Észak Üregei (Etrigen Ravenwood)

/Észak végeláthatatlan jégmezői, havas földjei, kietlen tundrái még a leggyakorlottabb utazót is ledönthetik a lábáról. A fagyott holttestek, vagy éppen vadállatok által félig elfogyasztott tetemek, egyáltalán nem voltak ritkák erre felé, még Etrigen maga sem tudta pontosan miért jött ide...a legenda miatt? Vagy épp meghalni? Tudta jól hogy hideg lesz. De pénz hiányában nincs lehetőség melegebb ruhák beszerzésére. A sarut, amit a lábán viselt, különféle rongydarabokkal tekerte körbe, hogy valamelyest védjék őt a zord hidegtől, akár csak lábszárait. Felső testét egyetlen régi ing borította, ezek felett, 5-vagy hat kiszakított vászon zsákot hordott, hogy a széltől a mellkasa védett legyen, legfelül pedig egy több éve viseletes szerzetes csuhát hordott, amit még évekkel ezelőtt lopott, egy sokkal melegebb vidéken, sokkal barátibb körülmények között. Fájt....pokolian fájt...és nem csak maga az előre haladás, a küzdelem az elemekkel, a csontig ható hideg, de bizonyos pillanatokban, még a légzés is. Észak tiszta, hideg levegője úgy hatolt a tüdejébe minden egyes lélegzet vételkor, mintha több ezer apró tövis karcolná a tüdejét.

