Azonnali játék: Kapás

Tavasz eleje ideális a Tünde-erdőben található Crystaldeep tónál a horgászatra, így a tó körüli horgászcéh ki is írt egy versenyt. Aki az eddigi rekordnál nagyobb halat fog, 1500 váltó jutalomban részesül. A sors fintora azonban, hogy a Crystaldeepben majdnem minden hal megtalálható a guppitól az elektromos angolnáig és a tonhalig, de egyesek esküsznek, hogy tengeri kígyót is láttak benne. A feladat az, hogy kifogjatok valami változatos dögöt (lehetőleg az ír-kelta és az északi mitológiára szorítkozzunk, de nem muszáj mitikusnak lennie) és aztán boldogan átvegyétek a díjat. Jó kapást!

* A vámpír lustán hevert el a hatalmas tó árnyékos partján, kényelmesen nyújtogatva lábait a hűs vízbe. Nagy nap volt a mai, egy szerencsésen elsült kocsmai verekedés után kiderült, hogy egy régóta körözött csempészt fülelt le, akiért jutalomból jelentős összeget ajánlottak fel neki. Az ilyesminek mindig örült, s mivel különleges bónuszként még pár nap jól megérdemelt pihenőt is kiosztottak neki, egy kedves elf ismerőse, Tyr ajánlatára úgy döntött elutazik a Crystaldeephez, ahol éppen egy különleges ajánlatként horgászversenyt tartottak. Őt magát ez annyira nem tüzelte, annak ellenére, hogy gyere korában igenis kedvelte az efféle elfoglaltságokat a mocsár szélén, nagyapját viszont mégannyira, s így kérlelésére végül a jutalom egészét egy jó minőségű acélfa horgászbotba ölte, s mellé mindenféle felszerelésekre, mint például a horgok, úszok stb.
- Nem gondolod, hogy kissé degradáló ez a nagyapáddal szemben?
* A lándzsa ott hevert mellette, két V formára vésett fa közé beillesztve, sok hallal áthúzatva, s éppen sütve azokat feketeacél jellegéből adódóan. Volt rajta minden: Keszeg, ponty, csuka. A kérdésre a lány csak elvigyorodott, s lustán kinyúlt a keszegért, melynek leharapta a fejét, s kiköpte a víz fele, melybe csobbanva landolt az étek, az abban mocorgó ezer kis uszonyos örömére, melyek csipkedve vetették rá magukat a kellemes falatra. Esze ágában se volt kifogni valami nagyot, akik itt élnek mind halászok voltak, s nem is képzelte, hogy szembe tudna szállni a három éve kifogott hatalmas, háromszáz kilós harcsával. Négy elfnek kellett kirángatnia azt a szörnyeteget, mesélte neki egy alak akivel találkozott, s még mikor a parton volt is fogni kellett, mert veszett ravaszsággal harcolta magát vissza a hűs habok közé.
- Itt vagyunk horgászni, vagy kétezer váltómba volt az utazás, s a felszerelés. Egy-két halat már igazán kiérdemeltem, nem?
* A lándzsa csak mordult a kérdésre, amire is a lánynak kacaghatnéka akadt, ám egyenlőre csak mohón tisztította le a hal szálkáiról a hófehér húst. Nem volt se íze, se bűze, de ő maga fogta ki, s pont emiatt találta olyan kielégítőnek, ha éppen egy kis só nem is ártott volna. Kulacsért nyúlt, melyben vastagon töltve éretlen almához hasonlatos savanyúságú vörösbor pihent , szájához emelte, s jól belekortyolt, csillapítva szomját.
- Most meg má' borozol is, nem szégyenled magad?
- És meg ne részegedjetek a bor miatt, melyben bujálkodás vagyon, hanem inkább teljesedjetek be Szent Lélekkel.
- Ámen.
* Válaszolt a lándzsa kis szarkazmussal itatva, roppantul idegesítette, hogy néha pont olyan volt ez az égedelem lány, mintha megtanulta volna azokat a passzusokat a Bibliából, melyekkel takarózni tud, de azokat, mik valóban segítenék lelki fejlődésében igen figyelmén kívül hagyta.
- Meg amúgy is, csak egy kis bor. Sokkal többet ittál te ennél egy fél nap.
* Ezzel valóban felesleges lett volna vitába állnia, s így elhalhatott, sütve azt a pár felsorakoztatott uszonyost. A vámpír, tovább szöszmötölt a hal csontjaival, majd lassan, de biztosan lecsupaszította azt, s eldobta a szálkás gerincet valahova a tó partjára. A legyeknek egy pillanat se kellett, s elégedetten vetették rá magukat arra a kevés megmaradt húsra. Pihenőnap volt a mai, s így ismét meghajtotta a borosüveget, mohókat kortyolva belőle. Szertelenül huppant vissza a puha, hűvös fűbe, s keze felé biggyesztette fejét, figyelve a lombkoronák között játszadozó nap sugarait. Ilyen hát egy gazdag ember pihenése... Meg tudná szokni, igen kellemes... Karja ismét a kulacsért kapart, még két nagyot kortyot belőle, s szinte érezte, ahogy orrát megfogta a vörös. Párszor még megismételte ezt, ám végül szuszogva elnyomta az álom, s a fertályórák pont úgy szálltak el feje felett, mint ahogy a madarak a szép erdőben. Álmából egy kiáltás keltette, mely a lándzsától érkezett.
- A bot, a bot!
* Gondolkodás nélkül, ittasan vágódott fel a pecabotért, akkorát rántva rajta, hogy szinte leszakadt a saját keze. A mozdulatra pezsegve repkedtek felfele a buborékok, ez az évszázad fogása volt...
- Ez bálna lesz!
- Bálna az apád fasza.
* Furcsa módon a hal nem rántotta a botot, csakis húzására ellenkezett nagyon, s ezt kihasználván kicsit arrébb lépett, a tó oldalán növő tekintélyes fűzfához, s lábával megtámasztotta magát, mire is teljes erővel húzni kezdte a botot, farkas módra vicsorogtatva fogát, s úgy morogva mint egy veszett kutya. Lassan, de biztosan képes volt a pergetőn húzni, s centinként, de közelebb és közelebb juttatta magához a hatalmas halat. Egyszer csak hirtelen a hátra esett, s legnagyobb meglepetésére pont olyan volt a mozdulat, mintha a lény megindult volna felé. A botot görcsösen szorítva a lándzsa mellett termett, s lerázta róla a halat.
- Ma házhoz jön a vacsora!
* Egy percnek kellett eltelnie, mire a részeg vámpír előtt egy kecskéhez hasonlatos fej bukott ki a vízből. Azt nem sokára egy nedves, vagy öt méter magas test követte. A furcsa lény pont úgy nézett ki, mintha egy hétköznapi kos fejét biggyesztették volna rá egy nyálkás, uszóhártyás ember testére. Kövér volt rettentő módon, mégis elemi erőről tanúskodott az a rettenetes zuhany, melyet mozdulatával okozott. Szarvára vastagon tekerve pihent a horog, s a zsineg mindenhol körbetekerve fogta azt.
- Kecskehal?
- Ez nem hal, ez egy szörny.
- Ez egy bálna.
- Ez nem bálna... Futás már...
* A lény közelebb hajolt hozzájuk, s érthetetlen, karcos hangon ordibálva csapkodta a szarvát, mintha a zsineget nehezményezné. Mindezt persze csak a lándzsa értette, a lány nem, s mást nem is vélt felfedezni benne, mint egy megvadult cet mérgeskedését. Tétován méregette a lándzsa súlypontját.
- Mondtam, hogy bálna!
- ROHANJ MÁR KURVA KÖLKE!
* Most már késő volt a logika nyelvén beszélni, a vámpír szempillantás alatt válla fölé emelte a rettenetesen súlyos fegyvert, s testének minden lendületével lökte ki azt, pont mintha csak egy legendás tengerész lett volna, aki megpillantotta a hírhedt fehér bestiát, melyet egész életében kergetett. Repül a nehéz fém, ki tudja hol áll meg...A hegy, egészen a kecske rettenetes szemében landolt, s egy pillanat alatt átütötte annak koponyáját. A Fomor fülsüketítően ordibált fel, majd süppedve esett előre a part saras földjére, akkorát dübbenve, hogy a lány azonnal elvesztette egyébként is csekély egyensúlyérzékét, s hanyatt vágódott, mint az Alföld. Diadalittasan ugrott fel, s táncolt gyerekes módon a bestia teteméhez, kirántva belőle a még mindig visítva ordító lándzsát.
- Tavi Bálna...Hmmm
- NE merészeld...
- Elég nagy fogás...
- Meg ne próbáld... Bajban leszel...
* A lándzsát elhajítva bukdácsolva kezdett rohanásba az úgy száz méterre kikötött lova felé... Ekkora fogás biztos megér egy jelentős jutalmat.


Másnap furcsa pletykák kezdtek el terjengeni a közelben arról, hogy valamelyik idióta alak hidegvérrel leszigonyozta a Crystaldeep tó jámbor urát, egy Fomort, s hogy 3 megtermett legény kellett ahhoz, hogy kidobják ezt az acsarkodó alakot, ki dühöngve követelte jutalmát.

