[Azonnali] Secret Santa 2022

Veronia népe!

Engem ért az a megtiszteltetés, hogy ebben az évben kiírhatom az azonnalit, amire talán mind vártunk titkon, de nem voltunk benne biztosan, meghirdetésre kerül-e?

Sajnos a való élethez kötődő elfoglaltságaink miatt csak viszonylag későn sikerült döntenünk a dolog felől és meg is valósítani, de mindenképpen fontosnak éreztük, szeretnénk, hogy ebből a tavalyelőtt elkezdett dologból akár egy kedves hagyomány lehessen.

Ezúttal, az idő szűke miatt is, némi módosítással fog zajlani az esemény:
1.) Azok tudnak részt venni, akik December 22-e éjfélig jelzik nekem privát üzenetben itt vagy discordon részvételi szándékukat.
2.) Lehet multikkal is jelentkezni!
3.) A határidő lejártával megkapja mindenki a karakternevet (multi esetén kettőt), akivel vagy akiről azután egy rövid kis irományt kell alkotnia. Tárgy kitalálására most nem kerül sor az idő szűke miatt, de ezt még chaten megvitathatjuk: nem leszünk semmi jó elrontója, ha ti bevállalnátok.
4.) Mivel ez egy különleges azonnali és nem áll sok idő a rendelkezésetekre, a minimum szószám ezúttal is csak 700 szó.
5.) A posztolás a tavaly regisztrált Secret Santa karakterrel fog történni, amihez mindenki megkapja a posztolás napján a logint.
6.) Ezután lesz lehetőség kitalálósdit játszani, a chaten leleplezni, ki melyik írást szerezte, ki kinek az angyalkája~ 
7.) Természetesen ezúttal is teljes diszkréciót várunk mindenkitől! Senki nem árulhatja el senkinek, kit húzott!

December 26 éjfélkor minden játékos megkapja a Secret Santa loginjét, amivel a posztokat kell majd beküldeni. Csupán azt tüntessétek fel az elején, kinek szánjátok az ajándékot, de ne írjátok meg, ki küldte, ez is a játék része!
December 27 12:00 - eddig kell mindenkinek posztolnia az írását/írásait
December 27 délutánján vagy este (ezt még megszavazzuk) pedig itt a chaten tartunk egy kitalálósdit, afféle leleplező-partit!

Kérdés, kérés esetén keressetek bátran!
Jó írást, jó készülődést kívánunk!

