Drága Hortenzia!
Oly régen láttalak, már napját se tudom. Ám legutóbbi találkozásunk csodálatos élményt hagyott bennem, és a leküzdhetetlen vágyat, hogy láthassalak megint. Állandóan csak te jársz az eszemben. Így volt ez azon a napon is, mikor elutaztam tőletek. Nyomban elkezdtem törni a fejem, hogy eszközölhetnék ki egy következő találkozót, és arra jutottam, hogy miképpen Te és házad népe is illendően megvendégeltetek engem, úgy illendő, hogy hasonlóképpen viszonozzam ezt a feltétlen önzetlenséget és kedvességet, amit tanúsítottál irányomban.
Jövő pénteken egy bált szervezek a birtokomon. Természetesen sokféle népséget meghívtam, ám mégis Te vagy az, akire leginkább várok. Kérlek, ne várass tovább, és mihamarabb válaszolj erre a levélre! Vagy ne válaszolj, csak gyere el! Szemem mindaddig a pillanatig kúriám ékes bejáratára lesz függesztve, míg meg nem látom kecses alakodat belibbenni azon, amikor is megcselekdhessem azt, amire már régóta vágytam: hogy újra táncolhassak veled.
Ennyi. Meg egy cím, meg egy név, amiről vámpírlányunk még soha nem hallott. Baldwin Sigfried.
A valaha érzett összes elszörnyedés és értetlenség sokszorozott egyvelegével az arcán, Mina csak áll, küzdve, hogy lábai megtartsák, remegő kezei között tartva a meglehetősen cirkalmas betűket tartalmazó papírlapot, amelyeken az imént felvázolt szavak állnak, s erőnek erejével küzdve, nehogy összegyűrje azt a papírlapot.
- Na jó. - kezdi lassan, kimérten, igyekezve elérni, hogy hangja ne remegjen túlságosan. - Hogy mi a... - a hangsúly arra enged következtetni, hogy egy jelzőkből álló hatalmas felháborodásáradat következik, de legalábbis jónéhány hatalmas hullám, ám a sokk túlságosan is maga alá gyűrte ahhoz, hogy képes legyen gondolkozni.
-... megveszekedett, hét szekérre pakolt, majd északra küldött, fűzfán fütyülő rézangyalokkal díszített megháborodott pokolbéli fekete fene? - fejezi be a válla fölött pislogó sötét tünde a gondolatmenetet.
- Pontosan.
- Azt hiszem, ez a levél nagyon is eltévesztette a házszámot.
- Hát nagyon is...! - Hortenziáról azt kell tudni, hogy bármennyire is egy aranyos, szeretnivaló szeleburdi, szép, ám elviselhetetlenül nyüzsgő leányzónak tűnhet, mindez valójában egy álca. Mivel Hortenzia egy csábdémon. Volt. Vagyis még most is az, pusztán annyi, hogy Minának fogalma sincs, mi lett vele. Amióta elváltak az útjaik nekik, és Alrichnak meg Ziának - Damien jelentősen erélyesen a lelkükre kötötte, hogy soha többé ne keresztezzék a páros útját -, többet hírüket se hallották, ami nem meglepő. Viszont úgy tűnik, hogy Mináék előtt Hortenzia mást is a bűvkörébe vonzott. Baldwin valószínűleg meglátogatta azt a bizonyos illúziópalotát.
Ez viszont azt jelenti, hogy szerencsétlen most azt hiszi, tényleg van egy lány, aki odáig van érte. Ki tudja, Hortenzie miféle színészkedéssel csavarta el a fejét, ó, egek...
- Mit tegyünk? - pislog a zöld szemekbe kétségbeesetten, arca pedig paradicsomvörös. Elvégre, bár fogalma sincs, hogy jutott el éppen őhozzá ez a levél, egész biztosan neki szól, ha már erre a címre küldték. Ő még mindig jobban hasonlít Hortenziára, mint Damien.
A sötét tünde gondterhelt, de elgondolkodó arcot vág. Tipikusan a "várj egy kicsit, mindjárt kitalálok valamit"-módon ráncolja a homlokát. Mina lélegzetvisszafojtva várja a megoldást... mert neki jelenleg semmi ötlete nincs, csak azt tudja, hogy el akar bújni a föld alá.
- Szegény legényt alaposan becsapták. Valahogyan fel kell világosítani erről.
- Szóval akkor leírom neki válaszlevélben, hogy összekevert valaki mással... rendben...
