Rothadó kalász - Dél (V.I.Sz. 822. Ősz)

Ide írhatják a reagjaikat azok a játékosok, akik úgy érzik, hogy a senki földje mögött eldugott kis falucska a Hellenburgi Királyi Szövetséghez tartozik.

Egyik települést követi a másik, csupán napok választják el egymástól őket - na meg az út és annak pora. Szinte már unalmas monotonitásba fulladt az utazás minden aspektusa, hiszen nem sok változatosságot tapasztal: mindenhol emberek laknak, mindenhol ugyanolyan építésű házakat talál, a legtöbb mendemonda romokról vagy elveszett kincsekről pedig vagy nem valós, vagy egyszerűen csak időhúzás, mert nincs ott sem ereklye, se szellem, sem semmi. Alkalmanként kérdőre is vonja magát, mégis miért kapja minduntalan nyakába az országutakat, ha minduntalan kiüresedésben és csalódásban végződik, de újra és újra ugyanabba a válaszba fut: neki nincs mása.
Így hát ezen a sötételfek számára nem túl kellemes déli napsütésben gyalogol át egy újabb erdőn, aminek árnyékában szerencsére kevésbé zavarják őt az egyébiránt éles fényviszonyok. A nyári melegek is már múlóban vannak szerencsére, érződik ez az időjáráson és a lombok sárgulásán, de még van ideje kinn kóborolni a fagyos télig. Még van lehetősége néhány utat megterveznie, és reményei szerint az erre kiszemelt határmenti falucska, amivel elképzelései szerint egyik fél sem foglalkozik, teljesen megfelelő lesz.
Zsebében kotorászik egy rövid ideig, tapintásra válogatva az ékszerek között, kisvártatva pedig magára aggatja a Moonshiftet, úgy emlékezve, hamarosan eléri a térképen bekarikázott települést. Ilyen közel már bárkibe belefuthat, akár egy kirándulóba, egy gyűjtögetőbe vagy vadászba, a nyaklánc által biztosított illúzió pedig ad neki elegendő biztonságérzetet, hogy egyáltalán beszélgetésbe elegedjen valakivel.
Ahogyan lépked a viszonylag ritkán használt ösvényen, nem sokkal a nyaklánc felvétele után kellemetlen érzés fogja el. Kissé összeszűkíti a szemeit, amíg mérlegeli a lehetőségeket - figyelnék? Akkor szokott ez a fajta kényelmetlenség befészkelni a mellkasába. Vagy netalán a paranoiája kíván az előtérbe kerülni kiváltó indok nélkül? Végül oldalra vezeti pillantását, hogy körbenézzen, elsőre azonban nem vesz észre semmi gyanúsat; hagyományos erdei közeg terül el körülötte hagyományos erdei élővilággal. Lehet, csak néhány őt fürkésző állatnak a jelenlétét érzékeli, hamis veszélyérzetet keltve benne.
Mielőtt újra az útra pillantana, megakad a szeme az árnyékban bujkáló vörös foltokon. A kerekségük rögtön a bogyókra emlékezteti őket, ám kicsit alacsonynak ítéli elhelyezkedésüket, ami erősíti gyanakvását, de ez nem állítja őt meg: úgy tesz, mint aki nem vesz erről tudomást. Visszafordul, a továbbiakban pedig a hallására igyekszik támaszkodni, ha gyanúja netalán beigazolódna, és valaki megpróbálna mögé lopakodni, ne érje őt túl nagy meglepetés. Voile is valahol a környéken egerészhet - őt csak alkalmanként pillantja meg, amikor két fa között elsuhan, szellemként követve őt, ám bizonyára ő is közbelépne - avagy közberepülne -, ha valaki megkísérelné megtámadni őt.
Az út azonban nem tartogat számára kellemetlen meglepetéseket. Alkalmanként megrezzen egy bokor, megreccsen egy ág, amire látványosabban rezdülnek meg a fülei és fokozott óvatosságra intik, mégsem történik aztán semmi. Mintha egy borzasztó regényt olvasna, ahol építik és építik a feszültséget, de ennek a feloldása teljesen alulteljesít az elvártakhoz képest. Ehhez hasonló csalódottságot érez, amikor már az erdő szélét látja, azon túl pedig már a füstöt pipázó kéményeket is megpillantja a távolban, ígérve a biztonságot.
Már-már egy grimasszal néz hátra maga mögé, hiszen pár reccsenésen és roppanáson túl semmi mást nem hallott, szeme sarkából mozgást sem észlelt.
- Hmh - jegyzi meg csak úgy magának, valahol csalódottságát kifejezve. Legalább a fennálló időben nem kell aggódnia - a nyílt környéken már aligha érheti őt bármi meglepetésként.
Csupán pár lépést kell tennie, hogy Voile huhogjon egyet, és ahogy megpillantja őt az egyik fa ágára telepedni, ő maga is megáll, újra. A körbenézés szándékával hátrafordul, fürkészve a bokrokat és fatörzseket, kisvártatva pedig még a lombkoronára is feltéved pillantása, miközben ujjbegyei egyre csak fehérednek, ahogyan egyre szorosabban fog rá őt kísérő botjára. A madarakon és a szél keltette apró zörejeken túl nem fedez fel semmit, és már korholná rosszakaró madarát, amikor a fémes zörgés végre megüti a fülét. A tulajdonosát még nem látja, bármennyire is keresse a növényzet takarásában, ám ahogyan hegyezi egyébként is hegyes füleit, sietős léptek tompa dobbanását is érzékelni véli, egy ritmusban a fémekével.
- Hmh - hallatszódik ismét tőle csendesen, miközben ellazulnak az izmai, azzal sarkon fordul, és megy tovább a település felé, meggyőződve, hogy falubeli ember vág át hozzá hasonlóan az erdőn. Az idegen ekkora zajongással nem is fog különösebb meglepetést okozni, ha beérné őt, aggodalomra így aztán még annyira sincs oka.
Percek kérdése csupán, hogy a szapora léptek tulajdonosa valóban a nyomába kerüljön, mire kicsit lehúzódik az ösvényről, több helyet kínálva a másiknak.
- Adjon Isten szép napot, Frau! - üdvözli a férfi öregesen karcos, fáradt hangon a következő pillanatban, amitől hirtelen végigszalad a hátán a hideg. De szerette volna, ha csak elkocog mellette, és megy tovább! - A faluba tart? Nem bánja, ha csatlakozom? - érdeklődik, és már a nyelvén lenne egy "de", ám lenyeli, mint ahogyan szenvedéssel teli sóhajtását is. Kész szerencse, hogy annyi badarságot hallgatott már annyi életében, így egyszerűbben erőltet magára egy halvány mosolyt, azzal nézve váratlan utazótársára. Első pillantársa a bottal inkább tűnik egy erdei remetének, viszont az oldalán összekoccanó harapócsapdák és nyílpuska hamar a vadász szakma felé terelgeti feltételezését.
- Szép napot önnek is, Herr - biccent egyet felé végül, tekitnetét visszavezetve a ráncokkal teli arcra. - Ha maga nem bánja, hogy nem kocogok... - tárja szét kissé a karjait, jelezvén, neki aztán mindegy, sietni ugyanakkor nem áll szándékában. - Csak nem végigfutotta az erdőt? - vonja fel egyik szemöldökét, kezdeményezve valamiféle beszélgetést, ha már így alakult.
Válaszként az idegen először nevetést hallat, de az ehhez társuló hörgés sokkal inkább emlékeztet őt egy síron túli jelenlétére, mint a saját zombijainak nyöszörgése. Szinte már paranoid módon még egyszer végignéz rajta, nem tévesztette-e véletlen őt össze egy tényleges élőholttal, de még van élet az arcában és a szemében egyaránt.
- Nem futottam én, de az tény, hogy siettem - legyint egyet. - Magácska az erdőn át jött? - emeli meg ezúttal ő a szemöldökét, a botot méregetve pedig feltételezhetően levonja a következtetést, miszerint nem feltétlenül a legvédtelenebb vándor mellé csódott.
- Igen, az erdőn át - bólint megerősítőleg.
- Hát nem mondták Karfeldben, hogy ez az út nem biztonságos? - érdeklődik, és mintha meglepettséget vélne felfedezni a hangjában.
- Valószínűleg úgy gondolták, megoldom, elvégre tünde vagyok - von vállat, nem igazán emlékezve rá, hogy figyelmeztették volna. Na nem mintha hibáztatná őket, ott kivételesen girhes macskaként jelent meg, aki jobban hasonlít egy nekromanta csontvázára, semmint egy normális élőlényre. Egy olyannak nem biztos, hogy csak úgy odavetnének pár jó szót, mi több, inkább kerülik.
- Én is csak a külső peremet pásztázom mostanság a goblinok miatt - teszi még hozzá a vénember, mire újra felvonja a szemöldökét.
