Azonnali játék: Heilige Nacht

Decemberben, a legnagyobb hidegben beköszönt Veroniára a keresztények második legszentebb ünnepe, a karácsony. A szenteste azonban a szokásosnál is különlegesebb ezen a földön, ugyanis egy érdekes és lenyűgözően erős mágikus jelenség figyelhető meg napnyugtától napkeltéig: senki és semmi nem képes ártani, a gyilkosok nem tudnak ölni, a betegek nem halhatnak meg, a ragadozóknak elmegy a kedve a vadászattól és a háborúk is megállnak. A játékosok is különböző módokon élik meg ezt az eseményt. Hogyan is?

Határidő: Dec. 26
Jutalom: 1500 váltó, 100 TP és egy egyedi, szezonális tárgyjutalom

Hideg van, így összébb húzom magamon a meleg köpenyem, abban a reményben, hogy minél kisebb támadási felületet adok a fagyos levegőnek. El szeretném kerülni, hogy megfázzak, esetleg komolyabb bajom legyen. Tudtommal rendesen táplálkozom, s nem szenvedek hiányt semmiben sem.  Ám mégis a mai napom erős fejfájás környékezett meg, s egyáltalán nem szándékozik elhagyni engem. Hol vagyok? Északon, a fővárosban és jelenleg az utcákon sétálok, hogy magyarázatot találjak a mai készületekre. Meglepően sok embert látok, s mindenki mosolyog és boldog. Nekimegyek véletlenül egy férfinek, aki valahová igyekezhetett. Nekicsapódok a falnak, mire az illető aggódó és barátságos hangon szól hozzám.
- Ő jól van Uram? Nem sérült meg? Bocsánat, de vár a feleségem és a négy gyermekem a karácsonyfánál. – hangzik tőle, miközben én legyintek egyet a kezemmel, hogy nincs semmi bajom.
- Menjen, csak figyelmetlen voltam – válaszolom határozottan, abban a reményben, hogy végre békén hagy. Egyáltalán nem érzem jól magam, mert a koponyám hasogat. Emellett szédülök is, s akármennyire próbálok rájönni az okra, hogy miért van ez, egyszerűen nem találom a megoldást. Meghaladja a képességeim. Jobb oldalam a ház falának döntöm, miközben némi hideg beszökik a ruházatom alá, így megborzongok kicsit. Mire oda tekintek, ahol az előbbi idegen volt, most a hűlt helyét látom. Egy picit megnyugszom, de ez cseppet sem csillapítja le szenvedő lényem. Tovább indulok, miközben nehezen eszembe jut, hogy karácsonyfáról beszélt az alak. Az meg micsoda? Vagy kicsoda? Még sosem láttam karácsonyfát, így jobbára elindulok egy irányba, ahol talán találhatok egyet. Lassan támolygok, néha megállva egy-egy biztos szilárd házfalnál. Nekidöntöm a hátam az egyiknek, s próbálom felfogni környezetem eseményeit. Családos embereket látok, akik a családjukkal haladnak egy irányba. Látok vidám gyerekeket, különböző finomságokkal a kezükben, de leginkább mézeskalácsot látok. Nem bírom, legszívesebben most meghalnék, vagy legalábbis üvöltenék a kíntól, de nem szeretném magamra vonni mások figyelmét. Megállítok egy kis családot, hogy rákérdezzek, hogy a mai nap mi van?
- Szenteste van – hallom, aztán mennek tovább, mert nem akarnak lemaradni valamiről. Másokat szintén feltartok, de hasonlóan válaszolnak, mit sem törődve azzal, hogy én nagyon keveset tudhatok ezekeről a dolgokról. Szóval szenteste és karácsony, nah és a kettő közül, most melyik? Össze vagyok zavarodva, majd kellő pihenés után egy kisebb sikátorba rejtőzök. Két alakot megpillantok, s a következő beszélgetést csípem el.
- Meghalsz te...Jhorlan! – szakad ki a magasabb alakból ezen szavak, s öklét fenyegetően emeli magasba. A véznább, aki a földre került, szinte úgy néz fel rá, mint élet és halál úrára. Tekintetében könnyek látszódnak. Úgy tűnik, mint aki beletörődött a sorsába, vagyis élete elvesztésébe. Fogalmam sincs, hogy milyen kapcsolat van a két alak között, ám hirtelen leengedi a nagy alak a kezét.
- De nem ma, Jhorlan. Menj csak, élvezd az életet. – hangja meglepően lágy, sőt kedves. Azt szintén megkockáztatnám, hogy aggódást is éreztem a hangsúlyban. Értetlenül állok a helyemen, s a vézna alak hálás tekintettel távozik. Közelítek a magasabb alakhoz, aki rögtön észrevesz engem.
- Ez meg mi volt? – vonom kérdőre az alakot, aki rám nézve egyből magára húzza az értetlenség maszkját.
- Tessék uram? Miről beszél? – mondja nekem, azonban egy erősebb fájdalomhullám dönt le a lábamról, így megtámaszkodok a ház falában.
- Tudja, az elébb, a másik alakot le akarta ütni. – magyarázom neki, de továbbra is értetlen és kerekedő szemekkel néz rám. Végül harsányan felnevet, s a vállamra pakolja péksütő lapát kezét. Vigyorogva közli velem a következőt.
- Én aztán nem akartam, sosem tudnám megölni. Nem vagyok gyilkos. – ejti ki, majd elereszt. Ellépdel nevetgélve, úgy ott hagyva, hogy azon kezdek el gondolkozni, hogy mit értettem félre az egészben? A következő fél órában nem csinálok semmi mást, mint többször lejátszom magamban az esetet, s elkezdem elemezni. Azonban annyira belemélyedek, hogy elvesztem az időérzékem. Nem jutok sem előre, sem hátra, így feladom ezt a kérdéskört. Körülnézek, mikor rájövök, hogy egy sikátorban vagyok. Egy alak közeledik felé, s túl gyorsan ahhoz, hogy ilyen rossz állapotban felfoghatnám. Kezembe nyom egy szütyőt, s ennyit mond hozzá.
- Tessék, visszaadom a pénzt, amit eddig elloptam tőled. Boldog Karácsonyt! – mondja, aztán faképnél hagy, értetlen arccal. A kezemben érzem, hogy egy jól megtömött szütyő van, de ennél többet nem. Pokoli egy nap, vagyis este. Mikor a sokkhatás távozik tagjaimból, akkor elteszem a pénzt, aztán felkerekedek, hogy a karácsonyfa felé vegyem az irányt. Út közben összegzem magamban, hogy milyen furcsa dolgokat és új szavakat tanultam meg az északiaktól. Tekintetem az égre emelem, mikor megpillantom a Holdat. Megállok, s gyönyörködök a fényében és kinézetében. Hirtelen bevillan nálam ez az egy szó: Mágia.  Újult erővel vetem bele magam a gondolatok világába, s próbálom megoldani a mai napi rejtélyt, mind a fejfájást, mind pedig a különös esetek magyarázatát. Igen! Bizonyosodok meg arról, hogy jól képzelem el a dolgot. Hasonlóságot vélek felfedezni azon eset között, mikor túl sok mágiát használok és kifáradok tőle, hogy a fejem utána rendszerint hasogat. De a mai nap nem alkalmaztam egy darabot se. Tán túlságosan fel vagyok töltve mágiával? Sóhajtok egyet, majd félre vonulva teszek egy próbát. Két fehér porfelhőt  idézek meg olyan helyre, ahol biztosan nemtartozkodik személy. Meglepetésemre a fejhasogatás enyhül, s a látásom szintén tisztul egy keveset. Felbuzdulva űrítem magamból a mágiát, s azon veszem észre magam, hogy egyre jobban érzem magam és vagy a hetedik varázslatnál vagyok. Különösnek találom ezt is, s öntudatlanul is összekapcsolom  a jelenséget a Szentestével. Mivel látszólag helyrejöttem, így meglehetősen határozott lépésekkel folytatom az utam. Sokkal éberebb és figyelmesebb szemmel vizsgálom a körülöttem zajló eseményeket. Közben azon morfondírozok, hogy a mágia másokra is ilyen hatással van? Vagyis, hogy képtelenek ártani a másiknak, s boldogok? Mikor végre megérkezek a hatalmas felállított karácsonyfához, akkor rácsodálkozok a szépségére. Már jókora tömeg gyűlt köré, s minden tekintet meghitten néz fel rá. Még a gyerekek is csendben figyelik. Egy jó darabig nem történik semmi, de aztán igen. Egy orgona hangja szólal meg, s nem sokkal később pedig a tömeg, ami a fa köré gyűlt. Én csak megszeppenten ácsorgok a helyemen, s nem tudok mást csinálni, mint elviselni a Szentestét. Magamban még egy picit elmélkedek a mágia és a Karácsony kapcsolatáról, azonban biztos bizonyítékaim nincsenek sajnos. Végül ott lyukadok ki, hogy egyedi ünnep ez az északiaknál, de én azért megmaradok Holdvallású. A Hold képtelen lenne ártani nekem. Mikor a közös éneklésnek vége szakad, akkor én is veszem a sátorfám, s elhagyom a helyet.

