Avis & Cedrick - Kietlen Észak

  Éjszaka utazott, a falvakat messzire elkerülve. Jól tudja, hogy az idefent elő emberek még kevésbé kedvelik a fajtáját, mint a déliek. De -bár már egy ideje itt van,- eddig szerencsésen elkerülte a bajt ily módon.
  Nem szívesen szerszámozza le Nyálast az esetleges bonyodalmaktól tartva, tudván, hogy az emberek már ébredeznek, és a nappal az övék, de ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy a lónak pihennie kell. Látja rajta, ahogy a fejét tartja.. Úgyhogy mégis megoldja a szíjakat, és leemeli róla a nyerget, minden egyéb holmival együtt, és hagyja, hogy a mén távolabb poroszkáljon a piciny tisztáson, kedvére való fű után nézve a közelben.
Önmagát egy fa tövében szállásolja el, ugyanoda, ahova a cuccait is pakolta, viszonylagos védettségbe helyezkedve a lehetőséghez képest. Beburkolózik a köpenyébe, nem a hideg, sokkal inkább a közeledő világosság ellen. Mert bár rajta van az anyja medálja a páncél alatt, tudja, hogy mégsem lesz kellemes egy ennyire világos helyen átvészelni a napot. Ennél jobbat viszont nem talált, az is csoda egyáltalán, hogy a hajnal utolsó óráiban sikerült rábukkannia egy összefüggő fás részre ezen az istenverte északi tájon.
  Nyálast figyeli a fa törzsének dőlve, álmosan hallgatva a nyugodtan legelésző állat keltette hangokat.
  Egy nap.
  Még egy nap, aztán elindul vissza délnek. Kizárt, hogy Azrael kardja itt legyen. És ha itt is van.. Akkor is vissza kell mennie. Idefent nem kockáztat azzal, hogy bemerészkedik lakott területre. Az élelme fogytán van, napját sem tudja mikor aludt utoljára nyugodtan, és Nyálas is megérdemelne végre egy istállóban töltött éjszakát és egy alapos csutakolást, nem csak olyan ímmel-ámmal kivitelezettet, mint amilyenre itt futja.
Megszokásból húzza feljebb a lábát, ahogy az első napsugarak elérik a csizmáját. Az árnyékok kezdenek kiélesedni, és a fény már most bántja a szemeit, de nem akarja lecsukni őket.
  Egy nap.
  Egyet még kibír.

   A közelében elreccsenő ág nem zavarná annyira, ha nem álmából ébredne rá, és nem az a látvány fogadná, amivel jelenleg szembesül.
  Értetlenül figyeli az ismeretlen hátast, bután pislogva maga elé. Felszerszámozott ló. Ide-oda tekintget egyikről állatról a másikra a réten, hunyorogva a szúrós  fényben, de akárhogyan is számolja –ketten vannak. Nyálas, idegen ló. A fa törzsének dőlve fekszik még mindig, ahogy elaludt, a köpenyébe burkolózva. Álmosan próbálja összerakni a képet, így eltart egy darabig, míg realizálja a helyzetet. Idegen, felszerszámozott ló..
  Hol a gazdája?
  Türelmetlenül néz körbe, felegyenesedve ültében, de senkit nem lát. A kardja után nyúl, közelebb húzva magához a fegyvert.
  Mit csináljon?
  Előbújnia őrültség volna. Kimerészkedni a nyílt terepre.. Ráadásul Nyálas nélkül nem indul el, őt meg egyáltalán nincs ideje menetkész állapotba hozni. Dühödten forgolódik, és hallgatózik maga körül, de a félálomból megmaradt zaj emléke vajmi kevés ahhoz, hogy beazonosítsa honnan jött pontosan. De már tudja, hogy az ág nem egy állattól, és nem is magától reccsent el.
  Odébb mozdul, óvatosan előhalászva a kulacsát a zsákjából. Vagy kivárja a másikat, amíg az magától továbbindul, vagy felkelti a figyelmét valamivel, abban bízva, hogy így előcsalogathatja.
  Fél kézzel elhajítja a flaskát, néhány méternyire maga mellé a fák között, remélve, hogy a vízzel teli bőr elég nagy zajt csap a bozótban, ezzel azt az elképzelést ültetve el esetleg az idegenben, hogy ott a fekete mén gazdája mozog.
  Maga alá húzza a lábait, ugrásra készen fürkészve a környezetét. Nem tudja, hogy az idegen beveszi-e a csalit, és kiugrik-e rá a rejtekéből, de egyelőre kivárja mi lesz, és ha nem kap semmiféle reakciót –akkor majd kitalál valami mást.

  Fogalma sincs, ki tudja-e ugrasztani az idegent ezzel az egyszerű trükkel, de mégis megpróbálja, mert jobb ötlete egyelőre nincs. Bár, ha tapasztalt ellenféllel van dolga, szinte esélytelen, hogy bejöjjön. De a másik úgyis tudja, hogy itt van valahol, csak a szerencsének köszönhető, hogy nem találta meg amíg aludt, - ráadásul egy rossz mozdulattal fel is keltette,- veszteni tehát nem veszthet vele semmit.
  Rámarkol a kardjára, miután elhajította a kulacsot, mozdulatlanul fülelve a helyéről. Hallja, ahogy a flaska bezuhan a bozótba, elég nagy zajt csapva, és közvetlenül utána felfigyel az emberi mozgásra is a fák között. Az idegen nem messze tőle ugrik elő, valószínűleg ijedtségében fedve fel magát meggondolatlanul.
  Nincs azonban ideje azzal foglalkozni, hogy tapasztalatlansággal áll-e szemben, vagy csak szimplán egy könnyen megrémíthető személlyel. Az alacsony alak egyelőre ugyanis csakis fenyegetést jelent, semmi mást. A kardját félrehajítva, gondolkodás nélkül rúgja el magát a földről, ahogy a látóterébe kerül az ismeretlen, oldalról vetve rá magát a másikra.
  Nem sok mindent mér fel ugrás előtt. Két dolgot tud csak biztosan: az idegen alacsony, amennyire meg tudta ítélni, így valószínűleg elég kicsi, és könnyű ahhoz, hogy lesodorja a lábáról; a másik a lándzsa. Tudja, hogy ha az ellenfele gyorsan kapcsol, és felé rántja a fegyvert, akkor nagyon gyorsan felnyársalhatja vele magát; ezt elkerülendő, inkább a másik vállát próbálja elkapni, és beleakaszkodni annak ruhájába, remélhetőleg így kibillentve azt az egyensúlyából, és lerántva magával a földre.

Gond nélkül sikerül levernie a lábáról az idegent, és még az élve felnyársalást is elkerüli, de ahogy a földre kerülnek egyáltalán nem találkozik azzal az ellenállással, amivel számolt. Látta ugyan, hogy egy kis alakkal van dolga, de jelenleg még csak mozdulnia sem kell, hogy egy helyben tartsa az ellenfelét. Aztán ahogy felpillant a másikra, a csuklya alól előbukkanó arc, és a hozzákapcsolódó hang azonnal megmagyarázza a dolgot.
Egy lány..?
Összevonja a szemöldökét, bután nézve körbe a réten, mintha azt keresné, hogy ki szórakozik vele. Nem igazán törődik se a dühös kiáltásokkal, se a szabadulásra tett kísérletekkel. Az egyik fülén be, a másikon ki. Még a lándzsát sem tartja fontosnak eltávolítani a másik keze ügyéből. Miféle veszélyt jelenthetne ránézve egy fiatal lány, aki még egy bozótba hajított kulacstól is megijed?
- Maradj! -parancsol aztán halkan a másikra, rá sem nézve, és felemelkedik róla, egyéb ismeretlen alakok után kutatva a sűrűben. Egyáltalán nem biztos benne ugyanis, hogy a másik egyedül van. Sőt. De a lovak keltette zajokon kívül nem hall, és nem is lát semmi gyanúsat, hiába fülel egy darabig, a fák alját fürkészve körbe a réten.
- Mit akarsz itt?
Fordul vissza a földön hagyott alak felé, feltéve persze, hogy az ott maradt, nyugodtan, ahogy kérte, és nem talált ki semmi őrültséget.

Látja a szeme sarkából, hogy a másik nem marad nyugton, hiába kérte, de nem törődik vele. Fontosabb dolga is van most, mint megijedni attól, hogy a kis alak esetleg kitalálja, hogy harcolni akar. Módszeresen kutatja végig a rétszéli fákat, esetleges társak után kutatva, de semmi nem utal arra, hogy bárki is rejtőzködne a közelben. Így miután meggyőződött róla, hogy senki nincs a közelben végül visszafordul az idegen felé. Szembe találja ugyan magát a lándzsa hegyével, de ez nem akadályozza meg abban, hogy feltegye a kérdését, halkan felmorranva magában a kijelentésre:
Egy hibánál azért valamivel többet..
Gondolja, de nem szólal meg, csak felemeli a karjait, nyugodtan figyelve a lányt. Megkapja a válaszát, ám ez még nem elég ahhoz, hogy teljesen elengedje a bizalmatlanságát. Elles a lovak felé, a rét távolabbi végeibe, aztán vissza a riadtnak tűnő idegen felé. Látja a fegyvert markoló kezeket, és ez végül meggyőzi róla, hogy a másiknak nincs társa. Nem lenne ennyire ijedt, ha tudná, hogy a közelben van az erősítés.
Mozdulatlanul néz farkasszemet a fiatal, szinte még gyereknek számító fajtársával, kitátva a száját annak kérdésére, megmutatva neki a fogait.    
- Mit keresel ilyen messze a tornyodtól?
Kérdezi aztán, még mindig megadóan fent tartva a kezeit. Nem fél attól, hogy bántódás érné, sőt. Pusztán csak a másik megnyugtatása végett marad úgy, mozdulatlanul bámulva a sál mögül kilátszó arcot.

Kinyitja a száját, megmutatva az egyértelmű bizonyítékait annak, hogy nem tartozik az emberek közé, és úgy tűnik ezzel sikerül is megnyugtatnia a másikat. Leengedi a kezét, némán hallgatva a választ. Több mindenbe is beleköthetne, például rögtön abba, hogy mi a jó életet keres a lány egyedül északon, és egyébként is, kik azok az ismerősök, akik hagyják, hogy magában csatangoljon, miközben mind tisztában vannak vele, hogy mennyire nem szívlelik idefent a fajtájukat; de mindezek háttérbe szorulnak, mikor meghallja, hogy üldözték idáig.
- Mikor? -kérdez vissza higgadtan.
Nincs különösebben kedve összefutni senkivel, főleg nem dühös emberekkel, ha már eddig megúszta baj nélkül ezt az északi túrát. Azt azonban mégis jó volna tudni, hogy milyen régen, és hol történt a dolog, legalább azt tisztázva, hogy kell-e egyáltalán tartania attól, hogy követték a lányt. Így mozdulatlanul áll tovább a helyén, a földre roskadó alakot figyelve türelmesen. Látja rajta a kimerültség jeleit, ami az előzményeket ismerve nem is meglepő, de akkor is szüksége van erre van a válaszra, hogy tudja mire számítson. Maradhatnak-e itt nyugton, vagy jobb lenne tovább állni?
- Ide fújt a szél -feleli aztán a kérdésre egyszerűen, remélhetőleg ennyivel kibújva a kíváncsiság elől, miközben odanyújtja a kezét a lánynak, amikor az fel akar állni, és felhúzza a földről, ha elfogadják a kezét.
Felpillant az égre. Alig múlhatott el dél.
- Merre vannak ezek az ismerősök? - tesz fel egy újabb kérdést, lepillantva az ismeretlenre, követve őt a lovakhoz, ha közben elindulna feléjük.

Reméli is, hogy feladták, mert nagyon nem szeretné, ha haragos északiak keltenék legközelebb. De most, hogy tudja régen történt a dolog, már meg sem kérdezi, hogy hol, hisz fölösleges. Nem valószínű, hogy követték volna. Az embereket csak addig zavarják, amíg a szemük előtt vannak. Ha eltűntek a környékükről –akkor már más gondjának számítanak
Követi a lányt a lovakhoz, miután felsegítette őt, bár a válaszára nem nagyon tud mit mondani. Elég sejtelmes megfogalmazás, és elég elutasító is, de nem zavartatja magát miatta. Amúgy sem igen érdekli, hogy kik az ismerősök, csupán azt akarta megtudni, hogy a másik merre fele megy.
Hagyja, hogy Nyálas kíváncsian meglökdösse az orrával, mikor a közelébe ér, kis híján lelökve őt a lábairól, ahogy kikutatja a zsebeit, de nincsen nála semmi, amit a lónak adhatna, így az egy idő után megunja, és inkább visszatér a legelészéshez.  
- Ezt én is kérdezhetném.
Válaszolja a családjával kapcsolatos kérdésre, szórakozottan álldogálva tovább a lány mögött. Meg kéne keresnie a kulacsát. Bár az nagy valószínűséggel úgysem megy sehova. Így inkább a földbe szúrt lándzsát veszi szemügyre, odébb lépve a hátasa útjából, mikor az pont előtte talál egy fűcsomót, amit feltétlenül meg kell ennie.
- Mikor indulsz vissza délnek? - kérdezi aztán felegyenesedve, miután kellőképpen áttanulmányozta a fegyvert.
Karba fonja a kezét, úgy figyelve tovább az idegent, akinek még a nevét sem tudja. Bár az egyáltalán nem is fontos számára. Csak egy szó, semmi több. A lány a lovakhoz mindenesetre egyértelműen ért, és bár szívesen felajánlaná a segítségét.. –egyáltalán nincs szükség rá, ahogy látja.

Schwarzritter. Fene se gondolta volna..
Jegyzi meg magában, elnézve a lovát istápoló gyereket. A megismételt kérdésre csak elmosolyogja magát, tökéletesen elengedve azt a füle mellett másodjára is. Máskor nem ez lenne a reakciója a családjára vonatkozó kérdésekre, de látja, hogy a másikat mennyire zavarja, hogy nem tudja ki ő, és hazudna ha azt mondaná, hogy ez nem szórakoztatja egy kicsit.
Megrázza a fejét a felajánlott répára és almára, nyugodtan fordulva Nyálas felé.
- Már kapott, csak játssza az eszét - feleli, elgondolkozva bámulva egy darabig a legelésző állatot, aztán a dühös választ hallva visszafordul a lány felé:
- Nem a mocsárvidékre gondoltam, de csak nem akarsz itt maradni északon.
Semmi köze hozzá, hogy a másik miért reagál ilyen hevesen a lakhelyével kapcsolatban. Bár, ha a családjával lenne baja, akkor nem állítaná ilyen nyíltan, hogy Schwarzritter.. Kétséget kizáróan érdemes lenne jobban belemerülnie ebbe a kérdéskörbe, de egyelőre nem teszi, és nem azért, mert látja a másikon, hogy mennyire fáradt.
Újfent megrázza a fejét a felkínált élelemre, futólag körbehordozva a tekintetét a réten.
- Még egy napot biztosan itt maradok. Feküdj le nyugodtan, ha aludni akarsz. Ígérem, nem fogok rálépni egyetlen száraz ágra sem - utal vissza a lány ballépésére, pusztán a saját szórakoztatása végett, hogy megnézze milyen reakciót képes kiváltani vele. Ám nem igazán várja meg azt, hanem ezzel hátat is fordít neki, és elindul vissza a fák tövében hagyott cuccai felé, hogy megkeresse a bozótba hajított kulacsát.

Úgy tervezi, hogy marad. Hát legyen. Ezzel nem tud vitatkozni. Megvonja a feleletre a vállát, tudván, hogy egy makacs gyerekkel nem érdemes vitába szállnia. Ilyen nyíltan, és egyelőre legalábbis biztosan nem.
Mozdulatlanul figyeli a lányt, amíg az elpakol, közben megeresztve a mondandóját felé, miszerint feküdjön le nyugodtan, aztán ő maga is elindul a kulacsa után, de a szeme sarkából pontosan látja a másik pillantását a recsegő ágakkal kapcsolatban. De csak halkan mosolyogja el magát rá, nyugodt léptekkel masírozva tovább a cuccai felé.
Bemászik a közeli bozótba, és mivel emlékszik, hogy körülbelül merre hajította, nem kell sok idő hozzá, hogy meglelje a flaskát, és visszavigye a helyére, -közben természetesen vigyázva a száraz gallyakra a lába alatt. A kardját is újra magához veszi, de ahogy a lány után néz, hogy szóljon neki, addigra az már javában alszik. Szórakozottan megrázza a fejét a látványra, aztán hátat fordít neki, a fegyverével a kezében indulva egy körre a fás terület szélén.
Az üldöző falusiak gondolatát nem tudja kiverni a fejéből, bár valóban esélytelen, hogy idáig követték volna a lányt. Mégsem szeretne meglepetéseket. Pusztán az óvatosság kedvéért járja körbe újra és újra a tábort, a fák árnyékából kilesve a környező területekre.
Ezt csinálja egész délután, amíg a Nap le nem nyugszik. Onnantól az övék az éjszaka, az emberek pedig nem valószínű, hogy a közelükbe merészkednének, még ha tudják is, hogy itt vannak.
Alkonyattájt indul csak vissza a rétre, feltéve, hogy valami előbb vissza nem zavarja; remélhetőleg addigra már a másik is felébred, vagy ha nem, hát majd kitalál valamit. Ha kell, inkább itt tölt még egy éjszakát, de itt hagyni nem fogja a lányt.

Nem sieti el a dolgot. Nyugodtan várja ki a naplementét, körbe-körbe járőrözve a rét körül. Szigorúan a fák között marad, még azután is, hogy besötétedik körülötte. Nincs oka kilépni a nyílt terepre, bár már egyértelműen nem kell tartania az emberek jelentette veszélytől. Mégis jobb szeret árnyékban maradni.
Lassan fordít végül hátat a pusztának, még utoljára beleszimatolva a levegőbe, mielőtt aztán visszaindul a rétre. Nyugodtan lépked a fák között, vigyázva a száraz ágakra a lába alatt, ahogy ígérte.
A dolgai között mindent úgy talál, mint mikor ott hagyta őket, és ahogy futólag elpillant a lovak felé, még a fák takarásából, azokon sem lát semmi kivetnivalót. Minden ugyanolyan, mint mielőtt elment volna.
Illetve, mégsem teljesen.
Kilép a rétre, hogy elnézzen az alvó felé is, és ekkor veszi csak észre, hogy a lány már felébredt. Sőt, fel is állt. A fegyverét persze nem tette volna le. Azzal alszik, azzal kel.  
- Nincs mitől tartanod, most jártam körbe.
Szól oda a másiknak, megnyugtatásnak szánva a szavait. Bár lehet, hogy a lány egyáltalán nem is félt, csak félreértelmezte a dolgot. Ő maga mindenesetre ledobja a kardját, és lehúzza a kesztyűjét, szórakozottan a többi cucca közé hajítva őket.
- Itt akarsz éjszakázni? -kérdezi halkan, felnézve a gyerekre, miközben magához veszi a kulacsát, hogy hörpintsen belőle egyet.

Félszemmel követi nyomon a mozdulatot, ahogy a lány leszúrja a fegyverét a földbe, közben kortyolva egyet a vizéből. Több nem is igen kell neki, éppen csak annyi, hogy ne legyen ennyire kiszáradva a szája.
Bólint egyet a felvetésre a tűzifával kapcsolatban. Még gyorsan végiggondolja, hogy nem lenne-e tanácsosabb felkerekedniük, és elindulni, de nem tudja, hogy a lány pontosan hova, megy, hogy egy éjszaka alatt elérhetnek-e oda, ahogyan azt sem, hogy hol találnak legközelebb fás térséget. Túl sok az ismeretlen, és amúgy is alkonyat tájt lett volna tanácsos elindulniuk, hogy minél nagyobb távot megtehessenek éjjel, ezzel pedig elkéstek. Mire felszerszámozzák a lovakat..
Ezek szerint mégis többet marad egy napnál. Sebaj.
- Pokrócod van?
Kérdezi aztán a másiktól, megtörölve a száját. Mintha látott volna nála, valahol a cuccai között, de az is lehet, hogy téved. Visszahajítja a kulacsát a helyére, és újra magához veszi a kardját, ezúttal fel  is csatolva azt, nem csak a kezében cipeli.
- Veled megyek. - indul el a másik felé aztán, miközben az a rétet figyeli.
Nem eldöntendő dolognak szánja kijelentését, bár nem igen hiszi, hogy a gyereknek bármi ellenvetése lenne. Ha meg mégis; hát ebből akkor sem enged. Már csak a „több kéz több fát bír el alapon” is neki van igaza. És egyébként is ő az idősebb.

Biccent egyet, udvariasan reagálva a köszönöm-re. „Ó, igazán nincs mit, ez a legkevesebb!” –ilyesmik vannak a mozdulatában. Ennél persze mérsékeltebb kivitelben. Néha szereti ezt csinálni. Eljátszani a nemest. Mintha valaha is annyira nemes lett volna.. De a mesterkéltség szórakoztatja. Valójában csak csendben nyugtázza, hogy a másik nem fog halálra fagyni mellette.
És a lány még az ellen sem tiltakozik, hogy vele menjen. Erre a fordulatra kénytelen elvigyorogni magát. Nem gondolta volna, hogy megússza anélkül, hogy érvelnie kéne. Szeret semmiségeken veszekedni, de ezúttal nem tesz megjegyzést, bár ki tudna robbantani egy vitát.
Némán gyűjtögeti a tűzrevalót, fél füllel bele-bele hallgatva a környezet zajaiba. Tudja, hogy nem fenyegeti őket semmi. Ez csak egy szimpla reflex, ami beépült az ösztönei közé azóta, hogy eljött a tornyából. A másik közben eltűnik mellőle, és mire ő maga teleszedi a karját ágakkal, és visszatér a rétre, addigra a lány már meg is rakta a tüzet.
Szótlanul pakolja le az ágakat a tűz közelébe, halványan elmosolyodva a váratlanul megint nekiszegezett kérdésen. Miért gondolja mindenki azt, hogy azért, mert ő önként válaszolt egy kérdésre, azért a másiknak is meg kell ugyanezt tennie? Önként. Miféle légből kapott gondolatmenet ez?
- Meguntam a déli levegőt. Kellett egy kis szünet -feleli végül halkan, leporolva a kezét, ahogy felemelkedik a farakás mellől. - Idefent amúgy is érdekesebb az élet egy magunkfajtának.
Teszi még hozzá szórakozottan, cinkosan rávigyorogva a lányra. Dühös falusiak. Igazi kalandtúra.

- Az attól függ, hogy kinek mit jelent a szünet - vonja meg a vállát a kérdésre. - Itt legalább biztosan tudom, hogy utálnak. Délen ez sohasem egyértelmű.
~ És már hányhatnékom van a találgatástól..~
Teszi még hozzá magában, szórakozottan elzuhanva a földön, szemközt a tüzet bámuló lánnyal. Felhúzza a térdét, átfogva őket a karjaival, és egy másodpercre ő maga is elmerül a narancssárga lángok bámulásában. Egyelőre még nem fázik, így a melegben, a köpenyével a hátán, ezért nem is mozdul, hogy megkeresse a pokrócát. Bár az éjszaka folyamán valószínűleg szüksége lesz rá, még a tűz közelében is. Délen még talán nem kéne.. De idefent minden sokkal ridegebb.
Feltehetőleg hajnalig képes volna némán üldögélni a helyén, vagy elheveredve a csillagokat bámulni. De alig néhány másodperc kell csak, és ismét visszatér a legelső kérdés. Mindig, ugyanaz a nóta.. Csak azt tudná egyszer megértetni valakivel, hogy mennyire unja már ezt.
- A Cedrick egyelőre megteszi. Ha már mindenképpen szólítanod kell valahogy. - válaszolja nyugodtan, ezúttal azonban már nem vigyorog közben, így igazából lehetetlen eldönteni, hogy komolyan beszél-e, vagy, hogy miért mondta ezt egyáltalán. De ez egyébként is mindig kérdéses, amíg róla van szó. Néha még maga sem érti mit miért mond, vagy csinál.