- Goblinok? - kérdez vissza, ösztönszerűen hátrapillantva aztán válla felett. Ez az információ megmagyarázná a kellemetlen megérzését, amit az erdő utóbbi szakaszán tapasztalt - lehetséges lenne, hogy a végén figyelték őt? - Akkor maga vadássza őket? - bök állal a nyílpuskára és csapdára következőnek, habár kimondva már látja, merész elképzelés ez. Fél lábbal már a sírban van szerencsétlen, majd pont ő fog goblinokra vadászni.
- Próbálhatom én ezekkel vadászni őket, de nem akarom magamra haragítani ezeket a dögöket - ingatja a fejét egy nagy, bizonytalan sóhajtás kíséretében, teljesen érthető módon tartva magát távol az apró haramiáktól. - Ez a nyulakhoz van - ad felvilágosítást a csapdákra bökve, majd a nyílpuskájához nyúl. - Ez pedig, ha baj volna. No nem mintha tudnám használni... de akárcsak a feleségemmel, jobb vele, mint nélküle - nevet egy újabb hörgőset, ezúttal viszont meggyőződése, hogy a következő pillanatban kiköpi a tüdejét, ha nem hallgat el. - Jó ideje, hogy beették magukat ide a goblinok - panaszolja aztán.
- Van így egyáltalán fogás? Feltételezem, a goblinok is az erdő állattartományát pusztítják, hogy magukat fenntartsák - gondolkodik hangosan inkább magának szánva a szavakat, semmint ideiglenes utazótársának. Azon viszont nem csodálkozik, hogy még nem kezeskedtek a problémáról - mégiscsak egy határmenti vidékről van szó, messze mindkét birodalom szívétől. Pontosan emiatt halad most ezen az ösvényen: senkit sem érdekel, hogy itt van, olyannyira nem, hogy még figyelmeztetni is elfelejtették.
Az erdőt és annak goblinproblémáját végül maguk mögött hagyják, és a fák eddigi takarásából végre megpillanthatja a völgyben elhelyezkedő falut és annak környékét. Mivel viszonylagos békére számított, teljesen váratlanul éri, hogy nem csupán egy, de kettő zászlót is lobogtat a szél a környéken - az egyik Dél kék lobogója, a másik Észak vöröse. Igencsak magasra szalad a szemöldöke már ennyitől, viszont ahogy megtalálja a települést jóformán kiegészítő sátrakat, igencsak naggyá válik a kísértés, hogy a goblinok közé vesse magát. Kész szerencse, hogy nem nyúlt az elmúlt időszakban a nekromanciájához, különben most nagy bajban lenne - így viszont a kis patkányok kiugrasztása sem opció élőholtakkal, hacsak nem akarja megkockáztatni néhány keresztes vagy templomos, ne adja ég, inkvizítor általi üldöztetést.
- Veszélyes dögök, és igencsak megnehezítik a mindennapokat. Node, bizonyára nem a rémhírekért jött. Mi hozta erre? - terelgeti a témát inkább másfelé, szavait azonban kis híján fel sem fogja, olyan sok energiát kell fordítson a hirtelen feje tetejére állított elképzeléseinek elfogadásába. Némi sűrű pislogással nagyjából ugyanakkor sikerül visszatérnie a valóság talajára.
- Öhm, tessék? - fordítja felé figyelmét újra. - Ja, hogy, nos... Khm. Igazából csak átutazóban vagyok - vallja be, noha nem feltételezné, ez túl nagy meglepetés lenne. - Térképen ideális településnek tűnt, hogy megtervezzem a továbbiakat, vigyen a szél akár északra, akár délre. De mondja csak, mikor érkeztek ide mindkét oldalról? - int a zászlók felé, csak most véve észre a környékükön lévő katonákat.
- A napokban érkeztek - morgolódik az öreg, rögtön köpve is egyet a fűbe, ami kis meglepetésére van. Nem sokakkal találkozott emberek közül, akik elégedetlenséget fejeztek volna ki a birodalmakkal szemben vagy azért, mert nem volt okuk rá, vagy azért, mert egyszerűen nem merték. - Az öreg Johann, Isten lássa lelkét, a régi grófságnak küldött levelet, az meg eljutott egészen Karolusburgig. Erről a fiatal Matheus lelkésznek meg elfelejtett szólni, mert amaz meg Délre írt segítségért - meséli, próbálva a neveket megjegyezni, ha már itt száll meg. Némi előnyére válhat. - Szóval most itt vannak mind a ketten, és ugatnak egymásra ahelyett, hogy segítenének. Uh! - Bosszankodását muszáj félbeszakítania, ahogy egy kövön megbotolva majdnem elesik, viszont mielőtt ösztönszerűen nyúlhatna utána, az öreg korához képest meglepően jó reflexekkel sikeresen megtámasztotja magát előrerántott botján. Talán jobb is, hogy így alakult - amennyire ereje teljében van, még az sem lenne kizárt, hogy az öreg bácsikával esett volna.
Felegyenesedve felsóhajt, aztán csak legyint egyet, de ezt inkább lemondásában teszi, semmint egy gondolat elhessegetésében.
- Meglepő módon, egyik oldal sem hozott lovagokat. - Számára ez annyira nem meglepő. - Csak pénzéhes zsoldosokat. Azok meg jól elvannak a serfőzdében. - Ezt is igencsak tipikus emberi hozzáállásnak látja. - Maga tünde, jól mondta. Mit szoktak a maguk fajták kezdeni a goblinokkal? - fordul aztán felé.
- Hát manapság már semmit - nevet kínos keserűséggel, ahogy akaratlanul is kibukik belőle első gondolata. Valószínűleg sosem fog elmúlni a szúrás, hogy már nincs meg egykori otthona és közössége. - Nem voltam részese ilyen hajtóvadászatoknak, de amennyire tudom, az íjászok gyorsan kilőtték őket ott, ahol ártalmasnak tekintették őket - húzódik vissza a neutrális hangszínhez, most már ostorozva magát, hogy többet mutatott a megengedettnél. - De ez... Igencsak tipikus a királyságoktól, legalábbis az én tapasztalataimhoz mérten. Gondolom, bátor, feltörekvő kalandorok se akadnak errefelé - pedzegeti az ötletet, de szinte már látja maga előtt a nemleges fejcsóválást. Mégiscsak Isten két szeme közé esik ez a település - egyikkel Hellenburgot figyeli, a másikkal Karolusburgot, több szeme pedig nincsen, hogy egy ilyen kicsi településre is figyelni tudjon. A feltételezhetően megcsappant számú kalandorok pedig még annyira sem figyelhetnek erre a kis községre.
- Még nem - sóhajtja, ahogy kék szemeivel őt fürkészi. - Ezen a vidéken kevés kalandos lelkű fiatal járkál. De majd lesz valahogy. - Nem szereti ezt a szólást, ugyanakkor nehéz is mást mondani olyankor, amikor senki se nyújt segítő kezet. Annyiban is hagyja hát, hiszen ő sem kötelezheti el magát egy ilyen feladat mellett; hiába lenne esély a nyavalyások kiűzésére, ha amint felfedi, tiltott tanok követője, hezitálás nélkül ellene fordulnak. Hálát legalábbis nemigen mutattak, lehettek neki aztán ténylegesen segítő szándékai, jobb híján így hagyja az embereket főni a saját levesükben.
Nem telik el sok idő, és már hallja is a falusi élettől várható zajongást - gyereknevetgélés és rohangálás, felnőttek feddő, bosszankodó hangjai, mellettük néhány tanyasi állat mocorgása. Összességében még így is sokkal csendesebb, mint egy város, ahol még éjszaka sincs igazán némaság.
- Nos, hadd üdvözöljem Töpferfelden - szólal meg a vén vadász, amint átlépik a falu határát. - Ha megszállna, beszéljen a lelkésszel, ha enne vagy inna, a serfőzdében boldogan kiszolgálják váltóért - vázolja fel a lehetőségeket számára. - De a folyóból ne igyon. Azt mondják, a goblinok valamivel beszennyezték - figyelmezteti, szemlátomást pedig már távozóra is fogná.
- Köszönöm, szerintem mindkettőre igényt fogok tartani - enged el udvariasságból egy újabb mosolyt, bólintva mind a javaslatokra, mind az óva intésre. Jómaga is megfordul, hogy a templom irányába elindulhasson, amikor az öreg újra megáll és még egyszer megszólítja.
- És vigyázzon a holmijaira éjszaka. A kis dögök bejárnak lopni - mondja, már-már maga előtt látja, ahogy újabbat köp a gondolatukra.
- Amelyik a közelembe merészkedik, az nem fog távozni, azt garantálhatom - felel magabiztosan, hátranézve a válla felett, noha elképzelése még nincs, miként is fogja ezt kivitelezni, ha bekövetkezne. A jégszilánkok nem okoznak akkora sérülést, a bottal ütlegelve meg előbb csinálna az aljadékból masszát, mint holtat.
- További szép napot, és vigyázzon magára - int a férfinak, azzal megkeresi a helyi lelkészt vagy papot vagy akárkit, aki isten küldöttét játssza itt, hogy megérdeklődje, van-e számára hely az éjszakára.

Felszerelés:

Az ég alja ugyan még nem aranylott a lenyugvó naptól, a csúcsot viszont már rég elhagyta az örökkön égő fény, mikor a horizonton megjelent egy régi kolostor teteje, s mögötte a dombok, melyek között egy falu bújhatott meg. Az út mentén félig learatott búzaföldek feküdtek, a kalászok rakásban hagyva a föld közepén. A fák mögött megbújó folyó halkan csordogált, s a szellő lágyan simogatta a fák és bokrok sárguló leveleit. Közelebb érvén a kolostorhoz, egy kis hidat vélsz felfedezni, mely a folyóból elterelt vízfolyás fölött vezetett át, s a híd mögött egy földes ruhájú fiatal férfi, kapával a kezében.
Barna haja alatt koszos arca volt, de finom vonásai nem a dolgos földműves érzetét keltették benned.
-Áldás, békesség. - köszöntött szelíden, ahogy észrevette a közeledtem.
~De szép egy táj, bár a földeken volna még mit aratni.~ gondoltam magamban, ahogy egy kolostor tűnt fel előttem, nem is olyan messze. ~Egyedül?!~ láttam meg egy munkásembert, aki illedelmesen is köszöntött. ~Vonásait nézve lehet hogy a kolostorbeli csuhás lehet.~ Tanakodtam tovább, majd ahogyan kell viszonoztam a köszöntést egy barátságosnak szánt mosollyal.
-Áldás, békesség magának is.
Köszönése egyből elárulta, hogy Hellenburghoz tartozik a kolostor és annak is szenteli a hitét.
-Egymagában, így a földeken dolgozik? Hogy lehet ez?
-Ugyan, dehogy. - rázta meg a fejét a férfi. - Csak a kolostor kertjét gondoztam. Eddig ki merek én is jönni.
Merengően nézett ki a földekre, s tekintetén mintha gyász ült volna.
-A goblinok óta nem biztonságos odakint dolgozni. Jaj, de hol is hagytam a modorom. Matheus tiszteletes vagyok. - kezét feléd nyújtotta kézfogásra. - Kit tisztelhetek bátor személyében, hogy így egymaga a völgybe mer sétálni?
Ahogy követtem tekintetét a távolabbra eső földekre, kissé szomorú tekintetet vélek felfedezni az arcán. ~Mitől riadhat meg ennyire?~ gondoltam magamban.
A goblinok említésésre felemeltem a szemöldöket, nem gondoltam volna, hogy ilyesmi előfordulhat ezen a vidéken.
A tisztelettelteli kézfogásra magam is kézfogással válaszolok és elismételve a szerzetes nevét a magamét is elmondom.
-Tiszteletem Matheus tiszteletes, nevem Rothawdar Arskeliss, mágustanonc vagyok Hellenburgban. Nem hittem volna, hogy ily vakmerően sétálgatok egymagam, hiszen ha jól tudom enm messze innét van a határ a két állam között. Nem szokás védeni a határokat? Vagy lehet tévedek. Nem értek annyira a politikához, inkább a varázslás az érdeklődési köröm.
-Ilyen messzire a két királyság között, sokkal homályosabbak a határok, mint azt gondolnánk, Rothawdar Arskeliss. - mosolygott szelíden a lelkész, majd kezével irányt mutatva elindult veled az úton, tovább a folyó mentén, a völgybe. - Minden ott dől el, kinek fizetik az adót a falubeliek. Na de ne savanyítsam meg jó előre a hangulatát, inkább had fejezzem ki elismerésemet. Bizony nem gyakori, hogy valaki egymaga utazzon, akárhol is legyen Veronián. Mágustanoncként bizonyára sokat tanult már, hogy így tegyen. Mi szél hozta mihozzánk, ha nem érzi tolakodónak kérdésem?
Kezd némi fény derengeni, hogy a politikában minden pénzről szól, s amit a tiszteletes mondott, az gondolkodóba ejtett. ~Ha itt úgymond homályosak a határok akkor vélhetőleg nézeteltérések lesznek az adófizetés miatt. Ezt mindenki beláthatja.~
A tiszteletes további szavait nem egészen tisztán hallottam a gondolataim miatt, de megértettem annyira, hogy válaszolni tudjak.
-Hogy mi szél hozott erre, tiszteletes úr? Jelenleg rúnakövek után kutatom a vidéket. Azonban ez a dolog, hogy kinek kell fizessen a falu, az kicsit bosszantó, hát Hellenburgnak. Ha jól értettem, akkor a folyó inneső oldala már Hellenburghoz tartozik vagy megint csak tévedek? Tudom említette, hogy a határok itt homályosak, de mégsicsak a józan paraszti ész mindent elmond.
A tiszteletes elkacagta magát a kijelentéseden, kacaja még is keserédes volt.
-Ez ennél bonyolultabb. A falu, egy várbirtok része. A várbirtokot nemesek birtokolják, s mit ad az Úr, a várbirtok, ahol a mi kis Töpferfeldünk található egy nemes nélküli birtok. Legalább is egyenlőre. Tudja, északhoz hű volt a korábbi gróf, Isten nyugosztalja. De nem maradt utódja. Dönteni meg még nem tudtak a szomszédos birtokok, hogy akkor ki is vegye át az igazgatást. Legalább annyi északi, mint déli nemes próbálja magáénak tudni. A kapzsiság idejét éljük, sajnos.
Ahogy közeledtek a völgyhöz, láthatóvá válik a kis folyó mellett egy nagyobb épület, melyből az erjedő alkohol illata már messziről érezhető volt. Bizony, a serfőzde ablakából is fény szűrődött ki, ahogy a lenyugvó napra készülvén előkészítették a lámpásokat. Nem túl messze pedig már a falu is látható volt. Kis temploma kimagaslott a szalmatetős házak közül, s a dombok ölelésében természetesen bújt meg.
Az északi dombot hajként benövő erdőség előtt három szekérből és egy sátorból álló tábor állt, északi grófság lobogójával, míg a déli dombon, a folyón túl, hasonló összeállításban egy hellenburgi lobogóval ellátott tábor pihent.
-Így alakult ki ez a helyzet is. - sóhajtott a lelkész, ahogy felmutatott a dombokra. - Mi csak segítséget szerettünk volna kérni a goblinok ellen. De akik jöttek, már lassan négy napja csak egymással tárgyalnak.
~Ha már így esett, hogy a helyi tiszteletessel találkoztam, talán kapok szállást is estére, hiszen nemsokára beesteledik.~ Figyelmesen hallgatom a tiszteletes szavait, ahogyan közelebb érünk a faluhoz, amely szalmatetős házai már kivehetőek, sőt még a templom tornya is látható. Az erjedt alkohol illatától kissé fanyar pofát vágtam, de ezt a tiszteletes nem láthatta. ~Bár ha belegondolok erjedő alkohol ide vagy oda, akkor ihatok is majd egyet a helyi fogadóban.~
Mikor rámutatott a dombokon tanyázó táborokra ismét meglepődtem, hiszen nem gondoltam volna, hogy már itt ilyesmi folyik, ha egyelőre nem is nézeteltérés, de csak tárgyalás.
-Értem Matheus atya. Öszintén szólva már az elejétől fogva erre gondoltam, hogy ebből ilyesmi lesz, de most látom, hogy itt már ugyancsak ilyesmi zajlik.
Mint mondottam nem vagyok jártas annyira a politikában, de azt tudnám javasolni, hogy ez a falu legyen semleges mindkét fél számára, eltekintve attól, hogy a néhai báró kihez is volt hithű.
-Nos, a lényeg, hogy tudja mire számítson, ha a völgyben marad néhány éjszakára. - mosolygott kedvesen a férfi. - Szóval rúnaköveket keres? Nem mondanám, hogy a környékünkön sok rom maradt fenn, noha jómagam nem is vagyok olyan régóta itt, hogy mindenről tudjak. A szolgabíró bizonyára segíteni tud majd. Az öreg Johann mindenről tud, ami a környéken történik. Az erdőtől azért tartsa a távolságot. Ott tanyáznak a goblinok. Vagy, ha bátornak érzi magát, varázstudományával akár ki is pucolhatná őket, - tette hozzá vicceskedve, majd megköszörülte a torkát.
A legtöbb kéményből már a füst is szállott felfelé, mire ráléptetek a fő utcára.
-Visszamegyek még a templomba, hogy eltegyem a kapát. Mondja csak, van már terve, hol száll meg az estére? A mi kis falunk roppant szegényes. Nem utazókhoz szokott helyiség.
Tudomásul veszem az elhangzottakat. ~Johann, szolgabírót kell keresnem majd a napokban. Remélem lesz pár napra való kvártély a közelben. Nem vagyok nagyon igényes, de legalább vízszintes helyzetben tudjak elaludni, ha lehet biztonságban.~ Morfondíroztam magamban.
Megláttam, ahogyan a kéményekből füst száll fel, akkor biztos hideg estének nézünk elébe. A tiszteletes kérdésére kapva-kaptok az alkalmon, hogy megkérdezzem.
-Mondja, atyám, ha volna esetleg egy szerény ágy vagy akár egy kupac szalma, amin meghúzhatom magam, az is elegendő lenne. Mondja fogadó van a kis falujában, aho ehetnék-ihatnék valamit?
-Na, pont ezért mondtam, hogy roppant szegényes. - sóhajtott fel Matheus. - Van egy vendégház a templom mellett, ahhoz van kulcsom. Nem a legkényelmesebbek az ágyai, de talán nem annyira poros, mint az utca. Fogadónk az viszont nincs. Tudja, nem éri meg, ha nincsen kit fogadni. A serfőzdében tud inni, s ha megfizeti, biztosan összeütnek valami harapnivalót is. A folyó vizét viszont nem ajánlom. Azt mondják a falusiak, hogy a goblinok megmérgezték. Erről jó, ha tud. Oh, és vigyázzon éjszaka a holmijaira. A szörnyek bejárnak elcsenni dolgokat. Tűntek már el vasvillák, kaszák, ruhák és tyúkok is.
-Nagyon hálás lennék, ha oda behúzódhatnék éjszakára, meg ha netán több napot maradnék, akkor fizetnék is érte, hogy maradhassak. Megnézem magamnak azt a serfőzdét, szomjazom és ennék is valamit, reménykedem benne, hogy lesz ott valaki aki étekkel is tud majd szolgálni, persze fizettség fejében. Ha nem bánja elkísérem magát, a templomig, hogy utána megmutassa a vendégházat.
~Ennyire nincs itt biztonságban senki, akkor tennem kell valamit. Varázslat vagy pusztakéz, és még a táborok közötti tárgyalás végkifejlete is érdekel...Érdekes napok elébe nézek, úgy érzem.~
-Csak Ön után atyám.
-Áldja az Úr a jó lelkét Herr Arskeliss, de fizetésre semmiképpen se gondoljon. Az Úr nem azért bízott meg a lelkek terelgetésével, hogy fizetséget kérjek el érte. Maradjon a vendégházban, ameddig csak jól esik.
Azzal előre is lépett, hogy a templomhoz érve eltehesse a kapát egy hátsó kis faházba. S valóban, egy hosszú, cseréptetős vájogház szolgált a szállásodul, amely több szalmazsákkal volt ellátva, hogy fekvőhelyül szolgáljanak a bent pihenőknek. Egy tűzrakóhely volt középen, s egy asztal az egyik hosszú fal mellett.
-Ez megfelel fekhelynek, majd gondoskodom róla, hogy biztonságban is legyek itt éjszaka.
Azzal magamra zárom az ajtót, előveszem tőrömet és a szalmakupac mellé helyezve karnyújtásnyira, elalszom.

---

Név: Tőr
Típus: Félkezes
Leírás: A tőr egy sokoldalú eszköz mely az evéstől a gyilkosságig sok
mindenre használható. A jól kialakított tőr használható vágásokra, döfésekre, vagy akár
célba is lehet dobni vele. Pengéje hossza jellemzően nem lépi túl a harminc
centimétert.
Kritérium: -

Név: Varázskönyv
Típus: Félkezes
Leírás: Összetett pecséteket, rúnákat használó varázslók kedvelt
szerszáma, melyből gyorsan és könnyedén felidézhetik a varázslataikhoz tartozó formulákat.
A varázskönyv segítségével egy normális esetben két környi időt igénybe vevő varázslatot is
meg lehet egy kör alatt formálni. Nemritkán könyvjelzőkkel van ellátva, így a mágus egyetlen
kezét veszi csak igénybe a lapozgatása.
Kritérium: Ár: 0 váltó (Boltban vásárolható)

Név: Köpeny
Típus: Vért (Könnyű)
Leírás: A törzse, derekat fedő, gyakran hosszú szárú vastag ruhadarab,
mely minimális védelmet nyújt a vágások, szúrások, ütések ellen. Varázslók kedvelt
viselete.
Kritérium: Ár: 500 váltó (Boltban vásárolható)