Valamikor réges-rég...

A téli napforduló éjjele volt a legsötétebb az évben és a leghosszabb is. A tündék ilyenkor jobban szerettek a házaikba húzódni, be a melegbe, és sokan még az állatokat is beengedték magukhoz, hogy senkinek se kelljen fáznia. Különösen békés volt minden, a madarak és apró rágcsálók régen téli álmot aludtak, a nagyobb vadak pedig igyekeztek behúzódni valahova. Minden csendes volt… Kivéve a Téli kiképzőtábor sátrait, ahol Sir Connor Everbloom kínozta éppen a fiatal vadászokat.
- Az erdő egyetlen dologra akar minket tanítani. Hogy mi mindannyian a részei vagyunk, akár szarvasok vagyunk éppen, akár farkasok.
Loreena dideregve állt a sorban. Próbálta összedörzsölni a kezét, hogy ne fagyjanak át az ujjai, és ha tehette volna a vékony lábaira feszülő szarvasbőr nadrágot is dörgölte volna, hogy egy kicsit melegebb legyen, de akkor nem tudott volna egyenesen állni. Hegyes füleinek a végét már nem érezte, az orra hegye is piros volt már a hidegtől, ahogyan az arca is. Nem volt tükre, de a társait elnézve nem lehetett nála sem sokkal rózsásabb a helyzet. A fákról régen lehullottak már a levelek, így látták, hogy az eget egyetlen felhő sem takarja, ami valahogy csak még csípősebbé tette az időt, a Hold pedig magasan járt az égen. Éjfél körül lehetett, mikor a tisztek felverték őket, három percet kaptak összekészülődni, majd beállították őket egy sorba a tábortűz mellé.
- Éppen ezért, hogyha vadászok akarnak lenni, és az íjukat őfelsége a király szolgálatába állítani, akkor az első lépés az erdővel való eggyé válás útján, hogy túlélnek benne. - Sir Connor gonoszkásan nevetett fel. A tanoncok mandulavágású tünde szemeiben irigység villant, ahogyan elhaladt előttük a lovag, és vele együtt a bizonyára nagy puha és meleg prémből varrt köpenye, amit bármelyikük szívesen elfogadott volna, hogy beletekerje magát az ilyen éjszakákon. - A mai este gyönyörű, a hold világít maguknak, így úgy döntöttem, hogy tartunk egy rendhagyó edzést. Éljék túl az éjszakát, sok sikert!
Loreena tompa ütést érzett a tarkóján a világ pedig elsötétült…
Elgémberedtek a tagjai, az ízületei és a csontjai is teljesen átfagytak. Érezte ahogyan a haja nedves az olvadt hótól, a hátába pedig beleállt egy ág. Lassan feltápászkodott. Minden egyes tagja sajgott, és mintha egy éllettelen, merev fabábut akart volna mozgásra bírni.
Még éjszaka volt, de a hold állásából ítélve talán egy vagy két órával később lehetett már. Szerencséje volt, hogy hamar magához tért. Ahogy lábra állt dideregve fonta maga köré a karjait és indult meg egy irányba, ahol valami vadcsapás félét vélt felfedezni. Élelem nem volt nála, se fáklya vagy tűzszerszám, de legalább az íját és a nyilait vele hagyták. Egyik láb a másik után, egyik a másik után. Reménykedett benne, hogy a mozgás majd felmelegíti. Fogalma sem volt, milyen irányba tart, a tábor felé botorkál-e vagy éppen elfele tőle, de igazából a mozgás számított csak, előbb vagy utóbb pedig ki kellett lyukadnia valahol.
Egyik láb… másik láb…
A bal bokája kifordult alóla, ahogy rálépett egy befagyott vízmosás tükörfényű jegére, és csúnyán megütötte a térdét is. Hangosan káromkodott, amiért az anyja már adott volna neki egy taslit, de szerencsére itt kint csak a fák hallották. Még a vadak is mély álomba merültek már… Legalábbis azt hitte, mikor a távolból, de sajnos nem elég távol farkasvonyítás törte meg a halotti csendet.
Már csak ez hiányzott…
Ötlete sem volt, hogy Sir Connor mégis mit akart ezzel, de sejtette, hogy papolt volna valamit az állóképességről, a kitartásról, és hogy ők csupán eszközei a Természetnek, de az igazi munkát úgyis az végzi rajtuk. A lovag mélyen vallásos volt, bár fiatal vadászjelöltek egy része úgy sejtette, hogy ez csak kifogás arra, hogy kínozhassa őket az ehhez hasonló ostoba feladataival. Még csak tizenhárom évesek voltak, a kis Wyatt még csak tizenkettő, hogy a fenébe gondolta, hogy túlélik kint az év leghidegebb éjszakáját tűz nélkül egyedül?!
Nem érezte a lábujjait és amennyire a sötétben látta az ujjai is lilák voltak. A lélegzete sűrű páraként gomolygott és ráfagyott az orrára. Csak reménykedni mert, hogy nem lógnak belőle jégcsapok. Újra hallotta a farkasüvöltést.
- Mit fogsz mondani anyámnak, ha meghalok te szadista? - morgott a képzeletbeli kiképzőtisztre bár az volt a baj, hogy sejtette hogy az anyja vállat vont volna, hogy azért halt meg mert gyenge volt, és legalább volt még egy gyereke… Persze Loreena a lelke mélyén reménykedett benne, hogy legalább egy kicsit hiányozna neki, de nem tartotta valószínűnek, hogy botrány lenne miattuk a seregben.
Egyik láb… Másik láb…
Egy patak medrének a tetején haladt, amikor megbotlott egy kőben, amit teljesen betakart a hó. Lába fájdalmasan csúszott le a meredélyen, és rántotta magával a teste többi részét is, hiába próbált életében először önállóan cselekedni. A hó alatt csúszott a nedves avar is, tökéletes csúszdát csinálva a lánynak, aki a végén fájdalmasan csapódott neki a kis patakot borító jégrétegnek. Begörgött egészen a közepére, és hanyatt fekve nézte az eget. A szeme sarkából vette észre a mozgást a magaslaton, ahonnan az imént lebucskázott. Hallotta a morgásukat, szinte érezte a szagát is annak a kisebb farkasfalkának, ami körbevette.
- Hát itt a vége. Legalább nektek legyen jó vacsorátok fiúk… Bár kicsit fagyott vagyok, nem biztos, hogy ízleni fog, de gondolom nektek sem jut túl sok mostanában.
Nem is értette miért beszél hozzájuk. Feltápászkodott, de a lába kicsúszott alóla, megpróbálta megint, lassabban, de akkor már az első farkas ott állt mellette.
Miért nem támadnak?
Lelőhette volna őket, de… Egyszerűen nem vitte a rá a lélek. Maga sem értette, hiszen csak a saját életét védte volna, csak tette volna amit kell, hogy életben maradjon, de látott valamit azokban a borostyánszín szemekben, ami miatt képtelen volt az íja után nyúlni. Ami még ennél is furcsább volt, hogy a farkasok sem vicsorogtak rá nyálukat csorgatva.
Az egyikük, amelyiket észre sem vett mikor ért mellé átfogta a csuklóját borotvaélet fogaival mégsem mélyedt belé. Határozottan kezdte el húzni egy irányba, a lány csizmájának a talpa pedig úgy csúszott a patak jegén mintha korcsolya lett volna. Odanyújtotta a kezét egy másiknak is, hogy segítsen a társának, így már ketten húzták. Hogyha nem gondolt bele, hogy éppen veszélyes ragadozókkal korcsolyázik az erdő közepén éjnek éjvadján valószínűleg mindezt csudajó mókának tartotta volna.
Egy kisebb barlangszerű mélyedéshez húzták, de ott olyan hirtelen engedték el, hogy Loreena orra esett, szó szerint. Még szerencse, hogy már annyira megfagyott hogy nem érezte az ütés erejét.
- Oda be? - kérdezte a mellette álló szürke bundás állatot, mire az nyüsszögve taszigálta beljebb. A tünde behúzódott egy kő mögé majd fázósan összegömbölyödött. Ha nem éri itt szél, talán van esélye, hogy nem fagy meg. Nem sok, de van… Már nem bírt tovább gyalogolni…
Először az egyik kisebb nőstény bújt oda mellé, majd a másik oldalára az egyik kisebb hím. Amikor az alfa végül az ölébe helyezte a fejét, már az egész falka odagyűlt köré. A farkasok bundája kellemesen meleg volt, és a szuszogásuktól mintha az ujjai is elkezdtek volna kiolvadni. A lányt lassan elnyomta az álom…
- Köszönöm… - suttogta nekik, mielőtt végleg elaludt volna a farkasokkal.