- Így hát a gonosz varázsló végre felfedte magát álcájából. Zontar, a veszedelmes! Hősünk nagyobb pácban volt, mint hitte.
Teljes beleéléssel integetek a fakereszttel, mintha az irányítaná a bábukat, a mérsékelt közönség pedig szemmel láthatóan élvezi az előadást. Több emberre (és bevételre) számítottam, hisz karácsony szent estéjén azt hittem, az emberek nem csak a szívüket, de az erszényüket is jobban megnyitják; de hiába merészkedtem be egy nagyobb városba, alig van valaki a főutcán. Vagy egy tucatnyi néző verbuválódott össze a pódiumnál, és bár ők jól szórakoznak, mégsem ezt vártam. Hát ezért vállaltam a kockázatot? Ezért gyűjtöttem annyi bábot, még tartalékot is, hogy biztos minden jól menjen? Ennyi pénzt akármelyik kis városban összeszednék, s még a lebukás kockázatával se kellene törődnöm. Na mindegy, befejezem, aztán eltűnök, mint a hellenburgi férfiak erkölcsei, amint meglátnak egy méretes tőgyekkel megáldott szajhát.
- De nem olyan fából faragták ám, ami kidől az első szellőcskétől! Felvette a kardját, és bátran Zontar felé fordult. "No lám, a csiga előbújt a házából!" - mozgattam a vaspáncékba öltöztetett csontvázat, mire páran vidáman felkurjantottak. Nem rossz ez, csak ne lennének ilyen kevesen...
És mi ez a zaj? Mintha egy kisebb sereg közeledne, olyan zsivajt hallok közeledni. Tán ádáz haderők szállják meg a várost, esetleg végeláthatatlan karaván érkezik éhező sáskarajként?
Egyik sem: ahogy közelebb érnek, egyre tisztábban hallom, ahogy vidám, német énekszó száll az égbe. S ekkor már a sokaságot is meglátom, élükön egy flancos öltözetbe bugyolált szentfazékkal, aki a jónépet vezeti.
Ó, hogy a hétrőfös doronggal megáldott hátasjószág vessen vágyakozó pillantásokat arra, aki ezt a karácsonyi menetet kitalálta! Nem elég, hogy alig van járókelő az utcákon (most már értem, miért), de ha így halad tovább, még a meglévő közönségemet... mit közönséget, engem is elsodornak!
- A hullagyalázó adja rátok az utolsó kenetet! - mormogom nem létező bajuszom alatt, de több eszem van annál, mintsem nyíltan méltatlankodjak. Jó képet vágok hát a dologhoz, márpedig a sokaság egyre közelebb és közelebb ér, mintha az lenne minden vágya, hogy hozzám hasonló szegény mutatványosokat kebelezzen be.
- Zontar se volt ám rest! - emelem fel ismét a hangom, nem hagyva, hogy elragadjon az aggály. - "Ki hitte volna, hogy egy ilyen kis mitugrász izzaszt meg. De sebaj!" - a menet már kis híján itt van, és szinte már kiabálnom kell, hogy hallatszódjon a hangom. - "Megbánod te még, hogy a nagy Zontarral húztál ujjat. De ne aggódj, nem fog sokáig tartani. Semmi személyes, kölyök!" - azzal a színes ruhákba bújtatott hulla, aki a varázsló szerepét játszotta, egy ügyes mozdulattal leugrik a színpadról, s a hős háta mögött mászik fel újra.
Itt már rájöttem, hogy nem tudok mit tenni, a sokaság első hulláma elérte szegényes színpadomat. Ahol eddig tucatnyi ember volt, ott hirtelen termett annyi, hogy még megszámlálni se győzném, már ha rászánnám magam eme hálátlan feladatra. Csak jönnek és jönnek, mint a tenger kíméletlen hullámai, én pedig csak egyvalamit sajnálok: hogy nincs nálam olívaolaj. Akkor legalább megbaszhatnám magam az előadással, ha már másra úgyse jó.
Legnagyobb meglepetésemre azonban az énekszó hangját itt-ott vidám kiáltozás veszi át: egyre többen mutogatnak felém, s nemhogy elsodornák cseppnyi hallgatóságomat, de még köréjük is gyűlnek.
És gyűlnek.
És gyűlnek.
Mire az előadás hőse tudna bármit is reagálni Zontar aljas cselére, a tucatból lett két tucat, abból pedig három tucat. A menet élén haladó lelkész mintha tudomást sem venne a dologról, gondtalanul halad tovább a menet azon részével, akiket nem érdekel holmi bábjáték - s bár ők még mindig jóval többen vannak, mégis annyian hozzácsapódtak a nézőimhez, amiről még álmodni is csak jó néhány kupa savanyú bor után mernék. Na, most vagy rám hívja valaki az őrséget, vagy megkovácsoltam magamnak azt a szerencsét, amiért bemerészkedtem ebbe a csicsás, kecsketejen nevelkedett puhányoknak szánt városba. De minek is forgatnám a kelleténél több agytekervényem azon, mi fog történni? Akkor nem maradna elég az előadáshoz.
Felpattanok hát a pódiumra, és megemelem a hangom.
- Kedves hölgyek és nemes urak, nagyrabecsült közönség! - tárom szét a karjaim. - Mérhetetlenül hálás vagyok, hogy megtisztelitek eme szerény mutatványos előadását. Bár épp egy történet közepén voltam, itt az alkalom, hogy előadjak valami újat, valami tényleg nagyszabásút, ami méltó ekkora hallgatósághoz! Engedjétek hát meg, hogy elmeséljek nektek egy történetet. Egy történetet, melyet talán már sokszor hallottatok, de mindenki elfelejt néhány fontos részletet. Küzdelmet a jó és a rossz közt, melytől belétek szorul a lélegzet és feldobog a szív. Bemutatom, úgy, ahogy még sosem hallottátok... Urunk Jézus születésének történetét!
Ha már karácsony, akkor itt az ideje kicsit rájátszani erre a valamiért oly fontos eseményre, és előszedni a tudásom a vallásról és a körülötte lengő mítoszokról. Eddig működőképesnek látszik: az emberek vígan szegezik rám a tekintetüket, már átjárta őket az ünnepi hangulat, így szívesen fogadják ezt a témát.
Van azonban egy kis gond... annyi közöm van a valláshoz, mint borospincének a józansághoz. Itt-ott elcsíptem egy foszlányt, ami talán igaz volt, talán nem, de hogy én egy összefúggő történetet elmeséljek? Bármely normális ember megrettenne hát a feladattól, csakhogy ha én normálisnak vallanám magam, akkor még az égbolt is összeszakadna.
Egyébként is, miért aggódnék? Azt mondtam az embereknek, hogy ezt így még sosem hallották. Na, ezt biztosra vehetik.
Még szerencse, hogy jócskán készültem bábuval.
- Minden réges-rég kezdődött, olyan rég, hogy még az ükapám ükapja sem emlékezne rá. József és Mária, az Urunk által gyermekkel megáldott házaspár keresett menedéket éjszakára: de vajon elmesélték nektek, miért akartak annyira elbújni?
Az előző történet hőse immár egyszerű vászonruhában van a színpadon, mellette egy figura, akire még hosszú hajat is eszkábáltam.
- Azért, igen kedves barátaim, mert az éjszaka ádáz szörnyei elől menekültek. - hoztam be egy démonnak megformált karaktert. - Bizony, földöntúli erők üldözték őket, démonokkal, élőholtakkal és északiakkal kellett megküzdeniük, s légyen József bármilyen dicső lovag, aki egy nevezetes csatában egymaga félszáz ellenfelét küldte a túlvilágra, ezzel a túlerővel nem bírt.
Ezen a ponton már fogalmam sincs, mit csinálok.
- Bemenekültek hát Betlehem városába, ahol a varázslattal bűvölt falak kint tartották a megrontott erőket. Biztonságban tudhatták magukat, ott, ahová a Gonosz keze nem ér el.
A démont lehúzom a színpadról, csak a "házaspár" marad fent.
- Jaj, de hamis biztonság vala ez! - kiáltom, beleélve magam a se füle, se farka történetbe. - Nagy a mi Urunk, de nagy a Sátán hatalma is; ha becsületbe ütközik, álnok cseleket keres, ha falba ütközik, repedések után kutat, mint egy csúszómászó, ki csak arra vár, hogy megmarjon minket. - a démont a másik oldalról húzom be, négykézláb kúszva, úgy, hogy kis híján elérje Máriát. Aztán leparancsolom mindhármójukat a színpadról.
- De míg József bátran küzd, történetünk máshol folytatódik. Jó Urunk nem hagyja ám egyedül a híveit! Jön a segítség Józsefnek és Máriának, jön a megmentő, három bölcs képében. - azzal három új hulla mászik a pódiumra. - Hősök voltak ők, nagyhatalmú mágusok, kik uralmuk alá hajtották a természet elemeit. Az Úr égenjáró csillaggal jelezte nekik, hogy baj van, szükség van a segítségükre, ők pedig meg is értették, és igyekeztek, ahogy tudtak.
Úgy hadonászok a fakereszttel, hogy kis híján kirepül a kezemből, miközben a három bölcs úgy tesz, mintha futna valamerre. Nem sokáig azonban, mert elállja utukat az előző jelenetből megismert démon.
- Ám a Gonosz ezt is megneszelte! - a démon felemeli a kardját, és a bölcsekre szegezi. - Míg József kegyetlen küzdelmet vívott Betlehem városában, a segítségükre siető bölcsek útját is bizarr szörnyetegek állták. - érzem, hogy itt az ideje kicsit csendben maradni, már csak azért is, mert jobban kiabálok, mint drága jó apám, mikor egy törött széklábbal kergetett. A néhány perc, amíg a hullák eljátsszák a harcot, pont elég arra, hogy pihenjen a torkom.
Egyelőre úgy tűnik, a közönség is pont annyit ért a valláshoz, mint én, ugyanis egyelőre nem akarnak megégetni a sok baromságért, amit összehordok.
- Ahogy a varázslók átverekedték magukat százféle csapdán és galádságon, amit a Sátán állított az utukba, Urunk továbbra is mutatta nekik az irányt a fényes csillaggal, ami oly tisztán izzott az égen, akárcsak az éjszakai lámpás a kocsma ablakában. Követték is a bölcsek az irányt, mint az éji vándor, ki szomjúságát kívánja csillapítani, s hiába a Gonosz minden furmányossága, elérték a céljukat. Ott találták magukat Betlehemben, meglátva a keservesen küzdő Józsefet, aki épp Máriát védte. Az asszony karjaiban volt a kisded, hisz, lássatok csodát: a kis Jézus megszületett! - Máriát hozom be a jelenetbe, Józsefet egyelőre nem merem, nehogy túl sokan legyenek egyszerre. Karjaiban egy játékbaba, jobb híján csak jó lesz ez is Jézust bemutatni. Rosseb tudja, hogy nézett ki valójában, nem igaz? - József olyan erővel harcolt, mint egy titán, de mégsem bírt az éjszaka teremtményeinek sokaságával. Csak jöttek és jöttek, de nézzétek! Végre megérkezett a segítség. Urunk bölcs mágusai ideértek, és most, hogy együtt harcolnak a gigászi erejű Józseffel, már semmi nem győzheti le őket. - valóban egymás mellé ért a négy hulla, amit a közönség jó része üdvrivalgással díjaz. Eszem a szívüket.
- Együtt seperc alatt elpusztították hát a gonosz erőket, és biztonságban tudhatták a kis Jézust. - közben Máriát behozom, de csak annyira, hogy a színpad szélén leüljön a babával. - Mindenki boldog volt hát, Urunk ereje újból győzedelmeskedett. DE EKKOR! - kiáltok fel harsányan. Ha már lúd, legyen kövér, még ha nem az én gyomromban legyen is. A másik oldalról behozom azt, amit Zontar végső eszközének szántam: egy sárkányt. Valamikor egy kóbor kutya volt, azóta már csontokként, mindenféle szirszarba beöltöztetve szolgálja az emberek szórakozását. - Ekkor a Sátán maga küldte le legjobb szolgáját, hogy elpusztítson mindent, ami kedves számunkra. Hőseinknek sem kellett több: bátran nekitámadtak a rémisztő sárkánynak, hogy elpusztítsák, s olyan csata kerekedett ki, amiről még most is mesélniük kellene a bárdoknak.
A "csata" csak annyiból áll, hogy a sárkány néha ide-oda mozog, a négy hős pedig felváltva próbál itt-ott rátámadni. Remélhetőleg ez is megteszi. Kicsit azért hagyom küzdeni őket, hadd pihenjek... na meg hadd találjam ki a folytatást. Ennyi marhaságot is rég hordtam már össze.
- De hiába minden hősiesség! A pokol maga testesült meg a sárkányban, s olybá tűnt, mintha sérthetetlen lenne. Rosszul állt hát a harcosok szénája, ezzel az erővel képtelenek voltak bírni. - két bölcs már mozdulatlanul fekszik a földön, legalább annyival is könnyebb irányítani a többit. - Nem tudták, mi lesz most: itt hullanak el a csatatéren? Értelmetlen volt annyi veszélyen átverekedni magukat? Itt ér hát véget a történet?
Itt mozdulatlanná merevedek, mint a parasztgyerek szerszáma hajnalhasadáskor, s a bábuk is hasonlóan tesznek.
- Nem... - mondom sokkal halkabban, már-már suttogva. - Ekkor megtörtént az, amire senki sem számított. Amit azóta sem regélnek sem bárdok, sem papok, sem tudományokkal foglalkozó bölcsek. - a mozdulatlanságot Mária töri meg, aki felemelkedik a színpad széléről, bemászik középre, és magasra tartja a babát. - Kegyelmes Urunk letekintett rájuk, meglátta a reménytelenségüket, s nem hagyta, hogy elbukjanak. Újszülött fiát kérte meg, hogy segítsen, aki meg is tette: lám, a kis Jézus fehér, égi fényben izzott fel! - na, erre nincs trükköm, de remélhetőleg el tudják képzelni. - Jobban izzott, mint az utat mutató csillag az égen, és vakító fényében egy kard rajzolódott ki. - Mária felemeli a kardot, ami eddig rejtve volt a nézők elől, és odaszorítja a babához. - Egy égi pallos, mely már a jelenlétével is büszke erővel tölti el a jókat, és félelemmel a rosszakat! Eme isteni fegyverrel sújtott le a kis Jézus a pokol legmélyebb bugyraiból előmászott sárkányra! - igazából Mária az, aki a lesújtást elvégzi, de a részletekben legfeljebb akkor vagyok hajlandó elveszni, mikor azon gondolkodom, hogy három vagy négy kupa bort igyak még az este. A sárkány összerándul, és leveti magát a pódiumról. - A bestia pedig, legyen bármilyen hatalommal felruházva, képtelen volt ellenállni eme rettentő erőnek, és visszazuhant oda, ahonnan jött.
Lassan a két, földön fekvő bölcs is felkel, és odaáll a többiek mellé.
- Így történt hát, hogy bár Urunk Jézus születését a pokol minden ereje meg akarta akadályozni, a jó mégis legyűrte azt. Ez az a történet, amit titokban akarnak tartani, s bárhol kérdezitek, biztosan letagadják. Ezt én magam is egy olyan történésztől hallottam, aki az utolsók egyikeként emlékszik a valódi eseményekre, s kilétét titokban kell tartanom. És ti, kedves közönségem, talán hisztek nekem, talán nem; de akárhogy is, hiszem, hogy jót szórakoztatok az előadáson.
Itt jön a szokásos beszéd, amit akár álmomból felkeltve is tudnék: adakozzanak vált ót a szegény mutatványosnak, és hasonlók. Ahogy végigjárok a dobozzal a meglepően bőkezű közönségen - nocsak, a karácsony tényleg megnyitja az erszényeket -, a hulláim észrevétlenül elosonnak a tömeg elől, nehogy egy kíváncsi szem többet lásson, mint amennyit kell neki. Én pedig boldog vagyok, hisz nemcsak a máglya tüzét úsztam meg, de még jóval többet is kerestem, mint amennyit remélni mertem a legelején. A sikertől annyira megrészegedem, hogy felpattanok a pódiumra, és megköszörülöm a torkom.
- Utolsónak, nagyrabecsült közönségem, engedjétek meg, hogy még egy utolsó szót szóljak a karácsony, a szeretet ünnepe nevében!
Mindenki ellhallgat, kíváncsian figyelnek rám.
- Temérdek.
Síri csend.
- Köszönöm, hogy elmondhattam. Ez nagyon sokat jelent.
S azzal pattanok is le a színpadról, hogy én is eltűnjek, mint a pénz nagy része fog az első kocsmában. Ahogy beosonok egy mellékutcába, még hallom, ahogy egy kérdést sodor felém a szél:
- Akkor most Zontarral mi van?

Für Wilhelmina

A tűz halkan roppan a kandallóban, ami haldokló lángjával leheli be a grófnő faltól falig könyvespolcokkal tarkított dolgozószobáját. Míves vasfa asztala nagyot sóhajtozva tartja a terebélyes főkönyvet, ami a birtok kiadásait, bevételeit tartja pedánsan rendezett sorokban. Általában ezt egy tanult deákkal intézteti, de valahogy a számok nem kívántak kibékülni egymással, és muszáj neki is vetnie rá egy pillantást, mert a kiadások túl számosnak hatnak.
- Tíz délvidéki köböl akácfa, két mázsa szén... 500 váltó, ebből 100 váltó a királyi adó. – a pennát a tintatartartóba mártja, és szignójával jelzi, hogy ellenőrizte a valódiságát.