A lenyugvó nap utolsó sugarai aranyszínben festették meg a tájat, amely csaknem összeolvadt a fák elszíneződött lombkoronáival. Egy folyó halkan csobogott nem túl messze az úttól, azonban a hintó zötykölődő hangja végett ebből semmit nem hallhattunk.
-Nemsoká megérkezünk fiatalember.-
Kopogott hátra bajuszos Adolf, a Hönigswald család hűséges kocsisa.
- Már látni a kolostort. Onnan csak egy köpésre a völgy.
-Köszönöm Adolf!
Adolf szavai hallatán csupán egy halk sóhaj tört ki belőlem, s miközben a tájat fürkészem, folyamatosan a Hönigswaldoknál tett látogatás során beszélteken jár az eszem.
~Ha sikerül Dél oldalára billentenem a mérleget, akkor elnyerhetem anyám családjának a bizalmát és ezáltal egy politikailag erős szövetségesre tehetnék szert.~
A kocsi halkan zötyögött tovább az úton, egyre csak közeledvén a kolostorhoz, amikor is valami hangosan zörgetni kezdte az út jobb oldalán elterülő, félig learatott búzaföldeket. A szél nem lehetett az, hisz szélcsend volt. Valami, vagy valamik mozgolódtak a kalászok között, ami végett Adolf lova enyhén nyugtalankodni kezdett.
-Hő-hő! -
Próbálta markánsan parancsolni a lovát Adolf, de az csak nem hallgatott.
Könnyed és fokozatos tempóban haladunk a kolostor irányába, amikor is a hangzavarra felkapom a fejem.
-Minden rendben odakint?
Kérdi Adolfot. Miközben a kintineki hogy említettek némi Goblin problémát is a területen.
~Gondolhattam volna hogy nem lesz zökkenő mentes.~
Ahogy bevillantak a családfő Belmond Hönigswald intő szavai , magam készenlétbe helyezve ráfogok kardomnak markolatára és türelmesen várok.
-Semmi ok az aggodalomra fiatalember. Csak makacskodunk, ahogy szoktunk...-
Hallani lehetett ahogy a pálca csattan egyet a hintó fáján, amitől még egy utolsót ugrik a ló, majd ismét nyugodtan húzza tovább.
-No, már itt a híd is. Mindjárt ott.. -
Szavait hirtelen el kellett harapnia, mivel egy hangos, fémes koppanás kíséretében, egy nyílvessző csapódott a kocsit hajtó Adolf ülésébe.
-A szentségit!-
Az első koppanást újabb koppanások követték, bár ezúttal a hintó ajtajába, s egy még az ablakon keresztül is berepült, alig egy karnyújtásnyira csapódva be mellettem. Ekkor a szekér hirtelen megindult, ahogy a Adolf észbe kapott és gyors tempóra bíztatta a lovat.
-Húzza le a fejét fiatalember! Ezek sokan vannak.-
Mondta, s az ablakból bizony látni is lehetett, hogy nem csak kettő-három rémségesen kopasz és ragyás fej bújik elő a veteményesből.
-A kolostorban meghúzhatjuk magunkat, de nem látok ott fényt égni! Mi legyen? Még beérhetünk a faluba is, ha meghúzzuk!-
~Rohadt Goblinok...~
A kocsit megzúdító nyílvesszők áriája és az éppen mellém becsapódó nyíl végett egy pillanatra ideges leszek, azonban nem hagyhatom hogy a nálam lévő dokumentumnak baja essen, így nem maradt más lehetőség, mint a lehető leghamarabb lerázni a Goblinokat.
-A faluba kell mennünk azonnal!
Adtam gyors és határozott választ Adolfnak, majd a hintó nagyobb sebességgel neki iramodott.
A kocsi úgy robogott, mintha a lelket akarná kirázni a benne és rajta lévőkből, s mikor a patkók már a híd deszkáin dobogtak, hirtelen egy dárda pengéje csapódott a hintó hátába. Szerencsére nem kellet sokáig az ostrom miatt aggódnunk, hisz hála Adolfnak és lovának, a becsapódó dárda volt az utolsó dolog amit a Goblinokból megtapasztalhattunk. Így a hidat hátrahagyva, a zajosan rikácsoló Goblinok hangja távolodni kezdett, majd teljesen elnémult.
~Oh hogy a fekete himlő vinne el titeket!~
-Nem vagyok hívő Adolf, de isten áldja a kocsis tudásod!-
Szól ki elismerően a férfinak. Az iménti izgalmak végett megállni már csak akkor álltunk meg, amikor egy, a folyó partjától nem messze álló épületből, két katona szerű alak lépett a kocsi útjába.
-Kit hozott az alkony? -
Kérdezte az alacsonyabbik kucsmás férfi a nagyobb darab társától, bár az válaszra sem méltatta, csupán az útjukba
-Mi ez a nagy sietség, kérem alássan! Hajtja itt a lovat mint a... -
Kezdett volna bele érces hangon a legnagyobbik, aztán meglátta a hintóból kiálló nyílvesszőket és elhallgatott..
Amint a kocsi sikeresen megáll, megigazítom köpenyem és kilépek a kocsiból. A kocsi előtt a két alak megállt és válaszokat várt, én pedig készen álltam megválaszolni az összes kérdésüket.
-Szép estét az uraknak, Kyrien Von Nachtraben vagyok és a Hönigswald család küldöttjeként érkeztem a vidékre.-
A férfiak nem átallottak undorral végig nézni rajtam, amint meghallották hogy egy vámpír család által viselt nevet hordok. Azonban a Hönigswald család említésére pedig igen gondolkodóba esvén néztek össze.
-Honnan az a Hönigswald?-
Kérdi a kisebb a nagyobbtól, aki csak a vállát vonogatta.
-Déli nemesség, nektek nem kell ismernetek.-
lépett ki az épületből egy másik tagbaszakadt tag.
-De elég közeliek, szóval érthető, miért van itt. Üdvözlöm Kyrien von Nachtraben. Az én nevem Gedeon, a hellenburg által pénzelt zsoldosok vezetője. Ezek itt pedig Kupler és Hans.- mutatott először a magasabbikra, majd az alacsonyabbikra.
-Ők az északiak táborának pénzén élnek. Nem kell foglalkozzon velük. Szóval...-
Kezével már is invitálni kezdett az erjedő alkohol illatát magából árasztó épület felé, s úgy folytatta mondandóját.
-Bizonyára beszélne a tábor vezetőjével, igazam van?-
Amint megpillantja az őt undorral pásztázók képét, egy néma sóhajt enged el.
~Csak a szokásos..~
Mondom magamban, majd az újonnan érkező szavai hallatán elismerően bólintok amint az a két eszest kiokítja.
-Üdvözlöm Gedeon.-
Udvariasan meghajol enyhén a férfinak.
-Köszönöm a tájékoztatást jó uram, így legalább olyanokkal nem kell megosszam itt létem okát, akikre az nem tartozik.-
Szemfogaimat megvillantva mosolyogok rá a két Északira, majd követem Gedeont és megválaszolom a felém feltett kérdéseit.
-Igen jó uram igaza van, fontos lenne minél előbb tárgyalnom vele.
-Nagyszerű. -
Dörzsölte meg a halántékát Gedeon és előre engedett a helyiségbe, ahol néhány asztal és pad állt, de pult az nem volt, helyette csak hordók és dobozok sokasága. Gedeon gesztusát amiért előre engedett, egy néma biccentéssel háláltam meg, majd tovább követtem s közben figyeltem minden szavára.
-A serfőzdében most biztonságosabb. Mielőtt azonban megengedném, hogy a vezetővel találkozzon, bizonyára nem fog megharagudni, ha kifaggatom. Tudja minket azért béreltek fel, hogy a tábort védjük. Többségünk aktívan teszi is. Tehát...-
A helyiségbe érve Gedeon keresett egy üres hordót, amin aztán lábát egy széles terpesztéssel átemelte és ráülve szembefordult velem. Követve a példáját, én is egy hordóhoz sétáltam és köpenyem megigazítva helyet foglaltam Gedeonnal szemben.
-Kyrien von Nachtraben. Milyen információt hoztál a Hönigswald családtól, ami segítségére lehet Hellenburgnak, ebben a kényes szituációban?
-Ezt a kint uralkodó állapotok miatt sejtettem, illetve ne aggódjon, nem fogok neheztelni önre eme formális dolog végett, hisz ez a munkája. Természetesen igyekszem minden olyan kérdésére választ adni, amely nem csak a vezetőre tartozik.-
-A Hönigswald család érdeke hogy eme terület Délhez tartozzon, így a továbbiakra való tekintettel felajánlották segítségüket a terület megtisztításával és helyrehozatalával kapcsolatban. Ennek kapcsán szeretnék a vezetőjükkel beszélni.-
Gedeon magasba emelte szemöldökét, de csak az egyiket, hogy éreztesse mennyire értelmetlennek érzi a kijelentésemet.
-Hellenburgnak is célja, hogy ez a vidék Hellenburghoz tartozzon és hajlandó megtisztítani a goblinoktól, ha elegendő bizonyítékot tudna felmutatni az Északiak igénye ellen. Vagy... -
Ekkor azonban a felismerés szikrája gyújtott lángot szemeiben és arcára igen ellenszenves és erőszakos mosoly ült ki.
- Megtisztítani, mi? Nos eredetileg nem volt tervben, hogy katonákat vonultassanak fel az Északi küldöttség ellen, hiszen senki nem akar kevés emberrel csatába menni. Van vér a Hönigswaldok pucájában, azt meg kell hagyni. Provokálni az északiakat?-
Hahotázásába visszhangzott az egész helyiség, majd arcára ismét ráült a komolyság.
-Nem érted a szituációt, vagy a Hönigswaldok veszítették el végleg az eszüket? Ha most provokálnak, azzal nem megyünk semmire. Ha nincs nálad valami dokumentum, ami erősítheti Dél állását, hogy kikövetelhessék a várbirtokot, akkor fölöslegesen jöttél idáig.-
Gedeon nem egy könnyű eset, és hogy még nyomatékosabbá tegye a véleményét, még egy jó turhásat is odaköpött a padlóra a lábam elé.
A férfi szavai hallatán csak értetlenül néztem rá. Az már biztos hogy Gedeon félre értette szándékaim, mivel azt hiszi hogy az Északiakkal kapcsolatban gondoltam a megtisztításra.
-A Hönigswald családnak esze ágában sincs Északot felpiszkálni, a megtisztítás alatt a Goblinokat , illetve a bírtokot értettem a család emberei által. Ezalatt az épületek felújítására és a terület rendbehozatalára is gondoltam.-
Köpenyem belső zsebét megtapogatva jeleztem Gedeonnak hogy van nálam ilyen hivatalos okmány, azonban fel nem fedtem még neki, mivel a lelkemre kötötték hogy ne bízzak senkiben.
-Van nálam ilyen dokumentum, azonban csak a vezetőjük láthatja. Ha esetleg befejeztük, akkor találkoznék is végre az úrral hogy a további részleteket megtárgyaljuk.-
A köpésre nem adok semmi jellegű reakciót, csupán nem veszek róla tudomást.
-Hát miért nem ezzel kezdte? -
Nyújtotta előre a kezét Gedeon. - Át is adnám akkor én a vezetőnek. Az ilyen értékes dokumentumok bizony jobb, ha a megbízható harcképzett emberek kezében jut fel a dombra. A goblinok ilyenkor a legaktívabbak. Minden más mondandóját, elmondhatja holnap reggel, még a következő tárgyalás megkezdése előtt.
Férfi kinyújtott kezére pillantva a fejem kezdtem rázni, nemleges válasz gyanánt.
-Pontosan ahogy ön mondja, jobb ha egy ilyen értékes dokumentum egy harcképzett férfinél van biztonságban. Ezért is remélem hogy megérti azt, hogy nem adhatom át másnak eme papirost, csak is akinek címezték. Amíg a további tárgyalások meg nem kezdődnek, addig a dokumentum továbbra is az én védelmem fogja élvezni.-

