A Bukott Hős
Utazásaim során találkoztam én már jó pár förtelemmel. A skála alsó fokán álltak a tövislények, az egyszerű fenevadak és az elmezüllöt kétlábú förtelmek. Kicsivel felettük a nem annyira ostoba kétlábúak, meg egy-pár gyengén mágikus lények. Kissé feljebb csúszva a skálán jöttek a nekromanták által idézett lények, vagy a kultisták mocskos dögjei és a listát még lehetne sorolni. De az, amivel egy álmos reggelen találkoztam, na arra még én se számítottam.
A helyszín? A jó bánatos fene se tudja. Annyi bizonyos, hogy valahol a Déli Királyság területén, a frontvonalhoz közel. Enyhe északi szellő borzolta a háborútól bemocskolt földeket, s minden lépésem nyomán varjak és hollók kisebb hadserege szállt fel felháborodottan károgva, amiért megzavartam a zamatos reggelijüket. A meggyötört fűszálakon, de még inkább a régi, szinte már elfeledett kisebb csaták után hátrahagyott lándzsákon, kardokon, kettétört nyílvesszőkön megülő harmatcseppek milliónyi apró gyöngyszemként csillogtak ahogy a horizont határán felbukkanó Nap sugarai megcsillantak rajtuk.
A hollóknak és varjaknak még sem én jelentettem a legnagyobb felháborodást, hanem az a majdnem tíz láb magas, világos szőke hajú, jelentős mellméretekkel rendelkező hölgyemény, aki egy bazi nagy bunkósbotot csapott flegmán fel a vállára, s bazi nagy lábaival rugdalta arrébb az útjába kerülő holttesteket. Egyik laza rúgása nyomán egy lefejezett lótetem meggyalázott és megrágott teste tett egy kisebb légi mutatványt, mielőtt undorítóan placcsanva landolt valamin, s a benne felhalmozódott gázok nyomán még undorítóbb módon robbant szét. Dracon gyenge gyomra ezt nem nagyon bírta, így csatlakozott a többi szárnyas döghöz és hangosan káricált, s egy ponton még a gyomra tartalmát is kiürítette reptében, mely tartalom éppen hogy csak elkerült engem, s tőlem alig pár lábnyira loccsant szét a régi csatamezőn.
- Valaki ma bal lábbal kelt fel...és én már megint rossz helyen vagyok rossz időpontban. Állapítottam meg laza nemtörődömséggel, ahogy a termetes nőszemély közeledtét bámultam. Futhattam volna, persze, de az én rövidke lábaim (pedig nem számítottam éppen egy túl alacsony személynek az átlaghoz képest) egyszerűen nem voltak képesek akkora sebesség produkálására, mint ennek a bazi nagy izének a kisebb fatörzs méretű hasonló testrészei. Harcolhattam is volna vele, de elég egy legyintés azzal a szöges bunkóval, amit fegyver gyanánt hordozott és én már a palacsinták túlvilágán vidítottam volna a társaimat. Az esélytelenek és a halálban biztosak nyugalmával figyeltem hát Őt, ahogy töretlenül jött csak felém, menet közben megpróbáltam egy földbe szúrt lándzsára támaszkodni, hogy legalább flegmán érjen el a halál, de az átkozott vacak pont akkor tört kettő, amikor az óriás léptei nyomán kisebb földrengés keletkezett, s sikerrel estem térdre a nő lábai előtt.
- Jól van, na. Elhiszem, hogy megtisztelő a látványom, de térdre nem kell ereszkedni! Lepődött meg a nő, s ennek hangot is adott, én meg hevesen igyekeztem leporolni a nadrágomat, amely pár helyen fel is szakadt a bukástól és csak egy komor pillantással adóztam a kék szemű nő megjegyzésének. Most, hogy közelebb ért, megnézhettem az arcát is. Hát, volt bőven okom arra, hogy minden nap és este (attól függ, hogyan sikerült ágyba jutnom) rémálmaim legyenek, még egy ilyen ocsmány arc, mint az övé már nem oszt, nem szoroz. Nagy lapátfogak, amelyek között egy jól megtermett patkánynak is elegendő hely volt; görbe, többször betört orr, mélyen ülő apró, malac szemek és akkora bibircsók az állkapcsán, amely máshol egy lepénynek elment volna. A hangja legalább dallamos volt, de ahogy én se, úgy Ő se tudta az emberek nyelvét akcentus nélkül beszélni. Érdekes, egzotikus hangzása volt, nem tudtam mihez hasonlítani. Igaz, óriással se találkoztam még, csak félóriásokkal (legalábbis ahhoz hasonlatos jötünnel és azzal is csak egyszer). Nyakamat kitörve igyekeztem a szemébe nézni, de valahogy nem ment, így megelégedtem azzal, hogy a lenge szövetinget áttörő mellbimbókat tekintettem szemnek.