Könyöke az asztalra pihen egy pillanatra, ahogy a kasznár könyvében jegyzetelt számokat figyeli. Kis eltérések vannak ugyan a piac árai, és Herr Wiessemann felírt értékei szerint, de ez már csak várható, hiszen a birtok termelte gyapjú is jobb áron kelt el az esztendőben, mint az megszokott. Léptek zaja, majd csend. Lélegzet. Habár, természete nem engedte meg, hogy olyan ragadozóként éljen, mint amilyennek felmenői szánták, az ösztönök és az érzékek nem tompultak el még ebben az ingerszegény környezetben sem, az ajtó előtt pedig valaki áll, aki egyre gyorsabban és gyorsabban lélegez. Mina nem érzi szükségesnek, hogy felszólaljon, de tekintete azért az ajtóra szegeződik. Talán egy szolga nem meri zavarni?
Kopogtatás. Halkan, szabálytalanul, mint ahogy a haldokló szív ver... Majd egyre gyorsabban és hangosabban.
- Szabad. – szól kedvtelenül.
Az ajtó lassan nyikorog, ahogy azon belép egy hétévesforma gyermek. Sebastian az, hímzett kis hálóköpenyében, ahogy magával hordozza Manócskát, a plüsst, amit még Damientől kapott vásárfiaként. Arcán mosoly, de valahogy mégis a gondok fátyolos fellege terül el csillagfényes tekintete mögött. Anyaként néz rá, látja azt is, amit más nem.
- Kicsim, mit keresel itt? Már rég aludnod kéne. – a főkönyvet becsukja, torkát halkan köszörli. Órákkal ezelőtt beszélt utoljára, érzi is.
- Anya, mesélnél róla? – kérdezi a gyermek, továbbra is mosolyogva, de már látja a könnyet nedvesedni a szemeiben.
Róla? Egy pillanatra se kérdéses számára, hogy mégis kire gondolhat, de valahogy nem szeretné, hogy úgy tűnjön, hogy ennyire átlát rajta. Várható volt, hogy ezek a gondok elérik majd egyszer a gyermeket, s úgy tűnik, hogy ez most jött el. Mina örült volna, ha egy pár évvel később merül csak ez fel.
- Kiről, Sebbie? – színlel, hazudik, mellébeszél.
- Apucikáról. Adel azt mondta, hogy a káposztásban találtak és sosem volt apukám. – a gyermek hangja elcsuklik, a könnyek potyogni kezdenek az arcáról. – De én tudom, hogy nekem is van! És erős és okos és ügyes és tutira nagyon szép és... és... létezett.
A könnyek potyognak, mint a nyári zápor cseppjei. Nehéz olyan szavakat találni, amik meg tudnak vigasztalni egy gyermeket, de néha talán lehet nem is a szavakra van szükség ilyenkor. Nehéz anyának lenni.
- Gyere ide, Sebbie. – húzza hátra a széket Mina. – Ülj le, mesélek az apukádról.
Az emlékek savanyú avarszaga töltötte meg az orrát, testében egyszer még égett a láng a férfi iránt, akit közelebb engedett testéhez, mint bárki mást... De ezt már régen elkoppintotta az árulása: csak hamvak maradtak belőle, és a szurkos keserűség, ami úgy terült el lekének legmélyebb bugyraiban, hogy azt a megbocsájtás fénye se tudta már tisztára mosni. De volt ott valami más is, valami még rosszabb: a karmazsin szégyen, hogy Sebbiet így kellett felnevelnie. És hogy ekkora bolond volt, hogy hitt egy álnok, hazug ember szavaiban.
- Édesapád egy csodás ember volt. – szól végül, keserűen kóstolva a szavakat. – Nagyon szeretetett engem és Krisztust is. Amikor mások megvetettek amiatt, ami vagyok... amik vagyunk, Ő akkor is tudott szeretni engem. – hangja elcsuklik kissé, érzi, hogy a gombóc nő a torkában. – Sose árult volna el engem, sose hagyott volna el minket, ha az Úr nem szólítja magához. Erős volt, okos, ügyes, szép. Vad, mint egy sasmadár, de szelíd, mint egy gerle. A szemei pedig gyönyörűek voltak. – szemébe csípősen csúsznak a könnyek, hiába harcol ellenük. – Néha őt látom, amikor a szemedbe nézek. Haragszom rá nagyon, hogy elhagyott, de ha nem szeretünk egymásba, te sosem születsz meg, akkor pedig én lennék a legmagányosabb ember a világon.
Eleinte nehéz volt, néha tényleg Őt látta a gyermek szemeiben, arcában. De ahogy teltek a telek, már nem érezte azt az ódzkodást, amit régen. Azt tudta látni Sebastian arcába, aki volt: az ő egyetlen édes gyermekét, a kis angyalt, akinek minden tekintete csillagfény pislantása volt. Isten egyetlen, megfogható mosolyát.  
- Ne sírj anya, nekem is hiányzik! – szól a gyerek, ölelve most nem a grófnőt, hanem az anyát. – Ha már apucika nincs is, én itt vagyok veled, s megvédelek téged bárki is bántana!
- Tudom, kicsim. – válaszol könnyeit törölgetve.
Magához öleli a gyermeket, a tér pedig értelmét veszíti. Bent pattog a tűzhely, kint pedig hull a hó. Ráér még holnapig a főkönyv átszámolása.

Syele részére



– Szorosabbra! – kiáltottam. A fűző pár centivel még összébb húzza a bordáimat. – Még szorosabbra! - kiáltottam határozottan ismét, s a következő pillanatban már alig kaptam levegőt. – Elég.
Szolgálólányom gyorsan rögzítette a fűző jelenlegi állapotát. A ruha gyönyörűen állt rajtam. Aranyban szikrázó smaragdzöld. Volt már egy ilyenem, ez azonban még díszesebb volt, még monumentálisabb. Arany szalagok díszítették, vállainál s az ujjánál fodrok, szoknyarésze pedig kiszélesedett, ezzel kontrasztban a derekamnál a fűző oly vékonnyá tett, hogy darázsnak tűnök. Vagy egy pillangónak. Egy lenyűgöző pillangónak hatalmas szárnyakkal.
Mély, női hangú kuncogást hallottam a fejemben. Elégedett vigyorra húzódtak az ajkaim.
Ez a ruha igazán illik hozzád. Kiemel. Ez az, amit megérdemelsz.
– Tudom - feleltem.
– Parancsol, kisasszony? – hebegte a szolgálólány, mire hidegen lebiggyesztettem az ajkaim.
– Gyerünk, hozd a tiarámat! Lenna, addig fésülj meg. – utasítottam őket válasz nélkül, a kérdésük pusztán csak egy kis lesöprendő idegességgé vált a tudatom peremén. Nem voltam köteles felelni nekik. Nem tartoztam nekik semmivel.
Lennának a nevére valahogy emlékeztem. Legalábbis úgy tudtam, ez a neve. Mindenesetre mögém tipegett a fésűvel és óvatosan, vigyázva – szerencséje – egyengette ki a hajamat. A hossza miatt nem volt gond vele, de tökéletesen egyenesnek kellett lennie. Makulátlanul kell csillognia.
Tudod, hogy nem kell kimondanod, amit nekem akarsz mondani – mormogta Leikhanut ezúttal sejtelmes férfihangon a fülembe.
Ezúttal hangtalanul feleltem, csak azért, hogy a cafkák ne zaklassanak újabb kérdésekkel.
Tudom. De nincs kedvem mindig csukva tartani a számat. Ha szólni akarok, hadd szóljak. Nemsokára úgysem fog ebben semmi sem megállítani.
Ismét a női kuncogást hallottam.
A másik lány időközben visszatért a tiarámmal. Az alapja arany, benne smaragdok gyülekeztek, a méretük a közepe felé egyre növekedtek. A fejemet forgatva vizsgáltam, hogyan esik rajta a fény, hogyan csillan szivárványosan.
Tekintetem elégedetten mérte végig tükörképemet tetőtől talpig. A szoknyát kissé megemeltem, hogy a cipőm is látsszon alatta. Természetesen az is passzolt színben a ruhához.
Nyakamba nyakéket rakattam, minden ujjamra egy-egy csillogó gyűrűt. Gyönyörű ékkövek mind, s egy vagyont értek.
Körbetáncoltam, s elégedetten bólintottam egyet.
Készen álltam.


Most nézd. Nézz körül. - susogja az idősebb női hang várakozóan, éhesen, s én nem kevesebb várakozással nézem az ajtót, mely mögött a népem fog várni.
Kürtök hangzanak, kiáltások. Az ajtó nyílik, s a kíséretemmel közrefogva megindulunk.
Megannyi csillár ragyogott a mennyezetről, körben ültek a nemesek, szemüket mind ránk függesztve.  A fények elárasztották az arcomat, olyannyira, hogy majdnem be kellett hunynom a szemem, de nem tehettem, látnom kellett. Körbehordoztam tekintetem a termen, szívva magamba a látványt. Lenyűgöző volt.
Magasra tartottam a fejem, éreztem, ahogy a szemeik irigykedve mérnek végig engem, az öltözékem, a fiatal arcom. Kihúztam magam, ahogy lépkedtem elő, nem is lépkedtem, vonultam. Aprónak tűntek. Nem láttam különbséget köztük. Hatalomvágyók voltak és olyanok, akik azt hitték, elértek valami nagyot az életben azzal, hogy azokat a székeket megszerezték, ahol most ültek.  De egyiküknek sem lehetett akkora hatalma, mint nekem.
Igazán szerencsés vagy, Syele – csordogált mézként Leikhanut hangja, most egy nyájas középkorú nőé volt.
Szemeim megvillantak.
Én ezt kiérdemeltem. Tettem érte, mert képes voltam rá. A szemeim csaknem szikrákat szórtak, s mivel még mindig a tömeget néztem, akik mellett elvonultunk, láttam, ahogy mintha belesüppedtek volna kissé a székükbe.
Talán most emlékeztek arra, amit tettem. Amiért itt voltam. Már nem tudtak csak egy fiatal lányt látni, amikor az arcomra néztek.
Ahogy a trón felé közeledtünk, kuncogni kezdtem, s magas hangom összefonódott Leikhanutéval. Egy idő után, azt hiszem, már nem nevettem, de még mindig hallottam a fejemben a nevetést.
Az ezerszer begyakorlott mozdulattal fordultam meg, simítottam magamhoz a ruhámat, hogy le tudjak ülni a trónomra, majd húztam ki magam ültömben, másik szögből figyelve őket.
Rájöttem, hogy ez a tekintet nem is annyira új tőlem.
Hisz már jó ideje így néztem rájuk. S mindenkire.
Most már a helyeden vagy. – simogatott meg egy kedves férfihang. Kényelmesen elhelyeztem oldalt a kezeim, és hátradőltem.
Mostantól az én játékszabályaim szerint mennek a dolgok.
Én voltam az új királynőjük.



Tágra nyílt szemekkel bámultam a plafonra.
Fel sem fogtam szinte, hogy ébren vagyok, beletelt pár percbe, mire a szívem lecsendesedett. Ekkor hangosan nevetni kezdtem, s ide-odafordultam párszor az ágyban.
Ez mégis mi volt? Leikhanut szórakozik velem?
Ki se mondtam gondolatban a kérdést, máris válaszolt.
Annyit nem nézel ki belőlem, hogy képes legyek látni és előrevetíteni a jövődet? – kérdezte lesajnálóan egy asszony hangján.
Hátravetettem a fejem, miután felültem az ágyban, s kacagtam tovább.
Azonnal kedvem támadt kedvenc ruháimba beöltözni és különleges frizurát készíteni magamnak. Egyvalamivel nem értettem egyet az álomban. Ott kiengedve volt, egyenesen a hajam. Egy koronázáson legyen már némi dísz benne.
Gyöngyök. Fodrok. Talán egy-két fonat.
Mi lenne, ha addig megnöveszteném? Hmm.
Visszagondoltam az álmomra. A szívem hevesen dobogott még mindig, láttam a szemeiket, éreztem a félelmüket, a csodálatukat. Elégedetten léptem ki az ajtón.
Ez a nap is jól indult.