Egy horgászverseny. Már akkor is a fejemet vakaram mikor Mika megmutatta a hirdetést hát még most. Nem igazán szerettem volna időt pazarolni egy ilyen rendezvényre, és ezt megmondtam neki is. Az elkomoruló arcán azonban nem az ő szomorúságát, hanem saját ostobaságomat láttam. Megváltoztam. Annakidején sosem hagytam volna ki egy jó mulatságot, vagy szórakozást, imádtam vele lenni, és mindenféle bolondságokat művelni. Gyerekkorában az összes vásárra és mulatságra elvittem, a nyakamban himbálózva úgy hordoztam körbe őt, akár egy hercegnőt. Vajon ennyire megváltoztam volna ?
Végül, úgy döntöttem eljövünk, és megpróbáljuk jól érezni magunkat. Már túl régóta vándorlunk a világban pihenés nélkül. Már túl régóta nem vagyunk apa, és lánya. Ahogy idejöttünk máris kiszúrtam a legjobb helyet. Egy nagy rönk tövében telepedtünk le, egy szétterített pokrócon pedig kényelmesen elfeküdtünk. Felfelé bámultunk, a felhőket vizsgáltuk, találgatván hogy melyik mire hasonlíthat.
- Nézd, az olyan akár egy ló ! - mutattam felfelé - Így felém állnak a lábai, a feje pedig a tó irányába mutat. - magyaráztam mit is kellene nézni.
- Emez pedig úgy néz ki mint egy cicus feje ! - osztotta meg a felfedezését velem is - Így vannak az apró bolyhos fülei, lejjebb a két szeme és az a másik kis felhő pedig a szája. - mutogatott az ég felé ő is.
- Ha emezt megfigyeled, ez pedig olyan akár egy tünde. Oldalról, így ahogyan a fülei látszanak ! - folytattam elmutogatva a tünde hosszúkás füleit.
- Ez pedig tudod mire hasonlít ? Egy rókára ! - ujjongott fel, ám mielőtt elmagyarázhatta volna, mindkettőnknek egyszerre kordult meg a gyomra. Felkacagtunk, igazán mélyen, és őszintén, még a könnyem is kocsordult. Vajon mikor nevettem így utoljára ? Ilyen önfeledten, igazul ?
Felültem és előkészítettem az ebédet, ami többféle süteményből, és ritka saját készítésű teámból állt össze. Még itt a faluban sikerült összedobnom, néhányet még el is adtam, vitték akár a cukrot. Előpakoltam mindent ami kellett, apró fatányérokon ínycsiklandó, finom sütemények, fapoharainkban pedig hűsítő almás tea, mindenünk megvolt amire csak szükségünk lehett volna. Neki is láttunk a falatozásnak, kellemesen elbeszélgetve az időt, csak egyszerűen jól éreztük magunkat. A horgászbotom mozdulatlanul hevert még mindig a tartójában, igazából nem is bántam hogy nem fogtam még semmit. Amiért jöttem az csupán pillanatnyi, elmúló boldogság volt, s úgy érzem, ezt meg is kaptam. Egy ilyen világban ahol halállal, fájdalommal és más, sötét dolgokkal van körülvéve az ember, el is feledkezik arról hogy ő valójában boldog akar lenni. Mindféle vágyálmokat kerget, s sokat szenved hogy elérje ezeket, mert elhiszi, hogy valójában ettől lessz boldog. Én megtaláltam a pillanatnyi békét, a boldogságot az életemben, s úgy érzem ezzel az örömmel semmilyen fajta hatalom nem ér fel. Vajon Mika tanította meg számomra ennek a jelentését ?
Ekkor mintha csak ezt várta volna, megrándult a pecabot és én azonnal két kézzel markoltam rá. Erős rántásokkal próbált elszakadni, engednem is kellett neki, féltve a zsineget, majd nekiálltam kifárásztani.
- Hé te ördögfióka, nem tudod kivel kezdtél ! - kiáltottam a vízbe - Mika tűrd fel a ruhám ujját ! - szóltam magam mögé szememmel végig a vizet figyelve. A bot újra megrándult, oly erősenm hogy kis híján a vízbe estem. Kissé oldalazva pár lépést tettem, majd teljes erőmből a húzásnak feszültem. Ficánkolt is az ebadta, majdnem elszabadult volna mikor hagytam kissé, hadd menjem. Mika hátulról átkulcsolt erősen húzni kezdett, ahogy én is a halat, így ám nem jutottunk dűlőre vele. A hal csak nem akart engedni. Egy elfet láttam a fák között megbújni, és odakiáltottam neki.
- Te ! Hé te, igen te ! Segíts már húzni ! - szóltam oda, mire amaz megriadt kissé, és megpróbált szinte egyé válni vele. Fiatalforma, volt nem tippeletem többnek tizenhét évesnél. Ekkor mintegy válaszul a hal még jobban berántott, már már majdnem a vízbe estünk. Azért sem adtam magam újra, teljes erőből húzni kezdtem, éreztem hogy Mika még annyira húz engem. Legalább három méterrel húztuk kijjebb mire újra erőre kapott. Most már beránt a vízbe semmi kétség. Ahogyan megindult, úgy húzott el minket is, ám váratlan segítségünk érkezett, az ismeretlen elf a fa mögül. Immáron hárman húztuk.
- Nos, mindent bele, húúúzzzzdddd ! - kiáltottam, majd mindhárman minden erőmnkből húzni kezdtük. Immáron újjra elhúztuk a halat, de úgy tűnt, minnél több erőt adunk bele annál több kell bele. Amaz újfent olyan erővel rántott meg mindket hogy ezúttal már csak egy hajszál választott el a víztől. Sietve körbelestem hogy akadna-e valaki a közelben, és egy nagydarab fickót pillantottam meg.
- Hé, kapjad már el a végét kérlek, gyorsan mert beránt minket ! - kiáltottam rá, és úgy tűnt hallgat a jó szóra. Szinte rögvest a sor végén termett és hosszú kezeivel megmarkolta az elf leányt.
- Egy, két, há, és húúúúúúzzzzdddd ! - üvöltötte öblös hangján. Immáron már tényleg közel jártunk hozzá hogy kifogjuk. Már a farka vége látszott is, jó nagy darab hal volt ez. Hosszra legalább négy métert becsültem. Ám ahogy kilátszott már úszott is vissza olyan erővel, hogy a csizmám bizony már a vízben csattant. Ahogy körülnéztem láttam hogy nézők sereglettek körénk, többen is biztató szavakkal, és ujjongással támogattak minden centi haladásért. Ekkor érkeztek oda a falusi kölykök is.
- Srácok irány a sor vége, ha kihúzom, a fél falunak sütök valami finomat ! - kiabáltam már szinte teljesen átszellemülten. Kifogom ezt a dögöt, ha addig élek is ! Már egész sor kígyózott mögöttünk, a gyerekek mellé beállt néhány néző is, mindannyian húztuk. Egyre jobban látszott hogy a csipet csapatunk győzni fog. Ekkor valami váratlan dolog történt, a hal megadtam magát. Mind hátrazuhantunk ahogyan a hal szinte felrepült a levegőben. Úgy négy méter hosszú és széles volt, fehér és vörös színekkel tarkítva. Egy pillanatra eltakarta előttem a napot, láttam ahogy pikkelyein megcsillan a napfény. Csupán egy pillanatra gyönyörködhettem a látványban ugyanis valami egészen félelmetes dologra jöttem rá. Az repülési ívét, a sebességét, és a távolságot figyelembe véve egyenesen felém repült ez a hatalmas, alighanem egy mázsát is nyomó hal egyenesen rám fog zuhanni. Még egy pillantást vetettem oldalra ahol Mika ragyogó arcát láttam, majd egy csapásra elúszott minden.
Mikor felébredtem, már Mika ölében feküdtem. Felnéztem mire ő szelíden megsimogatta az arcomat, körülöttünk pedig néhány másik horgász áradozott a prédánkról. Mint az kiderült a hal volt a tó egyik szörnyetege, és legritkább példánya. Az a legenda járta róla, hogy csak a tiszta szívű embereknek mutatja meg magát, és kifogójára pedig nagy szerencsét hoz majd. Hát a szerencse hamar utolért, hiszen a zsűri a mi prédánkat szavazta meg első helyezettnek, így még egy díjat is besöpörhettünk. A legjobb dolog ebben a napban viszont egyértelmű volt számomra. Ha az utam során elvesztem azt aki igazán vagyok, talán nem kéne útra kelnem. Néha valóban azt hiszem nem én neveltem fel Mikát, hanem ő engem. A kellemesen, békében eltöltöltött napok vele, az önfeledt boldogság érzése...a hovatartozás érzete, a szeret csodája. Ehhez képest a legnagyobb hatalom, és a legerősebb mágia is csupán jelentéktelen porszem számomra...

Viszont ezután halálra dolgoztam magam a konyhában, hiszen ígéretemhez hűen az én süteményeimet ették az esti mulatságon. Meg az én dalaimat énekelték, s az én zenémre perdültek táncra...jó néha önfeledten múlatni az időt az emberekkel.

Itt a tavasz, s a városőrség  a lankadatlan munkája miatt  kis plusz eltávozást engedélyezett neki, hogy pihenje a kemény munka fáradalmait. Nem könnyű rendet tartani egy nagy városban, ahol mindig történik valami. Az egyes fajok olykor megelégelik a másikat, s ellenük fordulnak, mert betelt a pohár, vagy csak egyszerűen valami régi sérelem áll mögötte, vagy esetleg egy rossz emlék. Az ő munkáját leginkább egyetlen egy nőszemély szabotálja, vagyis jobban mondva nehezíti meg: Blythe. Amióta találkozott ezzel a megátalkodott teremtéssel, így a jelentései meghosszabbodtak és kiegészültek igazán nevetséges, vagy sajnálható résszel. A sötét tünde segédje, mindig rosszaságon töri a fejét, egy csepp nyugalma sincs tőle. Fél szemmel rajta kell tartania a szemét, mikor együtt vannak. De mikor éppenséggel személye nélkül bolyong Hellenburgban, akkor olyan történetek sülnek ki belőle, mint a elveszettem a cipőmet a kovácsnál, ezért felforgattam az egész helyet miatta. Vagy éppenséggel a péknél megláttam azokat a finom süteményeket, de nem tudtam, hogy olyan drágák, s majd Tyrwel fizeti ki az összeget. De mint minden nő, inkább az igényes ruhák és ékszerek megszállottja. Hogy lehet ezt kibírni? Nehezen, de talán ettől edződik meg a férfi lénye.
- Meleg van, nem állnánk meg pihenni? – szólt Blythe a városőrség egyik gyöngyszemének, hiszen egy ideje megvetette a lábát.
- Hamarosan ott leszünk szóval nem kell aggódnod. – Hangzott a válasz, de a sötét tündén látszik, hogy ez a tény cseppet sem enyhítette a szenvedését, ami leginkább a nappali időszaknak köszönhető.
- Egy órája is ezt mondtad! – fakadt ki teljesen jogosan a nő, mert Tyrwel füllentett egyet, csak azért, hogy ne a semmi közepén álljanak meg.
- Tudom, de hosszú az út. – Blythe erre a férfi hátát ökölbe szorítva, nem erősen, de megütötte.
- Valld be, hogy jó szórakozol vergődésemen! Noh ki vele! – mondta ki a szavakat a szépen öltözött, gyengéd nem képviselője. Két perc sem telt el, mikor szabad szemmel megpillantották a Crystaldeepnek elnevezett pompás tavat. A nő szava elakadt a szépségén, aztán a tőle megszokható szavakat lehetett hallani.
- Gyönyörű! Érdemes volt eljönni. Ugye megveszed az egészet nekem? – hangjában reménység, vágyakozás és vidámság csengett. A férfi cserébe a szokásos hallgatást választotta, mert akármit mond társának attól lehetőleg még inkább lázba tudott jönni. Megérkeztek a partra, amikor látták, hogy nem csak ők lesznek itt. Számos más férfiak és nők voltak a parton, hogy a saját felszerelésükkel a legkülönlegesebb halat fogják ki.  Az ex-őrző a lovát hagyta legelészni, hiszen tudta jól róla, hogy gazdája nélkül nem vándorol el. Egymáshoz nőttek, azonban eme édes kapcsolatba Blythe lénye furakodott be. Mikor a felszereléseiket elővették, s minden horgászathoz való felszerelés a kezük ügyében volt, akkor a volt kapitány rangú bedobta a csalit a vízbe. Mellette ott kuporgott a nő, de látszott rajta, hogy a ruházata miatt és a nappal miatt levert, s nem jó kedvű.
- Melegem van! Nem bírom ki! Mikor jönnek azok a halak? – tette fel ezt a fontos kérdést a férfinek, aki csendesen üldögélt a parton, s minden további nélkül előre nézett ahol a csalija elsüllyedt. A sötét tündének viszont ez a helyzet cseppet sem kellemes, annak ellenére, hogy két szép fa árnyékában voltak. Egy darabig bírt csak azon a helyen maradni a társa, azután viszont felállt és a következőt jelentette ki.
- Mentem, majd kiabálj, ha kellenék. Különben tartozol egy hát masszázzsal, s behajtom rajtad, ugye tudod? – ejtette ki eme szavakat, aztán Tyrwel már csak azt nézhette egy darabig, hogy a nő gyors léptekkel távozik. Előre félt, hogy megzavarja valamelyik horgászt, s legjobban ő issza meg a levét. Mindenesetre őrült annak, hogy lefoglalta magát Blythe, mert addig sem szenved mellette. Csendes percek következtek, ami boldogsággal töltötte el. A nő nyomán viszont elgondolkozott az ellentétes nemről. Az első órában pár rendes halat fogott, azonban annyira kicsik voltak, hogy visszadobta őket. Fél órával azután megérkezett hozzá a tünde nő, s kezében egy szép minőségi horgászbottal.
- Azt honnan szerezted? – kérdezett rá érdeklődve Tyrwel, amire a nő nem habozott kielégíteni a kíváncsiságát.
- Kölcsön kértem.
Bólintott egyet a férfi, mert semmi kedve volt vájkálni tovább. Kikapcsolódásra vágyott, s nem állandó feszültségre. Idő közben melléjük költözött egy fiatal horgász. Sokáig békésnek tűnt a helyzet, míg a kormos társa ügyetlensége nyomán bele nem akadt szegény fiatal szájába a horog, mire az csak fülsüketítően felkiáltott.
- Segítség! Meg akarnak ölni! Áhh! – talpra ugrott az ex-őrző, egyrészt a társának jelezte, hogy ne húzza tovább; míg második lépésként odalépett a pórul járthoz, hogy kiügyeskedte a szájából a beleakadt fémet.
- Köszönöm Uram, tartsa távol az orgyilkosnőjét  – mondta panaszosan, míg a másik féltől csak egy felhorkanásra futotta, ami sértettségét mutatta.
- Ha akarod, akkor még egyszer kifoglak kölyök. – jöttek ki belőle eme szavak, a maga női praktikájával átjárt hangnemében. A pont az i-n meg egyenesen az lehetett, hogy a maga gonosz vigyorát mellékelte. Gyorsan szedelőzködött a fiatal, majd távolabb vert tábort. Visszaállt a rend, azonban nem túlságosan sokáig. Egy nagydarab szakállas férfi feldúlt arccal, szinte őrjöngve kereste saját tulajdonát Még mielőtt odaért volna hozzájuk, akkor Blythe így szól Tyrhez.
- Cseréljünk botot – a tünde mit sem sejtett a kialakuló helyzetből, így tehát beleegyezett minden további nélkül. Az alak már távolról kiszúrta saját felszerelését,  
- Te füvet legelő! –  dörmögött mély hangján, mint egy kifejlett apamedve. Odatekintett, mert elég bárdolatlan kifejezés. Mikor megpillantotta a nála két fejjel magasabb, majd nála szélesebb barbárra hajazó illetőt; akkor átellenben a gonoszan vigyorgó sötét tündére tekintett. Ráadásul a következő szót formálta meg gyönyörű ajkaival:” hát masszázs”. A volt kapitány felsóhajtott, majd végül a hozzá közel érkező szerzetre összpontosított.
- Van valami gondja velem? – tette fel a hűvös hangnemében az alaknak, aki erre meg sem torpant.
- Lopod a horgász dolgaim? Neked nincs sajátod? – Tyrwel egész egyszerűen egyik kezét feltartotta, hogy álljon már kicsit le. Amaz aztán ránézett a sötét tündén, aki tartotta az ex-őrző botját. Felszabadultan mosolygott, mint aki rögtön máris jobban érzi magát.  Azonban mindenkit meglepve az alak botját hirtelen megrántotta valami, ami szerencsére nem veszett oda a tünde reflexének hála. Erősnek, s nagynak ígérkezett.
- Héhéhé! Átadod, vagy leütlek! – dörmögött oda a nagy emberke.
- Rendben, átadom és tiéd lehet fogás is. – erre felcsillant a szeme az illetőnek. Közelebb lépdelt, aztán ráfogott a saját felszerelésére.
- Elengedheted! – rivallt rá, mint egy oroszlán, ami gyorsan teljesült. Tyrwelnek, azonban nem jut ki a jóból, mert Blythe szólal meg.
- Kapásom van. – miközben a nő a könnyebb  súlya miatt lassan megindult a tóba. Rögtön hátulról besegített az ex-kapitány, mire a nő a hirtelen érintkezéstől elpirult.  
- Te meg most mit csinálsz? – vonta felelősségre a férfit, akinek karjai átölelték.
- Segítek kifogni a halat. – érkezett a válasz, de a sötét tünde rögtön gonosz hangnem megjegyezte.
- Ez egyáltalán nem hasonlít a hát masszázshoz – elégedetlenkedett, azonban az a volt katona nem szólalt meg többet. A nagy alakkal egyszerre mozgott. Fél órás fárasztás után végül kifogtak egy két méter hosszú hatalmas halat, azonban a különlegesség benne, hogy három feje van. A környéken hallott már ezekről, s Ellén Trechendként ismeretesek. A nagy alak nem örült annyira, sőt véletlenségből még elszólja magát.
- A francba! Már megint egy ilyen! Életem során ez a harmadik, bár elég ízletes a húsa. – ezzel fogta magát, s a horgászbotjával meg a szerzeményével lelépett a tolvajoktól. Alig távozott, mikor Tyr szintén hasonlóban gondolkozott, azonban még volt pár keresetlen szava segédjéhez.
- Látom kölcsön kérted a felszerelést – Blythe csak mindentudóan vigyorgott, de nem válaszolt. Összeszedték a dolgaikat, aztán a nő megkapta a masszázsát. Utána nem maradt más, mint hazaindulni Hellenburgba.
Annyi élménnyel gazdagodhattak, hogy láttak egy Ellén Trechendet.

