[Magánjáték] Angel in the night (Naela & Dieter)

Futottam. Nem szoktam futni, csakis akkor vállalkoztam rá, ha az életem múlt rajta, így nem is voltam kifejezetten jó benne. Most azonban több volt porondon, mint az életem - a múltam, az azonosságom, és minden amit magamról gondoltam.
Laetitia. Meg kellett találnom Laetitiát, remélve, hogy nála válaszokat találhatok, de nem volt már a Rotmantel toronyban. Azt mondták többen látták az úrnőt kilépni a kapun, de senki nem tudta pontosan hová ment. Úgyhogy rohantam, amíg a tüdőm szúrni kezdett a bokám pedig lángolt, mintha parázs szorult volna a csontok közé. Az első logikus lehetőségem a tornyot körülvevő emberváros volt, a vastag tetők védőkörén kívül, így erre futottam, mint aki megháborodott.
Természetesen az emberek riadtan húzták ki magukat és gyanakvó szemmel mértek végig, de nem törődtem velük. Persze, hogy féltek egy vámpírtól. Olyan voltam számukra, mint egy jobbágyai közé rontott nemes, készen arra, hogy bátran éljen az önbíráskodás jogával - persze, hogy szétrebbentek előttem.
Az ostoba vágtám végül a kút pereménél ért véget, ahová zihálva rogytam le.
Nem szoktam futni.
Egy idősebb nő húzott épp vizet, de ahogy meglátott majdnem visszaejtette a vödröt, tekintete pedig elkerekedett el, mint akit szívszélütés ért.
- Nincs oka aggódni. - szóltam felé zihálva, mielőtt képes voltam úrrá lenni a légzésemen. A nő védekezően szorította magához a vödröt és apró lépésekkel hátrált, amitől összevontam a szemöldököm. A Rotmantelek jobbágyai nem voltak a legjobban tartott vámpírszolgák, de ekkora pánikfélelmet igazán nem érdemeltem volna.
- Mi nem... Nem akartuk bújtatni... Csak a kisasszony...
Az utolsó szóra közelebb léptem hozzá és akaratlanul is fölé magasodtam.
- Hol van?
A nő összeszorította az ajkait, szeme azonban egy közeli épületre villant. Megérintettem a vállát, hogy elejét vegyem a felesleges rémületnek, aztán elléptem mellette.
- Nagyuram, kérlek, nem tudtuk, hogy nem szabad! - fordult utánam a nő és kellemetlenül erősen markolt bele a könyökömbe. - A nefilim azt mondta az egyik kisasszony mondta neki, hogy itt vendégül látják, azt hittük...
Megtorpantam és felé fordultam.
- Nefilim? Miféle nefilim? És melyik kisasszony?
A nő újra a ház felé pillantott, aztán vissza felém. Jól láthatóan kerülte az arcomat, helyette makacsul a vállamat bámulta.
- Le.. Laetitia úrnő, de...
Nem vártam meg, míg befejezi, csak hosszan felsóhajtottam. Felesleges köröket futottam akkor, amikor nem volt rá időm.
- Nem tettek semmi rosszat. Menjen, folytassa a munkáját.
A nő mellkasáról szinte hallható dobbanással esett le egy hatalmas kő, a tekintete pedig kezdett megnyugodni.
- Köszönöm, nagyuram! - rebegte, aztán a vödörrel elsietett, mielőtt felvilágosíthattam volna a rangomról és a tévedéséről. Csak remélni mertem, hogy Laetitia is elkísérte ezt az indokolatlanul ide tévedő nefilimet...

Megérkeztem még a napnyugta előtt a faluba, amiről beszélt nekem a vámpírnő. Itt tényleg kedvesen fogadtak, bár a szárnyam eltakarva hagytam, még is felismertek és alvóhellyel kínáltak és némi étellel és vízzel. Jól esik meghúzni magam valahol és biztonságban tölteni az éjjelt, a talpam már sajgott, így mikor megmutatták a szobát, ahol alhatok első dolgom volt levenni a sarumat és leülni a fekvőhelyre, ahol a talpam kezdtem masszírozni. Akkor volt ilyen utoljára, mikor áttáncoltam egy egész napot az ünnepségeinken. Imádtam a zenét, a hangulatot és persze táncolni is. Megannyi finom fűszer illatát és a színes porokat, amivel néha a szárnyunkat is bekentünk. Egyszer arannyal kentük be az egész testünket a szárnyunkat is belevéve, csak hogy jobban nézzünk ki a fellépésen a lányokkal. E szép emléken elmosolyodom és kicsit álmodozom az otthonomról. Magam köré képzelem a vörös és aranyszín párnákat és az áttetszős színes kendőket, amik a sátrunk tetejéből lógtak lefelé, egzotikusabbá téve azt. Hiányzik az otthonom, állapítom meg, de én akartam világot látni, így ennyivel le is tudom a dolgot. Leveszem a köpenyemet és kinyújtóztatom a szárnyaimat, miután elhúzom az ablaknál lévő függönyöket. Nem szeretném, hogy így lássanak. Szalonnát és kenyeret kaptam a víz mellé, aminek neki is látok, elég ízletes, otthon nem ettem ilyen jót még eddig.