- Szépséged előtt még a legnagyobb csábdémonok is térdre esnének, kedves hölgyem. Valahogy hízelegni kell neki, mielőtt megzabál engem. A nőket mindig le lehet szedni a lábukról pár jól időzített és célzott bókkal, csak nehogy azt kérje, hogy smároljam le. Viszont úgy látszott, hogy Ő nem egy tipikus nő - méreteiből fakadóan ez nehézkes is lett volna - s idegesen toppantott, amitől a szívverésem is kihagyott jó pár ütemet.
- Ne hízelegj nekem, törpe uram...tudom, hogy rémisztő és undorító látvány vagyok, ezt a tényt már rég elfogadtam. De hjaj, ha egyszer én leszek a királynő, akkor a legdaliásabb és legnagyobb doronggal rendelkezőket vihetem ágyba és még sorba is fognak állni érte!- Tudnám ajánlani az Északiakat. Délen csak ilyen nyüzüge alakok vannak, északon meg ott vannak a frissen jött csávók, akik méretben már-már felérnek hozzád.- Észak? Dél? A jó franc se foglalkozik a Ti elcseszett királyságaitokkal, éjjeli tündérke. Én a Mi királyságunkról beszélek. Az Óriások Királyságáról, fenn, az általatok Schattenschild-nek nevezett hegyvonulat fagyos csúcsai között.- Na, még arról se hallottam, de kedves egészségedre váljék. Kicsit eltévedtél, azt ugye tudod? A Schattenschild-hez fordulj a harmadik íjász hullája után balra, aztán amikor elérsz a Három Tehénlepény Csúcsához, fordulj délnek és pikk-pakk ott leszel! Adtam készséges útba igazítást neki, csak minél előbb takarodjon már el innen a jó bánatos fenébe. A humorom - vagy annak totális hiánya - ismét csak nem vette le őt a lábáról, a dübörgésétől viszont én estem hátnak és amikor sikerült kipislognom a szememből a felvert véres-sár maradékait, egy dühtől villogó szemű óriásnő rusnya pofájába bámulhattam, ami pofa alig pár hüvelyknyire volt az enyémtől .Hirtelen minden kibukó gunyoros megjegyzésemet visszanyeltem, mielőtt tovább rontom a helyzetemet.
- Te leszel a bajnokom. Nagy a pofád, két fegyvert is hordozol magadban és az uralmad alá hajtottad a sárkánygyíkot, aki gazdájaként tekint rád...s van benned valami örvénylő sötétség. A szemedben tűz lobog, az ereidben jéghideg szél száguldozik. Jegesebb, mint a királyságunk havas tundrái. Te leszel a bajnokom.- Ez nagyon...öhm...megtisztelő. És mi a feladatom? Neked bármit, kicsikém....- Még egy megjegyzés és halálra lovagollak...mi úgy hívjuk, hogy snu-snu. Nem örülnél neki...a legtöbb ilyen csenevész alak, mint Te, már az első menet felénél szörnyet hal.- Death by snu-snu...wonderful. Szóval, mi lenne a feladatom, kedves öhm...?- Adanter. Meg kell mérkőznöd a királyom által választott bajnokkal. Ha győzöl, én leszek a királynő. Ha vesztesz, akkor még mindig használhatlak ágymelegítőnek.- Hát ez valami csodálatos....mikor indulunk? - kérdeztem beletörődő hangon. Rohadtul nem volt semmi választásom se.
- Most... Az Óriások Királyságába tartó út hosszú volt és egyáltalán nem nyújtottunk egy felejthető párost. Nem lehettem benne biztos, de szerintem jó pár paraszt ott helyben szívbajt kapott, amikor meglátta a földjein keresztül baktató óriás lányt, akinek a nyomában egy igen csak megtört lelkületű és vállú sötét elf battyogott annyi életkedvvel, mint akit akasztani visznek, s felettük egy hófehér sárkánygyík repkedett s nem tudta az a dög eldönteni, hogy halálba röhögje-e magát vagy csak szimplán agyvérzést kapjon. De miután átjutottunk a kontinens déli területét elfoglaló királyságot, ellavíroztunk a különböző vámpírtornyok között és rátértünk arra az általam nem ismert ösvényre, amely mélyen a Schattenschild-en belülre vezettek, a tempónk csak még tovább lassult.