Ez mind szépnek és jónak tűnt, viszont hatni nem hatott. Baldwin mindössze álszerénységnek vélte a választ és újfent kérte Hortenziát, hogy tisztelje meg jelenlétével, különben szíve "egymilliárdnyi apró darabra szakad, melyek mindegyike apró lyukad hagy a mellkasán, ahogy kiszabadulnak, s a vérző sebeken keresztül, melyek ott maradnak, kiszabadul a lelke is s testébe már soha vissza nem tér". - Jóságos Teremtő, Hortenzia valamiféle szédült költőt csábított el? - Damien, én ezt nem akarom, nee...
- Nem. Nem és nem. Abszolút nem. Forduljunk vissza. - követeli Mina, ahogy a fogatban ülvén Damien éppen tervezi indulásra ösztökélni a lovait. Nem érdekli, hogy már kész öltözékben van, nem hajlandó ő ezt csinálni... Inkább elégeti a levelet, vagy valami, és úgy tesz, mintha nem létezne...
- Ne aggódj már ennyire! Vedd úgy, hogy megint jótékonykodsz. Jobb lenne annak a flótásnak, ha még fél évig szenvedő lázban égne Hortenzia iránt?
- Ó, fejezd már be!... Ha te lennél a helyemben, te is borzasztóan éreznéd magad.
Ezzel a sötét tünde se tud vitatkozni. Ettől függetlenül a lávak nyakába csap. Mina felháborodott felkiáltására pedig felsóhajt. - Te is ezt tennéd!... Ha képes lennél józanon gondolkodni. Megértem, miért nem tudsz. Ne aggódj, ott leszek, segítek, nem hagyom, hogy bármit csináljon veled... Arra mérget vehetsz.
Mina nagy levegőt vesz, majd kifújja, lehunyja szemét, és azt kívánja, egek, csak legyen úgy negyvennyolc órával később.
Ama bizonyos kastély - meglehetősen kivilágló birtok, még e nem szegénynek mondható városka szintén nem szegénynek mondható villanegyedében is - bejáratához - amely valóban ékes, mint ahogy az meg vala írva ama levélben - érve leányzónk szívének ritmusa már lassan az egeket verdesi. Abban reménykedik, hogy elájul, mire bejutnak. Akkor legalább nem lesz jelen, s nem kell átélnie, ami történik. Sőt, talán Damiennek végre megesik a szíve, és haza is viszi. De legalábbis valahova messze innen. Ennél még az is jobb volt, mikor a ködös mocsárban bóklásztak...
- Várj, Mina, maradj egyelőre kint. Pár pillanat. Előbb beszélek vele én.
Mina készésggel eleget tesz a kérésnek. A bejárat előtt, a falhoz lapulva várakozik, látszólag szórakozottan szemlélve a járókelőket. Pár kicicomázott nemes érkezik még, nyilvánvalóan a bálra, olyasféle maskarákban, hogy alig lehet festékeik s díszeik alatt felismerni az embert. Ítélkezve végigmérik, majd udvariasan köszöntik őt, mire azt viszonozza is, semleges, jelentés nélküli mondatokkal, fülig vörösödve, és átkozza magát, amiért nem hozott legyezőt. Most igazán jól jönne.
Hirtelen azonban kivágódik az ajtó, így, nyugodt várakozása közepette, és ekkor életében először megpillantja Baldwint.
Nem is olyan rossz, mint gondolta... Igazából szinte az összes elképzelhető variáción végigfutott, de amit most maga előtt lát, az hatalmas megkönnyebbülést jelent. Ugyanis a fiú - férfi - legalább nem különösen ronda. Ez kezdésnek már jó. Göndörebb, sötétbarna, egyértelműen jól gondozott fürtök keretezik kíváncsi és lelkes arcát, barna szemei pedig rögtön rá is szegeződnek Minára... aki úgy áll ott, mint egy elveszett kislány, fodros élénkvörös - igen, határozottan élénkvörös, nem lila, ami Hortenzia kedvenc színe - báli ruhája ráncait gyűrögetve... és szelíden pislog rá. Azazhogy igazából rettegve, de ez kívülről nem feltétlen látszik. Látod? Nem ő vagyok. Nem Hortenzia vagyok, sajnálom, de van ilyen. Mehetek most már?
Nah, jó is lenne, ha minden ilyen gyorsan menne.
- De hiszen tényleg eljött!
Jaj, ne... - Eljött, pontosan, mivel tisztázni szeretné a...
- Az... érzéseit?
- Hogy micsoda, miféle érzések? Nekem is lehetne egy kis beleszólásom a dologba? - sétál közelebb, és úgy érzi, mintha egy megdühödött oroszlán barlangjában tenne előre egyre több és több lépést. Nem látni, hogy remegnek a lábai, de ő maga érzi, és csodálkozik, hogy egyáltalán képes szavakat formálni.
- Hát... hogyne lehetne. Nem akarok kikényszeríteni belőled semmit. De kénytelen voltam őszinte lenni...