Horgászat.
Soha nem voltam valami jó benne.
Hogy miként vetődtem Crystaldeep felé? Egyszerű. Fel akartam keresni azt a falucskát, ahová visszavittem azt a kislányt, és... hát... eltévedtem? Ez talán nem a legjobb kifejezés, hisz könnyedén eltalálhattam volna, azonban valami újdonságra figyeltem fel.
Szép a környezet. Eddig nem is vettem észre, most viszont valamiért tetszik - kellemes felüdülés a város nyugalma után. Igaz, nem lesz a kedvencem, de néha nekem is jól jön a változatosság, sietni pedig nem sietek, így nyugodt szívvel kavarodtam el a fák közt. Aztán már a véletlen műve volt, hogy eltaláltam a valóban kristálytiszta tóhoz.
És pont egy versenyre értem ide. Na, ez aztán a különös. Nem tartott sokáig, míg találtam egy elfet, aki szemmel látható igyekezettel magyarázta el a dolgokat, és hiába, rögtön felkeltette az érdeklődésem.
Esélytelen, hogy megnyerjem a díjat. Pont ezért érdekel annyira.

-Szóval ezerötszáz váltó, azt mondod? Az nem is kevés pénz. És mekkora az a legnagyobb hal, amit túl kell szárnyalni?
-Ekkora. - tárja szét a termetes férfi mindkét karját. - Üdvözöllek, hölgyem! Te is a versenyre jöttél?
Kíváncsian fordulok oda, amerre az elf beszél, hogy lássam az érkezőt. És meglepődöm.
- Derűs napot! Nos, igen. - szólal meg a hang, amit már hallottam. Tudom is, hogy hol. - Jó látni egy régi ismerőst.
Nem tudom elrejteni, a válaszadás előtt egy pillanatig elidőzöm Alicia fülein a tekintetemmel.
Elf lenne? Ez... különös. Miért hittem mindvégig embernek? Úgy látszik, nem én vagyok az egyetlen, aki eltitkol néhány dolgot.
Csakhogy én jobb vagyok benne.
-Nocsak, Alicia! - viszonzom a mosolyt. - Igen, elég régen találkoztunk már. Nem is tudtam, hogy szeretsz horgászni. - nézek rá ferdén.
Milyen különös véletlen. Valóban csak a verseny miatt jött volna?
- Horgászni? Ugyan - legyint, mintha mellékes lenne ez az egész. - A horgászat nem illik hozzám, de a pénzért megéri kipróbálni. És te?
-Én? Mint a szabadság vándora, s a kalandok keresője, minden izgalomra lecsapok! - lépek hátra egyet, karjaim színpadiasan felemelem, és tekintetemben kalandvágy csillan meg...
...majd tűnik is el ugyanolyan gyorsan. Egész jó szórakozás csak pár pillanatra eljátszani egy jellemet.
-Igazából véletlenül vetődtem ide, és felfigyeltem a sok ittlévőre. Nem vagyok gyakorlott halász, nem is a jutalomért csinálom, egyszerűen csak szórakozni akarok.
Néha azért mondhatok igazat is, na.
Alicia csak bólint a szavaimra. Nem is értékeli a mutatványom? Ejnye, ejnye.
- Ha már úgyse a jutalomért csinálod... - ennyit mond nekem, majd az elfhez (bocsánat: a másik elfhez) fordul. - ...Lehet párban is indulni?
-Persze, de a jutalmat nem kapjátok meg kétszer.
Azért figyelemreméltó, hogy lecsap a kihasználásomra. Ahogy megtudta, hogy engem nem érdekel a pénz, rögtön csapatot akar alakítani. Ha felezni akarnék, nem is biztos, hogy belemenne.
Ha így halad, a végén még büszke leszek rá... kiváló helyzetfelismerő képesség.
-Megfelel. - vágok közbe, mielőtt Alicia reagálhatna. Kérdés, hogy bárki mással hajlandó lennék-e együtt dolgozni, de ez az előbbi meggyőzött. - Hisz ha egyikünk sem profi benne, közösen majd csak kitalálunk valamit, nem? - nevetek vidáman.
Nem kerüli el a figyelmem a halász arcára kiülő lenézés.
- Hát hogyne. Múltkor is megoldottuk - válaszolja, majd a megtermett férfira néz.  - Csónakot lehet erre a jeles alkalomra igyenesen bérelni?
-Azt lehet, de horgászfelszerelést csak pénzért. Azt a legtöbben úgyis hoznak magukkal. - vajon milyen minőségű lehet az, amit ők adnak? Lényegtelen, egy próbát megér.
-És mennyiért adod kölcsön a két legjobb botot, amit a rendelkezésünkre bocsáthatsz?
-Hmm... fejenként százötven váltó. De ha tönkreteszitek, ki fogjátok fizetni! - válaszolja némi gondolkodás után.
-Persze, persze. - látszik, hogy oda se figyelek arra, amit mond, miközben előveszek egy erszényt, és leszámolok neki háromszázat.
Ha már szórakozunk, csináljuk jól.

- Mire is vadászunk pontosan? - kérdezi Alicia, és a horgászbotra bámul. Már a csónakban ülünk, én evezek befelé, a felszerelést is megkaptuk. Mi tagadás, tényleg jó minőségűek. - Na meg hogyan...?
-Jó kérdés. - vonom meg a vállam. - Hisz csak halat kell fognunk, nem igaz? Az meg úgy-ahogy megy. A többi már a szerencsén múlik... meg majd imádkozom. - vigyorgok a nőre, de a szavaim komolyan hangzanak... mintha nem lenne egyértelmű, hogy csak szórakozom.
- Imádkozol? - látszik, hogy szinte nevet, de aztán hagyja a témát, és legyint. - Tudod egyáltalán használni ezt a kacatot?
-Persze! - bólintok magabiztosan. Én ne tudnám? - Egyszer olvastam róla, szóval biztos menni fog. - legalább ebben nem hazudom. Mentségemre legyen szólva, hogy az a könyv nagyon részletesen leírt minden tudnivalót.
Meghúzom az evezőket, hogy haladjunk a tó közepe felé. Ott csak könnyebb lesz fogni valamit, még ha nem is valószínű, hogy a díjat megkapjuk... egy ekkora halat még gyakorlott horgászok is csak nehezen fognak ki.
Na meg szerencsével. De jut-e nekünk abból?
- Legfeljebb kiszakítod vele a gatyádat - forgatja meg a lány a szemeit, és ügyetlenül a vízbe veti a horgot. - Á, bedobni már tudom.
-Ügyes vagy! - kiáltok fel elismerőn, Alicia arcáról pedig sugárzik a büszkeség. - De nem lenne jobb, ha a csalit is felraknád a horogra? - emelem fel a vödröt, amiben a kukacok vannak. Mi tagadás, anélkül körülményes halat fogni.
- Csali...? - nem, nem tetszik neki, tisztán érződik. - Minek az?
Na vajon minek?
-Nyugodj meg, felrakom én... - forgatom a szemeim, aztán nem tudom visszatartani a nevetést. - De anélkül nehezen fog horogra akadni a zsákmány.
- De... Nem az, hogy fel kell rakni... - húzza vissza a horgot, s ez egész szép mozdulat lenne, ha az orsót használná, nem magát a zsinórt fogná meg. - Hogy rakod rá? Masnit kötsz, vagy mi?
Majdnem.
Feladom, és lerakom az evezőket. A haladás ráér.
-Várj... - veszem ki a lány kezéből a horgászbotot,, és elkezdem szakszerűen feltekerni a zsinórt. - Így talán könnyebb. És a horogra általában feltűzni szokták a csalit. - gondosan eljátszom a tanítóhoz illő komoly hangnemet, de változatlanul vigyorgok.
- Ja, hogy ez erre jó? - micsoda felfedezés. - Szerencsétlen állat... Talán előbb vérzik el, minthogy vízbe fúljon, vagy... Előbb eszi meg egy hal?
Hjaj.
-Ezek halottak, Alicia. - nézek a kukacos vödörre jelzésképp, majd ahogy befejeztem a feltekerést, visszaadom a botot. - És szerintem majd akkor dobd be a horgot, ha a tó közepére érünk.
- Halottak... ? - nos, ha valakinek elmesélném, hogy a lány belenyúl a vödörbe, és megbökdösi a csalikat bizonyosságul, akkor pofánröhögne... pedig tényleg így van. - Kegyetlenség - karba teszi a kezét, de hamar elfogadja a botot. - Rendben
Itt szakad ki belőlem az első reményvesztett sóhaj. Mit vétettem, Uram?
-Mondja ezt egy nekromanta? - kérdezem ferde tekintettel, majd lemondóan mosolyogvan újra felveszem az evezőket.
- Egy nekromanta, igen - furán komoly a hangja. Szokatlan. - Akármilyen hihetetlen, nem szívlelem a halált.
Megértőn bólintok. Mindenkinek meglehet a saját különcsége; ha én egy tolvaj pap vagyok, miért ne kerülhetné egy nekromanta a halált? Nem ismerem a céljait, a történetét, hogy miért lett hullamágus...
...bár, mi tagadás, kíváncsi vagyok rá.
De valahogy úgy érzem, ennek nem most van itt az ideje.