Felállok a helyemről és Gedeonra mosolygok.
-Remélem nem veszi rossznéven a bizalmatlanságot, csak hát tudja hogy megy ez.-
-Oh, dehogy veszem én ezt rossz néven. -
sóhajtott fel ércesen a férfi.
-Vámpírszokás, gondolom én. Csakhogy mi bizalmatlanok vagyunk, tudja? Szóval ha nem én viszem a levelet, akkor az a levél nem megbízható, tehát nem kézbesíthető. Zsoldos szokás. Tudja, hogy megy ez.-
Noha testbeszédéből nem látszott, de biztos lehettem benne, hogy valamit ta. Szemei akár a kés, úgy meredtek rám és semmi jóra nem számítottam.
-Ezt örömmel hallom.-
Válaszoltam vissza, azonban a férfi további szavai rossz előérzettel töltenek el. Úgy érzem valami nincs rendben a férfival, de megpróbálok kompromisszumot kötni vele. Azonban arra az esetre is fel kell készülnöm ha ne adj isten valami meggondolatlan dolgot próbálna tenni.
-Nézze Gedeon, bárhogy is nézem a jelenlegi helyzetünket ez egy patthelyzet. Mit szólna ahhoz, ha az én kíséretemmel egyetemben kézbesítené a levelet másnap és egyben be is tudna mutatni a vezetőnek. Sajnálatos módon másképp nem vagyok hajlandó önnel együtt működni.-
Gedeon erre meglepetten pattant fel a hordóról, s korábbi komor arckifejezését, most egy különösen őszinte mosoly váltotta fel.
-Ön az első vámpír, aki magától vetette fel a kompromisszum lehetőségét. Kellemes meglepetést okozott, Kyrien von Nachtraben. Legyen úgy. -
Nyújtotta Gedeon előre a kezét, ezúttal kézfogásra.
-Holnap reggel, az én kíséretemmel találkozhat a tábor vezetőjével. Addig pedig, kellemes éjszakát. Vigyázzon a holmijára. A dögök garázdálkodni szoktak a falun belül.-
Hatalmas örömömre a Gedeon hallgatott az eszére és nem tett semmi meggondolatlan, így a kéznyújtást elfogadom és egy erős férfias kézfogással jutalmazom Gedeon gesztusát.
-Ön is szintúgy nekem Gedeon. Örülök hogy vannak még olyan emberek, akikkel lehet a realitás keretein belül kompromisszumokat kötni.-
Gedeon szavain jót mosolygok, hisz vámpírként az éjszaka nekem lét elemem.
-Köszönöm, bár mint tudja én éjszaka sokkal elevenebb vagyok mint nappal.-
Lököm neki oda a megjegyzésem, némi mosollyal az arcomon.
-Viszont egy szó mint száz, önnek is kellemes estét Gedeon. Ha keresne, a kocsimban megtalál.-
Gedeonnak hátat fordítva elhagyom az épületet és visszatérek a kocsimhoz és Adolfhoz.


Felszerelés:

Név: Kard
Típus: Egykezes
Leírás: Az átlagos lovagi kard széles körben elterjedt fegyver, melynek forgatói változatos mozdulatairól és alkalmazkodóképességükről híresek. Egykezes fegyver, változatos kialakítással, pengéje hossza a harminc centiméteres rövidkardoktól egészen a több mint fél méteres pengéjű egykezes kardokig terjed. Pengéje lehet egyenes, vagy ívelt szablya, az egyenes pengék között pedig megkülönböztetünk egyélű és kétélű variációkat (a játékos a vásárláskor helyezze a leírásba, mely variációkat birtokolja).
Kritérium: -

Név: Láncing
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy láncszemek egymásba fűzéséből kialakított páncél, melyet fém páncélok és köpenyek alá, illetve bőrpáncélok alá vagy fölé is fel lehet venni. Növeli a védelmet, de ezzel arányosan lassítja viselőjét.
Kritérium: -

Név: Hönigswald hivatalos dokumentum
Típus:-
Lerás: Az Észak és Dél által uralni kívánt aprócska falu kapcsán született felajánlás, miszerint ha Dél mellé áll a falu, akkor a Hönigswald család segít javítani az ott élők életkörülményein.
Kritérium:-
Ár:-