Szenteste van. Odakinn már korán besötétedett, most a lámpák félhomályában látni csak az ablakon keresztül, ahogy a szél fújja a sűrűn hulló hópelyheket. Reggel lesz mit ellapátolni. Ideje lassan hazaindulni. Mára már nincs több dolog, akár haza is mehet. Hirtelen csapja meg a hűvös szél, ahogy kilép az ajtón a téli éjszakába. Már bokáig ér a hó. Egészen ráérősen lődörög a Parókia udvarán, amelyen keresztül kell mennie, hogy rátérhessen a hazavezető útra. Hová is sietne? Vet még egy pillantást a hatalmas épületre, fejét a kőfalnak dönti és nézi a bentről pislákoló meleg fényeket. Mintha valami meghitt csöndesség volna az egész városon. Napról napra egyre több emlék fűzte Hellenburghoz, jól érezte magát az erős falak között, szerette a hangulatát és nyüzsgését, de azért olykor eszébe jutott a családi ház és a kis kovácsműhely.
Egy darabig még álldogál gondolataiba merülve, majd indul is tovább. Érzi, ahogy néha a szempilláin megül egy-egy hópehely és ösztönszerűen lepislogja. Valahogy most még a páncélzörgés is hangosabbnak tűnik, pedig most igazán szeretne csendesen haladni, hozzá sem érni a friss hótakaróhoz, mintha nem akarná elrontani, ami tökéletes és gyönyörű. Sóhajt egyet, leheletét ellopja a tél és ő csak nézi tehetetlenül a félhomályban, ahogy felhőként elszáll és semmivé válik.
A súlyos páncélkesztyű nagyot koppan az asztalon, amikor hazaér.

Már nem is számolja, hányadik karácsonyt tölti a családjától távol. Ilyenkor általában nincs különösebb dolga. Régebben még együtt díszítették fel a lakást, az édesapja, az édesanyja, a húga meg ő, süteményeket sütöttek, megajándékozták egymást. Karácsonykor mindig nagy lakomázás volt, sokat énekeltek, együtt mentek az éjféli misére, és az angyal hozott ajándékot másnap reggel.
Rég volt, azóta nem is volt része igazi karácsonyünneplésben. Az ember magára nem készít díszes lakomákat, nem ékesíti fel a házát fenyőágakkal, szalagokkal és faragott díszekkel. Elvan csendes magányában, olvas a Bibliából, énekelget magában valamit, hogy a lelki békéje meglegyen, másnap reggel elmegy a templomba úrvacsorát venni és tűnődik. Most sem lesz másképp. Igaz, későre jár, jóformán meg sem érné begyújtani, de már csak a megszokás kedvéért is nekiáll. Előző nap már bekészítette a fát a tűzhely mellé. Egy kevés papírszemetet, apró fadarabokat és valami szalmaszálat tesz egy halomba, erre teszi gyújtósfákat, majd meggyújtja és csak azután tesz rá vastagabb fát, amikor úgy érzi, biztosan ég már. Megszokott mozdulatok, de valahogy mégsem gépiesen végzi, mintha minden másodpercben eltöprengene valamin, pedig nem jut eszébe sok minden, csak pár emlékkép a múltból. Valahol szégyelli is emiatt magát. Neki nem volna szabad érzelgősködnie.
Miután már ropog a tűz, leül az asztalhoz és előveszi a Bibliáját. Nem nagy vagy díszes, csak egy egyszerűbb fajta, kicsit már piszkos, a gerince is felszakadt, a lapok is meggyűrődtek már, de nem cserélné le. Túl sokat jelentett neki. Emlékszik arra, amikor kapta, arra, amikor még rejtegetnie kellett. Elkísérte azon az úton, amelyen végül Hellenburgba jutott, s ki tudja, hová viszi majd még?

„Mert egy gyermek születik nekünk, fi ú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme”

Jó volna, ha ez többször eszébe juthatna ez az igevers, ha több oka lenne rá. Nem, nem elégedetlen az életével, de néha elszomorítja ez a világ, nem mindig könnyű szépnek látni. Háború és vérontás, betegségek és erkölcsi romlottság – hol van a Békesség Fejedelme?
Összekulcsolja a kezét, lehajtja a fejét és behunyja a szemét. Lassanként megfeledkezik a külvilágról és szavakat formál az elméje mélyén. Hatalmas dolognak tartotta, hogy egyszerű emberként megszólíthatta a mindenható Istent, és bár mondták már neki, hogy az Úr minden imádságot meghallgat, és még a legegyszerűbb is olyan, mint egy illatáldozat, ami felszáll a hozzá a Mennybe, ő azért igyekezett mindig nagyon szépen fogalmazni magában, még ha nem is értett hozzá nagyon. Olyannyira belemerül az imádkozásba, hogy észre sem veszi, ahogy öntudatlanul is ajkával követi a kigondolt szöveg kiejtését és ritmusát. Valahol mintha hallaná a tűz ropogását, de csak távolról, egy másik világban, ahol csak ő van és az, akinek köszönhet mindent, aki Szenteste lehajolt az elveszett világért.

Tompa puffanásokat hall. Először nem tudja mire vélni és kicsit kizökken abból az elmélyült állapotból, amire a lelke már annyira vágyott, egy rövid pillanat alatt mintha mérges lenne, ám azonnal el is szégyelli magát miatta.
- Ámen – suttogja végül, s ekkorra tudatosul benne, hogy kopogtattak. Felegyenesedik és az ajtóhoz lép, hogy kinyissa. Meglepődik, hogy ilyen későn bárki is keresi, pláne amikor megpillantja a szomszéd nénit.
- Frau Seger? Valami baj van?
A nyolcvanas éveit taposta már, töpörödött, ráncos, de kedves arcú idős hölgy, aki meglepően jó erőben és rendszerint kitűnő kedvében van. Gyakran kérte a templomos segítségét az olyan munkákban, amiket ő maga nem tudott elvégezni, de arra is volt már példa, hogy elutazott a pár faluval arrébb élő fiához, és ilyenkor Oswald volt az, aki reggel és este enni adott a három macskájának, míg a gazdájuk haza nem tért.
- Elnézést a késői zavarásért, Oswald, baj az nincsen, de hoztam egy kis süteményt, ha elfogadja. Sajnos csak most sült ki, az Istenér’ sem akar égni az a tűz ma valahogy és még másoknak is sütöttem.
Egy konyharuhával letakart kis kosarat ad át, a hidegben lehet látni, ahogy a kis résekből száll fel a gőz.
- Igazán köszönöm – veszi át kissé megilletődötten – Igazán nem kellett volna fáradnia. Nem jön be egy teára? – jut eszébe a kérdés.
A kis idős hölgy csak mosolyogva megcsóválja a fejét.
- Köszönöm, de még egy-két helyre el kell látogatnom. Boldog karácsonyt, Oswald.
- Boldog karácsonyt, Frau Seger.
Azzal siet is tovább. Van nála még egy-két kosár. Az ajtó becsukódik és újra csak a tűz az, aki beszél. Víz forr, tea készül, és Frau Seger csodálatos meggyes süteményeiből is fogy pár darab. Jólesik neki, hogy gondoltak rá.
„Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk…” – olvassa újra az igét. Valahol jó érzés most a csend, jó egy kicsit megállni, elgondolkodni emlékeken, legyenek azok szomorúak vagy örömtelik, azon, kik is vagyunk, hogy mi az ember, csupa olyan kérdésen, amikkel általában nem ér rá foglalkozni. Talán van rájuk válasz, talán nincsen, de nem is bántja a dolog. Megágyaz, rendet tesz az éjjeliszekrényén, gyertyát gyújt, majd ahogy visszamegy az előtérbe, hogy a tüzet elrendezze, megpillantja az asztalon a kosarat és mellette a Bibliát.
Ma éjjel itt volt a Békesség Fejedelme.