Nem zavartattam magam különösen a sanda pillantású helyiekkel, lendületesen nyitottam be a házba és ugyanilyen lendületesen be is csuktam magam mögött az ajtót. Amit mondani akartam Laetitiának nem tartozott senki másra, csak rá és rám - legalább is egyelőre így volt biztosabb. Bent azonban nem egy vámpír fogadott.
A szétfeszített, fehér szárnyakból következtetve ez a nő lehetett "a nefilim."
Nem úgy tűnt, mint akit nagyon zavart volna, hogy épp egy vámpírtorony árnyékában kénytelen pihenni olyan éteri lényként, akit a magunkfajták legnagyobb része ellenségnek tekintett. Kenyeret és valami zsíros szalonnát evett, nyilvánvalóan a helyi parasztok adományát, egyedül akkor pillantott fel, amikor beléptem.
Kényelmetlenül éreztem magam. A gyomrom nyugtalanul hánykolódott, a bőröm bizsergett, mint amikor először érintett nap. Ahogy akkor, most sem bíztam abban teljesen, hogy nem kell tartanom tőle.
- Elnézést a zavarásért, fräulein. - Egy apró nyeléssel letudtam a zavaromat, aztán közelebb léptem a félangyalhoz. - Meg tudná mondani merre találom Laetitia von Rotmantel úrnőt? Igen sürgős lenne, és úgy tudom találkozott már vele.
Hazudtam volna, ha azt mondom nem voltam kíváncsi egy nefilimre ennyire távol minden helytől, ahol a vámpír találkozni remélt eggyel. Mit keresett a Rotmantel toronynál, mivel vívta ki a kisasszony jóindulatát és miért akarta Laetitia, hogy a helyiek elrejtsék? Ezek mind olyan kérdések voltak, amik szinte egyszerre hördültek fel bennem, de valamennyi meglehetősen tapintatlan volt - legalább is egyelőre.

Kis falatokban fogyasztottam a szalonnát, de nem ettem belőle sokat, mert nem voltam annyira éhes. Úgy voltam vele, hogy nem romlik meg, így elfér még a fekvőhely melletti asztalkán. Amikor levettem a köpenyemet és kinyújtóztattam a szárnyam, akkor valaki szinte feltépte az ajtót és bezárta maga mögött. Felé fordultam és megijedtem. Egy vámpír volt és sejtésem szerint Laetitia rokona lehetett, akik boncasztalra tennének engem. Átvert volna? Nem vagyok biztonságban Suhan át a gondolat a fejemben hirtelen, elvégre azt mondta, hogy ha eljövök ebbe a faluba, akkor az elég messze lesz a toronytól és mivel jórészt keresztények lakják, így itt kaphatok szállást. A táskámhoz hátráltam, hogy veszély esetén a fegyveremért nyúlhassak. Meglepetten nézek az alakra, akinek egy varrat rondítja el az arcát, mintha rajta is kísérleteztek volna már.
- Az órákkal ezelőtt volt a torony mellett a tengerparton, ahol piknikezett a szolgálóival. Ahogy közelebb lépett, én úgy léptem eggyel hátrébb, nem szeretem, ha valaki így közelít, főleg ha indokolatlan. Ettől többet nem tudok mondani, nem feladatom nyomon követni senkit. Elfogadhatatlannak tartom, hogy csak így rám rontott, de tény, hogy ez a hely az ő fennhatóságuk alatt állhat, így bármit megtehet. Az arcomon kedves mosoly látszódik, szemeimben pedig kutakodón nézek, próbálok rájönni mit jelentsen mindez. Ha a nőt kereste csak akkor távozik. Ha marad mégis, akkor viszont jobb ha óvatos marad, főleg ha egy másik Rotmantellel van dolga.

A nefilim úgy tűnt legalább annyira tartott tőlem, mint én tőle, minden közeledő lépésemet egy azonos távolodás követte. Nem tudtam hibáztatni, ugyanis nem ő volt az első, akiben nem ébredt túl nagy bizalom felém. Arról nem is beszélve, hogy épp egy hírhedten rossz presztízsű vámpírcsalád felségterületén voltunk, aminek az ő szemében én is a tagja lehettem.
És lehet, hogy nem is tévedett akkorát.
- Nem kell tartania tőlem, nem osztom a főcsalád perverz érdeklődését. Legalább is nem úgy, hogy az bárhogyan fenyegesse. - próbáltam kissé eloszlatni a közöttünk feszülő bizalmatlanságot, kétes sikerrel. Nem voltam a legjobb szónok és szokásom volt túlbonyolítani a szavakat, így inkább hátráltam egy lépést. Nem ismertem a félangyalok népét, de különös, érthetetlen szokásokról és félénk természetről keringett a szóbeszéd velük kapcsolatban - meg nyers szentségből álló, semmiből előtűnő fegyverekről, így jobbnak láttam nem fenyegetni.
Órákkal ezelőtt, a tengerparton. Vagyis teljesen feleslegesen rohantam el idáig, ugyanis időközben Laetitia már biztosan visszatért a toronyba, nekem csak meg kellett volna várnom. Vagy ha nem, úgy ötletem sem volt, hogy merre lehetett. Panaszos sóhajjal vetettem neki a hátam a legközelebbi falnak, miközben a szemeim előtt még vad elszántsággal pörögtek a lehetőségek álomképei. De nem, egyetlen nyomom sem volt.
- Nem tudja véletlenül, hogy a piknik után merre indult a kisasszony? - fordultam a nefilim felé lemondó arckifejezéssel. - Egyébként ha nem veszi tolakodásnak, mit keres egy vámpírtorony területén?