Fool's Gold

A fény kecsesen táncol végig a kis Fürtenburg mellett lévő templom hajójában. Egy-egy gyertya csonkja még pont ég, de ez már csak haldokló fény, a hívek mindegyike távozott, a helyi pap is már rég az igazak álmát alussza a plébánián a nyomorúságos kis ágyában. Mit keresek itt? A kérdés jogos, hiszen ritkán töltöm az éjszakát egy templomban, főleg nem egy olyanban, ami nem a sajátom.
A helyiek meghívtak, hogy a vasárnapi misét vendégként én tartsam nekik, hogy szerénységemből tanulhassanak. Röhögnöm kell ezen az ostobaságon: ha volt valaki, aki jobban utálta nálam az egyházat, akkor nem ismertem ilyen embert, szerény se voltam éppen. De azért ájtatos, kenetes mosolyt erőltettem arcomra, s előadtam nekik a megszokott ceremóniát, hogy boldogok lehessenek, én meg mehessek dolgomra. Távozás közepette viszont megragadta a tekintetem az aranyserleg, ami az oltáron pihent.

Még ki sem léptem a templom ajtaján, már tudtam, hogy vágytam arra a serlegre. Nem képviselt semmit számomra, de meg akartam fosztani ezeket a vak bolondokat az egyetlen nyomorúságos kincsüktől, hátha megértik végre, hogy mennyire is érdektelenek az Úr szemében. Megvártam, míg az este leszáll, és ahogy már láttam a papot is távozni, tudtam, hogy szabad bejárásom lesz. Sokan tartanak a templomoktól, hiszen azt hiszik, hogy az Isten haragja lecsap rájuk, de ha valaki, én tudtam jól, hogy ezeknél egyszerűbb célpontokat alig lehetett találni: nyitott ajtó, kincsek a középpontban, semmi őr. Ez persze nem volt igaz a keresztesrendek templomaira, se a Katedrálisra, de az ilyen vidéki kis omladozó lyukakat addig foszthatta az ember, amíg nem szégyellte.
Épp az oltárhoz lépek, ahogy hallom, hogy valaki kitárja az ajtót. A bolondok szerencséje most ér végére, sejthetném, de se bolond, se szerencsés nem vagyok. Úgy vetem térdre magam, mint a ma született bárány, tekintetem pedig a földre szegezem.
- Uram, engedd meg, hogy én, jelentéktelen senki, házadban, jelenlétedben esedezzek bocsánatodért, hogy ilyen fennhéjázó és bűnös életet folytatok. Nem vagyok méltó hozzád, hosszú utat kell még bejárnom, hogy kiérdemeljem a bocsánatod, megkaphassam tőled az örökélet ajándékát. - a szavakat úgy okádtam, ahogy egy részeges az olcsó veresbort a söntésre.
- Michelberger testvér! - kiáltott fel egy idegestő hang mögöttem. Mintha csak palatáblán húzta volna valaki végig a körmeit. - Még itt vagy? Ilyen órában is csak imádkozol?
- Testvér, hát a nap nem minden órája az Úrról szól tán? - emeltem fel tekintetem, s az ostoba papra pillantottam, aki látszólag hatra hőkölt a kérdésemre. - A bocsánatáért kellett esedeznem, hogy ma ilyen borzalmas, Hozzá közel sem illő misét tartottam. Ahogy elindultam a lovamhoz, elfogott egy olyan mély szégyen, amit csakis az Úr küldhetett reám, s feloldozást kellett nyernem ettől a szégyentől, gondom, bajom Elé helyezve. Majd a Katedrálisban is meggyónom ezt, hadd lássák a testvéreim is, hogy milyen szégyenletes vagyok.
Arcomra ájtatos szégyenérzetet erőltettem, s a papra pillantottam, akinek képe sárgulni kezdett az irigységtől. Esküszöm, néha azt éreztem, hogy ezek a klerikusok ostobábbak voltak, mint egy paraszt. Elég volt felbüfögni néhány kenetes frázist és máris a farkukat rázták, mint az egyszeri őrkutya, aki szafaládét kap.
- Igen, én is szoktam ilyenkor imádkozni néha... Ora et labora, igaz. - válaszol jól hallható szégyennel a hangjában. - Nem is zavarok tovább. Jó éjszakát!
Annyit se tudok mondani, hogy „Ember, most jöttem ki a templomból”, már be is csapja maga után az ajtót, én pedig egyedül maradok az Úrral és a serleggel. Kecskére bízták a káposztát, a kecske pedig nem én vagyok itt, hanem katolikus testvérem.
- Ostoba barom. -szúrom még utána, de nem hall már belőlem semmit, biztos a szégyen dobol a fülében, ha az ész nem is.
Egy magamnál kevésbé tehetséges tolvajt talán megrémisztene ez az egész. Leckét próbálna keresni ebben, tanulságokat, olyan hibákat, amiket nem érdemes ismét elvéteni. Számomra viszont csak az sejlik fel, hogy többször kéne templomokból lopnom, hiszen ennyi fejfájást ritkán tudok okozni ilyen egyszerűen, nem mellesleg pedig tökéletes az alibim: csak egy hithű keresztény vagyok, akinek nincs jobb dolga, minthogy egy ennyire istentelen órában a templomban térdepel.
Felemelkedek, és az oltár mellé lépek, hogy eltegyem a serleget. Most, hogy itt van a kezem ügyében, nem is tűnik annyira szépnek, jobban szemlélve látszik, hogy csak aranyfüstös, ténylegesen réz lehet, vagy valami más olcsó kacat. Ér ez az egész ennyit nekem? Rezet lopni az Isten házából? Vannak bizonyos határok, amiket még én sem szeretek átlépni (pláne, ha nincs elég nagy jutalom), és kezdek egészen biztos lenni benne, hogy ez is egy olyan határ lehetne.
- Lehetne. - kacagok fel. - De te úgy is megbocsátasz nekem, nem? Uram?
A serleget felkaptam, és eldöntöttem, hogy hazafelé ebből fogom inni a bort. Pukkanjanak meg az ostoba barmok, amikor másnap nem találják az értéktelen kacatjukat. Úgy sem fogják azt hinni, hogy én voltam.

For Yrsil

Yrsil nagyot nyújtózott, ahogy egyik oldaláról a másikra fordult. Újabb nap virradt, újabb feladatokkal és újabb lehetőségekkel. Mégpedig nem is átlagos nap, hisz mára ígérte, hogy meglátogatja Minát és Damient, azaz most már Nightwind grófot és Nachtraben grófnőt.
Ezen gondolaton fellelkesülve már tervezgette is, milyen fogásokat fog összedobni nekik, és majdnem azzal a lendülettel kiugrott az ágyból, de a fordulása következtében a karja megakadt egy még alvó, igencsak szemrevaló menyecskében, kivel az előző éjjelt töltötte. Sötétbarna tincsei kígyószerűen tekeregtek forró, puha világos bőrén, amit épp csak a vállánál nem fedett a takaró… és sorjában visszakúsztak az elalvás előtti órácskák emlékei.
Öregszem – állapította meg, ahogy feltűnt neki, kapkodása miatt majdnem elszalajtott egy fantasztikus lehetőséget…

