[Azonnali küldetés] - A nekeresdi bíró

Panasznap vagyon éppen egy kisebb városkában. Ezen a napon gyűlhetnek egybe a parasztok, polgárok, és mindenki más a szolgabíró portjához, hogy lelkük minden búját-baját kiadhassák magukból, vagy éppen ítéletért folyamodjanak. Van ám is munka bőven, a piaci tolvajtól kezdve a boszorkányig. De sorra érkeztek az egymással acsarkodó emberek is, akik igazságot kívánnak a bíró úrtól kérni. Ha kellően hosszúra nyúlik a nap, talán még egy istenítélet is belefér napnyugtáig.
A város szolgabírója azonban éppen házon kívül tartózkodik. Sürgősen el kellett utazzon, mert szólította a kötelesség, s ura mellett kell ezen hétvégén szolgálnia. Távollétben tollas fejfedőjét egy másik személyre hagyta, hogy ő ítélkezzen helyette. És mit az isten, ez a bizonyos személy éppen te vagy!

Jutalom: 5 véletlenszerű nyersanyag

Határidő: 2020.01.16.

Zörögnek a kerekek, görgetik, felverik az út porát, Dúvad széles patái alatt roppanva törnek meg a kövek, míg az ég viharos kékje szinte lappá nyomja a kocsi előtt elterülő síkságot.
Északon járnak, veszélyben, a határvidék szegény és elhanyagolt sávján törnek előre. Lassan vágtat a fehér-fekete szekérhúzó, de ló és kocsis lelke egyaránt előre szárnyalnak. Szabadulni a portól, az unalomtól, az egyhangúságtól, a körültekintés fárasztó, idegeket borzoló árnyékától, és egyre száradó torkuk szomjától. A mérsékelt fenyegetés, ami félelmet, szorongást nem kelt, de lassan, lustán, makacsul piszkálja az érzékeket, úgy ül bennük, mint egy kavics a cipőben, amitől szabadulni nem lehet, hiába feszeng, fészkelődik.
Csak a két véreb, Bär és Räv, fekszik teljes nyugalomban, az egyik a kocsi belsejében, fekhelyén, a másik a bakon Lamia mellett, fejét a mágus-ékszerész combján nyugtatva. Még a szokottnál is ráncosabb, de nem is lehetne a nőnek kedvesebb.
- Csak aludj Räv, már közel van Dél.
Bár van portéka, amit felajnálhat, s fegyver, amit maga és a vész közé emelhet, mégsem lehet eléggé előrelátó, ha a vámpír Északon utazik. Nem, Lamia nem fél, egyedül a belátás sarkallja. Ha érez is izgalmat és az érzékei készenlétben állnak, annak az oka vére zubogó, zúgó folyóiban keresendő. Van a szívén egy apró, de létező ajtó, amiről maga sem tud, és ami mindig nyitva áll a vér és összecsapás előtt. A határvidék leselkedő veszélyei mindössze ezt az ajtót tárják ki, s engedik, hogy  a szív még vadabbul pumpálja át rajta azt a patakot, ami a vámpírnak élet és hatalom. Kalandvágyó lelke szárnyra kap...

Nem ma. Vagy még inkább: ma sem.
Mély levegő… A kiegyensúlyozott vámpírlány már arra sem emlékszik, mit temetnek el ezek a sóhajok, miféle ösztönt, miféle indulatot.
Így viszi az út egyre távolabb, egyre tovább.