Alattomosan feltámadó, jéghideg szél csapott le ránk naponta többször is. A kőlavinák szinte mindennaposnak számítottak és túl sok vadállatot se lehetett itt találni, így volt, hogy akár két napot is kaja nélkül tettünk meg, amitől én igen csak legyengültem, az óriás viszont vidáman fütyörészett. Aztán amikor végre legalább két zergét sikerült levadásznom, akkora lakomát csaptunk, hogy további két napig súlyos hasgörcseim voltak. Mire megérkeztünk a királyságukba, igen csak nyomorultul néztem ki és úgy is éreztem magamat.
A királyság határát egy hatalmas kőív jelezte, amelyet mesterségesen vágtak bele a hegyet alkotó kőzetbe. Utána már egy óriási fennsík nyílt s a távolban látni lehetett azt a végtelen sivatagot, ahonnét a nefilimek jöttek elő nem is olyan régen. Egy pillanatig elmélyedten bámultam a sivatagot, majd Adanter határozott lökésére tovább kellett mennem. Az utunk egy kőből kifaragott kunyhóhoz vezetett, amely előtt egy kisebb viskónak is beillő trónon egy őszhajú óriás ült. Párosunk láttára felállt és csak ekkor láttam, hogy majdnem 18 láb magas óriás volt az, rajta olyan vastag bundákból varrt ruhával, hogy már csak annak a súlya alatt összerogytam volna. Oldalán még a kétkezes pallosokat is megszégyenítő kard lógott, de az Ő méretei mellett inkább csak egy nyúzókésnek nézett ki.
- Adanter, látom, találtál magadnak egy Bajnokot...bár nem olyat, amire számítottam. Mire készülsz? Hogy a bajnokom röhögőgörcsben hal meg?- Hiszem azt, hogy több van a rusnya pofája mögött, mint amit mutatni igyekszik. Hisz végülis, túl élte az ide vezető utat, ami a legutóbbi bajnokaimnak nem nagyon sikerült.- Hát, ez azért még nem lesz elég a győzelméhez. De ha mellette tetted le a voksodat, legyen hát. Mi a neved, törpe?- Törpe?! Sötét elf vagyok, nem valami kobold...izé, akarom mondani, hogy öhm...Gerard Lawrenz, szolgálatára, jó uram!~ Most már csak jól fel kell őket idegesíteni, elmenekülni innen a francba és várni, hogy a felpaprikázott óriások lerohanják Veronia-t, hogy megtalálják Ger-t és a szart is kiverjék belőle. Hehe, készülj te mocskos démon...~- A próba holnap este kezdődik, a Teli Hold fénye alatt. Addig a bajnok alhat a sátradban, Adanter. Készítsd őt fel...és határozottan megtiltom, hogy ráerőszakold magadat. Megtörnéd őt...- Aludhat a lábamnál akkor... Sóhajtott fel az óriáslány és a ruhámnál megfogva rángatott engem egy távolabbi sátor felé, ami a környéken lévő óriásokból derűs kacajt, belőlem pedig felháborodást váltott ki. Dracon inkább úgy döntött, hogy ezt a megszégyenítést nem fogja végig nézni, így szárnyaival takarta el a szemét és még látványosan el is fordult. Kösz cimbora, tudtam, hogy rád számíthatok. Mikor a vastag szőrmékkel takarított sátrakhoz értünk, Adanter csak ledobott engem elé, majd bemászott a lakrészébe. Jobb ötletem nem lévén követtem őt. A több hetes vándorút eléggé kikészített engem ahhoz, hogy a földön heverő egyik szőrmére letelepedve merüljek nyugtalan, rémálmokkal tarkított alvásba.
A következő nap dele táján sikerült felébrednem, s addigra már egy akkora lakoma várt engem, amit még egy király is megirigyelt volna, az óriások számára viszont egy laza kis ebéd volt. Mire végeztem vele, ismét elálmosodtam és a súlyos kajafáradtság tünetei jelentkeztek rajtam. Mivel Bajnok voltam, úgy döntöttem, hogy életem utolsó napját kiélvezem. Nem tudom, hogy milyen förmedvénnyel kell kiállnom, de legalább jól kipihentem nézzek vele szembe. Ha tippelnem kellett volna, akkor még egy, a királynál is nagyobb méretű óriás lesz az, akinek a hátára egy paraszt kunyhójánál is magasabb kard van kötve és már csak a csapásainak szelétől repülök vagy három métert. Csodálatos, hogy én mindig ilyen kalamajkákba kerülök....
A második alcsikázásból Adanter ideges morgása ébresztett fel.
- Nem kéne felkészülnöd a megmérettetésre? Két óra múlva kezdődik a viadal!- Teljesen fel vagyok készülve. Ennél jobban már nem tudnék. Nyugi, vagy királynő leszel, vagy a lábaid között lehelem ki az életemet. Mindenképp csak nyerni tudsz.- Jelentősen túlbecsülöd a ...képességeidet, mindkét téren.- Nekem mondod? De ha megnyugtat, megélezem a fegyvereimet, meg ilyenek, amit a harcosok szoktak csinálni. Az óriás csak morgott és elégedetlenül prüszkölve hagyta el a sátrat, miközben én össze szedtem a felszereléseimet, kicseréltem a bőrszíjakat az éjgyilokok markolatán és megírtam egy-két levelet, amelyet talán eljuttatnak az ismerőseimnek...ha nem, akkor legalább jól elszórakozzanak rajta az óriások, akik átkutatják a felszereléseimet. A kinti készülődés zajaira elszorult a gyomrom, s ahogy közeledett a megmérettetés ideje, egyre jobban félni kezdtem. Nem így akartam meghalni, egy idegen királyságban, amiről eddig még hallani se hallottam, egy hegynek a tetején, ahol olyan hideg szél fújt, hogy a csontjaim is átfagytak. Nem volt ideális, de hát válogatni nem válogathattam. Aztán egy hatalmas gongon kezdték el verni a taktust és tudtam, hogy itt az idő. Elkámpicsorodva léptem ki a sátorból, amely előtt már két sorban álló óriások alkottak egy hosszú folyosót. Súlyos kisebbségi komplexusban küszködve mentem végig a kardok -vagy inkább óriások - ösvényén. Némi séta után már láthattam is egy kör alakban kivágott, amfiteátrum-szerű képződményt, amelynek a túlsó felén egy alak álldogált, nekem háttal. Emberi méretekkel rendelkezett, nálam talán még egy kicsivel alacsonyabb is volt. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Hát, akkor annyira nagy baj nem is lehet itt!
- Ő lenne hát az ellenfeled, Gerard. Még a legnagyobb harcosaink is rettegnek tőle, és még élő nem győzte őt le.- Áh, annyira nem lehet vészes. Ha él, vérezni is tud. Elég rajta jó pár vágást ejteni és kivérzik.- Háááát, lehet, hogy valamit nem árultam el... - vakarta meg idegesen a feje búbját Adanter, s szégyenlősen nézett rám, malacszemei kitágultak az izgalomtól így csak még undorítóbb látványt festett. A gyomrom forogni kezdett.
- Az apám annak a férfinek a szolgálatában állt, akit Ti Sötét Apostolnak neveztetek...s az apámat leginkább halálpapként emlegetnétek. Még hozzá erős...nagyon is erős.- Anyaggal rendelkezőnek néz ki, tehát mi? Egy zombi. Lehet, hogy erős és kitartó, meg strapabíró, de akkor is sebezhető. Már mint más szilárd és közel emberalakú lényről nem tudok a repeortárukban, kivéve a ghoul-okról, de ugyan már, mi az esélye annak, hogy a bajnoka egy ghoul, ugyebár? A vége eléggé bizonytalanra sikerült, pedig próbáltam derűsnek tűnni. Adanter szemei rám szegeződtek, kétkedéssel és némi fanyar humorral fűszerezve.
- Tulajdonképpen, eléggé nagy az esélye. Kérlek, hadd mutassam be az apám Bajnokát, Ederland-ot, a ghoul-t... Az óriásnő szavaira az állkapcsom a földnek csapódott, a béltartalmam meg erősen igyekezett, hogy a gatyámat maszatolja össze. Ahogy a lény megfordult, erős rettegés kapott el. Nem, nem, nem, nem és nem! Na azt már biztos, hogy nem! A jó kurva anyja fog kiállni egy ghoul ellen! A rettegésem csak még jobban nőtt, ahogy a lény szinte már kedves arcába néztem, de most minden érzékem vészriadót fújt és megéreztem felőle a mágia erős jelenlétét.
- Mondd azt, hogy most csak szopatsz. Légyszives...nagyon kérlek!- Nem, nem létesítelek orális szexben! Majd ha legyőzöd...akkor talán. De most semmiképpen sem.- Ez ellen nem győzhetek! - csattantam fel idegesen.
- Nem akarok a Bajnokod lenni!- Most már késő... - s mielőtt bármit is reagálhattam volna, Adanter egy erőteljes taszítással a küzdőtér szélére lökött és mögöttem bezárult az óriások sorfala.