-Nos? Feltegyem neked a csalit, vagy elboldogulsz?
Végre beértünk Crystaldeep közepére, legalábbis közel ahhoz. Az evezőpárost a horgászbotomra cserélem, közben pedig kíváncsian várom a választ.
- Nem, majd én felrakom - kapok egy fejrázást, majd egy lemondó sóhajt. Megnyugszom, hogy végre valamiben nem kell segítenem, és a kukac valóban a horgon köt ki.
Rákötve. Masnival.
Bólogatok, és minden erőmmel igyekszem komoly arcot vágni, de nem sikerül... kiül rám, hogy ez igencsak megütött.
Aztán a gyakorlat győzelmet arat a meglepettség felett.
-Alicia, így le fog csúszni. Nem tűzöd fel? - egy jóságos apa hanglejtése szól belőlem a tanáccsal, bár valószínű, hogy a lány tapasztalatlanságát semmivel nem tudom ellensúlyozni.
- De miért...? - próbálok keresni valami épkézláb választ, de szerencsére folytatja. - De, feltűzöm... - egy halk motyogást követően óvatosan megteszi. - Így már jó?
Elmegy. Viszont figyelemreméltó ez az unott hang.
-Mert a kukac csúszós, és a csomó is könnyen kibomlik a vízben. - a jóságos atya épp most magyarázza el ezredszer a rosszalkodó kislánynak, hogy nem, ezt nem szabad. - Egyébként igen, tökéletes, most már bedobhatod.
Jó, a tökéletes túlzás, de ez legyen a legkisebb baj.
Elhúzott szájjal dobja bele a vízbe a csalit, közben pedig én is előkészítem az eszközt. Ahogy az én horgom is csobban a vízben, elégedetten nézem pár másodpercig, majd megszólalok.
-Így hogy akartál egyedül indulni a horgászversenyen? - igazából nincs konkrét célom a kérdéssel, csupán az időt akarom elütni.
Síri csend. Vállvonás, mikor pedig a tekintetét keresem, a vízre néz. Így már teljesen egyértelmű.
- Hát... Tudod... Kitapasztaltam volna.
Még egyértelműbb.
-Óh, értem. - bólintok, mint aki valóban érti. - Igaz, a kezdők szerencséje biztosan segíteni fog. De mindig olyan versenyeket választasz, amikhez nem értesz? - húzom össze a szemeim.
- Nos, tudod... - köszörüli meg a torkát. - Nem, nem kifejezetten. Mikor van amúgy kapás? Sokat kell ilyenkor várni?
Ilyen ügyes tématereléssel még nem találkoztam. Kérdően oldalra hajtom a fejem, aztán feladom, és tudomásul veszem, hogy nem kapok normális választ.
-Változó, nem tudom, mennyi hal van Crystaldeepben. De ha lejjebb engeded a zsinórt, akkor nagyobb az esélye, hogy hamarabb sikerülni fog. - pillantok a tekerőre. - A mélyben könnyebben felfigyelnek a csalira a halak.
Apró bólintás.
- Ó, igen? - nem is a visszakérdezéssel van baj, hanem azzal, hogy az ellenkező irányba tekeri az orsót.- Valahogy így? - érdeklődik, de mire szólhatnék, a horog már elő is bukkan.
A csali nélkül.
- Hát ez? - pislog a lány.
-Majdnem! Csak a másik irányba kellene tekerned, úgy talán sikerül. - olyan vidáman szólalok meg, mint egy mester, aki elismeri a tanítványa sikerét.
- Öhm... Ahha... Értem. Deee... - mutat rá az üres horogra, majd felém fordul.. - Nincs rajta semmi. A masni biztos nem lett volna jobb?
Elgondolkodva emelem az államhoz a kezem. Ezen már csak szórakozni lehet, szörnyülködni nem.
-Hmmm... talán az segítene, ha jobban rátűznéd. Úgy nem csúszna le, és a halak sem tudnák könnyen lelopni onnan.
Egy ideig csak a fanyarú arcot kapom válaszként.
- Szegények - lenyelem azt, amit szívesen mondanék erre, és csak figyelem, ahogy kivesz egy újabb kukacot, majd nézi. - Nem tudom megcsinálni.
Mi az értelme az életnek? Miért létezünk valójában?
-Az állatokat is megeszed, nem? Ezek halottak, Alicia. Várj... - muszáj segítenem. Óvatosan leteszem a botom, és kiveszek egy csalit. - Most lehetőleg ne nagyon rángasd... - nyúlok a horogért, és feltűzöm rá a kukacot, ügyelve, hogy legalább a horog közepéig csússzon. Mi tagadás, nem szeretném elveszteni az egyik szemem.
Szerencsére nem kell ilyesmitől tartanom.
- Megeszem, de az... - hiába várom a folytatást. Megértőn bólogatok, pedig valójában minden van bennem, csak megértés nincs. Ismét erősen kell tartanom magam, hogy fel ne nevessek az idióta vigyorra, de végül sikerrel járok.
Visszaülök, és újra megragadom a horgászbotom.
-Na, akkor dobd be még egyszer!
Sikerül. Csoda.
-Ez az! - mondom vidáman. - Látod, ha az úszó rángani kezd, lesüllyed, akkor van kapás. - beszéd közben mutogatok is; direkt rájátszom a tanítói stílusra, látszik, hogy jól szórakozom.
A keserű arckifejezés láttán megtörik az igyekezetem, és felnevetek.
- Ne nevess - szinte kisgyerekként durcáskodik, mire váltom a jellemet: hirtelen udvarias, sőt: megszeppent leszek.
-Ezer bocsánat, hölgyem! - de erre már csak egy fejrázást kapok.

Egész gyorsan telik az idő; nagyjából öt perc múlva már hallom is, hogy Alicia horgára akadt valami. Na nem az úszó táncából, csak a lány reakciója... fogalmazzunk úgy, heves.
- Most... Most... Valami... - nekem nem gond, értem, mit akar, de a felélénkülés ellenére nem csinál semmit.
Nem is baj, hisz én itt vagyok a nagy horgásztapasztalatommal.
-Húzd meg enyhén a botot, és kezdd el feltekerni a zsinórt! - meglepően nyugodt a hangom, valamiért nem izgulok. Mennyi az esélye annak, hogy valóban nagy halat fogjunk? Kevés.
Alicia összerezzen, és engedelmeskedik. Élvezet látni a küzdelmét, ahogy próbálja húzni, majd ránt egyet, s a zsákmány végre a csónakban köt ki.
Hát, ezzel se nyerjük meg a díjat. Másfél arasz az egész.
- Pedig... Olyan közel volt. - érezni a reményvesztett keserűséget a szavaiban, pedig nincs oka rá... ő legalább fogott valamit. És ha jól sejtem...
-Ez igen! - hangom elismerően cseng, majd elvigyorodom. És mindez nem tettetés.. - Csalinak tökéletes lesz. Elvégre egy kartávolságnál nagyobb hal könnyebben rákap egy ekkora csalira, nem igaz?
Már ha egyáltalán ráharap valaminkre.
- Cs-csalinak? - a szörnyülködő tekintetből ítélve nem kifejezetten tetszik Aliciának az ötlet. - Rá akarod tűzni? - hát, másképp nehezen menne. Egy halra nem könnyű csomót kötni. - Jól van, csinálhatod! - takarja el a szemeit.
-Hogy én? Miért nem te? - játszom az értetlent, persze ez már csak színtiszta szórakozás. Egyértelmű, hogy én fogom megtenni.
- Mert én nem... Mert az én kezemből kicsúszna!
Zseniális érv. Felsóhajtok, majd megfogom a halat, és a horoggal együtt a csónak széléhez csapom a fejét.
-Csak hogy meghaljon. - adok egy rövid magyarázatot, majd némi üggyel-bajjal kiakasztom belőle a horgot (a kukac már leszakadt róla), és előveszek a felszerelésből egy nagyobbat. Miután kicseréltem őket, a nagyobbra feltűzöm a halat az oldalánál fogva... nos, az igazat megvallva tényleg csúszik, nehezebb, mint a kukac volt. De sikerül.
-Mielőtt barbárnak néznél, most csinálok ilyet először.
- Nem nézlek barbárnak, ezt a sportot viszont igen.
-Mondjak valamit? Egyetértünk. - néha én is lehetek őszinte, nem? Visszaadom a zsinór végét a lánynak, aki undorodó arccal elveszi azt, és a bot egy rántásával ismét a vízben landol a hal. Ezúttal csaliként.
- Azért kár érte... Lehetett volna nagyobb is.
-Lesz, ha szerencsénk van.
Nem lenne jó ötlet elmondani neki, hogy nem fűzök sok reményt ehhez az egészhez.

Jobbnak látom csendben maradni egy ideig, és ez a lánynak is megfelel. Két fertályóra, ha eltelhet, aztán végre történik valami.
A rándulást érzem meg először, aztán Alicia szavait hallom meg.
- Öhm... Astonien... Ez talán most nem egy kishal lesz - néz rám, mint az utolsó reménysugárra.
Veszettül táncol az úszó, és még a bot is meghajlik. Jobbnak látom tényleg letenni a sajátom, és odamenni a bal oldalára.
-Tartsd erősen. Az orsót nem tudod tekerni? Ha nem, akkor még ne erőltesd. - nyugodt, összeszedett a hangom. Még nem nyúlok bele, hagyom, hogy ő fárassza azt a... valamit.
Csak a bot el ne törjön.
- Őőőő... - kis szünet, amíg próbálkozik. - Nem jön.
-Akkor egyelőre várj kicsit. Szólj, ha erősödik a húzás.
Mennyi idő telik el így? Néhány másodpercnél biztos nem több, de ez most valahogy többnek tűnik. Aztán jön a jelzés.
- Erősödik.
Remek.
-Tekerd le kicsit a zsinórt, de ne túlzottan. - épphogy teljesíteni tudja remegve, mikor megrándul a bot. Szerencsére figyelek, így oda tudok kapni jobb kézzel, és ketten megtartjuk. Eddig jó.
-Milyen pokolfajzat akadt erre a horogra? - kérdezem inkább magamtól.
- Kiváló kérdés. - Alicia igyekszik megtámaszkodni a csónakban, ami billegni, alig észrevehetően haladni kezd.
Aztán lenyugszik minden. Az úszó ugyan nem látszik, de ettől eltekintve nyugodt a víz.
- És... És most?
-Most várunk egy kicsit. A zsinór enged? - nézek az orsóra.
- Talán... - teker rajta egy keveset, azonban hirtelen meglazul, és egy sötét folt jelenik meg a vízben.
Nagy.
Nagyon nagy.
Aztán előbukkan.
-Ez meg...? - kérdezem elhűlve. Egyszerre hal és ember, de inkább szörnyetegnek mondanám. Nem láttam ilyet, sőt, nem is hallottam ilyenről. Soha.

A cukiság képe:

- Te is... Te is valami zöldet láttál? - hallom Alicia hangját, miközben erőlködik, hogy tartsa a botot.
Valamit. Ez a legjobb szó rá.
-Azt hiszem... - furcsán bizonytalan a hangom, közben igyekszem segíteni Aliciának. - Mindenesetre még nem találkoztam ilyennel.
- Akkor már ketten vagyunk. - válaszolja fanyarul.
Milyen kedélyes beszélgetés ez, miközben épp egy szörny akadt a horgunkra... de ez így nem mehet tovább. Ezt a valamit nem fogjuk ki nyers erővel.
-Alicia. Van távolsági támadásod? - kérdezem komoly hangon, és bal kézzel előveszem a Bibliám.
- I-igen, idézzem is? - nem nézek oda, de hallom, hogy keresi a mágusbotját.
-Ha ki akarjuk fogni, akkor szükség lesz rá. - tartom még erősebben a horgászbotot, hogy a lány varázsolhasson. - Ez inkább harc lesz, mint horgászat, már ha jól láttam azt az izét.
Harc. És semmiképpen sem könnyű.
- Rendben.
Hallom a hátam mögötti fura zajokat, s mikor egy pillanatra odanézek, meglátom a két, íjjal felszerelt csontvázat. Nos... azt hiszem, jobban kell vigyáznom a nekromantákkal, mint hittem. Nem tudom elrejteni az elismerő pillantást; egyáltalán nem illik egy átlagos paphoz, de mikor voltam én átlagos?
-Húzd meg jobban! - mondom teljesen értelmetlenül. Most majd meglátjuk, tényleg olyan jó minőségű-e ez a felszerelés. - Fel kell csalnunk a felszínre. - bal kézzel kinyitom a szent könyvet, a Rosariust a csónakba ejtem, és felkészülök.
- Csak jöjjön már felszínre! - mindketten nekifeszülünk, és hamarosan meg is jelenik a gyorsan növekvő sötét folt. Szinte kiveti magát a vízből, így teljes pompájában (?) láthatjuk.
Nekem azonban nincs időm gyönyörködni.
Sacra Lux.
Arany fénysugár csap a bestiába, s szinte ezzel egyidőben két nyílvessző is eltalálja: egy a közepén, egy viszont alig. Hármas sebzés, szép, de mennyit fog érni?
- Nem tudom, egy ilyen nagy testen mennyit fog érni a lassító méreg...
Én kérek elnézést. Nem szóltam.
A szörny újra elmerül, és sajnos beigazolódni látszik a félelmem: feldühödött a sérülésektől. Most viszont oldalra húzza a csónakot, így elfordulunk - a húzása erősebb, mint eddig.
Alicia halkan szitkozódik, én pedig felkészülök.
Szerencsénk van, újra meglátjuk a foltot, amit ezúttal vérfolt előz meg. Ismét kibukkan a hal... vagyis ember... vagyis...
...vagyis nem tudom. De nem is érdekel.
Sacra Lux. A nekromanta lényei se tétlenkednek, s ezúttal mind a két vessző lényeges pontot talál el... helyes, nagyon helyes. A lény félig üvöltve, félig sivítva lebukik, vagyis le akar - de ennyire nem adom könnyen a menekülést, akkor sem, ha csak pillanatnyi.
Sacra Lux Alig van időm, mégis eltalálom, mire megrándul; a vérfolt egyre nő a felszínen.
A szörny mintha veszítene az erejéből, de én is lihegek. Kezdek kifáradni; szokatlan, hogy háromszor egymás után használom a szent fényt.
-Húzd! - ismét értelmetlen szólnom, de legalább a lendületet megadom vele.
- Húzom én, húzom! - kapok egy ingerült választ, majd mindketten nekiveselkedünk a horgászbotnak. Tényleg jó minőségű lehet, ha eddig kibírta.
Közeledik.
Sacra Lux! Bár még egyhüvelykkel a víz alatt van, hat a fény, újabb fájdalmakat okozva ezzel a szerencsétlennek... aki viszont utolsó erejével megindul lefelé.
Túl hirtelen.
Túl gyorsan.
Hiába kapok a lány után, elkések, és a vízben köt ki; az egyetlen szerencséje, hogy elengedi a horgászbotot, különben a szörny a mélybe is lehúzná.
Igaz, így se sokkal jobb a helyzet. Egy sebesült, dühös szörnyeteggel együtt van a vízben... s ez a szörnyeteg már fel is jön a felszínre.
-Alicia! - kiáltok, ledobom a padlózatra a Szentírást, és előveszem a buzogányt. Nem érdekel, hogy öngyilkos kísérlet, valamit muszáj csinálnom; a mágikus energiám kezd elfogyni, távolsági fegyverem nincs, az íjászok nem elég gyorsak, így ez az egyetlen, amit tehetek.
Lehet, hogy meg fogok halni, de valamiért nem érdekel. Ha nem teszem meg, a lány minden bizonnyal meghal.
De... ez engem miért is érdekel...?
Elhessegetem ezt a gondolatot, és a vízbe vetem magam.
Igyekszem úgy kiszámolni, hogy oda érkezzek, ahol a lassan haladó bestia épp lesz. Jobb kezem ujjaival megszorítom a fegyverem markolatát, és zuhanás közben csapok a feje felé.
Semmi méltóságteljes nincs az esésemben, sőt, ha vizet fogok érni, talán még nevetséges is leszek. Nem érdekel. Egy hosszú pillanatig a vizenyős szemekbe nézek az érkezés előtt, majd...
Reccs.
Megcsináltam.
A vérfolt bámulatosan hirtelen nő, s a berepedt koponyájú szörnyeteg egy utolsó hörgéssel sodródik hátrafelé.
Győztünk.

Mi tagadás, kis híján elnevetem magam Alicia büszke tartásán.
- Én fogtam! - természetesen nem zavar, hisz egyrészt úgyis csak a kalandot kerestem, másrészt...
...a viszonzatlan szívesség nagyobb erő, mint bárki is gondolná.
-Hogyne, a hölgyé az érdem, én csak... besegítettem. - szelíden mosolygok. Az a markáns alak, akitől kérdezgettem, hitetlenkedve csóválja a fejét.
De a jutalmat megkaptuk, az a lényeg. És még csak nem is zaklatnak minket, mert mindenki a lénnyel van elfoglalva... Iku Turso, vagy hogy mondták.
A dicséretre kihúzza magát, aztán komolyabban szólal meg.
- Mellesleg köszönöm. Nem akarok nyálasnak tűnni, de őszintén: ha nem lettél volna, én már rég ennek a dögnek a gyomrában lennék.
-Jó szórakozás volt, bőven megérte. - vigyorgok, és a halászra nézek. ­ Megfelelő állapotban vannak a horgászbotok? - kelletlenül bólint, majd pár gratuláció után el is megy.
Jól van. Legalább nem tartott fel minket sokáig.
- Legalább ez megvolt - majd közelebb lép, és halkabban kezd beszélni. - Szerintem nem sok híja volt, hogy elszakadjon.
Már épp felelnék, de nem tudok: a kezében tartott zsákból, amiben a jutalom van, pénzérméket vesz elő.
Először százötven váltót.
- Ezt a kölcsönzésért.
Aztán még hatszázat.
- Ezt pedig a segítségért.
Ez így nagyon szép, de mi van, ha mégsem?
-És ha nem fogadom el? Mondom, hogy csak a szórakozásért csináltam... egyébként is, annyit lopok a Fővárosból, amennyit akarok, megnyugodhatsz.  - hajtom oldalra a fejem.
Nem arról van szó, hogy nem vettem ki a részem ebből.
Egyszerűen nem érdekel a pénz.
- Akkor a tolvaj fordítottjává válok, és belecsenem valamelyik zsebedbe - pillantok meg egy mosolyt a lány arcán. - De valamit csak kérsz ezért. Annyira nem volt egyszerű ez a feladat, hogy üres kezekkel akarj hazamenni.
-Nem szoktam kihasználatlanul hagyni a szívességeket, nem kell félned. - nézek rá ártatlanul, mire elégedetlenül megrázza a fejét. - Fogunk még találkozni, ne félj. Ó, és... pocsék tolvaj lennél. - vigyorodom el ismét.
- Hé! - kezdene ellenkezni, aztán feladja, és lemondóan felsóhajt.- Jó, igazad van - finoman elmosolyodik újból.
-Na látod! - mondom vidáman, aztán kedélyesen elvigyorodom. - Akkor? Itt átmenetileg elválnak útjaink?
- El - bólint. - Aztán nehogy később kérd számon rajtam ezt az értéket, mivel már holnap elverem valahol az összeset!
Nem hinném. Nem olyannak nézem, aki a keményen megszerzett pénzt egy nap alatt herdálja el.
-Akkor hát... jó kalandozást, Alicia! Még találkozunk! - intek búcsút, amit a lány viszonoz, és megfordulok.
Az első dolgom eltűnni egy sikátorban, ha van rá lehetőségem.
Engem csak akkor láthat bárki is, ha én azt akarom.

Végre jó közérzettel járhat az elfek között. Nem bámulják meg, nem érződik a lenézés, amit felé tanúsítanak, csak mert átokérintett. Hála nyakékjének most tökéletesen be tud illeszkedni a tündék közé, nyugodtan járhat-kelhet köztük egészen addig, míg a nap az égen van. Felszerelése egyre csak bővül, hasznosabbnál hasznosabb tárgyak kerülnek birtokába, amik elégedettséggel töltik el. Leemelt csuklyával közlekedik, arca élénk színű, szemei tisztán, kéken csillognak - teljes értékű tündeként viselkedhet.
Crystaldeephez mégis mi más vezethette volna őt, mint a pénz szaga? Semmi másért nem vállalt volna horgászatot, elvégre analfabéta hozzá. Sosem próbálta, sosem olvasott róla semmit, még csak hallani sem igazán, tehát esélytelen, hogy bármit is megnyerjen. Mindenesetre próba szerencse, amíg nem tesz semmit, addig biztosan nem nyer semmit, így hát eljött. A hely forgalmas a verseny miatt, a levegőt szinte megtöltik a nagyravágyó gondolatok, olyan erősen élnek az itteniekben. Talán még egy kicsit Aliciára is ragad ebből most, hogy elengedheti magát, elvégre fajára, és így tényleges kilétére úgyse jönnek így rá.
- Szóval ezerötszáz váltó, azt mondod? Az nem is kevés pénz. És mekkora az a legnagyobb hal, amit túl kell szárnyalni? - hallatszódik kicsit odébbről egy ismerős hang, és ahogy megfordul, az alkat ugyancsak ismerősnek tűnik. Megenged magának egy halvány mosolyt, és odasétál - remélhetőleg tényleg jó a megérzése, és nem egy idegenhez csapódik oda.
- Ekkora. - tárja szét a termetes férfi mindkét karját. - Üdvözöllek, hölgyem! Te is a versenyre jöttél? - érdeklődik azonnal, az érdeklődő pedig kíváncsian fordul Alicia felé, a nő pedig nem csalódik: valóban egy már látott arcot pillant meg.
- Derűs napot! - köszönti eképpen a férfit. - Nos, igen. - Tekintete a válaszadást követően Astonienre terelődik egy pillanatra. - Jó látni egy régi ismerőst - szól így a férfira mosolyogva.
- Nocsak, Alicia! - viszonzza a gesztust. - Igen, elég régen találkoztunk már. Nem is tudtam, hogy szeretsz horgászni - néz rá ferdén. Hát... Igazat megvallva nem tudja, mivel még sose csinált ilyet.
- Horgászni? Ugyan - legyint egyet. - A horgászat nem illik hozzám, de a pénzért megéri kipróbálni. És te?
Nos, igen, ez egy jó kérdés. Astonient nem úgy ismerte meg, mint egy csónakban üldögélő egyént, aki kapásra vár. Bár... Biztosan ezt csinálja, csak nem egy csónakban, hanem mondjuk pár puccos házban - ez valahogy jobban passzol hozzá.
- Én? Mint a szabadság vándora, s a kalandok keresője, minden izgalomra lecsapok! - lép hátra egyet, karjait színpadiasan felemeli, és tekintetében egy pillanatra kalandvágy csillan. Alicia nem bírja megállni a játékos szemforgatást erre. Jellemző, hogy már megint ugrál a különféle személyiségek között, és mondhatná bárki, hogy megszokhatta volna, de annyi időt azért nem töltöttek el ahhoz. Egyáltalán nem szokványos a számára, hogy egyszer így, egyszer meg úgy viselkedjen valaki, és ez okot adna a gyanakvásra, a korábbiak miatt azonban inkább tűnik egy igazi játéknak, amiből nem lehet kimaradni.
- Igazából véletlenül vetődtem ide, és felfigyeltem a sok ittlévőre. Nem vagyok gyakorlott halász, nem is a jutalomért csinálom, egyszerűen csak szórakozni akarok.
Szóval nem a jutalomért? Ám legyen, akkor ezt ki is használja, de még mielőtt lelkesen odafordulna ahhoz a személyhez, akitől érdeklődhet, Astonien válaszára is reagál: szórakozottan bólint egyet.
- Ha már úgyse a jutalomért csinálod... - fordul ekkor az idegen személyhez, aki igazgat. - ... Lehet párban is indulni?
- Persze, de a jutalmat nem kapjátok meg kétszer.
Ez valahogy egyértelmű volt, hiszen mégiscsak együtt lennének egy csónakban, együtt fogják kifogni azokat a halakat - már ha több lesz -, és vélhetően együtt fogják elbukni azt a rengeteg váltót, mert hát Astonien se tud többet erről a foglalkozásról, már ahogy a szavaiból következtethet.
- Megfelel. - vág közbe a pap, mielőtt Alicia reagálhatna. - Hisz ha egyikünk sem profi benne, közösen majd csak kitalálunk valamit, nem? - nevet fel vidáman.
Nem reagál informátoruk mellékes megjegyzésére, valamint lenéző arckifejezésére, csupán ismerősére tekint ismét játékosan.
- Hát hogyne. Múltkor is megoldottuk.
Következő szavait aztán eligazítójuk felé intézi:
- Csónakot lehet erre a jeles alkalomra ingyenesen bérelni?
- Azt lehet, de horgászfelszerelést csak pénzért. Azt a legtöbben úgyis hoznak magukkal.
Egy kissé elhúzza a száját, de végső soron teljesen jogos, hogy fizetniük kell érte. Elvégre mégiscsak olyanok jönnek ide, akik profik, akik tényleg egy igazi küzdelmet akarnak a legmagasabb rangért, nem pedig azok, akiknek abszolút nincs tapasztalatuk benne. Akik meg járatosak ebben, azok nyilvánvalóan elhozzák saját felszerelésüket, amivel a legvalószínűbbé tehetik a győzelmet.
- És mennyiért adod kölcsön a két legjobb botot, amit a rendelkezésünkre bocsáthatsz? - érdeklődik Astonien.
- Hmm... fejenként százötven váltó. De ha tönkreteszitek, ki fogjátok fizetni! - válaszolja némi gondolkodás után.
- Persze, persze. - reagál, de tökéletesen érzékelhető, hogy egyáltalán nem figyel a másikra, csupán előveszi erszényét, majd leszámolja azt a bizonyos pénzösszeget kettejüknek. Ez igazán úriemberhez illő dolog, és Alicia erre a gondolatra pedig képtelennek találja elrejteni mosolyát.


