Rothadó kalász - Észak (V.I.Sz. 822. Ősz)

Ide írhatják azok a reagjaikat, akik úgy érzik, a senki földje mögötti eldugott kis falucska a Veroniai Királysághoz tartozik.

A déli nap melege még az ősz közepén is erősen sütötte a félig learatott földekre felállított rakásokat, a völgybe vezető út mentén. Nem túl messze csendesen csordogált a folyó a fák takarásában, és a távolban már fel is bukkant egy régi kolostor épülete. Csend volt körülöttem, csak a szellő rázta meg a búzaszárakat, és a fák meg a bokrok leveleit.
Hosszú hónapokig tartó bezártság után már nagyon jól esett a hosszú séta még akkor is, ha kifejezetten kellemetlen helyzetet kellett valahogy elrendezni, lehetőleg áldozatok nélkül.
Ezért ki is használtam a lehetőséget, hogy mielőtt a völgybe érek, lassan lépkedve mélyen beszívjam a folyó és a fák megnyugtató illatát.
Nemsokára egy hídhoz értem, amely alatt a folyóból eltérített víz a kolostor felé folyt tovább, mely már csak egy köpésre lehetett az úttól. A hídon átkelve a kellemes csendet és nyugalmat meg-megtörte egy kapa földbe csapódásának hangja a régi kőépület kertjéből.
Mély levegőt vettem, de aztán elmosolyodva tartottam tovább a célom,  elsőként a falu felé. Nem csak elméletileg olyan ez az érzés, mintha hazatértem volna. Több szempontból is.
Az úton tovább haladva a kapálás hangja elhalkult ahogy akolostort elhagyva egyre beljebb értem a  völgybe. Nem is telik sok időbe, hogy megpillantsam az első épületet: egy nagy serfőzdét, amelyből máris érezhetően áradt az erjedt szeszillat.
Mögötte nem messze az aprócska falu terült el, két oldalán egy-egy dombbal közrefogva. Balra, a folyó túloldalán egy szekértábort fedezhettem fel, ami három szekérből és egy sátorból állt és Hellenburg zászlaja lobogott felette, jobbodon pedig, a domb tetejét hajként benövő erdő előtt ugyan abban a felállásban láthattam meg egy másik tábort, amott viszont egy északi grófság zászlaja lobogott.
Mivel nem lett volna tanácsos azzal kezdenem, hogy bemasírozok a Hellenburgi területre ha nem is látványosan, de árulkodóan Egyházi öltözékben, inkább a grófsági terüllet felé fordultam. Meghallva a serfőzdéből kihallatszó hangos nevetgélést ést vitatkozást, kissé lelassítottam mellette a lépteimet, hátha már most elcsíphetek egy-két hasznos megjegyzést.
-...mert minket nem ezért fizetnek! - hallatszódott ki egy karcos férfi hangja a félig behajtott ajtók mögül.
-De ha már itt vannak az urak... - szólt egy kevésbé erélyes hölgy hangja. - Maguknál fegyverek vannak. Képzettek és erősek... Íh! - a nő felsikkantott, hogy valami hangosan csattant, feltehetőleg a serfőzde ajtaján.
-Na ennyi elég is lesz, vagy másodjára nem tévesztek! Eridjél innen! Fizetünk a falunak az italért! -
És persze a nőnek nem kellett kétszer mondani, fiatal, szőke fejét azonnal az épületen kívülre fordította, s remegő lábaival igyekezett vissza a faluba. Mint a riadt őzgida, úgy kapta fel a fejét, mikor meglátott engem az úton, de hamar fellélegzett. Talán látta, hogy nő is, és egyedül is vagyok.