A fogadó istállójában, ahol utoljára megszállt, sokat segített az ottani lovászmesternek. Pénze nem lévén valamivel fizetni kellett a szalmáért, és a maradékért, amit a fogadó vendégei hagytak. Jobb híján az istálló takarítás volt az egyetlen lehetőség. Hans, (mivel hogy így hívták az öreget), a fogadó istálló mestereként dolgozott. Öreg, félvak férfi volt, Ő is beszélte rá a fogadósnét, hogy szállásolja el a fiút, hisz olyan sok a vendég, és Ő maga egyedül öreg már ennyi feladathoz. Isten tudja miért, de valamiért kedvelte Etrigent. Fél vak szürke szemében sajnálat csillant, valahányszor végig mérte a sovány, beteges fiút. Etrigen sosem szerette ezt az érzést, de jól tudta hogy szánalomra méltó külleme mit tud kihozni az érző szívű emberekből. Mentségére szóljon, soha nem élt vissza ezzel. Az utolsó éjszaka nem ugyan azt kapta, mint amit többnyire szokott. Hans, meleg, gőzölgő levest hozott neki vacsorára, a levesben némi zöldség, és még egy csirke láb is került, már a gondolat is felmelegítette ahogy menet közben rágondolt. Érezte a finom, fűszeres illatot, a mellkasán végig futó meleget minden kis korty után, a szelet langyos kenyér ízét, amit a leves mellé kapott. Szinte a gondolattól jól lakott, mintha a léptei is valamelyest gyorsabbak lettek volna. Bár nem tudta merre tart, és mit is keres pontosan, de érezte, ez lesz a jó irány.
Furcsa, mormogó hangot hozott a szél. A mágus egy pillanatra megállt, csak hogy fel tudja mérni melyik irányból érkezhetett a hang. Nehéz volt megállapítani, az északi üvöltő szél megtudja tréfálni az embert, a haladás mellett, a tájékozódást is nehezebbé teszi. Ahogy a hang irányába haladt, egyre élesebben és tisztábban hallotta mi lehet az. Talán egy állat? De ha az is, még soha nem hallott ilyen hangot. Fájdalommal tele nyöszörgés volt az egy közepes méretű hóbucka mögül. Észre vette a valami lélegzetét a levegőben, azért a lélegzetét, mert a teremtményt szinte teljesen belepte már a hó. Mikor közelebb ért, vérfoltokat látott a hóban, némelyik a közelben elterült farkas teteméből volt való, amelynek oldalából egy kezdetleges dárda emelkedett ki. A többi pedig, a kicsiny, vakond szerű teremtménytől származott.
A lény alig lehetett 140 cm magas, testes volt, de nehéz lett volna megállapítani hogy a testét befedő vastag fekete bunda okozza méretét, vagy pedig valóban tetemes zsírt szedhetett magára. Végtére is nem fontos, hisz a hideg ellen mint kettő jó szolgálatot tehet. Az biztos hogy a kis teremtmény alkalmazkodott az itteni viszonyokhoz. Mellső lábait karok ként használta, ennek egyikén ronda harapásnyom volt látható, vékonyka bőr ruhát viselt, és bőrből készült fejfedőt, ebből arra következtetett, hogy humanoiddal van dolga. A teremtmény tehát értelmes, és bizonyára jobban otthon van a hideg északon mint Ravenwood. Lassan térdre ereszkedett, szeretett volna egy szintbe kerülni a Vakonddal. Az, erre válaszul villám gyorsan leakasztotta a derekán függő hegyes borda csontot,és tőr módjára Etrigenre szegezte, egy pillanatra sem véve le tekintetét a mágus szemeiről./
-Nem akarlak bántani! Segíteni szeretnék!.... Érted amit mondok? Segítenék!
/A Vakond meg sem moccant.... vesébe látó tekintettel figyelte a mágust. Majd érdekes, makogó hangján közölte./
-Mért segít? Ti sosem segít ingyen. Ti tudtok csak ölni.
/Hatalmas megkönnyebbülés volt hallani a hangját, ez a furcsa, makogó hang, és az értelem a tekintetében valahogy megnyugtatóbb volt, mint bármilyen érzés az elmúlt hetekben, még annak ellenére is hogy egy precízen kihegyezett borda csont volt alig pár centire a nyakától./
-Azért segítek mert vérzel... és mert itt fekszel a hóban. A többi nem számít. Ilyen helyen én magam sem szeretnék meghalni. Talán tudunk segíteni egymásnak. Én megfagyok idekint, de neked biztosan van otthonod. Segítek eljutni oda, és ígérem, soha senki nem fogja megtudni hogy ott jártam. De ha nem teszünk valamit, te is és én is itt halunk meg. Te elvérzel, én megfagyok.
/A teremtmény végig mérte Etrigent, látszott hogy nem bízik meg benne különösen, de azt is tudta, hogy igazat beszél. Így kelletlenül ugyan, de bólintott egyet a mágus felé./
-Karom jó...lábam fáj. Gyilkos harapott. Én voltam, lassú. Mutatok utat, csak had karoljak beléd. Add bökőmet, az lesz támaszom szívem felől.
/Etrigen úgy tett, ahogy a kis lény kérte, majd feláldozott még egy rongy foszlányt az így is erősen szaggatott csuhájából, és azt a vakond sérült lábára kötötte, azután oda adta a lándzsáját, és elindultak abba az irányba amerre a vakond mutatta neki. Nagyjából két órát gyalogoltak így, miközben kiderült hogy a lényt Kalf-nak hívják, és hálás hogy a Föld Anya segítséget küldött neki. Etrigen maga is bemutatkozott, és közben rájött hogy valóban csak a bunda nagy Kalf-on a súlya pedig egészen vállalható....úgy vagy tíz percig. A séta vége felé már látható volt az úticél. A föld felszínén megannyi üregnek bejáratát lehetett felfedezni, melyekből csak úgy szállt felfele a gőz. Etrigen magatehetetlenül nevetett a szélben, nem tudta felfogni hogy megmenekülhet, és nem érdekelte még ha meg is ölik, csak legalább pár percet had lehessen a melegben. Mielőtt a lejárathoz értek volna, két őr szerű alak szegezte csontokból készült lándzsáját a jövevényekre, miután Kalf finoman elmagyarázta hogy Ő nem túsz, és Etrigen nem foglyul ejtette, hanem segített neki valamivel barátságosabbak lettek, de tekintetüket le nem vették volna a más fajúról. Még az üregekbe belépve is szorosan a nyomában voltak, láthatóan nem bíztak benne. Azt mondták, a vezetőjük elé viszik Őt, és majd ott megmondják mi lesz a sorsa. Etrigent magát abban a pillanatban még az sem érdekelte volna ha felnégyelik és ott helyben megsütik, legalább addig is melegebb lesz egy kicsit, és megszabadulhat a mardosó hidegtől./

(Társadalom leírásuk és a történet folytatása hamarosan következik)