- Mire is vadászunk pontosan? - érdeklődik a csónakban ülve, és úgy nézegeti a horgászbotot, mintha sose látott volna még olyat. Aki így gondolja, teljesen jól teszi: Alicia soha életében nem fogott kezében ilyen különös tárgyat. Furcsán is fogja, tekintete is furcsálló, így egyértelmű lehet bárki számára, hogy fogalma sincsen, miként kell ezt az eszközt bevetni halak ellen.
- Na meg hogyan...? - teszi hozzá némileg halkabban.
- Jó kérdés. Hisz csak halat kell fognunk, nem igaz? - Csak halat. Igen, csak halat, és akinek ez nem nagy megpróbáltatás, nos... Annak csak gratulálni tud ügyességén és tehetségén, itt viszont sokkal komolyabb a felállás: egyiküknek sincs tapasztalata ebben. És még így mondja, hogy csak halat?! - Az meg úgy-ahogy megy. - Kinek mi megy. Neki, Aliciának biztos nem fog menni. - A többi már a szerencsén múlik... meg majd imádkozom - vigyorog.
- Imádkozol? - legyint egyet kis híján nevetve. Ezt ő sem gondolhatja komolyan, hiszen egy tolvaj, aki imádkozik? Ne vicceljen.
Végül sóhajtva megrázza a fejét.
- Tudod egyáltalán használni ezt a kacatot? - kérdezi, utalva a botra.
- Persze! - bólint magabiztosan, de a nő valami mást sejt a háttérben. - Egyszer olvastam róla, szóval biztos menni fog.
Alicia szemforgatással díjazza ezt a választ. Pontosan erre számítot! Gyakorlatban semmit sem tud az egészről, hát mi másra is gondolhatott volna? Már előre látja, micsoda siralmas eredményt fognak elérni, de nem baj, fő a szórakozás - legalábbis ezzel nyugtatja magát.
Astonien meghúzza az evezőket, hogy közelebb legyenek a tó közepe felé. Hiszen... Csak ott lehet jó fogást szerezni, nem?
- Legfeljebb kiszakítod vele a gatyádat - rángatja meg a botot, és az egyik lendülettel a zsinór a kis fémmel elrepül a vízbe. - Á, bedobni már tudom.
- Ügyes vagy! - kiált fel elismerőn. És erre most mit mondjon? Hogy tudja? Az azért túlzás lenne, de büszkélkedő vonások még kiülnek arcára.
- De nem lenne jobb, ha a csalit is felraknád a horogra? - emeli fel a vödröt, amiben a kukacok vannak, és ekkor fagy arcára a vigyor.
- Csali...? - Érezhetően nem ragadtatja el az ötlet. - Minek az?
Valóban nem tudja a csali funkcióját. Minek kéne szerencsétlen csúszó dögöket a vízbe dobálniuk? Mennyivel könnyíti meg a horgászatot egy ilyen kis elhanyagolható tényező, vagyis lény?
- Nyugodj meg, felrakom én... - forgatja meg ezúttal ő a szemeit, majd elneveti magát. - De anélkül nehezen fog horogra akadni a zsákmány.
Nehezen? Ugyan miért? Csak pislogni tud, de nem teszi ezt túl sűrűn, csak annyira, amennyi kell ahhoz, hogy ne száradjon ki a szeme.
- De... Nem az, hogy fel kell rakni... - kezdi el visszahúzni a zsinórt, de nem az orsót használva. - Hogy rakod rá? Masnit kötsz, vagy mi?
A kérdés hallatán Astonien lerakja az evezőket. Szinte érzi, hogy valami butaságot kérdezett, és nyilvánvaló, hogy egy tapasztalt horgász azonnal a vízbe ugrott volna. Még szerencse, hogy a férfi nem az.
- Várj... - veszi ki a nő kezéből az eszközt, és elkezdi feltekerni a zsinórt az arra alkalmas szerkentyűvel. - Így talán könnyebb. És a horogra általában feltűzni szokták a csalit. - Hangja komolynak, tanítónak érezhető, de a vigyora változatlan.
- Ja, hogy ez erre jó? - Elképed. - Szerencsétlen állat... Talán előbb vérzik el, minthogy vízbe fúljon, vagy... Előbb eszi meg egy hal? - morfondírozik megemelt kézzel, többször végigsimítva állán.
- Ezek halottak, Alicia - néz a kukacos vödörre, majd ahogy befejezi a feltekerést, visszaadja a botot a nekromantának, akit ez az új információ különösen megráz. - És szerintem majd akkor dobd be a horgot, ha a tó közepére érünk.
- Halottak... ? - kérdezi, és ismét belenéz a vödörbe. Belenyúl, meglökdösi a kukacokat, de azok nem reagálnak erre, és ez elkeseríti. - Kegyetlenség - teszi karba aztán a kezét rosszalló fejrázást követően, a botot pedig kisvártatva elfogadja.
- Rendben - bólint egy aprót. Még szerencse, hogy a várakozás értelmét tudja, és nem kérdez rá arra, hogy mégis minek tétlenül ücsörögni.
Reményvesztetten sóhajt.
- Mondja ezt egy nekromanta? - pillant rá ferdén, majd ismét mosolyra húzódik a szája, majd újra felveszi az evezőket, és megindulnak a csónakkal.
- Egy nekromanta, igen - válaszol komolyan a sötételf. - Akármilyen hihetetlen, nem szívlelem a halált - vonja meg a vállát, mintha ez mellékes lenne. Erre csak egy megértő bólintás a válasz.


Astonien saját horgászbotjához nyúl.
- Nos? Feltegyem neked a csalit, vagy elboldogulsz? - kérdezi kíváncsian, mire Alicia megrázza a fejét.
- Nem, majd én felrakom.
Belenyúl a vödörbe egy csaliért. A végénél fogva emeli meg, egy darabig nézi, lemondó sóhajtást követően pedig a horgot nézegeti eltűnődve. Pillanatokon belül van fönn a csali az apró fémdarabon - masniban. Esze ágában sincs feltűzni szerencsétlen állatot, legyen halott vagy élő. Akkor is kegyetlenség, még ha a hullájáról is van szó.
Astonien csak bólint, csodálkozó arckifejezését a szöszmötölés miatt a tünde nem veszi észre. Mégiscsak jól kell felkötni a csalit, nem?
- Alicia, így le fog csúszni. Nem tűzöd fel? - hallatszódik a férfi kérdése, majd vet egy pillantást saját botjára. Talán attól tart, hogy arra is masnit rak?
- De miért...? - értetlenkedik, majd erőtlenül előreejti fejét és vállait. - De, feltűzöm... - motyogja halkan, azzal kikötözi szerencsétlen csúszómászót, aztán óvatos mozdulattal meg is teszi az emlegetett cselekedetet nem túl nagy lelkesedéssel. - Így már jó? - érdeklődik kissé unottan.
- Mert a kukac csúszós, és a csomó is könnyen kibomlik a vízben. - Hangja akár egy jóságos atyáé, aki a jó és rossz cselekedetek közti különbséget próbálja elmagyarázni mérhetetlen türelemmel. Borzasztó. - Egyébként igen, tökéletes, most már bedobhatod - fog meg ő is egy kukacot, és némi ügyetlenkedéssel feltűzi a horogra.
A nő elhúzza a száját, megrántja párszor a botot, a sokadikra pedig a horog is elrepül, nem csak lengedezik a levegőben, végül belepottyan a vízbe, aztán elsüllyed a csalival együtt, a pap pedig megcsinálja ugyanezt a mozdulatsort.
- Így hogy akartál egyedül indulni a horgászversenyen?
Ez egy meglepően kínos kérdés. Tulajdonképpen mit is akart ennyi tudással elérni? Bizonyára még ő maga sem tudja, és pillanatokra kínos csendbe burkólózva üldögél a csónakban. Szinte érzi, ahogy lefolyik halántékán pár izzadságcsepp, de ez csak képzeletének szüleménye - igazából semmi sincs. Vállai kissé felhúzódnak, és óvatosan sandít Astonienre. Ha találkozik tekintetük, azonnal elkapja sajátját, és keresi azt a pontot, ahol a csalija elsüllyedt a vízben. Valamiért túlságosan kínos a másik szemeibe nézni, teljesen bolondnak érzi magát, valamint nem is akar válaszolni a kérdésre. Van egy olyan érzése, hogy ez úgyse kerülhető el, mivel a tolvaj van olyan gonosz, hogy később ismét felhozza ezt a témát.
- Hát... Tudod... Kitapasztaltam volna - mondja a végére magabiztosan, pedig egyáltalán nem az.
- Óh, értem - bólint, és igyekszik Alicia szemébe nézni, de ez nem igazán sikerül. - Igaz, a kezdők szerencséje biztosan segíteni fog. De mindig olyan versenyeket választasz, amikhez nem értesz? - húzza össze szemeit, a szituáció pedig még kínosabbá válik ettől. A tünde azonnal összehúzódik, még talán egy roppanást is könnyedén oda lehetne képzelni - mintha eltört volna a gerince ettől.
- Nos, tudod... - Torokköszörülés. - Nem, nem kifejezetten. Mikor van amúgy kapás? Sokat kell ilyenkor várni? - tereli a szót másra, reménykedve a sikerben, de nem sokat vár el ettől a gyenge próbálkozástól. Biztos benne, hogy Astonien számára is egyértelmű, hogy nem kifejezetten feszegetné tovább ezt a témát.
A férfi kíváncsian hajtja oldalra fejét, aztán hagyja is a beszélgetés ezen fonalát elveszni. Ez azért elég megnyugtató, ezt a nekromantának be kell vallania, de így sikeresen más irányt vehet a társalgás. Nem kicsit nyugszik meg ettől.
- Változó, nem tudom, mennyi hal van Crystaldeepben. De ha lejjebb engeded a zsinórt, akkor nagyobb az esélye, hogy hamarabb sikerülni fog - pillant a tekerőre. - A mélyben könnyebben felfigyelnek a csalira a halak.
- Ó, igen? - hangzik a kínos visszakérdezés egy bólintást követően, majd megragadja a kis szerkezetet, és elkezdi az egyik irányba tekerni, ami... Ami a rossz irány.
- Valahogy így? - érdeklődik, mire a horog előbukkan a víz mélyéről a felszínre, és Alicia jóvoltából még a magasba is emelkedik, a csali viszont nincs a fémen.
- Hát ez? - Csak pislogni tud. Mégis hová lett szerencsétlen állat?
- Majdnem! Csak a másik irányba kellene tekerned, úgy talán sikerül. - Astonien hangja továbbra is vidám. Mintha nem is tudna másképp beszélni, csak ilyen jókedvűen. Valaha volt egyáltalán szomorú?
- Öhm... Ahha... Értem – bólint bizonytalanul. - Deee... - mutat ekkor rá a horogra. - Nincs rajta semmi - fordul kérdőn Astonien felé. - A masni biztos nem lett volna jobb?
A férfi elgondolkodva emeli kezét állához, ahogy észreveszi egyetlen dolog hiányát.
- Hmmm... talán az segítene, ha jobban rátűznéd. Úgy nem csúszna le, és a halak sem tudnák könnyen lelopni onnan – ad aztán egy logikus magyarázatot, amit Alicia nem tud nagyon mire vélni. A halak is olyan tolvajok lennének, mint horgásztársa? Ennek nem sok értelmét látja, de kéne ezt egyáltalán értenie?
Fanyarul néz a vödörben lévő csalikra, aztán a horogra.
- Szegények - nyögi ki, aztán beletörődve a szörnyű sorsokba, elővesz egy újabb kukacot, méricskélni kezd, végül Astonien felé fordul. - Nem tudom megcsinálni.
- Az állatokat is megeszed, nem? Ezek halottak, Alicia – ismétli a korábban elhangzott mondatot. A nő nem tudja eldönteni, hogy most szégyellnie kell-e magát, vagy próbáljon érveket felhozni, és egyelőre nem is csinál semmit, csak Astonient figyeli.
- Várj... - óvatosan leteszi a botját, és kivesz egy csalit. - Most lehetőleg ne nagyon rángasd... - nyúl a horogért, és feltűzi rá a kukacot, ügyelve, hogy legalább a horog közepéig csússzon.
- Megeszem, de az... - próbál végül néhány érvvel előállni, viszont gondolkodóba esik, maga elé néz, megvakarja a fejét, és rá kell jönnie, hogy nincs semmi, amit mondhatna. Egy idétlen vigyor ül ki arcára, így néz Astonienre, és megvonja a vállát, jelezve felé is, hogy fogalma sincs, végül visszaveszi az eszközt.
A pap visszaül, és újra megfogja a horgászbotot.
­- Na, akkor dobd be még egyszer! - néz biztatóan Aliciára, aki erre csak lemondóan sóhajt egyet. Erősen koncentrálva rántja meg ismét az eszközt, a horog repül az új csalival együtt, majd egy apró csobbanást követően a fém lesüllyed. A tünde óvatos mozdulatokkal lejjebb tekeri, reménykedve egy nagyobb fogásban.
- Ez az! - mondja boldogan. - Látod, ha az úszó rángani kezd, lesüllyed, akkor van kapás - mutat a vízen lebegő tárgy felé. Teljesen egyértelmű, hogy jól szórakozik ezen, főleg talán azért, hogy a tanítót alakíthatja, a nő pedig normális esetben már talált volna valamit, amivel cukkolhatná. A jelenlegi helyzet azonban nem adja meg neki ezt a lehetőséget, hiszen itt vannak fontosabb céljai is, melyek bizonyára nem fognak megvalósulni, bármennyire is akarja.
Már-már keserűen néz Astonienre - Alicia még mindig csak azt a szerencsétlen kukacot sajnálja -, ezt követően aztán visszafordul a saját horga felé. Talán valamit mondani akart, aztán lemondott volna róla? Még az is lehet, mindenesetre ez a férfit már megnevetteti. Most örülnie kéne, hogy mulatságossá teszi a másik számára az időt? Nem kifejezetten van ínyére, hogy rajta nevetnek, valahogy nincs hozzászokva ehhez, a lenézéshez annál inkább. Persze mélyen azért jólesik neki is, hogy ő az, aki megnevettet valakit.
- Ne nevess - duzzog - legalábbis így lehet a leginkább jellemezni azt, amit most csinál.
- Ezer bocsánat, hölgyem! - mondja tettetett megszeppenéssel, és szívesen fordulna felé hiszis vonásokkal, ám inkább nem teszi. Ráadásként nem is fog neki megbocsátani, mert tudja jól, hogy a pap nem gondolja előbbi mondatát sem komolyan, így csak megrázza a fejét.
Mindössze pár perc telik el, mire az a kis valami a vízfelszínen megrezzen, és érzi, hogy valami gyengén húzza a botot, aminek hatására izgatottan fészkelődni kezd a csónakban.
- Most... Most... Valami... - dadogja, és hirtelen azt se tudja, mit kéne csinálnia, meg úgy mit kéne mondania. Azért reméli, hogy nem egy bedobott, rothadó csizmát fog a felszínre hozni…
- Húzd meg enyhén a botot, és kezdd el feltekerni a zsinórt! – kapja máris a parancsot, mire a holdcsókolt kissé összerezzen, és egy gyors bólintást követően teljesíti is a feladatot. Láthatóan nagyon küzd, igazi erőfeszítésébe kerül, hogy mindezt megtegye, közben egyre erősödnek a tünde arcán az örömteli és büszke vonások. Ahogy a horog közel került, már rant is egyet, hogy a hal elhagyja a vizet, ami a csónakban köt ki, viszont… Cseppet sem lenyűgöző a mérete. Igazán apró teremtmény ez, ami még a fél fogára sem lenne elég, így hamar lehervad arcáról a mosoly.
- Pedig... Olyan közel volt.
Valóban ezt érzi. Úgy gondolja, tényleg közel volt, tényleg egy hatalmas dolgot fogott volna ki, így nem is érti, miért ilyen pici lény van most itt. Tényleg ezért küzdött annyira?
- Ez igen! – bólint elégedetten egyet a férfi széles vigyorral arcán. - Csalinak tökéletes lesz. Elvégre egy kartávolságnál nagyobb hal könnyebben rákap egy ekkora csalira, nem igaz? – Mintha próbálna reményt adni Aliciának, viszont ez elég sovány vigasz a számára.
- Cs-csalinak? - emeli fel fejét elborzadva. - Rá akarod tűzni? - mutat rá a még vergődő halra, aztán mintha megszólalna benne valami, arckifejezése kisimul kissé, majd elfordul. - Jól van, csinálhatod! - takarja el szemeit. Bizony, a pénz erősebb a kegyelemnél.
- Hogy én? Miért nem te? - Szinte látja maga előtt az értetlen vonásokat, a felvont szemöldököt.
- Mert én nem... Mert az én kezemből kicsúszna! - változtatja meg közben a véleményét, már-már hadarva beszél. Jobb is, hogy az első próbálkozást félbehagyta, mert akkor biztos, hogy Astonien az ölébe dobná a halat, mondván, hogy tűzze fel ő azt a kis élőlényt.
A tolvaj felsóhajt, majd a horoggal együtt a csónak széléhez csapja a fejét. Ennek hallatán összerezzen – nem mer belegondolni, miféle látvány várja, ahogy elveszi kezeit szemei elől.
- Csak hogy meghaljon - ad egy rövid magyarázatot. Alicia hallja, ahogy matat valamit, de még mindig nem kukucskál ki ujjai közt. Marad inkább tudatlan.
- Mielőtt barbárnak néznél, most csinálok ilyet először.
- Nem nézlek barbárnak, ezt a sportot viszont igen – felel a tünde.
- Mondjak valamit? Egyetértünk - adja vissza a zsinór végét a nekromantának, és szerencsére pont ekkor pislant ki óvatosan két ujja között, aztán enyhén undorodó vonásokkal elveszi a felé nyújtott tárgyat. Kelletlenül megrántja a botot a lehető leghamarabb, hogy megszabaduljon a most kimúlt állattól, így a horog és a hal ismét elszáll, majd a vízbe pottyan.
- Azért kár érte... Lehetett volna nagyobb is… - mormogja.
- Lesz, ha szerencsénk van – mondja nyugtató hangon.