Yrsil tehát némileg később vette vissza magára öltözékét, búcsúzott el a leányzótól egy olyan csókkal, amelyre ő egész biztos egész életében emlékezni fog, utána pedig útnak eredt a birtok felé.
Haját megfésülte, ez alkalommal elölről hátratűzte, hisz főzés közben mégse legyen útban. Utazóköpenyében és térdig érő csizmájában indult útnak, s tucatnyi sültrecept röppent át az agyán, mire fütyörészve megérkezett a rózsaillatú övezetbe. Hisz Mináék kastélyát már messziről szagolni lehetett. Yrsil elgondolkodott rajta, hogy egyik éjszaka valahogy kijátszva az őrséget belopózik, csak azért, hogy szagolgassa a rózsákat. Talán egy másik nap.
Eső csepergett, amikor érkezett, így az ajtónálló őr azzal szembesülhetett, mikor Yrsil a bejárathoz ért, hogy őelőtte dobta hátra a csuklyát, mely alól így elővillant a hajkoronája. Pedig ezt érdemesebb lett volna a grófnő, de ha nem is ő, valami szemeket meresztő fehércseléd előtt tenni, de hát mégis udvariatlanság csuklyában, pláne vizes csuklyában belépni egy ilyen díszes hajlékba.
– Mi okból tisztel meg minket jelenlétével, uram? – köszöntötte az őr. Eszerint elég elegánsan sikerült megjelennie.
– Ó, a grófnő és a gróf úr számítanak rám! Ugyanis a mai nap én készítek nekik – és persze Önöknek s az egész udvartartásnak – vacsorát!
Az ember szeme egy kissé elkerekedett, ahogy pislogott Yrsil megnyerő mosolyára, de aztán eszébe juthatott valami, mert bólogatni kezdett.
– Igaz, igaz, említette a grófnő… hát kerüljön beljebb.
Hálásan köszönetet mondva belépett, s hagyta, hogy egy kedves leányzó huncut mosollyal és piruló arccal elvigye egy félreeső helyiségbe a kabátját. Még száraz lábbelit is ajánlottak neki.
A szobalány aztán el is sietett, hogy értesítse a grófokat érkezéséről.
Eközben Yrsil már osont is felfedezni a konyhát, hallva maga mögött, ahogy a cselédek sorra adják át egymásnak: nem kell pánikolni, a furcsa és gyönyörű idegen nem betört a kastélyba és nem valami szörnyű csínyt tervez, hanem e téli napon ő készít lakomát.
Jó, nem használták pont ezeket a szavakat, de biztosan gondolták.
Ahogy a kabátját elvevő lány a konyhahelyiségbe sietett utána, Yrsil szívélyes mosolyt öltött fel és hátradobott egy tincset a válla mögé, kezében épp egy nemrég meglelt fakanalat tartva.
– Uram, én… izé, szóval… sajnos az a helyzet, hogy a grófnő… nincs jól. – sütötte le a szemeit a teremtés, mintha az ő hibája lenne.
A fakanál rándult egyet Yrsil kezében és szemei elkerekedtek.
– Nincs jól? Mégis mit jelentsen ez?
– Hát, azt hiszem, lázas. Gyenge is. Ma nem kelt még fel.
Yrsil rémülete a pillanat tört része alatt csapott át tettvágyba. Összecsapta a kezeit, erre szegény leányzó össze is rezzent.
– Aggodalomra semmi ok. Ha beteg, akkor tehát először gyógyteát főzünk!... Ám először meg kell vizsgálnom, hogy pontosan mik a tünetek. – teszi hozzá halkabban, mormogva maga elé, majd elviharzik, fehér haja hosszú uszályként lobog utána.
Nem sokkal később némileg zavartan tért vissza; szerencsére a szobalányt még mindig ugyanott találta.
– Ne haragudj, kedves… a grófnőt nem találtam a szobájában.
A lány szeme elkerekedett, s még vörösebbre váltott.
– M-mert nem ott van most, hanem a gyengélkedőn. Az egyikben. A… egy pillanat, megmutatom, kövessen. – libbent tova, ki a folyosóra, el sok szoba előtt, míg az egyikbe be nem nyitott.
Odabent épp egy aggodalmas Damien állt kéztördelve Mina felett, aki vastag takarók alatt feküdt egy ágyon.
- Nem, tényleg… jól leszek… Oh. – Álmos, vöröses árnyalattal keretezett szemei az ajtó felé villantak, ahol meglátta az érkezettet. - Yrsil! Jaj… hát én teljesen elfelejtettem… – Lassan felemelte kezeit a homlokához, hogy megdörzsölje azt, szemöldökei aggódva húzódnak össze. - Bocsáss meg, teljesen kiment a fejemből, pedig tegnap még eszemben volt, csak aztán alig bírtam elaludni, és most…
- A személyzet tudja, ne aggódj – mosolygott Damien, mire a grófnő, úgy tűnik, kicsit megnyugodott. - Üdv, Yrsil. Elnézést az elfoglaltságunkért.
– A legnagyobb mértékben el van nézve. Hadd vizsgáljalak meg, Mina. Az egyik kedves leányzód szerint lázas vagy. – oson közelebb, és helyezi kezét a lány homlokára.
- Hát eléggé melegem van… mármint, aztán meg ráz a hideg, de… ez így szokott történni elvileg. – vonta meg a vállát. - Kiskoromban nem sokszor voltam beteg, mindig jól bírtam a hideget, nem is tudom, most mi történt…
Damien kis szünet múlva a szemeit megforgatva szólalt meg.
- Én tudom. Mondtam, hogy ne játsszatok odakint a hóban olyan sokat.
- De… Dennis végre hajlandó volt nevetni, velem. És hozzám szólni. Annyira jókedve volt.
- Tudom… – A sötét tünde kisimít pár hajszálat Mina arcából. Yrsil könnyedén meg tudja állapítani, a grófnő jó kezekben van.
De ettől még egy jó főzet csodákra képes.
– Ha engedélyt kapok rá, hogy használjam a herbárium-készleteteket, azonnal orvoslom a problémát.
- Már ittam többfélét… azt hiszem, pihennem kellene. Vagyis… nem igazán tudok mást csinálni – kuncogott a lány fáradtan.
– De nem ittál még Sil-papa teájából, amelyet most fog elkészíteni. Elfogadsz tőlem még egyet?
- Persze… – mosolyodik el halványan, Yrsil pedig ragyogó széles mosollyal felel.
– Ez a beszéd. Légy hát türelemmel, azonnal készítem is.

Azzal Yrsil rohant, faggatta a szobalányt, hogy hol milyen gyógynövényt talál, majd seperc alatt összekotyvasztotta a meghűlésre való általa ismert legerősebb gyógyírt. Igen erős íze lett, mert rengeteg füvet beleszórt, de így lett meg a hatása. Nem kevés mézzel ízesítette – úgy tudta, Minának nincs ellenére az erősen édes íz.
Hilda, mint kiderült, ez a lányka neve, pedig lelkesen sertepertélt körülötte, irányítva, mit hol talál.
A ház népe viszont elkerülhetetlenül megéhezett volna, ezért időközben Yrsil fel is dolgozta a mai napra szánt húsokat, és fűszernövényekkel, valamint tört burgonya-körettel szolgálta fel – kissé sápítozva, hisz szakácsi képességeit most arra kellett használnia, hogy a kifinomultságot feláldozza a hatékonyság oltárán.
A cselédség ámuldozva nézett, nem teljesen fogták fel, hogy ma nekik itt tényleg nincs dolguk, viszont igen ínyükre volt a fogás. Yrsil jól tudta már, mit kell nézni, még akkor is, ha a társaság egyébként szégyenlős és nem akarja nyíltan kimutatni, hogy mennyire is tetszik vagy nem tetszik neki valami – a grófék cselédjei pedig annyira nem is titkolták örömüket. Kissé féléken, de páran az ujjukat is megnyalják utána. Mások csak azt emlegették, micsoda könnyebbség, hogy volt egy kis idejük most, amíg nem kellett dolgozni. Az egyik lányka Yrsil után szólt, mikor a teát a gyengélkedő felé vitte, hogy jöhetne gyakrabban.


Mina felült, részlegesen kibújva a takarók közül, s kissé sziszegve vette kezébe a gőzölgő csészét.
- Hűha, mi van ebben?
– Kakukkfű, szurokfű, bodzavirág, kamilla, méz, hársfa…
- Yrsil, maradt még gyógyfű a konyhában? – kezdett el nevetni magas hangon, egészen élettelien, majd belekóstolt. - Hű, ez nagyon jó édes. Ebben menta is van, ugye?
– Van, csak úgy vettem észre, sokallod a felsorolást. – vigyorgott Yrsil. – Van az is, és jó sok méz. Így szereted, igaz?
Mina hümmögött egyet, és álmoskásan mosolygott, mint egy gyermek. Yrsil számára az is volt, persze. Nem volt benne biztos, hogy illendően viselkedik, de annyira aprónak tűnt neki mindig is. Nem úgy tűnt, hogy Mina bánta volna.
A grófnő percekig, talán fél óráig is csak feküdt, iszogatva a teát, amelyből Yrsil hozott újabbat és újabbat, ha megkívánta, és nem szólt semmit, Yrsil pedig nem sürgette.
Aztán eszébe jutott:
– Damient hol hagytad?
- Nagyon sok elintéznivaló van most, azt mondtam, ha ettől megnyugszik, hogy halad vele, menjen csak. Nagyon rendes volt, itt akart maradni velem, de fölösleges, a végén még ő is beteg lesz… – Mina köhögött pár sort. - Bocsánat. Te… te nem tudsz beteg lenni, ugye?
Yrsil megcsóválta a fejét.
– Nem bizony. Engem nem kell féltened. - Ezért tapasztalta nem fűződött a gyógyfüvekhez, csak az ízüket ismerte, a hatásukat pusztán az alapján, amit megtanult.
Egyébiránt, a fogások már elkészültek, amennyiben megéheznél, csak szólj valamelyik leányzódnak és már hozza is. Pulykát és csirkét készítettem, kicsit sietve, mert a tea is időbe telt. És sajt. Sok sajt. Krumpli van hozzá.
- Jaj, nagyon kedves vagy, köszönöm… Nem kellett volna.
– De hisz megígértem.
- Amikor jössz, fogadni akartalak valami különlegessel. Mondjuk, azzal, hogy nem egy ágyban fekszem – húzta el a száját, de Yrsil csak ciccegve csóválta a fejét.
– Nem a te hibád. Törékenyek vagytok, vigyázzatok magatokra… Ha nem szeretnéd, nem zavarok, Mina. Jobb lenne, ha inkább elmennék? – ajánlotta fel.
- Nem zavarsz. - Mina kis szünetet tartott, mielőtt folytatta. - Megnyugtató, hogy itt vagy.
Yrsil elmosolyodott. Sokan mondták már. Végső soron megszokta és szerette, ha így tekintettek rá. Ez volt a legkevesebb, amit tehetett értük.
- Kérhetek egyvalamit?
– Persze, apróság.
Mina egy pillanatra meglepődött a megszólítás hallatán, majd kuncogott. Arca már így is piros volt, de mintha egy szemernyi zavar megjelent volna rajta. Örült, ugyanakkor.
- Megnéznéd, hogy van Sebastian? Greta vigyáz rá, és biztosan jól van, csak… nem akarom, hogy most itt legyen velem, ne legyen neki is baja. Adj át a nevemben egy ölelést, kérlek.
Yrsil összedörzsölte a tenyerét, majd kinyújtva a kezét megropogtatta az ujjait. Ez egy neki való feladat volt.
– Természetesen. Merre találom őket?
- Fent az emeleten a szobám mellett van egy kisebb. Szerintem hallani fogod a hangját kintre, mostanság sokat szokott nevetni. Kivéve, ha már alszik… – gondolkozott el a leányzó, de Yrsil minden eshetőségre felkészült.
Halkan osont az említett szoba felé, bentről pedig egy lány és egy apró gyermek hangiai hallatszanak ki.
Ahogy benyitott, a leányzó végigtekintett rajta, s kissé zavartan tette le a földre az éppen karjaiban röptetett kisgyermeket.
– Bocsássanak meg a zavarásért, a grófnő kért, hogy nézzek egy kicsit a kicsi Sebastianra.
– Oh, semmi gond. Kicsattan az egészségtől, kutya baja. – mosolygott Greta, büszkén tekintve a fiúcskára, mintha az övé lenne. A gyermek gőgicsélve nyújtotta ki a kezét felé, s ujját a lány orrához érintette, mire Greta nevetni kezdett.
Majd újra észrevette, hogy más is van a teremben, és elvörösödött.
– Hát szia, csöppség – sétált közelebb Yrsil, Sebastian pedig kíváncsian tekintett fel a méterekkel fölé magasodó alakra. Nem félt. Csak nézte őt nagy szemeivel, melyek anyjáéhoz hasonlatosan halványvörösek voltak. – Szeretsz a magasban lenni?
Sebastian nem adta jelét ellenkezésnek, így Yrsil körbefonta őt a hajával, és ahogy már korábban is tette egyszer, óvatosan megemelte őt a fehér tincsekkel.
– Úúúú! – mondta a baba, hangjával szép nagy ívet írva le, s kezével tapogatózni kezdett maga körül. Yrsil nem hagyta, hogy elveszítse az egyensúlyát, a hajával szorosan tartotta.
Greta is nevetett, ahogy körbefordult a picivel, majd, miután úgy tűnt, Sebastian nem fél a magasban, egyre magasabbra emelte, persze kezével végig készen arra, hogy ha véletlenül baj történne, készen álljon.
Yrsil most szemlélte csak meg a falon lévő díszeket, melyek egész kis varázsvilágot alkottak az apróság számára. Kastélyok voltak felfestve, díszekből kirakva, hullámos növényminták, néhol vad tengerek rajtuk hajókkal, világítótoronnyal a parton.
– Nahát, ezeket anyukád csinálta? – kérdezte Yrsil, ahogy hajával a nyakába ültette Sebastiant. Pár tincset otthagyott, hogy szorosan tartsa, de a gyerkőc ügyesen közrefogta a fejét. Milyen mócos lesz ezután… de sebaj, ezért megéri.
Greta a korábbi büszkeséggel szólalt meg.
– Így van, ezeket a grófnő festette. Némelyiket mondjuk elmázolta Sebi, mikor még kisebb volt… – mutatott egy foltra a sarokban, mely valaha egy macska lett volna egy ágon, de a fülei kissé hosszabbak lettek a kelleténél, na meg haloványak is.
Yrsil felnevetett. – Annyi baj legyen. Szép helyen élsz, Sebi. Mit szólsz, megnézzük, hogy van anyukád? Csak egy picit benyitunk. Ne aggódjon, kisasszony, hozom vissza épen és egészségesen. – kacsintott Gretára, amikor látta, hogy a lány kissé elhűlve nézi, milyen magasan van a gyerek.
Visszafelé úton néha-néha megállt, hagyva, hogy Sebi kigyönyörködje magát a szokatlan perspektívában.
A gyengélkedő ajtajához érve hallgatózott kissé, de semmi zaj nem szűrődött ki. Damien tehát nem tért még vissza. Halkan nyomta le a kilincset, majd beleskelődött.
A takaróhalom alatt egy békésen szundikáló Minát látott. Mellette az éjjeliszekrényen egy üres csésze. A lány mellkasa békésen emelkedett és süllyedt.
Yrsil elmosolyodott.
– Aludj jól, apróság. – S ugyanolyan halkan, mint ahogy kinyitotta, bezárta az ajtót.
Cinkos tekintettel pislogott fölfelé.
– Tudod, ez mit jelent, csöppség? Amíg anyukád alszik, én fogok játszani veled!

