy az előző estét egy hasonló helyen töltötte.
- Hát persze. – mondta magának, de inkább elhallgatott - túl idegen volt a saját hangja.
Most már kimondottan idges volt, nagyon izzadt és megítélése szerint büdöset . Mert az egy dolog, hogy férfi lesz belőle, de ha nem nefilim és nem próféta, akkor... mi ő egyáltalán? Az életének nincs értelme.
Ám az ilyen borúlátó gondolatokat még távolt tartotta tőle a remény.
Megkerüte az ivó elé bekötött lovakat, a bejárthoz lépett, de a lepedője beakadt az ajtófélfába. A vége az volt, hogy minden büszkeségét összeszedve öles léptekkel, teljes férfiúi szépségében meztelenül lépett be és állt meg a kocsma közönsége előtt. Végignézett rajtuk, értő, figyelő szemmel, szenvtelenül - figyelmen kívül hagyva heherészésüket. Aztán az egyik magafajta magasabb alakon megakadt a szeme: méret megfelelő.
- Szükségem van a ruhádra, a csizmádra...
- ...és a lovadra. – tette hozzá, hiszen ha Élóhim nem felel, mágia lesz a dologban, és így is úgy is specialistát kell keresnie.
- Nem mondtad azt, hogy kérem szépen. – pimaszkodott a harcsabajsza alól.
Ada egy darabig csak nézett rá. A düh és a szégyen, aminek eddig nem adott utat a remény és a félsz, lávaként tört elő, és ő megragadta a fickót, és úgy megszorongatta, hogy beletörött az illető karja.
- Vigyed, ne! – adta meg magát, mikor Ada végül utolérte, a kibontakozó bunyóban ugyanis volt ideje meglógni.

Nem sokkal később fekete bőrszerelésben ülte meg a ménjét, és vágtázott egyenesen a Katedrális felé. Sokkal jobban ment a lovaglás neki, de talán csak mert erejét a ló határozottsággal tévesztette össze.
Azt mondják lámpa alatt a legnagyobb a sötét... vagy valami ilyesmit. De így kell lennie, mert ami mozaikdarabok a tegnapból lassan, de biztosan elméje górcsöve alá úsztak, azokból egyértelművé kezdett válni, hogy Élóhim székhelye mögött egy apró ivóban ördöggel paktálnak a népek. Most már pontosan emlékszik a különös idegen alakjára, aki a sétáló nefilimet megszólította. Nem a ruházata, pókszerű vékony tagjai, hiányos fogsora vagy az az egy arany fog volt furcsa rajta, hanem a szeme, az az élénk, vizslató pillantás, meg az a hamiskás mosoly a ferdított dísztök alakú fejen. Alapvetőleg nem törődött volna vele, annyian kérnek és könyörögnek az angyalok erejéért, hogy nem segíthet mindenkin - s talán nem is akart mindegyikőjükön. Ez is valami gyógyítást akart, valami nem gyógyuló sebekre, ritka mérgekről beszélt... Adát kimondottan zavarta, untatta és mindent egybe vetve dühítette, hogy örökké ilyen történeteket kell hallgatnia. Az első időkben még lepkékkergetőztek a gyomrában egy-egy ilyen megkeresésre: vajon tud-e segteni, képes lesz-e rá? Ám ennek idővel helyt adott a türelmetlenség. Nem érdekes, hiszen mindez semmi a mélységiek legyőzésével szemben, miért tartják fel ilyen apróságokkal minden sarkon?
De ez az idegen valami olyasmit ígért cserébe, amit nem lehetett visszautasítani – még egy nefilimnek sem. Azt ígérte, ha követi rejtekhelyére, a fülledt kis ivó mögött szobába, és imádkozik azért, aki ott van, olyasvalamit ad cserébe, ami valóra váltja a legnagyobb álmát. Természetesen Andromeda sosem akart férfi lenni, illetve sosem érezte szükségét, hogy azzá váljék, de a legnagyobb álma az volt, hogy ő legyen a legerősebb. S lám, egy medveméretű, bivalyerejű férfi vált belőle! De hát ő egyáltalán nem ilyen erőre gondolt! – fakad ki lélekben, s hatalmas, krokodilkönnyek csöppentek szőke szakállára, melyek közül egyet durva ujjával morzsolt el.

Miközben berúgta a faajtót, más dolgok is felszínre bukkantak a tegnapi éjből. Az erős tea, amivel megkínálták, a többi pohár, amit belé diktáltak... Ki tudja, talán nem is az ima kellett neki, meg a nefilimek gyógyító mágiája, hanem mondjuk angyali eredetű tollak - amint meg tudta nagy keletje van a feketepiacon. Ki tudja van-e értelme, talán nem több, mint a békamájnak, vagy a kutyabengevakaréknak. De ha kellett, hát megkapták, mert a számára innentől kezdve megszakadt a történetszál. Azt se tudja, hogy került át a Fővárosba, a saját ágyába és éjjeli tógájába.
De az ivó belül üres volt, se a csapos, se az a pár alak nem volt odabent, akik tegnap, és a kisszoba... Ada elgondolkodott, hogy bemenjen-e, hirtelen félelem hasított a szívébe. De többet veszített volna, ha nem próbálja meg. Ő ugyanis nem lehet ember... ő legalább félig angyal! Élóhim maga választotta ki, hogy az akaratát közvetítse, nem lehet csak egyszerű teremtmény, gyönge ember, aki oly könnyen elfordul Tőle és a saját érzései és vágyai rabjának igájában tengődik! Azt már nem!
Lenyomta a kilincset.
És felébredt.

Furcsán érezte magát. Felült, felállt és elvágódott.
~Mi ez?~
Megcsúszott a szárnyán. Az ivó fülledt kis hátsó helyiségében volt, a pókszerű, tökfejű férfi hunyorogva nézett rá és vígan pöfékelt.
- Nos, megkapta, amire a legjobban vágyott? – kérdezte. S kérdezhette volna akárhogy, Ada megalázottságában akkor is gúnyosnak érzékelte volna. Ő nem akárki volt. Ő egy nefilim volt, félig égi lény.. szent erő... artikulálatlan gondolatok kavarogtak a szégyen kavarta viharban, a lényének azon részében, ahol a büszesége és a nefilimek híres-hírhedt gőgje honol.
- Ezt még megkeserülöd. – villantak az aranyszín szemek és végre az Égi Vért vonódott fel, nem más. Az álom puszta emléke elég volt hozzá, hogy Ada egy dühös kiáltással felpattanjon, s iszonyatos gyilokvággyal viaskodva a férfira szegezze a lándzsát.
- Jobban van hát?
Izgatottan csengő mély, brummogó hang előzte meg a szőke szakállas fej megjelenését a kisszoba ajtajának résében. A nefilim elkerekedett szemekkel meredt rá, és az arcra, amit a tükörben még ő maga viselt az előbb.
A tökfejű öreg felállt és távoztában megveregette az elképedt, harci pózba dermedt Andromeda vállát.
- Még fehér a hangod.

Eiryn hihetetlen fejfájásra ébred, és arra, hogy bár fekszik, a világ mégis forog. Ja, meg arra, hogy valaki úgy hortyogott még az imént a közelben, mintha száz Dunkelwald fűrészelt volna egyszerre. Óvatosan kinytja a szemét… És nem lát semmit. Nem a szokásos, “mindjárt-megvakulok-oltsa-ki-valaki-a-napot” módon, olyan, mintha még mindig zárva lennének a szemhéjai. Becsukja a szemét, és újra kinyitja. Az eredmény: pont ugyanaz.
~ Megvakultam?! ~
Szinte pánikban kap a szeméhez… De a tagjai valahogy furcsának érződnek – túl azon a furcsaságon, hogy valamely rejtélyes oknál fogva meztelen -, túl nehezek, és mintha hosszabb ideig tartana az út az arcáig, mint általában. A szemöldökcsontja… az is mintha erősebb lenne, a járomcsontja pedig szélesebb. Sőt... Az orra egészen másmilyen, mint szokott! Eme igencsak aggasztó felismerések olyannyira pánikba ejtik, hogy – nem számolva a végzetes következményekkel – felül. A fájdalom úgy robban a koponyájában, minta a kedves családja legjobb kovácsai dolgoznának benne, eddig vak szemei előtt a rosszullét színkavalkádja robban, és önkéntelenül is felnyög. A hangja mély és rekedt, mint egy repedt ércharang.
~ Biztos csak a másnaposság teszi! Igen, csak az lehet! ~ gondolja reményteljesen, és megköszörüli a torkát. A Dunkelwald fűrészek újra felhangzanak.
- Öhm… Hahó? - próbáljatja Eiryn a hangját, de hiába, csak a rekedtes él ment ki belőle, még mindig jó pár oktávval lejjebb szól, mint kéne. De legalább a fejfájása csillapodik valamelyest, vagy legalbbis visszaáll a ébredése körüli állapotba, a fekete világ őrült forgása pedig alábbhagy kissé. Most, hogy pár perce már nyitva van a szeme, észreveszi, hogy nem teljesen vak: egy asztal és néhány szék sötét körvonalát látja a sötét háttér előtt, és valahonnan egy csíkban fény szűrődik befelé, megvilágítva a poros padló egy szeletét. Eiryn – furcsa hangján nyöszörögve – elvonszolja magát a legközelebbi székig, próbálva figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy egészen máshogy mozog, mint általában. Miután felkapaszkodott az alacsony ülőalkalmatosságra, elgondolkodvadörzsöli meg furcsán szögletes állát, és keresztbe veti a lábát…
- MI A JÓ ÉLET?!?!
Amit tapasztal, az elég ahhoz, hogy felordítson. Amit tapasztal, az olyasvalami, amit élőlénynek nem lenne szabad tapasztalnia. Amit tapasztal, az az, hogy ÚTBAN VAN MAGÁNAK. Felpattan a székről, eltántorog az ablakig, szinte rázuhan a párkányra, majd egy vad mozdulattal szélesre tárja a behajtott zsalut. A kinti fény azonnal elvakítja, és Eiryn megkönnyebbülten üdvözli az ismerős érzést… Ám a szeme hamarosan hozzászokik az új körülményekhez, és életében talán először pillantja meg hunyorgás nélkül a nappali világosságot. Az újabb trauma után lepillant magára. Üdítő, szőrös lábszár, erős, szálkás izmok, mell(hol a melle?!)kasszőrzet, és… és… Teljesen leblokkolva mered az ágyékára. Mégis mi a halál folyik itt?! Miután kibámészkodta magát, lerogy a földre, és megfeszülve igyekszik visszaemlékezni az éjszakára. Az biztos, hogy találkozott valami selffel, aki házilag főzött, hideg teát árult. Az is biztos, hogy a teában alkohol is volt, hiába állította a kedves tulaj az ellenkezőjét. Sőt az is biztos, hogy vett belőle, mert már majd’ szomjan pusztult. A ezt követő időszak teljesen homályba borul. Rémlik, hogy egy tisztáson énekelt a holdnak, meg hogy hányt. Ha nagyon-nagyon erőltette az emlékezetét, még egy furcsán megdőlt szoba képe is beugrott. Igen, nevetett azon, hogy a székek a falakon állnak, és az ablak a padlón van, vagy valami ilyesmi. Semmi több. Lehet, hogy csak a másnaposság és az összpontosítás hiánya a ludas, de a helyzete akkor is finoman szólva kétségbeejtő. Nagy, kérges tenyereibe temeti az arcát, és próbál valami használható megoldással előrukkolni. Ekkor hirtelen nyílik az ajtó, és egy vigyorgó elf lép be rajta.
- Felébredtél, cimbora? Már azt hittem, átalszod a napot! A cuccaid kint száradnak, kimostam belőlük a hányást.
Eiryn öszötös, pánikszerű mozdulattal kap az ágyékához és a melléhez, kivicsorítva szemfogait.
- Meztelen vagyok! - morogja dühösen, aztán abba is hagyja, annyira megdöbbenti az a furcsa érzés a szájában, amit a hosszú szemfogak hiánya okoz.
- Chill, mate! - tartja fel a kezét az elf – No offense meant! Nem tudtam, hogy ilyen szégyellős vagy.
Eiryn azt kívánja, bár értené, hogy mi a francot mondott a másik... Vagy mit mond, mert folytatja az átkozott.
- Well, most már mindegy. Amúgy tegnap majdnem megöltelek, no kiddin’, azt hittem, valami határsértő, erdőirtó idióta vagy… Aztán láttam, hogy csak egy fuckin’ drunk idióta… Örülhetsz, hogy én találtalak meg és nem valami ragadozó - vigyorog barátságosan. Eiryn csak bizonytalanul bólint.
- A ruháimat visszakaphatnám? - kéredezi immár kissé moderáltabban.
- ‘Course, just a sec’, I’m gonna fetch them – hangzik a tökéletesen érthetetlen válasz, és az elf kisiet az ajtón. Mire azonban a vámpír – vámpír? - kiókumlálhatná, hogy mit mondtak épp neki, a másik már jön is vissza, egy halom ruhával a kezében.
- By the way, nem akarsz normális ruhákat? - érdeklődik az elf, miközben Eiryn megpróbálja felszenvedni a nadrágját.
- Tegnap este alig bírtam rólad lehámozni, olyan kicsik rád. Van valahol néhány régi cuccom, ha gondolod.
Eiryn hálásan bólint, és feladja a hiábavaló próbálkozást, gyászosan szemlélve a kelleténél jóval kiseb nadrágját és a tunikáját.
~ Vajon a köpenyemet meg tudám menteni? A benne lévő bűbáj sokat könnyít a mindennapi életen… ~
Ekkor hirtelen felkapja a fejét. MindenNAPI élet… Amalgámmal szőtt ruha, ami lehetővé teszi, hogy alkonyatkor és pirkadatkor még ne kelljen elzárnia az erejét… De hát most is nappal van! Az átok tűzgolyő hétágra süt, ő pedig itt áll, és egy cseppet sem bánja! Újra lenéz a testére, és észreveszi azt, ami a nagyobb sokk mellett eddig elkerülte a figyelmét: a bőre egészségtelenül színes, a kezei napbarnítottak, de – ó, borzalom anyja, ne hagyj el! - még a feneke sem olyan fehér, mint még tegnap a karja. Tehetetlenül a hajába markol, és arra is rá kell döbbenie, hogy az jóval rövidebb – mondhatni rövid, a füle pedig hegyes. Tehát férfi lett… és tünde. Mi a francot kezdjen így magával? Hova menjen? Tud ő egyáltalán ékszereket készíteni ezekkel az ormótlan kezekkel?? Ekkor tér vissza az elf, és Eiryn háásan nyúl a ruhák felé, próbálva elnyomni az ösztönös reakcióit, melyek azt követelik, hogy minimum kaparja ki a szemét annak a szemérmetlen hímnek, aki meg merte lesni meztelenül. Gyorsan magára kapkodja a kölcsönholmit, ami majdnek tökéletesen illik rá, bár talán még mindig egy árnyalattal kisebbek a szükségesnél.
- So… Hogy sikerült idekerülnöd, like this? - int a régi ruhái felé, és Eiryn – jobb ötlete nem lévén – válaszol a kérdés ezon felére, amit megértett.
- Fogalmam sincs. Azt hiszem, kicsit sokat ittam.
- Well, that’s sure! - nevet fel jóakarója.
- Na de annyit, hogy a kelleténél feleakkora, erősen feminin ruhákban ébredj!
~ Ha még csak annyi lenne!!! ~

Előre is elnézést a késésért és a hosszúságért, de a késésért: netem nem nagyon volt manapság; hosszúság meg...hát bocsika :S


  Az egész egy szörnyű éjszakán kezdődött. Kint tombolt a vihar, villámok cikáztak a fellegek között s dörejük miatt mindustalan össze-összerezzentünk a kocsmában. Főleg akkor, amikor az egyiknek igen csak közel sikerült becsapódnia. Évek óta nem láttunk már ekkorát, és szinte minden épkézláb selfike ide menekült be, már aki a környéken volt. Meg azok is, akik nem. Telt ház volt és volt, aki már a földön üldögélt, hogy megosszák egymással a pletykáikat és a legerősebb rumot döntsék le a torkukon. Én egyedül ültem egy asztalnál és senki sem mert oda leülni hisz látták rajtam, hogy nagyon nincs kedvem a társasághoz. Az elején még egy-két balga megpróbált lehuppanni mellém, aztán később kiraktam az éjgyilokot és Vengeance-ot is az asztalra. Azóta senki sem jött erre felé és még a csajok is alig mertek oda jönni, akik hozták nekem az újabb és újabb köröket. Az órák fogytak, a piák fogytak a hangulatom meg egyre rosszabb és rosszabb lett.
  És akkor jött Ő.
  Azóta se tudom, hogy ki a franc akart az a férfi lenni, de végül megállt az asztalomnál, a kezében egy üveg piával. Már majdnem rámordultam volna, hogy takarodjon innen, remegő kézzel nyúltam volna az éjgyilokom után, hogy belé vágjam és legalább valamivel felvidítsam magam, de végül csak lerakta az italt az asztalra és morgott valamit, hogy "ideje törleszteni egy adósságot". Totál homályos volt a látásom - öt, vagy hat órányi masszív italozás után szerintem ez egyáltalán nem meglepő - így nem ismertem fel őt, de csak a vállamat vonogattam. Totál mindegy, hogy mit hoznak, csak üssön. Valószínűleg az egyik hálás munkaadónak az embere volt, akinek valamilyen munkát briliáns megoldással vittem véghez. Nézegettem a halvány zöld itókát, s csak a fejemet vakargattam. Na, ilyen piát még én se láttam. Egy pillanatig haboztam. Biztos valami új főzet. Aztán gondolkodás nélkül lehúztam. Égette a torkomat, ami jó jele volt annak, hogy ez egy ütős motyó, ami hamar a padlóra küld.
  Éreztem, hogy forog velem az egész világ. Asszem itt az ideje, hogy elbandukoljak a szobámba. Majd másnap fizetem a piákat, amiket ma megittam, de ha most nem megyek, széthányom ezt az egész kócerájt és akkor még pluszt is felszámolnak nekem. A lépcsőn való feljutás már önmagában egy heroikus küzdelem volt, a saját szobám megtalálása még inkább. Egyszer mint ha rossz ajtón nyitottam volna be, és az ott bent lévő fiatal self párocska ennek nem nagyon örült. Aztán jött a saját szobám. Nagy erőfeszítésekkel az ágyamhoz vonszoltam magam és lehuppantam a szélére és egy ideig csak néztem ki bugyután a fejemből. Ki kell derítenem, hogy mi volt ez a pia, amit utoljára ittam. Legközelebb két littyó ebből és offon leszek. Gyorsabb. Olcsóbb. Hatásosabb. Ez kell nekem. Aztán beájultam az ágyamba...

  Ébredés. Ughh...ez valami kegyetlen. A fejem úgy hasogatott, hogy rögtön az ágyam mellett lévő lavór felé fordultam és tele is töltöttem azt mindennel, ami a gyomromban volt. Öt percig csak görnyedtem felette, néha kiköptem azt, ami még a számban maradt, de úgy nagy általánosságban inkább csak szenvedtem. Ennyire rosszul piától még nem voltam szerintem soha életemben és ez egy eléggé új tapasztalat volt a számomra ahhoz, hogy tudjam: ilyenre többé nincs szükségem. Miután erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy felkeljek, jött a következő kihívása a másnaposságnak: juss el a folyosó végén lévő árnyékszékig. Még szerencse, hogy minden folyosón volt egy. A szobából való kijutás már önmagában kész csoda volt. Arról egyelőre nem vettem tudomást, hogy annyira totál rottyon voltam, hogy úgy láttam, mint ha a kezem is egy kicsit megváltozott volna, sőt, még majdnem hogy el is nevettem magam. Páran a folyosón eléggé méregettek maguknak és az egyik férfi még halkan el is füttyentette magát. Felvont szemöldökkel méregettem őt. Mi az anyád van? Óh, haver, én nem vagyok olyan...én a nőkhöz vonzódok. Amikor hátra fordultam, még mindig engem stírölt. Az anyádat...
  Aztán úgy rántottam ki az ajtót, hogy az majdnem tokostul kiszakadt, hisz már úgy feszült a hólyagom, hogy azt hittem, ott helyben fel fog robbanni. Egy gyors mozdulat, nadrágtól megszabadulás, aztán...

  Smith mindig is vonzódott a szép női egyedekhez és rohadjon el, most látott egy igazi angyalkát, aki a folyosón részegen tántorgott végig az árnyékszék felé haladva. Simán könnyen kihasználható kis kicsike. Bár embereket nem nagyon szoktak itt Elatha-ban látni, úgy látszik, hogy egy még is csak ellátogatott hozzájuk. És az az alak...óh, édes Hold Anya, meg kell kaparintania magának. A leányzó betántorgott a folyosó végén lévő kis beugróba és úgy rántotta ki az ajtót, mint ha nagyon kétségbeesett lenne. Egy időre elbizonytalanodott, hogy tényleg ki akarna-e kezdeni a csajszikával, hisz látszott rajta, hogy igen csak edzett volt, az izmok úgy hullámoztak a testén, mint a kígyók és azok a kék szemek mindent ígértek, csak kedvességet és könyörületet nem. Az ajtó becsapódott. Elindult feléje, hogy amint a lány kijön, rögtön bepróbálkozzon nála. Aztán artikulálatlan ordítás bentről, ami miatt megtorpant. Fél percre rá:
- KI A FRANC VÁGTA LE A FARKAMAT??!! ÉS MI A FRANC EZ ITT HELYETTE?!
  Smith inkább menekülőre fogta. Ez a csaj totál be van kattanva.

  Ott álltam és néztem le magamra. A sokktól hirtelen kijózanodtam és most csak azt néztem, ahol másnak kéne lennie. De ott nem volt semmi, csak egy olyan dolog, amibe régebben mindenképp meg próbáltam volna befurakodni, de nem úgy, hogy az rajtam van. Már mint...
- MI A BÁNATOS FRANC?!
  A második sokk akkor jött, amikor végre valamennyire kijózanodtam és rájöttem, hogy valami megakadályozza a teljes rálátásomat. Két formás mell. Oh, várjunk csak, meg van. De hülye vagyok! Csak egy nő áll előttem a budiban én meg a válla fölött nézek le. Ez az, meg van.
- Öhm...hölgyem...elnézést, nem akartam megzavarni...
  A nő nem válaszolt. Megvakartam a fejem. Az Ő fejét. A franc? A nő ugyanúgy mozgott, ahogy én. Óh, baszki...ez a nő én vagyok?! Itt valami nem stimmel. Ideje vissza a szobába...

  Az, hogy miképp is sikerült elintéznem a reggeli vizeletürítést, inkább nem akarok visszaemlékezni. Most ott ültem az ágyam szélén, bámultam a tükörbe a kezemben és tisztán látszott, hogy...nő vagyok. Még hozzá ember. Nő. Embernő. Ez nagyon nem király. Mi a franc?! Minden férfi álmodozik arról, hogy milyen lenne egyszer nőnek lenni egy napra, de most, hogy ez a helyzet előjött, valahogy már nem is nagyon örültem neki. Nem is foghattam rá arra, hogy még mindig részeg vagyok, hisz totál kijózanodtam és semmiféle varázsgombát nem zabáltam. Nem, ez a kegyetlen valóság. Bár a látvány önmagában véve nem is rossz. Pont úgy néztem ki, mint amilyen régebben a nő ideálom volt, még az Ada-val való találkozásom előtt. De ez most teljesen mellékes. A lényeg az, hogy valami nagyon de nagyon rosszul sült itt el az előző este folyamán...és csak egy személyt ismerek, akiben megbízok eléggé annyira, hogy segítséget kérjek tőle. Legutóbbi beszélgetésünk alatt elárulta, hogy általában hol szokott tartózkodni, amikor épp nincs úton. Azt hiszem, hogy ideje elmenni a Fővárosba.
  Miután az elhatározás megérlelődött bennem, gyors összekapkodtam a felszereléseimet és mindet egy táskába hajítottam, az oldalamra csatoltam a kardomat, az éjgyilokot is jól látható helyre raktam és kisiettem a fogadóból. A szívem még mindig hevesen kalapált és nem akartam elhinni, hogy mi is történt velem, és reménykedtem, hogy ez csak egy ideiglenes dolog, hogy valaki csak szivatni próbál engem. Nagyon reméltem. Sose voltam jó lovas, de most gyors béreltem magamnak egy lovat és vágtában indultam el, hogy megtaláljam magamnak Andromeda-t. Az istálló előtt találkoztam Draci-val, aki épp a vadászatából jött vissza, azonban amint meglátott engem, hangosan vijjogva elmenekült. Fenébe. Ő is elárult volna engem? Mi folyik itt emberek?!