Megint úton voltam! Néha úgy éreztem másból sem áll az életem, csak a vándorlásból és emberek könyörgéséből, sikolyaiból. Más szemében talán alig nőttem ki a gyerekkorból, én mégis ősöregnek éreztem magam, akinek évtizedek vannak már a háta mögött.
Általában nem gyötörtek rémálmok szerencsére, de most, hogy közeledett az év vége és a keresztények egyik legszentebb ünnepe, ahogy szemem előtt változott át a város, hogy méltó legyen hozzá, valahogy az emberek is megváltoztak. Türelmesebbek, megértőbbek, mosolygósabbakká váltak. Ilyenkor mindig rám törtek az emlékek és olyan szomorúság, amit nem lehetett szavakba önteni. Nem akartam a részesévé válni ennek, kényelmetlenül, szorongva érezni magam. Utáltam az egészet! Éreztem, hogy ki kell szakadnom innen, ami egyébként sem esett nehezemre. Igazán nem kötött ide semmi, ahogy sehová sem, megbízást meg senki sem ajánlott az utóbbi időben.
Felmálháztam tehát Hűségest, felvettem a legmelegebb ruhámat és kiporoszkáltam a falak közül.
Aztán, ahogy megállítottam lovam az előttem elterülő havas tájat nézve, nagyot sóhajtottam beszívva a hideg, de kristálytiszta levegőt, mint akiről egy kisebb fajta szikla gördült le.
Nem volt határozott úticélom, csak egyedül akartam lenni, mégis egy idő után, mikor negyedik este ültem a vidáman pattogó tábortüzem mellett, belebámulva a lángokba, rá kellett jönnöm, hogy mégis egy megadott irányba tartok. Érzelmeim felbolydultak, ahogy tudatosul bennem, hiszen legalább annyira húzott is arra szívem, mint amennyire azt mantrázták gondolataim, hogy eszembe se jusson oda menni, ahol csak a kínzó fájdalom vár.
Úgy éreztem, mintha valami fojtogatna, mellkasom zihálva süllyedt és emelkedett, ahogy belerévedtem a tűzbe, mintha az abban táncoló árnyék választ adhatna, mit tegyek.
Éles sikoly rántott vissza a valóságba, mire fegyveremmel a kezemben pattantam fel és füleltem, hogy merről jöhetett a hang. A másodikra már szaladtam, próbálva kerülgetni az elém magasodó bokrokat, átugrani a földből kiálló nagyobb gyökereket, amiben csak a Hold fénye segített, melyet most egyáltalán nem takartak felhők.
Pár perc múlva egy erdőn átvezető út bukkant fel előttem, melynek egyik szélső fája mögött húztam meg magam, hogy ne rohanjak vakon bele valami veszedelembe. Szemem fürkészve nézett végig a szekéren, az az előtt befogott öszvéreken és a földön kuporgó két alakon. Csend volt, csak a szél enyhe suttogása lebbentette meg a csupasz fák vékony ágait, na , meg néha egy-egy hüppögés a két alak felöl.
Mikor pár perc múlva sem mozdult semmi, óvatosan, kardom még mindig magam előtt tartva és fülemmel minden neszre figyelve, oda óvakodtam.
Egy idősebb férfi feküdt a földön, szemei csukva voltak, de nem láttam rajta sérülést, fölötte egy fiatal, magam korabeli lány hajolt, arcán patakzottak a könnyek és válla időnként megrázkódott.
- Mi….történt? – szólítottam meg, pár lépésre tőlük.
Fojtott sikítással fordult felém a lány, kezét önkéntelen védekezésre emelve.
- Ne bánts! Nincs semmink, már mindenünk elvittétek! Legalább az életünket hagyjátok meg! – zokogott fel.
- Csitulj te! –néztem körül ingerülten, de a kardom leengedtem. – Nem vagyok rabló! A kiáltásra jöttem, mi történt? – kérdeztem meg újból.
A lány bizalmatlanul méregetett, de aztán szemébe beletörődés költözött és ismét az öreg fölé hajolt.
- A fák közül ugrottak elénk. Apámat lerángatták és csak azt láttam, hogy az egyikük kardot lendít felé, aztán engem is megragadtak, de …….valószínűleg elájulhattam… - remegett meg a hangja, de aztán tovább beszélt. – Mikor magamhoz tértem, apám már itt hevert……..batyunk, amiben a kis pénzünk volt és az élelmünk, eltűnt.
Furcsa volt! Már nem a rablás, hiszen az egyáltalán nem volt ritka, de, hogy életben hagyják őket……
Közelebb léptem és lehajoltam, hogy megtapintsam a férfi mellkasát, aztán végig tapogattam.
- Életben van, csak elhagyta az eszmélete, talán fejbe verték, de nem sérült meg, gondolom hamarosan magához tér.
A lány láthatóan megörült a diagnózisomnak és hálálkodva nézett rám, aztán újra legörbült a szája.
- Jaj, de mi lesz velünk! Mindenünket elrabolták, így éhen fogunk halni! Anyám beteg és az üszőért kapott pénz, amit a vásárban adtunk el, az orvosságra kellett volna. Apám belehal, ha megébred és megtudja…… - kezdett sírni újból.
- Ehh! Örülj, hogy életben vagytok egyáltalán……-kezdtem bele, de aztán morogva, fordultam el, magam sem értve mi késztetett rá, hogy a nyomokat kezdjem vizslatni.
Nem foglalkoztak a rablók azok eltüntetésével, minek tették volna, ki lett volna bolond utánuk menni……
- Várjatok itt, mindjárt visszajövök.
Nem volt nehéz követnem még a Hold világánál sem a lábnyomokat, egészen egy farönkökből, ágakból összetákolt kunyhóig, amit a nyomok nélkül talán észre sem vettem volna, úgy belepte a hó.
Halkan lopakodtam a hátsó oldalához, ahol lámpás fényét láttam kiviláglani egy keskeny résen.
Belesve egy helyiséget láttam, ahol két férfit, egy nőt és két gyereket pillantottam meg. Olyan négy-ötéves formákat, akik szinte fuldokolva ették az asztalra rakott füstölt húst, cipót és sajtot, amiket minden bizonnyal a földön heverő zsák rejtett. Az étel nem volt sok és a felnőttek sovány, beesett arccal, éhesen meredtek a habzsoló gyerekekre, de nem mozdultak, csak a nő nézett kis idő múlva, nehezen elszakított tekintettel, a kezében morzsolgatott érmékre és ejtett meg egy keserű, de megkönnyebbült mosolyt, ahogy a sarokban álló kis, tobozokkal, vékony gallyakból font díszekkel ellátott fenyőfára vándorolt a tekintete.
Görcs markolt a gyomromba, ahogy néztem őket. Kezem ernyedten csúszott le kardom markolatáról, ahogy hátrébb léptem és az égre, a ragyogó csillagokra néztem.
Aztán, amilyen csendesen jöttem, úgy hagytam ott a magányosan álldogáló viskót.
Tettem egy kis kerülőt a táborom felé, úgy érkeztem meg a szekérhez, ahol már a magához tért öreg és a lány fogadott izgatottan és félve is egyben.
- Mit találtál hölgyem? Nem esett bajod? Nem kellett volna utánuk menned. – nézett rám az öregember, megtört tekintettel. – Az élet többet ér minden érménél. – remegett meg a hangja.
- Tessék! – nyomtam a kezébe a váltókat gyorsan. – Biztos megszállta őket a Szentlélek, mert eldobták a pénz, ahogy menekültek. De most menjetek, jobb, ha minél előbb eltűntük innen. – intettem a szekér felé türelmetlenül, lehetőleg kerülve a tekintetüket.
- De……ez……- szólalt meg nyökögve a férfi, elakadó lélegzettel.
- Menjetek már! – csattantam fel, azzal sarkon fordultam és sietősen a tüzem felé indultam, sokáig a hátamban érezve az öreg tekintetét, aztán mikor már nem láttak megálltam és addig vártam, míg meg nem hallottam az elinduló szekér zörgését.
Visszaértve már láttam a hajnal első ébredező pírját. Elrugdaltam a tüzet, megveregettem Hűséges nyakát, aztán nyeregbe szálltam.

A domb környéke csendes volt, de mégis furcsa és szokatlan áhítat vett erőt rajtam, amikor estébe fordulva, átléptem a kis kapun, ami már kifordultan lógott az elrozsdált zsanéron.
A három sír alig domborodott már ki a földből, de a fejfák helyébe ültetett fák már nagyra nőttek.
Fáradtnak, nagyon fáradtnak éreztem magam, ahogy a térdemre ereszkedtem előttük.
Szinte rám zuhantak az emlékek, azok amiket oly sok év alatt megpróbáltam a bosszú gondolataival helyettesíteni, hogy ne fájjanak annyira.
Hallottam anyám vidám perlekedését apámmal, öcsém első próbálkozást a furulyával, atyám csendes dörmögését esténként, ahogy okított minket az erdő titkaira és észre sem vettem, mikor eredtek el a könnyeim………
Nem tudom mennyi idő telt el, a hideg és gémberedett tagjaim térítettel magamhoz. Sokáig nézve a csillagokat békét éreztem a lelkemben, mintha valaki kimosta volna az évek alatt bepiszkolódott oldalakat.
Persze nem tudom meg nem történté tenni a múltat, de megbékélhetek……..magammal és talán nem csak azért mert karácsony éjjele van.

Gyerekként nem ismertem a karácsonyt, és most így felnőtt fejjel sem értem teljesen. Nálunk mindig olyan nagy volt a boldogság, az én fejembe nem fér bele, hogy miért kell erre egyeseknek külön ünnepség. Mindig szerettük egymást, ehhez nem kellett nekünk ünnep. Ennek ellenére tartottunk egy ünnepet akkortájt, amikor a keresztények ünnepeltek: ez a téli napforduló volt. Ez hasonló volt ahhoz, mint ahogy a keresztények ünnepelték a… hogy is hívták? Szentestét? Igazából nem is számít, nekem biztos nem, másnak talán. Olyankor az egész falu lázasan készülődött, de más okból, mint az emberek: mi a mi istenünknek, a természetnek tiszteletére hoztunk össze ekkora ünnepséget. A falu szélén volt egy jó nagy fenyőfa. Az az év során legtöbbször üresen állt, de ilyenkor feldíszítettük. Került rá mindenféle dolog, világító, nem világító, gyertya, üveggömb, ami csak volt, mindig nagyon szépre sikeredett a dekoráció. Mindig a szüleim vezették a szertartást, én pedig nagyon élveztem, amikor kicsi voltam, a bámészkodással lekötöttem magam, ahogy viszont nőttem, egyre inkább unalmasnak és céltalannak találtam. A fára aggatott ajándékok, amiket felajánlottunk, nem tűntek el soha maguktól, ezt úgy vettem, hogy az isteneknek nem tetszett, amit nekik szántunk, de soha, és épp ezért gondoltam arra, hogy talán nem elég nekik. A szüleimnek ezt sose említettem, mert nem akartam, hogy megbántódjanak, de nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy vajon miért van ez. Persze csak azelőtt, hogy lerombolták a falumat, és elvesztettem a hitem, azóta csak a saját utamat járom.
Ez a mai nap viszont más volt, mint a többi. Kaptam egy megbízást, különösen nagy jutalommal, amiért egy ilyen napon is hajlandó vagyok dolgozni ahelyett, hogy a családommal lennék. Eh, család? Mit gondolt a kedves bérlő, egy ilyen foglalkozású személynek sűrűn van családja? Extra bónuszt ajánlott fel azért, mert a célpontot egy ilyen napon foszthatom meg az élettől, és még egy csomó pénzt ígért, ha a családja szeme láttára történik mindez. Keserűen bandukoltam, és megfogadtam, hogy a családját nem fogom kitenni ennek. Nem ezen a pénzen fog múlni a megélhetésem, és senkit nem vagyok hajlandó szembesíteni azzal, hogy megölik egy szeretettjét. Én átéltem, és eléggé szar volt ahhoz, hogy ne akarjak ezzel senkit terhelni, főleg egy ilyen napon. Ez nekem nem hobbi volt, hanem munka, nem leltem örömöm abban, hogy kioltom mások életét, de nekem csak ez maradt. Lehet, hogy Nagyapónak annak idején nem volt teljesen igaza abban, hogy ez az én hivatásom, de én csak ebben voltam jó, ebből kellett élnem.
Megkaptam a címet, ahol lakott a következő áldozatom. Személyleírással együtt már gyerekjáték volt megtalálni a célszemélyt. Ember volt, zömök, sötétebb hajú, arcán sebhely. Látszott rajta, hogy fizikai munkával keresi a kenyerét, a karján dagadoztak az izmok. Farkasordító hideg volt, ő ennek ellenére egy szál rövid ujjú ingben tevékenykedett kint, vágta a tűzifát serényen. Kidagadtak a karján az erek, és a homlokán is, ahogy egyre gyorsabban és erősebben aprította a fát, ami meleget fog adni a gyermekeinek, amikor beáll az este. Én egy fán ültem, olyan öltözékben, ami segített beleolvadni a környezetbe, ha éppen ide nézett volna. Ez majdnem alaptalan óvintézkedésnek bizonyult, hiszen rejtekhelyemen sűrűn voltak az ágak, mintha egy madárfészek lett volna, lombozat nélkül is nagyon sokat takart belőlem. Háttal állt nekem, és amilyen hévvel dolgozott, esélytelennek tartottam, hogy megforduljon. Mozdulatlan pózban figyeltem még egy ideig, vizslattam az áldozatot. Nem akartam úgy dolgozni, hogy ezen az éjjelen mások is megbotránkozzanak, ha már nekem nem jelent semmit, azzal tisztában voltam, hogy másoknak igen, és nem akartam elrontani. Végül elzsibbadtam, és akkor döntöttem úgy, hogy ideje munkához látni. Szürkült már az ég, a hó is elkezdett szállingózni, néhány pehely rám hullott, és ahogy az arcomhoz ért, rögtön elolvadt. Az ember végzett a munkájával, felnyalábolta a fát, és behordta. Ideje munkához látni. Leszálltam rejtekhelyemről, és átmozgattam a tagjaimat. Ugráltam egy kicsit egy helyben, néhány guggolás, karkörzések, és nyújtás. A fa törzsét is felhasználtam támasztéknak, hogy könnyebben menjen a dolog. Kiropogtattam magamat mindenhol, és megint átmozgattam magamat. Gondoltam egyet, és futottam a ház körül két kört. Már mindenki bent volt, ünnepléshez készülődtek, minden faanyag bent volt már, esély se volt rá, hogy kijöjjenek, nem vehettek észre, nem volt az az ég. Nekem viszont fel kellett melegednem, a nagy koncentrálás közben észre se vettem, mennyire áthűltem a sok egy helyben várakozástól, így muszáj volt átmelegednem, különben azon túl, hogy nem fog úgy menni a mozgás, mint mehetne, komolyabb bajom is lehet, akár meg is betegedhetek. Régen nem voltam beteg, és nem most akartam elkezdeni, ha elfogy a pénzem, bizony ott maradok. Nekem nem volt hova mennem, nem volt ki ápoljon. Magamra voltam utalva ebben a zord világban, nem engedhettem meg magamnak, hogy lebetegedjek. Valószínűleg a költségeim túllépnék azt, amit megengedhetek magamnak, így kénytelen voltam egészséges maradni. Még ki kellett találnom egy tervet arra, hogy hogyan tudok majd a leggyorsabban meggyógyulni. Talán el kell majd mennem egy gyógyításban járatos paphoz, vagy druidához, aki némi ellenszolgáltatás után rendbe rak. Nem lehetett olcsó mulatság, de biztosan kifizetődőbb, mint egy fogadóban feküdni, és várni a csodát, hogy helyre jöjjek.
Mire kellőképp bemelegítettem, teljesen lement a nap, én pedig elhatároztam magam. Benéztem távolabbról az ablakon, hogy kifigyeljem, mikor a legalkalmasabb. Nem volt sok idő, és elérkezett: Az ablakból látható volt a bejárati ajtó, és eljött a pillanat, amikor a gyerekek leginkább el voltak foglalva az ajándékok bontogatásával, az anyjuk szeretettel telve bámulta őket, az apa pedig arrébb ment, hogy elintézzen valamit. Gyorsan megkerültem a házat, és nekikészültem, hogy csörömpöljek egy kicsit. A terveim szerint amint kijön az úriember, hogy megnézze, mi volt ez, feltűnés nélkül torkon szúrom, és eltűnök. Reméltem, hogy fel se tűnik a családnak először, annyira belefeledkeznek az ünnepbe. Valamikor észre kell venniük, de minél később, lehetőleg olyankor, amikor én már kereket oldottam. Már a zsákot is előkészítettem, amiben az áldozat fejét fogom elvinni a megbízóhoz. Kész volt a tervem: felkaptam néhány parlagon heverő téglát, ledobtam az egyiket, rá pedig a többit. Ennek elég zajt kellett csapnia, hogy felhívja az ajtóhoz közel állók figyelmét, de a házban távolabb tartózkodókét ne, különösen a gyerekzsivaj közepette. Az ajtó mellé álltam, és onnan folytattam a dobálózást. Úgy tűnt, siker koronázta a próbálkozásaimat, nyílt az ajtó, és kilépett a férfi. Kivontam a kardom, és le akartam sújtani rá, de megállt menet közben a karom. Meg akart ütni, de szintén mintha lebénult volna a karja. Tétován leeresztettem a kardomat, és szégyenkezve mondtam:
– Bocsánat, nagyon feszült vagyok, valahogyan le kellett vezetnem. Elnézést, hogy ezzel megzavartam az ünneplést. Boldog karácsonyt!
Furcsa volt, ezt még sosem mondtam ki, de gyakran hallottam másoktól ezidőtájt. Eltettem a kardomat, és szememet lesütve elsomfordáltam. Az embernek nem volt ötlete, hogy hova tegye a dolgot, meglepetten pislogott néhányat, és eltűnt az ajtóban. Nem mindig volt megbízásom ezen a napon, ilyenkor zsúfolt városokat kerestem, és a piactéren bóklásztam. Majdnem egész évben magányos voltam, jó volt néha emberek közt lenni, még akkor is, ha utáltam az érzést, hogy egyedül vagyok, mikor mások olyan boldogok. Ki tudja, egyszer majd talán nekem is osztályrészem lesz az ilyen boldogság… de nem most.

- Apaaaaa ! - hallatszott a paplanomon túlról egy Mika hangja. Egyértelműen fel akart kelteni, de képtelen lettem volna felkelni...még. Aludni akartam, átfordulni a második oldalamra csak hogy lehunyva a szemem egy újabb tíz percet szunyókáljak legalább egy órán át. Mégis ki akart volna felkelni reggel, amikor az égvilágon semmi dolga sincs ?
- Apa ? - zuhant rám valami ami a szuszt is kipréselte belőlem. Egy pillanattal később már enyhült a nyomás, de így is elég volt ahhoz minden álmosságomat elűzze. Már több energiával járt volna megpróbálni visszaaludni, és gyanítottam hogy Mika sem hagyta volna hogy csak úgy elbóbiskoljak.
- Na várj csak, te... - vettem erőt magamon, majd előrontottam a paplan alól, rávetve magát az ijedt lányra és csiklandozni kezdtem - ...most majd megkapod a magadét !
- Jaj ! - sikoltott fel Mika, majd nevetni kezdett - Neeeee ! Apaaaaa ! - kacagott tovább, miközben abbahagytam a rémes tortúrát. Szörnyen csiklandós volt, akár csak én.
- Na de aztán most már békesség legyen, irgum-burgum ! - morogtam viccesen utánozva egy dörmögős öregember hangját, majd az oldalamra dőltem. Csak másodpercnyi szuszogásra volt szükségem. Túl kevés energia állt a rendelkezésemre egy túl korai reggelen. - Aludni akarok.
- Ne már Apa... - unszolt, ujjaival a hajammal játszva - ...megjött a nagymama.
- Hogy mi... ?! - kiáltottam fel, majd felpattantam akár a bolha. Szerencsétlenségemre azonban Mika pontosan a hajamon feküdt, így egy hajrántás mellett arccal előre taknyoltam el az ágy melletti szőnyegen. Mika az oldalára gurult a röhögéstől, én pedig fájdalmasan tapogatva az arcomat, mélyenen átkozva a reggeli balszerencsémet, csak nevetni tudtam. Vele együtt.
- Megérkezett ? - tápászkodtam fel nehézkesen. Még hálát adhatok magamnak, hogy szőnyegem van, és nem a parkettát fejeltem le. Annak nyoma maradt volna, annyi biztos. Mika kikászálódott az ágyból, majd felsegített.
- Azért jöttem fel hogy szóljak. - mondta, majd nekiindult az ajtónak - Felkísérjem, vagy maradjunk a hallban ?
- Maradjatok lent, egy pillanat és jövök. - válaszoltam, majd sietősen az ágyamat kezdtem rendezni. A rend a lelke mindennek, a házam táján ez a mondás volt a legigazabb. Minden alkalommal becsületesen kitakarítottam a ház minden zugát...semmit sem hagytam el, még az igazán magas polcokat sem. Bár a negyed legtöbb háztartásában ezt a munkát a cselédlányok végezték, nálunk ez a háromunk, azaz én, Mika és Cara feladata volt. Ez jutott nekem, ennyi évesen. Sütök főzök hogy ebéd legyen az asztalon, kimosom a ruháikat, kiteregetek, gondozom a kertet, bevásárolni járok, kitakarítok, hivatalos ügyeket intézek, és ez mellett még dolgozom is...szabadidő ? Az meg micsoda ?
Feltéptem a ruhásszekrényem ajtaját, és véletlenszerűen az kedvenc világosszürke öltözékemet választottam ki, a sárga köpenyemmel együtt. Könnyedén bújtam bele, derekamnál szorosra fűzve az övem. Az aranyszínű derékdíszemet lazára kötve lógattam le a derekamról, és felhúztam fehér zoknikat és a papucsomba léptem. Ahogyan az ajtó felé indultam, még menet közben felkötöttem a hajam. Vajon jól utazott idáig ? Éhes lehet vagy szomjas ? Elfáradhatott netán ? Történthetett valami érdekes vele ? Száz, meg újabb száz kérdés merült fel bennem, ahogyan lefelé sétáltam a lépcsőkön. A kíváncsiság azonban hamar kétséggé nőtte ki magát bennem, ahogyan a fejemben megjelent a kérdés : Jól érzi magát nálunk ?
- ...így hát ott fagyoskodtam, mire jött a következő kocsi Eichenschild felé. De végül lovaskocsit fogadtam, mert ide akartam érni időben. - hallottam anyám hangját a hallból.
- Örülök hogy ideért, nagymama. - szólalt fel Mika hangja - Ha tudtam volna hogy jön, kimentem volna maga elé.
- Az én hibám ! - szólaltam fel az utolsó lépcsőhöz érve. - A sok teendő között teljesen elfeledkeztem arról hogy jössz, anya. Ne haragudjatok rám, sajnálom.
- Sil ! - szólalt meg meglepődötten anyám, felállva a foteléből felém irányozza a lépteit - Megérkeztem, fiam.
- Üdv itthon, Anya ! - válaszoltam miközben mosolyogva átöleltem. Szorosra fontam a karjaimat köré, elengedve minden aggódásomat. - Kellemesen telt az utazásod ?
- Mondhatjuk így, bár voltak kellemetlenségek. - szorított magához, majd kibújt az ölelésemből - Mika már volt olyan kedves és megfőzte a teánkat. Ülj le közénk, legyünk már együtt.
- Szíves örömest, anya. - szorítottam meg a kezét, majd nekiindultam hogy helyet foglaljak közöttük. Olyan kellemesnek tűnt a pillanat. Ma a keresztények nagy ünnepe volt, és egyben anyám azon napja, mikor kimozdult az otthonából. Szerettem volna ha meglátogat minket valamikor, és évek unszolása után végre engedett a kérésemnek.  
- Ugye sokáig marad ? - kérdezte Mika érdeklődve, miközben mind helyet foglaltunk a kanapén.
- Egy hét a legtöbb amennyit távol lehetek a munkámtól... - tűnődött el, majd nagyot kortyolt a teájából, elkényelmesedve Mika mellett.

- Nincs kedved énekelni valamit ? - kérdezte a lányom, könnyedén anyám combjára fektetve a fejét. A hideg kirázott ahogy megpillantottam anyám szemének villanását. Kétségkívül egyike a legfélelmetesebb dolgoknak, amelyet valaha láttam. A vörösen felizzó szemei és a rideg felsőbbrendűségtudatot sugárzó arckifejezése bármelyik rémálmomba beillett volna. De furcsa módon nem tett semmit. Bár sikerült egykedvűen mosolyognom továbbra is, teljesen ledöbbentem. Anyámak nem volt ínyére az emberek közelsége, a legtöbbjüket azonnal porrá égette volna...mégis...úgy tűnt, hogy a mély gyűlölete ezen a napon mélyen alszik a szívében.
- De...izé...azonnal. - remegett meg a hangom egy pillanatra, még mindig felkészülten arra, hogy Mikát mentsem ki az őrjöngő anyám karmai közül. - Csak nem tudom hol a lantom...
- Melletted, Sil. - szólalt meg anyám halovány mosollyal az ajkain. Láthatóan nagyon jól szórakozott rajtam. Jobbjával kedvesen végigsimított Mika haján, majd kedvesen megfogta a kezét. - Mi játszol nekünk most ?
- Még nem tudom. - tűnődtem el, majd a kanapé mellől magamhoz vettem a kedves kis hangszeremet. Szórakozottan pendítettem rajta néhányat, majd rájuk néztem. - A Reménykereső vagy Szóke és a pipacslovag legyen ?
- Még mindig így mondod ? - nevetett fel anyám - Pedig azt hittem már el is felejtettem.
- Nem mind felejtünk el ilyen dolgokat. - vigyorogtam rá, és Mika arcára kiülő értetlenségét látva magyarázni kezdtem - Ez egy régi történet, kincsem. Szórakozottságomból elírtam, és amikor először adtam elő, izgatottságomban úgy írtam ahogy olvastam. Aztán babonás létemre nem voltam hajlandó megváltoztatni a dal címét.
- Éjpenge története is ilyen volt ? - kérdezte a lányom - Nagyon béna neve van...
- Ahhh ha...hah...ha... - próbáltam erőltetetten nevetni, és kezdtem kínosnak érezni a szituációt. Be kellett vallanom magamnak az igazságot. Tényleg ciki a név. Mármint...még úgy is hogy egy népdalhős. - Szóval... - vakartam a fejem - ...annak már vagy száznyolcvan éve, késő rajta változtatni, azt hiszem...
- Nagymama, te tudsz énekelni mint apa ? - érkezett a kérdés, amely jobban meglepte anyámat mint gondoltam volna. Mintha csak egy rossz emléktől akart volna szabadulni, úgy rázta meg a fejét. Hófehér haja Mika arcába hullott, aki nevetve söpörte ki onnan.
- Én ugyan nem, ez Sil szakmá... - kezdett bele zavartan, ám azonnal félbeszakítottam.
- De még milyen szépen ráadásul. - áradoztam, próbálva kerülni anyám vészjósló pillantásait. Mintha csak tűzzel játszanák, akár egy gyerek. Mégis...szerettem volna anyám énekét, újra. Könnyedén újra megpendítettem a lantom húrjait, majd az orrom alatt mosolyogva játszani kezdtem. - Hacsak egyszer is meghallod, sosem felejted el !
- Nagymama, kérlek, kérlek szépen ! - ölelte át a derekánál Mika, majd az ölébe fúrta a fejét. - Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek ! - könyörgött neki, szinte teljesen felolvasztva a szívét rejtő jégréteget. Anyám jellegzetesen sóhajtott egy nagyot, majd megköszörülte a torkát.
- Legyen hát.

                                       

Hal reccsenéssel hullott le egy jégcsap az tető széléről. Felkelt a nap. Gerard már ideje korán kikelt az ágyból. Nagy nap volt ez a mai. Ahogy kitette a lábát az ajtón, nagyot szippantott a levegőbe, majd bizar, ijesztő arccal elmosolyodott.
~ Érezm...
~ Jól szimatold meg. Évente csak egyszer jön el ez a nap.
~ Úgy ám! El jött az én időm! – kacagott eszelősen magában.


A hellenburgi könyvtárak sok érdekes kincse között kutakodott éppen az ifjú démon, mikor egy furcsa, naptárhoz hasonló kötetre bukkant. A könyv több híres csillagászati eseményt, például a napfogyatkozást, vagy a napéjegyenlőségeket vizsgálta, különösen azok mágiára gyakorolt hatásait. A lapok között talált rá egy különös, próféciának hangzó szövegre.
„...eljövetelekor béklyó szorítá lelkét minden áldottnak és átkozottnak...”
A szöveg melletti dátum: Decemben 24-e.
~ Szenteste, mi? Mit jelenthet az, hogy „béklyó”.
~ Ez kérlek a démonok egyik kedvenc ünnepe. Ennek egy egyszerű oka van: minden erőszakot kiszív valami különleges erő az emberekből...oké, a háborús testvéreknek talán nem kedvenc ünnepe.
~ Érdekes...



Leo és Maria is mélyen aludtak, amikor Gerard berontott hozzájuk és felverte őket édes álmukból. Pár hangos kiáltást és káromkodást követően mindhárman ott álltak tejes harci díszben.
- Halljuk, mi volt olyan baromira fontos!
- Türelem. – vágta rá reflexből – Azaz hogy most pont nem szabad hezitálni.
- Tudjátok jól, milyen nap ma, nem?
Leo azonnal válaszolt nekik.
- Hogyne. Ma van az a nap, amikor a vadállatokat meg lehet simogatni!
- Így igaz. De van még valami más is.
A fiú tartott egy lélegzetvételnyi hatásszünetet.
- Ma van az a nap, amikor végre ledöntünk minden előttünk álló kaput.


Ott tornyosultak előttük az apátság magas falai. Átlagos napokon az ember akkor sem szívesen tenné be ide a lábát, ha meghívóval kérnék fel rá, de a mai nap nem ilyen volt.
Aki ebben a világban élt jól tudta, amennyire áldott ez a nap, olyannyira félik az eljövetelét. Mert való igaz, hogy ölni és ártani tilos az embereknek, a gonosz ártó szándékait képtelenség kiirtani akár csak egyetlen napra is a világból. Így aztán ezen a napon a különféle haramiák rendre megpróbálkoznak mindennel, csak hogy belegázoljanak az „igazság” védelmezőinek becsületébe. Hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba: Gerard is pontosan ezt tervezte.
Hosszú, magabiztos léptekkel közelítette meg a vár legközelebb eső kapuját. Természetesen azonnal az útjába álltak.
- Megállj! Milyen ügyben?
- A templomot jöttem meglátogatni. Áldásra lenne szükségem a hosszú utamhoz. – felelte magabiztosan.
A két alak rövid ideig tanakodott, majd átengedték őket.
~ Tökéletes. Eszerint van pár erősebb bestia a falakon belül.
~ Ők pedig nem egyháziak voltak, máskülönben nem engedtek volna át ilyne könnyen. Na de a neheze még csak most jön...
Az apátság falain belülre érve az udvaron azonnal rászegeződött három négy szempár. Legtöbbjük csuhát viselő, időt próbált embernek tűnt, nyilván ők lehettek azok, akiknek volt valami sejtésük arról, miféle szerzet látogatott el hozzájuk. A csapatot ez nem zavarta abban, hogy véghezvigyék, amit elterveztek.
Leo az előzetesen megbeszéltek szerint elindult megkeresni a könyvtárat. Nem neki volt a legélesebb memóriája hármuk közül, de ő volt az egyetlen, aki nem keltett feltűnést az átka miatt. Feladata annyi volt, hogy találjon valami érdekesnek tűnő információt és jegyezze meg. Aki sokat markol, keveset fog, tartja a mondás, és bár Gerard általában hallani sem akar róla, hogy bármi tudást maguk mögött hagyjanak, most valahogy könnyebben le tudta küzdeni a benne tomboló kapzsiságot.
Maria és Gerard a másik irányba indultak el, egyenesen a templom irányába. Az ő feladatuk nem kevesebb volt, mint elhitetni a démon érzékeléssel felruházott egyénekkel, hogy semmi más szándékkal nem jöttek, mint az egyetemes béke napján az ellenségeikkel barátkozni.
Maria megállt a templom kapujában. Háttal az ajtónak támaszkodott, úgy figyelte a körülötte állók mozgásait. Annyi időt kell nyerniük Leonak, amennyit csak tudnak, ennél fogva megeshet, hogy időszűkében lesznek és esetleg menekülniük kell majd.
Gerard kapta a legfontosabb feladatot, hogy eltereli a gyanakvó egyháziak figyelmét, míg a társai a falak közt kutakodnak. Az alibi egyszerű: egy démon az egyetemes béke napján rájön, mennyire gonosz dolgokat tett, mert mivel a benne dúló bűnt, ami eddig utat mutatott neki átmenetileg elvesztette. Ezért aztán szeretné megbánni a bűneit és mi sem jobb alkalom a megtisztulásra, mint ez a nap. A kérdés az, hogyan is tegye. A tudásdémonok esetében egyszerűen le kell mondani az ismeret megszerzéséről, azonban erről a tényről még az egyházban is csak kevesen tudnak nem egyébb okból kifolyólag, minthogy alig pár démon szánta rá magát erre a történelem során. Gerard tehát megpróbálja befészkelni magát a gyónófülkébe azt tettetve, hogy meg akarja bánni a bűneit.
Bizonytalan testtartással közelíti meg a papot, aki jól láthatólag már felkészült a fiú érkezésére.
- Különös nap ez, hogy még a magadfajták szemét is felnyitja.
- Köszönöm. – válaszolta hidegen.
Gerard jól tudta, ha nem ezen a napon látogatott volna el a paphoz, szó nélkül rátámadt volna. Még csak meg sem tudta volna a fülkét közelíteni anélkül, hogy ne csapott volna le rá az égből a gyilkos fénysugár.
- Nem sieted el, igaz?
- Ellenkezőleg. Szeretnék minél hamarabb túlesni rajta. Maga is ezt tenné ne, ha rájönne, mennyire nem ér semmit az élete.
A pap erre csendben elgondolkodott.
- Rendben van fiam. Ma kivételesen türelemmel leszek irántad.
- Köszönöm. Elég sok gondolatot szeretnék elűzni...



- Igyekszem megfogadni a tanácsát, atyám. Ha megbocsát, akkor én most távozom is.
A pap nem szólt egy szót sem, valamiért sejtette, hogy Gerard nem marad itt a nap végéig. Mikor kiért az apátság udvarán Maria már ott várta őket unatkozva.
- Épp időben. Leo pár perce rohant el az erdő felé.
Elindultak megkeresni a harmadik társukat. A tünde egy fa tetején üld, a lábát lógatva bámulta a kék eget.
- Késtetek!
- Találtál valami érdekeset?
- Nem sokat. A szivárvány tövéről egy szót sem szólt egyik könyvük sem, viszont találtam valami érdekeset, ami talán érdekelhet, Gerard.
- Ki vele.
- Egy értekezés volt a démoni nyelvről. Azt írta, hogy egy időben csak egy démon létezhet, aki képes beszélni.
- Ez érdekes...
- Miért is? – kérdezte, miközben felvonta a szemöldökét.
- Mert a mostani démonkirály már élt egy ideje, amikor Reil-királynő meghalt. Ami azt jelenti, hogy a démoni nyelvet lehet tanulni...

Az ajtó halkan nyikordult meg a műhelyben, ahogy a meleg gyermekcipellők prémből varrott kis talpai végigsarazták a száraz, poros követ. Fejem fáradtan fordult a gyermekhez, ki szégyellősen húzta ki magát, leporolva a havat egyujjas kesztyűjéről, hagyva, hogy a hó tétova csillagai langyos vízzé váljanak barnás hajában. Az Isten áldja meg, hogy nem tudta leverni a csizmájáról a havat még kint...
- Látom hazaértél...
A még résnyire nyitva hagyott ajtó a szobába nyílt, az öreg kakukkos óra rendületlen pontossággal mutatta az időt, ha igaz, időnként igényelt egy kis pontosítást. Valamikor régen még egy Dunkelwald barátomtól kaptam ajándékba házasságom örömére, de azóta már ő is meghalt s az órában lakó vidám hang is. Mindenesetre későre járt, hajnal volt, ötfelé. A gyerekkel abban egyeztem meg, hogy majd négyre itthon lesz... Megint hülyének nézett. Persze nem mintha nagy veszélyben lett volna, de mégis jogom van félteni néha egy kicsit, nem?
- Nem ebben egyeztünk meg, megígérted, hogy hazaérsz hajnalodóra.
A szaros bosszúsan fordította félre a fejét, a gesztusra csak kissé mérgesebben vágtam rá az üllőn lassan kihülőben lévő kard vércsatornájára. Ennek annyi volt, most már nem rakom meg még egyszer a kemencét egy kardért, holnap befejezem, a megrendelőnek úgy sem volt sürgős, csak a minőséggel foglalkozott, nem az idővel.
- Na mi volt már megint, hogy így puffogsz? Meghúzták a hajad?
- Nem.
A gyerek pöffeszkedve fordította el arcát, de nagy komolyságában mégis kilógott egy kissé a foga, egész pontosan a jobboldali. Mindig nevetnem kellett ezen, aligha volt a Jóistennek nagyobb vicce mint a gyermek vámpírok, némelyik pontosan úgy nézett ki, mint egy szőr nélküli denevér, egész addig, míg meg nem nőtt az arcuk két szemfogukhoz illeszkedően. Hogy lehetett egyáltalán komolyan venni egy efféle gesztust, miközben csak kacaghatnékom volt? Sehogy. Levetettem magamról az inget, majd lemostam a vizes hordóban az arcom (kissé) ráncos mezejét. Szar dolgunk volt, de ha más nem ezzel a fiatalsággal mi voltunk áldva és nem az emberek, egy nappal se néztem ki többnek negyvennél, pedig aztán jóval túl voltam már rajta.
- Van harapófogóm a műhelyben, ha szeretnéd, ki tudom belőled húzni a dolgokat.
- Fritz azt...
A mocskos mindenit már. Meg fogom egyszer keresni azt a Fritzet és egy seprűnyelet nyomok majd a seggébe. Miért kell mindig idegesíteni ezt a szerencsétlen gyereket? Olyan nyugodtan meglenne magában, de ehelyett mindig csak basztatja és basztatja. Haját húzza, svábbogarat nyom a fejére, tehénszart dob a csizmájára... Biztos szerelmes lehet belé... Talán elmegyek egyszer vele és cukkolom a többi fosos előtt, hogy szerelmes a szarosba. Az jó lenne, valószínűleg jobban szégyellné magát, mintha pusztán csak egy nyél állna ki a farából.
- Megölöm Fritzet!
- JAJJ NE!
Hahahaha, ezt is sejtettem valahogy... De nem füllene nagyon a fogamhoz, ha egy emberbe szeretne bele, akkor sem, ha vámpírokhoz szokott emberről van szó. Amúgy meg kicsit kevésbé is hagyhatná magát, mondjuk jól megdobálhatná vagy verhetné Fritzet.
- Jól van, nem bántom. Mit mondott?
- Csak azt, hogy a vámpírok nem kapnak ajándékot a Jézuskától, mert átkozottak vagyunk.
Már megint innen fújt a szél... Mindig innen fújt a szél. Elsóhajtottam magam, s intettem neki, hogy kövessen  szobába át, s leültettem az asztalhoz, miközben felálltam, s egy fekete, szakadozó könyvet vettem le a polcról. Biblia volt, egy paptól kapta ajándékba még talán a nagyanyám, s már igen szerencsétlen állapotokban leledzett szinte a fába gyógyulva... Minek is vettem volna elő, nem értem vele semmit. Most se volt értelme, se Hilde, se én nem olvastam a latint. Lehelyeztem elé, majd kinyitottam egy tetszőleges katyvasz szövegnél.
- Olvasd el, mit ír róla a Biblia, hogy jön-e a Jézuska a Vámpírokhoz.
Haha, hogy kikerekedtek a szemei! Nem voltam hülye természetesen, tisztában voltam a ténnyel, hogy nem tudott sem írni, sem olvasni, de ez most pont kapóra jött... S persze ezen túl az is, hogy nem tudott latinul. Hehe, én se persze, de ezt természetesen nem kellett tudnia. Zavarában hirtelen nem is tudott mit tenni, csak levedlette magáról azt a krémszín kis kabátkát, amit még a hidegre kapott, majd nagyokat pislogva szólalt ismét meg.
- Tudod, hogy nem tudok olvasni.
- Óh, tényleg.
Halványan mosolyogva becsuktam a könyvet előtte. Ismételten megkérdőjeleztem döntésem, hogy lényegében miért is vettem le, de azt alá kellett írnom, hogy ha más nem, a szavaimat jól nyomatékosíthatta egy szent könyv előkerülése.
- Én tudom mi volt odaírva, azért is pont ott nyílt ki, mert mikor utoljára kinyitották, az még édesanyád számára volt, s ugyanezt kérdezte. Tudod mit válaszoltam akkor neki?
Hilde csak megrázta a fejét, hótól nedves haja egy kissé szétcsapta a vizet az asztalon. Lassan vacsorázni kellett volna valamit, de ahogy éreztem, ebből csak kenyér és szalonna lehetett most, mert ha megveszejtett is volna az éhség, akkor se álltam volna neki főzni. Akárhogyan is, egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra, majd megszólaltam végül.
- Akkor elmondom. Hozd ide a pipámat kérlek... Számunkra vámpíroknak Krisztus szülte tán a legfontosabb keresztény ünnep az összes között. Nincs szükségünk ajándékra, mert bár büntetés a létünk, de Jézus megadta a lehető legnagyobb kegyelmet, amit valaha is kívánhattunk volna... Most még nem értheted ezt meg, de sorsunk az éhség és az állandó mardosó szomjúság. Szenteste nincs szenvedés, nincs halál, nincs vágyakozás. Ilyenkor dőlhet csak igazán hátra a vámpír, s járhat az emberek között annak félelme nélkül, hogy netalán eluralkodna rajta a vér átka. Kellhet ennél nagyobb ajándék?

* A könyv halkan puffanva csukódott be a gyertya halovány fénye mellett, viasz és dió átható és meghitt szaga telítette be a szobát miközben kint a lelkészek és a templomosok részegedve énekeltek karácsonyi dalokat. Szíve kikívánkozott a többiekhez, ám mégse érezte jogosnak azt, hogy kivegye a részét sem a dínomdánomból, sem az ajándékozásból, olyan lett volna ott mint az zokniból kibúvó ujj. Halványan, rezignáltan mosolyogva fordult a lándzsához, miközben felemelkedett az asztaltól.
- Régóta gondolkodtam már rajta, de melyik Bibliából olvastad azt a részletet amit még gyerekkoromban meséltél nekem?
- Az Eckbert Bibliából.
* Továbbra is mosolygott, ahogy merengően tekintett ki a kora éjszaka hűvös, havazós télvilágára. A Parókia emelkedője alant házak álltak, házak, hol fények égtek pislákolva. Hangtalan figyelte azokat, elképzelve, hogy mégis kik élhettek ott. Tetszett neki ez a játék, furcsán békésen érezte magát tőle, olyan volt az este, mintha éltét narráló kórusából eltűnt volna egy hang... A mély basszus, tán a búgó kürt, nem tudta vagy értette, ám mégis tagadhatatlanul tisztában volt vele, hogy az este eljövetelével valami megváltozott lelkében, s nagy levegőt véve vigyorodott immáron el, miközben képzelete könnyed galambként emelkedett a sötét havas egek fölé. Régen volt ilyen fényes az ég, régen volt ilyen fényes a Fény városa.Vágyakozva sóhajtott fel, majd felkapta a lándzsát, s hálásan, szinte zihálva szólalt meg az izgalomtól.
- Krisztus ajándéka... Azt hiszem végre értem mire gondolsz. Vámpírként az emberek között?
- Emberként az emberek között.

Mindenkinek boldog karácsonya lehetett, főleg a kedves orgyilkosainknak, így hát jár a tapasztalat, a pénz és az alábbi ajándék:

Név: Miracle of the Sacred Eve
Leírás: Egy apró harang, bronzból és aranyból kovácsolva, amely hetente egyszer a karácsonyi csoda kicsinyített mását idézi elő és békét sugároz mindenkire, aki hallja 10 percre. Kiegészítés Lance és a többi trükközni vágyó cheecky bastard kedvéért: A varázslat hatása a használón mindenképpen érvényesül, az ellen nem lehet védekezni pl ha bedugaszolod a füled. Játékos karaktereken is működik, és a karakterekhez fűződő viszonyt figyelmen kívül hagyja. Ha olyan karakter, akit nem ért a hatása támadást indít valaki ellen, akit igen, a hatás megszűnik. A csengő hangja húsz méterig hallható.