Pár óra múlva Sebastian kifáradt a játékban, és ő is elszenderedett apró ágyikójában. Yrsil észre sem vette, hogy már talán órák óta nézi a gyerkőcöt, ahogy tekereg a szövetek alatt, néha mormog valamit vagy nyújtózkodik. A saját apróságai jutottak eszébe, s megannyi pusztítás, ami e világot érte, amióta ő rajta járt. S még ki tudja, meddig fog. De az ilyen helyek, az ilyen gyermekek kincsek, amelyekből többnek kellene lennie. Különös helyre tette hát a szívében, és ahogy a világos kis arcocskát nézte, mellette ülve a székben hamarosan ő is elaludt.
Mina így talált rá nem sokkal később. Yrsil némileg álmoskásan került a szobán kívülre, biztosítva az anyukát, hogy a kisfiúval minden rendben, nagyon aktív volt, de már elfáradt.
Mina nevetett, s közelebb lépett hozzá, hogy fáradtan átölelje.
Yrsil visszaölelte a karjaival és hajtincseivel is. A grófnő belefúrta az arcát a mellkasába, hisz még az ő magasságával is csak idáig ért fel.
- Köszönöm, Yrsil.

Ismét kövér pelyhekben hullik a hó, mint ahogyan az előző és az azt megelőző napon is. Már mindent beborított krisztályos fehérségével olyannyira, hogy a gyéren sütő Napot is mintha elűzni próbálná. Ott gyülekezik minden fának az ágán, helyettesítve a a nyári lombkoronájukat, a falvak házainak tetején, több rétegként nehezedve a tetőszerkezetre. Csillogjon azonban bármennyire szépen a nap folyamán, az este közeledtével mégis veszett kutyaként harap rá az ember tagjaira fagyos fogazatával, amit a vastag, meleg ruha sem mindig képes távol tartani.
Egyszerre csodálatos és végtelenül szomorú ez az időszak - soha nem lesz képes betelni a téli tájak szemkápráztató látképével, ugyanakkor az a csend, ami különösen az este jöttével mindenre rátelepszik, kissé emlékezteti őt azokra az évekre, amikor nem látott és nem hallott. Madarak és virágok sincsenek ilyenkor, csak a fagy és hófuvás, melytől igazán magányosnak tűnik a vidék.
Sikeresen érkezett meg a célállomása felé vezető falvak egyikébe, ám olyan kimerültnek bizonyult, hogy már nem volt energiája megkeresni a pajta tulajdonosát, hogy szállást kérjen tőle - ugyanakkor meglehet, visszahúzódó személyisége nem is engedte volna meg neki, hogy a kérdés első szaváig eljusson.
Az állatok jelenléte egy percig sem zavarja őt, és így az állatok sem bánják az ő jelenlétét, mi több, ahogy a puha gyapjuk és száraz szalma közé dől, szinte azonnal el is alszik, olyan mély álomba szenderülve, ami nem gyakran fordul elő vele.


Az álom hideg sötétjében elfogja őt egy érzés; egy ismerős és meleg érzés, egy olyannak a jelenléte, akit nagyon jól ismer már.
- Armaros...? - dörzsöli meg a szemeit fáradtan, lassan megtalálva a mélységi alakját, melyet bizonyára sokan torznak és taszítónak találnának, ám ő egy igazi védőangyalnak látja. Mégiscsak neki köszönheti, hogy most láthat és hallhat mindent, ami körülötte zajlik, ráadásul mindig kisegítette a legkülönfélébb szituációkban és problémák megoldásában. Sokszor türelmetlen volt ugyan, amit könnyedén magára vehetett volna, de végső soron tudta, hogy csak jót akar, máskülönben nem vette volna a fáradtságot, hogy megtanítsa őt beszélni, olvasni és hogy feltárja előtte a mágia szövevényes rejtélyeit.
- Mondd, Suzi, hogy tetszik neked a világ? - kérdezi Armaros, melytől kissé megilletődik. Egészen nosztalgikusnak hat a kérdése, és egy pillanatig nem is tud válaszolni. - Ami körülötted van - próbálkozik tovább Armaros, ám már most érzékelhető rajta: nincs túlságosan lenyűgözve, hogy nem kap választ.
- Nagyon! - ugrik előre lelkesen, csillogó szemekkel. - Annyira ijesztő, de annyira izgalmas ennyi mindent látni! Mindig van valami új, mindig valami más egy kicsit. Ahányszor elhaladok egy mezőn, felfedezek egy új virágot, ahányszor betévedek egy erdőbe, egy új madár hangját hallom. Persze vannak nagyon ijesztő és nagyon veszélyes emberek, meg állatok is, de rájuk mindig felhívod a figyelmemet, és így mindig biztonságban érzem magam! - mosolyog szélesen. - Meg vannak olyan emberek is, akik nagyon ijesztőnek tűnnek, de mégis nagyon barátságosak - tűnődik, és bár Armaros minden egyes eseményt és szóváltást végigkísért Suzin keresztül, kivételesen türelmesen hallgatja végig minden egyes szavát és megjegyzését, itt-ott talán kicsapongó történetmesélését, szinte már összefoglalva az elmúlt évek tapasztalatait, amin együtt keresztülmentek. Mégis úgy ömlik a lányból a szó, mintha ez alatt az időszak alatt nem találkoztak volna, és Armarost fel kell zárkóztatnia minden kis apró részlettel.
- Suzi - szólal meg Armaros, mikor a lány a meséje végéhez közeledik, ezzel el is csitítva őt. - Mint hallhattad saját magadat is, sok minden történt és sok minden történni fog még, amin együtt fogunk keresztülmenni. Csak több és több tapasztalatod lesz, és egyre árnyaltabban fogod látni a körülötted lévő világot, amiről most olyan lelkesen tudsz beszélni. És én bár csak annyit ígértem, hogy láthatsz és hallhatsz, kérésedre virágokat és madarakat, úgy ítélem, a szófogadásodat jutalmaznom illik - mutat Suzi mellé, aki nagy szemekkel néz maga mellé, és egy apró, fekete fadobozt talál ott.
- Szabad? - érdeklődik bizonytalanul, elfojtott lelkesedéssel a lány, hogy mihamarabb kiderítse, mit rejt a tartalma, Armaros beleegyező mozdulatára pedig ölébe helyezi a kelléket, ami nagyjából akkora, mint a tenyere. A fedelét levéve apró, színes rudakat talál benne - sárgát és rózsaszínt, mint a virágszirmok, zöldet, mint a levelek, kéket, mint az ég, barnát, pirosat, de még lilát is.
- Próbáld ki - mutat a lány másik oldalára, mielőtt feltehetné a kérdést, Suzi pedig kapva kap a lehetőségen, hogy a megjelent papírosra rákanyarítson néhány vonalat és formát, nyúlva a számára megfelelő színekhez. - Ezzel megörökítheted mindazt, amit látsz és tapasztalsz - teszi hozzá a mélységi, noha nem feltétlenül biztos benne, Suzi meghallotta-e, oly lelkesedéssel vetette bele magát az alkotásba. Nem is szól többet, csupán érdeklődőn hajol a lány fölé, hogy figyelemmel kísérje a ténykedését, majd közelebbről is szemügyre veszi a kész műalkotásokat, melyből számtalan születik, a kréta azonban nem látszik kopni.
Ahogy telnek az álombeli órák, úgy Suzi tudata egyre inkább úszik vissza a valóságba; az álomkép homályosodni és tűnni kezd, majd először az átfagyott ujjainak marását tapasztalja a pajta állatainak jellegzetes szagával együtt. Legalább a gyapjas jószágok az éjszaka folyamán összegyűltek köré, és megtartották a testhőjét, így hálásan simogatja meg egyik-másik bárány fejét köszönetéül. Végül feltápászkodik, hogy a hideg reggel beköszöntével továbbálljon, ám ahogy igazgatja öltözetét, kabátja zsebében kitapint egy tenyérnyi méretű, szögletes tárgyat. Nagy pislogásokkal kísérve nyúl be érte és veszi ki, ujjai között megpillantva az aprócska dobozt, aminek fedelét leemelve megtalálja a színes krétákat és egy összehajtott papírt egy rajzolt Armarossal és Suzival rajta.



Tárgy: Színes kréták kicsi dobozban
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy tenyérnyi méretű doboz, amiben egy 24 darabos krétaszett található különböző színekben. Pontosan annyi és olyan mágiával látták el, hogy bármennyit használja őket az ember, sose kopjanak el. Armaros adta Suzinak egyfajta elismerésként szolgálataiért és hűségéért cserébe.

Szegény, árva Holzernek.

Hol volt, hol nem volt, ezt ő sem tudhatta. Bár ez nem teljesen igaz, hiszen Robin... azaz Adel pontosan tudta, hol nem volt. Melegben. Hideg volt, s ő merészen lépdelt a kihalt utcákon, két rongyos lábbelijében és barna reverendájában, hogy azt a két egész gyufásskatujátpénzzé tegye az első szerencsés ember kezei által. Gyertyája nem volt már, az utolsót is a templomnak adományozta, hogy ezen a szent éjjelen megfelelő fényárban üdvözölhessék Krisztus eljövetelét.
Ment és ment, amíg valami fényességet nem látott közeledni az utca végéről. Nem csak a kíváncsiság, de a remény is fellángolt benne. Talán a lámpásozó közeledett. Őneki mindig kell még gyufa. De ahogy a fény egyre közeledett, úgy növekedett is. Lódobofás hallatszott. A fény erősödött. A forrása tűz volt. A tűz forrása egy ló!
A lány azonnal keresztet vetett és imádkozásba kezdett. De a lángoló ló nem távolodott, sokkal inkább közeledett. Egyre közelebb és közelebb kopogtak patái, s a kopogások mellé egy szekér ismerős zörgése is társult. Mikor az imádság abbamaradt, a zajok elhaltak, s Adel testét melegség járta át, így ki merte nyitni a szemét. A látvány mégsem töltötte el nyugalommal. A lángok vele szemben lobogtak, elfagyott végtagjai pedig átmelegedhettek annyira, hogy nem is érezte, amikor a szekérről leugró négy tünde lelopta a rongyos lábbelijét,  mind a kettőt, s nevetve ugrottak vele vissza a ló mögé.
Elhajtottak.
Hideg lett.
Csalódottan, sértetten sétált tovább a kihalt utcákon, bízva abban, hogy valaki, talán maga a megváltó megjelenik előtte, s pénzzel áldja meg. Akkor visszatérhetne a szállására. Ehetne egy szelet kenyeret. De most fázott. Fáztak a lábujjai is. Illetve fáztak volna, ha érezte volna őket.
Csalódottságában egy sikátorban találta magát. Sötét volt. A levegő csontig maró volt. Hogy gyötrelmét feledhesse, meggyújtott egy szál gyufát. Legnagyobb meglepetésérw, annak fénye, a vyufának fénye beárasztotta az egész sikátort! A falakat, a dobozokat, a döglött állat tetemét és az azt lakmározó csótányokat is. Karácsonyi csoda volt az. A fény, a falakon táncot lejtett, s azokat áttetszővé varázsolta Adel számára, aki így alaposan szemügyre tudta venni, milyen meghittségben töltik az emberek ezt a csodálatos estét, saját otthonukban. Mielőtt még azonban megbizonyosodhatott volna arról, hogy mindenki az északi szokásoknak megfelelően ünnepli a kisjézus születését, a gyertya fénye kialudt. Újra sötét és hideg lett.

Adel egy percnyit sem késlekedett, azonnal meggyújtotta a következő gyufaszálat. Meg kellett bizonyosodnia arról, hogy senki nem sérti meg az Urat illetlen, esetlegesen pogány ceremóniákkal. A második fényzuhatag azonban nem azt mutatta amit korábban. Nem az otthonok belsejét, hanem a bennük élőket mutatta. A lány ezúttal szemfüles volt, s látta miként ülik körbe az asztalokat az emberek, s miként imádkoznak. Miként játszanak együtt a gyerekek, miként suhantják tarkón őket az öregek, s miként dédelgetik őket az anyák, akikhez sírva futottak. Noha a külső nézelődő nem értette, miért nevelte íly erővel az apa gyermekét karácsony éjjelén, nem volt ideje kivárni, hiszen a gyufa fénye ismételten kialudt.
Adel hezitált, hogy újat gyújtson, s eme hezitáltsága okán, mikor újat gyújtott, annak fénye aprócska volt, melegsége alig volt képes az ujjperceit felmelengetni. Nem tudta, hogy illett volna e mások otthonába betekintenie engedély nélkül, de ő úgy gondolta, ez egy ajándék volt. Az Úr ajándéka. Egy karácsonyi caoda, amiért hálásnak kellett volna lennie.
Kivette hát az összes gyufát a dobozból, s meggyújtotta mindet! Mélyen, legbelül abban bízhatott, hogy az áldozata majd utat nyit az egyik szerető otthon felé, s fagyott végtagjai felolvadhatnának a kandallótűznél. Az egyik gyufásskatulya kiürítése azonban nem volt elég, hogy a fényár átvilágítsa a falakat, cserébe viszont olyan hévvel égtek, a szálak, hogy el kellett dobnia őket, nehogy keze beleégjen.

Fázott.

Szerencséjére volt még egy skatulyája, amit meggyújthatott, vagy eladhatott, így nem aggódott, inkább hálás volt, hogy annyit kaphatott, amennyit. A szép fényjáték, a boldog családi képek, ha testét nem is, szívét melegséggel töltötték el, s ez a melegség elegendő volt a számára, hogy elfeledkezzen sajgó, fagyott lábairól.
Figyelmét viszont azt is elkerülte, hogy az egyik ház tövében, ahová az égő gyufákat hajította, kis kupacsnyi száraz avar gubbasztott, melyet a hó nem fedett be. Eleinte csak füstölgött, de igen hamar fel is lobbant az a kupac levél, melyet az Isten tudja honnan fújt be a szél az ősszel a város közepére, s Adel szemei majd kiugrottak a helyéről, amikor látta, hogy a hatalmas lángnyelvek, igen meleg és kellemes lángnyelvek, a faépület fából készült falait kezdték el nyaldosni.
Igen hamar el is kezdte kezeivel a havat rákotorni a tűzre, mellyel annyit ért el, hogy az csak még nagyobb füsttel kezdte el megtölteni a sikátort. Menekülnie kellett hát, ez volt a logikus döntés. Még ő sem akarhatott ott lenni, amikor a fal, melyen pár perccel korábban csak ő láthatott át, szénné égve enged utat bármely kíváncsi utazó szemének.

Nincs, mi erősebb az Úr kegyelménél, s ellenállóbb lovagjainak akaratánál. Mégis, talán van valami különleges erő, ami képes áthatolni a vastag fémlemezeken, megolvasztva a legfagyosabb szívet is, színt hozva a hófödte táj fehérségébe, s emlékeztetve mindenkit Urunk Jézus tanítására: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.
Ez a történet nem erről fog szólni.

Úgy kezdődött minden, ahogy egy csodás napnak szólnia kell. A protestáns titán kora reggel felkelt, majd aprólékosan felvitte testére a fémszínű festéket. Soha nem hordott páncélt, ez csak egy tévhit volt; valójában puszta izmai védték meg hidegtől és sérüléstől, melyek olyan keményre voltak edzve, hogy a legkülönb acél szilánkjaira tört volna rajtuk.
Ahogy végzett a festéssel, megevett másfél disznót, kilépett az ajtón, végignézett a hófödte tájon, és birkózott egyet egy véletlenül ott hagyott medvével. Mivel ez messze nem bizonyult elég testmozgásnak, futott kilencezerhétszázhúsz mérföldet, emelgette kissé az udvaron lévő könnyű kézisúlyzókat, majd miután a földre dobta őket, csodálkozott, miért menekül mindenki a házakból a földrengés miatt. Nem szoktak még hozzá?
Ezután felkerekedett szokásos reggeli körútjára: a templomba, hogy még nagyobb izmokért imádkozzon az úrhoz. Feltűnt neki azonban, hogy most valamiért sokkal több embert lát az Úr háza körül, amit először nem értett, de miután homlokkal összezúzott egy mindössze két és fél méter magasan lévő ereszcsatornát, rájött: hisz karácsony van! A szeretet ünnepe! Hogyan is felejthette el? Vidáman felragyogott az arca (ami természetesen nem látszott a fémszínű festék alatt), és összegörnyedve belépett a templomba.
- Áh, Oswald! - köszöntötte mosolyogva a pont arra járó lelkész. - Áldás, békesség!
- Málnás édesség - bólogatott egyetértően a lovag.
- Mi szél hozott erre? Bár nem hiszem, hogy lenne olyan orkán, ami téged elbír. - gondtalan nevetés szárnyalta túl az amúgy sem halk alapzajt.
- Jöttem leróni a hálám Urunk előtt. - húzta ki magát Oswald, nem sokkal vétve el egy csillárt. - Na meg siettem, hisz karácsony van: úgy hallottam, ma este csodálatos istentisztelet lesz!
- De hát még csak reggel van! - nézett csodálkozva a pap.
- Igen, igen, talán még pont ideérek... - bólogatott bárgyún Oswald. A lelkész egy legyintéssel ráhagyta, és továbbment a dolgára, a lovag pedig leült az egyik padra, majd miután az összeszakadt alatta, egy másikra. Miután elmondta imáját, felállt, még egyszer meghajtotta a fejét, és kisétált a templomból.
Hazafelé még mindig nagy volt körülötte a nyüzsgés: az emberek vagy ajándékokkal, vagy különböző ételekkel megrakodva futkostak ide-oda. A legtöbben késésben voltak, nem úgy Oswald, aki soha nem késett, de korán sem jött soha: mindig pontosan akkor érkezett, amikor akart.
Ekkor azonban egy segélykérő hang ütötte meg a fülét (a nem szó szerint, mert hetedhét országon túl is tudják, hogy aki Oswaldot megüti, oda már a papot sem érdemes hívni).
- Von Bertold! Von Bertold!
Ahogy odafordult, senkit nem látott. Aztán eszébe jutott, hogy lefelé is nézhetne, és így már észrevette a fiatal nőt, aki kétségbeesetten állt előtte.
- Mondd, miben segíthetek? - kérdezte mély, férfias hangján, mely bármely hajadont vérvörös pírba öltöztetett volna.
- A fám! Itt van a karácsonyfám, s egyedül kell hazacipelnem. De én túl gyenge vagyok ehhez! Segíts nekem, jó lovag, az Isten áldja meg jóságod!
- Ha csak ennyi kell - vonta meg a vállát Oswald, odanyúlt a fához, és egy könnyed mozdulattal felemelte.
A nő riadtan nézett.
- De... de von Bertold, fa itt van a másik oldalon! Nem kellett volna tövestül kitépni a másikat, bármilyen emberfeletti erővel is legyen megáldva!
Oswald rövid ideig értetlenül nézett, először a nőre, aztán a kezében tartott fára, aztán a nő mellett lévő, kivágott fára.
- Most, hogy mondod... - vakarta meg tarkóját szabad kezével. - Na mindegy! Ha már így alakult, ezt a másikat elviszem magamnak. Az Úr útjai kifürkészhetetlenek, nem igaz?
A nő válaszolni sem tudott a megrökönyödéstől, csak bólogatott, ahogy Oswald a másik vállára kapta a kivágott fát. Így indultak hát el, s kisvártatva el is értek a nő házához, aki hálásan hajolt meg
- Nagyon köszönöm, von Bertold! Hogyan is hálálhatnám meg a jóságod, dicső lovag?
- Semmi szükség ilyesmire, hölgyem. - hangzott a büszke felelet. - Ne tudja a jobb kéz, mit csinál a bal, nem igaz? Na meg elvégre a szeretet ünnepe van, ennyit igazán megtehetek érted! Az Úr kegyelme legyen veled!
Azzal otthagyta a hálálkodó (és valamiért csalódott?) nőt, hogy visszatérjen a házába, és arról ábrándozzon, ahogy északiakat ver. Így is tett hát, s meghitt, kedves időtöltéséből csak egy apró gondolat szakította ki.
A fát otthagyta a nőnél...