Fogalma sincsen, összesen mennyi idő telt el, annyit viszont biztosan állíthat, hogy roppant unalmas volt. Ültek végig, néha beszélgettek, de amúgy semmi különös nem történt, és ez a tétlenség kifejezetten zavarta. Egy kis rándulás sem történt a kishal óta, és ez egyre inkább arra ösztönzi, hogy Astonien helyett is beváltsa ígéretét: imádkozzon azért, hogy legalább egy apróságot kifogjon ismét. Már annak is borzasztóan örülne, csak lendüljenek már túl ezen.
Annyira leengedte figyelmét ez alatt az idő alatt, hogy amikor megrándul a bot, kis híján kicsúszik ujjai közül, egyesen be a vízbe. Hálát mormolhat az orra alatt, hogy reflexei jól működnek, és még időben rászorít az eszközre. Ami viszont feltűnik neki: ez nem olyan kicsi lesz, mint a korábbi. Ez valami nagyobb, és itt már tényleg érzékeli a különbséget, nem csak beképzeli magának. Vagy… Lehet, ilyen erősen hallucinál a siker utáni vágya miatt?
- Öhm... Astonien... Ez talán most nem egy kishal lesz - fordul felé segélykérőn, azonnal a másik tudtára adva, hogy itt valami történni fog, mire a férfi odafordul.
- Tartsd erősen. Az orsót nem tudod tekerni? Ha nem, akkor még ne erőltesd - teszi le a botot, és odamegy mellé, ami ebben a helyzetben biztonságérzettel tölti el. A halászat és horgászat, mint kiderült, elég bizonytalan hobbi a számára, így ha valaki van mellette, aki azért tapasztaltabb nála, már megnyugtatja.
- Őőőő... - ügyetlenkedve megfogja az orsót, megpróbálja tekerni, de az nem mozdul, így nemlegesen megrázza a fejét. - Nem jön – támasztja alá szavakkal is.
- Akkor egyelőre várj kicsit. Szólj, ha erősödik a húzás – figyeli feszülten a vizet, de egyelőre semmit sem tapasztalhat.
Aprót bólint, egész testében megfeszül, a másodpercek pedig kínosan lassan telnek, és most nem azért, mert unalmas lenne, sokkal inkább izgatottság lesz úrrá rajta. Vajon mi lehet ez? Astonien is sokkalta komolyabban kezeli ezt, mint a másikat, és le se tagadhatja, hogy kicsit aggódik amiatt, hogy elveszíti a fogást. Mert hát… Elveszítheti könnyedén, nem?
- Erősödik - mondja visszafojtva pár kínosan hosszú másodpercet követően.
- Tekerd le kicsit a zsinórt, de ne túlzottan – hangzik az utasítás, amelyet Alicia remegő tagokkal teljesít is. Retteg attól, hogy elrontja, így minden mozdulata a bizonytalanság és az óvatosság.
Hirtelen megrándul a bot, mire erősen rászorít, és Astonien is odakap jobbkezével, biztos ami biztos alapon.
- Milyen pokolfajzat akadt erre a horogra? - kérdezi inkább magától, közben még mindig tartja a botot. Némileg büszkeség tölti el a tündét, hogy ő kapta ezt a bestiát, azonban ez talán nem is olyan meglepő, elvégre az ő horgán volt az apró hal. Talán a sors megkegyelmez neki, és ha már pénzt akar, akkor meg is áldja őt ezen jeles alkalommal egy olyan hallal, amivel elnyerheti a fődíjat?
- Kiváló kérdés.
Igyekszik úgy helyezkedni, hogy valami megtartsa, lábát beakasztja a csónak ülőkéje alá. Lehet, hogy képzelődik, de mintha kicsit haladnának is, és ez nem kevés aggodalmat hoz magával. Nem akármilyen hal lehet, ha így elmozdítja a hajót…
A pap elengedi a botot, és az orsóhoz nyúl. Teker rajta egy hüvelyket, majd még egyet, aztán megakad. Alicia mindezt feszülten figyeli.
- És... És most? - érdeklődik, közben a vízre terelődik pillantása, annak felszínét fürkészi idegesen.
- Most várunk egy kicsit – mondja, és ez nem nyugtatja meg a nőt. - A zsinór enged? - néz rá a tekergetős részre.
- Talán... – hangzik a válasz bizonytalanul, és húz rajta egy keveset, a zsinór viszont egy kör után ismét megfeszül, ami a következő pillanatban, akármilyen meglepő is, meglazul, a vízben pedig egyre növekvő folt látszódik, míg elő nem bukkan egy lény. A tünde csak annyit tud felfogni belőle, hogy ronda, zöld és nagy, és hogy nem ilyet akart kifogni. Bár… Ezt legalább nem sajnálja, nem úgy, mint egy színes, bambán, mégis borzasztó aranyosan bámuló halat, amelyik tátog, mintha csókot kérne.
- Ez meg...? – Astonien annyira megdöbben, hogy még a kérdést sem tudja befejezni. Szerencsére hamar észbekap, így megragadja a botot, mert sokkal erősebbet rándul a csónak, mint eddig bármikor. Csak neki köszönhető, hogy a holdcsókolt is észhez tér, amúgy könnyedén kiesett volna a kezéből a megrökönyödés miatt a horgászeszköz. Erősen szorítja hát, igyekszik stabilan tartani, de azt hogy lehet ilyen brutális húzásnál?
- Te is... Te is valami zöldet láttál? - préseli ki a szavakat az erőfeszítések közepette.
- Azt hiszem... - hangja bizonytalan, közben igyekszik segíteni Aliciának a tartásban. - Mindenesetre még nem találkoztam ilyennel.
- Akkor már ketten vagyunk – jelennek meg fanyar vonások arcán, elméjében kavarognak a segélykérő gondolatok, pánikoló kérdések. Mégis mi a fenét fognak egy ekkora döggel kezdeni?! El fog szakadni a zsinór, előre látja!
- Alicia. Van távolsági támadásod? - kérdezi komoly hangon, majd bal kézzel előkaparja ruhája alól a Bibliát.
- I-igen, idézzem is? - vet egy pillantást Astonien felé, de azonnal fordul is vissza, közben vakon keresi botját, amit mindenhova magával hurcibál, ha már nekromanta. Kezdi kapisgálni, mire fog kelleni.
- Ha ki akarjuk fogni, akkor szükség lesz rá - tartja még erősebben a botot. Célja egyértelmű: hogy Alicia varázsolhasson.
- Ez inkább harc lesz, mint horgászat, már ha jól láttam azt az izét.
Ezen nincs mit szépíteni: bizonyára valóban az lesz. Egy egyszerű, álmosító horgászat váratlanul átcsapott egy igazi harchelyzetbe – ezt már nevezi! Mindazonáltal aggódik és részben fél is, hiszen vízen vannak, bármikor leránthatja őket a lény, bármikor belefulladhatnak a vízbe, nyelheti el őket a bestia. Nincs biztos talaj a lábuk alatt, és pontosan ez félelmének forrása.
- Rendben - ragadja meg botját, lazábban tartva a horgászfelszerelést. Maga előtt látja a pecsétet, koncentrál, és pillanatokon belül megjelenik a csónakban két csontváz, melyek kezében nem kard, hanem íj van, hátukon pedig egy-egy tegez, tele nyílvesszőkkel.
- Húzd meg jobban! – hangzik a parancs, mire Alicia két kézzel rámarkol az eszközre, teljes erejéből húzza, lábaival pedig annak támaszkodik, aminek csak tud. Megfeszül minden izma, és szinte begörcsöl ettől az összes.
- Fel kell csalnunk a felszínre – nyitja ki baljával a Bibliát, mire valami kiesik belőle. A nő nem szentel neki különösebb figyelmet, na meg bizonyára úgyse tudná, hogy az miféle kellék. Mindemellett nem is kérdezne rá, hiszen… Minek? Van most fontosabb dolguk is, és ha ezt túlélték, elfelejti, hogy egy kérdés felmerült ezen harc közben a fejében.
- Csak jöjjön már felszínre! - mondja alig érthetően, közben a csontvázak elővesznek egy-egy nyílvesszőt, amelyeket az ideghez illesztenek, felkészülve a lövésre. Újból megjelenik a folt a vízben, ami egyre csak nő és nő, és szinte kiugrik a felszínre a lény, egész nagy részen láthatóvá téve magát. Astonien Bibliáját nyújtja a bestia felé, mire egy aranyszín fénysugár csap le az égből – egyenesen a szörnybe. Alicia biztos benne, hogy ez a férfi egy képessége, így nem kezd el még ennél is jobban pánikolni. Különben is, arra sem ér most rá, hogy ezen morfondírozzon! Most az ő köre jön!
A csontvázak a következő pillanatban veszik célba a hatalmas dögöt, majd az ideg megfeszül, és a szolgál kilövik nyilaikat. Az egyik belefúródik a test közepébe, a másik csak éppen találja el a dögöt. Szerencséje van, mert a lény gyakorlatilag azonnal bukik ismét víz alá. Egyértelmű, hogy felhergelték ezzel a cselekedetükkel a zöldséget.
- Nem tudom, egy ilyen nagy testen mennyit fog érni a lassító méreg... - tűnődik, hangosan is kimondva gondolatait. Astonien az orsóhoz kap, amennyire csak tudja, feltekeri azt, végül a bothoz kap. A csónak ismét megindul, bár most nem előre, inkább mintha oldalra fordulna, és ez újabb rossz ómennek számít Alicia számára. Halkan, elfojtva szitkozódik, a csontvázak közben felkészülnek az újabb lövésre. A nő még mindig szorítja a felszerelést, görcsösen fogja azt az egy szál eszközt, amijük van, ami miatt sodródnak. Szeretné, ha még párszor feljönne ez a szörnyeteg, hadd lövessen bele még pár nyílvesszőt. Akármilyen furcsa is, ennek a bestiának az ereje felbosszantotta egy kissé. Dacolni akar vele.
A teremtmény ismét előbukkan, és még mielőtt előjönne, hogy újabb vesszőket kapjon, vérfolt jelzi helyét. Ahogy megpillanthatják zöld kobakját – feltéve, ha az a feje -, újabb aranysugár csap bele, és ennek hatására fájdalmas tör elő belőle, ami egyszerre sivítás és üvöltés. Ettől Aliciát kirázza a hideg, de nem tántorodik meg: kiadja a parancsot a lövésre, a csontvázak pedig teszik is a dolgukat. Mindkét nyíl érzékeny pontot talál, a sikerélmény erőrteljes hullámként éri a nőt.
A bestia újra víz alá bukik. A nekromanta még küldött volna belé másik két nyílvesszőt is, de sajnos erre már nem kerülhetett sor, azonban Astonien szerencsével jár – még pont elkapja egy újabb fénysugárral. A férfi liheg, zihál a fáradtságtól, és Alicia sem tehet mást – kifáradt és leizzadt az erőfeszítésektől.
- Húzd! - mondja, és igyekszik ő is beleadni mindent.
- Húzom én, húzom! - felel ingerülten, és nagy lendülettel veti bele magát ebbe ismét, mire lassan kipréselődik a levegő tüdejéből, így halkan nyöszörög, pár szitokszóval vegyítve ezt. Strapabíró egy dög, de méretéhez ilyen kitartás tartozik. Mit is várt?!
A bestia felemelkedik, ismét közeledik a csónak felé, mintha csak támadni akarna. A pap ekkor elengedi a botot, és újabb támadást intéz felé, a csontvázak még egy lövést adnak – amiből sajnos csak az egyik talál, a másik a vízbe kerül -, mire a szörny víz alá kényszerül, de olyan hirtelen, olyan gyorsan, amire a nekromanta nem tud reagálni. Egyedül fogja a botot, egyedül pedig erőtlen, súlya elenyésző ehhez a monstrumhoz képest, így egyértelmű a végkimenetel.
Az eddig támasztásra használt lábát csúnyán feldörzsöli a fa, ami ruhájának köszönhetően tompul, és ahogy érzi, hogy elhagyja a csónakot az akarata ellenére...
Döbbenten pillant hátra, hang nem hagyja el a száját, hiába van nyitva segélykiáltásra. Fogalma sincs, hogy mit kéne tennie: elengedni? Egyik kezét Astonien felé nyújtani? Szorosan fogni továbbra is a botot, még ha az öngyilkosság is? Elméjében megannyi hang felkiált, tanácsokat oszt, rengeteg ötlet támad, de egyiket sem hallja tisztán, egyiket sem tudja teljesíteni, végül reflexszerűen cselekszik: egyik kezével elengedia botot, hátranyújtja a karját, hátha a tolvajpap még vissza tudja húzni, de ennek nem látja túl sok esélyét. Lehet, elnyeli ez a bestia…?
A férfi azonnal reagál, Alicia után kap, de hiába, nem éri el. A tünde hangosan csobbanva esik bele a vízbe, ahol a sebesült szörnyeteg is van, a botot pedig elengedi. A mélyben megannyi áramlat van, mivel a dög felkavarta talán az egész tavat is, érzi az őt körülvevő buborékokat, melyek felfelé igyekszenek. Ő is ezt tenné, de pillanatokig nem találja, merre kéne úsznia. Kapálózni kezd, keresi a kiutat, hogy levegőhöz is jusson, mert megrökönyödése miatt gyakorlatilag az összes kiszökött tüdejéből. Őrülten csapkod, és szerencséjére nem hiába: először ujjai érik el a hullámzó vízfeszínt, majd feje is, így hangosan, mélyen vesz nagy levegőt. Ijedten forgolódik, hogy megtalálja a szörnyeteget, még úgy is, hogy tudja, nem lesz képes elszökni előle.
A következő pillanatban hangos reccsenést hall, a vér pedig vörösre festi a vizet.