Ott álltam hát a fennsíkon felállított amfiteátrumban és szembenéztem az ellenfelemmel. Nem, ez esélytelen harc volt. Még élőről nem hallottam, aki egymaga legyőzött volna egy ghoul-t, a nekromanták legfélelmetesebb fegyverét. Nem tartottam magam rossz harcosnak (igaz, hogy kiemelkedőnek sem), de a nyílt harc amúgy sem volt az erősségem, és bár hiába sütött rám a Hold fénye, ez nem jelentett most semmit sem. Hatalmas gombóccal a torkomon fektettem alkarjaimra a fegyvereimet és léptem pár bizonytalan lépéssel közelebb a ghoul-hoz, Ederland-hoz.
- Adanter, az én drága lányom sorban hetedjére hívott ki engem a trón bitorlásáért. A szabályok, mint mindig: akinek a Bajnoka győz, az foglalja el a trónt. Az én bajnokom Ederland. Az Ő bajnoka Gerard Lawrenz a lenti területekről. A harc addig tart, míg az egyik Bajnok harcképtelenné nem teszi a másikat. Nem vagyunk kegyetlenek, nem kívánjuk más harcát, főleg, hogy ha jól sejtem, ez a bizonyos Gerard nem önszántából vállalkozott a megmérettetésre. Hallottam meg a királyt, aki az amfiteátrum mellett felállított trónról szónokolt. Egy kétségbeesett pillantással próbáltam megkeresni Adanter-t, hogy a középső ujjam stílusos felmutatásával jelezzem neki, hogy bassza meg, de nem találtam sehol sem. Ederland közelebb lépett hozzám, s ösztönösen hátrálni akartam, de pár erős óriás kéz visszapenderített.
- Nem viseltetek ellenedben haragot, harcos. Nem akarok ártani neked. Kérlek, bocsáss meg, de követnem kell a gazdám parancsait.- Ez meglepően kedves, Ederland. De bocsáss meg, hogy ha párszor összefosom magamat.- Hmmm...a legtöbben könyörögnek az életükért, Te pedig fanyar, már-már akasztófahumorral hadakozol. Már értem, hogy miért választott téged Adanter.- Szerintem kétségbeesésében csak felkapta azt, akit először meglátott, én meg pont az útjába akadtam. Szívás, mi?- Nem, nem hinném. Adanter sosem találomra választ Bajnokokat. Az előző hat semmi kihívást nem jelentett. Meglátjuk, hogy Te hogyan fogsz tündökölni. A Hold Apa adjon neked erőt, sötét elf.- Hasonló jókat neked is... Biccentettem a meglepően kedves ghoul felé, már-már majdnem hogy megsajnáltam. Aztán rájöttem, hogy kardja egy mozdulatával szét tudna engem hasítani. A kezében egy cakkozott élű, ősréginek kinéző kard volt, amely most, hogy jobban megnéztem, határozottan feketeacélnak tűnt, még a markolatán és a pengéjén táncoló lángok is meg voltak hozzá. Páncélt nem viselt, csak egyszerű bőrzekét, kivéve a kezein volt valami ellenálló anyagból készült kesztyű, gondolom, hogy a bőrét védje a félelmetes acélból készült fegyver szövetroncsoló hatásától. Vajon ezek a dögök éreznek fájdalmat?
- Kezdődjön a harc, most, hogy a Bajnokok lerótták egymásnak a tiszteletüket!- Nagyon sajnálom...- Hogy az a jó bánatos....A PICSÁBA! Reagáltunk egyszerre, de az én mondatom egy hangos kiáltásban ért véget, ahogy a harcos neki lendült.
Ederland álló helyzetből lendült felém olyan sebességgel, hogy éppen csak sikerült elugranom az első támadása elől, amely helyben ketté is vágott volna. Éreztem, ahogy a feketeacél penge elsuhan a fejem mellett, meglebegtetve félhosszúra hagyott hajamat. Itt aztán nem szórakoznak egy percet sem! Nem tápláltam hamis reményeket: itt nem nyerhetek, de ez nem jelentette azt, hogy könnyen fogom adni a bőrömet. Mire Ederland megfordult, hogy a következő csapását intézze ellenem, én már létre is hoztam kettőnk között egy sötétség gömböt. A ghoul meglepetten szisszent fel, ahogy nem látott át a mágiából szőtt gömbön, s azon keresztül én tisztán láttam a...kifejezéstelen arcát. Az ostoba harcosok berohantak volna a sötétségbe, eszeveszetten és feldühödve. Ederland nem volt ostoba, s mivel az amfiteátrum eléggé széles volt ahhoz, hogy a gömb körül kényelmesen tudjon mozogni, így elkezdte azt megkerülni. Belépve a gömb által nyújtott viszonylagos biztonságba figyeltem meg az ellenfelemet. Az óvatosan körözött, lábait inkább csúsztatva, semmint emelve, hogy mindig biztosan álljon a talajon. Lépteim hangjára megfordult és szinte majdnem hogy egyenesen rám nézett. Hát hiába, láthatatlan vagyok a számára, de hallani azt nagyon is jól hallott. A kardja szúrt felém, derék magasságban s kitáncoltam előle. A kard átszúrta a sötétséget, bennem nem tett kárt, az ellenfelem pedig nem pazarolta tovább az idejét a felesleges támadásokra.
Bőszen kutakodtam a bennem lakozó erők után, s hagytam, hogy a tűz felbuzogjon bennem. Nem csak láttam Clandestine pengéje körül az áramló lángokat, amelyek vidáman, szinte már mohón keltek életre, de éreztem a bensőmben is, ahogy a ghoul jelenlétére a tűz fellángolt és vadállat módjára tombolt bennem. A Természet ereje ott buzgott bennem, ahogy a sötét elfek vérvonala is. Tényleg több voltam, mint aminek látszottam. Térdre ereszkedtem, ahogy figyeltem az ellenfelem mozgását, majd szabadjára engedtem a tüzet.
A lángnyelvek, amelyeket megformáltam, lándzsa módjára csapódtak ki a gömbből, s amint Ederland-ba csapódott a láng, az szét is áradt rajta, mint ha csak folyékony tűz lett volna. Tápláltam még egy kicsit a tüzet, hagyva, hogy az egész testét beborítsa. A ghoul idegesen sziszegett fel, szabad kezével csapdosta magát, hogy kioltsa a tüzet, én pedig szinte kirobbantam. Térdelésből felrugaszkodva nyertem erőt, s a többlet energia egyben többlet sebességet is jelentett, így mintha villám csapott volna le rá. Jobb kezem teljes hosszúságában nyúlt ki s fűben kushadó kígyó módjára csapott le a tűzbe bugyolált ghoul-ra, egyenesen a mellkasát és az abban (talán) megbúvó szívét keresve. Azonban Ederland nem az a fajta harcos volt, akit ilyen módon le lehetett volna győzni, s a kardja mintha csak önálló életre kelt volna, mozdult fel és egyben oldalra, útját állva a tűzbe borított Clandestine csapásának. A lendületet azonban nem tudta teljesen megakasztani, így a felszentelt fegyver mélyen a bal kezébe mélyedt, perzselt szélű vágást hagyva maga után. Aztán már gurultam is el a vízszintes csapása alatt, amellyel megpróbált tőlem megszabadulni. Amire nem számítottam, hogy a ghoul gyors volt. Iszonyatosan és félelmetesen gyors, s a lába lendült is, a hasamon találva el törte meg a lendületemet s egyben küldött a földre úgy, hogy minden levegő kiszorult a tüdőmből.
A földön hápogva, lelkierőmet és levegőmet összegyűjteni igyekezve figyeltem, ahogy a ghoul a földre veti magát szintúgy és addig hempergőzik, míg kioltotta magán a tüzet. Mire végzett, én is sikerrel feltápászkodtam a sötétség gömbtől vagy tíz lábnyi távolságra. Túl messze voltam tőle ahhoz, hogy a gyors ghoul mellett el tudjak rohanni a kétséges biztonságot jelentő mágikus tér felé. A tűz nem volt teljesen eredménytelen, a lény bőre megpörkölődött, s a haja, ami eddig a feje búbján nőtt immáron a múlt része volt.
- Már rég...sebesített meg valaki. Adanter jól választott. De ennél több kell ahhoz, hogy legyőzz... Szólalt fel kedves hangján a ghoul, kardját két kézre fogva rohant felém. Nagyokat nyelve figyeltem a közeledését, miközben a szél feltámadt körülöttem s a környékemről összekapta az összes havat, ami volt és nagy erővel csapott le a ghoul-ra. Ha a tűz nem árt neki, legalább megvakíthatom, bár a mágia ilyen jellegű felhasználása miatt éreztem, hogy a fáradtság jelei mutatkoztak rajtam, s kezem enyhén remegni kezdett. Egyelőre még nem volt idegesítő s hátráltatni sem hátráltatott, de tudtam, hogy sokáig nem tarthatom fel. A ghoul félre fordította a fejét, ahogy a hó és az apró jégcseppek az arcába csapódtak s teljesen vakká tették őt, én pedig igyekeztem az oldalára kerülni, közben megszüntettem a druida mágiát, mielőtt tovább csapolja a készleteimet. A druida mágia megszüntetésével egy időben a Hold fényéből merítve alkottam magamról még öt további másolatot, s a hold egóim laza félkörben vettek körbe engem. Hallottam, ahogy az óriások felhördülnek, s egy pillanatra mintha meglepettséget és értetlenkedést láttam volna Ederland szemében, ahogy felénk fordult. Talán még egy apró mosoly is?
- Szép próbálkozás. Látom, vannak trükkök a tarsolyodban. Nem szólaltam meg, csak feszülten vártam, hogyan fog cselekedni a ghoul. Nem játszhatott a kivárásra, hisz az óriások harcot akartak látni, így rögtön támadott is. Vagy az Ő érzékei voltak nagyon jók, vagy csak szerencsére volt, de láttam, ahogy a tekintete egyenesen rám szegeződik s három öles lépéssel szelte át a minket elválasztó teret, s a fegyvere éle egyenesen a szívem felé száguldozott. Egy egyszerű trükkel (na jó, annyira nem volt egyszerű) helyeztem át magamat abba a klónba, amely tőlem jobbra helyezkedett el, de neki így a bal kezére esett...már pedig jobb kezes harcos volt. Ederland meglepődött, ahogy a szúrása anyagtalan testet ért, s rögtön igyekezett korrigálni a hibáját olyan sebességgel, amelyet még a legjobb harcosok is megirigyeltek volna, Clandestine viszont ekkor már le is csapott, egyben megszüntettem a többi másolatot, mielőtt apasztanák az erőmet. A felszentelt fegyver (egyetlen igazi fegyverem ellene) felsértette a ghoul oldalát, majdnem hogy a hónaljától egészen a csípőjéig, de nem túlságosan mélyen, hisz majdnem hogy a fegyverem hatósugarán kívül tartózkodott, majd ösztönösen hátra vetettem magamat, számítva ellenfelem ellencsapására, ami nem is váratott magára, viszont így csak ott vágott keresztül, ahol a másodperc töredékrészével előtte voltam. Az óriások ismét felordítottak, Ederland arcán mosoly játszadozott.
- Kétszer mértél rám csapást és még meg is égettél. Idáig még senki se jutott s ártani még nem árthattam neked. De fáradsz. Sajnálom, de még mindig nem győztél le. Pedig jó lenne már ismét...ismét békére lelni. Jó lenne ismét meghalni, ezúttal végleg. Kérlek, légy elég jó és ölj meg!- Felőlem! Csak dobd el a kardodat és megteszem, amire kérsz.- Ezt sajnos nem tehetem meg. Harcolnom kell minden erőmmel... S már támadott is. Olyan gyorsan, ahogy azt még tőle se láttam előtte. A kard mintha csak egy pillantás alatt vágott volna keresztül a minket elválasztó teren. Lebuktam, azonban nem elég gyorsan, s a feketeacél penge végighasított a bal vállamon. Szerencsére nem túl mélyen, de a roncsoló hatású penge érintésétől így is hangosan felordítottam s elzsibbadt markom már nem bírta tartani Fury-t, amely jobb híján le is pottyant az alkaromról. A következő cselekedetem ösztönös volt, pedig nem akartam használni, ilyen közel az óriásokhoz, mert tuti, hogy felkoncolnak érte...de a sérülés eléggé elborította az agyamat ahhoz, hogy ne gondolkozzak, miközben Ederland visszahúzta a fegyverét a következő támadásra. Éreztem, ahogy vad mágia áramlik rajtam keresztül, s éles, kíméletlen hangon pendítette meg Clandestine pengéjét. Hallani és szinte látni is lehetett, ahogy a rezonancia vihar telibe kapta a ghoul-t és a 65 lábnyi körzetben álló óriásokat is, akik kétségbeesetten kapták a kezüket fülükhöz. Ederland csak megtorpant s pillanatnyi zavarodottságot láttam az arcán, amit ki is használtam és közelebb ugrottam hozzá, ezzel egy időben a még mindig fájó bal kezemre holdfényből egy másik éjgyilokot igéztem.
Éreztem, ahogy felgyorsulok, s szúrások egész sorozatát idéztem Ederland ellen, aki kardjával próbálta védeni a két fegyver támadásait, de a harc heve áthullámzott rajtam, s a Holdfázis amúgy is megdobta a sebességemet. Minden egyes támadásnál éreztem, ahogy erőtartalékaim lassan térnek vissza, s most nálam volt a kezdeményezés lehetősége. Kisebb égési sérülések keletkeztek a ghoul testén ott, ahol eltaláltam őt, s végső kegyelemdöfésként Clandestine-nal is sikerült eltalálnom ismét csak a bal kezén, amitől még meg is bénult. Győzedelmesen kiáltottam fel...de túl lassú voltam. Az a három másodperc, amíg bénultan nézett engem Ederland nem volt elég ahhoz, hogy jól kivitelezzem a támadást, amellyel úgy terveztem, hogy véget vetek az életének, vagy legalább lefegyverzem őt. A ghoul az utolsó másodperc utolsó töredékében mozdult meg, csípőből hajolt félre a mellkasát kutató támadásom elől, majd álló helyzetből nyert lendülettel vetődött nekem. Jobb válla gyomorforgató erővel csapódott a mellkasomnak, s a ghoul puszta fizikai ereje a földre taszított engem.
Oldalra gurultam, ahogy a kard lecsapott rám és a fejem mellett szúrta át a földet. Az életem képei leperegtek előttem, majd a ghoul is felszisszent.
- Köszönöm, hogy kitértél a támadásom elől. Bocsáss meg, ez halálos lett volna. Kérlek, bocsáss meg! Kedves szavaival ellentétben állt, ahogy ismét támadott rám. Még egyszer felidéztem magamban a szelet és vágtam a pofájába egy nagy adag havat. Azonban ez a trükk másodjára már hatástalan volt ellene. Egy igazi harcosnak nem kell feltétlenül látnia az ellenfelét. Eleget harcoltunk ahhoz, hogy kiszámítsa, mi lesz a következő lépésem, látta a támadásom előtt, hogy hol is tartózkodtam és szimplán kikövetkeztette, hogy hol leszek. A kard pengéje egy hüvelyk töredékrészére állt meg a homlokon közepe felett, annyira közel, hogy szinte éreztem a kardból áradó ocsmányságot.
- Hát...ez...öhm...Ederland a győztes! De a lányom bajnoka eléggé parádés teljesítményt nyújtott ahhoz, hogy kivívja a tiszteletünket. Ha nem egy ghoul ellen harcolt volna...a fene egye meg! Gerard Lawrenz, kérlek, állj fel. Sértetlenül és zaklatás mentesen hagyhatod el a királyságunk területét! A király hangjában enyhe döbbenet csengett, miközben kinyilvánította az eredményt. A kard pengéje eltűnt a homlokom felől és már csak Ederland kezét láttam, ahogy felém nyúl és végül felsegített a földről. Bánatos szeme szinte a lelkemig hatolt.
- Ah, pedig olyan közel álltál. Talán a következő....talán. Békés életet, Gerard....bár van egy olyan érzésem, hogy az neked nem az osztályrészed. Távozz hát...és köszönöm, hogy megpróbáltad. Azzal a ghoul csalódottan tolta vissza tokjába a fegyverét és hajította egyben felém Fury-t, amely az aréna közepén hevert. Hagytam, hogy a fegyver a földre essen előttem. Ostobaság lett volna egy éjgyilokot megpróbálni elkapni a levegőben, nem úgy volt kialakítva, hogy ezt biztonságosan meg lehessen tenni. Az óriások szinte azonnal elkezdtek szétoszlani, ahogy a mulatság véget ért. Adanter öles léptekkel vágtatott felém.
- Hmm...egészen közel jártál hozzá. Eddig még egyik bajnokomnak sem sikerült még csak megsebeznie sem ezt a lényt. De most már látom, hogy mik lehetnek hatásosak ellene. Sokat tanultam ma, és ez alapján tudom kiválasztani azt, aki talán le tudja győzni.- Ez egy kurva ghoul, ha nem vetted volna észre. Egy egész századdal képes lenne végezni, ha úgy akarná. Legközelebb egy egész sereget nevezz ki a bajnokodnak...- Nem kell egy sereg...csak valaki, aki még nálad is jobb. Mérföldekkel jobb. Nem, ez nem becsmérlés volt. Itt a jutalmad, amiért megpróbáltad...és sajnos a szabályok értelmében nem snu-snuzhatlak halálba, így biztonságosan távozhatsz... Szontyolodott el Adanter, ahogy a kezembe nyomott egy nehéz erszényt, aztán lehajtott fejjel távozott s én értetlenkedve néztem utána. Mi a franc baj van a nőkkel úgy nagy általánosságban?!
Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