Ha már ennyien zenét linkeltek be:

Jürgen nem volt különleges. Ahogyan az anyja sem mondta el neki egyszer sem hogy az, úgy minden más az életében azt tanúsította hogy pontosan ugyan olyan kisember ő is mint mindenki más. Egy egyszerű városőr, valaki aki az utcákon járőrözve, kaszárnyákban páncélját fényesítve kereste a kenyérrevalóját. Sem termetben, sem személyiségben nem tűnt ki az átlagemberek közül, az kampós orrú, szeplőkkel borított beesett arca pedig távol esett attól amit az ember markánsnak tudott volna nevezni. Az életében sem történt semmi figyelemre méltó amelyre őszintén emlékezhetett volna. Nem volt elég jó kardforgató ahhoz, hogy kitűnjön a többiek közül és nem volt elég karizmatikus sem hogy észrevegye valaki. Az élete teljesen észrevétlenül tellett volna, ha csak a felesége nem várta volna minden nap haza azzal a szegényes házikoszttal melyet a fizetségük megengedhetett maguknak ezekben az ínséges időkben. Helga jó asszony volt, s tán kissé túlságosan is házsártos, de mégis törődéssel teli. A férfi szinte hallotta a hangját a fejében.
Ahogyan felemelte a ködös tekintetét fájdalom hasított a testébe, és riadtan összerándult. A világ még mindig forgott felette, és a mellkasába nyilaló fájdalom erősen utalt arra hogy eltörhetett valamelyik csontja. Ha csak nem az összes. Ahogyan erőlködve próbálta térdre küzdeni magát, egy városőr repült át a feje felett. Nem látta melyikük volt az, de még ha meg is szerette volna nézni képtelen volt hátrafordulni. A teljes tekintetét kitöltötte a lemenő nap utolsó fényeiben sütkérező gigászi alak látványa, amely úgy tornyosult előtte hogy eltakarta előle a napot. A lény ocsmány volt. A vaskos, rücskös bőrét nyilak pettyezték míg az izmos mellkasából egy szekerce és egy félbetört lándzsa állt ki, a közelében terjengő dögszag pedig szinte minden mást elnyomott. A véres szemei alatt gyorsan táguló orrlikaiból takony folyt, amelyet az alatta elterülő vad vicsorra torzult agyarakkal teli állkapcsából kifolyó nyállal keveredve undorító módon fröcsögött alá. Az éjszakai holdfényben sütkérező mezőn a megsebzetten és erőtlenül térdeplő városőr rémülten tudatosította hogy ez itt a vég. Kétségbeesetten pillantott szét maga körül, tekintetét végigfuttatva a földön fekvő fájdalmasan nyöszörgő bajtársain. Mindössze négyen maradtak állva a tízből, és ők szétszórtan próbálták körbeállni az óriási szörnyeteget. A szemeibe könnyek húzódtak, ahogyan a troll tekintete lassan felé fordult és megemelte a tartógerendának is beillő bunkóját.
Ekkor vette észre a bestia háta mögött kibontakozó árnyat. Ahogyan az alak gyorsan haladt feléjük, a fák árnyékát elhagyva egy fekete lovas bontakozott ki a szeme előtt. Jürgenben lassan elkezdett érni a felismerés. Ő maga eddig csak egyetlen egyszer, egy rövid pillantás erejéig látta őt, de a tetteinek híre még az ő amúgy poros kisvárosába is eljutott.
- Hellenburg... - köhögött fel véresen, ahogyan a beszéd pokoli kínokat okozott neki. - Hellenburg Védelmezője itt van ! - hörögte, ahogyan a fájdalom csak nem a földre kényszerítette. Azonban a férfi nem adta meg magát.
A troll a vadul vágtázó lovas felé fordult és vérfagyasztó, állatias bődüléssel üdvözölte új áldozatát a csatatéren. Mint egy őrült, sebezett bestia módjára verte meg a mellkasát és rohamra indult a lovas ellen. Jürgen lélegzetét visszafolytva bámulta az eseményeket, és olyannyira lekötötte a két fél összecsapása hogy szinte még a fájdalmáról is elfeledkezett. A bestia vadul az égbe lendítette a buzogányát, hogy egyetlen minden elsöprő csapással megszabaduljon a lótól és lovasától egyarány. Az izmos karjai enyhén megremegtek ahogyan a megsebzett testet ösztökélő parányi agy nem fogta fel önön korlátait, de a súlyos tölgyfa bunkó még így is a levegőbe emelkedett. A városőr megpróbált riadtan rákiáltani a lovasra, de csupán egy véres köhögés volt az eredménye. A bunkósbot lesújtott. A férfi egy pillanatra meggörnyedt a köhögéstől, azonban fejét rögvest felkapta ahogyan a mezőt bezengte a troll nyers fájdalomtól és meglepődöttségtől teli fülrepesztő üvöltése. Ahogyan felnézett, még látta ahogyan az éjfekete lándzsa mélyre nyúló sebet vájt a lény hóna alá a véreső spriccelt alá a lovasra. Hellenburg Védelmezője azonban nem állt meg, hanem tovább vágtázott lendületét felhasználva egy rövid félkört téve meg a mezőn hogy újfent a bestiára támadjon. Jürgen mély áhítattal nézett fel a mellette elhaladó nőre. A bőre szinte embertelenül fakó volt, az éjfekete haja pedig ámulatba ejtően lobogott a szélben. A szépséges kék szempárja őt az eső utáni kitisztuló égbolt fényeire emlékeztette. A szépséges paripáján lovagló védelmező páncélján úgy csillantak meg a nap utolsó sugarai, mintha a nő teljes jelenléte a remény jelképe lett volna. Ő pedig hinni akart. Sőt mi több, hitt abban hogy megmenekülhetnek. A Védelmező meg fogja őket menteni.
A lovas újabb támadásra fordult, amelyet a szemlátomás súlyosan sebzett troll fájdalmas hörgéssel nyugtázott. A városőr nem akart hinni a szemének, amikor az tohonya, nyáladzó izomtömeg riadt lépést tett hátrafelé. Számára felfoghatatlan volt, hogy az a lény amely egymagában többedmagukkal végzett, ezúttal riadtan hátrált meg. A Védelmező azonban nem tétovázott, sőt csizmájával a lova oldalába bökött, még nagyobb sebességre sarkalva azt.
Jürgen felujjongott, és minden fájdalma ellenére érthetetlen gurgulázó hangon hörgött fel mintegy előre üdvözölve a Védelmező győzelmét. A két kezét a levegőbe emelve a mezőn térdelő hörgő férfi ujjongása egybefonódott a troll utolsó halálhörgésével, amelyet egy tompa, földet megremegtető becsapódás követett.
A Védelmező megtette ! Eljött értük ! Megmentette őket !
A férfiben túlcsorduló hála és köszönet csak nem sírásra kényszerítette őt. Szinte a fájdalomról teljesen elfeledkezve próbált talpra kászálódni, azonban értetlenül vette tudomásul hogy lábai nem engedelmeskedtek neki. A keze lassan visszahanyatlott az ölébe, ahol valami kellemes, meleg vette körül őket. Kába tekintettel bámult lefelé és értetlen mozdulatokkal markolt bele a vörös, ragacsos folyadékba. Kellemesen meleg volt, ami eszébe juttatta hogy mennyire fázik. Ahogyan felnézett a lassan feléjük lovagló Védelmezőre, arca enyhe mosolyra húzódott, de szeme üresen bámult előre.

Hilde lassan odalovagolt a túlélőkhöz, miközben a lándzsáját törölgette. Eckbert nem rajongott túlságosan a trollvérért. Túl zsírosnak és büdösnek találta. Óvatosan meghúzta Kehle zabláját, és megállt a városőrök előtt, akik közül az egyik előrelépett.
- Friedrick Bergstein őrmester, szolgálatára asszonyom. - jelentkezett a fickó. - Köszönjük. - igazította meg a sisakját. - Maga nélkül nem éltük volna túl. - biccentett hálásan a fickó.
- Szegény ördög... - szólalt meg egy másik fickó, ahogyan a Hildét bámuló, mosolyogva térdelő városőr arcát szemlélte. - Azt hiszem Jonathan halott.
- Nem Hansnak hívták ? - kérdezte egy másik.  
- Fogalmam sincs. - vont vállat a másik.

És végre megérkeztem a zárással! Fantasztikus írások születtek. Jó volt látni, hogy bár kevés időtök volt, mégis milyen lelkesedéssel és odaadással gondoltatok a másikra. Nagyon szerettem olvasni ezeket és külön köszönöm annak titkos Szent Miklósnak, aki engem sem hagyott ki az ajándékozottak sorából <3

Minden benevezett karakter adatlapjára írjatok jóvá 150tp-t, valamint ha csak nem kaptatok az ajándékozótoktól tárgyat, az alábbit:

Név: Mézeskalács (5)
Típus: –
Leírás: Öt darab mézes-fahéjas sütemény, melyeket különböző érdekes formákra szaggattak ki és színes cukormázzal díszítettek. Elfogyasztva elűzi a szorongást, a szomorúságot és a karácsony meghittségét, melegségét kölcsönzi a karakternek két perc erejéig. Harcban nem használható.