A parton üldögélnek mindketten, törülköző pihen rajtuk. Alicia összehúzza magán, néha reszketnek vállai, ahogy a hideg még kirázza párszor – na meg az élmény. A víz még mindig csöpög belőle, hajából és ruháiból csavarni lehetne, megtöltve vödröket, és szentül hiszi, hogy ez nem túlzás.
A sötételf elégedetten vigyorog Astonienre.
- Én fogtam! – jelenti ki határozottan.
- Hogyne, a hölgyé az érdem, én csak... besegítettem – felel szelíd mosollyal arcán, a markáns elf, akitől a botokat is kölcsönözték, hitetlenkedve és fejcsóválva állgodál mellettük. Ezen valahogy a nő nem csodálkozik. Ő se hitte volna, hogy valaha ilyen méretes dögöt ki fog fogni, pláne az első kishal után nem. Jelenléte valahogy nem tudja őt zavarni, egyszerűen kihúzza magát pár pillanatra a válasz hallatán, aztán kissé összébb húzódik, ahogy komolyann témát akar felvezetni.
- Mellesleg köszönöm. Nem akarok nyálasnak tűnni, de őszintén: ha nem lettél volna, én már rég ennek a dögnek a gyomrában lennék - biccent az itteniek segítségével kihúzott zöld mocsadék felé.
- Jó szórakozás volt, bőven megérte - vigyorog, és az elfre néz. - Megfelelő állapotban vannak a horgászbotok? – érdeklődik Astonien, mire a kölcsönzőjük kelletlenül bólint egyet. Bizonyára nem túl elégedett a felállással, mégiscsak az ő eszközeit használták fel arra, hogy egy ilyen veszedelmet kifogjanak, és bármi történhetett volna: eltörik a bot, elszakad a zsinór…
- Legalább ez megvolt - vonja meg a vállát halvány mosollyal, aztán az elfre pillant, és amikor a férfi elmegy, kissé közelebb hajol a paphoz, és halkan megjegyzi: - Szerintem nem sok híja volt, hogy elszakadjon.
Még mielőtt bármit is szólhatna, elővesz a zsákocskából százötven váltót, majd Astonien kezébe nyomja.
- Ezt a kölcsönzésért.
Aztán még kétszáz váltót kerít elő.
- Ezt a segítségért.
Következő adag négyszáz váltó.
- Ezt pedig az életemért.
- És ha nem fogadom el? – hangzik a kérdés. - Mondom, hogy csak a szórakozásért csináltam... egyébként is, annyit lopok a Fővárosból, amennyit akarok, megnyugodhatsz - hajtja oldalra a fejét, úgy néz rá.
- Akkor a tolvaj fordítottjává válok, és belecsenem valamelyik zsebedbe - mosolyodik el. - De valamit csak kérsz ezért. Annyira nem volt egyszerű ez a feladat, hogy üres kezekkel akarj hazamenni.
Tényleg nem tudja elképzelni, hogy így távozzon. Legalább egy kis vigaszpénz nem ártana, legalábbis ő biztosan elfogadná a férfi helyében, bár… Valóban telelophatja magát azzal, amivel csak akarja, Alicia viszont nincs ebben a szerencsés helyzetben.
- Nem szoktam kihasználatlanul hagyni a szívességeket, nem kell félned - tekint a nőre ártatlanul, mire a nekromanta csak megrázza a fejét, mintha csak elégedetlenkedne. - Fogunk még találkozni, ne félj. – Ő? Félni attól, hogy nem találkoznak többet? Ugyan már, ha így lenne, nem nevezhetné magát Alicia Zharisnak.
- Ó, és... pocsék tolvaj lennél - vigyorodik el ismét.
- Hé! – Ezt mégis hogy gondolta? Nem lenne jó tolvaj?! Na megálljon csak! Viszont… Teljesen igaza van. Nincs érzéke sem ehhez, sem a horgászathoz, így mire fel kéne ezért megfizetnie?
Lemondóan felsóhajt.
- Jó, igazad van - jelenik meg egy finom mosoly arcán.
- Na látod! - mondja vidáman, aztán kedélyes vigyorba vált. - Akkor? Itt átmenetileg elválnak útjaink?
- El - bólint egyet. - Aztán nehogy később kérd számon rajtam ezt az értéket, mivel már holnap elverem valahol az összeset! - világosítja fel szórakozottan, ami egyértelművé teheti, hogy esze ágában sincs elkölteni mindet. Szüksége van erre a sok-sok váltóra, és hosszútávon akarja hasznát venni, nem pillanatokon belül elherdálni. Kelleni fog szállásra, élelemre, egyéb kiegészítőkre, na meg Voile időszakos etetésére. Tényleg, hol van az a lusta dög is?! Segíthetett volna legalább egy kicsit!
- Akkor hát... – rázza fel gondolataiból Astonien hangja. - … jó kalandozást, Alicia! Még találkozunk! - int búcsút, és megfordul. A tünde csak halványan mosolyog, int egyet búcsúzóul, aztán tekintete a körülötte sürgölődő-forgolódó népségre kerül. Jobban megragadják a figyelmét, mint egy távozó ismerős, na meg ha újra látják egymás képét, minek kéne azt bámulnia, ahogy épp elhagyja a helyszínt? Teljesen fölösleges.
A pénz meg persze nála maradt. Vajon miben mesterkedik ez a tolvaj?

Ho ho horgászok, gratulálok a sikeres fogásokhoz. Mindenkinek jár az 1500 váltó.