A vámpír ijesztően közelített felém és nem értettem miért, hiszen nem csináltam semmit, ráadásul pont olyankor ront be a szobába, amikor a szárnyaim már nem fedi el a palástom. A szavai nem voltak túl megnyugtatóak és már csak két lépésre voltam az ablaktól, éreztem, ahogy a szárnyam a falhoz ért. Szerencsére tovább már nem lépdelt, így kicsit megnyugodtam, de nem teljesen.
- Akkor nem azért jöttél, hogy bánts engem? Teszem fel a kérdést, mert a kijelentése nem nyugtatott meg teljesen. Ha erre konkrét választ ad, akkor talán megnyugodhatok, mert úgy gondolom, hogy az udvarias körükbe nem fér bele, hogy hazudjanak.
- Fürdésre alkalmas ruhában volt szerintem, lehet megmártózott a kellemes tengerben, ha már olyan közel lakik hozzá. Nincs is jobb egy esti fürdőzéstől a kellemesen hűs vízben. Kellemes érzés tölt el,. ha csak erre gondolok, viszont nem engedhetem meg, hogy elkalandozzak, nem túl bizalom gerjesztő egy a férfi vámpír.
- Én csak átutazóban vagyok és ismereteket gyűjtök az alvilági fajokról és az emberekről. Jelentem ki határozottan és magam előtt keresztbe is teszem a karjaim. Már az is elég nagy tolakodás, hogy berontott a szobába, amit pihenésre kaptam, nem hogy még ilyeneket kérdezzen. Engem azonban nem zavar, ha most egy másik kárhozottat is megismerhetek, ennyivel is több lesz az ismeretem.
- Honnan gondoltad, hogy velem lesz a kisasszony?

A nefilim lány egészen a falhoz hátrált előlem, hogy a tollai szinte súrolták az ablak zsaluit, amit kissé túlzásnak véltem. Laetitia nem lehetett a legkedvesebb vele, vagy csupán a többi vámpírról hintett el túl sötét dolgokat.
Bár ha belegondoltam azokba a Rotmantelekbe, akiket ismertem lehet, hogy a félangyal félelme nem volt teljesen megalapozatlan.
- Biztosíthatom, hogy a haja szála sem fog meggörbülni.
Állításom bizonyítandó leültem volna egy távoli székre, ha lett volna ilyen. Így azonban csak maradtam a falnál, zsebre dugott kezekkel és lazán keresztbe vetett lábakkal, próbálva a lehető legkevésbé fenyegető lenni.
- Ha a torony lakóitól fél, az is alaptalan. Fattyú vagyok, rám akkor sem hallgatnának, ha szándékomban állna beárulni. Csupán a helyiektől úgy hallottam, hogy Laetitia úrnő ajánlásával fogadták be, így reméltem, hogy el is kísérte.
Az, hogy fürdésre alkalmas ruhákban volt sok mindent nem jelentett most - más másért ment volna a tengerpartra. A szolgáiról is tudtam, így csak sóhajtva lemondtam a lehetőségről, hogy a nefilim lány majd valami csodálatos módon utat mutat. Legjobb lett volna visszaindulnom a toronyba és ott várni a kisasszonyra, de...
Ha még csak félig is, de Nachtraben voltam és még soha nem láttam nefilimet.
Kinézetre egészen emberi volt, nyilván a szárnyakat leszámítva, de tudtam, hogy valahol el volt benne dugva valami különleges. Valami idegen.
- A vámpírok nem alvilági faj. Alvilága csak az embereknek van. - feleltem egy cinikus mosollyal. - De ahogy látom eddig nem volt túl megnyerő az első benyomás, ha tőlem is ennyire retteg.

Nem tetszik nekem ez a vámpír, túlságosan lezser és a kinézete sem valami megnyerő számomra. Ráadásul még mindig nem kért elnézést, hogy így rám rontott. Ha itt is lett volna a vámpír úrnője, akkor is illett volna kopognia. Udvariasan beszél, így elhiszem neki, hogy nem fog bántani engem, már megtehette volna, ha ezért érkezett ide.
- Nekem nem ezt mondta Laetitia, azért küldött ide, hogy ne essen bajom, de ha te, mint fattyú tudod, hogy itt vagyok, lehet jobb, ha továbbállok. Le is ülök a fekvőhelyre, hogy vissza felvegyem a sarumat, nem szeretnék mezítláb maradni. A szemeim nem veszem le azonban a vámpírról, a bizalmam nem teljes az irányában.
- Az átkozottól jobban hangzik. Jelentem ki összeszedve a bátorságom ismét és kedvesen mosolygok. Nem szoktam ilyenekről beszélgetni, eddig nem voltam ilyen helyzetben. Nem tudom miért maradt itt, ahelyett, hogy Laetitia után kutatna továbbra is. Talán neki is különleges ez a találkozás.
- Hogy lettél fattyú? Mit jelent ez a vámpíroknál? Érdeklődöm, mert ez már egy ideje piszkálja a kíváncsiságomat, ahogy magáról beszélt, nem úgy tűnt, mintha bánná a dolgot amúgy sem. Remélem nem bántom meg a kérdésemmel, de van még ott, ahonnan ez jött más is, annyira azért nem sietek a távozással. Lehet tényleg nincs mitől tartanom.

- Voltaképpen ezt jelenti az ajánlás. - csóváltam meg a fejem elnéző mosollyal. - Hogy a kisasszony javaslatára érkezett ide, így akarva-akaratlanul is a védelmében részesül. Amikor kiejtette a száján, hogy ki irányította ide azonnal megtiltotta mindenkinek, hogy ellenkezni merjenek. Tudja, Laetitia kisasszony karizmatikus és elég nagy hatalmú, így ameddig az ő nevét tudhatja maga mögött senkitől nincs oka tartani. Legalább is a Rotmantel torony árnyékában.
Nem úgy tűnt, mintha tisztában lett volna a fattyú szó jelentésével, ami érdekes újdonság volt. A félangyalok népei között vagy nem léteztek fattyak, vagy a német szavak voltak még túl idegenek számára, hogy megértse.
- Úgy lettem fattyú, hogy annak születtem. Az anyám férje nem az apám volt, így az ő házasságában én egy nem kívánt gyermek lettem, aki azonnal kiesett a pikszisből. - vontam vállat, miközben előkerestem a mellényzsebemből az újonnan szerzett rézveretes dohányszelencémet. Ha valami jó volt a Rotmantel toronyban, az az alkimisták és füvészek rendkívül nagy száma volt. Szinte szent áhítattal választottam ki az egyik cigarettát és illesztettem az ajkaim közé, hogy aztán az ujjaim elé képzelt éjláng pecsétjével meggyújtsam a végét.
- Az átkozott legalább helyes kifejezés és nem is annyira sértő, mint gondolja. Az Átok egy tény, az alvilág viszont egy vélemény. Ezzel azt üzeni, hogy minket alább valónak tekint önmagánál, amit senki nem szeret.
Lassan fújtam ki a füstöt az orromon keresztül. Valódi dohány volt, valami déli erdei fűből, nem az a kaparós borostyán utánzat, amelyet hetekig szívtam. Nem volt ugyan holdfű, de most határozottan jól esett.
- Megkérdezhetem, hogy hová tart? - fordultam a félangyal felé, két ujjam közé csippentve a dohányrudat. - Egyedül utazik? Meglehetősen veszélyesek mostanában az utak.

Naela nem gondolta volna, hogy Laetitia ennyire szívén viseli a biztonságát. Nem értettek mindenben egyet és persze nem felejti el a szemrehányást sem, amit kedvesen fogadott,m de azért megjegyezte magának a dolgot. A falusiak kedvesek vele és hálás érte, de nem gondolta volna, hogy azért van ez részben, mert egy nagy hatalmú vámpírnővel társalgott.
- Szomorú eset, gyakori a vámpíroknál ilyesmi? Úgy tűnik nem esik nehezére ilyenekről beszélni, így bátran kérdeztem vissza mindenre, majd szól vagy jelez valahogyan, ha nem tetszik neki a kíváncsiságom. Elővesz valamit és füstölögni kezd. Nem ilyen formájában láttam ilyesmit eddig, de ez lényegtelen, utálom a szagát és úgy fest, őt ez nem is érdekli. Nem az illem mintapéldánya, mégis úgy beszél hozzám, mintha valami nemes lennék vagy feljebbvaló. Igaz, mi nefilimek lenézzük a vámpírokat, kik az átokkal élnek, mert megérdemelték, de ha hű akarok lenni magamhoz, én nem ítélkezem előre.
- Rendben, elnézésed kérem a kifejezésért alvilági. Mondandómban nincs semmi sértő, tényleg elnézést kérek érte, nem szeretném megbántani, nincs rá okom. Félig elfordulok azonban, hogy kinyissam az ablakot, nem szeretnék ilyen szagban aludni.
- Egy nagyobb kerülővel, de Hellenburg felé tartok és egyelőre egyedül, de szerintem biztos találok majd megfelelő társat. Jelentem ki magabiztosan, hiszen mindenkinek szüksége van valakire, ahogyan nekem is. Van még pár gondolat, amit le kell magamban rendezni, de utána nem látom akadályát, hogy bárkivel is társuljak az úton.

Szomorú eset. Halványan elmosolyodtam, miközben az orromon kifújtam a dohányfüstöt. Valójában a legnagyobb részvétek közé tartozott a nefilim ezzel a néhány szóval, még ha nem is volt egy túl magas léc, amit meg kellett volna ugrania.
- Kifejezetten. A vámpíroknál aránytalanul sok a nemes és rengeteg az intrika, így sok a házasság, amit meg lehet törni egyetlen apró félrelépéssel. A legtöbb fattyú nem jár ilyen rosszul, mint én, ha elfogadják a sorsukat. Én nem voltam hajlandó és felettébb szemtelen is voltam, így megégtem.
A következő mondata különösre sikeredett és először rosszallóan húztam össze a szemöldököm, de végül csak legyintettem. Nem hittem, hogy szándékosan akart megsérteni, csupán a félangyalok különös fogalmazása ütközött ki.
- Én megbocsátok, sokkal rosszabbaknak is neveztek már. Pusztán azért mondtam, mert nem mindenki ennyire vastag bőrű, mint én. Ha úgy tetszik a kisasszony későbbi biztonsága és nyugalma érdekében.
Ekkor eszméltem rá, hogy bár kisasszonynak neveztem, a nevét még nem kérdeztem meg - ahogy ő sem az enyémet.
- Egyébként Dieternek hívnak, elnézést a késői bemutatkozásért. A kisasszonyban kit tisztelhetek?
A válasza nem lepett meg, a kiegészítése azonban már felettébb. Ha eddig is egyedül volt kész csodának számított, hogy idáig eljutott - és az már azon is túl ment volna, ha egészben eljut Hellenburgig.
- Ha rám hallgat, kisasszony, térjen be a következő falu templomába. Keresse meg a lelkészt, kántort vagy bárkit, aki az emberi egyházak tagja és kérdezze meg, hogy mikor indul a következő védett karaván a fővárosba.

A félrelépésnél oldalra pillantok az egyik sarok felé. Az angyalok számára egy ilyen kis félrelépés egy emberrel a legnagyobb bűn. Ha úgy vesszük, népe első képviselőit is fattyúnak mondhatná, elvégre törvénytelen kapcsolatból fogantak, mégis szerencsésebbek lettek, mint az angyal, kinek vére az ereiben csörgedez. Kitől szépséget és szárnyakat örökölt. Nem tudja, mi lesz ezek után velük, mikor a mélység elnyeri őket. Rengeteget vesztenek, a gyermekük sem nevelhetik és kapcsolatba sem léphetnek vele, ha nem szeretnének neki rosszat. Valami jóságnak lennie kell a bukott angyalokban is. Gondolataim inkább el is hessegetem, mert erre ráérek máskor is gondolni.
- Szóval a nemesség szinte alap, ha olyan családba fogansz meg? Nem tudom, hogy mi rossz van abban, hogy hirtelen gazdag lesz valaki és felelősséget kell vállalnia, talán majd most elmondja neki a vámpír uraság.
- Köszönöm, kedves tőled. Kellemetlen is lenne ilyesmi miatt bajba keverednem, elfogadom a hasznos tanácsot, nem látok benne semmi kivetnivalót. Idegen világban vagyok és alkalmazkodnom kell hozzá. Állandóan csak fenyegetések ígéretét hallom, amit nem szeretnék elhinni, de számolni fogok velük. Bármikor megsérthetek valakit, aki nem tolerálja magát vagy bármikor megtámadhatnak az úton, ahol nem tudom megvédeni magamat.
- Naela Valinarys. Mutatkozom be, nem hajlongok, mert nem érzem úgy, hogy szükséges lenne. Az ajánlata meglepett, ennyire nem érzem veszélyét, hogy egyedül vagyok. Nem vagyok annyira védtelen és az Atya biztos vagyok benne, hogy végigkísér az utamon. Ezt inkább nem mondom ki hangosan, nem szeretnék hasonló kérdést kapni, mint amit az úrnője tett fel nekem.
- Egyébként miért keresed ennyire az úrnődet? Azt nem teszem szóvá, hogy mikor berontott még élet-halál kérdésének tekintettem a dolgot, de most ránézve, ahogy nyugodtan füstölög valahogy nem érzem olyan sürgősnek.

Nem tudtam nem észrevenni a rosszallást a nő hangjában, ahogy a nemességről beszélt. Nem ismertem a félangyalok társadalmát, de az örökösödés egészen ismeretlen fogalomnak hangzott nekik, így feltételeztem, hogy máshogy működtek. Nehéz volt egyáltalán elképzelni is egy olyan világot, ahol mindenki azt szerezte meg, amit kiérdemelt - ahhoz túl pesszimista voltam. Pedig gyönyörűnek hangzott. Olyan világnak, ahol az olyan fattyak is, mint én elérhették a rangokat, amelyek most a nemesek örököseinek volt megtartva.
Bár az életem épp egy fokkal bonyolultabb lett, így lehet, hogy nyitott ajtókon döngettem.
- Így működik a nemesség. Egy valamikori ős kitüntetése, ami olyan hatalmas, hogy a családja is viseli. Nem feltétlenül igazságos rendszer, de akik a közepén ülnek felettébb élvezik. Pont, mint az összes rendszert az idők kezdete óta.
Nem állítottam magamról, hogy értettem volna bármit a világ működéséből. Könnyen lehetett, hogy a nemesi rendszer volt a legjobb, amire a halandóság keretei között képesek voltunk és bármi más rosszabb eredményeket produkált volna. Könnyen lehetett, hogy egy alávaló, gonosz államforma volt, ami csak kizsákmányolta a többeket hogy a kevesebbet etesse. Ki volt a megmondhatója? Ameddig olyan nemesek voltak vezető pozícióban, mint Laetitia úrnő én nem elégedetlenkedtem.
- Az sajnos magánügy. - mosolyodtam el Naela utóbbi kérdésére és elnyomtam a cigaretta maradékát a szelence rézfedelén, a csikket pedig visszatettem a dohányrudak közé. - Van valami, amit feltétlenül meg kell osztanom vele és még több kérdés, amire választ remélek. De ha Naela kisasszony csak órákkal ezelőtt látta utoljára, úgy valószínűleg visszatért a Rotmantel toronyba.
Lehűtötte a fejem kissé a rohanás és már nem siettem, mintha a halál kergetett volna. A titok, ami körüllengett a születésem óta nem volt a könnyen feloldhatóak egyike, így nem értem el semmit a kapkodással. Nyugodtnak kellett maradnom.

-Mindig kelleni fognak vezetők, kellenek kétkezi munkások, meg a tudósok, kik eszükkel járulnak hozzá a közhöz. Ez a kettő között nagy különbség van, ám egy jó vezető össze tudja őket hozni, hogy mindketten jól járjanak. Gondolok itt azokra az eszközökre, amiknek megtervezéséhez kellenek az okos emberek, a megvalósításához meg az egyszerű kétkeziek. Ez a dolog lehet hasznos lesz a munkában később a dolgosoknak, a tudósnak meg hírnevet szerez és a munkáját szabadalmaztathatja is, amivel a helyet teszi gazdagabbá, na meg azt, aki a kutatásban támogatta, a vezetőt.
- Értem, de gondolom annyira nem fontos, ha még mindig itt vagy. Jegyzem meg, örülök hogy végre elnyomja a füstölgőjét és remélem hamar kiszellőzik majd a helyiség, nem szeretnék ebben a szagban aludni. Mivel nem találkozott még úrnőjével, így megpróbálkozom egy újabb kérdéssel, hátha többet tudhatok meg más szemszögéből arról a bizonyos napról, azaz napokról.
- Te miket tapasztaltál a Csillagtalan Éjjelen? Minden információt össze kell gyűjtenem, hiszen ezek egy könyv lapjai lehetnek, amiket ha összerakok, kijön valami egész, amivel már tudok mit kezdeni és nem leszek tehetetlen tenni ellene. Persze egyedül nem fog menni, de talán találok barátokat az utam során, akikkel megoszthatom a felfedezésem és készek segíteni a világ megtisztításában.

A látszólag semmiből előtörő bölcsességre meglepetten vontam fel a szemöldököm és értetlenül néztem a nefilimre. Nem azért, mert annyira vad dolgot mondott volna, csupán olyannyira felvezetés és bármi árulkodó jel nélkül, hogy teljesen letaglózott.
- Ez... voltaképpen igaz, de a kisasszony nem számol néhány dologgal. Azzal, hogy a nemesek születnek és nem felemelkednek a pozíciójukba elkerülik azt, hogy bárki megmérje őket. Sosem derül ki, hogy ki lenne jó vezető és ki nem - csak amikor már késő.
Valamiért kezdtem úgy érezni, mintha a keresztény Isten megunta volna a folytonos cinizmusomat felé és látott volna egy lehetőséget, hogy visszavágjon. Mi másért beszéltünk volna a nemességről pont most? Mi másért vitáztam volna egy félangyallal a születési jogok értelméről éppen most?
Most, amikor az egész világ bizonytalanná vált, egyetlen név pedig úgy taszított be a mélységbe, aminek eddig a peremén egyensúlyoztam, ahogy még Laetitia sem tudott.
Felesleges volt ezen lovagolnom. Ameddig nem beszélhetek valakivel, aki talán járatosabb volt a Rotmantel főcsalád ügyeiben, mint én nem változtatott semmit a jelenlegi helyzetemen, csak felesleges félelembe taszított.
- Fontos, szinte létfontosságú, de nem annyira sietős, mint először gondoltam. Csupán felkavart egy kissé egy hír és meggondolatlanul rohantam bele a világba, ami természetesen zsákutcába vezetett.
A következő kérdése nem ért kevésbé váratlanul, mint a bölcsessége. Egy pillanatra felvillant előttem egy fekete lángok közt elenyésző test látványa, fáklyák bántó fénye és tébolyult alakok vérben forgó szemei, de megráztam a fejem és igyekeztem elfelejteni.
- Nem igazán értem, honnan fakad a kérdés, de az én szemszögem nem különbözik sokban a többi túlélőétől. Őrülteket láttam és kaotikus erőket, torz hordákat és emberi gonoszságot. De szerencsém volt és éppen túléltem, minden valószínűség ellenére.

- Nálunk mindenki egyenlőnek születik és érdemeivel és tudásával jut fentebb a ranglétrán.  Jegyzem meg, miért is érzem különösnek ezt, a vámpírok tovább élnek mint mi és annyi idő alatt nem nehéz megtartani a nemesi címet, mire valaki örököl, már ő is idősebb, nincs olyan, hogy egy gyermekre hárulna a felelősség, ki mellé tanácsadó kell, ki vagy jót akar vagy nem.
- Néha nem árt megállni és elgondolkozni, mielőtt ész nélkül berohansz valakihez, tudod nem minden magamfajta kedves a vámpírokkal. Nem csak a világba rohantál te, hanem egyenesen a szobámba és a privát szférámba. Nem tetszik még mindig a dolog és nem lesz jobb attól, hogy magamban felemlegetem. A kérdéseim nem építem egymásra, mindenbe csak bele-bele kérdezgetek, hogy legyenek morzsáim, amit összerakhatok majd később. Nem tudom mennyi ideig lesz még itt Dieter, így kihasználom a helyzetet. A Csillagtalan Éjjelen sokat láthatott, mert egy pillanatig mintha emlékek lepnék el, amit kiver a fejéből.
- Szeretnék többet megtudni, ahol én voltam, ott biztonságos volt és nem voltam veszélyben. Szeretnék rájönni mi történt és megakadályozni, hogy még egyszer megtörténhessen, hallottam Laetitiától ezt-azt, de gondoltam több szem, többet látott. Minden apró részlet fontos lehet. Megvonom a vállam ártatlanul és lehuppanok a fekvőhelyre féloldalasan ülve, magam mellett támaszkodva.
- Te az úrnőd mellett voltál, mikor ez történt vagy külön voltatok?

Úgy tűnt a nefilimek szerettek magukról beszélni és kiemelni az erényeiket az "alvilágiak" ellenében - legalább is Naela kisasszony biztosan szerette. Gyermeteg, álomszerű tökéletességnek hangzott, amit mondott. Olyan rendnek, ami csakis a legjóravalóbb, jámbor angyalvérűek között működhetett, akik nem ismerték a gőgöt és kapzsiságot, ami az emberek lelkében lakozott.
- Kikerülte a választ, kisasszony. - mosolyodtam el hűvösen. - Az, hogy a nefilimek között van másmilyen nem árul el semmit a jelenlegi rendről. Nem állítottam, hogy a félangyalok nemesei ne lennének alkalmasak vagy erényesek. Azt állítottam, hogy a vámpírok között nem feltétlenül magától értetődő a dolog.
Kissé képmutatónak éreztem magam ott állva. Magamban egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg Laetitia rátermettségét, vagy jó szándékát, mégis gond nélkül képes voltam a hozzá hasonló, rangos vámpírok ellenében érvelni. De még inkább azért éreztem magam hiteltelennek, mert vágytam közéjük.
Az etikett, a táncórák, az életvitel, amelyet a vámpírnő körém csavart az utóbbi hetekben felébresztettek valamit, amit magam elől is a végletekig igyekeztem eltitkolni. Egy érzést, amit soha nem tapasztaltam még - azt, hogy így volt jól. Így kellett lennie.
A nefilim figyelmeztetése talán célt ért volna, ha nem toldja meg egy mondattal. Szégyelltem magam az udvariatlan viselkedés miatt, de nem szerettem, ha fenyegetnek.
- Ne aggódjon, kisasszony. Meg vannak az eszközeim, hogy megvédjem magam a fajtája vehemensebb és kevésbé elnéző tagjaival szemben is. - pillantottam rá hidegen, de aztán meghajtottam a fejem. - De igaza van, elnézést a faragatlanságért.
Nem tiszteltem ugyan a keresztények Istenét így az angyalai ivadékait sem láttam olyan szentnek, mint az emberek. Különösnek találtam, érdekesnek, de csodálni valónak sosem. De ettől eltekintve csak egy nőre rontottam rá bármiféle magyarázat nélkül, ami bumfordi Finsterblutokhoz illett csak.
A kérdések véletlenszerű áradata azonban tovább folytatódott, mielőtt ebbe alaposabban belemerülhettem volna.
- Nem, Laetitia kisasszonnyal csak a három nap után találkoztam. Egyedül voltam, amikor a sötétség leszakadt, utána pedig rohantam egyik helyről a másikra, hogy túlélhessem. Nem a legdicsőbb pillanatai az életemnek, ezt elhiheti.

Nem tudom, mit válaszolhatnék a vámpírnak, úgy fest a nézeteink nagyon eltérőek és csak kijelentéseket teszünk, ami nem vezet a kompromisszumhoz, vagy ahhoz, hogy mit is kellene máshogy csinálni, mi lenne a köztes jó megoldás. Én nem vágytam rá, hogy vezető legyek, de szívesen segítettem volna olyanokat, akik összefogják fajukat a képviseletükkel és segítenek a népek közti egyezséget, aminek az alapjai az én meglátásaim lehetnének. Küzdhetnénk együtt a rossz ellen, amit mind annak látunk és kereshetnénk valami közös jót is, amiben mindannyian egyetértünk.
- Nem aggódtam emiatt, de amilyen zihált voltál, nem vagyok benne biztos, hogy fejben is gyorsan kapcsoltál volna egy váratlan támadásra, amit még ha sikeresen ki is védesz, azért nem egy kedvező békés helyzet. Nem azzal van a baj, ha valakit megtámadnak, hanem a szándékkal, ami akár sikeres akár nem, biztos nem áll meg ennyinél. Végre bocsánatot kért! Halkan sóhajtok csak, kicsit jól esik, hogy végre elnézést kér, még ha én is provokáltam ki ezt belőle.
- De nem csak menekültél, harcoltál is velük vagy netán segítettél a sérülteken? A családod orvoslással foglalkozik elvégre. Érdeklődöm ismét, próbálok témánál maradni, hogy többet megtudhassak. A fattyak is megkapják-e ugyanazt a tudást, mint a tiszta vérű nemesek.

A nefilim nem válaszolt az észrevételemre, amit elkönyveltem egy apró győzelemnek. Sok emberrel találkoztam, akik szerették egyszerűen ignorálni azokat a problémákat, amikre nem volt megoldásuk és úgy tűnt ez a félangyalok között is ismert stratégia volt. Az intésére azonban valami ösztönös sértettség ébredt fel a gyomromban és kúszott fel lassan az ajkaimig, így jótékonyan a számba vettem még egy dohányrudat.
- Már elnézést, kisasszony, de az ilyen kérdések bizalmat igényelnek. Nem tartózkodom attól, hogy magamról beszéljek, de azért ennél több kell hozzá.
Ellöktem magam a faltól és megigazítottam a köpenyemet magamon, a fogaim között egyensúlyozva a cigarettát.
- De azt hiszem elég időt vesztegettem, sajnos muszáj megkeresnem Laetitia kisasszonyt. Hálás vagyok az információiért és még egyszer elnézést a váratlan látogatásért. - hajoltam meg kissé a nefilim felé, aztán az ajtó felé léptem. Mielőtt lenyomtam volna a kilincset még egy fél pillanatra hátrafordultam, utolsó pillantást vetve Naelára. - Vigyázzon magára és emlékezzen arra, amiket mondtam. Viszlát!
Odakint nem sok minden változott, így szerencsére nem telhetett el sok idő. Begörbítettem az ujjaim és előcsiholtam egy fekete éjláng gömböt, hogy meggyújtsa a dohányrúd végét, közben sandán pillantva az arra oldalgó parasztasszonyra.
- Mi igazán nem... nagyságos úr... - hebegte sokadjára. Óvatosan kifújtam a füstöt, aztán két ujjam közé fogtam a cigarettát.
- Hallották, Laetitia úrnő védelme alatt áll. Vigyázzanak rá és gondoskodjanak róla, hogy holnap reggel továbbálljon, mielőtt valamelyik kevésbé elnéző rokonom erre téved.
Már csak az maradt kérdés, kik is voltak igazából a rokonaim.

//Részemről ez lenne a záró, köszönöm a játékot. //

Nem gondoltam, hogy ez a számomra ártatlannak vélt kérdés bizalomra szorul, de legyen úgy. Nem érzem úgy, hogy tényleg olyan jó kapcsolat alakult volna ki közöttünk, lehet azért is, mert nem volt az első benyomás túl kellemes egyikünk számára sem. Ő csalódott volt, hogy nincs itt, akit keres, én meg nem tudtam hová tenni, hogy rám rontott és persze nem túl bizalomgerjesztő a látványa sem.
- Bocsásd meg kíváncsiságom, nem ismerem a határokat olykor. Válaszolok kedvesen, nem veszem magamra inkább a dolgot, valamilyen szinten igaza van. Nem akart bántani és nem volt ellenséges sem, így elkönyvelem semlegesnek, akivel nem szívesen találkozom ismét, legalábbis úgy, hogy négyszemközt vagyunk.
- Biztos megtalálod, köszönöm a tanácsaid, nem felejtem el. Viszlát! Köszönök el és mikor kilép felsóhajtok, kicsit megkönnyebbülök, hogy ismét magam vagyok itt. Nincs sok étvágyam, hogy folytassam a vacsorám, inkább lefekszem és az Atyámhoz imádkozom, mielőtt álomba merülök. Korán szeretnék kelni, hogy továbbállhassak innét.

Van az úgy, hogy két karakter nem illik össze, ilyenkor jobb is nem erőltetni, ami nem megy. Reméljük a következő vámpírral több szerencséd lesz Naela, neked pedig Dieter-chan a következő nefilimmel. Azért a kis találkozásért és rövidke eszmecseréért jár a 100 tp, Naelának pedig még egy nyresi: Napraforgó