Az álmos puszta álmos kisvároshoz vezet, csak a felhők színezik drámaira a hátteret. Ez az utolsó település Dél előtt, és bár nem szívesen áll meg, de be kell látnia, hogy Dúvadnak pihenésre, s mindannyiuknak felfrissülésre van szüksége.
Nyugodt, barátságos önbizalommal vezeti be lovát a házak közé, végig az utcákon egy inkább csapszék, mint fogadó elé. Ha nem szándékozna három fertályóránál többet eltölteni, egy fél fertállyal se többet, akkor kint, a peremen hagyta volna a kocsit, de most egyenesen a vályúhoz vezeti a termetes hátast, le se szereli róla a kocsirudakat. Az ivóalkalmatosságnál megmeríti vérebei tálkáit is, kissé komikus bájjal előre hajolva, hogy a víz körüli nedves föld és sár ne fogja meg a ruháját. Aztán a kúthoz megy és húz magának is, egyenesen a vödörbe meríti a kezeit és onnan frissíti fel az arcát. Tenyeréből csészét formálva iszik, nincs miért bemennie egyik házba sem.
Nem is várja el senki, a boltokból se integetnek, hogy nézzen be, amúgy is a legtöbb ember a kis főtéren gyülekezik, egész jelentékeny tömegben. Próbál nem törődni velük, épp csak annyira tartja szemmel a helyet, amennyi ahhoz szükséges, hogy átlássa, ha érintetté válna. Hamarosan a magyarázó, kiabáló, karlengető, de éppenséggel nem túl dühösnek tűnő tömegből kettő-három jelentékenyebb alak rűnik ki - azok köré tömörül a többi. Egyikük, egy középkorú férfi egy meglehetősen nevetséges bársonysapkát szorongat és azzal magyaráz. Az olyan sapkákat tisztségek viselik, ezt a lány azonnal felismeri.
De vajon hol a fej, ami bírja?
Eltelik egy fertályóra, már a másodikban járnak, mire Lami arra lesz figyelmes, hogy egyre sűrűbben, s a tömegből egyre többen tekintgetnek felé. Nemsokára pár kar is az irányába lendül, s a karokat lábak követik. Mit ad az átokhozó…
Meghúzza Dúvadon a kilazult szíjakat, de mire kimért lendülettel felszállhatna a bakra, a férfi a tollas sapkával egyszerre ott áll mögötte, s a többi pár lépés távolból közre fogja.
- Asszonyom. - szólítja meg már-már alázattal. - Meghallgat minket egy szóra?
- Mivel szolgálhatok? - kérdi gyanúját jól leplezve, csak egy cseppnyi megütközöttséget árul el az arca.
- Úgy esett – kezdi a férfi -, hogy szolgabírónk ma nem tud igazságot szolgáltatni nekünk, s mi nem tudunk megegyezni, ki vegye át a tisztséget, hogy ne legyünk elfogultak. Maga kívülálló, és ha megengedi, gazdagsága révén műveltnek gondoljuk.
Szépen, ékesen beszél, talán ezért is lehet a kezében a sapka, s arca fájadalmas kifejezése is csak tovább erősíti Lamiában azt az érzést, hogy őt szánta az elfoglalt bíra a maga helyére, csak a többi ember nem tud beletörődni. Ember… hát őt is annak nézik?
- Nem értek én a maguk ügyeihez – fordítja oldalt a fejét, hogy ha az arcába hulló tincsek között eddig nem fedezték fel szeme borostyánsárgáját, ne most érkezzen el a pillanat. -, legyen azé a tisztség, aki a sapkát tartja. - próbál gyors ítéletet mondani a maga javára.
Ezt azonban egy sokszoknyás asszony nem hagyhatja.
- Gilbert nem ítélhet, neki is ügye van.
Talán okvetlenkedőnek tetszik, ahogy közbe vág, de az ő arca is őszinte aggodalmat tükröz. Ezek az emberek csak a rendet akarják fenntartani - ritka igazságosan.
Bär és Räv apró késéssel, mint mindig, ugatni kezdenek az idegenek felé.
- Hallgat. - inti őket Lami felemelt ujjai jelzésével, dallamos hangjában gyöngéd, de egyértelmű nyomatékkel. A két eb azonnal elcsendesedik, csak Bär enged meg még egy próbamorgást, de elég egy pillantást vetnie gazdája kiállására és a figyelemre, amit határozottan nem kap meg, hogy magát a fiatal nő rendjéhez igazítsa.
- Ne értsenek félre, szívesen kisegítem magukat, ha tudom, de nem maradhatok. Hosszú út áll előttem. Hányan vannak? - egyszerre félrerázza a homlokába meredő, utazásba beleborzolódott csigákat, és felemelt fejjel visszafordul, szembe velük. A hatás nem marad el, páran meghőkölnek, mások keresztet vetnek.

Elvégre északiak. Azok mindig keresztet vetnek.

Senkinek nem tűnt fel a szeme színe.

Ez három teljes órája volt.