- Na álljunk csak meg... te... őszinte voltál, de nem a megfelelő személyhez. ÉS ez egy nagyon hosszú történet, és talán először nem is fogod elhinni, de tényleg igaz, Damien is tanúsíthatja...
- Arról a badarságról beszélsz, hogy az igazi Hortenzia valójában nem is te vagy?
- Pontosan erről!... És... nagyon sajnálom, de az igazi Hortenzia nem az, akinek te ismered...
- Jaj, virágom, semmi szükség rá, hogy így álszerénykedj! Ha bármi kétséged is támadt, hogy a személyiségedben hibák lennének, amik miatt nem kedvellek, azonnal felejtsd el.
Te jóságos ég, Damien, csinálj valamit, de azonnal... Nem bír ezekbe a vágyakozó őzikeszemekbe nézni. Miért kell ezeken átesnie, mit vétett...? És... Hortenzia meg mi a csudát művelt ezzel a szerencsétlen emberrel?! Ha legközelebb... ha még életemben találkozom azzal a lánnyal... megjárja...
- Neem... teljesen félreértesz mindent...
- Egy kérdés, Baldwin - szólal meg a lehető legérzéstelenebb hangján a sötét tünde, aki kissé arrébb húzódott már a bejárattól, hogy az érkező vendégeknek ne kelljen állandóan őt kerülgetniük. - Legutóbb, mikor Hortenziával találkozott... egí afféle bál volt, igaz? - Igen. Volt szerencsém részesülni a vendégszeretetünkben is. De hiszen emlékszel - fordul Minához -, hogy tánc... - ...szóval akkor... Említett bármi olyasmit, hogy lenne egy sötét tünde ismerőse? Nevezetesen, jómagam.
Baldwin nem igazán érti, mi a szerepe ennek a kérdésnek. De ez egyúttal meg is akasztja az áradatát, Mina óriási megkönnyebbülésére. - Nos... nem, nem említett ilyesmit. De hisz rengeteg ismerőse van, miért sorolta volna föl mindet egyenként? - Óhh... látod, ennyit érek, Mina - nevet fel Damien halkan, rá nem jellemző módon, majd nyomban meg is köszörüli a torkát...
- Mina...?
- Igen. Én Wilhelmina vagyok. Röviden csak Mina. Semmi közöm Hortenziához. Pontosabban találkoztam vele, de...
- Szent egek... - Mina pislog egyet-kettőt. Nem tudja mire vélni a szörnyülködéssel vegyes felismerést a férfi arcán. - Hortenzia, lehetséges, hogy neked tudathasadásod van.
Damien keze megállíthatatlanul csattan a homlokán. Mármint, a sajátján. Mina csak tátott szájjal próbál megszólalni... sikertelenül. Csak holmi nyöszörgés hagyja el a száját. - Ez megmagyarázná azt is, miért nem találtalak az eredeti birtokodon!
- Hogy... micsoda?
- Küldtem neked levelet... rengeteg levelet, de soha nem kaptam választ! Aztán érdeklődni kezdtem a környékbeliektől, így jöttem rá, hogy már hűlt helyed arrafelé... Minden lelket kifaggattam, hogy nem tudják-e, hová mehetett a lány, akit keresek, a lány, akin egész álló nap gondolkozom, akinek oly fekete a haja, mint az obszidián, fehér a bőre, mint a friss hó, a szemei pedig...
- Szóval kinyomozta, hol lakunk?
- E...egy fogadós volt oly szíves, és...
- És nem volt furcsa, hogy az úgynevezett "Hortenzia" hirtelen fogta magát, és átköltözött egy pórnép lakta, mezőgazdasággal foglalkozó kis faluba? - Valóban, hogy képes valaki ennyire elvarázsolt lenni?... Minának egyetlen magyarázata van: az, hogy a démonok teljességgel kimosnak minden józanságot az elméből.
Baldwin látszólag lefagyott. Képtelen bármit is mondani, csak pislog, arcának színe egyre inkább átvéve Mina ruhájáét... Az utóbb említett személy pedig lassan, ám annál mélyebben, sóhajt egyet. Mély, és fájdalmas magyarázat következik. Most jön ugyanis még az a rész, ahol elmagyarázzák, hogy Hortenzia valójában egy csábdémon volt...
...és ezek után őrizze meg Baldwin a férfiúi büszkeségét. Hát, remek, csodás dolgok tudnak történni, ha a vámpír lánya nem vigyáz, és szépen eltéved a mocsárban. Valamint csodaszerű az is, hogy az egyébként érákkal - értsd: hónapokkal - ezelőtt megejtett hibák milyen messzeható következményekkel tudnak rendelkezni, és mennyi személy sorsába tudnak beleszólni...