Kicsivel több, mint egy héttel később

  Itt álltam, a Fővárosban, az út pora még mindig a ruháimon, és a torkomban és minden pórusomban, a kezem és egész testem remegett a kimerültségtől, de végre megérkeztem. Reméltem, hogy eddigre végre ismét minden visszaáll a normális kerékvágásba, azonban nem így történt. Még mindig nő voltam. Még mindig ember voltam. Dracon még mindig nem merészkedett a közelembe, bár párszor láttam, ahogy távolról követ engem. A legmegrázóbb élmény, ami miatt még mindig remegtem, két nappal ezelőtt történt meg. Ahogy letáboroztam, nem vettem észre, hogy a közelemben még van egy csoport férfi, akik viszont észre vették az én tüzemet és megnézték, hogy ki is zavarja meg a nyugalmukat. Amikor meglátták, hogy csak egy egyedül utazó csinos, fiatal lány az, a rossz arcú banditák arca széles mosolyra derült. Olyan szavakkal próbáltak magukhoz édesgetni, amitől a gyomrom kezdett el kavarodni és színesen ecsetelték, hogy még is, mit kezdenének velem. Lényegében szexrabszolgának akartak megtartani. Mi ez a hülyeség már? Minden férfi ilyen undorító mocsok? Már mint én sosem voltam ilyen, ugye?! De ezek csak próbálkoztak és próbálkoztak. Egy ideig tűrtem. De amikor az egyik mögém került és hátulról jól rámarkolt a melleimre, hát azt már meguntam. Az éjgyilok villant egyszer, kétszer, háromszor...a hülyéknek esélyük se volt, túlságosan is lekötötte a figyelmüket két formás keblem. Ughh...hát ezt még mindig furcsa így megfogalmazni. És életemben először megrémültem. Már mint nem először, de most igazán, teljesen, lelkem és lényem legmélyén. Mert soha se éreztem még magamat ennyire kiszolgáltatottnak. Az arcom elbűvölő volt, karcsú testalkat, viszonylag nagy mellek, amik úgy ugráltak futás és lovaglás között, hogy már fizikai fájdalommal járt...és ez elég volt nekik arra, hogy azt higgyék, egy védtelen kis leányzó vagyok. Aztán meg ott feküdnek a földön, átvágott torokkal. Hülye barmok....
  ...A lényeg azonban az, hogy most már itt vagyok, és a szememmel felmértem a templomot, ahol állítólag Ada tartózkodik. Jó pár embert meg kellett kérdeznem, mire az egyikük eligazított volna az egyik nefilimhez, aki szerinte az lehet, akiről én beszéltem. Soha se voltam még úgy igazán ember építette templomban és nem hittem volna, hogy valaha is önszántamból lépek be egybe, de most nem volt más választásom. Lehajtott fejjel léptem be és vártam, hogy lecsapjon rám Isten haragja, hisz Átkozott vagyok...voltam. Rohadjak meg, csak voltam! Az emberi léthez még mindig nem szoktam hozzá, a nőihez meg még kevésbé. Olyan dolgokat kellett megtanulnom, ami férfi létemben természetesen jött. De most legalább itt vagyok. Ada majd segít. Mormol egy-két imát és puff, minden helyre jön! Aztán megörülünk egymásnak és pár napot együtt töltünk és minden ismét a régi kerékvágásban lesz.
  Egy padon ücsörögtem és vártam, hogy megérkezzen a nő, akitől segítséget várhatnék. A percek kínzó lassúsággal teltek. Aztán léptek zaja vonta magára a figyelmem és felemeltem a tekintetem. Végre megláttam őt. Szerencsére semmit sem változott, ugyanolyan gyönyörű és elbűvölő volt, mint amire emlékeztem...és hirtelen ideges lettem. Vajon hogy fog reagálni minderre? Hinni fog-e nekem? Elzavar? Elküld magától? Én vajon mit reagálnék fordított helyzetben? A kezeim remegtek, és a hangom is, amikor megszólítottam a nefilim nőt.
- Üdvözletem Andromeda kisasszony. Felismer engem?
  Hangomban várakozás csendült és remény. Talán csak én láttam magam továbbra is embernek. De ő rögtön fel fog engem ismerni, hisz már visszaváltoztam. Azonban a lány megtorpan és olyan átható tekintettel méreget engem, mint aki fel sem ismer. Hát, ennyit a hülye reményeimről. Még mindig az új testemben vagyok. Egyetlen előnye, hogy valamiért Shea-tól legalább megszabadultam, legalábbis nem hallottam a hangját már azon este óta.
- Nem ismerlek.
   Ez a két szó összetört engem belül. Hát ideáig jutottunk. Végig néztem a lányon, ahogy Ő méregetett engem. Azokban az igéző szemekbe bámultam, ahogy ítélkezően bámul rám. Vajon mit gondolhat most rólam? Csak egy újabb hülye ember, aki zargatni meri őt? A szemem legalább nem változott, ugyanolyan kék volt, mint előtte, self koromban. De ennyi nem elég. Megráztam a fejem. Nincs itt az ideje keseregni az majd jön később.
- Hát igen, régebben más nevet viseltem és talán kicsit másképp is néztem ki. Emlékszem még,, amikor együtt olvasgattuk a könyveket...legalábbis egy butuska kis elfike azokat használta ahhoz, hogy mindenféle csúnya rossz emberkéket dobáljon velük, mi meg igyekeztünk kölcsönösen megmenteni egymást. Óh, azok a régi szép idők...
  Ha más nem, a szószátyárságom legalább nem változott, de most nem a totális hülyeségemet, hanem a zavaromat lepleztem velük. És minél jobban zavarba jöttem, annál többet és többet fogok pofázni. Látom, hogy a lány arcán mint ha felismerés suhanna végig, azonban még mindig bizonytalan volt. Hát, a helyében én is bizonytalan lennék, azt meg kell hagyni. De ha más nem, a könyvtár emlegetése miatt már csak fel kéne ismernie. Én voltam az egyedüli, aki aktívan védte őt odalent, míg a többiek mással voltak elfoglalva. Az első közös harcunk együtt...boldogabb idők voltak még azok.
- C...Cyne?
- Manapság inkább már Cyntia. Valaki nagyon vicces kedvében volt...és amikor felébbretem, hát kicsit izmosabb lettem itt...-tapogattam meg a melleimet, hogy megmutassam, még is mire gondolok- és vesztettem egy kis súlyt ott lenn...
  A kezem önkéntelenül is arra a helyre vándorolt, ahol anno a büszkeségem lógadozott, most meg egy olyan dolog van, ami igen csak megnehezíti a mindennapi életemet.
- Nem tudsz visszaváltozni?
  A zavarodottság Ada hangjában még mindig enyhébb volt, mint az enyémben az első napokon, főleg az első reggelen. Szerintem fél Elatha hallotta a kifakadásomat.  Azóta is minden nap háborgok és minden nap zavarodott vagyok. Az ide felé vezető úton a fejemben összeszedtem minden egyes alkímista tudásomat, ami csak az eszembe jutott, de egyetlen olyan növény vagy főzet se jutott eszembe, ami vissza fordíthatná a hatását. A mágiához meg nem értettem és egészen biztos vagyok benne, hogy ez nem egy olyan kis olcsó vásári trükk, amit mindenki ki tud rángatni a kabátujjából.
- Ha tudnék, hidd el, hogy megtenném...de az elmúlt napokban nem találtam semmi megoldást.
  Morogtam szinte magam elé, amikor megláttam, hogy a lány önkéntelenül is követi a kezeimet, amikkel az adott testrészek irányát mutatom. Az arcomra féloldalas vigyor került, amit régebben oly' sokszor láthattak tőlem és ha még férfi lettem volna, bizony igen csak hízelkedőnek találtam volna és éreztem volna, hogy talán még valami lehet ebből.
- Hé, a szemeim itt fent vannak!
  "Förmedtem rá", kedves hangon, visszaidézve azokat a szavakat, amiket más nők vágtak a fejemhez még régebben, amikor beszélgetés közben is inkább a dekoltázsukat bámultam, semmint az arcukat, vagy a szemüket. Valahogy az előbbi sokkal vonzóbb volt, főleg, ha mély kivágású ruhát hordtak magukon, ami szerintem tisztességtelen volt, hisz ki az a hülye, aki ne nézne oda? Még most is megbámulnám őket és bizony nagy erőfeszítésekbe telt néha napján hogy ne bámuljam egész nap a sajátjaimat...Óh, Hold Anya, ez de szánalmasan hangzott.
- Hold Anyára, nem tudom, hogy ezt hogyan fogalmazzam meg, Ada drága...de szerintem segítségre lenne szükségem és nem tudom, hogy még is, kiben bízhatok meg...
  Egy pillanatra újra láttam Ada arcán azt a mosolyt, amibe minden nap újra és újra belé tudnék szeretni, de aztán az arca elkomorult, de még így is csodálatosan szép volt.
- Segíteni akarok. De nem hiszem, hogy hatalmamban áll visszaváltoztatni téged. Ha mágia semmiképp, ha Élohim akarata, ki tudja...
- Nem is a visszaváltoztatásban kérnék segítséget tőled, azt...majd megoldom valahogy...
  Ki a franc az az Éló...áh, az Isten, ők így emlegetik. Már párszor mondta előttem ezt a nevet és én figyeltem minden egyes szavára, ittam őket régebben is, de most eléggé zavarodott voltam ahhoz, hogy egy időre elbizonytalanodjak. De várjunk csak...? Mi az hogy Élóhim akarata? Nem hinném, hogy a Ti istenetek annyira unatkozna, hogy random selfeket változtatgat emberré és még nővé is! De mi van ha még is? Ada szerint az, ami közöttünk történt, lehet, hogy nem volt annyira jó ötlet, legalábbis a népe nem így értelmezné. Mi van, ha ez az én büntetésem, amiért elcsavartam egy szent harcosa fejét? Ha én vettem el a szüzességét, amit a hitves férjének kellett volna? Ilyen meglátásból akár lehetne tényleg Isteni közbelépés is.
- Megpróbálom.
  A száját olyan szavak hagyták el, amelyek közül egyet se ismertem fel, azonban az arcán látszódó mély hit, és remény és erőlködés meggyőzött arról, hogy valószínűleg valamiféle imát mormol. A szívemet átmelengette, hogy megpróbál rajtam segíteni és nem zavar el egyből. És én vártam...és vártam. Semmi. Lenéztem magamra. A melleim még mindig ott voltak és kicsit sajogtak is a sok ugrálástól. Kétségbeesett tekintettel néztem Ada-ra. Ez nem jött össze. Akkor még is, mit tehetnénk még?! De nem...a változtatás most nem segít. Amíg nem találok más megoldást, ebben a testben kell maradnom. Most a legfontosabb, hogy megtanuljam, még is, mit jelent nőnek lenni? És mi erre a legjobb megoldás? Hát kérdezz meg egy nőt, te ostoba!
- Azért egy próbát megért, köszönöm, hogy megtetted értem. Eléggé gáz a helyzet, nem igaz?
  Vonom meg a vállam beletörődően, majd leültem az egyik padra és meredtem bámultam előre, az oltár irányába, a feszületre. Nem akartam így maradni örök életemre! Még is, mivel érdemeltem ki ezt a büntetést? Miért pont velem történt meg mindez? Érzem a lány jelenlétét, ahogy lehuppant Ő is mellém, és egymás mellett üldögélve merengünk a dolgokon. A közelségétől egy időre elfeledkezek minden egyes bajomról és legszívesebben átölelném őt, magamhoz húznám, meg is csókolnám. De most nem lenne valami túl jó ötlet, nem igaz? Örülök, hogy itt van, örülök, hogy meglátogattam őt. Miért nem tettem előbb, amikor még férfi voltam? Ide értem egy hét alatt..egy hét választott el egymástól minket és soha nem látogattuk meg a másikat? Mindegy...ezen már kár keseregni.
- Kiragadva a régi világomból emberként élek tovább. Vajon a Hold Szülők elárultak engem? Sötét elf vagyok-e még? Elég annyi, ha lélekben az vagyok? Vagy már végleg elestem a Hold Áldásától? Örülök, hogy itt vagy, Ada. Ha más nem, a látványod felvidít engem.
  A hangom azonban egyáltalán nem volt vidám. Egész életemben a Hold jegyében éltem le, fontosabb volt nekem, mint a családom, mint a saját életem. Egyetlen egy személyt helyeztem még Hold Anyánál és Apánál is előrébb, és Ő most itt ült mellettem, de a lényeg az, hogy egész életemben self voltam, holdcsókolt...és most elestem ettől? Úgy éreztem, hogy elárultak...és hogy elárvultam. Hol fogom most megtalálni a helyemet? Lélekben nem voltam ember...de most már testben az voltam. És soha, de soha nem fogok magamra emberként gondolni! De ez már nem elég, van egy olyan érzésem...Ismét a lányra néztem és a szívem összeszorult. Azonban nem akartam ezt az egész találkozást elrontani keserű gondolatokkal...de a panasz csak folyt és folyt belőlem.
- Hihetetlen, hogy milyen mocskos egy szemetek ezek a férfiak. Alig három órája voltam nő, és már két pasi bepróbálkozott nálam és olyan dolgokat mondtak nekem, hogy az állam majdnem leesett tőle. És fogdosni próbáltak mindenhol, hiába tiltakoztam! Aztán amikor az éjgyilok végig siklott a torkukon, már nem nagyon próbálkoztak. Nektek mindig ilyen kellett kiállni?
  Ja igen...az a két hülye barom még Elatha-tól nem is annyira messze, amikor elindultam a Főváros felé. Ők is útonállók voltak, mint a pár nappal későbbi barátaik. Akkor még kevésbé voltam elememben, mint most és sikerült majdnem hogy legyűrniük engem, az egyik már a ruhámat szakította le és mivel nem volt egy ingen rajtam kívül semmi sem, mindent felfedett, ami fent volt. Aztán ők is meghaltak....Ízelítőt kaptam abból, hogy mit is élhetnek át a nők ebben a vilában, ha egyedül vannak és nincs, aki megvédje őket. Ez egyszerűen undorító volt és a gyomrom kavargott tőle. A nefilim nőre néztem. Ő is megtapasztalta az ilyeneket? Nem említette nekem egyszer sem, hogy őt molesztálták volna, de nem csodálkoznék rajta, ha valaki próbálkozott volna vele. Ő volt a legszebb nő, akit valaha is láttam és ha engem nem tántorított el a szárnyak látványa, akkor valószínűleg másokat sem.
- Igen.
   Ettől az egyetlen szótól fellángolt bennem a harag és a gyűlölet. Éreztem a hangján, hogy nem csak általánosít, hanem saját maga is megtapasztalta. Hogy merészeltek kezet emelni egy ilyen színtiszta, jóságos lényre? Aztán folytatta tovább, de a harag megmaradt bennem.
- De veled más. Engem félnek, mert félig angyal vagyok.
- Hát igen, azok a csodaszép szárnyak és az, hogy azért az Úr haragját nem nagyon szeretnék magukra vonni, és a mesék a nefilimek képességeiről...elhiszem, hogy végső soron a nagyjából ép eszű pasikat visszarettenti.
- Folytatod...amit eddig csináltál?- a hangjában csendülő bírálat azért rosszul esett nekem.
- Nem, már nem folytatom. Tudod, ez a dolog nem csak a kinézetemben eszközölt változásokat. Egész életemben öltem és másoknak ártottam. Elegem lett belőle. Részben azért, mert ez éket vert közénk, csak túl későn jöttem rá. De a fegyvereim velem maradnak, hogy meg tudjam védeni magam ebben az új világban, amíg hozzá nem szokok. De van még pár dolog, amihez hozzá kell szoknok. Mondd csak, például futás közben hogyan intézitek el, hogy ne...ugráljanak az ikrek? Meg miért kellett nekem ekkora? És még csak bele se merek gondolni, hogy mi lesz, ha kiütközik a női lét többi hátránya is.
Már majdnem hogy folytattam volna tovább, amikor eszembe jutott valami...amiről még csak hallottam, de tapasztalni szerencsére soha se tapasztaltam, maximum úgy, hogy a nőknek akkor nem volt kedvük bizonyos dolgokhoz és egy-kettő mint ha kissé idegesebb lett volna a kelleténél. De vajon ez minden nőnél megtörténik? Remélem, hogy nem...add Hold Anya, hogy ne!
- Ugye...szerinted azért nekem...ugye nem kell...hogy is fogalmazzak? Véráldozatot bemutatni havonta? Ada légyszi, mondd, hogy nem! Nyugtass meg!
 Láttam Ada arcán a pillanatnyi bizonytalanságot és azon, hogy erősen elgondolkozik a témán. Ez volt az a rész, ahol én igen csak kínosan éreztem magam és igazából nem is hoztam volna fel a témát normális körülmények között, de a körülmények mindenek voltak, csak normálisak nem.
- Hmm...Az átkeléskor nem véreztem. De ha egészséges vagy, akkor eljön.
- HA EGÉSZSÉGES VAGYOK, AKKOR VÉRZEK?!
  A tekintetemben és a hangomban is lehetett érezni azt, hogy most igen csak felháborodtam. EZ HÜLYESÉG! MI AZ, HOGY EGÉSZSÉGES LÉNYEK CSAK ÚGY RANDOM NEKIÁLLNAK VÉREZNI?! Hát ez csodálatos. Egyelőre még nem éltem át, de ha átélem, akkor biztosan tudni fogom, hogy az lesz életem legrosszabb napja. Más tekintettel kezdtem méregetni Ada-t és valószínűleg majd a többi nőt is. Szegényeknek egész életükben ezt kellett kiállniuk?! Lehet, hogy régebben jobban kellett volna bánnom a nőkkel és mindezeket figyelembe venni? De bele se gondoltam a dolgokba. Úgy voltam vele, hogy ez természetes és nem is tapasztaltam meg a dolgokat, úgy hogy el is feledkeztem róla. De a helyzet változott! Még is, mi a...?
- A fájdalmat lehet enyhíteni.
  Vártam, hogy még hozzá fűz valamit, azonban nem mondott semmit sem, csak pár pillanatra elhalkult, én meg még mindig háborogtam magamban. Ez az egész helyzet úgy rossz, ahogy van. Miért kell nekik - NEKÜNK - kiállni ezeket? Milyen hülye hatalom döntött úgy, hogy ennek így kell lennie?
- Hát, azt a fájdalomenyhítő megoldást szívesen ellesném tőled.
- Kövess.
  Azt hittem, hogy elvisz valahova, ahol megmutatja azt a bizonyos technikát, azonban nem. Ahogy a Katedrálist elhagytuk, szűk utcákon vágtunk keresztül és közben éreztem, ahogy a melleim szinte önálló életre kelnek. Két kézzel próbáltam őket megtartani, így viszont az egész úgy jött ki, mint ha saját magamat fogdoznám, így csak séta közben is keresztbe fontam a kezeimet a mellkasom előtt, hogy valami tartást adjak nekik, amitől viszont csak még nagyobbnak tűntek és jó pár férfi tekintete megakadt rajtam, vagy épp Ada-n. Sőt, ha jól láttam, párszor még a lány is felém bámult. Csodálatos...
- Először megállunk valahol
  A hely, mint kiderült, egy ruha bolt volt, ahol mindenféle és fajta női ruhákat árultak. Hagytam, hogy Ada válogasson közülük én közben már a fehérneműk között mászkáltam és nézegettem a vadabbnál vadabb megoldásokat. Csipkés, meg kivágott, meg minden féle bizarr cucc, amik inkább mutattak, semmint takartak. Régebben még élvezetemet is leltem volna a helyben, ahogy válogatok valami nővel...de én utána azokat le akartam volna venni róla és most meg nekem kell ilyeneket hordani? Annyira belemerültem a dolgokba hogy észre se vettem, amikor a lány megállt előttem és átadott valami fűző szerű izét, hogy vegyem fel. Mindenkitől jó távolra elvonulva egy paravánnal letakart résznél erőltettem fel magamra. Nyomott és kényelmetlen volt, mint ha teljesen összepaszírozták volna a kebleimet, de legalább nem ugráltak! Csak rohadtul kényelmetlen volt. Fintorogva hagytam el az épületet, és inkább meg se kérdeztem Ada-tól, hogy mennyibe is került ez a kínzóeszköz.
- Valami pokoli dolog nőnek lenni...
  Húzom el a számat, ahogy próbálom dús kebleimet a szűk izébe igazgatni még menet közben is, azonban a lány már határozottan irányít minket a legközelebbi istálló felé hogy elkapjunk egy szekeret, ami Elatha-ba megy. Ideje meglátogatni Lory-t...

Jó pár nappal később, Elatha-ban

  Ott álltunk Lory háza előtt és én még mindig kényelmetlenül éreztem magam. Legalább az ide vezető út eseménytelenül telt el és egyszer se próbáltak megtámadni minket. Ada-val amikor tudtunk és erőnk volt, beszélgettünk, de leginkább csak némán üldögéltünk egymás mellett, ahogy mindketten próbáltuk megszokni az új helyzetet. Mindketten egyet értettünk abban, hogy ide elő kell venni az adu ászt, aki talán tényleg tud segíteni nekünk - nekem - és ki lehet ennél jobb, mint egy tünde hercegnő, aki mindkettőnk barátja? Vonjunk be még egy személyt ebbe az őrületbe. Átvágtam az utcákon, amelyek ismerősek voltak számomra, hisz az utóbbi időben elég sok időt töltöttem a városban Armin és Lory társaságában. Azonban most minden egyszerre furcsának is hatott. Emberként még sosem sétáltam itt és sok self ki is nézett magának, főleg Andromeda miatt is. Egy ember és egy nefilim a sötét elfek fővárosának utcáin? Ilyen se volt manapság! Azonban annyi minden furcsaság történt manapság, hogy egy idő után bele is nyugodtak. Alakomat vastag ruhákkal takartam el, így legalább a kéjsóvár tekintetektől megóvtam magamat. És most, ott álltunk az egyszerű házikó bejáratánál és a kedvesem felé fordultam.
- Eláruljuk neki, hogy ki vagyok, vagy csak hadd találgasson?
- A segítségét kérjük. Elmondjuk neki.
  Hát, a hangjában hallott méltatlankodás meggyőzött arról, hogy most talán tényleg nem kéne még Lory-t is szivatni a dolgokkal, mert a végén ismét felvonja az Égi Vértjét és rám támad. Látszott rajta is, hogy ideges, amin nem is csodálkoztam. Na de ha Ő ideges, akkor én még mennyire az vagyok! Főleg, hogy ez a melltartó már idegileg kikészített engem. De legalább visszafogott voltam és csak párszor panaszkodtam. Úgy nagyjából óránként kétszer-háromszor. Szóval egyáltalán nem volt gáz. Ada kopogtatni készült, én meg még gyors válaszoltam neki.
- Oké, akkor elmondjuk neki. Néha még kiütköznek a régi énem hülye szokásai.
  Az igaz. Egész úton csak pofáztam és pofáztam, hol magammal, hol Ada-val vagy a szekérkaraván többi tagjával. Senki se mert a közelembe jönni és ÚGY közeledni hozzám, ha más nem, a fegyvereim látványa visszariasztotta őket. Engem meg az riasztott vissza, hogy most Lory előtt is elő kell állnom az egész történettel. NEM, én nem állok erre készen rá! Megakartam mondani Ada-nak hogy fújjunk visszavonulót, azonban elkéstem. Kopogtatott. Én meg mint egy rossz kisfiú - vagyis hát, kislány - aki rossz fát tett a tűzre, értelemszerűen a nefilim lány mögé bújtam, és szárnyait használtam fedezéknek. Lory mama meg fog engem büntetni? Vagy csak rosszat fog gondolni rólam? Jajj, Lory, nehogy elzavarj engem innen, mert az totál megszégyenítő lenne. Így hát csak elbújtam, én, a Nagy Cynewulf - azóta a még nagyobb Cyntia - hogy elkerüljem egy tünde hercegnő bíráló pillantásait. Király... Az ajtó kinyílt és Ada mögül félig kipillantva néztem végig Lory-t, akin valami rózsaszín ruha volt. Uhh...nem, Cyne, ne gondolj semmire. De attól függetlenül hát...na...jól állt neki ez a ruhácska. Sokkal fesztelenebb volt és lazább, mint amikben eddig láttam. A lába mellett megjelent az a kis kutyuska, akit még anno Armin mutatott be nekem. Hát, azóta Ő is megnőtt. Mikor jártam itt utoljára, te ó ég?!
- Ada? Bocsáss meg, nem számítottam rád...itt.
  Nem láttam, hogy Lory miért is hagyja abba a mondatát a vége előtt, mert ekkor már ismét csak a lány mögött voltam és inkább rá hagytam a beszélgetés folytatását. Nekem még össze kell szednem a bátorságomat, akármennyire is rosszul hangzott ez. De azért kíváncsi is voltam, hogy ebből az egész helyzetből még is, mi fog kisülni? Egy biztos: abszurd lesz, még hozzá nagyon.
- Szia, Loreena! -csendült fel Ada hangja- Óh, nem baj. Ő itt...Ő itt...Cyntia. Ő eredetileg nem az...
  Tisztán ki lehetett venni drágám hangjából a zavarodottságot, hogy többször is megpróbált neki futni a mondatnak. Azt hiszem, hogy a bemutatkozás végül csak rám fog maradni, pedig ezt igyekeztem elkerülni. Na jó, szerintem ennyi az egész. Menjünk tovább. Ada hozott magával egy nőt, bekopogtatott Lory-hoz, bemutatta Cyntia-t aztán állnak is tovább. Kicsit fura lesz, Lory csodálkozni is fog, hogy mi ütött a lányba, de majd csak megbékél felette. Mi meg megyünk tovább, ugye?
- Bemehetünk?
~ Picsába...~
  Összegeztem a helyzetet tömören. Hát, akkor még se kerülhető el ez a beszélgetés. Pedig kezdett egyre rosszabbnak tűnni az ötlet. Még a Fővárosban egész jól is hangzott, hogy majd Lory segíteni fog, akkor még messze volt ez az egész és bele se gondoltam, hogy milyen kínos lesz. Most már realizálódott bennem...és nem akartam ezt végig csinálni! Csak bújjak el valahol életem végére, egy sötét lyukban és ne lásson engem senki, ne kelljen senkivel se beszélgetnem. Egyszer csak elfelejtenek engem. Az lesz a legjobb mindenkinek.
- Szia Lóri...-integetek ki Ada háta mögül.
- Na igen, manapság már Cyntia-ként róvom Veronia tájait. Ne kérdezd...én se tudom, hogy ezt hogy sikerült összehoznom.
És közben még a ruháimat is igazgattam idegességemben, amit életemben nem csináltam! Mondjuk a feszes bőrnadrágon nem volt mit igazgatni, és utólag meg is bántam, hogy ezt vettem fel, hisz megmutatta a hátul domborodó idomaimat és azok formás alakját, ami még több figyelmet vont rám. De legalább most megálltam azt, hogy a csontos melltartót igazgassam. Nem lenne egy túl jó bemutatkozás, van egy olyan érzésem.
- Ja igen, légyszi menünk be, mielőtt még valaki ismét rám mozdulna. Nem lenne kedvem még egy torkot átvágni a túlságosan is kanos pasik miatt...
  Lóri csak némán bólint, látszik rajta, hogy Ő is össze van zavarodva. Amint belépünk a házba, felénk fordul és a továbbiakban is némaságba burkolózik és engem méreget, közben látszik rajta, hogy mondani akar valamit, de egyelőre nem jönnek szavak az ajkára. Én meg csak ott toporgok továbbra is idegesen, várva az ítéletet, várva, hogy elzavar minket onnan, hogy ne szivassuk már őt. Végül csak megszólal.
- Legalább az egyikünk túl sokat ivott...
  Hát, ebben nem is kételkedek. Még emlékszem arra az estére, amikor durván leittam magamat. Na akkor tényleg sokat ittam. Azóta egy kortyot se. Valahogy az alkohol nem jött úgy a torkomra, mint régen és nem akartam az egészet megismételni. Még a végén a következő alkalommal démonként ébrednék fel, vagy slájmként. Vvan egy olyan érzésem, hogy nem lennék ismét self. Én csak álltam és álltam és vártam és nem tudtam, hogy még is, mit csináljak?
- Pedig igaz. Eljött hozzám, de nem tudom, mit lehetne csinálni. Az ima nem segít.
~ Pedig imádkoztam én is mindenkihez, akit csak ismerek.~
  Ada arcát nem is láttam, csak leguggoltam a kutyuska mellé és megsimogattam a fejét. Teljesen rá koncentráltam, hogy ne kelljen a többiekre néznem.
- Szia Angus.
  Még Armin mutatta be nekem a kutyuskát, amikor én meg Draci-t ismertettem meg vele...még amikor férfi voltam és self. Végül csak a tünde hercegnő felé fordulok, még mindig a kutyuska mellett guggolva.
- Na igen, Lóri...először én is azt hittem, hogy még cefetül aznapos vagyok. Aztán ahogy teltek-múltak az órák és a mellem se tűnt el, meg a férfiúi büszkeségem se nőtt vissza, realizálódott bennem, hogy ez tartósabb lesz.
  Végül csak felálltam Angus mellől, túl hirtelen és a melleim már ismét ugrottak volna ki a helyükről, azonban az alkalmatosság visszatartotta őket...és közben nyomott, mint a fene.
- Uhh...most már levehetem magamról ezt a förmedvényt?! Lory, ha van valami praktikád, amivel kissebbítnei lehet a melleimet, csak oszd meg velem légyszi.
  Pofáztam tovább, ahogy már elkezdtem volna levetni a ruháimat, hogy megszabaduljak a melltartótól. Aztán idő közben eszembe jutott, hogy talán nem most van az ideje annak, hogy vetkőzzek. Férfiként még sokkal természetesebb lett volna, ha meztelen felső testtel mászkálok, bár valószínűleg azt se díjazták volna, de most meg határozottan van az az érzésem, hogy senki se akarja a melleimet bámulni. Én a legkevésbé. Azonban a barátnőm csak elneveti magát. Kösz szépen...
- A nők nagy része ölni tudna azét, hogy nagyobb legyen.
~ A nők nagy része téved...ez förtelem! Férfiként se szerettem a túl nagy melleket. Most meg főleg nem.~
- Hát, az ima nem segít, pedig én minden nap imádkoztam.
~ És ebben nem is hazudok.~
- Hihetetlen, milyen vallásos egyén lettem az elmúlt kicsivel több, mint két hétben. Amúgy szép lakás, de tényleg, bár biztos, hogy már mondtam...amúgy jó téged újra látni, nagyon örülök neked.
  Kezdek el ismét összefüggéstelenül pofázni, mint amikor nagyon zavarban vagyok. Most pedig tényleg zavarban voltam.
- Mondd azt, hogy Armin nincs itt a közelben...nem lenne pofám még vele is találkozni.
  Na az még szép egy találkozás lenne. Nem, Armin maradjon csak jó távol innen! Neki még is, hogy adnám be ezt az egész sztorit? Meg ez legyen inkább ilyen csajos este, ahol megbeszéljük azt, hogy én még is, mihez tudnék kezdeni. Férfiként én is biztos hogy menekültem volna az első alkalommal, amikor valaki elkezdi emlegetni mondjuk a "véráldozatot" vagy ilyeneket..
- Nem, nincs itthon, csak este jön haza.
~ Hála Hold Anyának!~
- Az egy dolog, hogy nő lettél, de...hogy a fenébe lettél ember?
~ Ez az, taposs csak még jobban a lelkembe, legyél szíves. Életem legnagyobb szégyene!~
- Köszi szépen, hogy még ezt is a fejemhez vágod. De legalább egy szexi embernő lettem, nem igaz?
Próbáltam derűs arcot vágni a nem túl derűs helyzethez, de aztán az arcom és a hangom is csak elkomorul.
- Legnagyobb bánatomra...
Kis szünetet tartott, míg felidézem az estét.
- Hát, az egész úgy volt, hogy egyik este megünnepeltem egy számomra fontos esemény évfordulóját...
Ada-ra néztem egy fél pillanat erejéig. Aznap volt az évfordulója annak, hogy találkoztunk a könyvtárnál és még aznap este megtörtént az a dolog is közöttünk. Vajon Ada észben tartotta ezt? Emlékezett rá? Vagy csak számomra volt ez fontos?
-...aztán amikor reggel felkeltem, már így néztem ki. És hidd el, ha valamelyikőtöknek kell, én szívesen adok belőle. Vagy ez túl illetlen kijelentés volt? Na mindegy is, ha valakinek kell a cicimből, én adok! Már mint a méretéből! Édes Istenem...vagy is Hold Anya. Fenébe...-motyogom magam elé teljes zavarban. - Ez tényleg kaotikus. Remélem, hogy nem Hószex szórakozik velem, mert akkor nem leszek túl nőies és széttaposom a nem létező tökeit.
- Nem láttam még hasonló mágiát. Még csak közelít sem. Köszi, nincs szükségem extrára, néha még a mostani méretem is zavar. De...hogy boldogulsz?
  Nem bírtam vissza fogni magam, hogy végig mérjem Lory-t és életemben először úgy nézzem őt meg, mint nőt, nem mint barátot. Hát, meg kell hagyni, hogy neki se kellett panaszkodnia ilyen tekintetben. De ez meg illetlen volt...és ha rájönnek, hogy milyen gondolatok jártak most a fejemben, tuti hogy Ada és Lory is rám támadna, meg később Armin is. Pedig én csak megállapítottam, hogy neki se kell szégyenkeznie. Annál jobban nekem. Ada-ra pillantok, aki viszont most nagyon kínosan érezheti magát, legalábbis a testtartásából ez olvasható ki, ahogy kérdően tekint ránk és egyszer le a mellkasára, aztán inkább össze fonja a karjait előtte. Neki kisebb, mint a miénk, de nekem meg nem volt most már pofám kimondani azt, amit őszintén gondoltam: hogy ez nekem sokkal jobban bejön, mint a méretesebb társai. Szerintem attól csak még jobban kényelmetlenebbül érezné magát. Így inkább Lory kérdésére koncentráltam.
- Hogy hogy boldogulok vele? Hát, amíg Ada nem vett nekem melltartót, a futással meggyűlt a bajom. Már mint...két hatalmas zsák ugrándozik az ember mellkasán kontrollálhatatlanul az nem olyan vicces. Anno még azt hittem, hogy milyen jó móka lenne egy napra nő lennék, tuti, hogy egész nap játszadoznék velük. Most már nem tűnik annyira jó ötletnek.
- És hogy kerültök egyszerre az ajtóm elé?
  Na erre a kérdésre nem számítottam és ösztönösen Ada felé pillantottam, akin látszott, hogy most még jobban zavarba jött, mint akkor, amikor a mellméreteinket hasonlítottuk össze. Na igen, erről nem beszéltünk Lory-éknak és Ő ismert mindkettőnket. Nem is tudom, hogy miért nem meséltem nekik a szerelemről, amit megtaláltam. De soha se volt rá alkalom, soha se került ez szóba. Párszor találkoztunk, beszélgettünk, segítettünk egymáson, de ezen kívül sokkal általánosabb dolgokról beszélgettünk, amikor néha összeültünk mi hárman, vagy néha négyen Sárival egy-egy estére. Én nem szégyelltem a dolgot, és valószínűleg Ada se azért viselkedik így, mert szégyellené...de számára is furcsa ez a helyzet. Valahogy el kell terelnem a barátnőm gondolatát ezekről a dolgokról. Ideje ismét csak pofázni hülyeségeket!
- Öhm...szóval, Te hogy birkózol meg a problémával, amit a nagy mellek okoznak? Már mint nem túlságosan nagyok, hanem pont jók...francnak pofázok ennyit? Csak még jobban hülyét csinálok magamból. Nem a méret a lényeg...mondogatjuk mi pasik indig...úgy látszik, hogy nőként is egyet kell értenem vele. Kivéve, ha túl nagy...igen, határozottan maradjunk meg a melleknél, mint témánál.
  Mondandóm végén egy pillantás erejéig még Ada-ra nézek, Lory azonban már közbe is vág.
- Furán viselkedtek. Nem a mellekre gondoltam, hogy hogyan boldogulsz velük. A melltartó meg csak azért kényelmetlen, mert rossz a mérete. Vegyél egyel nagyobbat.
~ Bakker..hány méretben árulják ezeket??!!~
- Én leszorítom őket, másképp nem tudnék velük hatékonyan harcolni, eleinte tényleg kényelmetlen.
  Folytatja tovább, ahogy már a konyhában járkálva teát főz nekünk. Jó, a tea jó. Az lenyugtatja az embereket. Más témák felé tereli a gondolataikat. Ez az Lory, csak így tovább!
- De a boldogulás alatt arra gondoltam, hogy általában nőként. Apropó...nem nehezebb így nőzni?
~ Na bakker...~
- Én mindig is furán viselkedtem szerintem. Mondj csak egy alkalmat, amikor teljesen normális voltam...
  Folytattam a beszélgetést egy előbbi pontról, hisz akkor semmi erőm nem volt arra, hogy válaszoljak. Maradjunk meg a melleknél, légyszives!
- Egyel nagyobbat? Lory, egyszer el kell mennem veled melltartókat vásárolni magamnak.
  Bár soha se gondoltam volna, hogy egyszer ez a mondat el fogja hagyni a számat. Végül is, milyen férfi az, aki saját magának melltartót vesz? A helyzet változott azóta, persze..de akkor is kínos. Most bemennék egy boltba és az eladótól kérnék segítséget és mutogatnám neki a mellemet, hogy erre a két hatalmas izére kéne nekem valami cucc, tuti hogy hülyének nézne. Így talán még is csak jobb, ha mondjuk Lory jönne velem, Ő jobban ért ehhez és jobban meg is bízok benne. Meg a méretünk nagyjából hasonló, úgy hogy tényleg, de tényleg csak könnyebb dolgunk lenne. Hálásan elfogadom Lory által nyújtott teát és az utolsó kérdésen merengek és még mindig próbálom összeszedni a gondolataimat.
-Hát, még a női lét többé részét nem tapasztaltam meg. Bár az első alkalommal a vizelet ürítés eléggé érdekes manőver volt, de ezt inkább tényleg nem részletezném ki. Rém ciki egy szituáció volt. El se hiszem, hogy ezt mondom...soha se képzeltem volna el, hogy valaha is ki fogom ezt mondani, de most, hogy a férfiak nincsenek itt....-reménykedek, hogy ez jó téma terelés lesz..- ...beszéljünk a ...hmm...véráldozatokról?
~ Légyszi Lory, ejtsd a nőzős témát. Légysz légyszi légyszi! Nem akarom Ada előtt ezt kitárgyalni!~
- Vér...Óh!-kerekedik el a szeme, ahogy leesik neki, hogy mit is említettem.- Nos, ha normálisan működő nő vagy, minden holdhónapban lesz három nap pokol, amikor nem tudsz tenni semmit, csak agonizálsz miközben érzékeny vagy és hisztis. Olyankor zárkózz be pár könyvvel egy kényelmes szobába és gyere ki ha elmúlt.
- "Ha normálisan működő nő vagy..." - ez olyan, mint amikor Ada mondta, hogy ha egészséges vagyok, akkor vérzek. Őszintén szólva a férfi nem nevében utólagosan is elnézést kérek tőletek, minden egyes nőtől, amiért eddig ezt a dolgot semmibe se vettük...nem gondoltunk rá, hogy ilyen durva is lehet. De én meg nem szoktam hisztis lenni, úgy hogy ezt lehúzhatjuk a listáról. Na várj, zárkózzak be egy szobába? Miért, idegbeteg tömeggyilkos lesz belőlem csak azért, mert pár csepp vér kicsöppen? Ugye csak pár cseppről van szó? Szóval nem fogok elvérezni, vagy ilyesmi...
  Totál megijedtem. Bakker, ebbe még nem gondoltam bele! Már mint a vér mennyiségéről. KI AZ A BETEG ÁLLAT, AKI KITALÁLTA EZT??!! Nagyon kezdtem beparázni és most már minden gondolatom vérözönbe merült. Ezt hogy élik túl a nők? Minden egyes hónapban? Éveken keresztül? Gondolataimból Ada vallomása rángatott ki. Óh...hát igen...ez is eljött, nem?
- Én és Cynewulf szerel...együtt...egymást...aludtunk.
~ Az a lényeg, hogy simán, gördülékenyen ment, nem igaz?~
- Azóta ismerem.
- Hát igen...én azóta is szeretem őt, bár a mostani helyzetemben...nem tudom, hogy mi lesz velünk. Hogy lehet-e egyáltalán valami...és ez a legfájdalmasabb beismerés, ami jobban megrémít, mint ez az egész vérzős-melles dolog.
  Azzal felállok a székből és inkább az egyik ablakhoz sétálok hogy onnan nézegessem a kint áramló tömeget. A gondolat mélyen belül tényleg megrémisztett. Napok óta ezen járt a fejem, de semmi megoldást nem találtam. Így csak hagytam, hogy pár könnycsepp legördüljön az arcomon.
- Azt hiszem azt a frázist keresed, hogy lefeküdtél vele..De legalább értem, hogy került a láthatatlan orrtülök a szobádba.
~ Hát, Lóri, te aztán tényleg nem kertelsz, egyenesen kimondod amit gondolsz. És mi a francot keres Ada szobájában egy orrtülök? Ez valami titkos utalás? Valami jelbeszéd? Ugye nem jelenik meg orrtülök a lányok szobájában minden egyes alkalommal, amikor szexelnek? Milyen beteg egy világ ez?! Random orrtülök leselkedik láthatatlanul akció közben? Ezentúl én is látni fogom? A női lét misztériumai...nem akarom őket megismerni, de tényleg!~
- Nem fogsz elvérezni. Ellenben a viselkedésed megváltozik olyankor egy kicsit. Mondtam, hogy érzékenyebb leszel, meg hisztisebb, akkor is, ha amúgy nem vagy az. Én legutóbb...áh, hagyjuk is, a lényeg, hogy ilyenkor még én is le tudom szedni a férjem fejét a semmiért. Szóval lehet, hogy idegbeteg tömeggyilkos leszel, igen.
~ Hogy ez mennyire egy megnyugtató gondolat...~
- A kapcsolatot pedig egy módon tudhatjuk meg: Ada, őszintén, képes lennél testi kapcsolatot folytatni egy nővel, vagy csak kizárólag a férfiak érdekelnek? Ha az előbbi, akkor nincs probléma, ha az utóbbi, akkor még barátnők mindig lehettek...
  A testem teljesen megfeszült az utolsó monológra. Nem, nem akarok hallani a választ! Nem! Mert tudom, hogy mi lesz. Az is csoda, hogy Ada egyáltalán engedett a kísértésnek, hogy a szívébe fogadott és aznap este elcsábult. Hogy szeretett, attól független, ki és mi voltam. De ez az új helyzet...nem, ez lehetetlenség. És amint kimondja, én meg fogok semmisülni belül, teljesen. Szeretlek Ada, de a szerelem itt már valószínűleg nem elég...
- Miért...?
  Kezd bele egy gondolatmenetbe, amit aztán nem folytat. Én még mindig nem fordultam meg.
- Nem tudom...
- Akkor örök barátok? -erőltettem egy mosolyt az arcomra, ahogy megfordultam, bár belül halott voltam. - Együtt megyünk vásárolgatni, és kibeszéljük az élet nagy problémáit. Most, hogy már Lóri megnyugtatott, hogy nem fogok elvérzésben meghalni, lesz időnk erre. Főleg hogy most nem tudom, hogy mihez is fogok kezdeni ezzel az új helyzettel. Valami új foglalkozást kell találnom magamnak...vagy még jobban elmélyedni benne. Cyntia, a vérgőzös bérgyilkos...bár a legtöbb képességem pont azért működött, mert self voltam. De inkább beszéljünk arról, hogy még milyen hátrányokkal kell szembesülnöm? Nehogy azt mondjátok nekem, hogy van még valami, ami kínzásnak mínősül a vérzés meg a többi mellett? Apropó: nincs rá mód, hogy örökre elállítsam a vérzést?
  Aztán ahogy magamban rögtön válaszoltam is a kérdésre, rájöttem, hogy ez hülyeség volt a részemről. Mert csak egy módja van...azt meg tuti, hogy nem fogom megcsinálni! Hozzám aztán férfi nem fog érni!
- Öhm...inkább az utóbbi kérdésre ne válaszoljatok, ha lehet...
- Szerintem egy szép női test alkalmas a bérgyilkosára, csak másképp, mint eddig. Elcsábítod az ügyfelet, mérget adsz nekik. Légy kreatív. De persze kezdhetsz teljesen új életet is,így könnyű. Új arc, új név, új nem, új faj. Mihez értesz még?
- Az iváshoz. vágom rá rögtön, aztán meg elgondolkozok - Alkímista vagyok, még tanuló félben, de leginkább a mérgekhez értek. De ez a baj, hogy elcsábítani az ügyfelet? Nem vagyok olyan régóta nő, hogy a pasikkal való kavarásra ne úgy gondoljak, mint ha...öhm, na értitek. Nem vagyok én ellenük...de akkor is...na, szóval...nem, kösz. Azon kívül máshoz tényleg nem értek. Egész életemben erre készültem. Legyek zsoldos? Vagy testőr?
- Lehetnél anya.
- Ahhoz, hogy anya legyek, egy pasival össze kéne feküdnöm -jegyzem meg száraz, hűvös hangon.
- Se az én népem, se az embereké nem nézné jó szemmel, ha a kedvesed lennék. De most teremthetsz magadnak családot.
~ Veled akartam családot...~
 Csendült fel bennem  a szomorú gondolat, ahogy Ada visszatért egy előző kérdéskörre.
- Akkor se nézték volna jó szemmel, hogy a kedvesed vagyok, amikor még férfi voltam. Pedig mindent megtettem volna, hogy megoldjuk a helyzetet. Mindent. Bármit. A fél világot felégettem volna...vagy akár még feleségül is vettelek volna.
  És ezt komolyan is gondoltam. Nem akartam először kimondani azt, hogy feleségül akartam őt kérni valamikor. Gondolkoztam már rajta...de nem hozakodtam vele elő, mert nem voltam biztos a dologban. Nem az én részemről, az övéről. És féltem is kimondani ezt, hisz az egész túl intim volt...de már megtettem. Hogy leplezzem a keserűséget a hangomban ismét derűs arckifejezést varázsoltam magamra.
- Szerintem előre sajnálni kéne azt a gyereket, akit én nevelek fel. Bár, remélhetőleg egyszer megjavulok és megnyugodok, hogy lehessek Lory és Armin gyerekeinek holdapja, már amennyiben ebben a megtiszteltetésben részesítenének. Öhm...vagy is, holdanyja. De most ez az egész helyzet fura, nem hiszem, hogy családalapításra készen állnék. Itt vagyunk mi, három nő és ilyen komoly témákról társalgunk? Ugyan már! Lory, van valamid, amivel oldjuk a hangulatot? Armin-nak biztos, hogy van dugi pia készlete...
- Meglepő lehet a számodra, de mi nők nagyon is sokat beszélgetünk komoly témákról. Azt hitted, hogy csak cipőkről és körmökről lesz szó?
- Oh, elhiszem, hogy szoktatok mély témákról beszélni. Sőt, inkább Ti szoktatok mély témákról beszélni. Valahogy nálunk nagy általánosságban az ilyen csevejek kimaradtak.
- Van dugipia készlete, de nem hiszem, hogy le kéne innod magad. Most már hölgy vagy, ráadásul emberhölgy. Legyen benned némi tartás. - az arcán gonoszkás vigyor terült szét, amire én hasonlóval válaszoltam.
- Pff...miért, szerinted az ember nők nem szoktak inni? Ha akarod, megmutathatom, hogy mennyire is bírjuk az alkoholt...legalábbis remélem, hogy ez nem változott meg bennem. Szégyen lenne három nagy self felestől bekészülni.
- Az alkímia viszont kiindulásnak jó. Mérgeket is árulhatsz bérgyilkosoknak, később szélesítheted a palettádat. Kiindulásnak nem rossz.
- Esetleg gyárthatsz ellenmérgeket.
- Drága, hidd el, van jó pár olyan recept a tulajdonomban, ami nem csak gyilkolásra van kiélezve. Még az se biztos, hogy folytatom tovább az alkímiát. Valószínűleg beállok testőrnek, az ellen csak nincs kifogásod. Ti is tudjátok, hogy mennyire alábecsülik a nőket ebben a világban, kivéve, ha bebizonyítottad, hogy milyen jó harcos is vagy. Armin-nak és Lory-nak valószínűleg nincs szüksége rá, így, hogy itt vannak a Névtelen Árnyak...de akár veled is tarthatnék, vagy kereshetnék valami eldugott helyen valami csóró földesurat, sok rablóval a környéken. Legalább harc közben esnék el...
Pillanatnyi szünetet tartottam, ahogy ismét elhatároztam magamban, hogy itt már csak a pia segít.
- De Lóri, ha van egy kis italod, szerintem kipróbálhatjuk. Szerintem most tényleg kéne valami, ami feldobja a hangulatomat.
- Ha ennyire inni akarsz... -szólalt meg Lory, ahogy elővett egy konyakos üveget, és töltött mindannyiunknak.- Viszont nem fogod bírni. A sötét tündék szervezete hozzá szokott a mérgekhez, az életmódotok miatt, de az emberi test más. Még én se tudom rendesen meginni a self felest...A testőrség se rossz ötlet egyébként.
- Igen. Velem jöhetsz. Amíg erősebb nem leszel.
~ Erősebb...mert most tényleg gyengébbnek érzem magam. Annyi mindent elvesztettem egyetlen éjszaka leforgása alatt! De legalább együtt lehetnék Ada-val, ami önmagában egy csodálatos dolog lenne.~
Hogy leplezzük, mennyire is kényes és fájdalmas egy témába botlottunk, Ada inkább visszatér az enyhítő táncmozdulatokhoz de előtte még lehajtotta az üveg tartalmát. Én követtem a példáját és éreztem, ahogy az ital végig marja a torkomat. De biztos csak azért van, mert ez egy erősebb, jobb fajta konyak. Nem azért, mert már nem bírnám...Olyan istenség nincs, aki ezt elvenné tőlem. Így inkább csak a székben ülve nézem Ada karcsú alakját, és az arcát, amin földöntúli nyugalom árad szét és olyan kecsesség és elegancia sugárzik belőle, ami miatt ismét erősen fellángol bennem a szeretet és ezt nem tudja megakadályozni az, hogy már nő vagyok. Nézem a csípőjét, ahogy körkörös mozdulatokat ír le vele és legszívesebben oda rohannék és átkarolnám őt, csak a karjaimban tartanám.
- Megmutatom mit szoktunk csinálni fájdalom ellen. Bár jobb volna zenére vagy dobbal. Ez minden nőnek megy.
- Lory, csatlakozol hozzánk?
  Kérdezem a tünde nőtől, ahogy felpattanok a székről, hoy csatlakozzak a nefilim lányhoz. Egy kicsit megszédülök, amit betudok annak, hogy túl hirtelen álltam fel és az összes vér a fejembe tólult. Kissé még bizonytalan léptekkel indulok meg Ada felé.
- Ha ennyire unszolsz...
Azt hittem, hogy a tánchoz fog csatlakozni, én arra értettem, de inkább helyette csak konyakot tölt magának és csak kortyolgatja azt. Ez se rossz, ahhoz is csatlakozhat. Az arcán aggodalom sugárzik.
- Legyél óvatos kérlek, Cyne...
- Én mindig óvatos vagyok, Lory...
Ennél jobban nem kommentálom a helyzetet és Ada-ra koncentrálok.
- Köszi szépen a bemutatót, Andromeda.
  Próbálom utánozni a mozdulatokat, azonban egyelőre idétlen csípő billegetésnél többre nem futja. Jobbra- balra, mindenféle irányba, de azok a kecses nyolcasok, amiket Ada produkált, egyszerűen nem jönnek a csípőmre, ami viszont egyre jobban felidegesít. Mindig is gyors tanuló voltam és kecsesen mozogtam a sötétségben. Ez viszont más volt.
- Hogyan is kell?
  Adok hangot is a kételyeimnek, hogy ez nekem soha se fog összejönni. A lány halkan felnevet és közelebb lép hozzám, kezével igyekszik megmutatni azt, hogy mit is kell csinálni. Ahogy hozzám ér...hát alig bírom magam tűrtőztetni, de csak hagyom, hogy gondoskodjon rólam és élvezem minden egyes másodpercét és pillanatát. A varázslatos idő azonban túl hamar véget ér, ahogy ellép tőlem és csak tárgyilagosan, diplomatikusan megjegyzi:
- Jobb lesz idővel.
- Előbb tanulok meg egy embert kibelezni úgy, hogy még napokig életben marad, mint a csípőtáncot, vagy mi a fenét.
A nefilim leányzó visszaült a székére és az italát kortyolgatja, miközben én csak nézem a két nőt egymás mellett, aztán végül én is leülök, hogy tovább erőstsem a női tábort.
- Nem lehet, hogy a nekromanták tudnak ilyet?
- Ne gyere nekem a nekromantákkal, kérlek...miért kell mindenkinek velük szivatnia?
- Nem hiszem, hogy egy nekromanta képes lenne egy éjszaka alatt átépíteni a testét. Erre még maga Johannes von Rotmantel sem képes.
  Vágom rá felháborodottan. Manapság mindenkinek ez a kedvenc hobbija, hogy a neciket emlegetik előttem. Jó, Ada nem tudja, hogy mennyire is utálom őket, hisz ilyen részletesen nem tértünk ki a múltunkra. Idegességemben az egyetlen eszközhöz nyúlok, ami még segíthet: ergo töltök magamnak még egy pohár konyakot.
- Amúgy meg...hogy visszatérjünk az eredeti témára: hány napig lehet hordani egy melltartót? Már mint anélkül, hogy cserélnéd. Mert gondolom ez nem ugyanolyan, mint a férfi alsónemű...
- Nos addig, ameddig minden ruhát. Ameddig nem kényelmetlenül büdös...
- De az ilyen csontosat óvatosan kell mosni.
- Áh, akkor örülök, hogy nem kell naponta cserélgetnem őket. Mert csodálkoztam is volna azon, már mint nem láttam még a hálószobádat belülről Lory, Ada a tiédet meg főleg nem...de ennyi holmi tárolására legalább egy kincstárnyi méretű szekrényt kéne tartani, főleg ha mindenki olyan gondosan tárolja a cuccait, mint én, tehát legalább ötszáz méteres körzetben szétszóródva és a hajtogatás kimerül abban, hogy elhajítom a fenébe...
- Hogy érzed azt, hogy óvatosan? Há' már csont, nem? Akkor nem fog megsértődni azon, hogy ha kicsit durvább vagyok bele. Meg akkor gondolom ezzel a melltartóval a kutyák közelébe ne menjek?
  Nehéz dolog a női lét, ha már a melltartókkal is meggyűlik az ember baja. Meg a kutyákkal. Meg a mosással. Erre egy válasz létezik, és én gyorsan le is küldöm az italt, amitől viszont úgy érzem, mint ha az egész testem égne. Lehet, hogy még is csak igaza van Lory-nak?
- A nemes hölgyeknek külön szobájuk van csak a ruhájuknak. Nekem elég egy nagyobb szekrény és néhány fiók. Összehajtogatva nem foglalnak sok helyet, az estélyik azok, amik nagyok.
- Még szerencse, hogy nem vagyok nemes...annyi nemes szorult belém, hogy egyszer kezet fogtam egy nemes emberrel és utána három hétig mostam a kezem, nehogy megfertőzzö. Az meg, hogy az esélyi mi a franc, fogalmam sincs...
- Nem szagolják ki...A lényeg, hogy ne szúrja át az anyagot a csont vége.
Nevet fel végre Lory, ahogy a csontos-kutyás témát felhozom. Tetszik a nevetése, olyan megnyugtató. Aztán még Ada is hozzá fűzi a sajátját.
- Hát finoman, hogy ne sikáld oldalvást, hanem a ... a kosarakat egymásnak.
- Kosarakat? -szalad fel a szemöldököm. - Miért vigyek én kosarakat a mosáshoz? Már mint egy kosárba bele teszem a ruhákat az oké...de miért vinnék többet? Vagy milyen kosarakat? Csak piknikezés közben lehet mosni ezeket a ruhákat?
- A melltartóban ahova a melled kerül, azt hívják kosárnak.
- Nem kell sok ruha. Csak legyél tiszta.
- Elég érdekes nyelvi megoldások ezek. De miért pont kosár? Jó, amikor elmész piknikezni, akkor is kosárba rakod a legfinomabb darabokat, de akkor is..És hogy méred a melltartó méreteket? Egy piknikes kosár a kisebbeknek, kettő kosár a nagyobbaknak? Négy-öt kosár az ultra nagyoknak, vagy mi?
~ Na nem...nekem minél hamarabb meg kell szabadulni a női léttől. Ez így rohadtul bonyolult!! Inkább igyunk!~
És ennek eleget is tettem, ahogy a harmadik poharat is leküldtem. Most már viszont én is éreztem, hogy a hangom elmosódik és a gondolataim is fura utakat járnak be.
- Én mindig is tiszta voltam! Vagy nem...szerencsére ott...
~ Nem, az ottani területek tisztán tartását most fel ne hozzad Cyntia! Maradj kussban!~
- Nekem alapból nem volt soha se sok ruhám, de lehet, hogy mostantól ráálok a lenge öltözékekre...már mint nem úgy lenge. Az túl sok férfi szemet vonna rám. Csak laza...mindig is laza csávó voltam...csaj. Mindegy. Tényleg, Ada...Te hol tartod a ruháidat? Túl sokat nem láttam még nálad Sajnos annál többet ra...
~...jtad...~
- Szóval igen, hol tartod őket?
Kérdeztem Ada-t, ahogy felé fordultam. A lány egyelőre a konyha egy pontját nézegette erősen és nagyon úgy tűnt, mint ha a gondolatai elkalandoztak volna. Lory is csöndben volt. Egyedül én pofáztam még mindig tovább. Lehet, hogy már megunták a társaságomat? Vagy csak nem ittak még eleget. Kéne még fejenként egy-egy üveg konyak és minden király lenne! Aztán amikor Ada felém fordul, azt hittem, hogy rögtön a föld alá süllyedek szégyenemben.
- Mit hol tartok? A ...a melleimet?
~ Hogy mi? Óh...súlyos félreértés van itt!~
  Azonban ahogy Ada-t nézem, egy ideig még biztos, hogy nem fog nekem megbocsájtani, még ha Ő is értette félre a mondanivalómat. Nagyon felfújta magát és az arca rideg lesz, mint egy kőszoboré és tüntetőleg el is fordul tőlem. Egy bedurcázott nefilimet senki se kívánna az ellenségének. Ideje őt megnyugtatni!
- Mi? Nem! A melleidet nagyon is jól tudom, hogy hol tartod. A ruháidra gondoltam! Nyugi, a melleiddel semmi baj nincs! Esküszöm!
~ Tényleg semmi baj nincs velük...egyszerűen imádom őket. Öhhmm...Cyne. Kussolj! Ne is gondolj ilyenekre!~
- Mondtam. Nem bírod már úgy az italt.
  Értetlen arccal fordulok Lory felé. Ezt most miért? Nem csináltam még semmi rosszat sem! Mi ez az ítélet felettem és a képességeim felett?!
- Nem...igazad van. Ez szégyen.
Fordulok Lory felé szomorkásan, ahogy beismerem: már az alkohol se a jó barátom. Szörnyű. Utálok nőnek lenni. Utálok embernek lenni! SELF FÉRFI AKAROK LENNI ISMÉT!!!
- Ada, nem akartalak megsérteni és sajnálom, hogy így reagáltál rá. És Lory, köszönöm a segítséged, de azt hiszem, hogy most elmegyek kicsit kiszellőztetni a fejem.
  Azzal a többiek válaszát meg sem várva felálltam a székről és elindultam az ajtó felé kissé kótyagosan is billegve. Nem. Ez túl sok volt nekem egyszerre. Nem a pia, hanem ez az egész helyzet. És nem akarom, hogy Lory és Ada lássa, hogy mi jön ezek után. Az ajtót kinyitva megindultam azon kocsma felé, ahol ez az egész elkezdődött. Ideje ismét rohadt részegre innom magam és reménykedni, hogy valami pasi rám mozdul...hogy kinyírhassam azt a mocskot. A nők nem csak húsdarabok, Ti rohadt szemetek! És most...itt az ideje, hogy ezt megtanítsam nekik...

Rendben, mindenki teljesítette a feladatát, köszönöm a beérkezett munkákat! Jóváírhatjátok az 1500 váltó jutalmat mindannyian!