A tér közepén szúette, de faragott trónon székelt a vámpírnő Észak derék népének. A vámpírnőn a darutollas sapka - zöldbársony anyaga szinte egyezett a ruhája színével, úgy illett hozzá. Hogy gondolt-e a külsejére? Éppenséggel arra gondolt most a legkevésbé, míg elszánásában, hogy hamar végez velük, ritka jelenléttel és oszthatatlan figyelemmel hallgatta meg egyik ügyet a másik után.
Elrabolták a csirkéjét? Ez felháborító – bólogatott hevesen. A szomszéd szedi az almáját? - valóban nagy a kár, valóban. Ittasan beverte a fogadó ablakát? - fizesse meg, bizony. Hogy nincs miből? - dolgozza le, ahogy illik!
Amint így ült emberektől ritka méltósággal övezve, azon kapta magát, hogy szinte nincs is rá szükség. Aki még elé állt, addig nem nyugodhatott, míg a megálmodott végkimenetelt meg nem kapta, s a tömeg néhol rapszodikus, máskor a háttérben morajló megjegyzései és felszólalásai is biztos kézzel vezették – hogy mi itt a mérce, ennek a kisvárosnak, és ezeknek az embereknek. Mintha a tisztség, amit reá ruháztak, s ő maga is, csak egy kellék lett volna, elhagyjatatlan bár, de mégis kellék. S abban nyertek igazolást és gyönyörűséget, ha érvelése és ítélete megfelelt a hangulatuknak és saját erkölcseiknek.
Hogy ez az erkölcs nem volt egészen az övével saját, erre elegendő bizonyítékot szolgált nem egy fejcsóválás, s Lamia azon kapta magát, hogy módosít, kertel, míg meg nem érteti, mit is várnak tőle. Nem vette fel a báb szerepét, de szemben vagy harminc-negyven panaszossal, és még ennyi szemlélődővel, hamar belátta, hogy türelemmel és érzéssel többet elér, mintha visszkézből osztaná az ítéletet - nem is hagyták volna. De így, hogy előbb megnyerte őket magának félig színlelt, félig engedékeny összhangjukkal, egyszerűbb volt átvinnie a saját akaratát.
Mindezek felett nem is volt olyan egyszerű a kép, mint első látásra. Mindig volt egy csavar a történeten, egy módosító körülmény, s megannyi érdek, melyek szinte érthetetlen szálakon mozgatták meg a részvevők érzéseit, s heves felszólalásokra ösztönözték őket. Olyan volt kitapogatni ezeket a húrokat, mint kényes hangszeren játszani. De Lamiában volt türelem, s volt érzék. Másképp nem is boldogult volna a legapróbb smaragdszemmel, s bonyolult foglalatrendszerekkel, nem értette volna a pecsétek bonyolult képeit, s a mágiát sem lett volna képes előcsalogatni belőlük.  

Rózsaszínű volt az ég alja és vörös, a kisváros népe fáklyákat gyújtott, s Lamia fáradtan, bár elégedetten húzta le hajáról a sapkát és ejtette ölébe Dúvadra gondolva, hogy legalább ő kipihente magát. Nem sejtette meg, hogy most jön még csak a lényeg, a főfogás.
Apró, ökör húzta szekéren egy kis ketrecet toltak elé, és a ketrecben egy gyermeket. Meglepődni sem volt ideje. S nem tudott nem arra gondolni, hogy most valóban a kezében a fiúcska sorsa. És talán, ha nem vizsgázik kisebb, csip-csup ügyeikből, sosem tudja meg, miféle barbárság lakik ezeknek a látszatra ártatlan embereknek a szívében.
- Mi a… - kezdte remegő hangon. Fejét gyorsan leszegte, míg sóhajtott, s mire élénk, szenvtelen tekintettel újra felpillantott, már semmi sem remegett benne. - ...mi a bűne?
- Betört a templomba, ellopott egy ereklyét. - felelt a középkorú férfi, aki a bírasapkát átadta neki, és akit Gilbertnek neveztek.
- Gyilkos….gyilkos... Gyilkos! - hallatszott több felől, egyre határozottabban, egyre bátrabban.
- Megölte a templomszolgát!
Erre a Gilbert mellett álló férfi hangos zokogásban tört ki. A fiú a fia volt.
A történet pedig amilyen egyszerű, olyan szomorú. A kisfiú valóban betört a templomba, de saját elmondása szerint – A törvény megköveteli, hogy végighallgassuk. Engedjétek beszélni. - csak játszani akart, de a templomszolga elkapta, és miközben hadakoztak, hogy a fülön csípett fiút a pap vagy a szülei elé vigye, a gyerek egy arannyal bevont gyertyatartót is felkapott, hogy azzal sorozza meg, csapkodta is, kezén-hasán az ötéves gyerek a méretes hetvenes éveiben járó, de erős, szikár öreget, mire az a szívéhez kapott és összeesett.
Lamia előtt nyitott fakoporsóban ott feküdt a halott is a gyerek ketrece mellett – hátha még nem rémült halálra eddig.
Ideges izzadtság, halál és rothadás szaga  keveredett a levegőben a kis téren a fáklyák fekete füstjével. Az arcokon aljas indulatok, gyűlölet. Mi lett belőled igazságszerető kisváros? Hogy lett belül is oly sötét azzal, hogy lement a Nap? Mint az átok a vámpírokon, örök éjszaka, csak bennetek minden nappal lenyugszik és minden holddal felkel.
Lamia arca elkomorult kacskaringós tincsei keretében. Ezt nem. Nem engedünk az őrületnek.
- Erről ma nem tudok dönteni. - hátrált meg, karját is öntudatlan, védekezén maga elé emelve, s csak arra volt képes gondolni, hogy ha utat enged a gyilkos hangulatnak, ezt a fiút még ma kivégzik.
- El kell temetni!
- Fel kell akasztani! - kiáltozták több helyről.
- Meghallgattuk a gyereket és láttuk a halottat. - próbálta túlkiabálni őket, s kétségbeesetten kutatott emlékezetében, vajon mivel hathatna rájuk. A fáklyás, acsargó tömeg mögött a távolban a templomuk keresztje, itt-ott egyik-másik asszony és férfi a homlokához, melléhez érintette kezét, az egyik átkokat mormolt, a másik imákat… Prédikációk, melyekre a látszat kedvéért, a botljáért, eljárt...
Lamia homloka mögött pedig végre fényesség gyúlt.
- Hát nem a gyermekeké Isten országa? Nem ártatlan mindkettő? Ti nem hisztek neki? - kérdezte s tett egy lépést előre.
- Ti nem hisztek neki? - ismételte rendkívüli nyomatékkal, ami különös, ősi igazságot üzent. Egy olyan valóságra tette rá a karmát, ami a barbárt emlékezteti, hogy vannak nála fenyegetőbb erők - ami a prédával megsejteti, ki az igazi ragadozó. A hangja fenyegető volt, dallamos, de erős, és meglepte az embereket, akik egész délelőtt mást sem láttak csak társalogó hangnemben beszélgetni, elgondolkodni és elmosolyodni.
És Lamia elmosolyodott.
- Várhatunk holnapig, hogy kitisztuljon a fejetek és tisztán lássatok – például, hogy én meg egy vámpír vagyok… - , vagy eltemetitek ezt a halottat és olyan remek emberekké nevelitek ezt a fiút, mint amilyen magatok is vagytok.
Egyszerre könnyeddé vált a hangja, az értő és megnyerő üzletasszony szólt belőle, aki a legdrágább tiara eladását is csekély semmiségként prezentálja, és egy kedves, békeszerető lány egyvelege, aki volt is. Fejben mindenki szent, de Lami lelke valóban erős és őszinte volt.
Épp csak naiv nem. Tudta, hogy a fiú veszélyben van.
S ekkor az emberek újra meglepték.
Mintha megkönnyebbülés hulláma söpört volna végig a tömegen, halk sírással, jajgatással és megkönnyebbült sóhajokkal. Lami nem tett semmit. Csak ugyanazt, mint eddig is: megengedte nekik, hogy maguk szerint döntsenek. És lám, senki nem akarta veszni látni a szabó fiát.
De nem maradhatott köztük ezek után, túl sok indulat fordult ellene, túl messzire mentek a ketreccel, a gyűlölettel. Ha elengedik és tévednek, magukat kiáltják ki bűnössé. Ha elengedik és köztük marad, miután két napig éheztették az öreg hullája mellett, miután így meghurcolták, magukat kiáltják ki bűnössé. Mert könyörtelen az emberi igazságérzet – úgyanúgy vért követel, mint a vámpír.
Mire a Nap lenyugodott, meglett a válasz: Északra küldik, még aznap éjjel, hogy pap legyen belőle és szent élettel vezekeljen.
Ők pedig úgy élhessenek tovább, mint eddig.
- Hát te sem kellettél. - üdvözölte Lami a diplomata gúnyáját a kocsiajtóval szemközti falán, egy megkönnyebbült félmosollyal, és a nagy feszültségek után kacajban tört ki belőle a nevetés.
Dúvad egy bágyadt Lamival és a nagy izgalomtól fején felejtett bársonysapkával vágtatott ki a kisvárosból, Fuchs Dörferből.
Rókafalva, milyen találó… szaladj róka, inadban az igazság!

- Késik...miért késik már megint?! – türelmetlenkedett Gerard, egyenest a kapu előtt állva.
Ő, Maria, Lia és Klaus ott álltak a kis falu bírájának kapuja előtt. Jókora porta volt, talán a legnagyobb az egész városkában. Úgy hírlett, ezt az embert tették már meg több mint két évtizede szolgabírónak, nem csoda, hogy nagyon megtollasodott ezidő alatt.
Ők hárman a szolgálatukért járó díjat jöttek átvenni. Meg lettek bízva, hogy felügyeljék a tűzifa elosztását. A várúr, látván a kemény telet úgy ítélt, hogy aprítsanak fel minden portának pár rakással, ehhez pedig kellett valaki, aki el tudta könyvelni a munkákat. Valaki, aki tudott írni. Ezek lettek volna ők.
- Ne várakozzanak, jó uraim. – szólt egy idegen, aki éppen akkor sétált – a bíró úr elutazott, s holdtöltéig nem is tér vissza. – mondta kurtán.
- Micsoda?! – csapott Maria az arcához – Az a vén, száraz farönk fizetés nélkül akart minket lerázni? – gondolt az első logikus magyarázatra.
- Azt már nem! – mondta Gerard – Valaki biztos maradt itt. Majd tőle kikérjük a jussunkat.
- Emlékeztessetek rá, miért is olyan nagy dolog ez? – nézett Lia, ahogy víziója keresztbe tette a karját. Annyira nagyon mégsem érdekelte, csak szóvá akarta tenni. Ha egyszer valamit a lökött banda a fejébe vesz, arról úgysem lehet lebeszélni őket.
Klausnak sem kellett több, hangosan elkezdte verni az gyűrű alakú kopogtatót a vaskos ajtón. Nem telt bele fél perc, s hangos nyikorgással nyílt, mögötte egy alacsony, már-már jócskán aggastyán éveit tipró asszony állt.
- Segíthetek? – kérdezte komor tekintettel.
- Természetesen. – mondta Lia, gondolván ő itt most a legjózanabb.
Miután elmondtak neki mindent, az öregasszony elégedetten bólogatott, s beinvitálta őket.
- A bíró úr egy rokona vagyok. – mondta – Ő mondta, hogy adjam át őszinte háláját, s informáljam meg magukat távollétről.
- Hát ez fantasztikus... – nyögött egy nagyot Maria, ahogy egy pillanatra elfeledkezett magáról - ...akarom mondani, hálásan köszönjük a türelmét.
- Ám megkért, hogy itt várják meg, míg hazatér. Nem soká lesz az már.
Klaus elbambulva nézett vissza.
- És mégis mit csináljunk mi itt annyi ideig.
- A bíró úr meghagyta, hogy lássák el a kötelességit panasznap alakalmával. – mondta, ahogy átnyújtotta a bíró jellegzetes, tollas süvegét.
Gerard meglepődve nézett vissza.
- Igazán?
- Isten enged, úgy segéljen.
A démon óvatosan magához vette a kalapot, aztán megforgatta. Nem telt bele egy perc, s a bíró úr emelvényes széke mellett találták magukat.
- Végül is, bírának lenni hatalmas tisztség. Egy ilyen ajánlatot csak nem utasíthatunk vissza... – adta be a derekát Gerard. Senki sem vitatkozott vele.
Valóban bámulatos volt a bíró úr portája. Tágas, jól gondozott kert, masszív, időt álló házak, hatalmas istálló. Remek pozíció lehetett, a legjobb, amit az egyszerű ember kívánhatott magának. Sok idejük azonban nem is maradt rendbe szedni magukat, mert az első panaszos már meg is érkezett, egy igencsak sértett piaci kofa.
- Bíró uram...hát maguk meg kicsodák? – nézett elképedve a trióra.
- A bíró úr házon kívül van. Minden tekintetben mi ítélkezünk helyette. – mondta diplomatikusan Maria, miközben sóhajtott egy nagyot.
~ Ez fog menni egész nap, mi? – gondolta magában fájdalmasat nyögve.
Az árus szeme fel is csillant.
- Az más. Ahogy mondottam, károm megfizetését követelem. A vasárnapi vásáron elorozták három hordónyi árumat. Ez már hallatlan! A város kötelessége volna kézre keríteni a tolvajokat. – jelentette ki határozottan.
A négy helyettes bíra kissé zavarodottan nézett össze.
- Nekünk meg szabad ezt adni? – suttogta óvatosan Klaus.
Majd fél órás puhatolózás vette kezdetét, ahogy ők négyes egyesült erővel próbálták meg kideríteni, vajon valóban jogosan követeli-e a kofa a jussát, vagy egyszerűen csak át akarja őket verni, tudván, hogy a bíró úr házon kívül van. A beszélgetés eljutott arra a pontra, amikor Maria már a mágiáját próbálta meg rajta használni, hogy kiderítse mit akar tőlük, Klaus pedig félelmetes arcolvasó adottságait vetette be,. Nagyot sóhajtottak, hogy miért is nem jutott ez hamarabb eszükbe. A férfi egész végig csak ki akart némi váltót csikarni a bírótól. Azonnal rájöttek, amint megérezték az álnokságot, ami belőle áradt. Már csak ki kellett találniuk, hogyan rázzák le anélkül, hogy foltot ejtenének a bíró úr becsületén.
- Rendben van. Kérésedet meghallgattuk. Az elvesztett portékákat így a piacon sem tudtad eladásra kínálni. Ennek fejében annyival kevesebb piaci díjat vagy köteles fizetni. – mondta Gerard, a kofa legnagyobb megdöbbentére. A piaci díj meglepően alacsony volt ebben a városban, így ezzel nem nyert valami sokat.
- Jó ég, azt hittem már sosem lesz vége. Ezért utálom annyi a bíráskodást. – nyögött egy nagyot Lia.
Sajnos egyikük sem volt jártak a törvénykezésben. Maria diplomáciája nem érintette, Klaus a törvényeket csak felszínesen ismerte, Gerard és Lia pedig annyiszor szegték már meg, hogy fölöslegesnek tartották tanulmányozni.
- Ugyan, a következő biztos egyszerűbb lesz. – mondta Klaus, ahogy beinvitálta a következő panaszost.
Az illető egy tolvaj volt, akit a közeli magtárban fogtak el.
- Bíró úr! – mondta a várjobbágy, aki bevezette – Ez az ember több ízben lopott a földesúr éléskamrájából.
- Leütni a fejét! – mondta hezitálás nélkül Maria, aki kezdett nagyon türelmetlen lenni.
- Megállni! – ordította Lia és Gerard egyszerre, ahogy lefogták a vámpírt.
- Zárják a kalodába. – mondta Klaus. Nem látta, hogy át akarta volna verni a katona, így hitt neki. Tolvajoknak ez volt a büntetése. Bár egy pillanatra belegondolt, hogy talán le kéne csapni a kezét, amivel tetten érték. Az mégiscsak testhez állóbb volna.
Lassan fogytak a panaszosok, nagyjából hasonló arányban, mint a négy pórul járt pótbíra türelme.
- Eddig bele sem gondoltam, mennyi baja van az egyszerű embereknek... – nyögött egy nagyot Maria, akinek életében nem sok köze volt a parasztokhoz.
- És ti még csodálkoztatok, hogy annyira közétek akartam állni. – tette hozzá Klaus.
- Ti akartátok ezt úgy, nyámnyila banda. – mondta Lia diadalittasan, ahogy mosolyogva tette keresztbe a kezét – Már biztos nem maradtak sokan.
- Jól van. – mondta Maria – Jöjjön a következő.
Két rákvörös képű, mérges jobbágy lépett be, ahogy ketten szorosan fogtak egy süldő malacot, egyre csak maguk felé húzva.
- Mondom, hogy ez a disznó az enyém!
- Nem igaz, hanem az enyém! – rögtön látták is ők négyen, mi miatt jöttek a bíró házához.
Lia megvakarta az állát.
- Nem mesélt Aleena valami nagyon hasonló történetet. – emlékezett vissza, amikor a néhai inkvizítor a Bibliából idézett nekik.
- Ö...abban nem egészen malac volt. – pontosított Klaus, ahogy folytatták az ítélkezést.

Szép munka volt. Az ítélet: jutalom! (hehe, értitek, mert bíráskodás). Mindkét történet tetszetős volt, Lamiánál különösen tetszett, hogy milyen különös ügyeket vonultatott fel, megmutatva, mennyire nehéz is lehet az átlag bíra élete is...apropó imádtam az apró kis részletet, miszerint az északiak mindig keresztet vetnek. Mindig örömmel tölt el, ha valami kicsi, apró részletet olvashatok a világról. Íme hát a jutalmak:

Lamia von Nachtraben: Hosszú markolat, Lószőr, Akvamarin. Dongóméreg, Ónix

Gerard D. Lawrenz: Ezüst, Puskapor, Üveglencse, Hegyikristály, Kivert bőr

Gratulálok a jutalmakhoz és további jó játékot kívánok!