-Adjon Isten. - köszöntött még enyhén remegő hangon a kék szemű leány.
-Erőt, egészséget - biccentettem, bátorító mosollyal nézve a lányra. - Nem túl illemtudóak az urak, ha jól hallom. - jegyeztem meg, némi cinkosságot igyekezve teremteni közöttünk.
-Zsoldleső kurafi az összes. - súgta a lány, közelebb érve, nehogy odabent meghallják. - Pár napja érkeztek a szekerekkel. Azt hittük segíteni fognak. De csak vedelik az alkoholt és elviszik a szalmát. Pedig most igazán jól jönne néhány erős férfi. Maga mi járatban errefelé? -
Ráncolva a szemöldökömet gondolkodtam néhány pillanatig a hallottakon. Végül mélyet sóhajtottam.
-Ha jól sejtem, részben ezek miatt az Urak miatt jöttem. Hallottam, hogy bár érkeztek ide katonák, a falu problémája nem akar megoldódni. -
-Nem. Sőt, egyre rosszabb. - sóhajtott a lány. - A goblinok már a faluba randalíroznak éjszakánként. Tyúkokat, rúhát, eszközöket lopnak. Lakatokat törnek le.-
Séta közben intett az egyik öregasszonynak, aki a kertkapuban állt, kutyájának füle tövét vakargatva, amaz meg csak visszaintett.
-Szegény Gretha-néninek nem is lenne kutyája, ha nem aludna a házban. Tévedésből jött a két királyság ide, de most nem hajlandóak segíteni, a jó Isten tudja miért. És maga nekünk jött segíteni? -
Gyorsan úgy döntöttem, hogy tulajdonképpen nem fontos, eredetileg miért küldtek ide. Ez a lány, de valószínűleg Gretha néni is fél és csalódott. A területi vitát ráérünk eldönteni, ha már nyugodtan aludhatnak.
-Amilyen hamar csak lehet. - bólintottam.
A lány arcán megkönnyebbülés futott végig, s talán egy kis öröm is, ahogy meghallotta szavaimat.
-Köszönöm. Hála az Égnek, végre valaki. De ha nem gondolja tolakodásnak, azt szabad tudnunk, hogyan űzné ki a Goblinokat? Johann, a szolgabíró nagyon ellenzi, hogy drasztikus lépést tegyünk. Fegyvereink meg nincsenek… -
-Bevallom, hogy pontos tervem nincs. Keveset tudok ahhoz a helyzetről, hogy a legjobb megoldást kidolgozhassam. Remélem néhány kérdés a megfelelő embereknek - néztem a szemébe kérdőn felvonva a szemöldököm, hátha kisegít megfelelő emberek nevével - segíteni fog eldönteni a kérdést. -
-Értem. - bólintott a lány, mintha tényleg értené. - Megfelelő embert? Hát itt igazából két ember van, akik mindent tudnak a problémáról. Meg persze a két tábor a dombokon. Az öreg Johann, aki most a bírói házban lehet, vagy Matheus. Őt utoljára reggel láttam, a régi kolostor felé tartott. -
Bólintottam. Mindig nagy megnyugvás, ha nem ellenségnek, hanem segítségnek tekintenek, és válaszolnak a kérdéseimre, hogy mielőbb rendet teremthessünk közös erővel.
-Nagyon köszönöm! Ha a katonák mégtöbb gondot okoznának, ne féljen szólni! A kolostornál biztosan tudni fogják, hol talál meg! - mosolyogtam a lányra, Aztán elsőként Johann bíró háza felé indultam (egy ekkora faluban igazán nem nagy dolog megtalálni), már csak azért is, hogy jelezzem neki az érkezésemet.

A templom előtti kis tértől nem messze meg is láttam a legnagyobb házat, amit szalmafedővel el lehetett látni, s egy igen díszes cserépedény állt a szintén díszes kertkapu mégdíszesebb oszlopán. A kertben egy idős asszonyság sepregetett, aki azonnal felfigyelt közeledésemre, és meg is kérdezte ki vagyok, és miért jöttem. Egyelőre nem árultam el, hogy inkvizítor vagyok. Nem tudom még, hogy riadalmat keltene, esetleg ellenállást váltana ki. Hogy a déli tábornak nem tetszene, az egész biztos. Robinként mutatkoztam be, mint a kardforgatásban és a szörnyvadászatban jártas vándor. Az asszonyrábolintott, és elment a szolgabíróért.
Hamarosan vissza is tért, egy hasonlóan koros, ősz haját már rég elhullajtott, vastag bajuszos úr kíséretében.
-Adjon az Úr szép napot Robin. - köszöntött szívéjesen és be is engedett a kertkapun. - Fáradj beljebb. Kardforgató szörnyvadász, azt mondod? Örömmel hallom. Csak nem füledbe jutott a mi kis kellemetlenségünk?-
Mosolyogva, fejhajtással üdvözöltem az idősebb urat.
-Sajnos hallottam, mivel küzdenek. - biccentettem, és elfogadva az invitálást beléptem a kapun.
-Remek. - csapta össze a tenyerét. - Térjünk is akkor a lényegre. Én abban bíztam, hogy majd Északról lejönnek megoldani a bajunkat, de sajnos Matheussal elbeszéltünk egymás mellett, így kialakult a helyzet, amit bizonyára látott, mikor belépett szerény kis földünkre. Szóval örülök, hogy valaki legalább hajlandó segíteni is. Mennyiért? -
Én csak akkor szólaltam meg, mikor becsukódott mögöttem a kapu.
-Ha nem bánja, fontos lenne tudnom, hogy nem hallhat minket itt más, és bízhatok egyelőre a diszkréciójában. -
Johann megértően bólintott és az öreg asszony felé fordulva intett, hogy hagyja őket magukra. Ezután körülnézett, s széttárta kezeit.
-Az udvar a legbiztonságosabb a diszkrét beszélgetésekhez. És persze, az arany igen sok diszkréciót érdemel, ebben igazad van. No meg hát egy erdőnyi goblinról van szó, bizonyára tudsz róla... -
Sajnálkozva bólintottam. Kár, hogy rögtön azt feltételezi, hogy nyereségvágyból segítenék az ügyben.
Az udvaron aztán elővettem a köpenyem alól a megbízó levelemet.
- Először is, nem teljesen helytálló megfogalmazás, hogy vándor volnék - jegyeztem meg, ahogy a kezébe adtam a papírt. - Elnézését kérem az apró ferdítésért, de úgy véltem, bölcsebb, ha egyelőre nem terjed el a hír, hogy északról egy inkvizitor is érkezett a faluba. -
Az öregúr kissé óvakodva vette el a levelet, s futotta végig gyorsan, majd röviden biccentve visszaadta azt.
-Értem. - mondta értőn, de nem voltam teljesen biztos benne, hogy teljesen megértett. - Szóval a Katedrálisban is tudnak rólunk. Ez megnyugtató hír. De mint inkvizítor?... Rövid hallgatás követte kérdését, majd megköszörülte a torkát. -Mivel lehetek a szolgálatára? -
-Valójában én szeretnék az önök szolgálatára állni - igyekeztem megnyugtatni. Ahogy arra egy kis faluban számítani is lehetett rá, a jelenlétem önmagában feszültté tette kissé, ha nem is mutatta. - Ehhez viszont a lehető legtöbbet kellene tudnom arról, mi folyik itt. Mindenesetre úgy vélem, hogy jogosan az a királyság mondhatja magáénak a falu területét, amelyik képes és hajlandó elhárítani a goblinok okozta gondokat, és megvédeni a falut. -
-Ebben egyet értünk. - sóhajtott fel az úr. - Nagyon nem lehet túlbonyolítani. Nem sokkal több mint egy hete goblinok tanyáztak le a falu fölötti erdőségben. Sejtettem, hogy ezekből a dögökből hamar gond lesz, ezért nem késlekedtem levelet írni a grófsághoz, ahova mindig is fizettük az adónkat. Csakhogy ott már nincs élő család aki birtokolhatná a földet, így tovább ment a levelem, mígnem érkezett egy csapat, akik eredetileg segíteni akartak. De az Isten úgy akarta, hogy Matheus, az új lelkész a faluban hasonlóan hezitálás nélkül írt levelet Hellenburgnak. Aztán amazok is megjelentek. Most már lassan négy napja, hogy egymást ugatják, a zsoldosok meg csak a táborokat őrzik, mert egyik sem hajlandó a másiknak munkát végezni. Igen kellemetlen szituáció alakult így ki, meg kell hagyni. - vakarta a kopasz tarkóját és megköszörülte a torkát. - Tudjuk jól, hogy mind a kettő királyság hajlandó és képes segíteni, de amíg nem bizonyítják a másiknak saját igazukat a falu adójának jogáról, addig nem fognak lépni. -
Már Johannt hallgatva törtem a fejem. Nem tévedtem. Kényes, és rendkívül kellemetlen ez az ügy.
-A falusiaknak meg nincs fegyverük ahogy hallottam… -sóhajtottam. - Az északi táborban oda tudok hatni, elvégre azért küldtek, hogy haladjon a dolog valamerre. Matheussal szót tudnék vajon érteni? Valószínűleg a délieknek ő tudna a lelkére beszélni… -
-A fiatalember nagyon megértő. Mi is meg tudtuk beszélni a nézeteltéréseinket. - legyintett Johann, de azért a szemöldökét gondterhelten húzta össze. - Szót érteni a táborok vezetőivel viszont sokkal nehezebb lesz, mint azt gondolná. Egymás között tárgyalnak. A javaslatainkat még csak meg se fontolták. Maga is jobban jár, ha nélkülük keres megoldást. Úgy hallottam többen is érkeztek ma kintről. Reggeltájt egy tünde nő. Az biztos tudhat valamit a dögökről. Meg egy hollódoktort emlegettek nem is olyan régen. Gondolja azokkal meg lehetne oldani? -
Ezen elgondolkodtam. Ilyen körülmények között, lehet túl sokáig tartana, hogy meggyőzzem a csapatokat, hogy ha nem is össszefogva, de jó értelemben egymással versengve álljanak neki a problémát megoldani. Lényegesen gyorsabban a végére járhatok, ha külön utas megoldást választok.
-Azért mindenképpen teszek egy próbát a táborban, elvégre egy inkvizítornak van szava, de a kívülről jötteket is mindenképp megkeresem már közben. Addig is, ha nem muszáj ne említse a megbízatásomat, nem akarnék mégtöbb gondot okozni! -
-A szám zárva marad. - bólintott elégedetten az öreg. - Ha szállásra lenne szüksége, szóljon Margarettnek, ő fel tud szabadítani egy szobát itt a házban. A viszont látásra... szörnyvadász Robin. -
- Köszönöm, bíró uram! - hajtottam fejet hálásan.
Szóval csökönyös, kőfejű katonákkal van dolgom… De legalább olyanokról is hallottam, akik esetleg segíthetnek. Mielőtt kifejezetten elmentem volna bárhova, a faluban akartam körbenézni, a hangulatot megismerni, hogy tudjam, honnan kell elindulni.

---

Felszerelés: Rövidkard, Bőrvért

Kiegészítők:

Név: Szolga csengő
Tárgy: Kiegészítő
Leírás: A csengő csilingelése egy nekromanta álltal idézett lényt ami valaha ember volt (csontváz, zombi, kísértet) az oldaladra tudsz állítani, addig ameddig el nem pusztítják, vagy a Nekromanta meg nem hal. De csak óvatosan, a csengő hangja felkelti a többi lény figyelmét.

Egyéb tárgyak:

Név: Egy jó szó...
Típus: -
Leírás: A kiszabadított északi parancsnok hálája jeléül még visszafele úton egy menlevelet fogalmazott meg mindenkinek, aki segített a rablók legyőzésében. A levél felmutatásával az alacsonyabb rangú katonák egyszer elnézik, hogy valami nekik nem tetszőt tégy: nem támadnak rád, valamint fogságba kerülés esetén elengednek.
Kritérium: Csak Észak területén használható fel, és ott is csak egyszer – a katonák utána elkobozzák.

A falut jártam a délután folyamán. Beszéltem a lelkésszel, aki barátságosan fogadott, hallgattam és egy-egy kérdéssel több beszédre sarkalltam a falubelieket, hogy minél többet tudjak meg a helyzetről. Közben megtudtam, hogy a kedves kis kolostort, amit út közben láttam, csak amolyan mementóként őrizték meg, ami a többi hallott információval együtt nagyon elkeserített. Ennyit érnek ezek a kincsek a határ mentén…
Mindenesetre így kénytelen voltam a szolgabíró ajánlatát elfogadni, és tőle kértem szállást. Szívesen fogadott, vascorát is kaptam, közben pedig elbeszélgettünk.
Már elhelyezkedtem az ágyban. Biztonságérzetet adott, hogy a bíró ilyen jólelkű fogadtatásban részesített. Nem tudnám megmondani, hogy aludtam-e már, vagy csak a dunyha melegében bóbiskoltam, amikor felhangzott valahonnan egy vérfagyasztó sikoly, a hangból ítélve végigfutva a falun.
Viszonylag pihenten ugrottam ki az ágyból, magamra kaptam a köpenyemet, fogtam a kardomat, és kifutottam én is az utcára, hogy kiderítsem, mi történt.
Éppen akkor értem oda, amikor elrohant a ház előtt egy vérző lány. A helyzetet felmérve egyértelműen ő sikoltozott, viszont úgy látszott, nem vett észre engem, ezért utána siettem, hogy  amint lehetőségem adódik rá, megpróbáljam megnyugtatni, és megtudni mi történt vele.

Közben alaposabban is megnéztem a lányt, és bár ingét vérfoltok tarkították, nem úgy tűnit, mintha komolyan vérezne bárhonnan is. Helyette viszont remegő lábai alig bírták el, s mikor végre észrevett, térde zuhant, és kérlelően kúszott felém.
- A mama... a mama... se... segíts... a mama... - hebegte szegény tagoltan, és az utca vége felé mutatott a serfőzde irányába, ahonnan éppen egy sápadt férfi érkezett, kezében a kardjával. Közben pedig a vendégház ajtaja is kinyílt, és három utazó lépett ki az utcára.
Kérdeztek is valamit, de én elsősorban a lánnyal törődtem, aki alig volt magánál a történtek után. Leguggoltam hát hozzá, és óvatosan megfogtam a kezeit.
-Semmi baj, segítünk. - intek a megjelenőknek, hogy egyelőre nem kell egészen közel jönniük. Közben, remélve a megnyugtató hatását az Úr fényének, magamban mormoltam az imádság szavait.*
-Mond el, mi történt? -
A lány rettegéssel és zavarodottsággal teli arca lassan kisimult, ahogy a meleg fény körülölelte, és végre észrevette, hogy többen is állnak körülötte a téren.
-Egy szörnyeteg. Nem tudom hogyan jutott be, de felriadtam rá az éjjel... kés volt nála... nagyon gyors volt... és a mama... - ismét félelemmel kezdtek megtelni szemei, de a könnyei eltakarták, melyek patakokban kezdtek folyni az arcáról. - A mama... megölte a mamát…-
-Abból az irányból jött, valószínüleg Goblin támadás érte őket. Idefele jövet nekem is volt szerencsém egy csapathoz. - felel a közben elhangzott kérdésre az elsőként ideért férfi, és mutat a ház irányába ahonnan kiszaladt a lány.
- Utánanézünk hogy mi történt ? - kérdezte az érkezők közül az egyik férfi, aki orvos lehetett az elf nőt. Az válaszul bólint.
-Nézzünk utána, bár nem vagyok oda azért, hogy az éjszaka közepén felébresztenek. - csatlakozik a másik férfi is. Az elf nő epésen felel a megjegyzésre.
- A doktor úr biztos tud adni erős altató hatású növényeket, ha legközelebb is inkább átaludnád a bajt -   morran, és elindul abba az irányba, amit a másik fehér hajú fickó mutatott. Pár lépés után viszont megáll. - Ti ketten maradtok a lánnyal? - fordul vissza felénk
Mielőtt válaszolnék, végigmérem az indulni készülőket. Van orvos, van fegyverük.  Végül bólintok. A magam részéről maradok, boldogulnak legalább addig, hogy segítségért kiáltsanak.
-Jobb több helyen éberen lenni. - teszem a bólintás mellé válaszul. A sápadt férfi megigazítja kabátját, majd a földön térdelő lányra pillant.
-Ne aggódj kedvesem, majd én vetek egy pillantást arra a szörnyre. - azzal ellép a lány mellől és a másik háromra néz. -Én oda megyek. -
Az elf nő motyog valamit, amit bár nem értek tisztán, érezhetően az erőviszonyokra vonatkozik, különösen mivel kissé kétesen mér végig.
-Ne aggódjon. Ha szükseges meg tudom védeni magunkat. Amíg visszasietnek, biztosan. - nézek rá magabiztos mosollyal
- Uraim, menjenek akkor előre, hamarosan felzárkózom - biccent egyet a ház irányába. - Az asszony talán még menthető - teszi hozzá, majd tenyereit szájához emelve bagolyhuhogást utánoz. Erre hozzá is repül egy bagoly. A nő leakaszt valamit az övéről, amit aztán a bagoly lábára erősít.
- Figyelj - néz a madár szemeibe, majd meglöki az ég felé. Az állat figyelmeztetése jól jöhet, így nem akadékoskodom. Legyen csak a közelben.
Így tehát négyen indulnak a házhoz. Az orvos viszont még odafordul hozzám.
-Megnézem mit tehetek még ott. - fog rá látványosan az orvosi táskájára - Kérem vigyázzon a lányra, ha visszajöttem majd megvizsgálom. - biccent a kalapjával, aztán elsiet a többiek után.
Nem sokáig követhetem őket a tekintetemmel, mert közben a szolgabíró is megérkezik, így ketten segítjük fel a lányt. Már éppen belépnénk a házba, amikor a szemem sarkából három apró alakot veszek észre osonni.
-Úgy fest nem egyedül volt az a szörny - jegyzem meg, pár lépéssel közelebb osonva a helyhez, amerre mozogtak. Messzebb nem akarok eltávolodni a lánytól és a bírótól, nehogy későn keljek a védelmükre, ha szükségessé válik. Az hiányzik még csak, hogy egy egész csapat goblin támadjon a falusiakra.
Követem őket a tekintetemmel ahogy a kertek alatt osonnak egészen a falu másik vége felé. Meglepő gyorsasággal ugrották át az egyik ház kerítését, amit aztán tyúkok zavarodott rikácsolása követett.
Ahogy nyilvánvaló lesz, hova tartanak, és mit csinálnak, gyorsan döntést hozok
-Zàrkózzanak be, mire eloszlik a fény, vissza kellene érnem! - kérem a szolgabírót és a lányt, majd az ajtónál elmormolt imám** után a lények után futok, mielőtt újabb tragédia történik. Isten ereje biztonságot ad a házban lévőknek. Kár, hogy nem tudom az egész falura kiterjeszteni.
Sajnos mire odaérek, ahol a goblinok átugrottak a kerítésen, már mindhárman kifele ugrottak a kerítés mögül, mind legalább egy tyúkot szorítva a markukban, amik már maguktól nem kapálóznak. Elég közel érnek földet, de a rám mindössze csak egy ocsmány vicsorgást vetnek, mielőtt feliramodnak volna a dombra, vissza az erdőbe, ahonnan jöttek.

Spoiler:

A goblinok egészen addig szaladtak a domb felé a csirkékkel, ameddig meg nem hallották az arról érkező csatakiáltást, amerre a többi négy utazó indult. Akkor azonban megálltak és eldobva a szárnyasok ernyedt tetemeit, azonnal szaladni kezdtek a ház felé, ahonnan társukat hallották. Úgy tűnt, nem különösebben zavarja őket, hogy az útjukban állok, engem viszont határozottan nem töltött el jó érzéssel a tudat, hogy esetleg meglepik a segédkező vándorokat, így az Úr fényéért fohászkodva* igyekszem megállásra késztetni a legelöl haladót, közben kardot rántva ellenük.

Az éjszaka sötétjét kitölti a szent fény, és a háromból egy goblin égető fájdalomban földre is roskad. Két társa ezt eleinte nem veszi zokon, rohannak is tovább, egyikük elkerülve pengém távolságát, a másik azonban egy éles rikkantással tőrt ránt, és a térdem felé kezd kaszabolni. A kis tőrt kerülgetve feltűnik, hogy a goblin  pengéjén valami sűrű, szurokszerű anyag van, amitől nem csillog a szent fényben. Ez megkétszerezi az elszántságomat, hogy kiüssem a goblin kezéből a tőrt a kardommal , és közben elgáncsoljam a kis fickót, ne tudja folytatni a levegőcséplést.
Az előbbi a nagy igyekezetben nem sikerül: a pengém mozgása nem elég kifinomult, hogy a tőrt kiüsse ellenfelem kezéből. A goblin lábának kirúgása viszont sikerrel összejön. A goblin a porba borul, de gyorsan újra fel is tápászkodik.
Abban viszont, hogy azonnal újra támadjon egy hangos visítás és éles karmok állítják meg, az elf nő által mellém rendelt hóbagoly képében.

Eközben azonban a szent fénnyel égetett társa lerázza magáról a fájdalmat és távolról megkerülve emgem, a ház felé iramodik, ahova társa is. Ekkor láthatóvá válik egy kis batyu a kezében, ami nem döglött baromfiállat volt. Valami rongyzsák. Amivel pillanatnyilag nem érek rá foglalkozni. Egy pillanat habozás után (elvégre akár milyen megátalkodott kis dögök a goblinok, Isten teremtményéről van) szó a földre került goblin szívébe döföm a kardomat, kihasználva a figyelmetlenségét, véget vetve szerencsétlen életének. Ahogy kimúlik az élet szikrája haragtól izzó szemeiből, magától csúszik le a pengéről, melybe még kapaszkodott is addig. Ezután futok a társai után. A többiek is arra mentek, nem lenne jó, ha hátba támadnák őket.

A "menekülő" goblin fürgébb volt, mint egy ember, de azért pontosan láttam, hova szaladnak, így hamar be is érek az udvarba, ahol a ház bejáratán kívül fél szemmel még azt is elkaptam, ahogy egy goblin a szomszédos ház fölött repül át, hangos koppanással érintve annak kéményét.
Mivel nem tudom biztosan, hogy észrevették-e az érkező goblint, pláne látva, hogy el vannak foglalva a többivel, hangos kiáltás közepette kérem a goblinra Isten szent fényét*, közben félszemmel a repülő példányt is figyelve
Az imám ismét meghallgattatott, s a szent fény lesújt a felhők közül, megakasztva a goblin menetelését az elfoglalt áldozatai felé, s időt adva, utolérjem. És, ha már utolérem, megpróbálom társa után küldeni a lényt. Kardom pengéje keresztülcsúszik a megrökönyödött goblin felsőtestén, a földhöz szögezve őt, amíg kapálózik, majd kimúlik a ház ajtójától három lépésnyire. Remélem a többiek rendben vannak. Nekem viszont lassan vissza kell mennem a lányhoz.
Szinte meg sem hallom az orvos kérdését.
-Haló ? Fiatalhölgy ? Elkéne egy kis segítség ? -

Spoiler: