[Magánjáték] Post equitem sedet atra cura (Cedrick & Dieter]

Hátul. Lent.. A helyiség talán ha tíz lépés széles, és körülbelül ugyanilyen hosszú is, döngölt padlós, egyszerű, sík fafödémes menyezettel,  és egyetlen bedeszkázott, szűk ablakkal balra fent, túl magasan ahhoz, hogy ki lehessen látni rajta. Lehet pince, vagy valami hátsó fészerszerűség. Nem hall lépteket a feje fölül, de attól még lehet a föld alatt. Fogalma sincs hol van.. Alig van valami a teremben, amiből kideríthetné:  egy megkopott, üres tálaló-szekrény, néhány hordó hátul a sarokban, egy szék, előtte meg egy asztal, amin lassan csonkig ég az egyetlen fényforrásként szolgáló gyertya.
Tompán bámulja a plafont, a szoba közepén álló  oszlopnak döntve a fejét, ami mögött megkötötték a kezeit.
Ott van, ahol nem szeretne lenni..
Vár. A Napra, hogy lenyugodjon, az ajtóra, hogy kinyíljon. Fogalma sincs, mit csinál itt. Azt sem tudná megmondani, hányadik alkalom ez, hogy akarata ellenére lerángatták a magas lóról. Doktor. Doktor..
Vámpír doktor...
Rotmantel. Hogyan keverhették össze egy vörös-köpenyessel..? Nem tudja mennyire járhat az idő. Érezné vajon, hogyha besötétedne odakint? Unalmában egy ideig a fa póznának löködte a fejét, de úgy megsajdult bele az állkapcsa, hogy kénytelen volt abbahagyni. Lapáttenyerek.. Fáj a foga. Talán el is vesztett egyet..? Végigsimít a nyelvével rajtuk. Nem. Mind megvan, csak borzasztóan nyilall az összes.
Vár, ingujjban, a szoba közepén ülve, az ajtóval szemközt. Vár, mert anélkül, hogy az kinyílna nem juthat ki. Próbálta. Túl szoros a kötél, túl erős. A kardját elvették, a holmijait, a lova.. Idézhetne egy tőrt, de már nem érzi a gúzsba kötött kezeit. A  páncélja nem is volt rajta, Törvény ide vagy oda, amióta eljött ez alól is kivonta magát - így rendesen összezúzta magát, ahogy lezuhant a nyeregből. És miután nem akarta egyszerűen adni magát, az árokszéli csalitosban folytatódó összetűzésben jó néhány helyen felszakadt a bőre is. Aztán jött az-az elefánt-pofon, egy zsák, és most itt van. De legalább hagyták, hogy maga ébredjen, és nem pofozták aztán gyengéden életre is..
Lehunyja a szemét, a gyertya végét várva. A sötét beállta után egy ideig talán előnyben érezheti magát..

Lépések. Dübörögnek. Vagy alszik? Ki mondhatná meg, ha így lenne? De nem, vagy ha igen is, a lépések az ajtó nyílására figyelmeztetik. Arra várt. Bárki is az, és bármit is akar.. De a gyertya még nem éget le, nincs sötét.. Akaratlanul is megrándulnak az ajkai, megvillantva a fogait. Nincs sötét.. Bárki is az, és bármit is.. Most játszani fog.
Türelmesen hallgatja a döcögő ajtót. Itt jött be. Itt is fog távozni. Lustán várna, de a felhangzó szavak nem egyeznek a magában felvázoltakkal. Kíváncsian emeli meg a fejét, kutató pillantást lőve a két alak felé. Az egyiket ismeri. Attól kapta az elefántot. A másik.. Összepréseli a száját.
A másik.
- Ismeri?
Nem. Nem, ezt az arcot biztosan megjegyezte volna.. Rotmantel. Honnan ismerné? Ő őt, és fordítva. Talán? Miért mondaná.. Tisztában van a saját valóságával. A hordómellkasútól nem remélhet mást, mint amit eddig kapott. És nem bízik benne, hogy elengednék. Valamiért..
Az arcára ráerőlteti a szokásos nyugalmát, ahogy visszanéz a magas vámpírra, mikor az közelebb lép. Egyedül a szeme kapaszkodik a másikéba makacsul, annyi összetekeredett érzéssel a kékszín fedezékek alatt, hogy maga sem tudná megfejteni, mit gondol valójában. Csak néz, és nem szól. Az ajtóban álló nagydarab bandita frusztrálja, de elég egy rossz mozdulat, egy szemöldök ráncolás, egy odakapott pillantás, és elronthat mindent. Nem tudja, de érzi. Kimondatlan szavak kavarognak a fejében, ahogy akaratosan, meredten ül a helyén, de egyik sem elég.. Nem elég jó. Tudnia kéne.. Nem néz az elefántra, egyedül, csak, a vörös-köpenyest figyeli, a bőrével vizsgálva a szobában kialakult kapcsolat-rendszereket. Nem fél szólni. Fejest ugrani a semmibe.. De tudnia kell, mit játszik, hogy játszhasson. Mert nem szeret nem érteni. Inkább a rút igazat, de értse.

Figyel. Figyelik. Látni szeret, látva lenni.. Kevésbé. És mégis, most ez az egyetlen, amibe kapaszkodhat. Hogy látják..
És kapaszkodik is.
Még egy kérdés. Még egy válasz.. Csak aztán kap végül ő is választ a tekintete ki nem mondott kérdésére.
A szavakat követő főhajtásra finoman összébb szorítja az ajkait, egy leheletnyivel feljebb emelve az állát. A tartása megvan, épp csak annyival erősít még rá, amennyivel egy főnemesi aranyifjú tenné, amikor végre felismerik. Csak a rang kedvéért. Nem pökhendiség. Nem játék.
Természet.
A neveltetése megvan, épp csak használnia kell.
Visszafordul előre, ám nem hajlandó az őt fogságba ejtő banditára nézni, csakis át rajta. Nem el, a feje felett.
Át.
Rajta..
Hallgat. Hagyja, hogy beszéljenek helyette. Olyan képpel, mintha nem épp egy zsiványtanya koszlott, pinceszerű barlangjában ülne hasonló koszlottan és megkötözve, de legalábbis még mindig a magas lovon, a nyeregből szemlélve az eseményeket. Lentről felnézve is lehet lenézni. Hát ő épp ezt teszi most, amíg gondolkozik. Annyi szerep van. Annyiféle lehetne.. És egyik szórakoztatóbb lenne, mint a másik. Ha egyedül játszana.. De nincs egyedül, és felelősséggel tartozik most már a furcsa arcú idegenért is. Nem mindegy, hogy milyen fiút alakít..
- Mondja meg ezeknek az embereknek, Herr Rotmantel - szólal meg végül nyugodtan, továbbra is mereven a hordómellkason át bámulva az ajtót -, hogy gondolják át körültekintően mit tesznek most - függeszti vissza a tekintetét türelmesen a magas vámpírra, egy visszafogott, távoli mosollyal megtörve közben az arca mozdulatlanságát egy másodpercre.
- Az apám könyörületes jellem, de be kell látniuk, ha átlépnek egy határt már nem tudok a segítségükre lenni - folytatja aztán újra előre fordulva, kifejezéstelenül, mégis a megengedett mennyiségű aggodalommal a szemeiben, a menekülésre kényszerített, lábadozó fiú iránt, ahogy átnéz a szoba túl felében álldogáló apa alakján.

Micsoda tánc.. A hangulat ragadós. Ha nem szabadul el gyorsan benne ragad a szerepben. De türelem. Türelem.. A rajta függő nehéz tekintet nem hatja meg. Mereven bámul át a banditán. Nem esik nehezére. Ülni, és hallgatni. Nem mozogni. Ha nem lélegezne tökéletes szobor válna belőle. Egyenes hát, kihúzott vállak.. Bárki büszke lenne rá.
Nem tudja megnézni magának a hazug vámpírt. Nem is gondol rá, mert a végén megrebbenne a szeme, és elárulná mindkettejüket. Igyekszik nem gondolni semmire. Arra gondol, hogy nem gondol semmire. Gondol, gondol.. -- gyerekes játék.
Kifejezéstelenül hallgatja a szavakat. Ügyes. Egy Rotmantel. A mozdulatai.. A hírhedt vörös-köpenyesek.. A kíváncsiságát minden felkelti, de nem kérdezhet. Ha ezt túléli.. Túlélik. Mert ha..
Ül. A lépések elfele mennek. Ül szótlanul. Zsibbad a karja, és a másodpercek csigalassúsággal telnek. Egy. Kettő.. A hegynyi súly nem hatja meg, ül nyugodtan, a semmibe pislogva. Nem engedheti meg magának, hogy kifele bármi egyebet is mutasson, bár épp azt érzi, hogy meg fog fulladni. Nem kap levegőt..
Három..
- Vigye.
A szó, mint egy halálos ítélet. Vigye. Vissza kell fognia magát, hogy ne látszódjon rajta a megkönnyebbülés. Neki ez jár, hogy elengedjék. Nem töltheti el boldogsággal, hogy szabadul. Csak felháborodással, hogy merészelték egyáltalán nem szabaddá tenni.. Ideges szerep, ez a második bőrként viselt nemesség.
Ahogy azonban megszabadul, és egy apró biccentéssel elfogadva a felkínált kart felemelkedik a helyéről rá kell jönnie, hogy akármennyire is idegennek érzi, egyenesen rá szabták ezt a szerepet.
Nem engedi a szemével a banditát, a némán hozzáintézett szavak épp csak egy másodpercre kapják el a figyelmét. Ügyes, de még nem volt elég.
Alig tartják a lábai, de rájuk parancsol, így zokszó és remegés nélkül tűrik, hogy rájuk nehezedjen, elengedve a segítő kezet. Nem ér rá velük törődni.
- Herr Rotmantel, ha azt még volna szíves megkérdezni, hogy merre találom a lovamat.. - címzi a szavait a szikár félarcúnak maga mellett, mereven a bikanyakú férfit bámulva maga előtt, miközben megdörzsöli a csuklóját.
Utálja ezt. Talán túl messzire megy.. De a bandita csak egy ember, ráadásul abból sem a legelegánsabb fajta. Nincs rá mód, hogy személyesen hozzá szóljon. Halbjörn nagyúr ifjabbik fia.. Kizárt dolog.

Nem köszöni meg a nevében feltett kérdést; nem reagál a meghajlásra. A teremben van egy sorrend. A Rotmantel nem szolga, de kénytelen őt használni közvetítőjének, mert a szerepe megköveteli.
Némán dörzsölgeti a csuklóját, ahogy a szoros kötél hagyta nyomok alatt lassan újra megindul a vérkeringés. Zsibbad, egyelőre közel használhatatlan, és fáj is, de ez nem látszik az arcán, ahogy a banditát figyeli, a saját szájából közvetített szavakat hallgatva. A gyertya mindjárt leég. Mi lenne, ha.. Ha csak egy-két perccel még húznák az időt, és a sötétben.. Ők ketten vannak, ráadásul az ember a hirtelen jött feketeségben nem is látna semmit..
A férfi válaszára összébb feszül az állkapcsa, eleresztve egy vörös villanást a látóterében. Megpofozták, megkötözték, és most még a lovára is szót mernek emelni..?
Ronda..
Ronda a te...
Megkeményedik az arcán a maszk, egészen kihűtve a szemeit. Ronda.. Szótlanul engedi, hogy a vörös-köpenyes az ajtó felé igazítsa. Ronda..
Hogy tiport volna legalább egyszer az arcodba az a ronda dög..
Hagyja, hogy vezessék, a hegyomlásnyi férfi szavaival tartva ébren magában a haragot annyira, hogy menni tudjon. Ronda, ronda.. Csak ki innen. Egy lépés, és még egy. Egymásra préselődnek a fogai, de ahogy kiérnek az ajtón, és elindulnak felfele a lépcsőn, ki, a bandita látóteréből, egyre kevésbé képes maga tartani a súlyát, és kénytelen igazából is kinyúlni a félarcú segítő keze után.
- Végtelen hálás vagyok a segítségéért, Herr Rotmantel - szólal meg még mindig az előző hangon, ha a nagydarab férfi mégis hallgatózna odalentről. Szerepnek szerep, ezt mindketten tudják, de a köszönet őszinte, bár továbbra sem engedi lejjebb az állát. Ügyesnek talán ügyes volt, de még közel sincs vége az előadásnak.
- Még nem tudom a nevét.. - jegyzi meg aztán összeszorítva közben a száját, mereven a lépcső tetejére szegezett tekintettel. Lefele, ájultan egy zsákban jobban ment ez..

Az időben érkező  támasz nélkül biztosan visszabucskázna Herr Kriegen lábai elé. Az pedig elfogadhatatlan volna egy úrfitól, még akkor is, ha épp nem tartják kellőképpen a lábai. Nem tudja hogyan mászna fel a lépcsőn a félarcú doktor segítsége nélkül –fogcsikorgatva. Talán nem is mászna. Talán már azzal sem volna több gondja, hogy levegőt vegyen.
- Senkit sem sodort bajba, Herr Rotmantel. Ne vegye rossz néven, de önt valóban nem könnyű összekeverni bárkivel is. - válaszol a magyarázkodásra, miközben futólag megrándul az arca, ahogy a mozgásra kezd visszatérni a lábaiba az élet. Hangyák. Mintha combközépig dühös hangyák közt gázolna - Elképesztő mennyiségű űr kell legyen ahhoz valakinek a fejében, hogy mégis megtegye.. - fejezi be aztán összeszorított szájjal.
Elképesztő, valóban. Ahhoz is legalább ennyi űr kell, hogy valaki elhiggye róla, hogy ő Halbjörn von Schwarzritter fia.. Egy másodpercre elégedett grimaszba torzul az arca a gondolatra. Mennyi űr..
És mennyi hangya...    
Dieter..
Magában jegyzi csak a nevet, miközben némán maszkol mindent az arca mozdulatlansága mögé. Még nincsenek kint. Nem egészen.
Nem néz körbe a sár-kunyhóban. Nem érdekli. Örül, ha a lováig eljut így, nemhogy még nézelődjön is. Amúgy sincs túl sok nézni való.
- A Nebelturm- toronyból. És arra tartok.. - áll meg egy pillanatra, amíg kijutnak az újabb rozoga ajtón, és végre a feje felett tudja a szabad eget. Sötétedik. Felfordítja az arcát a kékes felhők felé, lehunyva egy másodpercre a szemét. Most már kint vannak..
Arra tartok..
Arra, amerre a szél visz..
Elmosolyodik magában a gondolatra.
- ..amerre a lovamnak épp kedve tartja vinni. - fordul végül vissza az orvos felé a megtalált válasszal, majd annak tanácsára ismét hagyja, hogy vezessék.
- Honnan ismeri ezeket az embereket? Kétlem, hogy a barátai volnának - kérdezi menet közben kissé oldalt fordulva, a fekete foltot keresve a lassan elmosódó formák között.
Azzal ugyanis, ami az Ön fejében van az övéket űrtelenre lehetne tölteni. És még bőven maradna is belőle - teszi hozzá magában, miközben a szájához illeszti az ujjait és elfüttyenti magát a szürkületben, a felhangzó ló-választ várva valahonnan.

Jókedvűen neveti el magát a szakértő tanács hallatán.
- Lótlan Schwarzrittert csinálna belőlem, doktor? - kérdez vissza, miközben valamivel komolyabbra fordítva dolgot próbálja lekövetni a mondottakat. De csakhamar újfent kénytelen cinkosan elvigyorogni magát, ahogy elképzeli, hogyan nézhet ki mindeközben kívülről. Úrfi, meg a fenéket.. Csak egy idióta, akinek különös tehetsége van hülyén járni. - Biztos vagyok benne, hogy Hjalbörn nagyúr egész rokonsága is pontosan így jár, ha valami csoda folytán leszállnak a nyeregből..
Talán a szabad levegő teszi, hogy nem képes komolyabb gondolatokra, bár a néma nevetgélés közben azért szabálykövetően teszi, amit előírtak neki. A hangyáktól már nagyon szívesen megszabadulna, és ha ehhez ez kell.. ám legyen. Volt már rosszabb is.
- Akkor azt se vegye rossz néven, ha megkérdezem hogyan lett ilyen az arca.
Feleli szórakozottan, miközben a lábaira bámulva próbálgatja őket tovább menet közben, összevont szemöldökkel figyelve a korábbi utasításokra. Még meg-megrándul az arca egy-egy mozdulatra, de határozottan úgy érzi, hogy javul a helyzet.
- Ha Önnek is megfelel, úgy hagyjuk a felesleges megszólításokat a továbbiakban, Herr Rotmantel. Egyikünk sem elég úr hozzájuk - fordul végül vissza a magas vámpír felé, finoman lejelezve, hogy nincs szüksége több támaszra.
- Cedrick. Örvendek a szerencsémnek.
Nyújtja kézfogásra a jobbját egy fáradt mosollyal, majd -akár elfogadják, akár nem- már a saját lábán indul tovább, egy kissé még bizonytalanul, de már anélkül, hogy azok minden másodpercben össze akarnának csuklani alatta.
A fütty szó után egy darabig mozdulatlanul fülel, miközben a választ hallgatja, de nem kell sok hozzá, hogy meghallja aztán az ismerős nyerítést is, valahonnan az irtás mögötti erdős részből.
- Javítson ki, ha tévedek, de úgy veszem ki a szavaiból, ez nem az első alkalom, hogy orvosi segítséget nyújtott ilyen feltételek mellett.
Indul meg előre a belőtt irányba, töretlenül haladva a hang forrása felé. Időközben levetkőzi a nemesi jelmezét is, leengedi az állát a helyére, és a tartása sem feltételezi már róla, hogy feltétlen karót nyelt volna.
Hogy hová visz..?
Elmosolyodik magában a kérdésre, miközben egy másodpercre megbillen, de egyensúlyba hozza magát, ahogy felér az irtáson át az első fához, annak törzsére támaszkodva. Hangyák.. És egy türelmetlenül topogó fekete folt, nem messze bent a fák közt. Onnan is tisztán látni a sötétedő háttér előtt a mén sötétebb alakját, és azt, hogy még mindig szerszámban van. Tényleg elég ronda lehetett, ha inkább így mindent rajta hagytak..
- Azt kérdezze meg majd talán tőle - válaszol a válla fölött a vámpírdoktor kérdésére, ahogy továbbindul a szorosan álló fák közt kikötözött hátasa felé. - De elsőként remélem minél messzebb ettől a kosztanyától. Ebben gondolom ön is egyetért vele.

- Az Ön rablógyilkosának markai mindenesetre elég csodának minősültek ahhoz, hogy engem lehúzzanak.
Jegyzi meg futólag a válaszra, miközben folytatja a lábgyakorlatokat. De ő végül is nem Schwarzritter. Talán azokat, akik lóval a lábuk közt születnek nehezebb lerángatni a nyeregből.
Botladozik, ahogy eltávolodik a másiktól, de így is sokkal szívesebben áll a saját lábán, minthogy tovább támaszkodjon. Valóban szüksége volt a segítségre, így elfogadta, -sőt,- de nem szokott hozzá, hogy tartsák, vagy ennyire a közelében legyenek. Még ha valójában épp hálás is érte.
Vár a válaszra, miközben a földet nézi, meg a lábait, amik a zsibbadástól mintha nem is egészen lennének az övéi, de az nem érkezik. „Kérdezze csak.” Felnéz a csendre. Ám a mosolyt, és megváltozott testtartást hirtelen nem tudja hová tenni. Szórakoznának vele..? Gyanakvóan kúszik fel a szemöldöke, de mielőtt kérdezhetne megérkezik a válasza.
- Ha a Nachtraben-torony ajtaján kopogtatunk talán mind ezt kapnánk, amiért egyáltalán megtaláltuk - feleli csendben. - Hogyan kutatta fel? Felteszem nem ott, hanem az apja oldalán nevelkedett a Rotmantelek közt.
Túl sokat feltételez manapság..
Nem kommentálja a másik származását. Soha nem érdekelte az ilyesmi, legfeljebb kíváncsiság szintjén. Azonban a tapintatosság hosszú ideig nem tartozott az erényei közé, ahogyan az sem, hogy észrevegye, ha épp nem az. Így most inkább túlságosan is az. Úgy is, hogy biztosították róla: nem sértődnek meg egykönnyen. Ahogyan ő is kérte, hogy hagyják a fölösleges udvariaskodást, ám a ’herr Cedrick’ említésén azért kénytelen halványan elmosolyogni magát, még ha meg is változott már a kedve az előbbi nevetgélés óta.
Még hogy..
Megcsóválja a fejét. Meg ”úrfi".. Elképesztő. Szórakoznak vele. Magában csóválja csak a fejét.
Elképesztő..
Árnyékorvos..
A Rotmantelek.. Egy fattyú, aki Nachtraben vérrel az ereiben bűnözőket gyógyít.. Nem mondhatná, hogy nem érdekes történet. Talán épp ezért telik hosszúnak tűnő percekbe, míg képes felelni rá, miközben az erdő felé halad.
- Az élet roppant kényelmes egy toronyban ücsörögve, herr Dieter. Sokan közülünk hajlamosak elfelejteni ezt.
Sokat beszélt mára. Talán az tette, hogy az életét fenyegették. Mindenesetre idekint meglehetősen mások a szabályok, mint egy vámpír toronyban, ezt a másiknak is tudnia kell, főleg fattyúként. Úgy talán még egy torony falai közt sem annyira kellemes az élet. Hogy jönne ő ahhoz, hogy ítélkezzen?
Gyorsan tudja le a maradék néhány métert a lováig. Jólesne csak rádőlni a nagy, elégedetlenül prüszkölő testre, és úgy maradni, de dolga van. Leköti a kantárszárat a fa törzséről, majd a másik kötelet is kioldja, amit lasszóként a hátas nyaka köré dobtak pluszban. Figyelemre sem méltatva hajítja félre, aztán nekiáll gyorsan leellenőrizni a dolgait, hogy mielőbb mehessenek, de a lova hátán nagyobb biztonságban voltak, mintha elásta volna őket.
- Gyalogosan utazik? - kérdezi megtámaszkodva a nyereg oldalán, miközben  lenyúl a csizmájába, hogy kivegye onnan az anyja medálját, visszaakasztva azt a nyakába. Borzasztó ötlet volt oda rejtenie, de csak oda maradt ideje elsuvasztani, mielőtt végleg lepofozták volna. És félt, hogy különben elveszik, így még ez is jobb megoldás volt. Még vet egy futó pillantást a bozótosban összeszabdalt ingére, aztán maga mellett vezetve Nyálast megindul vissza az orvos felé, ha az nem jött volna utána.  
-  Ne kísértsük tovább. Mutassa az utat, ha nem tartja terhesnek a társaságomat. Egyelőre én viszem magamat.