Au. Áú. Jaj. Au.
A nap kellemes meleg sugarai kellemes fényükkel melengették át az erdőt amikor Hóhajú Yrsil még mindig derékig gázolt a gaz aljnövényzet keservesen kapaszkodó karjai között. Nem önszántából merítkezett mélyre a bógáncs, csalán és tövisgyökér mélységeibe. Csak éppenséggel “máshol tárolta” azt a térképet amit Aliciától kapott, így most kénytelen volt felcsapni felfedezőnek egy vidéken amelyen már emberöltők óta barangolt utoljára. Más esetben megállt volna megcsodálni azt a vadrózsabokrot amely éppen az útját állta, azonban most az egyszer szeretett volna legalább egy tisztást találni ahol megpihenhet. Remélhetőleg egy hűsítő vizű, kellemes csermellyel.
Ahogyan egy pillanatra megállt hogy a fák és bozótos közül felpillantson és megigazítsa a kalapját, egy aprócska szekértábor látképe emelkedett ki előtt a vadonból. CIVILIZÁCIÓ ! - kiáltott fel magában ujjongva. Végre egy remélhetőleg illedelmes és barátságos arcok csapata akik talán útba tudják igazítani vissza Finsterwald felé ! Az egyik szekér mellett két embert pillantott meg, katonákat vagy zsoldosokat, nem tudta eldönteni. Kis híján már felkiáltott örömében, és megkettőzött léptekkel haladt előre egyenesen és természetéhez illően igazi fafejű módon keresztültörve a rózsabokron, félig meddig kitépve a szerencsétlent.
- Üdv nektek ! - emelte karját barátságos intésre amikor is tekintete első ízben haladt tovább a tábor magányosan árválkodó zászlórúdján lebegő északi címerre és ugyan azzal a lendületel amellyel érkezett, úgy fordult is sarkon és a kezével még mindig látványosan integetve és indult meg az ellenkező irányba. Vissza a bokrok és fák közé.
- Hékás hékás! - kiáltott utána indulatosabban az egyik férfi, bal kezét a kardjára emelve, miközben a másik a nyílpuskáját kezdte felajzani. - Mit képzelsz hová mész? Jöttél szabotálni, lebuktál és már menekülsz, mint egy féreg? Hát minden délit ilyen gyávának neveltek?
- Déli az öreganyád valagának bibircsókja te mórlaki félnótás ! - fordult sarkon a katonára ripakodva, miközben lerántott egy marék bógáncsot a kalapjáról és az utána trappoló katona felé dobta. - Hát ti katonák már a silbakotoktól sem láttok tovább ?!
- Mórlaki félnótás az aki téged nem folytott a keresztelőn szenteltvízbe! - förmedt azonnal vissza a katona és leseperte magáról a rádobott bogáncsokat. - Idejössz az erdőn át, mert azt hiszed nem figyelünk, amikor meg lebuksz, csak behúzott farokkal iszkolsz elfelé? Hát mi ez ha nem a déliek jó szokása, mi Gustav? - szólította a másikat, aki erre csak bólogatva rászegezte a nyílpuskáját.
- Gyüssz ide azt elmondod mit keresel itten, vagy tűpárnát csinálok belüled!
- Mit csinálok, mit csinálok... - mérgelődött hangosan Yrsil, ahogyan letépett egy adag gyomot a kabátjáról. - Szerinted minek néz ki lapos képű, mit csinálok ? - csapta a gyomot a földnek. - Jókedvemben nyakig gázolom a gyomban, mert csak úgy erre támad kedve az embernek hébe hóba, nem ? - kaparta meg a talpával a másik csizmájára felfonódott gyomot. - Hol vannak az útjelző táblák, he ? Elloptátok őket tüzifának vagy mi ? Karolusburgi luxus lenne kitenni újakat hogy a magamfajta valamire való felcserek akik baj esetén összefoltoznák azt a pattanásos seggetek egy kiadós csetepatés után el ne tévedjenek ? Nem elég hogy még csak erre is képtelenek vagytok, még engem fenyegettek és sértegettek ? Varja össze sebeiteket a finsterwaldi rézsarkú banya, ti hálátlan népség !
A cifra szavaira csak egy értelmetlen “ő” volt a válasz, minek folytán Gustav leengedte a nyílpuskát.
- Fölcser? Há de nem úgy vót, hogy azt mi nem kapunk ide? - kérdezte a másiktól, de amaz csak megvonta a vállát.
- Ahonnét te jöttél, nem lehetett útjelző tábla, mert út sincsen. Mi a neved felcser? Honnan jöttél?
A hosszas ripakodásra és zavargásra mások is felkapták a fejüket, mert a szekerek mögül egy cingár legény bújt elő, tintával szennyezett inge és ujjai azonnal elárulták, hogy nem katonaként keresi a kenyerét. Mögötte pedig egy hosszú köpenyt viselő, korosodó asszony támaszkodott meg a vendéglécen, hegyes kalapját feljebb tolta ősz fején, hogy jobban lásson.
- Mi neved felcser...mi a neved nyomorult, így is kérdezhetnéd ! - vágta a katona fejéhez a szavait mintha csak egy darab kő lett volna. Legszívesebben meg is dobálta volna meg a két otrombát, de nem volt nála még egy kavics sem. - Most már pontosan értem miért nem kaptatok felcsert, ti szénarágó szegestetősök ! Hát ezt érdemlem én, Hóhajú Yrsil ? Talán ez a mogorva szavazat az amit az érdemel ki életeket ment ? Ó, majd emlékezzetek erre mikor a csatatér közepén a bűzölgő beleteket fogjátok és arra gondoltok miért kellett néktekmagatoknak elkergetnetek az egy szál felcsert akit a jóságos az utatokba terelt ! - osztotta a két katonát tovább miközben mennydörgő szavaival tovább csépelte őket. - Ah megyek is inkább, vissza eltévedni - taposott bele a gyomba, miközben megigazította az orvosi táskáját az oldalán - mert az is jobb mint két ilyen vaksi silbakkal vesződni mint ti vagytok !
- Néz már, hogy még neki áll feljebb? Csak annyit kérdeztem mi a neved te tarisznyarágó földönfutó sza... - kezdett bele de folytatni azonban nem tudta, hiszen az idősebb nő, aki felfigyelt a fejleményekre észrevette, hogy a bajuszos katona már a kardját rántotta volna elő indulatosan, így félbeszakította.
- Ennyi elég is lesz urak! - hallatoszott egy tekintélyt parancsoló hang. - Erre jöjjön kérem felcser uram. Munkám volna a számára.- lágyult meg a nő egy picit.
Yrsil keze ökölbe húzódott és a nagy kabátja rejtekében pikkelyek nőttek rajta ahogyan a katona a kardja után kapott, de elengedte a dolgot amikor az asszonyság megjelent. Az asszonyság egy fokkal lágyabb lágyabb hangneme azonban az ő haragos arcvonásait is meglágyította.
- Áh, kisasszony. - libbent előre szinte teljesen elfeledkezve az előbbiekről, elővéve a legragyogóbb mosolyát és feljebb tolta a kalapját hogy a nő jobban szemügyre vehesse. - Ó, kérem mutassa csak az utat. Nem bánja hogy magácskába karolok, kedves ? - kérdezte a legszelídebb hangján. - Úgy is ritka eset hogy ilyen elbűvölő társaságom akad. - kacsintott a nőre, miközben mellélépve megpróbált belekarolni.
- Nem. válaszolt tömören a nő, miközben fürgén ellépett a démon karja elől, amely által legalább ennyire fürgén elvesztette Yrsil minden érdeklődését. - A hízelgést meg kérem, hagyja amíg a sátorba nem érünk. Nem örülnék, ha aláásná a Karolusburgi máguskör tekintéjét.
Tehát újabb karót nyelt mágus volt. Yrsil megforgatta a szemeit, hasonlóan mint ahogyan egy régi kedves ismerőse szokta azt. Nem sok kellett neki ahhoz hogy elsétáljon a táborból, noha egy picit azért érdekelte hogy mégis miféle feladat akadna egy felcsernek egy ilyen pici táborban. Ahogyan egykedvűen megindult a nő után, még méltó elköszönésre méltatta a két katonát, s ennek megfelelően a haja önmagától megemelkedve három jól kivehető, felfelé fordított öklöt formált…feltartott középső ujjakkal. Szótlanul követte a másikat, helyenként pedig le-le is maradt tőle ahogyan a tábort figyelte. Északiak. Lenyelte a undorát. Menet közben még előhalászta a vasbögréjét a táskájából és kitöltött magának egy adag fekete levest, s az ujjvégein elősercenő pokoltűzzel iható melegségűre melengette miközben jó alaposan szemügyre vette az északi tábor elrendezését és elhelyezkedését. Nem volt egy nagy tábor, még felderítőcsapatnak is kevés lett volna. Közel az erdőhöz, rogyásig pakolt szekerekkel, egy kivételével amely esélyesen a zsoldosok lakhelyéül szolgált. Négy két őrt látott, egy párost a szekereknél, egyet pedig a tábor túloldalánál, de egyikük sem volt különösen jól felszerelt. Bőrmellények, kardok, egy két lándzsa. Első ránézésre nem is néztek különösebben képzettebbnek. Egy lemezvért szúrt szemet neki egy egyik sátor kerekének támasztva, de ez volt minden érdemleges amit érdemes volt észre vennie. Ahogyan elhaladtak a szekerek között, szeme elé tárult az a kis völgy amely alján egy kicsiny falucska pihent, füstölő kéményekkel és az utcán mozgó aprócska alakokkal. A szemközti dombon megint csak egy másik tábor pihent, egy ittenihez hasonló szekértáborral ellátva, azonban annak zászlóját Yrsil szeme nem tudta kivenni. Túl távol volt. A nő egy hosszú sátorhoz vezette őt, ahol egy írnok legény álldogállt türelmesen és beengedte őket.
- Ne foglalkozzon a tekercsekkel. Még igen sok munka van hátra a napomból, nem most fogok rendet rakatni. Szóval, Hóhajú Yrsil. Felcser. - fordult vele szembe, s levette hegyes kalapját, hogy mélybarna szemeivel az ő ragyogóan zöldjébe nézhessen. - Szabad hivatású, vagy koronához kötött? Na nem mintha elmondaná, ha Hellenburg egyik seregének dolgozna...
Hóhajú Yrsil. Hollódoktor, alkimista és egyéb. - mondta mindennemű ritmus vagy kedvesség nélküli, de még barátságos hangon ahogyan ő maga is levette a kalapját. - Szabad hivatású vagyok, utazó vándor hogy tudásom fejlesszem.
A sátorban elterjedő fekete leves illata apró grimaszt csalt a mágus arcára.
Az sokkal jobb. A helyzet az lenne, hogy a kapitány jelenleg is tárgyalni van a déli küldöttel, így én felelek a táborért, s ezzel együtt a hely biztonságáért. - intett a kezével egy érdekes formájú zsák felé, hellyel kínálva őt miközben ő maga csak a levegőbe fektette a kalapját és azon foglalt helyet. Yrsil szemöldöke megemelkedett volna, ha csak nem ismerte volna ezt a trükköt. A vámpírok közül sokan ismerték. Fogadni mert volna hogy Wilhelmina is tudott lebegni. - Az pedig, hogy megáldott bennünket jelenlétével bizony igen jól jönne nekünk. Olyannyira jól, hogy még fizetni is hajlandóak lennénk érte. Mit szól hozzá Hóhajú Yrsil? Szeretne jót cselekedni és közben egy kis aranyat keresni? Mert bizony a faluban most nagy hasznát vennénk egy hollódoktornak, alkimistának és miegyébnek.
- Egy felcsernek mindenhol jó hasznát veszik. - jegyezte meg Yrsil, de nem foglalt helyet. - Csatákból és járványok akadnak bőven a mai világban.
Hagyott egy kis időt a gondolkodásnak. Északiakkal nem üzletelt. Legalábbis a királyság szolgáival aligha. A civilek más tésztának számítottak, de…a régi sérelmei még mindig túlságosan elevenen égtek a lelkében ahhoz, hogy önszántából megsegítse őket. Egy vicces gondolata támadt, de elhessegette. Majd újra visszajött. De megint elhessegette.
- Miről volna szó ? - kérdezte, miközben a gyomokat szedegette a fiolái közül, és jóízűen lefetyelte a fekete levese maradékát.
A falunak van egy kis... goblin problémája. - húzta a száját a szörnyek gondolatára. - Sokan aggódnak, hogy a folyó szennyezetté vált. Mások a gyerekekért aggódnak. Volt, aki azt mondta, megtámadták. A feladat az lenne, hogy utánajár ezeknek a problémáknak és szakértelmét bevetvén biztosítja az itt élőket, hogy Karolusburg vigyáz rájuk és dolgozik a problémán. Mit szólna hozzá? Gondoljon csak mennyi jót tehetne...
Ujjával csettintgetni kezdett, mintha valami éppen a nyelve hegyén volna, csak nem jönne ki a szó, mire az írnok odalibben, hogy a fűlébe súgja.
- Töpferfeldnek.
- A víz szennyezett. - gondolkodott félhangosan Yrsil. - Érdekes.
Talán mégis csak akadt valami ami kissé felkeltette az érdeklődését. Továbbra sem tervezett az északiakkal dolgozni, főleg nem a fogadtatás után amit kapott. Személy szerint még dolgozott benne a kicsinyes durcásság...de nem érte meg a beletett fáradtságot hogy kitöltse a bosszússágát rajtuk. Végül is emberek voltak. Az életük egy rövid időn belül véget ér, s a nevük épp úgy merül felésbe akár a csontjaik porladásnak. A víz szennyezett állapota viszont megpiszkálta az érdeklődését, még ha csak egy kicsit is. Remélte hogy nem csak egy rothadó dögről volt szó, egy kissé reménykedett abban hogy valami finomabb méreg kerül felfedezésre. Talán egy új fűszer, netán egy újabb hozzávaló a nebelwaldi méregsalátájához ? A mérgektől hemzsegő étrendje sosem utasított el egy újabb ízt. Egy kis pezsgő izgatottságot érzett ahogyan önkéntelenül is arra gondolt hogy vajon miféle ízt és bizsergést hozhatott az a bizonyos újféle méreg, s érezte ahogyan a szájában összefutott a nyál.
- Azt hiszem passzolom a lehetőséget. - hangzott a válasz a nő kérésére. - Mint szabad hivatású hollódoktor, szerencsére megvan a lehetőségem arra hogy megválaszthatom hogy kinek, vagy kivel dolgozom. Az utam azonban a falu felé vezet így is, ezért szétnézhetek odalent. Talán meg is tudhatok valamit... - fordította figyelmét a önmaga gyomtalanításáról a nő felé. - és megfelelő ellenérték fejében megoszthatom magukkal.
Vagy a másik táborral, gondolta magában. Attól függ melyikük ajánl majd többet. Vagy hogy a másik tábor mennyivel látja szívélyesebben. Déliek...talán Ő is ott lehetett közöttük. Kevés reménnyel kecsegtetett ez a talán. De egy próbát és hegymászást megért.
- Nem szolgálom Karolusburgot. - csapta a kalapját a feje tetejére. - De nem szolgálom Hellenburgot sem, bár ami azt illeti délen legalább jómodorral fogadnak. Óh, bezzeg ha Herr Bertold lett volna itt... - sóhajtott halkan és mélabúsan, szinte olyan szomorúan hogy majd a szíve megfájdult bele.  - Mindenesetre a faluban megtalálnak még pár napig, ha felcseri ellátásra vagy információra lenne szükségük. Mindkettő pénzbe fog kerülni. - jegyezte meg ahogyan nekiindult a sátor kijáratának.
A nő igen csak meglepődött a visszautasítástól. Látszott, hogy mostanában nem volt része benne. Meglepettségét végül komoly beletörődése vette át és némán bólintott.
- Legyen úgy. De ha már utánajár a gondoknak, akár meg is oldhatná őket. Legalább valaki foglalkozna is ennek a porfészeknek a gondjaival. - fáradtan felállt, ahogy távozóra fogtad és halántékát kezdte dörzsölgetni. - Őrizze meg jó szokását és maradjon ki a királyságok bajaiból, Hóhajú Yrsil. Isten áldja.
Távozásában még látta a nő fáradt mosolyát, ahogyan azt is hogy kezével egy ösvényt mutatott a rengetegben amely a falu felé vezetett. Yrsil nem vacakolt tovább, egy percnél sem akart többet eltölteni a modortalan, unalmas északiak társaságában. Fogta magát és lendületesen nekiindult a völgy mélyében elhelyezkedő falucskának, miközben tekintete folyamatosan a folyó után kutatott.
Hóhajú Yrsil szomjazott.
Nem kiontott vérre, de nem is friss vízre. Olyan szomjúság volt ez amelyet sem egy pohárka finom bor, sem egy jó hűs söri, de még egy üveg szíverősítő vagy bögre gőzölgő fekete leves sem tudott enyhíteni…

Felszerelés: